Kedves Barátaink

Blogunk interjú-sorozatának évindító epizódjában ezúttal Kiss Dávid bajtársunk beszélgetett Varga Zsolt felderítő őrmesterrel veterán mélységi felderítővel, egyben Baráti Körünk vezetőjével katonai múltról, hagyományőrzésről, tervekről. Jó szórakozást kívánunk az interjúhoz!

Varga Zsolt őrmester 2014-ben a II. Hadikulturális Fesztiválon Tapolcán megtartott hadijátékon

- Felderítők Blogja: Köszönöm szépen a lehetőséget! Mindenek előtt arra szeretnélek megkérni, hogy mutatkozz be röviden!

- Varga Zsolt őrmester: Varga Zsoltnak hívnak, 48 éves vagyok, több mint 25 éve szereltem le a Magyar Honvédségtől. Jelen pillanatban kormánytisztviselőként dolgozom, nemzetközi kapcsolatokat tanulok a Károli Gáspár Református Egyetemen és biztonságpolitikai pályára készülök. Van egy kislányom, és két nagyobb gyerekem.

- F. B.: Hol szolgáltál a Magyar Honvédségnél?

- V. Zs.:Sikerült a Dunántúlt körbejárnom. Nagykanizsán kezdtem, egy csapatlégvédelmi tüzérezrednél, aztán egy nagyon rövid kitérőt tettem Kaposvárra, ahol kommendáns zászlóaljnál voltam sofőr. A sors pikantériája, hogy jogosítványom ekkor még nem volt, másfél hónap után erre rá is jöttek, így áthelyeztek Szombathelyre a felderítő zászlóaljhoz. Kisebb kavarás kellett hozzá, hogy a mélységi felderítő századhoz kerüljek, mert egyébként talán csapatfelderítő lettem volna, de aki előttem a mélységisekhez került, nem vállalta az ugrást. Ezért én megkérdeztem, hogy az ugrás feltétele-e az egyenruhának? Igen. Akkor vállalom! Így lettem végül mélységi felderítő.

Felderítő és hagyományőrző bajtársak

- F. B.: Tehát tulajdonképpen téged az egyenruha vonzott bele az ejtőernyős életbe?

- V. Zs.: Igen, bár engem inkább a mélységi felderítésbe vonzott bele az egyenruha. A zöld barett, a terepszínű egyenruha, az, hogy a mélységi felderítőkről azért tudták a katonák, hogy ez egy elit alakulat. Talán az egyetlen, bár természetesen voltak mások is, mert a Flottilla is elég különlegesnek számított, de semmiképp sem a hagyományos, zöld ruhás, bocskai sapkás katonákról volt szó, akiknél azt sem tudtad megkülönböztetni elsőre, hogy lövész, vagy tüzér, vagy milyen más fegyvernemnél szolgálnak. A mélységi felderítőt azért igen jól el lehetett különíteni. Úgyhogy igen, nagyon tetszett az egyenruha, meg amit utána csinálhattunk, az is!

- F. B.: Mikor szolgáltál Szombathelyen?

- V. Zs.: 1990 szeptemberében kerültem oda, és pontosan 1991. február 14-én hajnali 6 óráig szolgáltam.

- F. B.: Milyen volt pontosan a kiképzésetek? Miben volt különleges?

- V. Zs.: Az ejtőernyőzés mindenképpen különleges volt. Bár lehet, hogy most többen leszedik rólam a keresztvizet, de engem nem az ejtőernyőzés vonzott a mélységi felderítésben, hanem sokkal inkább az, amit utána csináltunk. Az ejtőernyőzés csupán egy kirakási mód, bár tudom, hogy ezt sokan nem szeretik kimondani, és minden tiszteletem azoké a bajtársaké, akik több tízet, több százat, vagy több ezret ugrottak, de engem nem igazán csapott meg úgymond a felhőszag. Kiugrottam, mert parancsot adtak rá és ésszerű volt, hogy ezt is be kell gyakorolni, de azt gondolom, hogy mondjuk egy hátrahagyás során, amikor a frontvonal keresztülvonul rajtad, azért annak is megvannak a maga veszélyei ugyanúgy, mint ha egy ernyő nem nyit, vagy rosszul nyit. Szóval engem inkább a földi része vonzott jobban, ami abban volt más, hogy sokkal többet voltunk terepen, és sokkal érdekesebb dolgokat tanultunk. Persze a légvédelemnél is izgalmas volt, hogy fel kellett ismerni a sziluettjét egy ellenséges repülőgépnek, vagy a felségjelzéseket, de hát az idegen hadseregek fegyvereinek ismerete, mint az M-16-os puskák felismerése akár maketten, vagy elméletben (éppen csak a hangjukat nem hallottuk), vagy ugyanez az ellenséges járművek kapcsán, mind roppant érdekes volt. Mindezek tetejében ott volt az a rengeteg diverzáns tevékenység, amikre felkészítettek minket.

Ajándéktárgy átadása katonai hagyományőrző bajtársaknak

- F. B.: Milyen volt a civilek kapcsolata veletek mélységi felderítőkkel?

