Kedves Barátaink

Blogunk interjú-sorozatának évindító epizódjában ezúttal Kiss Dávid bajtársunk beszélgetett Varga Zsolt felderítő őrmesterrel veterán mélységi felderítővel, egyben Baráti Körünk vezetőjével katonai múltról, hagyományőrzésről, tervekről. Jó szórakozást kívánunk az interjúhoz!

Varga Zsolt őrmester 2014-ben a II. Hadikulturális Fesztiválon Tapolcán megtartott hadijátékon

- Felderítők Blogja: Köszönöm szépen a lehetőséget! Mindenek előtt arra szeretnélek megkérni, hogy mutatkozz be röviden!

- Varga Zsolt őrmester: Varga Zsoltnak hívnak, 48 éves vagyok, több mint 25 éve szereltem le a Magyar Honvédségtől. Jelen pillanatban kormánytisztviselőként dolgozom, nemzetközi kapcsolatokat tanulok a Károli Gáspár Református Egyetemen és biztonságpolitikai pályára készülök. Van egy kislányom, és két nagyobb gyerekem.

- F. B.: Hol szolgáltál a Magyar Honvédségnél?

- V. Zs.:Sikerült a Dunántúlt körbejárnom. Nagykanizsán kezdtem, egy csapatlégvédelmi tüzérezrednél, aztán egy nagyon rövid kitérőt tettem Kaposvárra, ahol kommendáns zászlóaljnál voltam sofőr. A sors pikantériája, hogy jogosítványom ekkor még nem volt, másfél hónap után erre rá is jöttek, így áthelyeztek Szombathelyre a felderítő zászlóaljhoz. Kisebb kavarás kellett hozzá, hogy a mélységi felderítő századhoz kerüljek, mert egyébként talán csapatfelderítő lettem volna, de aki előttem a mélységisekhez került, nem vállalta az ugrást. Ezért én megkérdeztem, hogy az ugrás feltétele-e az egyenruhának? Igen. Akkor vállalom! Így lettem végül mélységi felderítő.

Felderítő és hagyományőrző bajtársak

- F. B.: Tehát tulajdonképpen téged az egyenruha vonzott bele az ejtőernyős életbe?

- V. Zs.: Igen, bár engem inkább a mélységi felderítésbe vonzott bele az egyenruha. A zöld barett, a terepszínű egyenruha, az, hogy a mélységi felderítőkről azért tudták a katonák, hogy ez egy elit alakulat. Talán az egyetlen, bár természetesen voltak mások is, mert a Flottilla is elég különlegesnek számított, de semmiképp sem a hagyományos, zöld ruhás, bocskai sapkás katonákról volt szó, akiknél azt sem tudtad megkülönböztetni elsőre, hogy lövész, vagy tüzér, vagy milyen más fegyvernemnél szolgálnak. A mélységi felderítőt azért igen jól el lehetett különíteni. Úgyhogy igen, nagyon tetszett az egyenruha, meg amit utána csinálhattunk, az is!

- F. B.: Mikor szolgáltál Szombathelyen?

- V. Zs.: 1990 szeptemberében kerültem oda, és pontosan 1991. február 14-én hajnali 6 óráig szolgáltam.

- F. B.: Milyen volt pontosan a kiképzésetek? Miben volt különleges?

- V. Zs.: Az ejtőernyőzés mindenképpen különleges volt. Bár lehet, hogy most többen leszedik rólam a keresztvizet, de engem nem az ejtőernyőzés vonzott a mélységi felderítésben, hanem sokkal inkább az, amit utána csináltunk. Az ejtőernyőzés csupán egy kirakási mód, bár tudom, hogy ezt sokan nem szeretik kimondani, és minden tiszteletem azoké a bajtársaké, akik több tízet, több százat, vagy több ezret ugrottak, de engem nem igazán csapott meg úgymond a felhőszag. Kiugrottam, mert parancsot adtak rá és ésszerű volt, hogy ezt is be kell gyakorolni, de azt gondolom, hogy mondjuk egy hátrahagyás során, amikor a frontvonal keresztülvonul rajtad, azért annak is megvannak a maga veszélyei ugyanúgy, mint ha egy ernyő nem nyit, vagy rosszul nyit. Szóval engem inkább a földi része vonzott jobban, ami abban volt más, hogy sokkal többet voltunk terepen, és sokkal érdekesebb dolgokat tanultunk. Persze a légvédelemnél is izgalmas volt, hogy fel kellett ismerni a sziluettjét egy ellenséges repülőgépnek, vagy a felségjelzéseket, de hát az idegen hadseregek fegyvereinek ismerete, mint az M-16-os puskák felismerése akár maketten, vagy elméletben (éppen csak a hangjukat nem hallottuk), vagy ugyanez az ellenséges járművek kapcsán, mind roppant érdekes volt. Mindezek tetejében ott volt az a rengeteg diverzáns tevékenység, amikre felkészítettek minket.

Ajándéktárgy átadása katonai hagyományőrző bajtársaknak

- F. B.: Milyen volt a civilek kapcsolata veletek mélységi felderítőkkel?

- V. Zs.: Igazából mi kifelé nem nagyon publikáltuk azt, hogy mi mélységi felderítők vagyunk. Most mondhatnám azt, hogy azért sem, mert mennyire titkos alakulat voltunk, de szerintem az akkori ellenséges erők a megfelelő helyeken pontosan tudták, hogy mennyien vagyunk és az országban hol. A civilekkel inkább katonákként volt kapcsolatunk. Szombathelyen olyan semleges volt a viszonyunk, bár keveset is jártunk ki a városba, legfeljebb a helyiek jártak haza, de én budapestiként is csak ritkán voltam kint. Nem volt semmiféle különösebb kapcsolatunk a helyiekkel. Nagykanizsán egy kicsit többet is voltam, de ott a katonákat igen vegyesen fogadták. Ami Szombathelyen érdekes volt, amikor egyszer mentünk egy menetgyakorlatra, 50 kilométeres volt, ha jól emlékszem. Természetesen beöltöztünk, még ki is kentük magunkat álcafestékkel, hogy megadjuk a módját, ha már egyszer ilyen rohadt sokat kell gyalogolni. Néha úton mentünk, néha „harci ösvényen”, ahogy akkoriban hívtuk. Keresztülmentünk egy falun, ahol az öregek jópofán odakérdeztek, hogy hová mentek harcosok? Valamelyikünk viccesen visszaszólt, hogy megyünk elfoglalni Jugoszláviát, ami azért volt necces, mert bár akkor még nem volt katonai konfliktus odaát, de már forró volt a politikai helyzet.A századparancsnokunk nem is volt túl boldog ettől a beszólástól, de sosem derült ki, hogy melyikünk volt.

- F. B.: A szolgálatod alatt folyt a rendszerváltozás híres „elvárs – bajtárs – úr” időszaka. Ezt ti hogyan éltétek meg?

- V. Zs.: Igen, 1989 augusztusában vonultam, és 1991 februárjában szereltem le, így bevonultam, mint elvtárs, még politikai tisztünk is volt, aki hál’ istennek jó fej manus volt, sikerült is jó kapcsolatot kialakítania velünk. Majd hirtelen, nem tudnám megmondani mikor, 1989 végén, 1990 elején szóltak, hogy le kell cserélni a sapkarózsát, mert a csillagos az már nem mutat olyan jól és adtak is gyorsan csillag nélkülit. Ekkor jött be az, hogy most már „úr” van elvtárs helyett, de az is csak őrvezetőtől felfelé, mert a honvéd még csak honvéd. Mire ezt megszoktuk volna, addigra jött talán a „bajtárs” megnevezés, de a honvéd ott is honvéd maradt, így mi nem ragoztuk ezt túl.

- F. B.: Mit szóltak hozzátok Szombathelyen a nem felderítő katonák?

- V. Zs.: Ez egy nagyon izgalmas kérdés, amire nagyon izgalmas a válasz is. A felderítő zászlóalj a Savaria dandárnál volt elhelyezve és igazából az egész felderítő zászlóaljból csak a mélységi felderítő századot lehetett megkülönböztetni, mivel minden más század a zöld gyakorlót használta, mi voltunk csak „gyík” ruhában, ahogy akkoriban hívtak minket. A sértőbb verzió a „bohóc” volt, de az egy másik kérdés. A lényeg az, hogy mi nem örvendtünk egyébként nagy népszerűségnek. A zászlóaljon belül még nem volt semmi gond, hiszen az épületen belül volt saját kantinunk saját klubszobával, és azt meg sem tudnám mondani, hogy a dandárnak volt-e ilyenje. Volt viszont a dandárnak étkezdéje, ahová mi ritkán látogattunk el, mert a kettes norma vígan eltartott minket. Pont emiatt a dandár kantinját sem sűrűn látogattuk, ahogy én ezt később megtudtam, bár én soha nem foglalkoztam ezzel a hagyománnyal. Ha kedvem volt, én bizony lementem a dandárkantinba, azt a néhány csúnya pillantást el lehetett viselni. Ez velem úgy kezdődött, hogy amikor én odakerültem, akkor jelentkeztem a századparancsnoknál. és jelentettem, hogy vállalom az ugrást, akkor bejött egy marha nagy ember. Ő volt a raktáros, aki beöltöztetett, majd megmutatták hol az ágyam, szekrényem, satöbbi és volt még egy kis szabad időm, mivel a század épp kiképzésen volt. Gondolkoztam, vakaróztam mit csináljak, és mivel érkezéskor kiszúrtam a kantint, így megkérdeztem, elmehetnék-e venni ezt-azt magamnak, meg a körlettársaimnak. Gondoltam úgyis új gyerek vagyok, illene venni nekik is valamit, hogy kisebbet üssenek majd pokrócozásnál. Később kiderült, hogy itt ez nem divat. Szóval lementem a dandárkantinba, láttam is, hogy akik már ott vannak, azok csúnyán néznek, de gondoltam szívük joga, ha akarnak, hadd nézzenek. Bevásároltam, felmentem a körletbe és akkor kérdezték meg, hogy merre jártam. Jelentettem, hogy a kantinban, erre kérdezték, hogy lent a dandárkantinban? Jelentem igen. Erre a válasz: mi oda nem megyünk, mert az konfliktusforrás lehet. Jelentettem, hogy nem láttam semmilyen forrást, biztos elapadt, vagy valami. Ez egyébként jellemezte a kapcsolatot. A beszólogatások a dandár katonáinak azok rendszeresek voltak, azért ha tudtuk őket vegzálni valahol akkor beléjük csíptünk itt-ott, ez rendszeres volt.

Egy kis segítség soha nem árt!

- F. B.: Egymás között a mélységi felderítő században milyen volt a viszony? Volt valami különlegesebb kötelék, amit az ember kívülről elképzel egy ilyen alakulatról?

- V. Zs.: Azt gondolom, hogy amit a laikusok elképzelnek, hogy nagyon nagy az összetartás, és a testvériesség, ez azért valóban megvolt. Úgy láttam, mivel én körbejártam a Magyar Honvédség több alakulatát, hogy ugyan nem tapasztaltam nagy széthúzást máshol sem, de itt különleges volt az összetartás. Mondjuk ezt a munkát, vagy hivatást nem is lehet máshogy csinálni. Tehát ha nem bízhatok száz százalékig a társaimban, akkor nem lehet ezt jól csinálni.

- F. B.: Mennyiben táplálkozott ez a különleges öntudat a hagyományokból?

- V. Zs.: A mi időszakunkban sajnos a hagyományokat nem volt divat ápolni. mert arra valahogy még nem fektettek hangsúlyt. Nekünk a hagyományt az jelentette, aki előttünk ugrott ki a gépből. Mondhatni a mi öregkatonáink történetei jelentették a hagyományőrzést, ők mesélték el, hogy az ő elődeik mit csináltak, hogyan csinálták.Inkább ezekből a történetekből táplálkoztunk.

Díszőrség felvezetése vitéz Bertalan Árpád posztumusz ejtőernyős alezredes sírjánát

- F. B.: Akkor végül is honnan jön az, hogy most mégis egy katonai hagyományőrző baráti kört vezetsz?

- V. Zs.: Igazából ez úgy kezdődött valamikor 2013 elején, 2012 végén, hogy összediskuráltam a facebook-on olyan srácokkal, akik érdeklődnek a különleges erők működése, létezése iránt és addig-addig beszélgettünk, míg kibuggyant, hogy egy ilyen alakulat veteránja vagyok.Így megfogalmazódott az igény, hogy Magyarországon a különleges erőknek eddig nem voltak hagyományőrzői, és bár talán ez nagyképűen hangzik, de azt gondolom, hogy a Baráti Kör megalakulásáig a mostani kor különleges katonáinak is az volt az elődje, aki előtte ugrott ki a gépből. Tehát megfogalmazódott a kérdés, hogy nincsen igazából különleges katonai hagyományőrzésünk, és kellene csinálni egy csapatot. Így összejöttünk néhányan, volt benne veterán, muzeológus-kutató és voltak más korszakban, vagy témában már tapasztalt hagyományőrzők is, akik tudták mi fán terem ez a dolog. Mellettük ott voltak azok az érdeklődők, akik azt mondták, hogy ők se nem veteránok, se nem kutatók, viszont nagyon szeretnének ezzel a dologgal foglalkozni.

- F. B.: Hogyan lettél te a Baráti Kör vezetője?

- V. Zs.: Mindenek előtt megalakult a MN-MH Ejtőernyős-Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör, ami a Magyar Néphadsereg vonatkozásában működött, tehát 1950-tól vállalta fel a hagyományőrző feladatokat 1990-ig. Így elkezdtük gyűjteni az idevágó anyagot, egészen a ma is rendszerben lévő négyszínnyomású „boci” terepmintás darabokig bezárólag, hiszen senkit nem akartunk megtéveszteni azzal, hogy mi valamiféle katonai szervezet lennénk. A rendezvények során egyre inkább azt vettük észre, hogy nagyon népszerű az, amit csinálunk, főleg a fiatalok számára, akiknek ez a tény, hogy milyen régóta vannak magyar különleges erők, valóságos sokkot jelentett. Az is meglepetést jelentett nekik, hogy ezekre a katonákra lehetünk, és kell is büszkének lenni, hiszen nem keveset raktak le az asztalra. Szóval ahogy egyre népszerűbbek lettünk, egyre több feladat is hárult ránk és úgy alakult, hogy amikor szükség lett a Baráti Körben egy hivatalos vezetőre, akkor mint veterán mélységi felderítő, én kerültem az élére ennek a demokratikusan működő szerveződésnek.

Előadás általános iskolások számára

- F. B.: Említetted a demokratikus elveket, és a civil tagságot a Baráti Körben. Tehát eszerint ez nem egy katonai formában működő szervezet?

- V. Zs.: Nem, mi egyáltalán nem vagyunk katonai alakulat, vagy félkatonai, sőt negyedkatonai sem, és nem is kívánunk azzá válni. Azt gondolom, hogy a Baráti Kör baráti jellegét így tudjuk a legjobban megőrizni, hiszen mind civilek vagyunk. A névsort végigfutva látszik is, hogy egyetlen hivatásos katona sincs közöttünk. Vannak veteránok, akik voltak valaha katonák, és vannak olyan fiatalok, akik életkoruknál fogva már nem lehettek sorkatonák és nem is biztos, hogy katonák szeretnének lenni, viszont érdeklődnek a katonai hagyományok iránt, akár kutatóként, akár hobbi szintjén, így ez egy teljesen civil baráti kör.

- F. B.: Milyen a Baráti Kör kapcsolata a Honvédséggel?

- V. Zs.: Szerencsére én azt mondhatom, hogy a Honvédség egyes alakulataival, illetve egyes tagjaival nagyon jó a kapcsolatunk, magával a Honvédséggel pedig olyan a kapcsolatunk, amilyen egy hagyományőrző civil szervezetnek lennie kell. Nagy szerencsénkre főleg azokkal az alakulatokkal melyek érintve vannak a különleges erők működésében nagyon jó a kapcsolatunk, bár sajnos nem mindegyikkel, hiszen akad olyan katonai alakulat is, akik nem igazán keresik a lehetőséget a hagyományőrzőkkel való együttműködésre, van viszont olyan, amelyik nagyon is!

Ismerkedés a Honvédség modernizált fegyvereivel

- F. B.: Kik ezek a partnerek?

- V. Zs.: A Magyar Honvédség részéről mindenképpen kiemelt partner az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár, velük nagyon jó a kapcsolatunk még akkorról, amikor ezredként tevékenykedtek, illetve korábbról is. Dr. Lippai Péter ezredes úr figyelt fel ránk és vonzott be minket Szolnokra, aminek mi nagyon örültünk, mert bár nem csak szolnoki mélységi felderítő veterán tagjaink vannak köztünk, hiszen szombathelyi, pécsi tagunk is akad, de Szolnok mégis évtizedek óta motorja, a magyar különleges erőknek. Az évek során ez a kapcsolat egyre magasabb szintű lett,és az új dandár-szintű rendszerben, Sándor Tamás dandártábornok úr vezetése alatt is töretlen az együtt működés, ez a bizalom pedig számunkra egy hatalmas elismerés, hiszen a szolnoki dandár az általunk bemutatott alakulatok jogutódként is elismeri a munkánkat. Emellett jó a kapcsolatunk a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal is, vettünk részt velük közös rendezvényeken, és meghívást is kaptunk tőlük saját rendezvényeikre, ahogy sok szakértőjük segíti tudásával munkánkat.
Emellett minden rendezvényen, ahol találkozunk a Magyar Honvédség katonáival, rendszeres az „összekacsintás”, hiszen sokan ismerik a baráti körünk nevét, és a szent őrülteknek kijáró csodálkozással figyelik, amit csinálunk. Talán amiatt is, mert a gyűjteményünk egyes darabjai sokuknak ismerős a korábbi, vagy mostani szolgálat éveiből. Emiatt megszokott gyakorlat az, hogy ha magyar katonával találkozunk, egy kicsit a magukénak érzik azt, amit mi csinálunk, és elfogadják, elvárják azt, hogy mi, ott a rendezvény idejére katonaként viselkedünk, viselkedjünk.
Fontos még megemlíteni a partnereink között a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségét, ami nevéből adódóan is veterán ejtőernyősöket tömörít, akik azoknak a korszakoknak a legendás parancsnokai, tisztjei, amit mi is bemutatunk. Velük sok területen dolgoztunk együtt kiállítóként, vagy díszőrségben egyaránt, de rengeteget számít a tudásuk mellett az elismerésük is.
A harmadik együttműködő partner a pákozdi Katonai Emlékpark, ahol egy kisebb kiállításunk is helyet kapott a „Csend Harcosai” címen. Velük minden évben több alkalommal is együtt dolgozunk, és nagy öröm tudni, hogy az emlékparkban évente több ezer ember láthatja azt a kiállítást, amivel mi igyekszünk bemutatni a gyűjteményünket.

- F. B.: Hogyan fogadják a veteránok a baráti kör munkáját?

- V. Zs.: Én úgy látom, hogy az ejtőernyős-felderítő, és a felderítő veteránok, mert mi az ő hagyományaikat is őrizzük, legyen szó csapatfelderítőkről, vagy másokról, nagyon örülnek annak, hogy mi nem engedjük, hogy az ő dicső múltjuk feledésbe merüljön. Nagyon sok dologban segítenek minket tanácsokkal, fényképekkel, történetekkel is.
A legnagyobb megtiszteltetés számunkra amikor veterán felderítő valamely féltve őrzött tárgyi emlékét ruházza ránk, mint Baráti Körre, mondván „nálatok sokkal jobb helyen lesz” Ezeknek a tárgyaknak története van! Büszkén viselem azt a barett sapkát, mely elődömmel megjárta Afganisztánt. Minden rendezvényen elmondom, ha kérdezik, ha nem ( nevet) Szóval, veteránoktól ez a legmagasabb szintű elismerés.
 Én úgy érzem, általában örülnek, hogy vagyunk, bár nem ebbe a körbe tartozó veteránoktól megkaptuk már, hogy bizony a fotókon öregek vagyunk, vagy épp pocakosak, de hát eltelt húszon-pár év a sereg óta, és az nem megoldható, hogy csak az akkori fizikumnak megfelelő tagság mutassa be a hagyományokat, amiket az egykori felderítő katonák ismernek a legjobban. Mindemellett a felderítő veteránok úgy érzem pozitívan állnak hozzánk, és keresik is a társaságunkat.

Shihan Furkó Kálmán nyá. ezredes úr társaságában Szolnokon

- F. B.: A civil társadalom viszonyát a Baráti Körhöz hogyan értékeled? Veszik az üzenetet?

- V. Zs.: Én azt gondolom, hogy Magyarországon a katonai hagyományőrzésnek talán nincs akkora publicitása a társadalom irányába, hogy mindenki pontosan tudná, hogy mi kik vagyunk. Épp ezért minket rendszeresen, és nem csak civilek, hanem sokszor nyugállományú katonatisztek is katonának néznek, holott pontosan látszik, hogy a mi egyenruházatunk rendszerből kivont elemekből áll. Egyszer Furkó ezredes úr kérdezte meg tőlünk, hogy honnan szerezzük be ezeket a ruhákat és erre viccesen csak annyit tudtam mondani, hogy általában lerángatjuk a halászokról, mert tényleg ennyire a civil ruhatár része lett. A civilek ennek ellenére meg vannak győződve róla, hogy mi katonák vagyunk, egy katonai alakulat tagjai, ezt pedig folyamatosan pontosítani kell a fejekben. Néha ebbe az ember bele is fárad, amikor sokszor kell elmondania és viccesen mondana ezt, vagy azt, de nem lehet, mert a látogatók a választ teljesen komolyan veszik.

- F. B.: Miben tér el a Baráti Kör munkája egy szokványos múzeumtól?

- V. Zs.: A mi munkánk során a látogató fényképet készített magáról fegyverrel a kézben, vagy ejtőernyővel a hátán, és végignézheti a kiállítást, kérdésre, kérésre megnézheti egy-egy eszköz működését szakszerű magyarázattal, tehát sokkal interaktívabban vagyunk, mint egy múzeum. Nálunk a látogató kézbe veheti, megismerheti a különböző speciális eszközöket, amennyire a lehetőségeink engedik, otthon pedig elmondhatja, hogy ő ezt élőben látta, kezében fogta, kipróbálhatta, itt a fénykép is, ami bizonyítja. Ez egy meghatározó élmény.

Felszerelés és fegyverzet bemutatása még 2013-ban

- F. B.: Milyen tevékenységet folytat még a Baráti Kör amikor megjelenik a rendezvényeken?

