Kedves Barátaink!

Kiss Dávid bajtársunk 2016. szeptember 30-án Újpesten elhangzott előadásának vázlatát adjuk közre, melyben bemutatja Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezését, aki ejtőernyős katonaként végigharcolta a II. világháború utolsó éveit, szemtanúja volt 1956 eseményeinek, majd az Amerikai Egyesült Államokban talált új otthonra. Az előadás létrejöttét az Újpesti Lokálpatrióták Egyesülete, és az Újpesti Városvédő Egyesület közreműködése tette lehetővé. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

Az előadás plakátja

- A visszaemlékezésről
Az 1991. május 31-én lezárt emlékiratot, melynek címe „Göröngyös Utakon! – Visszaemlékezések”, az író, Ábel Béla Gusztáv fia, Gus Abel juttatta el hozzám az Egyesült Államokból 2016 januárjában, azzal a céllal, hogy méltó emléket állítsunk az édesapja regényes életútjának. Amikor azt mondom „regényes”, ezt szó szerint veszem, hiszen a visszaemlékezésként megírt 138 gépelt oldalnyi anyag bemutatja egy fiatal, édesapját nem ismerő újpesti vagány életútját, az ejtőernyős leventeképzéstől a frontszolgálaton, és a szovjet hadifogságon át az 1956-ot követő emigrációs hullámban a tengeren túlra szakadt, és ott új életet kezdő magyar diaszpóra szubjektív élményeiig. Ahogyan műve előszavában írja:

„(…) hogy az EMBERISÉG se maradjon ki a jóból! Miután a világnak már más úgysem hiányzott, mint egy újabb elfuserált életnek a leírása, Isten neki, ezt a hiányt e hézagpótló ’alkotással’ ezennel megszüntetem. Az egyetlen remény csak az lehet, – mivel ’művemet’ csak időtöltésnek szántam – hogy talán nem kerül valami gyanútlan olvasó kezébe, és így nem sokan fogják ’élvezni’!”

Az emlékező az írást saját bevallása szerint is barátai, és volt katonatársai unszolására kezdte el, így a legelső élmény, amit „ujjgyakorlatként” papírra vetett, az első ejtőernyős ugrásához kötődik, és művét novellának szánta. Ennek a rövid írásnak családi-baráti körben bekövetkezett sikerén felbuzdulva kezdett neki a nagyobb ívű memoár megírásának, melyet az elejétől a végéig a már idézett ön-ironikus hangvételű „kiszólások” tarkítanak. Az emlékiratot 138 gépelt A4-es oldalon kaptam meg, és 17 fejezetre tagolódik, melyeket két nagyobb részre bont az író. Az első részben az 1924 – 1956 közti időt mutatja be, melyben bemutatja a Magyarországon, valamint az eltérő kultúrában, a Szovjetunióban töltött időt. A második részben az „amerikás évek” következnek, melyek során megismerhetjük a disszidálás nehézségeit, az új élet, és az ismét új, teljesen idegen kultúrába való beilleszkedés furcsaságait.

- Gyermekkor

Ábel (Wolgai) Béla Gusztáv 1924. május 13-án született Budapesten, Wolgai Gusztáv néven. Édesanyja Wolgai Irén, édesapját, akiről úgy sejtette zsidó, nem ismerte, hiszen törvényen kívüli kapcsolatból született. A korban ez igen komoly szégyennek számított, az ilyen kapcsolatból született gyerekeket a család sokszor hagyta magára, mint a szégyenletes esemény „mementóját”. Hasonló helyzetbe került Ábel Béla Gusztáv is, aki mint írta:

„A baj ott kezdődött, hogy volt bátorságom hivatalos meghívó nélkül megérkezni erre a csodálatos világra. Természetesen ezzel a legnagyobb szégyent hoztam a családra. Azt hiszem, ők ezt egy igen rossz viccnek vették. Egy olyan kicsiség, hogy ezt én nem a magam jószántából csináltam – csak azért, hogy őket bosszantsam – az senkit nem érdekelt.”

A visszaemlékező 12 éves koráig anyai nagyanyjánál nevelkedett Újpesten, és ott is járt iskolába. A családot ekkor nagybátyja és egyben keresztapja tartotta el, aki a szükséges minimumon kívül mást nem juttatott neki. Ahogy a visszaemlékező írta:

„Az ő gyereknevelése ma már biztos nem válna be. Bár lehet, sőt igaz, hogy ő a maga részéről mindent megtett, amit ő szükségesnek látott, végső fokon volt hol aludnom, volt mit ennem, és még ruhára is telt néha. Mi más kell egy gyereknek?”

Ekkoriban döntötte el a család, hogy az emlékezőnek ideje édesanyjához költöznie, aki Újpest megyeri részén, a temetővel szemben lakott a Károlyi-uradalom területén. Ez a vidék, a „Megyeri Havasok” lett a visszaemlékező, és hasonló korú pajtásainak vadregényes játszótere is, ahol a fiatal gyerekek a rendszeresen gyakorlatozó leventéket gyakorta gúnyolták. (Leventemozgalom: kötelező ifjúsági honvédelmi előképzés az iskoláskorú, 12 – 21 év közti fiúgyermekek részére 1921-től 1945-ig) Ennek eredményeképpen a leventeoktató – Simon Géza – egy alkalommal rájuk uszította a leventéit, akik gyorsan el is fogták a fiatalabb, gyengébb gyerekeket. Az oktató ezt követően mindegyiküket lehordta, ígéretet tett arra, hogy mindent megtesz majd, hogy szeptembertől ezt a csapatot igazán keményen fogva, megmentse attól, hogy „jó kommunistákká” váljanak.

- Leventeévek

A leventemozgalomban töltött kezdeti időkről így vall a visszaemlékező:

„Az biztos, az a négy óra, amit minden héten a leventéknél töltöttem, nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Ötven év távlatából nehéz lenne visszaidézni miket gondoltam jóakaróim segítségéről. A velem szemben tanúsított igyekezetük nem esett túl jól. Nem hiszem, hogy abban az időben militarista érzelmeim lettek volna. Csináltam, mint mindenki más csinálta, és mert muszáj volt. Próbáltam képességeimtől függően a legjobban csinálni azt, amit kellett, hogy ne tudjanak valamilyen okból belém kötni.”

Ezen a kevéssé rózsás helyzeten változtatott a nagypolitika. Észak-Erdély 1940-es visszatérését követően állítottak fel egy levente-díszszázadot, melynek feladatául szabták, hogy alapos felkészülés után a hazatért országrészben propagandisztikus céllal megjelenve mutassák be felkészültségüket, tudásukat. A visszaemlékező így vall a kezdeti érzéseiről az „expedíció” kapcsán:

„Amikor legelőször hallottam erről, nem túlzottan érdekelt, de azután jobban fontolóra véve a dolgokat, és megfontolva a lehetőségeket, úgy döntöttem, érdemes megpróbálni. Ha csak egy rövid időre is, de kikerülök ’jóakaróm’ kezei közül, ráadásul láthatom az ország egyik legszebb vidékét. Meg kell próbálni!”