- V. Zs.: Igazából mi kifelé nem nagyon publikáltuk azt, hogy mi mélységi felderítők vagyunk. Most mondhatnám azt, hogy azért sem, mert mennyire titkos alakulat voltunk, de szerintem az akkori ellenséges erők a megfelelő helyeken pontosan tudták, hogy mennyien vagyunk és az országban hol. A civilekkel inkább katonákként volt kapcsolatunk. Szombathelyen olyan semleges volt a viszonyunk, bár keveset is jártunk ki a városba, legfeljebb a helyiek jártak haza, de én budapestiként is csak ritkán voltam kint. Nem volt semmiféle különösebb kapcsolatunk a helyiekkel. Nagykanizsán egy kicsit többet is voltam, de ott a katonákat igen vegyesen fogadták. Ami Szombathelyen érdekes volt, amikor egyszer mentünk egy menetgyakorlatra, 50 kilométeres volt, ha jól emlékszem. Természetesen beöltöztünk, még ki is kentük magunkat álcafestékkel, hogy megadjuk a módját, ha már egyszer ilyen rohadt sokat kell gyalogolni. Néha úton mentünk, néha „harci ösvényen”, ahogy akkoriban hívtuk. Keresztülmentünk egy falun, ahol az öregek jópofán odakérdeztek, hogy hová mentek harcosok? Valamelyikünk viccesen visszaszólt, hogy megyünk elfoglalni Jugoszláviát, ami azért volt necces, mert bár akkor még nem volt katonai konfliktus odaát, de már forró volt a politikai helyzet.A századparancsnokunk nem is volt túl boldog ettől a beszólástól, de sosem derült ki, hogy melyikünk volt.

- F. B.: A szolgálatod alatt folyt a rendszerváltozás híres „elvárs – bajtárs – úr” időszaka. Ezt ti hogyan éltétek meg?

- V. Zs.: Igen, 1989 augusztusában vonultam, és 1991 februárjában szereltem le, így bevonultam, mint elvtárs, még politikai tisztünk is volt, aki hál’ istennek jó fej manus volt, sikerült is jó kapcsolatot kialakítania velünk. Majd hirtelen, nem tudnám megmondani mikor, 1989 végén, 1990 elején szóltak, hogy le kell cserélni a sapkarózsát, mert a csillagos az már nem mutat olyan jól és adtak is gyorsan csillag nélkülit. Ekkor jött be az, hogy most már „úr” van elvtárs helyett, de az is csak őrvezetőtől felfelé, mert a honvéd még csak honvéd. Mire ezt megszoktuk volna, addigra jött talán a „bajtárs” megnevezés, de a honvéd ott is honvéd maradt, így mi nem ragoztuk ezt túl.

- F. B.: Mit szóltak hozzátok Szombathelyen a nem felderítő katonák?

- V. Zs.: Ez egy nagyon izgalmas kérdés, amire nagyon izgalmas a válasz is. A felderítő zászlóalj a Savaria dandárnál volt elhelyezve és igazából az egész felderítő zászlóaljból csak a mélységi felderítő századot lehetett megkülönböztetni, mivel minden más század a zöld gyakorlót használta, mi voltunk csak „gyík” ruhában, ahogy akkoriban hívtak minket. A sértőbb verzió a „bohóc” volt, de az egy másik kérdés. A lényeg az, hogy mi nem örvendtünk egyébként nagy népszerűségnek. A zászlóaljon belül még nem volt semmi gond, hiszen az épületen belül volt saját kantinunk saját klubszobával, és azt meg sem tudnám mondani, hogy a dandárnak volt-e ilyenje. Volt viszont a dandárnak étkezdéje, ahová mi ritkán látogattunk el, mert a kettes norma vígan eltartott minket. Pont emiatt a dandár kantinját sem sűrűn látogattuk, ahogy én ezt később megtudtam, bár én soha nem foglalkoztam ezzel a hagyománnyal. Ha kedvem volt, én bizony lementem a dandárkantinba, azt a néhány csúnya pillantást el lehetett viselni. Ez velem úgy kezdődött, hogy amikor én odakerültem, akkor jelentkeztem a századparancsnoknál. és jelentettem, hogy vállalom az ugrást, akkor bejött egy marha nagy ember. Ő volt a raktáros, aki beöltöztetett, majd megmutatták hol az ágyam, szekrényem, satöbbi és volt még egy kis szabad időm, mivel a század épp kiképzésen volt. Gondolkoztam, vakaróztam mit csináljak, és mivel érkezéskor kiszúrtam a kantint, így megkérdeztem, elmehetnék-e venni ezt-azt magamnak, meg a körlettársaimnak. Gondoltam úgyis új gyerek vagyok, illene venni nekik is valamit, hogy kisebbet üssenek majd pokrócozásnál. Később kiderült, hogy itt ez nem divat. Szóval lementem a dandárkantinba, láttam is, hogy akik már ott vannak, azok csúnyán néznek, de gondoltam szívük joga, ha akarnak, hadd nézzenek. Bevásároltam, felmentem a körletbe és akkor kérdezték meg, hogy merre jártam. Jelentettem, hogy a kantinban, erre kérdezték, hogy lent a dandárkantinban? Jelentem igen. Erre a válasz: mi oda nem megyünk, mert az konfliktusforrás lehet. Jelentettem, hogy nem láttam semmilyen forrást, biztos elapadt, vagy valami. Ez egyébként jellemezte a kapcsolatot. A beszólogatások a dandár katonáinak azok rendszeresek voltak, azért ha tudtuk őket vegzálni valahol akkor beléjük csíptünk itt-ott, ez rendszeres volt.