- V. Zs.: Mint említettem van az úgynevezett statikus kiállítás, amikor a Baráti Kör kipakolja a technikát. Alegelterjedtebb „A” verzió az, amikor ezt egyszerűen asztalokon helyezzük el, a látogató pedig odajöhet, felveheti, kérdezhet. Ahol a lehetőségek ezt engedik, ott a „B” verzió szerint igyekszünk csoportbázist, rejtett figyelőt kialakítani, berendezve hitelesen, bár ez igen nehéz kérdés, hiszen a saját tapasztalatom az, hogy nem volt két egyforma igényű csoport, így nem volt két egyforma bázis sem. Természetesen igyekszünk a kiállítás interaktív, érdekes jellegét fenntartani, hiszen ha szabályosan állítanánk fel ezeket az elemeket, az álcázásuk miatt senki nem látna belőlük semmit. Szerencsére mindenből van épp elég, hogy bemutatásra, és a bázis berendezéséhez is jusson elég felszerelés.
A statikus kiállítások mellett csinálunk önvédelmi bemutatókat is, amiknek az az érdekessége, hogy a kezdetekkor megesküdtünk, hogy itt nem lesz cseréptörés, nem fogunk egymás hasán léceket szétverni, majd nem sokra rá pontosan ezekkel kezdtünk foglalkozni, mivel megvan rá az igény, hiteles, és nem utolsó sorban látványos is. Annyira nem esik ez messze a mélységi felderítő hagyományoktól, hogy amikor az eredeti mélységi felderítőket kérték fel ilyen bemutatókra, ők is a katonai közelharc-tudásukat mutatták be szinte minden esetben. Mi is igyekszünk a korhű technikákat bemutatni, nem a ma divatos rendszereket átültetni a bemutatóinkba, hogy hiteles képet mutassunk az akkori technikai tudásról, így a rendszer elemeit a judo, karate (kyokushin karate), és birkózás technikái adják, természetesen katonai használatra átalakítva.
Nagy szerepe van a veteránoknak is, akik ügyelnek arra, hogy bár a látványosság fontos, de a hitelesség még fontosabb, így nem csúszunk el az akciófilmek irányába. Nagyon jó mesterünk volt ebben Szelindi „Topi” Csaba őrmester személyében, aki sosem engedte, hogy csak a látványra építő bemutatókat tartsunk, hanem mindig megmaradjunk a korszakban hiteles keretei között. A bemutatóknak mindig látványos eleme a töréstechnikai bemutató, amikor lángoló cserepeket törünk össze, vagy épp betontömböket verünk szét egymáson kalapáccsal, vagy más felkeményítő gyakorlatokat végzünk.
A katonai közelharc mellett a dinamikus bemutatók is fontosak még. Ezek tulajdonképpen a közelharc elemeit ötvözik éles helyzetek forgatókönyveivel. Ilyenkor van egy adott feladat, mint egy híd felrobbantása, túsz kiszabadítása, vagy fogolyszerzés, esetleg lesállás végrehajtása, fontos iratok megszerzése, tehát minden olyan feladat, ami az 1990-es évek közepéig feladata lehetett ezeknek az alakulatoknak. Ilyenkor kerülnek alkalmazásra a biztonsági rendszabályok betartásával különböző pirotechnikai effektek, illetve ha a rendezvény szervezője ezt biztosítja, akkor akár színházi, vaktöltényes fegyverek is. Bár ez a leglátványosabb képességünk, mindenképp törekszünk a látványosság mellett itt is a szakmaiságra.
Végezetül a sok harcias elem után szelídebb képességet mutatnék be, ami a Baráti Körünk szakértő, kutató tagjaira hárul, akik előadásokat tartanak rendezvények keretén belül. A téma általában a katonai ejtőernyőzés története, a különleges erők hazai története, a különleges erők egyenruháiról, vagy épp alakulatok történetéről. Emellett idén kiemelten fontos a 100. születésnapját ünneplő magyar katonai ejtőernyőzés. Épp emiatt rengeteg felkérés érkezik irányunkba, hogy minél több helyen ismertessük meg a látogatókkal az ejtőernyőseink történetét és az elődöket, akik megteremtették annak a lehetőségét, hogy Magyarországon ejtőernyővel is harcba indulhassanak a katonáink.

Katonai közelharc bemutatón

- F. B.: Hogyan készül ezekre a szerteágazó feladatokra a baráti kör?

- V. Zs.: Nem vagyunk egyformák, így mindenkinek megvan a maga szakterülete. Vannak kutatói vénával megáldott bajtársaink, akik szívesebben foglalkoznak az elméleti kutatással. Ők a szabad idejüket áldozzák arra, hogy kikutassák a magyar katonai ejtőernyőzés, felderítés múltját, és egészen részletekbe menőkig megismerjék a történetét. Vannak olyan bajtársak, akik inkább a díszelgő feladatokban, vagy az önvédelem gyakorlásában jár az élen,és van saját ejtőernyős szolgálatunk is, ahol a legtöbbet ugrott bajtársak szakmai irányításával folyik ejtőernyős szakmai anyag restaurálása, beszerzése. Természetesen vannak átfedések, hiszen akad, aki díszeleg és kutat, van, aki önvédelmet és a díszőrséget vállalja fel, de biztos vagyok benne, hogy van olyan bajtárs, akinek nem lenne akkora öröm egy 30-40 perces előadást megtartani, miközben kiváló szakértője a közelharcnak. Természetesen mindenki segíti a többiek munkáját azzal, hogy nyitott szemmel jár, beszerzi a másik számára fontosabb anyagokat, jelzi, ha talált valami érdekeset, így együtt dolgozunk azon, hogy jól működjön minden terület.

Ismerkedés az amerikai hadsereg felderítőinek felszerelésével és fegyvereivel

- F. B.: Átlagosan mennyi időt vesz el a hagyományőrzés a szabadidőből?

- V. Zs.: A tavalyi statisztikánk szerint a tavalyi évben 29 napot, azaz majdnem egy teljes hónapot töltöttünk együtt. Ez azonban csak a rendezvényeken együtt töltött időt jelenti, nem számolva a telefonbeszélgetéseket, internetes kommunikációt, kutatással, cikkírással, vagy épp vásárlással töltött időt nem tartalmazza. Gyakorlatilag ott tartunk, hogy van a munkánk, és van mellette ez. Rengeteg időt áldozunk tehát erre, de ahhoz, hogy az elvárásoknak megfelelő szinten dolgozzunk, erre szükség van. Azért is, mert nincs másik csapat, akik ezzel foglalkoznának, így nem mondhatjuk azt, hogy mi egy kicsit hátrébb lépünk és pihenünk, majd mások dolgoznak helyettünk. Ezt nem is engednénk, hiszen ez mindegyik tagunk szívügye. Ehhez a szinthez viszont folyamatosan lépést kell tartanunk egymással, önmagunkkal, hogy a színvonal mindig emelkedjen.

- F. B.: Mivel telik a szabadidő?

- V. Zs.: Jellemzően az a kevés szabadidő, ami megmarad a család, a munka, a rendezvények, a felkészülés mellett, azt is sikerül mindig betábláznunk. Volt olyan, hogy egy-egy érdekesebb gyűjteményi darabért a tagjaink munka után több száz kilométert utaztak, vagy éppen baráti sörözésből alakult ki egész napos piacjáró körút, de sokszor a témánkat érintő szakmai előadásokra is összeáll egy-egy különítmény, akiket érdekel az előadás témája, így jártunk Dr. Reszegi Zsolt magyar ejtőernyősöket bemutató előadásán is, vagy éppen shihan Furkó Kálmánt hallgattuk meg. Ilyenkor nyilván civil ruhában, kötetlenebbül, egymás közt vagyunk, de ezt is a szabadidőnkből gazdálkodjuk ki. Többen járnak ki közülünk az állami ünnepeken ingyenes programokra, vagy nézik meg együtt a tisztavatást, vagy futnak össze egy sörre, egy ebédre, így igazából civilben is együtt vagyunk, nem csak szakmai rendezvényeken találkozunk.
A másik programot a szervezett teljesítménytúrák jelentik, ahol a szervezők mindig örömmel veszik a hagyományőrzőink megjelenését. Eddig a Magyar Honvédség által szervezett Bocskai Portya, és a Szent László Menet jelentették a fix programokat, de tervezzük más teljesítménytúrák bejárását is, természetesen korabeli egyenruhában, hatástalanított fegyverekkel, málhafelsezreléssel, hiszen így a bajtársak jobban megismerik a felszerelésüket, egyenruhájukat, és tapasztalatot szereznek arról, milyen is lehetett egy menetgyakorlat. A túrák azért is hasznosak, mert nagyon jól összekovácsolják a baráti kör tagjait és valós teljesítményt, tapasztalatot jelentenek, amire mindenki büszke lehet, aki végrehajt egy-egy ilyen menetet. Elmondhatom, hogy az ilyen meneteken már „hírünk” van, sokszor a szervezés elején keresnek minket, hogy megyünk-e, ami nekünk szintén nagy elismerés.

A Bocskai Portya menetgyakorlaton

- F. B.: Te, mint veterán, és hagyományőrző mit gondolsz, mennyire sikerült átadni a baráti kör többi tagjának átadni a felderítőkre jellemző szemléletet?

- V. Zs.: Van ebben előrelépés hál’ istennek. Két dolgot kellett a srácokba úgymond beleverni, vagy inkább belenevelni. Az egyik az, hogy nincsen más, aki helyettünk megcsinálná a feladatot, tehát csak mi vagyunk. A másik pedig az, hogy nem kell parancsra várni, egyszerűen meg kell csinálni a feladatot. Úgy látom, ez a két dolog már azért átment, tehát szerintem jó úton haladnak a fiataljaink és sokat fejlődtek. Eleinte úgy éreztem inkább megvárták, hogy mit mond a „főnök”, majd az alapján dolgoztak, de ezen szerencsére túlléptünk és a fiúk mernek kezdeményezőbben fellépni, és amíg a „főnök” nem mond mást, végzik is a dolgukat. Szükség van még a megerősítésre, de egyre kevesebb szükség van arra, hogy megmondjam, ki mit csináljon. Talán az is lehet az ok, hogy akadnak olyan tagjaink, akik „katonásabb” alakulattól kerültek a civil életbe, és hozzánk, ezért ők jobban hozzá vannak szokva a parancsuralmi rendszerhez, de mindenkinél látszik, hogy egyre oldottabban dolgozik és a felderítős rámenősséget, bevállalást lassanként magukévá teszik a srácok.

- F. B.: Hogyan látod a baráti kör szűkebb jövőjét?

- V. Zs.: Az idei év számunkra speciális, hiszen számos évforduló várható 2018-ban, amelyekből talán a legfontosabb az idén száz éves magyar katonai ejtőernyőzés. Ez azért kötelez minket, hiszen mi vagyunk az egyedüli olyan katonai hagyományőrző csapat, akik a magyar ejtőernyősökkel ilyen formában foglalkozik, így olyan rendezvényeken is nekünk kell majd megjelenni, ahol más nem tud. Épp ezért ebben az évben rengeteg ilyen témájú rendezvény várható, hiszen a hősi elődök emlékét ápolni, gondozni kell. Valószínűleg ezzel összefüggésben a tudományos területen aktív bajtársainknak is sok előadása lesz az idén, már most több ilyen felkérést kaptunk eddig.
Emellett természetesen ott vannak az évek óta megszokott rendezvények, ahová már szinte felkérés sem érkezik, csak egy dátum, mert bizonyos szinten elvárt, természetes, hogy ott legyünk.
Mindennek tetejébe jönnek az új rendezvények, ahol még mi sem jártunk, de nyilván kíváncsian várjuk, mi sül ki belőlük. Mindenhol pozitívan fogadják a megjelenésünket, és általában az a hírünk, hogy a rendezvény elejétől a végéig katonás fegyelemmel tesszük a dolgunkat ami miatt odamentünk, lehet számítani ránk. Épp emiatt, valamint a bemutatott téma, és a képességeink miatt is az látszik, hogy szívesen dolgoznak velünk nagyobb, és kisebb rendezvényeken civil, állami, és katonai szervezetek is. Ez számunkra a megtisztelő bizalom mellett azért is fontos, mert a legfontosabb célunk az, hogy minél többen megismerjék azt amit csinálunk, rajtunk keresztül pedig ezt a különleges témát is.

Közös munka a fiatalokkal

- F. B.: Hogyan lehet megtalálni a Baráti Kört, ha valaki ezek alapján kedvet kapott a közös munkához?

- V. Zs.:Megtalálható a facebook-oldalunk, ami alapján megismerheti az érdeklődő azt, hogy mi az, amit mi csinálunk. Ha itt kedvet kap, lehetőség van felvenni velünk a kapcsolatot üzenetben, ami után azt szoktuk tanácsolni, hogy találkozzunk személyesen egy rendezvényen, ahol a jelentkező is láthatja, hogy miről is szól, amit csinálunk, személyesen kérdezhet, személyesen válaszolhatunk. A rendezvények során talán kevésbé lehet megismerni a baráti kör kötetlenebb oldalát, hiszen az egyenruha kötelez, de képet kaphat az érdeklődő a valós munkáról. Ha a találkozás után is megmarad az érdeklődés, kiderül, hogy rendezvényen kívül mi is emberek, barátok vagyunk. Ekkor mi általában elmondjuk, hogy a jelentkező minden dugipénze erre fog elmenni, és semmire nem marad majd ideje, de ha ezt is vállalja, akkor elkezdjük a közös munkát személyesen, és az interneten is. A legfontosabb a belépő hagyományőrzőknél az alapfelszerelés kialakítása, ami az 1987M ejtőernyős gyakorló köré épül fel, de nem tartalmazza magát a fegyvert. A felszerelés kapcsán igyekszünk mindenben segíteni egymást, akadt olyan bajtársunk, akire a rendezvény előtt dobtuk össze az egyenruhát, de természetesen a legjobb az, ha rövid időn belül beszerzi magának a sajátját a leendő tagtárs, aztán ha elkapja a gépszíj, úgyis arra eszmél majd, hogy egyre komolyabb gyűjtemény alakul ki körülötte.

- F. B.: Zárszóként mit szeretnél elmondani még az olvasóknak?

- V. Zs.: Igazából minden fontos témát érintettünk szerintem. A baráti körünk számára nagyon fontos a Honvédség elismerése,hogy a veteránok befogadják teljes tagságunk,  és a látogatók visszajelzése is, úgyhogy igyekszünk a jövőben is úgy dolgozni, hogy a felépített pozitív kép továbbra is fennálljon, és méltóképpen őrizzük meg az elődök által ránk hagyott hagyományokat.

- F. B.: Köszönjük az interjút! 

Tovább élő hagyomány

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk 2018. március 17-én a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban járt, barátunk Dr. Reszegi Zsolt, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár levéltárosának meghívására, hogy meghallgassa a „Német ejtőernyősök; megalakulás, kiképzés, felszerelés, harcok Dél-Olaszországban” című előadását a Hadtörténeti Délutánok sorozat keretében.

A rendezvény plakátja - német ejtőernyős FG42 automata puska Monte Cassino romjai közt

Nem meglepő Baráti Körünk életében az, hogy önképzés keretében, szabad időnkben szakmai előadásokon veszünk részt. Tagjaink érdeklődésük, szabad idejük függvényében ott voltak már shihan Furkó Kálmán ezredes úrnak a „Megszállottak Klubjában” rendezett előadásán. Vagy éppen a Honvéd Vezérkar tudományos kutatóhelye által szervezett „Aszimmetrikus hadviselés – a múlt, a jelen és a jövő konfliktusa” című kiváló konferencián még 2016. november 9-én, esetleg tematikus könyvbemutatókon, mint a barátunk, Somkutas Róbert alezredes úr hiánypótló munkáját, az „Álcaruhában” című kötetet bemutató rendezvényen és sok más előadáson is. A hagyományőrző munka mellett fontos pillért jelent ugyanis az önképzés és a közösen eltöltött szabadidő egyaránt, ami egyszerre segíti munkánkat kikapcsolódásként, és ad hozzá saját tudásunkhoz.

Hagyományőrzőink épp ezért nagy örömmel vették a mostani meghívást, hiszen nem most találkozhattunk először a II. világháborús magyar katonai ejtőernyőzés avatott szakértőjével sem, akivel blogunk is interjút készített a múltban. Emiatt biztosak lehettünk abban, hogy tanulságos előadás elé nézünk.

Hagyományőrzőink kedvét az sem vette el, hogy a nagy nap makacs, hideg, havas esővel köszöntött ránk, ami sehogyan sem akart elállni. Tavasz lévén sálat, sapkát húztunk majd célba vettük a budai várat, azon belül is a Kapisztrán teret. Szabadidős programról lévén szó igyekeztünk ruhatárunk „civilesebb” darabjait felölteni, ám az egyszeri hagyományőrző ilyenkor döbben rá, hogy alig maradt civil ruhája, így természetesen a Baráti Körünk büszkén viselt jelvényei, ejtőernyős teljesítményjelvények, alakulatjelvények és teljesítménytúrák jelvényei színesítették veterán és hagyományőrző tagságunk összképét.

Öten verődtünk össze az alaposan zuhogó esőben a múzeum „művészbejárójánál” fél órával kezdés előtt, és gyorsan eldöntöttük, hogy az időjárásra való tekintettel kihagyjuk a kültéri látványosságok megtekintését, inkább fedél alatt folytatjuk a beszélgetést. A díszteremben nagy örömmel köszöntöttük az előadót, majd elfoglaltuk a lehető legjobb helyeket, hogy ne maradjunk le semmiről.

Az előadás stílusát végig kötetlen, közvetlen stílus jellemezte. Bár nagy témáról volt szó, ugyanúgy jutott idő a német ejtőernyős alakulat kialakulásának bemutatására, mint a címben is bevezetett dél-olaszországi harcok bemutatására. Az anyagi kultúrával közelebbről foglalkozó hagyományőrzőink külön örömmel üdvözölték  a német ejtőernyősök eltérő felszereléseinek bemutatását a különleges sisaktól az ugróruhán át, egészen a fél kézzel nyitható gravitációs késig.

Érdekes volt megismerni a szállító- és vitorlázó repülőgépek különféle típusait is, de az igazi meglepetést számunkra az ejtőernyős kiképzés, és a harcba vetés múdja jelentette, hiszen a német ejtőernyők az elmondottak, és a bemutatott felvételek alapján jóval elmaradottabbak voltak a korabeli angolszász, vagy magyar típusoknál, használatuk során pedig az ugrók mentőernyő nélkül, gyakran 150 méter alatti magasságból(!) vetették magukat harcba– fegyvertelenül, hiszen személyi fegyverzetüket nem magukon, hanem külön ledobó konténerekben tárolták. Ejtőernyős bajtársaink a szent őrülteknek kijáró fejcsóváló tisztelettel figyelték a korabeli filmfelvételeken valóban igen alacsonyról, különleges technikával, fejjel előre gépüket elhagyó német ejtőernyősöket. Egyik bajtársunk rövid összefoglalója jól tükrözi gondolatainkat:

„Mondjuk ki magyarul: a legendás Fallschirmjäger-ek felszerelése kezdetleges, korszerűtlen, balesetveszélyes, dobási módja pedig átgondolatlan, vakmerő volt.”

Az előadás második felében megismerhettük az ellenség által „Zöld Ördögök” néven emlegetett német ejtőernyősök dél-olaszországi harcait, ahol magyar bajtársainkhoz hasonlóan nem ejtőernyősként, hanem „tűzoltó alakulatként”, mint elit könnyűgyalogság kerültek harcba vetésre. A kis létszámú, hatalmas veszteségeket elszenvedő alakulat tagjai kiképzésükből eredően még védelemben is inkább támadó taktikát alkalmaztak, így kisebb létszámú, rosszabbul felszerelt egységeik is komoly fenyegetést jelentettek az angolszász erőkre Monte Cassino körül. Természetesen ez a harcmodor iszonyatos véráldozatokkal is járhatott, amit a helyi német katonatemetők ejtőernyős sírkövei bizonyítanak.

Az előadás végeztével közel egy órán át tartó kerekasztal-beszélgetés alakult ki a hallgatóság és az előadó között a német ejtőernyősök II. világháborús teljesítménye kapcsán, összehasonlítva azt a többi hadsereg korabeli erőivel és a későbbi ejtőernyős alakulatokkal. Nagy örömünkre tagságunk aktívan tudott hozzászólni a témához, veterán ejtőernyős bajtársaink pedig saját tapasztalataik segítségével írhatták le a katonai ejtőernyőzés technikai részleteit.

Összegezve elmondhatjuk, hogy egy kiváló előadáson vehettünk részt, ahol tagjaink szélesíthették ismereteiket egy olyan területen is, amely bár nem feltétlenül kapcsolódik a saját kutatási területünkhöz, de mégis érdemes az alaposabb megismerésre. Mindezt a felkészült előadó professzionális, néhol humoros, néhol részletekbe menően alapos előadásmódjának köszönhetően mind szórakoztató módon, kiváló hangulatban tehettük.

A rendezvényt követően hagyományainkhoz méltón megkezdődött a „klubélet”, azaz kerestünk egy csendes bárt a közelben, ahol egy korsó sör mellett megbeszélhettük a látottakat, hallottakat és átadhattuk az egymásnak beszerzett új gyűjteményi darabokat, felszereléseket.

Köszönjük a remek előadást Dr. Reszegi Zsoltnak és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak!

Csodálatos csoportkép résztvevő hagyományőrzőinkről és a rendezvény házigazdájáról

Kedves Barátaink!

A múlt hétvégén, 2018. március 10 és 11 között került lebonyolításra a Zsámbéki Városőrség, a Zsámbéki-medence Idegenforgalmi Egyesület és a Zsámbéki Művelődési Ház szervezésében a II. Zsámbéki Kézifegyver Kiállítás. Az eseményre több magángyűjtő és számos hagyományőrző csoport, köztük Baráti Körünk is meghívást kapott.

Baráti Körünk résztvevő állománya március 11-én

A látogatók megtekinthették Borus Ferenc, Hibácskó Ferenc és Bud László fegyvergyűjteményének jól vagy éppenséggel alig ismert darabjait, valamint a miénk mellett a következő csapatok statikus kiállításait:

- Budai 2-ik Honvéd Zászlóalj (1848-49-es szabadságharcos magyar)

- Duna-menti Hadtörténeti Egyesület (II. világháborús német)

- 202. Lövészhadosztály Szovjet Katonai Hagyományőrző Baráti Kör (II. világháború)

- Szovjet VDV Hagyományőrző Alakulat (szovjet-afganisztáni háború)

- Varsói Szerződés Katonai Hagyományőrző Baráti Kör (hidegháború)

A fegyvereken, hadi felszereléseken, egyenruházati cikkeken kívül két ritkaság számba menő, korhű módon restaurált II. világháborús oldalkocsis katonai motorkerékpár vonzotta a tekintetet a Művelődési Ház udvarán. A ragyogó időjárásnak hála lehetőség volt mindkét napon szabadtéri fegyverzettechnikai bemutatókra, illetve a helyszín adta keretek között kisebb háborús jelenetek lejátszására is.

Annak ellenére, hogy a rendezvény első napja munkanap volt, a kapunyitás után hamarosan elkezdték megtölteni az épületet az érdeklődők. Szinte minden korosztály képviseltette magát a kisebb-nagyobb gyermekektől kezdve, akik kíváncsisággal, az idősebbekig, akik nosztalgiával vették kézbe az immár „megszelídített” harci eszközöket. Ahogyan ilyenkor lenni szokott, néhány látogatóval beszélgetve szóba került, hogy bizony felderítőként szolgáltak sorállományúként, hivatásosként vagy épp szerződésesként, így nagyon sok kiállított tárgyunkat régi ismerősként látták viszont. Kicsik és nagyok érdeklődéssel figyelték veterán mélységi felderítő bajtársaink magyarázatát az RS-4/4, RS-8/A, BE-8 ejtőernyők, valamint a KAP-3 nyitókészülék működéséről és használatáról.