A kiképzésre önkéntes jelentkezés, és szűrés útján lehetett bekerülni. A komoly alaki képzést két hivatásos altiszt, Képes Kálmán őrmester a folyamerőktől, és Lacffi Ferenc gyalogos főtörzsőrmester vezette. Az UTE stadionjában összegyűlt 500 levente-fiatal közül válogattak ki száz főt. Ebbe a százas csoportba került be a válogatások után, és itt érezte meg először, hogy büszke lehet arra, amit elért:

„Ha megpróbálom visszaidézni azokat a napokat, úgy érzem, ezek voltak azok az idők, amikor szinte észrevétlenül, de egyre inkább kezdett egy olyan gondolat kialakulni a fejemben, hogy talán a katonaság nem is olyan rossz, csak teljesíteni kell a kapott parancsokat és senki nem zavarja az embert.”

Sok gyakorlás után a válogatott leventeszázad 1941. június 22-én, vasárnap indult útnak. Ugyanezen a napon indított támadást a hitleri Harmadik Birodalom a sztálini Szovjetunió ellen. A visszaemlékező tévesen rögzíti a magyar választ az új helyzetre, hiszen ezen a napon csupán a szovjet-magyar diplomáciai kapcsolatok szakadtak meg, nem került sor magyar katonai beavatkozásra, még öt napig.

A leventék végül többórás várakozás után a Nyugati pályaudvarról indulva érték el Kolozsvárt, majd Gyimesbükkön, az ezeréves határon a fiatal leventék a visszaemlékező szerint először találkoztak a háborúval:

„Itt már nem volt kételye senkinek, tudtuk, hogy háború van. Bár a két nap alatt amióta elindultunk Pestről, a frontvonal valamennyit már előretolódott, de egy nehéztüzérségi állás volt a közelünkben, és ez elég emlékeztető volt. Ha csend volt, még a különböző kézifegyverek hangját is jól lehetett hallani.”

Az első éjszakán a csatazaj szolgáltatta az altatódalt a fiatal leventéknek:

„Sötétedés után nagyon sokáig álltam kint, nézve a torkolattüzek villanásait, hallgattam a számomra ismeretlen hangokat. Próbáltam elképzelni, vajon mit éreznék most, ha nem egy biztonságos helyről nézném ezt a lenyűgöző, de halálosan komoly tűzijátékot, hanem felettem robbannának azok a lövedékek. (…) Ha igaz akarok lenni magamhoz, azok a válaszok, amiket akkor este kaptam magamtól, nem voltak túl biztatóak a jövőmre nézve. Még jó, hogy senki nem látott bele a gondolataimba azon az éjszakán.”

Az erdélyi út innen teherautókon folytatódott, ahogy a visszaemlékező írja: „Jól lehetett látni a csodálatos tájat, és minket is jól láttak az emberek, akik az utak szélén vártak ránk.” A folytatásban Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyilkos tó, és Marosvásárhely voltak a következő állomások. A leventék dalolva, a nagyobb városokban néptánc-előadásokat tartva, a helyi lányokkal ismerkedve töltötték az időt.

Leventék ünnepségen. Balról a második Ábel Béla Gusztáv

Végül a három hetes „turné” véget ért, ám a század kiképzésével és vezetésével megbízott őrmesterek annyira elégedettek voltak hősünk teljesítményével, hogy meghívták a frissen felállításra kerülő újpesti levente „ejtőernyős-századba”. A levente ejtőernyősök az Európában ekkoriban igen elterjedt hazafias ifjúsági mozgalmak tagjai közül egyedülálló módon ejtőernyős kiképzést kapott fiatal fiúk, akiket ejtőernyős oktatók (leszerelt ejtőernyős katonák, kiképzett leventeoktatók) tanítottak meg az ejtőernyős ugrások elvégzésére. A levente ejtőernyősök között szolgáló fiatalok vállalták, hogy amennyiben megfelelnek az orvosi vizsgálatokon, úgy katonaidejüket, azaz három évet a pápai ejtőernyős alakulatnál töltenek el.

Az ejtőernyősök korabeli megítéléséről így ír a visszaemlékező:

„Azokban az időkben a repülés és az ejtőernyőzés nem tartozott a mindennapi dolgok közé. A mai világban talán az asztronautáknak van olyan kiváltságos helyük az emberek között, amit ahhoz lehet hasonlítani, amilyen akkor volt az ejtőernyősöknek.  A mi időnkben ez a fegyvernem volt az, ami izgatta a fiatalok fantáziáját, hisz ez valami extra dolog volt. Talán azért, mert nagyon veszélyes és kalandokkal teli életforma volt, talán azért, mert nagyon kevés embernek jutott osztályrészül, hogy egy ilyen csoporthoz tartozzon, és annak részese legyen.”

Így vállalva az orvosi vizsgálat, az embert próbáló szolgálat, és az ejtőernyős-élet még sokszor ismeretlen nehézségeit, számos fiatal jelentkezett levente-ejtőernyősnek 1941 szeptemberében. Egyikük volt Wolgai Béla Gusztáv, aki így foglalta össze saját, és kortársai indítékait:

„Biztos vagyok abban, hogy a világ bármelyik hadseregében az újoncokat nem kezelik kesztyűs kézzel. A szokatlan környezet, a sokszor durva bánásmód, megalázások sorozata nem teszi könnyűvé a katonaélethez szokást. Pápáról azonban más hírek szállingóztak, a kiképzéssel kapcsolatban. Az a hír járta, hogy sokkal emberségesebb a kiképzési formula. Miután a katonaságot kikerülni semmiféle módon nem lehet, úgy éreztük, ha sikerül Pápára bejutni, nem csak tagjai lehetünk egy elit alakulatnak, hanem még jobb bánásmódra is számíthatunk.”

Az ejtőernyős leventék kiképzése azért is sürgőssé vált, mert a pápai ejtőernyős alakulat igen dinamikusan növekedett, ehhez a növekedéshez pedig szükség volt a képzett emberanyag-utánpótlásra is. A levente-ejtőernyősök kiváló lehetőséget jelentettek, hiszen előképzésben részesültek, ez pedig lerövidítette katonai kiképzésüket is, emellett kialakultak köztük azok a bajtársi kötelékek, melyek elengedhetetlenek egy jól működő harcoló egység túléléséhez. Ezekről a kötelékekről így ír a visszaemlékező:

„Nagyon jól bevált az új század. Hetvenöten voltunk összesen, két szakaszba osztva. Megint én lettem az első szakasz parancsnoka, és nagyon meg voltam elégedve a sorsommal. (…)

Kaptunk egy nagy helyiséget, ahol a szerelvényünket tudtuk tartani. Egy kis társadalmi munkával átalakítottuk annyira, hogy tudtuk klubhelyiségnek is használni. Most már majdnem minden szabad időnket ott töltöttük, esténként is együtt voltunk. A közös cél, a sok együtt végzett munka, a sok együtt elkövetett kamaszos csínytevés kialakított egy olyan baráti közösséget, ami nem sok embernek adatott meg. Ezek a barátságok valójában egy életre szóltak. Ma már csak hárman vagyunk életben abból a sok fiatalból, de az akkor kezdődött barátság még mindig tart, és amennyire lehet, tartjuk a kapcsolatot.”

Az ejtőernyős levente-kiképzés mellett, mely mindenek előtt testedzésből, és zárt rendi (alaki) képzésből, ejtőernyő-hajtogatásból, valamint földi felkészítésből állt, az ejtőernyős leventék reprezentációs céllal is megjelentek az egyszerű emberek között ünnepségek, istentiszteletek alkalmával, különleges, egyedileg szabatott egyenruhájukban hamarosan híresek lettek szűkebb környezetükben.