RS4/4 ejtőernyő bemutatása

A baráti hangulatú rendezvényen egymást követték a kíváncsi kérdések, amelyek érintették egyaránt a gyűjteményünk anyagát és Baráti Körünk egyéb irányú tevékenységét. Mindezek aprólékos megválaszolása közepette sebesen el is röppent az első nap, és elérkezett a kapuzárás ideje, amely után következett a szervezők „ajándéka” a részt vevő hagyományőrzők számára, ugyanis lehetőséget biztosítottak a Zsámbék szomszédságában fekvő egykori légvédelmi rakétabázis bejárására. A hangulatos elemlámpás túrát Hibácskó Ferenc nyugállományú alezredes vezette, aki a honi légvédelem tisztjeként számos helyen szolgált egyébként pontosan ugyanilyen elrendezésű bázisokon. Feri bácsi nem csak a területen még álló építmények funkcióját ismertette, de beszélt a légvédelem egykori rendszeréről, illetve a különböző típusú rakéták felépítéséről, működéséről is, mindezt fűszerezve főiskolai és hivatásos élményeivel, illetve külföldi hadgyakorlatokon tapasztaltakkal.

A bázislátogatás után elbúcsúztunk azoktól a hagyományőrző bajtársaktól, akik nem tudtak maradni a kiállítás második napjára, majd vacsora után néztünk. A szállásunk közelében rábukkantunk egy helyre, ahol a késői óra ellenére is szíves vendéglátásban részesültünk, így nem szorultunk az egyébként mindig a hátizsákjainkban lapuló tartalék konzervjeink elfogyasztására. Az önkormányzat által felajánlott szálláshelyre visszatérve felkészültünk az éjszaka „tábori körülmények” közt való eltöltésére, majd beindult az éjszakába nyúló klubélet.

Szerencsére másnap mentesültünk a korán keléstől, ugyanis a Művelődési Háztól csupán néhány perc sétára voltunk, és a kiállítás kapuit a szombathoz hasonlóan 10 órakor tervezték megnyitni, így még egy kis lustálkodás mellett is bőven volt időnk beszerezni a reggelire valót. Hamarosan befutottak a Baráti Körünk azon tagjai, akik az első napon nem tudtak jelen lenni, az így megnövekedett létszámmal pedig meg tudtuk oldani azt, hogy felváltva megnézhessük más kiállítók anyagát, beszélgessünk velük szakmai vagy kevésbé szakmai témákban, vagy éppen a használt katonai ruházatot, felszerelést árusítók portékáját böngésszük.

1848-as honvéd hagyományőrző bajtárs olvas az idén 100 éves magyar katonai ejtőernyőzésről

A kiállítás népszerűsége, látogatottsága megmaradt a második napra is, és szintén sokakat érdekeltek ezúttal is a kültéri bemutatók. A szervezők, kicsit talán tartva attól, hogy a szombati munkanap miatt kevesebben jönnek, inkább vasárnapra tervezték be a megnyitó beszédet, melyet Horgos Zsolt alpolgármester úr tartott, ezután pedig minden résztvevő hagyományőrző csoport lehetőséget kapott, hogy néhány mondatban bemutassa tevékenységi körét és céljait.

Természetesen ezen a napon sem tétlenkedtünk, továbbra is folyamatosan beszélgettünk a látogatókkal akár kiállítási anyagunkkal, akár a katonai ejtőernyőzés történetével kapcsolatban felmerülő dolgokkal, és továbbra is igyekeztünk mindent a legszakszerűbben bemutatni. Nem csoda hát, hogy a vasárnapi záróra is úgy érkezett el, hogy közben alig észleltük az idő múlását.

Összegezve elmondhatjuk, hogy egy gördülékenyen szervezett, színvonalas, jó hangulatú rendezvényen volt alkalmunk részt venni, ahol az általunk képviselt szakcsapatok hagyományőrző keretek között való bemutatása mellett örömmel üdvözöltük régi barátainkat, és örömmel kötöttünk új ismeretségeket. Őszintén reméljük, hogy a szervezők számítása is bejött azzal, hogy a tavalyi, első ilyen kiállításhoz képest jóval több hagyományőrzőt vonultattak fel, és ha jövőre is lehetőséget kapunk, szívesen látogatunk újra Zsámbékra!
Köszönjük szépen a meghívást Racsmány Dömötör úrnak, a Zsámbéki Városőrségnek, a Zsámbéki-medence Idegenforgalmi Egyesületnek és a Zsámbéki Művelődési Háznak!

A rendezvényen részt vevő hagyományőrzők csoportképe

További fényképek a rendezvényről EBBEN AZ ALBUMBAN!

Fényképek forrása:
- Zsámbék Tourinform facebook-oldal
- Hibácskó Ferenc archívuma
- Baráti Kör archív

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk a Magyar Tartalékosok Szövetsége Jász-Nagykun-Szolnok megyei szervezetének (MATASZ)  meghívására vett részt a Szent László Hadosztály Honvéd Hagyományőrző Egyesület hagyományőrzőivel közösen a "Szolnok" kadétközpont lehetőségeit, feladatait, célkitűzéseit bemutató rendezvényen 2018. február 14 – 15-én Szolnokon.

Baráti Körünk résztvevő állománya körletünk, az MH Béketámogató és Kiképző Központ előtt Szolnokon.

Baráti Körünk számára kiemelten fontos a legfiatalabbak megszólítása, honvédelmi nevelése, hiszen ők jelentik a múlt pozitív példáinak továbbélését a jövőben.

Hagyományőrzőink február 14-én reggel indultak útnak Szolnokra, az ország számos pontjáról, hogy időben elfoglalják a kijelölt körleteket. Az egyenruháink igen nagy feltűnést keltettek, hiszen a Keleti pályaudvaron többen állítottak meg minket azzal a kérdéssel, hogy honnét hová igyekszünk. Nagy örömünkre több ismerős is akadt az érdeklődők között, akiket Szolnokon, vagy másutt végrehajtott feladataink során ismertünk meg, így jó társaságban, beszélgetve telt az idő, míg a vonatot vártuk. Általánosságban azt tapasztaljuk, hogy az emberek pozitívan állnak hagyományőrzőinkhez, érdeklődve, kíváncsian figyelik a „katonák” felbukkanását, akikhez mindig akad egy-egy kérdésük, jó szavuk, biztató megjegyzésük.

A vonatút Szolnokra beszélgetéssel, vidáman telt, hiszen újra együtt volt a „nagy csapat”, és bár február 11-én már eleget tettünk egy másik meghívásnak, igazán most indult el az idei év.

Szolnokon gyors tájékozódás után összegyűltünk, így a feladatra kijelölt ötfős különítmény megindulhatott elfoglalni a körletet, az MH Béketámogató Kiképzőközpontban. Megérkezve a körletekben katonás rend fogadott minket, négyünket egy körletben, egyikünket pedig külön „lakosztályban” helyezték el, amiért folyamatosan irigykedve gondoltunk „magányos” bajtársunkra, aki viszont minket irigyelt, hiszen előre láthatóan remek hangulatban, együtt, beszélgetve tölthettük az elkövetkező éjszakát.

„Bevackolás” után indultunk a következő programra, amit a MATASZ helyi szervezete állított össze számunkra. Buszunkon a veterán katonák örömmel fedezték fel a régi egyenruhákat viselő hagyományőrzőket, katonatörténeteket hallgatva érkeztünk meg a programunk következő helyszínére, a Szolnoki Hadkiegészítési Gyűjtemény megtekintésére, mely a mai Toborzó és Érdekvédelmi Központtal egy helyen található meg.

Házigazdáink a Szolnoki Hadkiegészítési Gyűjteményben

Itt felkészült tisztek avattak be minket a sorkatonai szolgálat évszázados történetébe egy olyan elfeledett szakgyűjteményben, mely nagy területen, valóban bámulatos alapossággal mutatja be ezt a távolról sem elhanyagolható témát. Bár nehéz kiemelni egy elemet a tárlatból, de talán a legérdekesebbnek az a civil öltözet számított nekünk, amit egy egykori sorkatona adományozott a gyűjteménynek, és amely teljes egészében a leszereléskor viselt ruháiból állt, a leszerelő zászlóval egyetemben.

Leszerelt sorkatona civilben

Talán még közelebb állt hozzánk a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) és az ejtőernyőzés kapcsolatát bemutató sarok, ahol a hadseregen kívüli ejtőernyős képzést ismerhettük meg, és nagy örömmel fedezhettük fel a jól ismert RS-4/4 ejtőernyőt és a BE-8 hasernyőt is, ám döbbenettel láttuk, hogy valaki, valamikor kibontotta azokat!

A szétnyílt ernyők

A házigazdáink elmondása szerint a szakgyűjteményt megtekintő látogatók sokszor nem tudnak ellenállni a piros színű kioldók csábításának, így folyamatos problémát jelent, hogy a szabadon elérhető ernyőket kinyitogatják, szétbontják. Természetesen Baráti Körünk előtt sem ismeretlen a probléma, hiszen a gyűjteményünk legnagyobb része kézbe fogható, fel- és kipróbálható, így még folyamatos felügyelet mellett sem zárhatóak ki teljesen a hasonló események.

A hatástalan háternyő becsomagolása

Hasernyő tokja, párnával kitömve - általunk is használt megoldás

A rendezvényeken szerzett rutinunkat latba vetve így engedélyt kértünk arra, hogy a szétbontott ernyőket újra összeállítsuk, amit a szakgyűjteményt kezelő katonatisztek örömmel engedélyeztek, így mi is megmutathattuk mit tudunk.

Az összeszerelt ernyő, újra látogatókra várva

A két ernyő állapotát összesen három perc alatt sikerült visszaállítanunk közös munkával, a rögtönzött bemutató alatt arra is figyeltünk, hogy a darabok a jövőben talán nehezebben nyíljanak ki „maguktól”. A helyreállított, hatástalan kiállítási darabok végül visszakerültek régi helyükre, immár új formában, mindenki örömére. Örömmel fogadtuk a kiállítást kezelő tisztek köszönetét, hiszen a „jó hagyományőrző ott segít, ahol tud!”

A kiállítás egyik legérdekesebb darabja, a jelmezbálra készített gyerekméretű katonaruha

A kiállítást követően a szomszédos tiszti klubba vezetett az utunk, ahol egy pompás vacsorával koronázhattuk meg a jól sikerült napot. A bőven mért brassói aprópecsenye kovászos uborkával igen jól esett az egész napos utazás, az alapos kiállítás megtekintése, és a sok új élmény után.

A szakaszvezetőnk hazatalált!

Kis csaptunk végül visszatért szolnoki „fészkébe”, hogy felkészüljön az élvezetek után a feladatokra is.

Másnap reggel korán keltünk, dacára a késő estig tartó beszélgetésnek. A körlet gyors kitakarítása után megindultunk a kiállítás helyére, a Kadétközpont tervezett területére. Itt a reggeli jég ellenére is gyorsan felállítottuk a kiutalt asztalokat, örömmel üdvözöltük a Szent László Hadosztály hagyományőrzőit, akikkel azonnal megkezdtük a közös munkát.

Statikus kiállításunk a Szent László Hadosztály hagyományőrzőivel közösen

A kiállítás koncepciója szerint a két hagyományőrző csapat történelmi körképet adott a magyar katonai ejtőernyőzés, és az elit Szent László Hadosztály történetéről 1938 és 1998 között, valamint 1944 és 1945 között. A kiállítást meglátogató veterán főtisztek, tisztek, és ma is szolgáló katonák örömmel ismerték fel egykori fegyvereiket, felszereléseiket, és az elődeik által használt eszközöket, egyenruhákat a kiállításon, de ami még fontosabb, a két csapat közös munkája során olyan összhangot tapasztaltunk, ami nem csak ritka, de igen fontos is a feladatok végrehajtása során.

Gyűjteményünk statikus kiállításon

A kiállításon bemutatott anyagok sokszínűsége okán elmondható, hogy az idei év eddigi legkiterjedtebb, legalaposabb anyagát állította össze a két csapat, jól kiegészítve egymást. A szervezők által biztosított hagymás-zsíros kenyeret, és citromos teát fogyasztva szóba is került a további közös munka lehetősége, ami természetesen még a jövő zenéje, de egyáltalán nem irreális lehetőség.

Fegyveranyag kiállításon

Hidegfegyverek, kézigránátok, lőfegyverek

Felszerelések, barettek, relikviák

A kiállítás végeztével ismét meglátogattuk a Tiszti Klubot, ahol házi húsleves, sült oldalas, és somlói galuska várta elkerülhetetlen végzetét. A remek ebéd gyorsan fogyott, így utunk utolsó állomására, a szolnoki RepTár gyűjteményébe, ahol megismerhettük a Honvédelmi Sportszövetség törekvéseit, és szerkezetét. A fiatalok honvédelmi nevelésére létrehozott szervezet nagy örömünkre az ejtőernyőzés népszerűsítését is tervei között szerepelteti, így remélhetőleg a jövőben ebben az irányban is fejlődést várhatunk.

Citromos tea, és zsíros kenyér - az örök klasszikusok

Sajnos időnk rövidsége miatt csak az előadás-sorozat első felében lehettünk jelen, hamarosan útnak indultunk haza, hiszen mindenkire még 2-3 órányi utazás várt, mire hazaérhetett. Nagy örömmel köszönjük a meghívást Boldizsár János Tibor elnök úrnak, aki lehetővé tette, hogy Baráti Körünk színesíthesse az általa megálmodott rendezvényt.

További képek ebben az albumban tekinthetőek meg!

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Nagyszerű érzés, amikor egy csupán a virtuális valóságban létező, ám valós eseményeket bemutató írás „életre kel”, egy lelkes csapat segítségével. Baráti Körünk egyik legnépszerűbb írásával pontosan ez történt, amikor a Martfűi Airsoft Egyesület szervezésében 2018. február 11-én, Csemőn megrendezésre került „A keleti front Bastogne-a” elnevezésű játék, melyet Baráti Körünk kiállítása is színesített.

A magyar királyi II. honvéd ejtőernyős zászlóalj ejtőernyős honvédjének rekonstruált zubbonya 1944-ből

Az airsoft játékot Jancsó Pete Roland, vagy ahogy játékostársai ismerik „Szkíta” szervezte meg, és a jó időnek hála össze is gyűlt körülbelül 40 "harcos", hogy az egykori eseményeken alapuló forgatókönyv, és szabályrendszer mentén összemérjék tudásukat. A szovjet oldalt a „piros”, a magyar erőket pedig a „kék” karszalagok jelölték, így senkinek nem kellett százezreket ölnie egy-egy autentikus korabeli felszerelésbe, hogy elsőre is elkülöníthető legyen a két oldal – ezt egyébként is már megtettük mi. :-)
A II. világháború magyar ejtőernyőseit bemutató kiállításunk

A kiállításunknak helyet adó sátrat, asztalokat is a rendezők biztosították, így fedél alatt, méltó körülmények között kerülhettek bemutatásra a gyűjteményünk II. világháborús magyar ejtőernyősökkel foglalkozó anyagai, köztük képeslapok, iratok, jelvények, egyenruhák, és hatástalanított fegyverek egyaránt.

Ejtőernyős relikviák a II. világháborúból

A „csatát” eligazítás előzte meg, ahol Baráti Körünk tagja, Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető ismertette az 1944 decemberében az Ipoly és a Garam folyók között Ipolyszalka, és Letkés körzetében lezajlott harcokat, melyekben a magyar ejtőernyősök hatalmas veszteségek árán teljesítették feladatukat.

Hatástalanított fegyverek a II. világháború magyar ejtőernyőseinek fegyvertárából

A történelmi áttekintést, és a biztonsági eligazítást követően minden résztvevő megtekintette a kiállított anyagokat, hagyományőrzőink szakértő, és rendhagyó tárlatvezetése mellett, hiszen igen ritka, hogy a kiállított tárgyakat egyben kézbe is lehet venni. Természetesen a legnagyobb sikert a hatástalanított fegyverek aratták, melyeket az igen fegyelmezett, udvarias közönség hagyományőrzőink segítségével alaposan megismerhetett.

Hagyományőrzőink kiállítását nagy érdeklődés övezte

A „csatába” induló „harcosok” ezt követően bevették magukat a csatatérre, mi pedig beszélgetésbe elegyedtünk a szervezővel, aki elmondta, hogy bár ilyet még nem csinált, nagyon lelkesen fogadták a játékosok is az ötletet, hogy kiállítás színesítse a programot. Mi is tapasztaltuk az érdeklődést, kíváncsiságot, és a meglepettséget, amikor bemutattuk a gyűjteményünket, és a mögötte lévő emberi sorsokat is, hiszen minden eredeti darab mögött egy-egy valódi hús vér ember, magyar ejtőernyős katona története húzódik.

Hősök - Nyírő Veronika ejtőernyős portréi

Tábori körülmények között fogyasztottuk el ebédünket, amit ez alkalommal az amerikai hadsereg „szponzorált”, hiszen a láng nélkül is melegíthető „MRE” készétel-fejadagokat hoztunk magunkkal. Az érdeklődést jól jelzi, hogy szinte enni is csak tele kézzel, illetve magyarázni is csak tele szájjal tudtunk, hiszen folyamatosan érkeztek a játékosok, hogy elbeszélgessenek a gyűjteményről, és a Baráti Körünkről egyaránt.

Fényképek és felszerelési tárgyak az ejtőernyőseink múltjából

Ezalatt mi is érdeklődtünk az ő világuk iránt, hiszen az airsoft nálunk eddig csupán mint élménylövészeti lehetőség merült fel, és bár a Baráti Körben vannak olyanok is, akik az airsoft sportot is űzik, elmondható, hogy ez a világ sokunknak újdonságnak számít. A beszélgetések során megtudhattuk, hogy az airsoftosok az élet minden területéről érkeznek, akadnak köztük fiatal egyetemisták, tanárok, műszerészek, apák és fiaik, sőt anyák, és barátnők is. Hiszen ennek a sportnak a lényege a becsületesség mellett az aktív kikapcsolódás a dolgos hétköznapok után egy olyan környezetben, ami a szórakozás mellett kihívást is jelent. A kipirult arcok, a lelkesen megosztott vicces, vagy éppen izgalmas pillanatok alapján elmondhatjuk, hogy „a foglalkozás elérte a célját”, hiszen mindenki jól érezte magát.

"Szkíta", a főszervező is megcsodálta kiállításunkat

A játék, melyet valós események inspiráltak végül végéhez ért, a fegyverek, felszerelések, és az airsoft replikák tokjaikba kerültek, és mindenki útra kelt hazafelé, hogy újult erővel kezdje a hetet. Mi is haza indultunk, az egyik játékos, Krisztián segítségével, aki fuvarral járult hozzá a kiállítás sikeréhez, és kiváló útitársnak bizonyult. Reméljük ezzel a kiállítással sokak érdeklődését felkeltettük azon emberek, katonák, hősök iránt, akik emléke illetve munkássága előtt tisztelgünk azzal, amit csinálunk. Köszönjük mindenkinek, aki ezen a februári szombaton velünk töltötte az idejét, és aktívan kikapcsolódva tanult, emlékezett a múlt magyar hőseire! Lesz folytatás! 

További képek ITT tekinthetőek meg!

Képek forrása:

- BBairsoft Kft.
- Jancsó Pete Roland
- Magyra Ejtőernyős Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink

Kiss Dávid bajtársunk soron következő cikkében igyekszik egykorú források alapján bemutatni, hogyan látta a Magyar Néphadsereg állománya az ellenséges amerikai különleges alakulatokat, milyen képet alakítottak ki az 1980-as évek második felében megjelenő hivatalos katonai kiadványok a szemben álló különleges katonákról. Jó szórakozást kívánunk a cikkhez!

Az amerikai 5. Különleges Műveleti Csoport katonája (magángyűjtemény)

Bevezetés

Az „amerikai zöldsapkás” a Magyar Néphadsereg katonáira leselkedő egyik legtöbbet emlegetett fenyegetés volt. Ez nem is csoda, hiszen az 1945 és 1989 között tartó hidegháború során az USA az egyik, a Szovjetunió a másik pólus vezetőjeként maga köré gyűjtötte a NATO, illetve a Varsói Szerződés keretében azokat az országokat, melyek készek voltak a kapitalista vagy épp a kommunista elvek védelmében harcba szállni egymással.

Ebben a kétpólusú világban történelmi, geopolitikai okokból a Magyar Népköztársaság a „keleti blokk”, azaz a Varsói Szerződés tagországaként erősítette a ”béketábort”, annak „legvidámabb barakkjaként”, és készült fel a NATO alakulatainak elsöprő támadására, melyben főszerep jutott volna az amerikai különleges alakulatok, ejtőernyős, és légi szállítású alakulatok katonáinak is. Jelen írásomban igyekszem az 1980-as évek második felében megjelent néhány kiadvány alapján bemutatni, hogyan látták, láttatták ezeket a különleges katonákat a magyar katonai szakírók.

A cikkhez felhasznált művek közül az első egy civil olvasóközönség számára szánt mű, Szabó Miklós „Zöldsapkások” című 1985-ben megjelent könyve, ami „dokumentumokra épülő regényként” igyekszik bemutatni az amerikai különleges erők belső világát. Fontos, szakmai alapossággal megírt mű az M. M. Kirjan professzor által szerkesztett, magyar nyelven a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában 1986-ban megjelent „A váratlanság szerepe az USA fegyveres erői hadműveleteiben”. Szintén a Zrínyi Katonai Kiadónál, 1987-ben jelent meg Kovács Ferenc „Az amerikai tiszt” című munkája, ami kimerítően tárgyalja az amerikai különleges erők működését, típusait. Végül az 1988-ban az MN Politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ által „Belső használatra!” jelzettel kiadott, azaz nem nyilvános anyagnak szánt „A NATO-Hadtestek Dél- és Közép-Európában”  című ismertető mutatja be a Magyar Néphadsereggel szemben álló alakulatok sorában az amerikai légi szállítású és ejtőernyős alakulatokat is.

"A katonákból kiölik a lehetetlen fogalmát"

„Ismerd meg az ellenséget!”

A Magyar Néphadseregben, különösen a mélységi felderítő alakulatoknál, fontos szerep jutott az úgynevezett „ellenséges hadsereg ismerete” tantárgy oktatásának, melynek során a magyar katonák megismerhették a szemben álló haderők politikai céljait, társadalmi összetételét és ami a legfontosabb, technikáját, fegyverzetét. Ahogy egy egykori mélységi felderítő emlékezik:

„Ahogy beállt a rossz idő, tanterembe vonultunk, idegen-hadsereg, tereptan, túlélési ismeretek stb. Az volt a vicces, hogy hetekig tanulmányoztuk az osztrák, olasz, német harcjárműveket, olvastuk a nyomokat, de a hadgyakorlatokon a valóságban a BMP (szovjet eredetű páncélozott lövész-szállító harcjármű F. B.) vagy T-72 (szovjet eredetű harckocsi F. B.) volt a dilemma!”

A szakirányú felkészítés és kiképzés mellett minden alakulatnál a politikai tisztek feladata volt bemutatni katonáik számára politikai foglalkozások keretében a két világrend közti különbséget – természetesen kiemelve a kommunista berendezkedés előnyeit. Ebben nyújtott nagy segítséget az a propagandisztikus felhanggal megírt kiadvány-özön, melyek a hivatalos álláspontot képviselve igyekeztek erősíteni az amerikai katonákkal szembeni ellenségességet, és felkészíteni ezáltal mentálisan a magyar katonákat is arra, hogy szükség szerint készek legyenek harcba szállni velük. Természetesen ezek a kiadványok propagandisztikus eszközökkel, túlzásokkal és valós tényeket szubjektíven válogatva támasztották alá saját szemléletüket, ám mégis megtalálhatóak bennük komolyan vehető adatok is. Az M. M. Kirjan professzor által szerkesztett„A váratlanság szerepe az USA fegyveres erői hadműveleteiben” című munka például leírja:

„Az Egyesült Államok 1949-re 1 615 000-re – a háború előtti, 1939. évinek az ötszörösére – növelte reguláris fegyveres erői létszámát. Ez a folyamat egészen a 70-es évek elejéig tartott, és az lett az eredménye, hogy az Egyesült Államoknak még sohasem volt ekkora hadereje olyan körülmények között, amikor az ország nem viselt hadat, és nem fenyegette egy külső támadás valós veszélye.”

„A váratlanság szerepe az USA fegyveres erői hadműveleteiben”

Az idézet, ismerve a kommunista befolyás kiterjesztésére, valamint az elfoglalt területek megtartására irányuló szovjet törekvéseket amellett is nyilvánvaló ferdítéseken alapul, hogy számadatait amerikai forrásból(!) emeli át, hivatkozva a „Historical Statistics of the United States , Colonial Times to 1970.” azaz „Az Egyesült Államok Történeti Statisztikái a Gyarmati Időktől 1970-ig” című 1975-ben, Washingtonban kiadott összefoglaló statisztikai munkára. Ez a példa rávilágít arra, hogy a valós adatokkal dolgozó hazai propaganda egyszerre lehetett hatékony, valóban hasznos eszköz a politikai nevelés és a katonai felkészítés terén is.

Nukleáris villámháború, légi úton szállított csapatok és különleges erők

A magyarországi viszonyok bemutatása után ideje áttérni az USA stratégiájának rövid ismertetésére. Az Amerikai Egyesült Államok haderejét a Hidegháború egésze alatt három fő területen történő bevetésre alakították át és készítették fel:

- Atomháború: az USA nukleáris arzenáljának fejlesztésével (melyet a Szovjetunió hasonló léptékű fegyverkezése követett) az amerikai kormány igyekezett felkészülni egy „megelőző csapás” kiváltására, abban az esetben, ha a Szovjetunióval fennálló hidegháborús viszony felmelegedne. Ebben a forgatókönyvben fontos szerep jutott volna a külföldi NATO-támaszpontokra telepített atomfegyvereknek, ahogy a felderítés és a hírszerzés pontosságának egyaránt. A „megelőző csapás” egyik komoly szószólója, B. Brodie egyszerűen így foglalta össze tézisét:

„Ez az alapállás annak ígéri a teljes győzelmet, aki elsőnek támad”.

- Konvencionális háború: A hagyományos (azaz nem „nukleáris”, vagy „tömegpusztító”) eszközökkel vívott háború természetesen megmaradt fő feladatként. Olyannyira, hogy ebből a hidegháború évei alatt az USA két nagyobbat (Korea, Vietnam) is megvívott, igaz formális hadüzenet nélkül, sokszor használva a „rendőri akció”, vagy épp a „beavatkozás” kifejezéseket a kialakult helyzetre. A háborúk jellegzetessége mindkét esetben a különleges erők és a légi szállítású csapatok egyre növekvő mértékű bevetése volt. Ahogy az FM-71 – 30 „ Employment of Airborne Forces” című, a légideszant-csapatok kihelyezésével foglalkozó, 1947-ben kiadott harcszabályzat hangsúlyozta:

„A légideszantcsapatokat a váratlanság biztosította előnyök figyelembevételével kell bevetni. A váratlanság a hadműveleti tervek titokban tartásával, az ellenség megtévesztésével, gyors légi szállítással, lendületes támadással érhető el… A váratlanság a légideszantcsapatok támadó hadműveleteinek fő jellemzője, amit maradéktalanul ki kell használni.”

- Helyi háború: Az 1945 után átrendeződő világban számos újonnan függetlenné vált országban indult meg versenyfutás annak biztosítására, hogy az adott ország a Szovjetunió, vagy az Egyesült Államok érdekszférájába kerüljön. Emellett a kommunista tézisek „forradalmi” jellegük miatt számos helyen jelentkeztek fegyveres felkelések formájában, ahogy az antikommunista („reakciós”) erők felkeléseivel is számolni lehetett világszerte, a kommunista befolyás alatt álló területeken. Az ilyen lokális háborúk jellemzői az alacsony intenzitás, az aszimmetrikus hadviselés (gerillaháború, partizánháború), valamint az elégtelenül kiképzett, felszerelt helyi erők fokozott igénybevétele. Ebben a kérdésben számítanak ma is „szakértőknek” az USA Különleges Erőinek specialistái, akik elsősorban tanácsadókként, helyi felkelőkből álló csapatokat kiképezve harcolnak.

A fentiek alapján látható, hogy nem véletlen a magyar katonai szakírók érdeklődése az amerikai légi szállítású alakulatok és különleges erők kapcsán, ám lássuk, ez az érdeklődés a gyakorlatban hogyan érvényesült!

"Könyörtelenül"

Az amerikai légi szállítású és ejtőernyős alakulatok magyar szemmel

A légi szállítású alakulatok és az ejtőernyős egységek, mint fentebb is kiderült, alapvető fontosságú, gyorsan bevethető, nagy harcértékű alakulatoknak számítanak, melyeket az ellenség mélységében, stratégiai fontosságú terepszakaszok és objektumok elfoglalására egyaránt fel lehet használni. „A váratlanság szerepe az USA fegyveres erői hadműveleteiben” című munkában elemzett szárazföldi hadműveletek szinte mindegyikében szerepet kaptak ezek az alakulatok, melyek mozgékonyságuk mellett magas fokú kiképzésük és motiváltságuk okán veszélyes, akárhol, akármikor felbukkanó ellenségnek számítottak helikopteren szállítva, vagy ejtőernyővel kihelyezve egyaránt. Nem meglepő tehát, ha a korabeli magyar források is kimerítően foglalkoznak bemutatásukkal.

Érdekes párhuzam ugyan, de az amerikai propaganda egykorú mesterművének tartott 1984-es „Vörös Hajnal” (Red Dawn) című akciófilmben a szovjetek USA elleni invázióját is nagyarányú légideszant-erők kihelyezése nyitja meg, így lehetséges, hogy nyugaton ugyanannyira tartottak a szovjet ejtőernyősöktől, mint ahogy a keleti blokkban az amerikaiaktól.

"A NATO-Hadtestek Dél- és Közép-Európában” című 1988-as ismertető anyag az USA Európában állomásozó szárazföldi csapatainak megerősítő magasabb egységei között említi a 101. légi rohamhadosztályt, és a 82. légideszant hadosztályt is. Mindkét alakulat ismertetését a történelmi előzmények, a megalakulás és a II. világháborús harcok bemutatásával kezdik a szerzők, és már itt is érdekességeket találhat az olvasó. A 82. légideszant hadosztály kapcsán például ezt:

„1944 decemberében, a német csapatok Ardennekben végrehajtott ellentámadása idején négy másik amerikai hadosztállyal együtt a 82. hadosztályt is bekerítették, és csak a szovjet csapatok nagyszabású támadó hadművelete mentette meg a teljes megsemmisüléstől.”

"A NATO-Hadtestek Dél- és Közép-Európában”

A valóságban az 1944. szeptember-októberi hollandiai harcok után feltöltés alatt álló, tartalékként kezelt alakulatot a német ardenneki ellentámadás visszaverésére vezényelték a frontra, ahol az alakulat a német támadás északi irányában került bevetésre, és sosem kerítették be, csupán visszavonulásra kényszerült. A további háborús bevetések kapcsán a tájékoztató így ír az alakulatról:

„A hadosztály egységei részt vettek az amerikai imperializmus koreai és vietnami rablóháborúiban, a libanoni nép elleni intervencióban, a Dominikai Köztársaság demokratikus erőinek letörésében, és a grenadai agresszióban.”

Természetesen a 82. légiszállítású hadosztály minden felsorolt akciója kommunista hátterű, „népi”, és „haladó” kezdeményezések ellen irányuló műveleteket takar, a már ismertetett hidegháborús amerikai alapelvekkel összhangban. Szintén aggasztó képet fest a 101. légi rohamhadosztály kiképzését, felszerelését, fegyverzetét bemutató bekezdés is:

„A 101. légi rohamhadosztály az elsők között vett részt az atom- és más tömegpusztító eszközök valós alkalmazásával végrehajtott gyakorlatokon. Elsősorban ez a hadosztály kapta meg kísérletezés céljából a fegyver- és harci technika korszerű típusait, és ma is rajta próbálják ki a csapatok új szervezeti formáit és alkalmazásuk új módjait.”

Mindkét alakulat kapcsán megjelenik egy rovat „A személyi állomány kiképzése, és erkölcsi- politikai állapota” címmel. Ezek a szakaszok taglalják az alakulat különleges képességeit, motiváltságát, kiképzettségének fokát, morális helyzetét és politikai elkötelezettségét. Itt találhatóak az ejtőernyős alakulatokat ismertető legkeményebb mondatok, melyek az amerikai ejtőernyősöket „agymosásnak” alávetett fanatikus zsoldosokként mutatja be, akiket a kommunizmus elleni harcra „idomítottak be”. A 101. légi rohamhadosztály katonáinak esetében például így:

„Az ideológiai megdolgozásuk fő célja, hogy beoltsák a személyi állományba a büszkeséget, hogy a 101. légi rohamhadosztályhoz tartoznak. (…) A hadosztályban nagy jelentőséget tulajdonítanak a katonák és a tiszthelyettesek pszichológiai felkészítésének, és a ’kommunistaellenes’ harcnak.”

"Amerikai katonák Grenadában - a tábla felirata: Kommunizmus itt állj! - a 82. légideszant-hadosztály"

Természetesen ez az alakulat sem egy legyőzhetetlen „szupercsapat”, nem mentes a hibáktól, hiszen az ismertető leírása szerint sok gondot okozott a különféle kábítószerekkel való visszaélés és a diszkrimináció, valamint a rasszizmus.

„A hadosztálynál az elmúlt három esztendőben 33 százalékkal csökkent a fegyelmi vétségek száma, 28 százalékkal pedig a narkománia, és a szeszes ital szolgálati idő alatt történő fogyasztása. A parancsnokságnak sikerült bizonyos mértékben csökkentenie a katonák közti osztályellentéteket, és a faji megkülönböztetés okozta feszültségeket.”

Bár az ismertető nem taglalja, hogy az idézett statisztikai adatok honnét származnak, mégis érdekes látni a hadseregen belüli drogfogyasztás kimutatását abban az időszakban, amit a Vietnam utáni sokk jellemez. Az 1982-ben az amerikai hadseregben bevezetett szabályozások zéró toleranciát hirdetnek a katonák kábítószer-használatával szemben, így ennek a csökkenésnek 1985-re magasabb értéket kellett volna mutatnia. Összehasonlításképpen 2008-ban az USA fegyveres erőiben szolgáló 18 és 25 év közti állomány 3.9 %-a élt illegális szerekkel szolgálati ideje alatt, és 20%-uk ismerte be, hogy heti rendszerességgel fogyaszt nagy mennyiségű alkoholt. A téma pontosan a társadalmi megbélyegzés és a használt szerek illegális mivolta miatt is nehezen kutatható, így a magyar kiadványban megjelent forrásokat is fenntartásokkal kell kezelni. A 101. légi roham hadosztály kapcsán összességében mégis kijelenthető:

„(…) az intenzív harckiképzés, a katonák ’agymosása’ érdekében végzett munkával együtt biztosítja a 101. légi rohamhadosztály magas fokú harckészültségét, amely az USA fegyveres erők vezetésének véleménye szerint a szárazföldi csapatok egyik legmegbízhatóbb magasabbegysége.”

Érdekes képet mutat továbbá a 82. légi szállítású hadosztály kapcsán ugyancsak „A személyi állomány kiképzése, és erkölcsi- politikai állapota” rovatban közölt leírás, mely szerint az alakulat sokoldalú harci egység, mely készen áll a bevetésre bárhol, bármikor. Róluk így írnak

„1962-től kezdődően az alakulat katonáit aktívan felkészítik a nemzeti felszabadító mozgalmak, a partizánháború ellen, és oktatják őket az USA munkásosztálya elleni harc módszereire is. ’Ölj, vagy téged ölnek meg’ elv alapján tanítják, oktatják őket. A harckiképzés folyamán a személyi állomány elé olyan speciális feladatokat állítanak, amelyeknek célja, hogy kialakítsák a katonák agresszív ösztöneit, és beléjük szuggerálják azt a gondolatot, hogy számukra nincs, nem létezik semmilyen erkölcsi, vagy egyéb akadály.”

"Különleges körülményekhez szoktatják a katonákat"

Nehezen alátámasztható adatok és nem kizárt, hogy egyenesen írói fantázia szülte sorok ezek, hiszen a 82. légi szállítású hadosztály története kapcsán nem található meg 1962-höz köthető változás, vagy átalakítás. Ebben az időszakban az „USA munkásosztálya elleni harc” kitétel is csupán az 1967. július 23 és 27 között zajló detroiti faji alapú zavargások kapcsán értelmezhető, amikor a rend helyreállítására vezényelték ki az alakulatot amerikai demonstrálókkal szembeni fellépésre, és ahol a napokig tartó zavargások, tűzvészek, fosztogatások és lövöldözések 43 halálos áldozatot követeltek.

Így látható, hogy az amerikai ejtőernyősök kapcsán a hazai szakirodalom egy olyan szakcsapatot mutat be, mely „jól felkészült, képes bármilyen körülmények kontinensen, bármilyen különleges viszonyok közti harctevékenységre.” Az alakulatok személyi állományának kiképzésének fontos célja „hogy képesek legyenek az önálló, kezdeményező tevékenységre. Alkalmasak legyenek a kegyetlen időjárási, és ismeretlen terepviszonyok között a hosszan tartó feszült harchelyzet nehézségeinek kitartó elviselésére.”.

Összességében elmondható, hogy az amerikai ejtőernyős alakulatokat így a magyar szakirodalom magasan képzett, antikommunista érzelmű, „agymosott” és erkölcsi értelemben gátlástalan katonákként mutatta be, melyek „imperialista rablóháborúk” során szerzett harctéri tapasztalatokkal a hátuk mögött, készen akár a civil lakosság terrorizálására is, nagy veszélyt jelentenek a Magyar Népköztársaság minden tagjára egyaránt. Náluk csak egy rosszabb amerikai katona van – a kommandós.

"A különleges erők tisztje"

Az amerikai különleges alakulatok magyar szemmel

A vizsgált korszak magyar szakirodalma – érthető okokból – kevés konkrétumot ismertethet az amerikai Különleges Erők felépítése, feladatai kapcsán, hiszen maga is kevés konkrétummal rendelkezik. Ennek ellenére két mű is foglalkozik velük, az egyiket egyenesen nekik szentelték. Szabó Miklós „Zöldsapkások” című könyve 1985-ben jelent meg a Kossuth könyvkiadónál, azzal a céllal, hogy a szélesebb közönség is megismerje az amerikai Különleges Erők embertelen módszereit és véres bevetéseit, valamint az ebben szerepet játszó magyarokat is, akik zömmel az 1956-os antikommunista felkelés leverését követően kerültek ilyen alakulatokhoz.

"Zöldsapkások"

A regény a fiatal „Magyar Ferenc” történetét meséli el, aki 1956 után kerül az USA-ba, ahol önként jelentkezik katonának, hogy anyagilag segítse családját. Alapkiképzés után katonai rendész, majd a Különleges Erők katonája lesz, miközben folyamatosan összehasonlítja a magyarországi „békebeli” helyzetet, állapotokat, életet az „embertelen” amerikai tempóval. A könyv előszava így mutatja be az amerikai Különleges Erők „zöldsapkás” alakulatának ifjú magyar katonáját:

„(…) a hírhedt ’zöldsapkás’ különítmény katonájaként különleges kiképzésben részesül, hogy méltó tagja legyen annak az alakulatnak, mely a világ minden táján terrorakciókkal, puccsokkal, diverziókkal szól bele más országok politikai életébe. A sok megpróbáltatással járó, kalandos életforma ellenértéke: magas fizetés, és kivételezett helyzet.”

A könyv regényes formában mutatja be ezt a zárt világot, három katona, „az Amerikai Egyesült Államok Különleges Haderőinek kötelékéből hazatért, ott az RA 10817071, RA 10813377, RA 10813619 számot viselt magyarok élményei alapján”. A szolgálati számok alapján igen nehéz a keresés, további kutatást igényel, hogy ilyen szám alatt szolgált-e három magyar a különleges erőknél, akik később elhagyták az alakulatukat, visszatértek Magyarországra és beszámoltak a tapasztalataikról, rádöbbenve arra, hogy kiképzésük, cselekedeteik és szolgálatuk káros, hazájukra és a világ szabadságára nézve veszedelmes, ahogyan a könyv állítja. A jelenlegi források tükrében ez valószínűtlennek tűnik.

"Indián módszerek a korszerű hadviselésben"

Tény viszont az, hogy a XX. században, és különösen 1956 után, sok magyar hagyta el az országot az Egyesült Államok felé, ahogy az is, hogy számosan jelentkeztek harcra az USA hadseregébe, mint Rábel László, vagy Rubin Tibor, vagy Leslie H. Sabo, akik mind megkapták a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést, a Becsületrendet (Medal of Honor). Az is tény továbbá, hogy a különleges alakulatokban örömmel fogadták a potenciális műveleti területről származó katonákat, akik ismerték a nyelvet, szokásokat, az országot, így hatékonyabban hajthatták végre feladatukat.

Mindezek ellenére a” Zöldsapkások” című regény, fiktív elemeket a valós tényekkel keverő stílusa okán a propaganda hatékony eszköze volt, ami igyekezett az amerikai különleges alakulatok (és az amerikai társadalom) kegyetlen mivoltát hangsúlyozni. Ahogy az előszóban írják:

„Magyar Ferenc jóhiszemű, naiv ifjúból előbb szakképzett, érzelmektől mentes zsoldossá, kémmé (ha kell: gyilkossá!) ’nevelődik’, majd amikor saját hazája ellen akarnák bevetni, önmagától is megundorodva váratlan fordulatot ad sorsa további alakulásának…”

Jóval forrásgazdagabb képet fest az amerikai Különleges Erőkről az 1987-ben megjelent, Az amerikai tiszt című kiadvány, Kovács Ferenc tollából. A könyvet a Zrínyi Katonai Kiadó jelentette meg, egy olyan sorozat egyik elemeként, melyben a NATO hadseregeinek tisztikarával ismerkedhettek meg az olvasók, főleg magyar katonatisztek, kitérve a társadalmi helyzetre, kiképzésre, feladatokra, bevetésekre és sok ma is érdekes részletre, forrásokkal, grafikonokkal, táblázatokkal gazdagon illusztrálva. A tisztképzést bemutató írás külön részt szentel a Különleges Erők bemutatásának is.

„Szükséges röviden ábrázolni a külföldi intervenciók végrehajtása céljából felállított különleges erők háborúban való magatartásának fontosabb jellemzőit is. (…) A különleges erők állományát a reguláris alakulatoknál a fizikai erőnlét magas színvonalában, a kiképzési feladatok és parancsok legeredményesebb, mérlegelés nélküli végrehajtásában kitűnt, a parancsokat erkölcsi gátlásoktól mentesen végrehajtó, a pénzért, jutalomért általában minden feladatot vállaló, kétes egzisztenciájú személyekből, jelentős mértékben emigránsokból, vagy azok leszármazottaiból válogatják.”

"Az Amerikai Tiszt"

Akiben ez a többszörösen bővített, impozáns felsorolás a „Piszkos Tizenkettő” halálra ítélt bűnözőihez, antiszociális kalandoraihoz hasonló alakulat képét idézi fel, nem téved nagyot, hiszen az írói szándék szerint ez az alakulat ténylegesen a történelem legsötétebb kivégzőosztagai, halálbrigádjai és terrorszervezetei között szerepelhetne. A forrás szerint körülbelül 5 000 fős alakulat feladatairól, képességeiről a szerző így ír:

„Jobboldali nézeteik alapján alkalmasak a helyi ellenforradalmi erők kiképzésére, vezetésére, a legkegyetlenebb diverziós tevékenységek, politikai gyilkosságok végrehajtására. Tevékenységüket a gátlástalanság, a szadizmus, a korszerű technikát, gyógyszereket stb. felhasználó kínzások közvetlen, vagy közvetett elvégzésének vállalása, szükség esetén nők és gyerekek kínzása, (illetve hasonló gyilkosságokra való felkészítés), az ellenforradalmi erők kiképzése, felfegyverzése, és a ’piszkos munka’ általuk történő végrehajtásának irányítása jellemzi.”

Érdemes kiemelni, hogy az USA Hadseregének Különleges Erői valóban első sorban helyi erők kiképzésével igyekeznek erőiket növelni, és mintegy „tanácsadókként” dolgoznak a műveleti területen már az 1960-as évek óta. Ez a feladatuk még a II. világháború, a nyugat-európai ellenállás csoportjait támogató „Jedburgh”-alakulatok idejéből maradt meg, és máig része feladatkörüknek.

Említésre került már, hogy valóban sok antikommunista önkéntes szolgált önként a soraikban, az egyik kiváló példa a II. világháború során a finn hadsereg egyik különleges egységét vezető, később a Waffen-SS-ben szolgáló Lauri Törni (Larry Thorne), aki az amerikai különleges erőknél szolgálva vesztette életét 1965-ben Vietnamban. Az aszimmetrikus hadviselés realitását érzelem-dúsan, néhol túlzásokkal lefestő sorok között így ismét ott vannak a történelmi tények és a részinformáció, ami az ilyen propagandisztikus kiadványokat támogatja. Kiderül továbbá, hogy amerikai kommandós és amerikai kommandós között is van különbség:

„Csak a különleges erők szervezete iránt mélyebben érdeklődő szakemberek tudják, hogy még ebben a minden aljasságra és kegyetlenségre kész társaságban is kasztrendszerként működik a fegyvernemi, illetve szakmai sovinizmus. A leginkább ’zöldsapkások’ néven ismert (…) réteg fő feladatát az Amerika-barát országok erőszakszervezetei, valamint a felszabadító erők elleni terrorista szervezetek katonai kiképzése, felkészítése képezi. Annak ellenére, hogy esetenként ők is részt vesznek véres akciókban, a rangerekhez, a ’feketesapkásokhoz’ képest még ’tisztakezű’ katonáknak számítanak. Tevékenységük leglátványosabb területe napjainkban Közép-Amerika.”

Kovács Ferenc itt emeli ki az USA hadseregének különleges erőinek egy másik alakulatát, a Ranger-zászlóaljat, melyet valóban első sorban „direct action” azaz közvetlen csapásmérés feladataira képeztek ki, elit könnyűgyalogos lövész alakulatként, mely képes a különleges erők munkájának támogatására. Ez az alakulat gyorsreagálású erőként, légi szállítással, vízen, vagy földön egyaránt bevethető, kis alegységei pedig a könnyűgyalogos harcászat elismert „szakemberei”.

Az összehasonlítás a „zöldsapkások” és a „feketesapkások” között azonban nem állja meg a helyét teljes mértékben, hiszen nem ugyanazon a területen működik a két alakulat. Míg a „zöldsapkás” csoportok fő feladatai közé a már említett kiképzés és mentorálás mellett a különleges felderítés, az aszimmetrikus hadviselés, a titkos műveletek végrehajtása tartozik, addig a klasszikus Ranger-feladatok között elsősorban a különleges erők támogatása, könnyűgyalogos és légi mozgékonyságú hadviselés elemeit találjuk meg. Egyszerűbben mondva a „zöldsapkások” első sorban titkos műveleteket hajtanak végre különleges körülmények között, míg a Rangerek ezeknek a titkos műveleteknek a háttérbiztosításában vesznek részt, mint gyorsan bevethető, nagy tűzerejű és mozgékony tartalék.