Az újpesti ejtőernyős-leventék. Az első sorban legbelül Ábel Béla Gusztáv menetel

1943 első felére készült el az a levente ugrótorony, melyből a fiatal ejtőernyős-jelöltek biztonságosan, mégis életszerűen gyakorolhatták az ejtőernyős ugrás főbb mozzanatait. A torony működését így írja le az emlékező:

„A torony tetején egy daruszerű alkotmány tartotta az ernyőt. Ezt a darut, teljes 360 fokban lehetett körbe forgatni, hogy a szél ne a torony felé vigye az ugrót. Az ernyő egy drótkötélhez volt erősítve, amely azután a daru végén felszerelt csigán futott keresztül, így baj esetén az ernyőt meg lehetett könnyen állítani. A torony tetején egy kis erkély futott körbe, ahonnan az ugrások lettek végrehajtva.”

Az ugrótoronynál 1943 augusztusában került sor egy nagy ejtőernyős táborra, ahová a pápai alakulattól, és az ország minden részéről is érkeztek ejtőernyősök és levente-ejtőernyősök, egy közös kiképzésre, amit szoktatórepülés zárt, ahol a fiatal leventék megtapasztalhatták a repülés új élményét ejtőernyős szállítógépeken. A remek hangulatú tábort az újpesti század egyik kiképzőjének halálhíre árnyékolta be, ugyanis Képes Kálmán őrmester augusztus 20-án motorbalesetet szenvedett, és elhunyt. A temetésén a teljes újpesti levente-ejtőernyős század részt vett.

A tábor zárása után a visszaemlékező, és négy barátja segített rendet rakni a táborozók után, majd „megfűzték” a pápai kiképzőket, hogy repülőgépen vigyék magukkal őket is Pápára, ahol később mind szolgálnak majd. Az ejtőernyősök bele is egyeztek, így a fiatal leventék repülővel érkeztek meg a pápai ejtőernyős laktanyába, ahonnét egy gyors túravezetés, és egy kiadós ebéd után egyszerűen kitették őket. Pápáról Budapestre kalandos úton vonaton, szekéren, stoppolva jutottak haza, ételt és szállást úgy szereztek, ahogy tudtak, mégis így ír erről az útról a visszaemlékező:

„Úgy éreztük, búcsúzunk a gyerekkorunktól, és ezzel fiatal életünknek egy szakasza, az álmodozások kora, örökre lezárul. Az a pár gondtalan nap, ma is nagyon kedves emlékem a sok kellemetlen között. (...) Abból az öt rakoncátlan suhancból, akik végig viháncolták az utat Pápától Pestig, egy rövid esztendő leforgása alatt hárman haltak hősi halált hazájuk védelmében!”

- Háborús évek

A kalandos utat követően a visszaemlékező szembesült egy feloldhatatlannak tűnő dilemmával: a származásával. Mivel édesapját, aki valószínűleg zsidó ember volt nem ismerte, ám a katonai szolgálat megkezdéséhez igazolnia kellett származását, bürokratikus akadályok merültek fel. Ahogy összefoglalta:

„A származást, méghozzá az árja származást kellett volna bizonyítani a törvény értelmében, s ebből adódtak a gondjaim. Abban az időben nem volt már elég, ha valaki katona akart lenni. Ha kellett, a legnagyobb áldozatra is képes legyen. A csatamezőn kiontott vérnek „tiszta, árja vérnek” kellett lennie!”

Végül levente-oktatója, Lacffi őrmester segítségével oldódott meg a helyzet, aki meggyőzte a visszaemlékező édesanyját, és nevelőapját, hogy az utóbbi vegye a nevére a fiút. Ezzel az utolsó akadály is elhárult az áhított ejtőernyős szolgálat elől, és Wolgai Gusztáv immár Ábel Béla Gusztáv néven katonának állhatott. 1944 októberének elején vonult be Pápára, a frissen alakuló II. ejtőernyős zászlóaljhoz, ahol közel ezer társával együtt kezdhette meg az embert próbáló kiképzést.

Hogy miért vállalta egy valószínűleg zsidó származású fiatal az ejtőernyős szolgálatot? Erről így vall maga a visszaemlékező:

„Miután soha senki nem mondta meg nekem, ki volt az apám, így csak következtetni tudok. Nézzük a lehetőségeket! Tegyük fel azt, hogy zsidó ember volt. Ha ez már akkor derül ki, amikor én az ejtőernyős alakulatnál szolgálok, ez egyszerűen azt jelentette volna, hogy én „befészkeltem magam” egy elit alakulathoz. Vajon miért? (…) Ha pedig úgy döntök, bátran kiállva vállalom az ő sorsukat, és az ezzel járó következményeket, a végeredmény nem lehet kétséges, hol kötöttem volna ki. (…)

A másik lehetőség, amit én választottam, az pontosan ugyanoda vezethetett volna, mint az első. De az odafelé vezető út más volt. A félelem, amiről eddig beszéltem, nem azt jelentette, hogy a bőrömet próbáltam menteni, hanem inkább szerettem volna emberként harcolva meghalni, ha a sorsom úgy hozza, és nem pedig valahol lemészárolva, mint egy állat. Soha nem jutott eszembe, hogy attól féljek, amire vállalkoztam. Amikor erre sor került, az életemet éppen úgy kockára tetem, mint a többi fiatal, és meg is fizettem érte alaposan, mint a többiek, velem együtt. Amitől féltem, tulajdonképpen az volt, hogy az egész életemben megbélyegzettként élhetek, egy könyörtelen társadalomban.”

Pápán, immár az ejtőernyős alakulat II. zászlóaljának újoncaként aztán ugyanolyan, ha nem keményebb kiképzés várt rá, és vele együtt bevonult társaira, mint más alakulatoknál. A remélt jobb bánásmód helyett elnyűtt, régi egyenruhák, komisz kiképzők, és sok-sok „kitolás” várta az újoncokat. Ennek oka nem csak a hadsereg saját természetében rejlik, hanem sokkal inkább abban a tényben, hogy az újoncokat nagyon rövid idő alatt kellett a szó szoros értelmében „betörni”. Az újoncok egyetlen ejtőernyős ugrást hajtottak végre az előírt négy helyett, a kiképzés további részében földi harcra készítették fel őket. Ahogy Kövesdy Dezső főhadnagy, a 6. század parancsnoka fogalmazott:

„Hat hét semmiképpen nem elegendő két év kiképzés lerövidítésére.”

Az első ejtőernyős ugrás során, melyre 1944. november 1-én került sor, halt hősi halált a 17 éves Sárosi Gyula honvéd, akinek mindkét ejtőernyője beakadt a repülőgép hátsó vízszintes vezérsíkjába, majd leszakadva a fiatal katona ernyő nélkül zuhant a földre. Ez a tragédia sem gátolta meg a többi újoncot, hogy a minősítő ugrást vállalja. Így ugrott hát ki a repülőgépből Ábel Béla Gusztáv is, aki így emlékezik az ugrásra:

„Végre rám került a sor. Amikor a zöld lámpa kigyulladt, jelezve az ugrás kezdetét, mindenki a begyakorolt módon, gyors egymásutánban ment kifelé. Hogy az első másodpercekben mi történt, nem hiszem, valaki is emlékezne közülünk, de amikor éreztem a kinyíló ernyő rántását a vállamon, és a zuhanás lassú ereszkedésbe ment át, valószínű az volt az első pillanat, amikor lélegezni mertem, legalábbis tudatosan. Ezer méter magasságból ugrottunk, így azután volt idő most már gyönyörködni az eddig ismeretlen látványban. A repülőtér, a háttérben a város képével, a lassan közelgő, és ringatódzó föld, mind együtt nagyon szép volt fentről. Mire földre értünk, a legtöbbünk úgy érezte, rögtön most visszamenne újra ugrani!”

Ez az élmény indította végül arra, hogy megírja visszaemlékezését is.

A II. zászlóaljat 1944. november 25-én (vagy 27-én) riadóztatták, majd december 1-én megtörtént az állások elfoglalása is. A hosszú eltelt időt a zászlóalj német fegyverre történő átfegyverzése, és az autóbusz-konvoj lassú haladása is indokolta. A visszaemlékező az itteni harcokból csupán azt a részletet örökíti meg, amikor a nyilasok által bevetett „Szálasi-röppentyű” névre keresztelt új magyar „csodafegyver” kapcsán tört ki vita az ejtőernyősök, és a nyilasok között. Történt ugyanis, hogy az utóbbiak a rakétafegyver gyors használata után általában mindig kereket oldottak, míg az ejtőernyősök az állásokban maradtak, kiszolgáltatva a szovjet tüzérség válaszcsapásának. Ahogy a visszaemlékező írja:

„Igaza volt „nyilas testvéreinknek”, hogy komoly károkat tud okozni a rakétájuk. A baj csak az volt, hogy nem az oroszoknak, hanem nekünk.”

Végül az ejtőernyősök fegyverrel kergették el a nyilas pártszolgálatosokat az állásaik közeléből. Az ejtőernyős zászlóaljakat külön-külön, úgynevezett „tűzoltó-alakulatként” vetették be mindig ott, ahol a legnagyobb volt a szükség a magas harcértékű ejtőernyős katonák szaktudására, és segítségére. A 12 napig tartó Csepel-szigeti védekező harcokat követően Fóton került bevetésre az alakulat, ahol a szovjet erők már a településen belül jártak, így az ejtőernyősök kénytelenek voltak visszahúzódni. Így ír erről a visszaemlékező, aki szó szerint a saját hátsó kertjét védte:

„A következő állomásunk Fót volt, majd amikor onnan kinyomtak, visszahúzódtunk a megyeri dombok közé. Ez már az otthont jelentette nekünk, újpestieknek.”

Fóton a harcok során fordult elő az a helyzet is, amikor a visszaemlékező egyik bajtársa elment élelmet „szerezni” a közelben élő rokonaihoz, majd fél napos távollét után zsákmányolt szovjet fegyverekkel, ellenséges térképekkel tért vissza – no meg tyúkokkal. Történt ugyanis, hogy az ejtőernyős a rokonainál nem kapott élelmet, így eldöntötte, hogy megnézi magának Fótot, ami eddigre szovjet megszállás alatt volt. A településen belül akadt össze három szovjet katonával, akik szintén tyúkot lopni indultak, és őket lelőve, majd kifosztva jutott vissza a saját alakulatához. Az efféle kalandozások egyáltalán nem voltak idegenek az ejtőernyős katonáktól.

Fót után, december közepén a zászlóaljat a Felvidékre, az Ipoly és a Garam közére vezényelték. Az állapotokat így írja le a visszaemlékező:

„Közel nyolc hete voltunk már az első vonalban, pihenés nélkül. Az eddigi veszteségeink, a rossz és nehézkes ellátásunk, az elégtelen lőszerutánpótlás hatásai kezdtek megmutatkozni. Már egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint egy elit alakulat. (…) Éhesen, agyonfagyva, lőszer nélkül, nagyon nehéz csodákat művelni.”

Az itt zajló harcok valóban talán a háború legnagyobb próbatételének számítottak az ejtőernyős zászlóalj számára. A feladat szerint meg kellett tartaniuk az Ipoly hídját Letkés, és Ipolyszalka között, majd annak feladása után a szovjet gyűrűből kis csoportokban törtek ki az ejtőernyős katonák. Az Ipoly hídját utolsóként Ábel Béla Gusztáv, és bajtársa-barátja hagyták el, fedezve a többiek visszavonulását.  A Garamon derékszíjakból készített szükség-kötélhíd mentén úsztak át a katonák, 1944 decemberének különösen kemény telén. Nem csoda, hogy a visszaemlékező is kórházba került, általános kimerültség, kihűlés, és a lábát ért aknaszilánk okozta sebesülés adta a belépőt az érsekújvári kórházba, ahonnét bajtársával megszökve, kalandos úton jutott vissza állomáshelyére, Pápára.

Itt régi beosztásából tisztesiskolára vezényelték, melynek célja az volt, hogy a harcedzett, a harcokban kitüntetéssel szolgáló öreg katonákból utánpótlásként altiszteket, majd tiszteket képezzenek ki a veszteségek pótlására, egy igen gyors tanfolyamon. Erről a tanfolyamról így ír a visszaemlékező:

„Úgy látszott, hogy hivatásommal kapcsolatos álmaim mégis csak valóra válnak. Karpaszományos lettem, tiszti iskolára megyek! Bátor katona lettem! Valahogy mégsem tudtam örülni annyira, mint azt gondolni lehetne. Senki sem lehet annyira naiv, vagy beképzelt, hogy ne vegye észre azt, hogy ezek az előléptetések, a gyorstalpaló tiszti iskolák, nem azért jöttek létre, mert jól beváltak, és eredményesen működtek, hanem mert fogytán volt azoknak a száma, akik megérdemelten viselték rangjukat.”

Az iskolát a Vörös Hadsereg előrenyomulása szakította félbe, így a visszaemlékező őrmesteri rendfokozatban került beosztásra régi századához, Pápa védelmére. A várost végül az ejtőernyősök harc nélkül adták fel (dacára az ezzel ellentétes parancsoknak) így megkímélve a lakosságot, és a várost is a pusztítástól. Pápáról, a pápai dohánygyár bombázását követően minden katona bőséges cigaretta, dohány, és papír-utánpótlással indult meg nyugat felé, napról-napra hátrálva a szovjet erők elől. Erre az időszakra így emlékezik vissza hősünk:

„Nappal harcoltunk amennyit tudtunk, a sötétség beállta után meg „futottunk”, mint a nyulak. Közben hazafias nótákat énekeltünk győzelemről, hősies csatákról, és mi lesz majd, ha hazatérünk győzelmesen!”