"Hivatásuk célját, és sajátosságait jól szemléltetik a számukra kiegészítő egyenruházati cikként árult, postán megrendelhető reklámtrikók (...)"

Ironikus történelmi tény, hogy a politikai helyzet változásával, 1989 után a Magyar Honvédség az elsők között küldött magyar tiszteket Ranger-tanfolyamra az Egyesült Államokba, hogy ott ezektől az „embertelen” és „kegyetlen” katonáktól tanulva fejlesszék saját képességeiket, és a megszerzett tudást hazatérve kamatoztassák. Változnak az idők.

Összegzés

Összességében elmondható, hogy az 1980-as évek második felében a magyar katonai szakirodalom és populáris irodalom általam vizsgált darabjai az amerikai légi szállítású, ejtőernyős és különleges műveleti katonákat propagandisztikus céllal, a korban elérhető adatok és ellenőrizhetetlen kijelentések, nem az ritkán írói fantázia eszközeivel igyekeztek démonizálni. A befeketítés mértéke az adott alakulat, vagy csapatnem harcászati csapásmérő erejével arányosan nőtt, így nem meglepő, hogy a legsúlyosabb kijelentéseket éppen a Különleges Erők tagjai kapcsán érhetjük tetten.

Mindemellett ezek a munkák kutatói szempontból is értékes, valós tényeken alapuló adatokat is közölnek, melyek kiszűrése csak erős forráskritikával érhető el. Bár a tények és a fikció elválasztása lehetséges, az itt felsorolt források sajátosságai okán ennek megoldása igen sok kiegészítő kutatást, erőfeszítést igényel. Éppen emiatt kijelenthető, hogy az amerikai különleges erők, légi szállítású és ejtőernyős alakulatok története kapcsán az 1989 előtt készült hazai írások kevésbé jól használható források.

Másrészt viszont kortörténeti dokumentumként, egy katonapolitikai gondolkodás és egy világnézet mementóiként azonban jól használható munkák, hiszen megmutatják, hogyan gondolkozott, hogyan beszélt a Varsói Szerződés egyik tagállama a legfőbb ellenségnek tartott Amerikai Egyesült Államok legképzettebb, legjobban felszerelt, és legmotiváltabb katonáiról, felkészülve egy olyan háborúra, amit soha nem kellett megvívni.

- Kiss Dávid –

(Lektorálta: Gulyás Zsolt)

Források:

 - National Institute on Drug Abuse; National Institutes of Health; U.S. Department of Health and Human Services. (https://www.drugabuse.gov/publications/drugfacts/substance-abuse-in-military) (2018-02-06 15:30)

- http://ss.sites.mtu.edu/mhugl/2015/10/13/detroit-riots-1967/ (2018-02-06 16:05)

- http://felderitokblogja.blog.hu/2018/01/22/http_felderitokblogja_blog_hu_2018_01_22_mn_3100_ahogy_en_latlak_most_egy_melysegi_felderito_katona_ (2018-02-06 18:14)

- M. M. KIRJAN (szerk.): A váratlanság szerepe az USA fegyveres erői hadműveleteiben ( Zrínyi Katonai Kiadó, 1986.)

- KOVÁCS Ferenc: Az amerikai tiszt (Zrínyi Katonai Kiadó 1987.)

- TÓTH Csaba (szerk.): A NATO-Hadtestek Dél- és Közép-Európában (MN Politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ, 1988.)

- SZABÓ Miklós: Zöldsapkások (Kossuth Kiadó, 1985.)

Képek forrásai:

- KOVÁCS Ferenc: Az amerikai tiszt (Zrínyi Katonai Kiadó 1987.)

- TÓTH Csaba (szerk.): A NATO-Hadtestek Dél- és Közép-Európában (MN Politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ, 1988.)

- Magángyűjtemény

Kedves Barátaink!

Következő cikkünkben egy az 1950-es években használt jelvényt mutatunk be bajtársunk, Berkesi Balázs hagyományőrző őrvezető  „A Magyar Néphadsereg jelvényei 1949-1956” (2015) című alapszakos történelem-muzeológus szakdolgozata nyomán. A szakirodalom mellett számtalan korabeli katonai sajtóból és közlönyökből származó forrást használt fel ennek a jelvénynek a bemutatására. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

Farkas Mihály vezérezredes, honvédelmi miniszter 1950. január 25-én közzétett rendeletével[1] a Néphadsereg kiváló kiképzési eredményt felmutató katonái jutalmazására és megkülönböztetésére „kiváló” teljesítményi címet és hozzá jelvényeket rendszeresített. A körrendelet bevezető része megszabta, hogy a címet és vele együtt a jelvényt csak azok a tiszthelyettesek és legénységi állományúak nyerhetik el, akik a harckiképzés és (nem másodlagosan) a politikai kiképzés terén kiváló eredményt értek el, példaadóan fegyelmezettek, és a rendeletben fegyvernemenként (szolgálati áganként) és jelvényként részletezett követelményeknek megfeleltek.[2]

A ,,kiváló” jelvények a Rákosi-korszak legelterjedtebb katonai jelvénycsaládját alkották, éppen ezért a szakdolgozatomban ezek kapták a legnagyobb hangsúlyt. Az 1950-es bevezetésükkor már 46 különböző ,,kiváló” cím létezett és hozzájuk összesen 32 különböző külalakú jelvényt készítettek. 1950-1954 között kiegészítő körrendeltek útján további tíz jelvényt és címet rendszeresítettek a Néphadsereg legénységi, valamint hivatásos állománya, de még a polgári alkalmazottai részére is.[3]

Farkas vezérezredes rendeletében a jelvények odaítélésének kritériumait és kiosztásának folyamatát is szabályozta. A jelvények odaítélése nem pusztán az alegységek parancsnokai döntésén múlott, hanem - a korszakra oly jellemző módon - az alakulathoz vezényelt politikai tisztek belátásától is függött.[4] A rendelet lehetővé tette a katonáknak, hogy teljesítményük függvényében egyszerre akár több jelvényt is kiérdemeljenek sorkatonai szolgálatuk alatt.[5] Erre nagyban épített a hivatalos propaganda is.

„Sági István honvéd elvtárs büszkesége alakulatának valamennyi harcosa. Sági elvtárs szakagitátor és nem csak szavakkal, hanem példamutató tettek erejével is harcol azért, hogy március 9-én (Rákosi Mátyás születésnapján) minél méltóbb és fényesebb ünnep legyen. Eddig csapathíradó beosztásban volt és megszerezte a harckocsizók „kiváló rádiós” jelvényét. Azonban nem elégszik meg ezzel a sikerrel. Rákosi elvtárs 60. születésnapjának tiszteletére azt vállalta, hogy még egy kiváló jelvényt szerez. Most szorgalmasan gyakorol a harckocsi löveggel, arra törekszik, hogy minél hamarabb tökéletesítse magát az irányzás tudományában (Rákosi 60. születésnapjáról még lesz szó).”[6]

„Kiváló Géppuskás” jelvény (magántulajdon)

A jelvények adományozására és annak kihirdetésére is ünnepélyes keretek között került sor.[7] A jelvények kidolgozása a korszakhoz viszonyítva jónak számított és (néhány kivételtől eltekintve) egy sémát követett: bronzból készült körpajzs, melynek közepén az adott fegyvernemet vagy képességet jelképező motívum kapott helyet, amit tölgykoszorú fogott össze. A pajzsfőbe - a korszak elengedhetetlen tartozékaként - egy zománcozott ötágú vörös csillag került. A jelvények mérete 41 X 42 mm.[8]

Felsorolni is nehéz lenne, hány „kiváló” jelvény volt használatban 1950 és 1957 között, ezért rögtön rátérek a lényegre. 1954-ben az MN hadosztály- és ezredparancsnokságok alárendeltségeiben működő csapatfelderítő katonái számára saját „kiváló” jelvényt terveztek. Véleményem szerint az egyik legjobban sikerült darabja volt ennek a nagycsaládnak. A rendszeresítési rendelet a Honvédségi Közlönyben is megjelent.

 Csapatfelderítő katonák az ’50-es évek második feléből (Magántulajdon)

„A „Kiváló Csapatfelderítő” megtisztelő címet a Magyar Néphadsereg valamennyi felderítő feld. harcosa és tiszthelyettese elnyerheti, aki az alábbi követelményeknek megfelel:
1. Bármely csapatfelderítő egységnél résztvett (sic!) az 1 éves kiképzésben.
2. Aki a politikai, harcászati- felderítő és lőkiképzésben (sic!) kiváló, egyéb kiképzési ágakban legalább jó eredményt ért el és képes bonyolult harchelyzet feltételeinél mesterien tevékenykedni, mint felderítő- figyelő, vagy felderítő járőrben, önálló felderítő járőrben, lesállásban, vállalkozásban, felderítő osztagban és az ellenség mélységben végzett felderítésénél.
3. Aki a kiképzési év folyamán, katonai fegyelem terén példamutató volt.
4. Aki a harckiképzés folyamán a kitűzött célok eléréséért kitartást, állhatatosságot, kezdeményezést, szívóságot és a Katonai Eskühöz való hűséget tanúsít. Rendelkezik az M.H.K. jelvény II. fokozatával, vagy Haditorna jelvénnyel.
5. Aki „jól” ismeri az idegen hadseregek kisebb alegységeinek szervezését, harckocsik és repülőgépek felismerésének jeleit, az idegen katonai öltözet formáját, rendfokozati jelzéseit. Ismeri az idegen hadseregek harcászati elveit. Harcosok, század, tiszthelyettesek zj-ig bezárólag.
A „Kiváló csapatfelderítő jelvényt” a felderítő alegység parancsnoka, vagy az illetékes feld. osztályvezető javaslatára az elöljáró magasabb egység parancsnoka adja ki. A „Kiváló csapatfelderítő jelvény”-t katonai szolgálatot teljesítőktől a következő esetekben lehet visszavonni:
1. Katonai fegyelem olyanfokú (sic!) megsértése esetén, amelyért az illető ellen hadbírói eljárást kell indítani.
2. Abban az esetben, amikor a „Kiváló felderítő jelvény”-nyel rendelkező egyén katonai- és politikailag nem fejlődik, a Miniszteri Felügyeleti Szemlék idején a kiképzési ágakból „kiváló” és „jó”-nál alacsonyabb értékelést kapott. Az ilyen estek miatt visszavont jelvényeket minden esetben a H. M. Harc. és Testnev. Csf-ségre[9] vissza kell küldeni és közölni a visszavonás okát.
A „Kiváló csapatfelderítő jelvény”-t a H. M. Harc. és Testnev. Csfség. tárolja és magasabb egység (csapat) parancsnoka igénylése szerint küldi meg.”[10]

„Kiváló Csapatfelderítő” jelvény (magántulajdon)

A jelvény közepén egy álcaruhát viselő felderítő katona látható, aki távcsővel kémleli az előtte húzódó területet. Érdekesség, hogy a tervező még a foltokat is megrajzolta az álcaruhán, bár az nem követi az 51M kezeslábas mintázatát. A jelvény kialakítása az egyik legegyedibb és ez feltehetően a felderítő különleges státuszának tudható be.

Érdekesség, hogy ekkor még nem létezett kimenő egyenruha, hanem a legjobb állapotú hadi (gyakorló) egyenruhájukat kellett a sorkatonáknak hordaniuk az eltávozások alkalmával,[11] így ezeket a jelvényeket is azon hordták a „harcosok”.

Azonban 1956 után a „kiváló” jelvényeket kivonták használatból. A hivatalos indoklás szerint … „A Magyar Néphadseregben eddig érvényben lévő, a „kiváló” címért folyó mozgalom nem tükrözte teljes mértékben a szocialista versenyt, s így nem segítette elég hatásosan a kiképzést.”[12] …, viszont véleményem szerint azért vonták ki őket, mert túlságosan felülreprezentáltak voltak a Rákosi-érában.

Az 1958-tól bevezetésre kerülő új „Kiváló” jelvények már teljesen más külalakot követtek és nem konkrét képességek elismerésére voltak hivatottak. Ezért biztosan kijelenthetjük, hogy a „Kiváló Csapatfelderítő” volt az egyetlen kifejezetten felderítő szakmai képességeket elismerő jelvény a Magyar Néphadsereg történetében.

Lábjegyzetek:

[1] 10/Min. ir. 1950 számú körrendelet ,,Kiváló” teljesítményi cím és jelvény rendszeresítése. In: Honvédségi közlöny, A magyar honvédség számára, 1-30. számig, 1950, Vörös Csillag Nyomda. 45- 50. o.  (A továbbiakban röviden: HK 10/Min.ir.-1950.)

[2] 100 év 100 műtárgy a XX. század Hadtörténetéből. Jellemző műtárgyak a Hadtörténeti múzeum gyűjteményéből, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Budapest, 2012. 118. o. (A továbbiakban röviden: 100 év 100 műtárgy.)

[3] Uo: 118. p

[4] „A fenti szempontok alapján a jelvényre és címre való jogosultságot a csapattestparancsnok és a politikai tiszt együttesen bírálja el és véleményezi.” (HK 10/ Min.ir.-1950.)

[5] „A honvéd különböző fegyvereknél elért eredményei alapján, egyidejűleg több jelvényt és címet (Pl.: pu., gpi., gsz.,) is nyerhet.” (HK 10/Min.ir.-1950.) 

[6] Néphadsereg, III. évfolyam, 46. szám, Vasárnap, 1952. február 24, 3. o.

[7] „A jelvényeket a csapattestparancsnok (csapaton kívül beosztottaknál a csapattestparancsnoki (sic!) fegyelmi fenyítő joggal felruházott elöljáró) adományozza és ünnepélyes keretek között adja át.” (HK 10/Min.ir.1950.)     

[8] Szórádi Zsigmond- Tálas Géza: A Magyar Néphadsereg jelvényei. 1945- 1970. A Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, Budapest, 1971, 17. o. In: Néphadseregünk jelvényei. (A továbbiakban rövidítve: Szórádi- Tálas: A Magyar Néphadsereg jelvényei.) 

[9] Honvédelmi Minisztérium Harckiképzési és Testnevelési Csoportfőnökség

[10] 280/H.M. Harc. és Testnev. Csf.- 1954. In: Honvédségi Közlöny, Kiadja a Magyar Honvédelmi Minisztérium, X. évfolyam, 2. szám, 1954. április 11. 12. o.

[11] Baczoni Tamás: Magyar katonai egyenruhák 1945-1956, Huniform könyvek, Budapest, 2008.

[12] A honvédelmi miniszter 65/1957. (H. K. 13.) H. M. parancsa a kiváló mozgalomról (A továbbiakban röviden: 65/1957. (H. K. 13.)). in: Honvédségi közlöny, 13. szám, 1957. december 31. 207.o.

- Berkesi Balázs -

Kedves Barátaink!

Egy egykori mélységi felderítő katona, T. A. az MN 3100 fedőszám alatt Szolnokon működő 34. Önálló Felderítő Zászlóalj katonája adta hozzájárulását az alábbi visszaemlékezés közléséhez. A visszaemlékezés történetek, helyek, emlékek kronologikus, mégis különálló füzére, mely egyedülálló betekintést nyújt a múlt ezen eltitkolt magyar különleges alakulatának mindennapjaiba. A szerkesztés során ezeket a különálló epizódokat mi is szétválasztottuk, elkerülendő a félreértéseket. A zárójelben beszúrt szerkesztői megjegyzések csupán a történet könnyebb követését segítik, egyes kifejezések pontos magyarázatát tartalmazzák, első sorban fiatalabb olvasóink kedvéért. Terjedelmi okokból a visszaemlékezést két részletben közöljük.
A 34 évvel ezelőtt megkezdett sorkatonai szolgálatra visszatekintő írás szerzője törekszik a történeti pontosságra, és a hitelességre, bemutatva ezt a különleges, zárt világot, mégsem tolja magár előtérbe. Ahogy mondta „csak egy voltam a többi közül, ezek nem az ÉN, hanem a MI történeteink.”

Jó szórakozást kívánunk a visszaemlékezéshez, és köszönjük a szolgálatot!

Második rész

Amikor először láttam BMP-t, már akkor megkedveltem. Fantasztikus egy jármű, nagyon látványos a mozgása, erőt, dinamikát sugároz. Az erdőből is előcsalt minket, amikor egy domboldalban megláttuk, ahogy oszlopban közelednek. Méltóságteljesen himbálódzott a többi jármű között a „nyuszibusz” (a lövészeket szállító BMP gúnyneve F. B.), az egyenetlen terepen. Egyik másik jármű kivágódott a sorból és nagy sebességgel a meredek lejtőn oldalazva tesztelték, hogy felborul-e? Olyan alacsonyan van a súlypontja, hogy hamarabb megcsúszik, mind sem borulna.

Észrevétlenül kimásztunk egy négy-öt méteres szikla tetejére, pontosan szembe a konvoj érkezésével. A Nap oldalról sütött meg, ahogy felálltunk, ezzel kiválóan megvilágítva magunkat fegyvernek, tekinthetnek egyaránt. De nem is akartunk mást, hadd lássanak csak a zöld álcaruhánkban. Kerestem az élen haladó parancsnoki jármű tornyában délcegen álló főhadnagy tekintetét. Amint az rám szegeződött, hirtelen célzott lövéshez kaptam a kitámasztott géppisztolyt és: BUMM!

Kiváló érzékkel bukott le és rántotta magára a tetőt. Pár pillanat múlva a felcsapódó tetőn ismét kibújva öklét rázva dühösen fenyegetőzött, mi meg nevetve, barátságosan visszaintegettünk. Biztosak voltunk benne, hogy úgy sem tudnak most velünk foglalkozni.

Mélységi felderítő katonák a "csúcson"

(…)

Behatolás-rombolás parancsot (utasítást ellenséges támaszpontra történő beszivárgásra, ott imitált rombolás végrehajtása céljából F. B.) kiképzésünk alatt egyszer kaptunk. Páncélosok települtek most is a működési körzetünkbe, akik tevékenységét figyeltük. Napközbeni készülődésükből másnapra várható támadást jelentettünk le, illetve távírászaink a központnak. Parancsba kaptuk, hogy rombolással zavarjuk meg az előkészületet 23-02 óra között, majd azonnal hagyjuk el a működési körzetünket. Menjünk a helikopteres kiemelés helyszínére. A műveleti terület közepén voltunk. A bázist felszámolva a csoportnak meg kellett kerülni a tábort, majd átjutni a lőtér tűzvonalán. Parancsnokunk a csoporttal maradt, hogy átvezesse őket a tű fokán. Sztojanoval ketten könnyített felszerelésben a tábor közepét céloztuk meg.

Járőrtársammal, a 20-as csoport tizedesével már addigra összeszokott párost alkottunk. A leghatékonyabban egymással tudtunk együttműködni. Szavak nélkül is értettük egymást. Bízhattunk, számíthattunk a másikra. Tudtunk röhögni magunkon, de komolyan vettük mindig amit csináltunk. Hatottunk egymásra, adtunk egymás véleményére. Életre szóló barátokká kovácsolódtunk. Sokáig tartottuk is a kapcsolatot. Most sem volt kétséges, hogy együtt megyünk.

Körkörösen telepítették a technikát egy fás-ligetes erdőszélen. Egy-két harcjármű megsemmisítése fel sem merült bennünk. Az egész műveletre kiható zavart kellett okozni. A tábor közepén álló facsoport közepét kiirtották és ennek takarásában állították fel a tűzvezetési pontot. Ez az álcázás meg minket táplált reménnyel, hogy így lesznek megközelíthetőek. Helyismeretünk már volt, ismertük a terepet. Az odajutás útvonalát meg tudtuk tervezni, csak a végén volt egy nyílt szakasz a tábor közepén. Tudtuk, hogy ezen csak sötétedés után tudunk átjutni. Még világosban indultunk, hogy gyorsabban haladjunk és minél közelebb jussunk. Mivel a tábor ezen a részén őrséget nem állítottak, csak a lézengő katonákra kellett figyelni. Méterről méterre tudtunk haladni. Világos volt, de már bent voltunk a tábor közepén egy keskeny, de sűrű bokros részben. Itt vártunk sötétedésig. Láttuk innen az őrgombát, ahol ki-be jártak az alegység parancsnokok. Láttuk a járőröket, ahogy megrajzolták nekünk a védett szakasz területét. Láttuk amikor ellenőrizték a kihúzott jelződrótokat. Tudtuk, hogy jó helyen vagyunk.

Vacsoraosztáskor levetettük az álcaruhát, összetekerve hónunk alá csapva gyakorlóban kiléptünk a bokrok közül.
„Katona. Tegye fel a sapkáját!” szólt ránk még futtában egy tiszt, mert azt a gyakorlatokra nem vittük magunkkal. Tovább sodródtunk a többiekkel, és ahogy elértük az őrzött területet, ismét eltűntünk a bokrok között. Ez egy néhány méteres sáv volt, amit időnként kintről is, bentről is lámpával pásztáztak a járőrök. Egy teherautó sátortetősen lehajtott, leponyvázott oldala volt előttünk, ami alatt lázas munka folyt, folyamatos jövés-menéssel. Sohasem tudhattam meg, mi történik alatta. Valahányszor át akartam kúszni a köztünk lévő két-három méteres szakaszon, mindig megzavartak. Folyamatosan ment egy aggregátor a reflektoroknak, amikkel megvilágították az egész területet. Teljesen kilátástalan volt bármit tenni, anélkül hogy észrevennének. Az egész napi koncentrációtól és a megfeszített figyeléstől kifáradtunk. Ebben a patthelyzetben kétségbeesetten lapultunk a bokrok alatt. Egyre inkább úrrá lett rajtunk a kudarc érzése. Amint világosodni kezd, vissza kell vonulni.

„Ma már úgysem jönnek!” riadtunk fel letargikus kómánkból, mikor leállt az aggregátor és az őrparancsnok intézkedett. Teherautók összepakolva, őrség visszavonva. Hamarosan csend és sötétség borult a területre. Két őrszem maradt csak a járművek között. „Bingó! Ezek ránk vártak eddig!”

Ekkor tudatosult bennem, hogy parancsba kapták a várható behatolás tényét. Az éles lőszer használatát ilyenkor felfüggesztik. Mi a nálunk lévő lezárt borítékban kapott paranccsal igazolhattuk magunkat. Közismerten ellenséges volt a viszony a gyíkok (a felderítő katonák gúnyneve F. B.) és a nyulak között. Nekik is viszketett a tenyerük, hogy felderítőt fogjanak. Nem járnak jól, ahol megfordulunk. Rendkívüli eseménynek számított az őrségnek, ha észlelték a behatolásunkat az őrzött területre. Nem járt érte jutalom.

Az őrszemek, hamarosan már „kötelességtudóan” aludtak a bódés teherautók lépcsőjén, nehogy elvigyenek róluk valamit. Ez nem is állt szándékunkban. A rombolás tényét nekünk egy X-jel felfestésével kellett jelölnünk. Csábító volt ilyenkor például a teherautó ajtajára szemmel látható helyen hagyni a kezünk nyomát. Még öreg katonáktól tanultam, hogy ezt viszont könnyű eltávolítani, mire a törzstisztünk másnap odaér, hogy ellenőrizze a csoport jelentését. Megjegyeztük hát két teherautó (a másik egy rádiós kocsi) rendszámát, majd a kerekét, illetve az üzemanyagtank alját jelöltük meg. Kijutni is észrevétlen sikerült a táborból. Hamarosan utolértük az elcsigázott csoportunkat, és mi már tudtuk, hogy ez volt a felderítő kiképzésünk csúcsa. Értékelje is ezt bárki, bármire.