Az ejtőernyős zászlóaljak, melyeket még 1944 novemberében az elit Szent László Hadosztályban vontak össze, de együtt soha nem vetettek be, 1945 áprilisának elején érték el a határt. A visszaemlékező szerint az ő alakulatuk 3-4-re virradó hajnalban hagyta el az országot, és folytatta útját Graz felé rövid pihenő után. A határ átlépésekor sok, eddig bátran, kiemelkedően harcoló ejtőernyős „lépett le” az alakulattól, ahonnét a szökés soha nem volt divat, és ahol a hadifogságba kerülés egyenesen szégyennek számított. Ennek oka az volt, hogy a magyar ejtőernyősök nagy része úgy érezte, megtette kötelességét, harcolt a hazájáért, de idegen földön, tisztán német érdekekért fegyvert fognia őrültség. Így tett a visszaemlékező egyik barátja is, míg Ábel Béla Gusztáv alakulatával maradt – nem meggyőződésből, hanem mert úgy döntött, „lesz ami lesz”. Ahogy írta:

„(…) a legegyszerűbbnek látszott, ha csak vár az ember, és abbahagyja a hiábavaló tervezést. Rábízza magát arra a felsőbb hatóságra, aki majd a jövőt intézi, miután úgyis úgy intézi, ahogy ő jónak látja! Az adott körülmények úgysem voltak jók a hosszú lejáratú tervek kovácsolásához.”

Az alakulat ezt követően a Mura vonalán, Wersee település mellett vonult állásba, ahol a mocsaras vidék, a szúnyogok,  és a tetvek nagyobb kihívást jelentettek, mint az ellenség, és a ”háborúsdi”:

„Most már az oroszok sem siettek, nem volt sok értelme, hiszen az idő nekik dolgozott. Így azután néha volt valami tessék-lássék lövöldözés. A legtöbb problémát a mocsár, és a tetvek okozták.”

Ábel Béla Gusztáv (balra) és bajtársa, Gyetván István 1945-ben Pápán

- Hadifogság

Az elcsigázott, háborúba belefásult ejtőernyősök 1945. május 7-én kapták meg a hírt, hogy véget ért a háború. Ezt a jó hírt tetézte az is, hogy „Egy pár nappal azelőtt két tisztünk odaát volt az amerikai csapatoknál, és azzal tértek vissza, ha mint egy rendezett katonai alakulat átmegyünk, az egész zászlóaljat hajlandóak átvenni”. Így aztán visszatért a barakk-fegyelem, a tisztek újra megkövetelték harcedzett „öreg” katonáiktól a régen hátrahagyott katonai alaki fegyelmet. Erről így ír a visszaemlékező:

„Mintha egy perc alatt visszatért volna az utóbbi napokban már-már elfelejtett katonásdi. A szabályok szerint egy menetelő alakulat minden körülmények között gondoskodik megfelelő biztonságról. Tíz napja, hogy ide jöttünk, még háború volt, mégis csak imbolyogtunk az úton, senki sem gondolt, vagy törődött azzal, amit a szabály ilyen alkalmakra előírt. Most végre béke lett, de most biztosítani kellett a vonuló alakulatot!”

Ezt a „nemes” feladatot természetesen Ábel Béla Gusztáv szakasza kapta meg, így ők alkották az utóvédet a visszavonuló zászlóalj mögött. Így kommentálja a helyzetet:

„Mint annyiszor az utóbbi időben, úgy most is elfelejtették megmondani, ha az oroszok mégis úgy döntenek, hogy átkelve a Murán utánunk jönnek, mivel állítsuk meg őket? Ha az egész, még meglévő hadsereg nem tudta őket megállítani, hogy tudnánk mi ezt a csodát véghezvinni egy szakasz fáradt katonával?”

Szerencsére a szovjetek még ekkor sem siettek, így az egész alakulat rendben ért el Deutschlandsberg községet, az odaúton pedig a katonák megcsodálhatták a békét ünneplő Európát.

„A háború befejeződésének örömére a hegycsúcsokon a helyi lakosok örömtüzeket gyújtottak. Nálunk is esténként sötétedés után, az emberek tűzijátékot rendeztek nagy örömükben. Néha olyan lövöldözés volt, hogy a háború alatt nem volt olyan. Ez meglehetősen veszélyes szórakozás volt. A nyomjelző lövedékeket, és a jelzőrakétákat részesítették előnyben a fiúk.”

1945. május 10-én egy szovjet páncélos menetoszlop választotta le a falun átvezető vasúti átjáró mentén a magyar menetoszlopról több társukkal együtt, az alakulat végén ragadt Ábel Béla Gusztávot, és katonáit. A képlet egyszerű volt: A túloldalt lévő katonák mehetnek amerikai fogságba, az innenső oldalon lévőket pedig a szovjetek vendégszeretete várja. Természetesen ezt nem ebben a formában közölték velük.

„Egy orosz őrnagy beszédet mondott az ott összesereglett katonáknak. Nagyjából arról beszélt, hogy miután vége lett a háborúnak, az orosz, és közép-európai kormányok nem szívesen vennék azt, hogy ezer és ezer ember bolyongjon mindenfelé. Ezért azután a legjobb lesz, ha mindenki megy a saját hazájába. (…) A szovjet kormány nem akar senkit sem felelősségre vonni, sem megbüntetni. Mindenben a segítségünkre lesz abban, hogy minél hamarabb hazajussunk, és munkához lássunk.”

Ezzel a hazugsággal kezdődött meg Ábel Béla Gusztáv két éven át tartó szovjet fogsága. A foglyokat először a helyi futballpályára terelték, majd gyalogmenetben vitték őket át a határon azzal az ígérettel, hogy az igazoló bizottságtól kell papírt szerezniük. A magyar területen a foglyokat folyamatosan megtámadták az új magyar hadsereg katonái, amit a hadifoglyok sem hagytak tétlenül. A kisportolt, frontot járt ejtőernyősök gyakran csúnyán helyben hagyták a rájuk támadó, vagy őket becsmérlő „új” magyar katonákat. A menetoszlop Jánosházára tartott, ahol egyetlen éjszaka alatt szögesdróttal körbekerítették őket, valamint a mellettük letáborozó „szövetséges” magyar alakulatot is a szovjet őrök.  Jánosházán kezdődtek meg a „zabrálások”, azaz a foglyok rendszeres kifosztásának rendszere is.

„Egy-egy csoportot elkülönítettek a többitől, és mindent, ami megtetszett nekik, elvették tőlünk.”

Jánosházáról Budapestre (immár zárt marhavagonokban), majd Belgrádba, onnan pedig Bukarestbe szállították a magyar foglyokat.  Itt teszi fel a visszaemlékező a költői kérdést:

„Csőbehúzásunk”, illetve fogságba esésünk aktusa itt be is fejeződött. Több kérdés is megfogalmazódhatna bennünk, de a kérdés-halomból elég lenne, ha csak egyre tudnánk helyes választ kapni. Nevezetesen: A kapituláció, illetve a fegyverszünet után hogyan lehet az embereket – volt katonákat és civileket – személyes szabadságuktól megfosztva fogságba hurcolni?”

A fogságba az út a romániai Foksány hatalmas gyűjtő- és elosztóállomásán keresztül vezetett, melynek fő feladata a foglyok teljes kifosztása volt. A Foksányig vezető úton a magyar foglyok láthatták, hogy az ő kiforgatásuk mellett folyik az ország kirablása is, hiszen amit a németek meghagytak, azt a szovjetek tették vonatra.

„Tanúi lehettünk annak a szédületes arányú rablásnak, ami az országban ebben az időben folytatódott. Az oroszok arcátlanul raktak vonatra mindent, amit a németek ott hagytak, vagy csak nekik megtetszett. Valahogy úgy nézett ki az arány, hogy egy fogolyszerelvény, egy vonat gyárberendezésekkel! Ez így ismétlődött egymás után, ki tudja hányszor. Láthattuk, hogy a „felszabadítás” nem csak ránk vonatkozik, visznek mindent!

Talán a legtragikusabb ebben a szabad rablásban az volt, hogy mire kiért a sok gép a Szovjetunióba, egyik része a szerelvénynek száz, és száz kilométerrel kerülte el a több, hozzá tartozó részt. Így azután még ott is évekig lehetett őket látni, mint szomorú emlékeztetőket, és ott rohadtak el a vagonokról lelökdösve, használhatatlanul.”

A „vizsgálatok” után Constantából hajón vitték a foglyokat tovább. A rakományt a raktérben, a foglyokat a fedélzeten zsúfolták össze, így hamar tengeribetegség lett úrrá mindenkin.

„Miután elhagytuk a kikötőt, az első két napban elég viharos volt az idő. Ez azután sok „áldozatot” szedett a fedélzeten szoronkodó „szállítmány” között. Több, mint a fele tengeribeteg lett, és amikor megkönnyebbülés okából rohanni szerettek volna a korlát felé, bizony a legtöbb nem érte el. A többit már mindenki elképzelheti, hogy nézett ki az egész társaság „rókabőrrel” beterítve! Ezeken az eseteken segíteni próbáltunk úgy, hogy keskeny utakat hagytunk kisebb-nagyobb sikerrel. Az alacsony fedélzetet gyakran elöntötték a hullámok, így azután mindnyájan csurom vizesek voltunk. Június lévén nem fagytunk meg, de nem volt kellemes, időnként nyakig vízben ülni. Az egy előnye az volt, hogy egy kicsit lemosta a fedélzetet a víz, ami bizony nagyon kellett már akkor.”

A hajó végül Novorosszijszk városában kötött ki, a foglyokat pedig vagononként százasával vonatra tették, és útnak indították egy 3 000 fős táborba, ahol „amerre az ember nézett, csak szénbányák voltak”.

Itt 50-60 fős csoportokban dolgoztak a foglyok, napi 8-8 órás műszakokban, a hét minden napján. A szénbányában folyó robotolás mellett a tábort is maguknak kellett felépíteniük, hiszen csak egy fürdőépület állt még ekkor, bár a táborban nem volt víz sem. A foglyok 30 fős sátrakban éltek, tíznaponta fürödhettek a közeli folyóban, és igen szegényes koszton éltek.

„A napok teljesen egyformán teltek. Az egész összefolyódik az emlékezetemben. Az állandó robot, semmi sem maradt meg, amire érdemes lenne emlékezni ezekből a hetekből.”

Az első tél során a sátrakban élő foglyok harmada, ezer ember halt bele a hidegbe, vagy az elégtelen táplálkozásba, betegségbe, vagy a sűrűn előforduló balesetekbe. Tavasszal a tábort feloszlatták, és lakóit szétosztották. A visszaemlékező így került Popovka közelébe, egy nagyobb, szervezettebb táborba, ahol magyar partizánok parancsnoksága alatt működött a rendszer. Ők olyan „önként” jelentkezett magyar hadifoglyok voltak, akiket a szovjetek bár kiképeztek, de nem vetettek be partizánfeladatra. Jogállásuk nem sokban különbözött a többi fogolyétól:

„Azon kívül, hogy jobb volt a ruhájuk, és a kosztjuk, mint a miénk, gyakorlatilag ugyanolyan rabok voltak, mint mi. Ők sem tudták, mikor mehetnek haza. Mégis csak van egyenlőség a Szovjetunióban!”

A visszaemlékező Popovkán kezdetben a bányában dolgozott, majd egy súlyos baleset után, melyben bal keze, és háta komolyan megsérült, különféle „félkezi” munkákat végzett csak. Felépüléséig a tábor kultúrtermében ütötte el az időt olvasással, társasjátékozással, itt ismerte meg a partizánok parancsnokát is:

„Partizánjaink vezetőjét Szabó Istvánnak hívták, egy aránylag fiatal ember volt, Budapesten élt, és úgy látszott szeret beszélgetni. Ő is ott töltötte ideje nagy részét. Őt hallgatva, amikor a régi szép időkre emlékezve mesélte el különböző kedves emlékeit, érezni lehetett, hogy neki is legalább olyan honvágya van, mint mindenki másnak. Ő is éppen olyan rab, mint én!"

Felépülését követően a visszaemlékező visszakerült a bányába, a futószalag mellé, ahol a szén közé került kődarabokat válogatta ki. Itt került akaratán kívül összetűzésbe egy fiatal őrrel, aki súlyosan összeverte. Így került át a tábor fazekasműhelyébe fűtőnek, ahonnét egy rabtársa figyelmetlensége miatt került új munkahelyre. Tábori karrierje minden állomásán összeverték, hiszen mint mondta:

„Kezdtem megszokni, hogy akiknek éppen semmi más dolguk nincsen, azok rendszeresen vernek engem. Mit mondjak, el tudok képzelni sokkal egyszerűbb elbocsátási módot is, mint azt velem tették, de ahány ház, annyi szokás!”

A fazekasműhelyből a táborparancsnok személyes utasítására így a latrinák tisztítására rendelték ki, amit a táboron belül kizárólag fogságba esett zsidó munkaszolgálatosokkal végeztettek. Itt dolgozott egészen addig, míg a táborból elsőként a zsidó származásúakat (köztük a táborparancsnokot), majd második körben a munkaképtelen betegeket, így őt is áthelyezték, így megkezdődött hosszú útja hazafelé.

„Amikor a mozikban, vagy TV-ben mutatnak filmeket a fogolytáborok életével kapcsolatban, a legtöbb tábor az olyan, hogy a foglyok nem ki, hanem be szeretnének jutni. Miért nem volt nekem olyan szerencsém annak idején, hogy egy ilyen helyre kerültem volna?”

Popovka után azonban nem a hazaút, hanem egy újabb tábor várta, ahol a parancsnok utasítására a raboknak egy éjszaka ki kellett vonulniuk egy közeli hatalmas gazdaságba, ahol egy munkavezető fogoly kezei alatt kellett dolgozniuk pár napig. Ez az ember „(…) nem vezetett, hanem despota módjára uralkodott felettünk. Három hasonszőrű csibész szolgálta ki őt, ezek voltak a felügyelőink. (…) Soha nem lehetett őt látni egy nagy vastag bot nélkül, és nem csak cipelte, hanem használta is ha kellett, ha nem. Olyan örömmel verte, aki a közelébe került, mintha ezért fizették volna. (…) Az étkezésnél ezek a csibészek kiszedték a javát mindennek, amit ők akartak, és csak azután kaptunk mi.”

Végül kiderült, hogy a táborparancsnok a szokásos módon, saját zsebre dolgozva adta kölcsön az új foglyokat a környékbeli gazdáknak, ahogyan az a fogságban sokszor megesett már. Ez természetesen nem volt törvényes – de a foglyok többségének ottléte sem volt az.

A következő hetekben a foglyokat táborról-táborra utaztatták, egyre közelebb a szabadsághoz. Végül sok bolyongás után vonatra kerültek, és nyugat, azaz Magyarország felé indultak útnak. 1947 szeptemberének első hetében érték el a román-magyar határt, ahol két napon át vesztegeltek, míg a magyar oldalról át nem küldtek egy mozdonyt a szerelvényért. Budapestre, a Nyugati pályaudvarra 1947. szeptember 13-án, pénteken érkezett meg a fogolyszerelvény. Ábel Béla Gusztáv négy év után hazatért.