Zirc alatt volt a kiemelés helyszíne, ahová még egy hosszú meneteléssel jutottunk el. Időben ott voltunk de mégis várnunk kellett. Egy Kamov (szovjet Kamov Ka-26 futár- és felderítő helikopter F. B.) fordult értünk kétszer is, hogy bevigyen Szentkirályszabadjára. Itt tudtuk meg, hogy a helikopterünk Szolnokon visszazuhant, mert levált a farok-rotorja. Hajnal volt, mire Szolnokra vissza zötykölődtünk a teherautóval. A hideg tea, és a nyulak által megzabrált (megdézsmált, kifosztott F. B.) vacsoránk mellett dühösen bezzegeltünk még egyet a Gyuricza (Gyuricza Béla őrnagy, később tábornok, zászlóaljparancsnok F. B.) idejében dívott ünnepi disznótorosról.

Több hetes kihelyezés után "hazatérő" mélységi felderítő csoport

(…)

Sohasem tartottam magam szuper felderítőnek. Hiányzott belőlem a harcosság, a küzdeni akarás, a rámenősség. Az aprólékos információszerzés, az elemző készség, a kitartó gyaloglás mellett egy fontos felderítő tulajdonságom volt még aminek nagy hasznát vettem. Ez pedig a türelem.

Az eredményes éjszakai behatolásnak volt egy fontos előzménye, amiből sokat tanultam és szintén a türelemről szólt. Egy előző gyakorlaton üzenetet kaptunk, hogy jelenjünk meg egy műút megadott pontjánál. Utánpótlást és további parancsokat fogunk itt kapni. Csoport parancsnokunkkal együtt közelítettük meg a helyszínt. Öreg tölgyfákkal szabdalt nyílt terep volt az út mentén. Csendes, nyugodt minden, gond nélkül átfutottam a nyílt területen és megbújtam az út menti bokrok tövében. Csepel teherautó érkezett az úton katonákkal, aminek a platóján, a fülke fölött két katona pásztázta az út két oldalát. - mondták el később társaim, akik fedezékből láttak mindent. Én is éreztem, hogy sebezhető a pozícióm. Civil forgalomra számítottam. Felismertem a megállt Csepel hangját, és mintha katonák ugrálnának le róla. - Körbe fognak zárni! - gondoltam. - Most rögtön futni kéne a nyílt terepen át a 400 m-re lévő erdőig. Hacsak nincs közöttük egy futóbajnok, akkor még elérhetem. Kitéve persze magamat hosszú időre célpontnak, ha nem is a fegyverüknek, de a gúnyos nevetésüknek. Egyetlen lehetőségem van felderítő módra visszajutni, ha kihasználom a mellettem lévő patakmeder bozótosát.

Az erdő mellett már kereszteztük ezt a patakot, tudtam, hogy kiszáradt és két oldalról sűrű bokrok takarják. Mire a teherautó lefordult a műútról és mögöttem behajtott a tisztásra én is eltűntem. Hangtalanul tudtam haladni ebben az alagútban a közepéig, és gondoltam itt meglapulok. Éreztem is a veszélyt meg nem is, hittem is meg nem is. Nem láthatták, hogy itt vagyok, de ha tényleg keresnek, rá fognak jönni és csapdába esek. Ki kell jutnom. Lesz még a végén egy 100 méteres fákkal szabdalt szakasz, majd csak átjutok, mielőtt körbezárnak. Felugrottam és elfutottam a meder bozótosa végéig. A legfélelmetesebb a síri csend volt. A teherautó mögöttem állt valahol csendben balra, és a bozótos jobb oldalán is jöhettek katonák. Elindultam, fától-fáig. Takarásban akartam eljutni jobbra, az erdő sarkáig. Ott már biztonságba lennék. Félúton megálltam, éppen már fel akartam nevetni magamon, túl parázom a helyzetet. Ugyan ki foglalkozna itt velem? Ekkor jobbról látok egy katonát éppen csak eltűnni egy fa mögött, köztem és az erdő között! Ez végképp bekapcsolta a vészcsengőt, ha egyedül van is, a karjaiba rohanok. Ezek fegyelmezettek, hangtalanul és összehangoltan mozognak, tehát képzettek. Ők hát, a felszámoló erők, akiket kivezényelnek, ha ejtőernyősöket jeleznek valahol. Én pedig ilyen könnyen felkínáltam magam. A legrosszabbra számíthatok.

Kicsit balra volt még egy sáv sűrű, elhanyagolt fenyőfa telepítés. Ezt csak egy út választotta el az erdőtől. Erre vettem az irányt, és szinte bele vetődtem a túlnőtt ágak sűrűjébe, mert közlekedni már nem lehetett a sorok között. A fák törzsénél az ágak egy kis boltozatot alkottak, ami alatt nem volt aljnövényzet, guggolva, kúszva bejutottam a közepéig. Eközben csak a teherautó hangját hallottam, ahogy odahajtott a fenyves széléig. Halk parancsszavakat adtak tovább, ahogy a katonák körbe vették a fenyvest, majd ismét síri csend. Átfésülni a sorokat lehetetlen, ha a közelembe jönnek, időben tovább kúszom, de ha én mozgok, ők fogják kiszúrni, hogy hol vagyok. Okosabbnak tűnt várni. Órákig.
Közben fantáziálok, elbizonytalanodom, lifteznek az érzéseim. A figyelem, a koncentráció olyan transzállapotba juttat, amit egy idő után már nehezen tudok kezelni. Itt a fasor végén hallom a kutyákat ugatni, ami csak a távoli faluból szűrődik ide, lábdobbanásnak vélem a fülem mellett lehulló tűleveleket!!!! Egyszer pánikszerűen törnék ki, akár a biztos halálba is, majd letargikus fél kómába zuhanok. Na, ezt hogy kezeljem? Ehhez nem kaptunk támpontokat a kiképzésünk alatt!

Mi volt az utolsó információm? - emlékszem mindig ezt a kérdést tettem fel. ,,- Figyelnek és várnak!'' - akkor én is. De egy idő után már ebben sem hittem. Amikor döntöttem, hogy elindulok, biztonság képen még adtam magamnak egy órát. Úgy látszik, az ember egyformán működik, mert kis idő múlva ők is feladták. Zajokat hallottam, csatárláncban jeleztek egymásnak, majd a teherautó összeszedte őket. Én pedig, hihetetlenül örültem, hogy nem én bolondultam meg, realitás volt minden.

Mélységi felderítő tüzelőállásban

(…)

Néha szürreális dolgokat éltünk át néhány napos kint tartózkodás után. Összefüggésében már nem tudom elhelyezni a történteket, de az érzés, amit átéltem ma is felidézhető.

Egy tisztás közepén állok vaksötétben, és 10 méterre, fejem fölött mocorgást hallok. - Az őrtoronyban toporoghat unottan egy őrkatona! - világosodom meg egyszerre. A fegyvere kéznél, lőszere éles és csak arra vár történjen valami. A reflektorát, ha most felkapcsolná egy ledermedt álcaruhás katonát látna az őrtorony előtt, aki gyakorlatilag fegyvert fog rá! Ki tudja, hogy reagálná ezt le?

Térképünkön, nemes egyszerűséggel, kikockázott fehér folt jelezte a tiltott területet. Csoport pk. szerint orosz felségterület és tényleg kerüljük el, mert előbb lőnek aztán… Meg már miért is kérdezne? Akkor hát ez lenne az. Érdemes ezt az intelmet komolyan venni.

Druzsba, Vengrija Szoldat! („Barátság, Magyar katona!” Oroszul F. B.) - halászok az emlékezetemben értelmes orosz szavak után kutatva. Talán segítene, ha ezt kiabálnám feltartott kézzel, ha szemembe világítana egy reflektor… vagy fussak be a torony alá fedezéket keresve vagy inkább hasra vágjam magam? Számtalan végkifejlet cikázott a fejemben, miközben fizikailag ma úgy mondanám… lefagytam. 2-3 percig vártam nem történt semmi. Én tudok őróla, ő viszont nem tudja, hogy itt vagyok… ha nem kapcsolja fel a reflektorát meg tudom tartani az előnyömet. Megpróbálok hallótávon kívülre hátrálni. Több energiámba került ez az 50-100 méteres hangtalan visszavonulás, mint az egész napos járőrözés.

Ezzel a területtel még egyszer meggyűlik a bajom, de akkor már elképeszt amit látok. A túloldalán tévelyegtem másik este és a bázisra kívántam eljutni. Egy hegyet benéztem a sötétben, mert látva mögötte a fényeket, egy falunak véltem és arrafelé indultam. Megmászva a dombot és közelebb érve, ahogy ritkult az erdő közelebb kúszhattam. Csodálkozva tekintek le, egy félbevágott domb lejtőjéről. Nappali kivilágításban egy szűk völgy tele munkagépekkel és mint egy metróállomás, több emellett mélységben építenek betonoznak valamit. A hegy gyomrába fúrt alagúton ki-be jártak az orosz katonai teherautók. Felfoghatatlan és valószínűtlen volt ez a kísérteties jelenlét, ebben a természeti környezetben. Megélt élménynek ez kihagyhatatlan volt, de a látottak mindenképpen arra késztettek: el innen!

Akkor azt gondoltam valami nukleáris töltetet fognak itt elrejteni, napirenden volt az SS 20-as rakétarendszer (a szovjet RSZD-10 „Pionyir” közepes hatótávolságú ballisztikus nukleáris rakétarendszer F. B.) felszerelése. Igaz azt állították, hogy nálunk nem fognak telepíteni, - de ki hitte ezt el akkor?

Később kiderítettem, hogy - azt jól mértem fel - egy atom-biztos objektumot építettek ide az oroszok. Ezt BARS 54 néven jegyezték, egy védett rádiós rendszer állomásaként. Előbb 4 000 négyzetméteren letarolták az erdőt az 1983-ban megkezdett építkezésen. Kiástak egy hatalmas gödröt és előre gyártott betonelemekből beépítették három emelet mélységben, amire aztán rengeteg földet hordtak, majd három antenna szerelvényt állítottak a tetejére. Amikor én láttam, akkor az alsó szint beton paneljeinek a beépítése zajlott. Ez magyarázhatja a hatalmas teherautó forgalmat a gödörben. Egy közeli betonelem gyárból hordták ide.

Érdekessége még a helynek, hogy a Vértes-73 hadgyakorlaton, itt csapódott hegynek 3(!!!) orosz, MIG-19 vagy 21-es gép. Egy harckocsi gyalogost gázolt el, a gyakorlatot le is fújták. Szerintem ez nem is fordult élő máskor.

(…)

A harcászati képzésünk szerint, bevetésünk az ellenség mélységébe átszivárgással gyalog vagy gépkocsival illetve levegőből deszantolással vagy eje. ugrással (ejtőernyős ugrással F. B.) történt volna. Értelemszerűen, ebből csak az eje. ugrást gyakoroltuk. A kiképzésünkben minden annak volt alárendelve, hogy a legtöbb felszereléssel, minél nagyobb biztonságban célba juttassanak. Ellátottságunk úgy 3-5 napra volt elégséges. Hosszabb kint tartózkodáshoz utánpótlásra lett volna szükségünk. A tematika szerint ezt levegőből is kaphattuk. Egy teherernyő volt erre rendszeresítve, ami gyakorlatilag egy ember nagyságú málhazsák, ejtőernyőhöz rögzítve.

A csoport távírászainak munkájába nem nagyon folytunk bele. Én ahányszor láttam őket mindig a bázis körül, a magas fákon drótokat szaggattak, adásokat prüntyögtek, vagy éppen gondterhelten keresték a vételt. De amikor már minden stimmelt, az akkumulátor még mindig lemerülhetett. Egyik gyakorlatunkon a földet érés után, az ernyőért jött autónkról kaptunk egy gépjármű aksit. Ezen kedvükre adtak-vettek egy darabig. Majd rádión kaptuk a koordinátákat és időpontot, hogy hol és mikor tudjuk fogadni a levegőből az utánpótlást. Valamilyen megfontolásból vinnünk kellett ezt a nagy aksit is magunkkal. Az utánpótlás fogadása, az álcázás miatt a működési területen kívül volt kijelölve. Ez megint azt jelentette, hogy egy kiadós túrának nézünk elébe.

Az élelmiszer ellátásunk általában elégséges volt bár nem kielégítő. Leginkább kész konzerv ételekből, gyümölcs konzervből, téliszalámiból illetve tábla csokoládékból állt. Egyedül a székelykáposzta konzerv volt, ami egységesen közútállatnak örvendett, minőségben közel állt az ehetetlen kategóriához. De annyira ellenszenveztünk vele, hogy csupán az utánpótlás szó emlegetésére készek voltunk eldobálni a készleteinket. Hiszen azt úgyis csak az éhhalál küszöbén tudtuk megenni.

Négyen indultunk el a kb. 20-25 km-es körre. Az akkumulátort egy hosszú rúdra szíjaztuk. Felváltva, a kezünkben vagy a vállunkra támasztva vittük az úton magunkkal. Egy ilyen komoly összhangot igénylő teljesítmény mindig alkalmat adott a személyközi konfliktusokra. A „ki mennyit vállal és hogyan teljesíti a csoportban” kérdése nagyon eltérő hozzáállásokat jelentett. Nagyrészt egyezségre tudtunk ezekben jutni. Az egyéni képességekből fakadó eltéréseket jól toleráltuk. Néhányan voltak csak, aki önként jelentkezett be, arra a szerepre, hogy egy éles bevetésen a csoport elsőnek szabaduljon meg tőle.

Nem kis erőfeszítésünkbe telt mire kora este célba értünk. Sötétedett, viharos szél fújt, az eső meg zuhogott. Egy tisztáson kellett volna 3 jelzőtüzet gyújtani, kettőt, ami a kapu, a harmadik pedig az irányt jelölte volna… talán a szélirányba mutatóan?! (…) Esélyünk nem volt, hogy a 21-kor (21:00-kor F. B.) érkező AN-26-os gépet jelzőfényekkel fogadjuk. Kétségbeesetten köröztünk az elemlámpánkkal, de a gép a második vagy harmadik rárepülés után elment. Hamar lemondhattunk a teherautós segítségről is, mert Dienes a Csepellel, hol, balról, hol jobbról adott fényjelzéseket a dombok között. Határozottan távolodva tőlünk úgy, hogy a közelünkben sosem járt. Semmi emlékem, hogyan tölthettük el az éjszakát, elázva, fáradtan, éhesen, nyílt terepen! Szerintem csak hajnalban indultunk vissza. Arra biztosan emlékszem, hogy az eldobált konzervek felkutatásra kerültek.

Mélységi felderítők élvezik a civilizáció áldásait

(…)

Ezt a visszaemlékezés-cunamit lassan lezárva, visszatérnék még a laktanyai kiképzésekre. A reggeli tornánk evidens volt, mindig 3000 méter futás. De annyira, hogy valószínűleg példátlan módon az egész hadseregben, a leszerelésünk napjának reggelén is hűségesen lefutottuk. Nem lévén futó alkat, az elején nagy szenvedéseket okozott ez nekem. Néhány hónap múlva eljutottam odáig, futni tudtam volna, ameddig csak össze nem esem. Sőt egy háziverseny ötödik helyezettjeként Kiskőrösre mentünk egy hadsereg bajnokságra. Itt két profi sportszázad mögött, harmadikként erősítettük a szolnokiak jó hírét csapatban.

Az első időszakban nagyobb hangsúly volt a fizikai felkészítésen. Arra emlékszem, a salakos focipályán félvállas gurulóátfordulással mentünk folyamatosan egyik partvonaltól a másikig. Kibírhatatlanul fájtak tőle a váll- és lapockacsontjaim. Tenyerem égett a kötélmászástól mikor vissza már nem bírtam csúszni csak tehetetlenül. Addig menni kézen, a hosszú korláton, amíg ki nem csuklik a könyök- vagy vállízület. A hathetes támadó önvédelem-képzés alatt, gödröket tapostak ki a mindig ugyanott felálló küzdő párok a fűben. Az egész napos támad-véd, támad-véd, ütések és rúgásoktól teljesen érzéketlenül, már egy betonfalnak is neki mentünk volna. Nem megtartott dühvel, de akkor pokolba kívántuk Furkó Kálmánt is a tréningjeivel együtt.

Furkó Kálmán (gyakorlókéssel végrehajtott) közelharc bemutatója

Szocialista népgazdaságunk támogatásából még nekünk is ki kellett venni a részünket. Egy hónapig vízágyúval tereltem a sáros cukorrépákat, a szolnoki cukorgyár feldolgozójában. Egy barakkban laktunk a gyár területén, ahol a legizgalmasabb dolog a csomagoló fáradt és zsákoló asszonyai közötti őgyelgés lehetett.

Hó hiányában a kiképzési tervünkben szereplő sí-tábor elmaradt. A Rezi tábor hegyi kiképzését mi is igénybe vettük. Egy vizes gödrös akadálypályára emlékszem, vietnámi hídra, kifeszített drótkötél pályájára, és a löszfalra. Itt unalmas volt kötélen leereszkedni, ezért egyszer még neki futottam és tetejéről leugrottam egész az aljára. Másodszor már olyan magasnak tűnt, hogy nem mertem többet ugrani csak felezve a távolságot. Ami maradandót adott, hogy egy életre megtanultam dülferezni (régi ereszkedési kötéltechnika, melynek során a mászó a kötelet a jobb comb alatt, a mell előtt és a bal vállon vezeti át, elöl  bal, hátul  jobb  kézzel  fogva ereszti F. B.)

Mélységi felderítők a rezi "Vietnami hídon"

(…)

A nyolcvanas évek közepére kiteljesedő Sex & Drugs & Rock and Roll életérzés felől nézve a laktanyai életünk szegényes és konzervatív volt. A 33%-os eltávozás, a mobilitás, a telefon hiánya eléggé beszűkítette kapcsolatainkat a külvilággal. A „testiségnek” még a seregben elterjedt kanalazás (katonai beavatási szokás, melynek során az „áldozatot” katonatársai lefogják, majd meztelen hasát kanállal elverik F. B.) vagy hasonló beavató rítusok alkalmazása sem fordult elő.

A kötődés - elszakadás érzéseit már megtapasztalva én bevonulóként búcsút mondtam kapcsolatomnak is. Ettől rosszabb már csak az volt, amikor úgy 3 hét múlva jöttek az első „legyünk barátok” jeligéjű levelek. Néhány hét múlva a kitartóak, néhány hónap után már szinte csak az Ildi járt a vasárnapi látogatásokra, a laktanya ebédlőjébe. Meg kell jegyezni, ő viszont tiszteletre méltóan a leszerelésünk végéig látogatta Budapestről az egyik társunkat… nem is eredménytelenül. Simon, ennek az inverze volt, mert bár a lány soha nem jött látogatni, ő viszont mindenkinek udvarolt, csak minden héten haza mehessen a lányhoz, bármelyikünk rovására.

Szabadidőben gyakran vetítettek nekünk filmet, vagy néha műsorok, bemutatók voltak a CSMO-ban (Csapat Művelődési Otthon F. B.). Mintha lett volna zászlóalj rádiónk is, a szobákban hangszórókkal. A jól felszerelt laktanya könyvtárba sokat jártam én is, de esküszöm, nem a szép szőke miatt. (már nem lehetett közelébe jutni, állandó rajongói voltak) Megelégedtünk azzal, hogy a totó-szelvényeinket, szerdánként feladta.

Módosult tudatállapot eléréséhez klasszikusan az alkoholt használtuk. Az akkor divatos szipuzós, csavarlazitós világnak nem volt közöttünk képviselője. Unalomból talán egy kis Pitralon (alkoholos arcszesz, amit a sorkatonák gyakran ittak F. B.), de ez nem nagyon jött be még Hercegnek sem, pedig ő a napi 8-10 kávénál tartott. Piaca sem nagyon volt a laktanyában, néha-néha bukkant fel egy kis csempész pia… vagy csak én zártam ki magam ebből a világból.

Tartalmas szórakozásunk volt, a hétvégi eltávról visszatérők, vagy a szerdai kimenőn gyorsan lerészegedők cirkuszolása. Bosszúból egy szerdai kimenőt én is bevállaltam, aztán egész éjjel törlesztettem. Volt ebben stoki (támla nélküli katonai szék F. B.) dobálás ablakon át, ágy- és asztalborogatás, ami a hajnali zuhany alatti eszmélésig tartott. A kapu- és szintügyelet (a laktanya kapuját, és az emeletet felügyelő ügyeletes katonák F. B.) támogatása is kellett, hogy ne a fogdán józanodjak. Hiszen már a kimenő sapkám, - amit egy pincérnőnek ajándékoztam-, hiánya is egyenest oda vezethetett volna. Megvonási tünete csak Jenőnek volt, de az is kaja miatt. Szelíden vigyorgó, őserő volt, akinek fát lehetett hasogatni a hátán, de bárkinek. Egyedül a kajáját kellett tiszteletben tartani. Ezt tanulta meg a környezete, amikor három embernek alig sikerült kimenteni az egyik keretszegő társukat Jenő halálos fojtogatásából.

Bevonulás után, fülemben még ott visszhangzott: ”Ma béke van és holnap háború, az ember szíve még se szomorú.” (a Kontroll-csoport népszerű nótájának refrénje F. B.) Persze ami a nyolcvanas évek undergroundjában ütős volt, ez a körletben hangosan dudorászva már inkább zavart keltő. De lett aztán nekünk rock and roll a „Nóta kettő, 3, 4” vezényszóra, a zászlóalj sorakozók és alakizást (alaki foglalkozás, a katonai alakzatokat begyakorló képzés F. B.) kísérő nótázások extázisában.

Bár nem mondanám, hogy nagyon profik voltunk a ,,Felderítők mennek...'' vagy az ,,Ernyősök százada...'' nótákra való menetelésben, ha már muszáj volt, erre a két indulóra tettük a legszívesebben. A lövészek tudták ezt igazán, kijelölt nótafával, széles repertoárral, zengőn, acélosan énekelve… de hát nem is mi voltunk azok a lövészek!

A csend harcosai

A Csend Harcosai - mélységi felderítők

Eddig tart a visszaemlékezés-sorozat, mely hiteles képét mutatja a legendás szolnoki mélységi felderítők életének, így betekintést enged egy különleges alakulat nem mindennapi életébe is. Mi hálásan köszönjük a visszaemlékezés írójának, hogy rendelkezésünkre bocsájtotta anyagát, és arra biztatunk minden egykori felderítő katonát, hogy ossza meg velünk emlékeit, gondolatait a továbbiakban is akár hosszabb írásban, akár kommentekben.

Szerkesztette, előszót, és utószót írta: Kiss Dávid
Fényképek: Baráti Kör Archív

Kedves Barátaink!

Egy egykori mélységi felderítő katona, T. A. az MN 3100 fedőszám alatt Szolnokon működő 34. Önálló Felderítő Zászlóalj katonája adta hozzájárulását az alábbi visszaemlékezés közléséhez. A visszaemlékezés történetek, helyek, emlékek kronologikus, mégis különálló füzére, mely egyedülálló betekintést nyújt a múlt ezen eltitkolt magyar különleges alakulatának mindennapjaiba. A szerkesztés során ezeket a különálló epizódokat mi is szétválasztottuk, elkerülendő a félreértéseket. A zárójelben beszúrt szerkesztői megjegyzések csupán a történet könnyebb követését segítik, egyes kifejezések pontos magyarázatát tartalmazzák, első sorban fiatalabb olvasóink kedvéért. Terjedelmi okokból a visszaemlékezést két részletben közöljük.
A 34 évvel ezelőtt megkezdett sorkatonai szolgálatra visszatekintő írás szerzője törekszik a történeti pontosságra, és a hitelességre, bemutatva ezt a különleges, zárt világot, mégsem tolja magár előtérbe. Ahogy mondta „csak egy voltam a többi közül, ezek nem az ÉN, hanem a MI történeteink.”

Jó szórakozást kívánunk a visszaemlékezéshez, és köszönjük a szolgálatot!

„MN 3100, ahogy én látlak most”

Nekem a kötelező katonai szolgálat teljesítésével szemben egyetlen elvárásom volt. Szerettem volna hasznosan, értelmesen eltölteni azt a 18 hónapot, amit elvesznek majd az életemből. Ez az elvárásom már a Déli pályaudvaron dugába dőlni látszott. Egy külön vonatnyi tömeggel Szombathelyre vittek. Egy páncélos hadosztály aknavetőse lehettem volna. Ez kb. 2 hetes érdemi képzést jelentett, amit csak az idő eltöltésére való unalom követett. Hét században kezdtük meg az 1 hónapos alapkiképzést az egyik tízemeletes panel-tömb hét emeletén. Minden alkalommal mikor az ebédlőbe vonultunk az öreg katonák az ablakokban ülve üvöltötték: „Kopaszok! Meg fogtok dögölni!” Alig várták, hogy feltöltsék velünk a létszámot.
Voltam kollégista, éltem már addig külföldön, 24-25 évesként nem féltem, hogy valami új helyzetben ne tudnám megvédeni magam. De az értelmetlen és számomra hasztalan időtöltés gondolata egyre nagyobb szorongást és dühöt okozott.

Egyik este századsorakozót rendeltek el, mind a hét emeleten. A győri csapatfelderítők tisztje kereset olyan katonákat, akik vállalják az ejtőernyős ugrást. Gondolkodás nélkül igent mondtam és másnap hét társammal már vittek is repülő-orvosi vizsgálatra Lentibe. Négyen-öten meg is feleltünk. Hétvégén úton voltunk három társammal, vonattal Szolnokra, egy hét múlva esküt tettünk a szocialista hazára... és nem volt tőlem boldogabb katona!

1983.aug. 25 - 1985. febr. 14-ig szolgáltam az alakulatnál. Tisztjeink, parancsnokaink, képzettek, elhivatottak és emberségesek voltak. Ideológiai szempontból nem foglalkoztak az épülésünkkel. Már olvastam akkor a Beszélőt és más szamizdat (illegálisan kiadott és terjesztett F. B.) kiadványokat. Politikai képzésen vitatkozhattam ’56-ról, szerintem nem került be a jellemzésembe. Már csak egy-két politikai tiszt jelenléte emlékeztettek arra minket mi volt ebben a rendszerben egykor. Velük még nem volt tanácsos vitába szállni, de ezt már ők is inkább megkerülték, nem volt részük a kiképzésünkben. Nem úgy, mint más alakulatoknál.

Egyedül a tisztesképzőn (honvédnél magasabb rendfokozatba és beosztásba való előlépést megelőző tanfolyam F. B.), ahová nem kívántam menni, találkoztam az egyikőjükkel. Kérdésére nyíltan jeleztem, hogy én nem kívánok itt lenni. Majd az alaki képzés gyakorlásán is hülyére vettem a figurát. Fenyegetett és visszaküldött a századhoz, jó néhány eltáv (eltávozás, katonai szabadságolás F. B.) megvonásával úsztam csak meg. Sorsom nem kerülhettem el, mert bár rendfokozatot nem kaphattam, még is én voltam honvédként másfél évig, a tízes csoport vezetője. Ez elégé példa nélküli volt.

Ide mindenki önkéntes vállalás útján került. Vállalni kellett az ejtőernyős ugrást, de a kiképzés vagy később a szolgálat alatt ezt bármikor meg is lehetett tagadni.
Már az alapkiképzés alatt megkezdődött az ejtőernyős földi felkészítés Furkó Kálmán százados (a szolnoki mélységi felderítő zászlóalj legendás testnevelő tisztje, és közelharc-kiképzője F. B.) vezetésével. Nekem hétfőn reggel, mintha ez lenne a legtermészetesebb: bekapcsolódtam a kiképzésbe.

A bemelegítés még ment is, de amikor a csoportok felsorakoztak, az eje. (ejtőernyős F. B.) szerek előtt már mindenki tudta a dolgát… csak én nem. Persze, hogy a gépelhagyás-szivacsgödröt fogtam ki. Másodikként rohantam fel a lépcsőn, és gondoltam, majd ránézek az előttem ugró mutatványára, aztán fog az menni. Azt láttam, hogy magasan leszek, és nem szabad megtorpannom, mert akkor ugrani sem merek majd, - de hogy engem innen a nyulakhoz (a gépesített lövész katonák gúnyneve F. B.) nem visznek vissza, az is biztos!

Le is dobtam én magam, de mint egy medencébe, kicsit fejjel előre, de inkább egy nagy hasas becsapódással! A szivacsból kifelé már a százados rántott ki, hogy mit művelek itt, de aztán tisztáztuk a helyzetet és az újonnan jöttek is végig vették a tanszereket. Látványos volt a bitón lezuhanva földet érni, könnyű volt a drótkötélpályán csúszva a becsapódást gyakorolni, a forgókerékben szédülni, de a legdurvábbak azok a kis nyavalyás fapadok, vagy mik voltak. Páros zárt lábbal ugrálni előre, ugrálni oldalazva a végkimerülésig. Befejezésnek a focipályán felugrás és földet érés gyakorlása félvállas guruló átfordulással, aztán ismét talpon és oda-vissza. Hamar megtanultam, hogy amikor már „ezt nem lehet kibírni”, akkor még bizony, nagyon sok minden ki lehet bírni. De ehhez néhány reggel, a korlátba kapaszkodva hátrafelé kellett lejönni a lépcsőn az izomláz miatt. Aztán ment minden, mint a karikacsapás… a következő megpróbáltatásig!

Felkészítés az "ejtőernyős kertben".

(…)

Néhány álmatlan éjszakát okozott még a többiek kóstolgatása, mert ők civilben, a megyei MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség, a hadseregen kívüli katonai felkészítés országos szervezete F. B.) klubokban egy alapkiképzés és hét bekötött (tanuló) ugráson már minimum túl voltak. Én meg ismerni sem ismertem olyat, aki látott volna már ejtőernyőst! A felderítőkről sem tudtam semmit, de tudtam maradnom kell, itt a helyem, itt a „frontvonalban” lehetek. Fene sem akar az unalmas „hátországban” sunnyogni! Új bajtársaim, magukat is biztatva engem cikiztek, hogy ki merek-e majd ugrani? Persze bennem is komolyan felmerült: tényleg, ki merek-e majd ugrani? Hogy fogok a kritikus pillanatban reagálni?

Aztán így okoskodtam magamban: mivel igen nagy százalékban sikeresek az ugrások, kis odafigyeléssel valószínűleg az enyémek is azok lesznek. A saját félelmemmel kell majd csupán megküzdenem, ami persze nem lesz kevés. A felkészítés alapossága meggyőzött arról, hogy ura tudok lenni a helyzetnek. Hamar ledolgoztam a tudásbeli lemaradásomat. Fokozta az önbizalmamat, hogy mindenki a nulláról kezdte. Az első hajtogatópárom már 299 ugrásnál tartott, de velem együtt hajtogatta a focipályán az RS-4 (az NDK-ban gyártott, a Magyar Néphadseregben, és a Magyar Honvédségben is rendszerben tartott körkupolás katonai ejtőernyő-típus F. B.) kupoláit mintha sosem látott volna még ilyet. Nem számított honnan jöttél, mennyit tudsz, ha nem voltak előírásszerűen lapolva a kupola szeletek, Derzsi István főtörzs úgy rúgta szét bárkiét, mintha máris az életünk függött volna tőle. Még csak haragudni sem tudtunk rá ezért.

Máig érvényes gondolat mentén aztán, számot vetettem azzal is, „legfeljebb meghalok!” Ijesztő volt ez elsőre, de amint tudatilag ezt elfogadtam, talán nevetséges, de annyira megnyugodtam, hogy gyakorlatilag sem az első, sem a többi 66 ugrásom előtt nem éreztem nagyobb félelmet. Olyan komoly ön-szuggesztió lehetett ez akkor, hogy mai napig is csökkenteni tudom vele a szorongás faktoromat. Na és, legfeljebb meghalok! ...ha ezt el tudod magaddal fogadtatni sok homályos félelemtől megszabadulhatsz. És még csak meghalni sem kell érte. Nem lettem én ettől sem bátrabb, sem könnyelműbb, de cselekedeteimben kevésbé vált gátlóvá a szorongás. Ha többet nem is nyújtott volna az ejtőernyőzés, már ezért is bőven megérte volna!

(…)

Az eje. táborra való felkészülés közben megalakultak a mélységi felderítő csoportok, az MFCS-k. Mindig 5 felderítő, plusz 2 felderítő-távírászból állt egy csoport. Kilenc MFCS csoport, illetve 5 fő gépkocsivezető alkottak egy századot. A mi századunk az első emeleten, három körletben volt elhelyezve.

A zászlóalj törzsét a 3 felderítő század alkotta, mindegyik egyidőszakos állománnyal. A III. századként mi voltunk a kopaszok (a frissen bevonult, újonc katonák gúnyneve F. B.), II. a gumik (a katonaidejük másodidőszakát töltő katonák gúnyneve), illetve az I. században voltak akkor az öreg katonák (az utolsó sorkatonai időszakot töltő, leszerelés előtt álló katonák F. B.). Volt még egy híradós század illetve egy hadtápos szakasz az emlékeim szerint, ők vegyes időszakosak voltak.

Minden MFCS csoportban volt egy kijelölt mesterlövész, aki egy Dragunov mesterlövészpuskát kapott, és erre irányuló lőkiképzést a lövészeteken. Mi a 7,62-es AMD-vel (AMD-65 gépkarabély F. B.) lőttünk viszonylag sokat. Volt részem lőni világító lövedékkel, éjjellátó-készülékel, hangtompítóval, illetve a PA 63-as pisztollyal, ami a felszerelésünket is alkotta. Gyakorlaton, kihelyezéseken használtunk még egy irány-jeladót (R-255PP típusú vevőkészülék F. B.), ha meg kellett egymást vagy a teherzsákot keresni.
Volt nálunk egy kézi, rádió adó-vevő (R-392A rádió adó-vevő F. B.) a csoporton belüli kommunikációhoz illetve a távírászok az általam csak „ügynökrádióként” ismert készülékkel jelentettek „haza”. Századonként, ha jól emlékszem, egy MFCS, - nálunk a 90. csoport - műszaki kiképzést kapott. A szentesi Tisza-parton voltak táborban, robbantási és nehéz búvár kiképzést tartottak minden időszakban. Emlékem szerint nagyon élvezték „Gronyár-ral”, a csoport pk-val.

Mélységi felderítő csoport túlélési gyakorlaton

Csőke Pál volt a század-parancsnokunk, hírből ismertük csak, az egész időszakunk alatt vezényelve volt, így a rangidős, a 10-es csoportunk főhadnagy parancsnoka látta el a feladatát. A 20-as és 30-as csoport élén is egy tiszti rangú parancsnokolt, aztán rangidős sorrendben tiszthelyettesek, de mindenképpen hivatásos állt minden csoport élén. (Bencsik, Rózsa, Juhász, Derzsi, Hangodi… ) Kiss főtörzs, -Donga- volt az ellátmány felelőse.

(…)

Az ugrótáborunk a szandaszőlősi reptéren zajlott. A felszerelési- és hajtogató hely a reptér szélén volt kijelölve. Az időjárás nekünk kedvezett, egész héten ideális volt a széljárás. Az Ancsához (szovjet Antonov An-26 szállítórepülőgép F. B.) szokott társaságot is magával ragadta és csak fokozta az izgalmat a három dübörgő Mi-8-as (Mil Mi-8 szállítóhelikopter F. B.) érkezése. Készségszinten elsajátított tudásunkkal felvértezve, magabiztosan álltunk fel a felszerelő vonalhoz, hogy a hevedereket még utoljára leellenőrizzék rajtunk. Amikor felszereltünk és megindultunk egyes sorba a dübörgő helikopterek felé, azok tökéletes pillanatok voltak. Ezt már csak a másod-időszakban, a hadgyakorlatokra történt bevetéseknél, az AN26-osba való beszállások tudták felülírni.

AN-26-os szállítógép Szolnokon

Most még volt előttünk 7 bekötött ugrás, hogy szokjuk meg a levegőben való mozgást, mielőtt ugorhatjuk a stabilizátoros, 10-15 másodperces késleltetéssel történő ugrásokat. Gördülékenyen mentek ezek a körök, ha jól emlékszem naponta hármat ugrottunk, közben meg bőszen hajtogattunk. Az egyik legmeglepőbb élményem a remegő, zajos gép elhagyása utáni végtelen csend volt. Bekötött ugrásnál nem sokat lehetett élvezkedni. Mire észbe kaptunk már földet is értünk. Eseményként (az üzemszerű működéstől eltérő, rendellenes jelenségeket nevezik repülőeseménynek F. B.) egyszer a nyíló hevedercsat koccolt az arcomon, majd egy leoldásra emlékszem földet éréskor, elkerülendő a kutyázást (az a kellemetlen helyzet, melynek során az ejtőernyőbe belekapó szél végigvonszolja az ugrót a földön, aki négykézláb, vagy hason-háton csúszva igyekszik azt megfékezni F. B.). Az utolsó ugrások között mindenkinek volt egy kötelező mentőernyő nyitás is.

Talán, ha egy rendkívüli esemény volt a tábor ideje alatt. A laktanyaudvarunkon, sátrakban települtek a győri, szombathelyi, egri mélységisek (a felderítő zászlóaljak mélységi felderítő századai F. B.) is az eje. tábor idejére. Közöttük volt egy összecsúszás, ahol a nyíló ernyő zsinórzatába gabalyodott a fölötte nyitó. Bokasérülést szenvedett. Aztán a késleltetett ugrásoknál már én is megértettem, mire mondták az ejtőernyősök, hogy a zuhanás „a második legnagyobb élvezet” a világon! És tényleg! J

(…)

Ciklikusság volt az ugrásokban, sokáig nem kellett, majd a bemutatók vagy a hadgyakorlatok előtt voltak gyakorló ugrások is több napon keresztül. Ugrottam Mi-8 és AN-26-ból, ugrottam terepen, éjszaka, esőben, ugrottam kétszer a Dunába, és persze teljes fegyverzetben és a hátizsákkal amivel lépni is alig tudtunk. Kétszer kerültem,”helyzetbe”, mind kétszer szándékosan.

Egyszer gyakorló ugráson 3 másodperccel túlcsúsztam. Én tudtam mit csinálok, de látványos volt és komoly kioktatást kellett végig hallgatnom Kovács őrnagy az ugrató-parancsnoktól.

A másik Nagyvázsonyban volt egy nagyszabású bemutatón. Itt minket dobtak be elsőként egy domboldalba ejtőernyővel majd egy lövész-páncélos alakulat lendült támadásba a mi cél-meghatározásunk alapján. Két-három napja már készültünk rá és lazák voltunk, mert nekünk csak ugrani kellett. Közben sok pihenő volt, Lacsi kapitány (Faragó László ejtőernyős százados, legendás felderítő tiszt F. B.) tartott „előadást” a „tripla leszúrt Rittberger”, és a „hogyan fecskézzünk a levegőben”, témakörből. A fecskézés (ilyenkor az ugró bal kézzel fogja a kioldót jobb kéz szimmetrikusan a hevedert, a lábak vállszélességű terpeszben vannak . F. B.) fortélyát így kitanulva akartunk mi is kísérletezni. Ugráskor Sztoja elfelejtette mit beszéltünk meg előtte, én viszont nem, de így egyenesen felé zúgtam. Ezt látva azonnal hasra fordultam és kitéptem a kioldót, amitől meg idő előtt nyitottam. Lentről ez is jól látszott és nem dicséret járt érte most sem.

(…)

Talán az egyik vízi ugrásból lehetett volna még bajom. Tudtommal mi voltunk az utolsó ugrók 1984-ben (talán még 1988-ban volt ilyen?) akik még ugrottunk a vízi- és légi parádén. Főpróbát tartottunk, augusztus 17-én Dunakeszinél. Első ugróként sokat kellett a levegőben visszafelé utaznom, hogy a vízbe érjek és ne a parton landoljak. Sikerült is eljutni a víz fölé csak már nem volt időm széllel szembe fordulni, és az ernyő a zsinórzattal mind a nyakamba hullott. Két-három karcsapás után úgy rám tekeredet a zsinórzat a vízben, hogy csak a csuklómat tudtam kiemelni. Az már csak ráadás volt, hogy az értem jött ROCSO (rohamcsónak F. B.) rotorja majdnem feltekert zsinórral, ernyővel együtt.

A parádén aztán már jobban lehetett manőverezni, hiszen a parlament előtt a legszélesebb a Duna. Az ugrás különlegessége abból fakadt, hogy extrém alacsonyról kellett ugrani. Két hullámban ugrottunk 400 és 600 méter magasságból bekötött ugrást. A vízből kiemelés roham-csónakokkal történt, a Batthyányi térnél kialakított mólón. Nekünk ez hadgyakorlat volt, harci feladatként hajtottuk végre, fegyvertelenül. Ennek ellenére a parton lehetőséget kaptunk találkozni barátokkal, családtagokkal mielőtt buszra szálltunk és visszatértünk a laktanyába.

Ejtőernyős ugrás Augusztus 20-án a Dunán

(…)

A hosszú szüneteket követő ugrások előtti éjszaka jelent meg a szorongás az állomány tagjai körében. Volt, aki bevallottan félt és valósidejű jelét is adta ennek. Volt, aki csak később tudott róla beszélni. De emlékem szerint bíztatólag voltunk egymás iránt. Az első ugrást még mindenki megugrotta, többek szerint a következő 2-5 volt a kritikus. Az MHSZ-nél kiképzett ugrókkal már nem is nagyon volt baj. A magamféle jött-mentek közül volt még lemorzsolódás.

Egy fiú – a második ugráshoz vonultunk, amikor én is láttam milyen feszült és tétova – a helikopterhez érve nem szállt be, hanem kétségbeesett, kirántotta a kioldót, amitől a földre hullott az ernyője. Persze azonnal kikapták a sorból és többé nem ugrott. Nem büntették meg érte, de áthelyezték a laktanyán belül, disznópásztor lett. Egy kis sertéstelepe volt valamelyik nyúl alakulatnak hátul és itt láttuk minden nap bevetésen. Később is volt 2-3 ember, akik az eje. tábort végig csinálták, de aztán szóban jelezték feletteseiknek, hogy nem akarnak többé ugrani. Ők már ott töltötték ki az idejüket a felderítő csoportjuknál.

Alapos volt a felkészítés, féltettek, persze minket is féltettek, de a tisztjeink a rendkívüli eseménytől is tartottak. Emlékszem egyszer visszahozták a századot AN26-al egy Szolnok környéki bemutató terepugrásról, mert határeseti volt a szél, pedig egy „pizsamás” (a magas beosztású főtisztek, tábornokok gúnyneve, melyet barna színű fésűszövet díszegyenruhájuk után kaptak F. B.) tábornoknak szólt volna a bemutató. Idegesítően köröztünk is egy ideig a levegőben, aztán mikor mégis lefújták az ugrást, tömeges megkönnyebbülés kísérte a sisakokba ezt a landolást. Közre játszhatott a lefújásában, hogy a 20-as csoportból a Hori, az előző napon ugyanott egy zsombékra ugrott fél lábbal és a másik térde csúnyán luxálódott (kificamodott F. B.). Kórház lett belőle és hosszú rehabilitáció, később sem ugrott már velünk.

(…)

A felderítő munka az eje. tábor után kezdődött. Az első kihelyezésünk Pusztavacson volt. Itt ástuk az első bázist (a mélységi felderítők álcázott „szállása” a működési területen, ahonnét különböző feladatokra indulhatnak F. B.), itt ástuk az első refit (rejtett figyelőt, a felderítő katonák álcázott megfigyelőállását F. B), gyakoroltuk a felderítő mozgást, tájékozódást, menetgyakorlatot. A záró program egy 12 km-es menetgyakorlat. Térkép koordináták alapján kellett felkeresni a találkozási pontokat. A térkép nálam volt, és olyan iramot diktáltam, hogy a mért időeredmény alapján meg is nyertük a menetet, hétvégén a teljes 10-es csoport hazamehetett. Akkor már ez öröm volt, de menetközben halálos fenyegetéseket kaptam a csoporttól, hogy lassítsak. Csutkavágóval az élén, akinek a géppisztoly-dobás körén kívül kellett lennem, mert többször próbált leütni… komolyan féltem tőle.

Az ősz folyamán volt még egy könnyű kihelyezésünk Egerbaktán, ahol Donga keringett a Csepszon (Csepel D344 teherautó beceneve F. B.) platóján egy Pershing rakétával, amit nekünk kellett észlelni, felderíteni. Vagy az idő volt még szép, vagy sátorban aludtunk, de többre nem emlékszem belőle. Annál többre majd a két januáriból.

Ahogy beállt a rossz idő, tanterembe vonultunk, idegen-hadsereg, tereptan, túlélési ismeretek stb. Az volt a vicces, hogy hetekig tanulmányoztuk az osztrák, olasz, német harcjárműveket, olvastuk a nyomokat, de a hadgyakorlatokon a valóságban a BMP (szovjet eredetű páncélozott lövész-szállító harcjármű F. B.) vagy T-72 (szovjet eredetű harckocsi F. B.) volt a dilemma! Ez a bódés Csepel tűzvezetési pont, vagy csak kenyeres-autó? Mivel a saját technikáról semmit nem tanultunk, ám ellenükbe harcoltunk! Na, itt vettem sok hasznát a szombathelyi három hétnek. Többször is tartottak a kopasz századoknak fegyvernemi bemutatót, míg ott voltam. A teljes páncélos hadosztály szervezettségét bemutatták. Ültem BMP-ben, tarackon, harckocsiban, láttam vezetési pontot, rádió-átjátszót és hogy települnek, milyen az őrzés-védelmük. Később ennek még nagy hasznát vettem!

(…)

Az első időszak végén, a módszertani képzések után, januárban egy lezáró gyakorlatra került sor. Csoport (raj) vezetőként abban a „szerencsés” helyzetben voltunk, hogy ezt kétszer is átélhettük. Az akkori gumi század is gyakorlatozott előttünk ugyanott, és mi mehettünk velük szekundálni, vagyis részt vehettünk az ő munkájukban, mintegy mintát szolgáltatva, a saját csoportfeladat végrehajtásához.