- Hazatérés és 1956

A visszaemlékező első útja haza, majd a családjával való találkozás után a rendőrségre, a titkosrendőrségre, és a városházára vezetett. Mindenhol igazolták, minden rendben volt. Nagy meglepetésére gyorssegélyének folyósításakor nem mással, mint korábbi levente-oktatójával, Simon Gézával találkozott. Így írja le a találkozást:

„Az úgynevezett gyorssegély csupán annyi volt, amiből két csomag cigarettát lehetett venni. Amikor kissé csodálkozva megkérdeztem, hogy ez nem-e tévedés, igen szigorúan rám szólt, a város többet adni nem tud, egyébként sem ők küldtek oda, ahol voltam. Ha minden hazatérő „nácinak” többet adnának, hova jutna az ország? Azt már nem tudom, hogy jutottam ki az irodából, de úgy éreztem, a kör bezárult. Az ő felelőtlen kijelentései sok fiatallal együtt indítottak el azon az úton, amin haladtam, bár a későbbi döntések már az én elhatározásomból születtek. Most ő, mint a hatalom képviselője fogad, amikor hazajövök, és most már az új divat szerint én vagyok a náci, ő megint csak a jó hazafi, mégpedig kommunista.”

A régi-új közegben új kihívások várták a visszaemlékezőt. Szembe kellett néznie azzal, hogy családja gyarapodott, ráadásul mindenki úgy tudta, hogy ő meghalt szökés közben. Éppen ezért minden ingóságát elcserélték, vagy eladták ételért, így szó szerint a nulláról építette fel új életét.

Még a háború előtt, üvegtechnikusnak tanulva ismerte meg első szerelmét Rózsit, aki a lánykérés előtti pillanatokban hagyta őt faképnél. A visszaemlékező a szakítást követően ideje nagy részét a Szúnyog-szigeten töltötte, ahol megismerkedett volt menyasszonya egyik kolléganőjével, akit ő csak „Putyi” néven említ a visszaemlékezésében. Az ismeretségből barátság, a barátságból szerelem, a szerelemből esküvő lett, 1948. május 15-én keltek egybe a rákospalotai városházán, majd 16-án a MÁV-telep katolikus templomában. A pár össze is költözött, ám kapcsolatuk ezt már nem bírta ki, így hamarosan különváltak. Ezt a visszaemlékező így magyarázta:

„Fiatalok voltunk, valószínű önfejűek, nem tudtuk megtalálni az együtt éléshez elengedhetetlenül szükséges közös nevezőt.”

Miután felesége hazaköltözött, még sokáig randevúztak, jártak el mulatni együtt, de folyamatosan távolodtak. Ebben az időben a visszaemlékező a munka mellett a Szúnyog-szigeten, illetve a munkában megismert barátokkal töltötte idejét, valamint udvarolni kezdett egy másik lánynak, újra összeköltözött a feleségével, ismét összevesztek, majd elváltak. A válás során a bíróságon a visszaemlékezőt a volt felesége ügyvédi tanácsra bevádolta, így a válást a férj hibájából mondták ki. A barátság mégis megmaradt. 1955-ben, a munkahelyére, a Gyógyszeripari Kutatóintézetbe tartó buszon ismerte meg egy kolléganőjét Klárit, aki mellett végül megállapodott. Az esküvőt 1956. szeptember 22-én tartották meg.

Az idillikus, és kalandos fiatalságot azonban beárnyékolta a történelem. A visszaemlékező 1956. október 23-án éppen egy új bőrkabátért indult, amikor felbolydult a város. Ahogy írta:

„Amikor Klárival találkoztam, már voltak hírek, hogy az egyetemisták valamilyen felvonulást terveztek. Arról is, hogy a rendőrség nem adott rá engedélyt. Miután mi az ellenkező irányba mentünk, nem igen törődtünk ezekkel a hírekkel. (…) Amikor azután este boldogan indultunk haza, a villamosmegállónál hallottuk, milyen felfordulás van a belvárosban. (…) Teljesen váratlanul az egész világ felfordult körülöttünk.”

Az októberi eseményekben a visszaemlékező legjobb tudomásunk szerint nem vett részt aktívan harcolva, ám ennek nem ő volt az oka:

„Ahol anyósomék laktak, közel volt Újpest központjához, ahol egy széles útkereszteződés van. Ez volt az a fórum, ahol az emberek összejöttek híreket cserélni. Ide jöttek a város központjából a teherautók is, amelyek híreket hoztak, és önkénteseket toboroztak, akiket azután vittek vissza a városba harcolni! (…) Egy idő után azt vettem észre, ha kimentek az utcára, hírekre várva „véletlenül” valaki mindig jött velem. Senki sem szólt semmit, csak ott voltak. Ismerve az én gondolkodásomat, úgy látszott, szeretnék elkerülni azt, hogy véletlenül valamelyik teherautóval elmenjek a városba.”

Az egyik ilyen alkalommal látta meg egykori levente-oktatóját, a későbbi kommunistát, Simon Gézát, aki ekkorra már „(…) az akkori divatnak megfelelően öltözve, micisapkával, munkaruhában, nemzetiszínű kokárdával a kabátján(…)”  vezetett egy csapat munkást, akik a helyi bank széfjét igyekeztek feltörni, hogy abból fizessék ki a városházán dolgozók bérét.

Ha fegyvert, (vagy lángvágót) nem is fogott, saját tudásával igyekezett segíteni ahol tudott. A nemzetközi gyógyszer-szállítmányok ugyanis munkahelyére futottak be, ahol azokat csoportosítás után osztották szét a különféle budapesti kórházaknak, elsősegélyhelyeknek. A visszaemlékező ebben a Kutató egyik vöröskeresztes teherautójának utasaként segített, míg a sofőr ejtőernyős bajtársa volt. Mint igen szűkszavúan írta „így volt alkalmam sok mindent látni”.

Orvosi segélycsomagokat szállító teherautó 1956-ban

A teherautó, és a vele járó vöröskeresztes jelzések, igazolványok adták az első ötletet arra, hogy a helyzet súlyosbodásával próbáljanak meg Nyugatra szökni. A terv akkor vált bizonyossá, amikor november végén a visszaemlékezőt két ismeretlen férfi kereste a lakásán. Így 1956. december 1-én „majdnem üres kézzel” felkerekedtek, az ismeretlen jövő felé.

- Az Újvilágban

A vöröskeresztes teherautóval Újpesttől Sopronig akadálytalanul ment a két család (a visszaemlékező, a felesége, a barátjuk, annak a felesége, és két gyerekük), ott azonban a visszaemlékező feleségének rokonai jelezték, hogy a határ zárva van, és őrzik. Így aztán az autót hátrahagyva, egy „hivatásos” embercsempész segítségével jutottak át a határon.

Ausztriában a határőröktől a katonákon át a helyiekig mindenki segítőkész, kedves volt, a jólét pedig valósággal megdöbbentette a magyar menekülteket. Hochegg-ben, Bécstől kb. 80 kilométerre délre kerültek táborba, ami valójában egy hegyi szanatórium volt. A visszaemlékező így ír róla:

„Nagyon szép, csendes hely volt. A tiszta levegő, a hegyek látványa, igen megnyugtató volt az idegekre. Az egyetlen problémánk most már az evéssel volt. Egy tíz perces séta ebben a tiszta hegyi levegőben, és meg tudtuk volna az asztalok lábát is rágni.”