Természetesen mínuszos, havas időben a Mátra már ismert hegyei közzé dobtak be minket. Fegyelmezett, összeszokott I. vagy II. százados, mindenben együttműködő volt ez a tízes-csoport. Földet érés után, jött az éjszakai menetelés a működési körzetbe, ahol aztán bázisépítés, a refi kialakítása és a járőrözés is zajlott, amiből gyakorlatilag semmire nem emlékszem. Annál élesebben viszont az éjszakai alvás helyetti rémálomra. Az éjszaka beálltával sátorlapokat feszítettünk fák törzsére egy szűk körbe, a szél ellen. Középre egy kis tüzet raktunk és ahhoz feküdtük le a földre, minél közelebb. Végeláthatatlan forgolódással egész éjjel, mert elől majd megégtünk, miközben a hátunk a fagyos szélnek volt kitéve. Elaludni nem tudtam, kábultan kellett megélnem az éjszakák minden percét.

Eligazítás terepen a téli fagyban

Utolsó napra viharossá fokozódott a szél. Próbáltunk egy fenyvesbe menedéket találni, de inkább a menetelést választottuk a kiemelés helyszíne felé. Egyik település szélén parancsnokunk Horváth főhadnagy, egy magas, szikár, kevés beszédű, barátságos katona, egy járőrtárssal vállalta, hogy szereznek valamit a túléléshez. Összeakadtak egy helyivel, aki aztán elszállásolta a faluvégi házába az egész csoportot. Házigazdánknak lett volna igénye, hogy a kiosztott kupica pálinkák mellé hallgassuk meg az ő katonatörténeteit is, de perceken belül ájult, hortyogó zombikat láthatott csak maga körül. Hajnalban mire a falu ébredezett, nekünk már csak a hűlt helyünk volt. Néhány órás regenerálódás után már könnyedén vettük a kilométereket a kiemelési ponthoz.

(…)

Rövid hétvégi pihenő után ismét a minyó-ban (a Mi-8-as szállítóhelikopter beceneve F. B.) voltunk, most már a saját csoportunkkal, útban a Mátra felé. Ennek a gyakorlatnak már teljesen más volt a dinamikája. A földet érésünk mintaszerű volt. Időközben a szél is elcsendesedett, a hideg megenyhült. A csoport, egymást biztosítása mellett, összeszedtük az ernyőinket és a közben odaért ejés kocsiba (az ejtőernyős szolgálat terepjárója F. B.) rejtettük el, az ellenség szeme elől.

Üzenetet kaptunk a csoport-parancsnokunktól, aki nem ugrott velünk, hogy egy néhány kilométerre lévő találkozási ponton találkozzunk. Itt a század Csepeljével felszedett és elvitt a működési körzetünk széléig. Nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem fog velünk éjszakázni az erdőben. Parancsba adta, hogy építsük ki az út mellett a rejtett figyelőt, az erdőben a bázist, és szervezzük meg a járőrözést. Pontban éjfélkor vissza fog jönni ellenőrizni, és ide adott 3 üveg pálinkát. Nyomatékosan meghagyta, hogy naponta csak egy üveggel ihatunk meg.

Ilyen könnyített indítás után persze úrrá lett a csoporton a „fesztivál és buli hangulat”. De nekiálltunk kiépíteni a bázist és a rejtett figyelőt. Úgy-ahogy haladtunk is vele. Naná, hogy legelőször az üveg pálinka fogyott el. Egészen ránk sötétedett már, amikor a bázis felől „Csutkavágó” jelent meg kezében a következő fél üveg pálinkával. Ő bizony elhagyta a géppisztolyát és ettől olyan ideges lett, hogy innia kellett egy kis pálinkát. Herceg attól lett nagyon ideges, hogy nélküle ivott, ki is kapta a kezéből… Karaktere alapján már tudtam, hogy egy géppisztoly és egy üveg pálinka veszteségét, Csucsu már nehezen fogja tolerálni. Mozgalmas lesz ez az éjszakánk.

Katonának kell ahhoz lennie valakinek, hogy átérezze azt az érzést: elvesztettem a fegyverem! Eleinte nem törődtünk vele, hogy nem találta. De az éjfél közeledtével egyre inkább áttevődött miránk is az ő szorongása. Sávokra osztottuk a lehetséges helyszíneket és úgy tapogattunk végig módszeresen mindent, míg meg nem lett. Kicsit nyugodtabban vártam az éjfélt. Amikor (a csoportparancsnok) megjött, rutinosan leellenőrizte a munkánkat és persze a pálinkákat. „Névnapom van!” idétlenkedtem a válasszal, hogy miért is szálltunk szembe a paranccsal és ittuk meg a második pálinkát? Parancsnokunkra nem volt jellemző, hogy piti dolgokkal szekálta volna katonáit, de mindig hihetetlenül feldühítette, ha parancsait nem vagy nem úgy hajtottuk végre. Felsorakoztatott most is minket egymás mellé, lerakatta a három üveget, de éreztem mi forr a levegőbe és kellő távolságot tartottam. Emlékem szerint három lövésből, három üveget talált el a pisztolyával, a sötétben. Az úton éppen egy üres Volánbusz haladt el, aminek a sofőrje megláthatta a torkolattüzet. „Valami baj van?” kérdezte balgán miközben kiszállt és jött felénk. „Takarodj te a büdös…” üvöltött rá, és ahogy megindult felé kilőtte a maradék tárat.

A hét további eseményeire már csak foszlányokban emlékszem. Az éjszakák most is brutálisak voltak, már akkor éreztem, hogy eljön az idő, amikor a térdem nem fogja ezt a földön alvást megköszönni. Dereng valami hogy az utolsó nap még volt egy behatolás a faluba, a készleteink frissítése céljából.

(…)

A felderítő identitásunk mégis csak harci körülmények között, a hadgyakorlatokon teljesedett ki igazán. A csoport pk. (csoportparancsnok F. B.) az első időszak végére teljesen levette rólunk a kezét. Összevontak minket a 20-as csoporttal és Rózsa főhadnagy vezetésével folytattuk a munkát. Abban az évben három hadgyakorlat is zajlott és mi mind a hárman részt vehettünk. Utólag tudom leginkább azonosítani, úgy mint Duna-84, a Pajzs-84 illetve Barátság-84 lehettek. Egyrészt az emlékemben már összemosódnak az idő- és térsíkok, másrészt soha nem is tudtuk, hogy mibe fogunk belecsöppenni. Volt úgy, riadó volt a századnál és kitelepültünk Újszászra a riadó-körletbe, sátrakban, gulyás- ágyúval (kerekes, hordozható tábori konyha F. B.)! A törzstől tartottak egy felkészítést ahol meghatározták a feladatainkat, a csoport pk-val pedig terepasztalon próbáltuk a tereptárgyakat beazonosítani, betanulni. De ez a terepasztalos felkészítés volt a tornateremben is.

A következő kép, hogy a Kilián egyik kifutópályája szélén dekkolunk órák óta. Mire aztán „Felszerelni!” és odagurul egy AN-26-os. A rámpa leengedve, a két hajtómű magas fordulaton dübörög. Egyes sorban vonultunk vagy inkább tipegtünk, a háternyő alá rögzített hátizsák miatt a géphez. A ráhangolódás, az ugrás előtti stressz, a dübörgő hajtóművek örökre emlékezetessé tették ezeket a pillanatokat.

Mélységi felderítő katonák készülnek ejtőernyős ugráshoz

Az első működési körzetünkre pontosan emlékszem. Már sötétedett mikor ugrottunk. A Kab-hegyi torony mellett volt a földet érés, és onnan kellett átgyalogolnunk Hárskút közelébe. Éjszaka… eső után sár… hanyatt-esések. Reggelre megvolt a bázis és indultunk járőrözni. A Herend - Bánd - Márkó vonalában várható páncélos ezred vagonírozás felderítésére kellett felkészülnünk. Rejtett figyelőt állítottunk a legvalószínűbb vasútállomás környékén. Nem volt nagy lutri, mert ráleltünk a széles hadiútra ami megrajzolta nekünk is az útjukat a lőtérre.

A járőrtársak naponta cserélődtek mellettem. Engem érdekelt a térképészet, a tájolás, sokat fejlődtem az alakulatnál futásból, de alkatilag még is csak gyalogló voltam, két korty vízzel (mindig volt belőle gond) egész nap kibírtam, civilben 10 óra alatt teljesítettem a „Mátrabérc 60” kilométerét. Szóval még az isten is járőrnek teremtett. Volt olyan társam, akinek nem volt térkép a kezében a 18 hónap alatt, de a legtöbbnek is kiesett belőle. Így aztán mindig én tévedtem el, engem zavartak meg a felszámoló-erők (a mélységi felderítő csoport elfogására, vagy megölésére kivezényelt katonai alakulatok F. B.), karhatalmisták (a rendőrség, határőrség, munkásőrség alakulatai F. B.), engem akartak lelőni az oroszok, de még a favágók is felnyomtak. Egyedül a gyerekeket sikerült rávenni tábla csokiért, hogy olvassák le a sátrakról a hadrendi számokat, mert ők ki-be mászkáltak egy falu közeli letelepült egységnél. Ja és ez hogy volt?

Egy órát is vártunk a falu közelében a forrásnál, a gyerekekre: tűnjenek már el onnan. De nem, ott játszanak rendületlenül. Álcaruha le, barna esővédő fel, akár civilnek is tűnhetnék. A gyerekek első kérdése: „Bácsi te vagy az-az ejtőernyős, akit keresnek a faluban a katonák?” Mondhattam le a csokiról. (Bár ebben a gyerekes történetben lehet, hogy keveredik némi század-folklór is, de az „átöltözés a forrásnál” biztos megvolt és a hadrendi számok is része volt a felderítésnek…).

(…)

Sztojával kaptuk a jelzést a refi-ből, hogy (a harckocsik F. B.) megindultak. Gondoltuk, ezt csak nem fogjuk kihagyni. Az erdő mellett volt a hadiút nyomvonala és a másik oldalán két méter magas sorba ültetett bokros-facsemetés kínálta a jó kilátást, de egyben a fedezéket is. Egy derékszögű kanyarnál, szembe a menetoszloppal, biztonságos távolságban hasaltunk a földön. Miután a csapatfelderítők FUG-ja (Felderítő Úszó Gépkocsi, kétéltű harcjármű F. B.) és még néhány könnyű jármű elment, bátran előbujtunk, hogy jobban lássunk. Ment már el addig mellettem harckocsi a betonon is, igaz lassan. Tudom, milyen brutális csörgő-zörgő hangja tud lenni. De ahogy ott békaperspektívából figyeltük ezeket a hatalmas lánctalpakat amint ráfordultak erre az egyenes szakaszra és egyre gyorsabban végre kihúzathatják... az minden képzeletet felülírt. Egy darabig tetszett is, de aztán közeledve a kanyarhoz vártuk, hogy majd lassítanak, de nem. Sőt szinte gyorsítanak. Nem bírtuk tovább, egyszerre ugrottunk fel, megmarkoltuk a fegyverünket, minden mást hátrahagyva futásnak eredtünk…

Egy rövid pánik-vágta után persze röhögve fordultunk vissza... Elképesztő volt, ahogy az orrunk előtt, 60-70 km-el rohanva befékezték az egyik lánctalpat, a másik nagy sebességgel derékszögbe fordította a harckocsit majd abban a pillanatban ismét meglódult ez a vasszörnyeteg. Frusztráló volt ez a beijedésünk, de néhány nap múlva, ha poén szinten is de revansot vettünk.

(…)

A páncélosok települése és a jelenlétük aznapra elvágott minket a bázisunktól. Vizünk, élelmünk volt, rádión jelentjük a bázis felé: éjszakára kint maradunk. A RÁF-osok (rádiófelderítők F. B.) persze bemértek és visszaszóltak, üzengettek nekünk. Ettől megnőtt a paránk, és biztonságos helyet igyekeztünk keresni éjszakára. Próbáltunk pihenni, de feszült várakozásban telt az egész éjszakánk, tudni illik kijönnek-e a keresésünkre a felszámoló erők? Fokozta a stresszünket a megzavart őzpopuláció egész éjszakás ugatása, amitől a kutyás keresés veszélyét fantáziáltuk, valószínűleg alaptalanul.

Jó lenne itt most nagy hőstetteket és poénos sztorikat leírni, de igazából melléfogások, bénázások és bebukások sorozata szült mindig csak némi kis eredményt. Egyik útvonalunkon például különösen veszélyesnek találtunk egy szakaszt. Egy műúton átkelve, fától fáig egymást fedezve óvatosan haladtunk két-három órán keresztül egy sűrű facsoportosban, anélkül, hogy bárkivel találkoztunk volna, amikor ismét egy műúton találtuk magunkat. Elkeseredetten észleltük, csak száz métert tévedtünk, hogy ugyanott kössünk ki ahonnan elindultunk!

Aztán volt, amikor profibban csináltuk és meg is találtuk őket. Egyik kevésbé gyakorlott járőrtársamnak kézjelekkel intek „csendet és állj”-t, hiszen előttem öt méterre jött ki a táborból két katona könnyíteni magán. De ő csak suttog, csörtet mögöttem „Hol? Kicsoda?”

Nem várom meg, hogy ők fedezzenek fel minket. Dühösen felugrom, kilépek a takarásból, újjal rájuk mutatva üvöltök a feszültségtől én is: „Itt ba’meg, nem látod?” Mondjuk katonát úgy még nem láttunk futni, de nem sokáig gyönyörködhettünk bennük, nekünk is kellett az ellenkező irányba. Mondjuk többet is megtudhatunk volna a táborról, de ezután már esélytelen volt.

Volt spontán behatolásunk, egy táborba. A támadásra készülő páncélosok kiszolgálását biztosító alakulatba botlottunk. Sem őrzés-védelmet, sem nagy mozgást nem érzékeltünk. Úrrá lett rajtunk a vadászösztön, hátha találunk valami használhatót. A teherautók az erdőszélén, sorban álltak az árnyékban. Kényelmesen végig kutathattunk néhányat. Fájdalom, de a haditervet nem találtuk. Személyes dolgokat, felszereléseket legfeljebb. Nagy volt a kísértés, hogy ott hagyjuk a kézjegyünket. De még volt 3 napunk a környéken, így csak magunkra szabadítjuk a figyelmüket. „Azért teremtsünk egy kis káoszt!” gondoltuk. A felszereléseket, személyes dolgokat átdobáltuk egyik autóból a másikba. Beértük ennyivel.

(…)

Vége az első résznek

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk tagjai 2018. január 13-án, és 14-én is ellátogattak a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Budai Várban található épületébe, hiszen ott a 75 esztendővel ezelőtt a Don folyó partján megkezdődött szovjet offenzívában felmorzsolt magyar királyi 2. honvédhadsereg harcaira emlékezve különleges programok, és ingyenes belépés várta az érdeklődőket. A tanulmányi utat megemlékezéssel is egybekötöttük, hiszen a múzeum előtti Kapisztrán téri területen a köznyelvben csak egyszerűen „2. hadsereg” néven ismert magyar alakulatot alkotó magasabb egységek emlékpontjainál elhelyezhettük a megemlékezés mécseseit is.

A behavazott Kapisztrán tér és az emlékpontok

Január 13-án esős, hideg idő fogadta hagyományőrzőinket a Budai Vár sokat látott falai között, ám ez nem tántorította el őket a délutáni múzeum-látogatástól. Nagy örömmel láthattuk, hogy a Kapisztrán tér, melyet a Múzeumok Éjszakáján olyan sokszor szeltünk át kiállítókként, haditechnikai kiállítóhellyé alakult át. Az érdeklődők megtekinthették a szovjet, és magyar felek technikai eszközeit, melyek 75 évvel ezelőtt néztek farkasszemet egymással a Don partján.

Hófedte T-34/85 harckocsi a Kapisztrán téren. Ma már csak látványos mementó

Külön öröm volt a találkozás a Szent László Hadosztály Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjaival, akikkel számos alkalommal dolgoztunk együtt rendezvényeken. Bajtársaink a világháborús magyar katona egyenruháját, felszerelését mutatták be az érdeklődőknek, így téve teljessé a képet.

A délutáni látogatás során Baráti Körünk tagjai munka közben figyelhették meg Dr. Baczoni Tamás, és Soós Péter őrnagy uraknak, a Hadtörténeti Múzeum munkatársainak működését, ami szintén nagy örömet jelentett, hiszen a két szakember rengeteget segített Baráti Körünknek szakmai tanácsokkal, megértő türelemmel, szervezési kérdésekben, rendezvények kapcsán, és nem utolsó sorban az ország több pontján megrendezett teljesítménytúrákon, hagyományőrző rendezvényeken is sokszor találkoztunk már. Biztosak vagyunk benne, és nagyon reméljük, hogy ez a januári találkozás csak a kezdete volt az idei közös munkának!

1905/08M  8cm-es tábori ágyú a Hadtörténeti Múzeum előtt

Másnap, január 14-én újra „lecsapott” kis csapatunk a Várra, ahol ekkor erős hóesés fogadta hagyományőrzőinket, megteremtve az igazán autentikusnak ható hangulatot, bár ahogy gyorsan megegyeztünk, ez a kis havazás semmiben nem hasonlítható a 75 évvel ezelőtt, napra pontosan ekkor meginduló szovjet offenzívát megelőző állapotokhoz. Ahogy Legeza János vezérőrnagy, a VII. hadtest megbízott parancsnoka egykorú naplójában írta:

„A megpróbáltatás kezdetén vagyunk, könyörögtem a jóságos Istenhez, hogy a harcban erősítsen és vezessen minket.”

A technikákra telepedett hótól igazán hangulatos kiállítás során megcsodálhattuk a 40M Nimród önjáró légvédelmi gépágyú mellett a szovjet T-34/85 harckocsit is, ahogy láthattuk a német PAK 40 páncéltörő ágyút, vagy épp a 120mm-es szovjet nehézaknavetőt is, de más okkal érkeztünk. A felállított emlékpontok között keresgéltünk. Zászlóaljak, ezredek, hadtestek és hadosztályok nevei között kutakodtunk. Másoknak talán csak számok, de számunkra hús-vér emberekkel feltöltött alakulatok voltak. Végül a jégbe fagyott emléktáblák között megtaláltuk amit kerestünk: 43. miskolci gyalogezred.

40M Nimród önjáró légvédelmi gépágyú a Hadtörténeti Múzeum udvarán

Az alakulat semmiben nem különbözött a 2. magyar hadsereg többi alakulatától. Katonái fáradtan, éhesen, leváltásra várva remélték a szebb jövőt, míg a szovjet gőzhenger meg nem indult velük szemben a Marki-völgyben. Ám ez az alakulat, sok másikkal szemben nem futott szét, nem roppant össze, lábát megvetve harcolt, biztosítva a sokáig az ellentámadásra is alkalmasnak tartott terepszakaszt. Az ezred végül kiegészülve más alakulatokkal, rendezetten, folyamatos harcban hátrálva kezdte meg visszavonulását. A harcfegyelem fenntartásában oroszlánrész jutott parancsnokuknak, a kelti frontra tapasztalatszerzésre kivezényelt Szügyi Zoltán ezredesnek, a pápai ejtőernyős alakulat parancsnokának. Az általa vezetett alakulat emlékpontjánál gyújtott mécsesünk emlékeztetett a magyar királyi 2. honvédhadsereg kötelékében harcoló maroknyi ejtőernyős katonára, akikről Kiss Dávid bajtársunk január 12-én megosztott írása bővebben mesél.

Mécses ég a hősiesen kitartó 43. gyalogezred emlékpontján.

A mécses meggyújtása után utunk a múzeumba vezetett, ahol csak a ruhatárig jutottunk, amikor ismerősbe botlottunk. Az előző naphoz hasonlóan ekkor is rá kellett döbbennünk, hogy az idén öt éve működő Baráti Körünk bizony híres (hírhedt?) szervezetté vált. A karjelvényünk láttán látogatók, az arcunk kapcsán hagyományőrzők, barátok, ismerősök állítottak meg minket egy szóra. Nagy örömmel láttuk, hogy rajtunk kívül sok másik hagyományőrző bajtárs is megjelent civilben a múzeumban, tanulással, vagy „tematikus kikapcsolódással” töltve az időt. Gyorsan meghívást is kaptunk a Fegyvertár megtekintésére, amire csak vezetett túrák során volt mód, így a túra indulásáig a múzeum állandó kiállításait vettük szemügyre, nagy hangsúllyal az 1950-es évekre, hiszen ez az a korszak, aminek kapcsán nekünk is sok tanulnivalónk akadt. Nagy örömünkre itt is találkoztunk ismerősökkel, konstatálhattuk, hogy nem csak a világ kicsi, de a „militarista szakma” is igen szűkös ahhoz, hogy valaki valakivel ne ismerkedjen meg az évek során. A Rákosi-kor katonai relikviáinak, egyenruházatának tanulmányozását, és az eszmecserét csak az idő múlása szakította félbe, így időben meg is jelentünk a Fegyvertár előtt.

Túl kevés, túl későn - német PAK 40 páncélelhárító löveg

Népes csoportunkat Fodor Gergő múzeumi tárlatvezető kalauzolta körbe, nagy szakmai felkészültséggel. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezen sorok írója Gergőt még az egyetemi időkből ismeri, ahol sokszor közös téma volt a katonai hagyományőrzés, így örömmel láttuk egymást ismét, ám amikor megkezdődött a foglalkozás, nem csak egy régi barátot, de egy nagybetűs SZAKEMBERT láttunk dolgozni. Hagyományőrzőként nem ismeretlen számunkra az a helyzet, amikor közönség előtt kell beszélni, fegyvereket, történelmi korszakokat bemutatni, mindezt úgy, hogy a közönség lehető legtöbb tagja élvezze is amit lát, hall, tapasztal. Ám az itt látott előadás teljesen más színvonalat képviselt, mint amit eddig tapasztaltunk. Gergő úgy kalauzolta igen nagy méretű, és változatos összetételű csoportját a magyar fegyverkultúra évszázadain keresztül, hogy a végére az oda belépő emberek egy csapatot alkottak. A sokfelől érkező látogatók megosztották egymással tapasztalataikat, együtt, játszva tanultak a volt katonák, a fiatalok, anyukák, apukák, gyerekek, és a hagyományőrzők. A tárlatvezetőnk egyforma lelkesedéssel tudott beszélni a Honfoglalás-korának szablyáiról, és a Kalasnyikov-fegyvercsalád tagjairól is. Minden témához akadt egy anekdota, egy vicces beszólás, vagy egy kevésbé ismert történelmi tény.

Az interaktív tárlatvezetést lezáró taps után Gergőhöz csapódtunk, akivel bejártuk a múzeum I. és II. világháborús kiállításait, egyéb tárlatait is, így teljessé téve az élményt. Valahol 1848 környékén búcsúztunk el egymástól, de nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtjük, amit nála tanultunk fegyvertörténet, és emberség terén egyaránt.

Kilátás a sokszor ostromolt Budai Várból

Összegezve Baráti Körünk tagjai 2018. január 13 és 14-én ismét megtapasztalhatták, milyen érzés látogatóként részt venni egy megemlékezésen, fejet hajthattak a Donnál megsemmisült magyar királyi 2. honvédhadsereg katonái előtt, sokat tanulhattak a Hadtörténeti Múzeum felkészült munkatársaitól, és így feltöltődve, felkészültebben vághatnak neki a 2018-as év feladatainak.

Köszönjük a HM HIM minden munkatársának, a hagyományőrző bajtársaknak, és barátainknak, hogy létrehozták ezt a színvonalas megemlékezést, külön gratulálunk Soós őrnagy úrnak és csapatának a Fegyvertár kiváló koncepciójáért, és biztosak vagyunk abban, hogy a jövőben még örömmel térünk vissza a „Hadiba” látogatóként, vagy ha az élet úgy hozza, kiállítókként is.