Pár napon belül a különféle segélyszervezetek segítségével a menekültek, köztük a visszaemlékező, és felesége regisztrációja meg is történt. Az úti céljuk az Amerikai Egyesült Államok volt, ahol a visszaemlékező nevelőapjának bátyja élt. A bécsi amerikai nagykövetségen a formalitások (kihallgatások, FBI jegyzőkönyv, adatok felvétele, stb.) után beesteledett, így a pár az egyik helyi őrszobán, egy cellában töltötte az estét – büntetlenül, a rendőrök meghívására. Másnap reggel az egyik rendőr felesége mintha a legtermészetesebb lenne, még külön reggelit is tálalt nekik.

Az orvosi vizsgálatok után pár nappal kapták meg a hivatalos értesítést arról, hogy kérelmüket a nagykövetség pozitívan bírálta el, így jogosulttá váltak az amerikai kormány védelmét igénybe venni. Az indulás napja 1956. december 19-re lett kitűzve, a határozatot pedig 18-án ismerték meg. A napot így egy hasonló sorsú családdal töltötték együtt, ott ahol melegedni lehetett: moziban, pályaudvari váróban, a Vöröskereszt szállásán, vagy éppen levesért sorban állva. A váróban esett meg az alábbi tanulságos eset, ahol a másik pár férfi tagjával igyekezett megmelegedni:

„Egyszer csak egy férfi állt meg előttünk, és két konyak volt a kezében. A markunkba nyomva az italt boldog karácsonyt kívánt, és elment. Azóta (…) ha elmegyek a resti előtt még mindig elfog az a furcsa érzés, hogy ez az a hely, ahol sok évvel ezelőtt egy idegennek megesett a szíve rajtam, amikor csak minden nélkül, csupán a jövőbe vetett hittel itt ácsorogtam dideregve. Volt egy ember egy több milliós városban, aki észrevette és megpróbálta valamivel tűrhetőbbé tenni két menekült életét.”

Az időjárás miatt csupán karácsony után indultak el a katonai buszokból álló konvojok München felé, egy amerikai katonai támaszpontra. Itt étel-ital, forró zuhany, és minden más is az érkezők rendelkezésére állt, ám a visszaemlékező, és felesége nem maradt elég ideig, hogy mindent élvezzen, hiszen őket a legelsők között szólították névsor szerint a már ismert buszokhoz, melyek a repülőkhöz vitték őket.

A visszaemlékezőnek csak a repülőgépen jutott igazán ideje számba venni az elmúlt időszak eseményeit, és nem minden töltötte el örömmel: a barátja, és annak családja iránt érzett aggodalom, a saját rokonainak féltése, valamint nem utolsó sorban a menekültekkel érkező kétes elemek miatti viszolygás kavargott benne. Mint írta:

„Sajnos a sok menekült magyar, akik elhagyták az országot, nem mind öregbítették a magyarok jó hírnevét. Amikor a forradalom alatt kiszabadították a börtönökből az úgynevezett „politikai foglyokat”, velük együtt sok megrögzött bűnöző is szabadlábra került (…) Sokan voltak olyanok is, akik mintegy jó bulinak látva az alkalmat, csak meg akarták nézni, milyen Ausztria. (…) A másik felháborító dolog volt a sok „újszülött hős”. Olyan csodálatos háborús kalandokat, és hőstetteket lehetett hallani, hogy szinte szégyelltem magam, mit is keresek én ezek között a bátor hazafiak között. (…) Illusztrációul egy kis történet, ami nagyon jól mutatott rá ezekre az alakokra. A mese szerint két kutya beszélget Bécsben. Az egyik egy kis puli, a másik egy bécsi öleb. Mondja a kis puli: Ha ismertél volna otthon, én Pesten Bernáthegyi kutya voltam!”

A gép először az Azori-szigeteken szállt le, ahol a magyarok a müncheni télből a trópusi forróságba csöppentek. A legtöbben ekkor láttak először tengert közelről. Ez volt az első találkozás az amerikai kultúrával is: a repülőgépeken kapott élelmiszer-csomagok maradékát a személyzet kidobta, és a magyarok kérdésére elmondták, hogy az már szemétnek számít, mert kibontották, majd adnak másikat, nem kell „spájzolni”.

Leszállás után a menekült magyarokat New Jersey-ben, a Camp Kilmer katonai támaszponton helyezték el. Összesen 30 000 magyar fordult meg itt ebben az időben. A regisztrációt amerikai magyar önkéntesek segítették, és a visszaemlékező szerencséjére minden névsor szerint ment, így általában bármi történt, elsőként velük történt. A visszaemlékező jelentkezett munkára, elintézte a papírmunkát, és igyekezett felvenni a kapcsolatot nagybátyjával, ami egy kis segítséggel sikerült is. Újévkor, 1957. január 1-én hagyták el a tábort. Erről így emlékezik meg:

„ AMERIKA! Ó mennyit hallottunk róla, és milyen keveset tudtunk az itteni állapotokról, és az életről. Miután ilyen tudatlanok voltunk az itteni életformával kapcsolatban, nem is igen lehetett elképzelésünk, mit is fogunk csinálni, ha megérkeztünk.”

2009-ben avatott emléktábla Camp Kilmer-ben, mely az itt fogadott több ezer magyar menekült háláját fejezi ki

Az első útjuk New York-ba vezetett, ahol a visszaemlékező egyik ámulatból a másikba esett. Érkezése másnapján már munkát is kapott egy üvegtechnikai cégnél, egy magyar származású mérnök, Aurelius Sándor keze alatt, felesége pedig szintén állást kapott, ám ahhoz még nyelvet kellett tanulnia. Mindezt úgy, hogy ekkor Ábel Béla Gusztáv még a háborúban, és a forradalom napjaiban is viselt ejtőernyős csizmáját sem tudta lecserélni amerikai polgári cipőre. Kéthavi munka után már fizetésemelést is kapott, ugyanis a magyar, és az amerikai munkatempó közti eltéréseket érzékletesen bemutatta. Mint írta:

„(…) attól a perctől kezdve dolgozhattam, amennyit csak akartam. Helyesebben nem annyit, mert figyelmeztettek, az oroszok itt nem hajtanak. Attól féltek, ha nekiszabadulok, egy hét alatt mindent megcsinálok, és nekik nem lesz munkájuk!”

A visszaemlékező tíz éven át élt New York-ban, majd 1967-től 2010. május 20-án bekövetkezett haláláig Framingham-ben, Massachusetts-ben. Ez alatt a több, mint ötven esztendő alatt nem felejtett el magyarként élni, felépített egy teljes életet, felnevelt két fiút, akik bár amerikainak születtek, családi körben máig magyarul beszélgetnek, magyarul éreznek. Talán ezért sincsenek a kalandos életű Ábel Béla Gusztáv magyar ejtőernyős őrmester, amerikai üvegtechnikus hamvai idegen földbe temetve, hanem ahogy kívánta, framinghami otthonában, egy polcon, családja, kedves szobájában őrzi azokat.