Egy kis segítség soha nem árt!

- F. B.: Egymás között a mélységi felderítő században milyen volt a viszony? Volt valami különlegesebb kötelék, amit az ember kívülről elképzel egy ilyen alakulatról?

- V. Zs.: Azt gondolom, hogy amit a laikusok elképzelnek, hogy nagyon nagy az összetartás, és a testvériesség, ez azért valóban megvolt. Úgy láttam, mivel én körbejártam a Magyar Honvédség több alakulatát, hogy ugyan nem tapasztaltam nagy széthúzást máshol sem, de itt különleges volt az összetartás. Mondjuk ezt a munkát, vagy hivatást nem is lehet máshogy csinálni. Tehát ha nem bízhatok száz százalékig a társaimban, akkor nem lehet ezt jól csinálni.

- F. B.: Mennyiben táplálkozott ez a különleges öntudat a hagyományokból?

- V. Zs.: A mi időszakunkban sajnos a hagyományokat nem volt divat ápolni. mert arra valahogy még nem fektettek hangsúlyt. Nekünk a hagyományt az jelentette, aki előttünk ugrott ki a gépből. Mondhatni a mi öregkatonáink történetei jelentették a hagyományőrzést, ők mesélték el, hogy az ő elődeik mit csináltak, hogyan csinálták.Inkább ezekből a történetekből táplálkoztunk.

Díszőrség felvezetése vitéz Bertalan Árpád posztumusz ejtőernyős alezredes sírjánát

- F. B.: Akkor végül is honnan jön az, hogy most mégis egy katonai hagyományőrző baráti kört vezetsz?

- V. Zs.: Igazából ez úgy kezdődött valamikor 2013 elején, 2012 végén, hogy összediskuráltam a facebook-on olyan srácokkal, akik érdeklődnek a különleges erők működése, létezése iránt és addig-addig beszélgettünk, míg kibuggyant, hogy egy ilyen alakulat veteránja vagyok.Így megfogalmazódott az igény, hogy Magyarországon a különleges erőknek eddig nem voltak hagyományőrzői, és bár talán ez nagyképűen hangzik, de azt gondolom, hogy a Baráti Kör megalakulásáig a mostani kor különleges katonáinak is az volt az elődje, aki előtte ugrott ki a gépből. Tehát megfogalmazódott a kérdés, hogy nincsen igazából különleges katonai hagyományőrzésünk, és kellene csinálni egy csapatot. Így összejöttünk néhányan, volt benne veterán, muzeológus-kutató és voltak más korszakban, vagy témában már tapasztalt hagyományőrzők is, akik tudták mi fán terem ez a dolog. Mellettük ott voltak azok az érdeklődők, akik azt mondták, hogy ők se nem veteránok, se nem kutatók, viszont nagyon szeretnének ezzel a dologgal foglalkozni.

- F. B.: Hogyan lettél te a Baráti Kör vezetője?

- V. Zs.: Mindenek előtt megalakult a MN-MH Ejtőernyős-Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör, ami a Magyar Néphadsereg vonatkozásában működött, tehát 1950-tól vállalta fel a hagyományőrző feladatokat 1990-ig. Így elkezdtük gyűjteni az idevágó anyagot, egészen a ma is rendszerben lévő négyszínnyomású „boci” terepmintás darabokig bezárólag, hiszen senkit nem akartunk megtéveszteni azzal, hogy mi valamiféle katonai szervezet lennénk. A rendezvények során egyre inkább azt vettük észre, hogy nagyon népszerű az, amit csinálunk, főleg a fiatalok számára, akiknek ez a tény, hogy milyen régóta vannak magyar különleges erők, valóságos sokkot jelentett. Az is meglepetést jelentett nekik, hogy ezekre a katonákra lehetünk, és kell is büszkének lenni, hiszen nem keveset raktak le az asztalra. Szóval ahogy egyre népszerűbbek lettünk, egyre több feladat is hárult ránk és úgy alakult, hogy amikor szükség lett a Baráti Körben egy hivatalos vezetőre, akkor mint veterán mélységi felderítő, én kerültem az élére ennek a demokratikusan működő szerveződésnek.

Előadás általános iskolások számára

- F. B.: Említetted a demokratikus elveket, és a civil tagságot a Baráti Körben. Tehát eszerint ez nem egy katonai formában működő szervezet?

- V. Zs.: Nem, mi egyáltalán nem vagyunk katonai alakulat, vagy félkatonai, sőt negyedkatonai sem, és nem is kívánunk azzá válni. Azt gondolom, hogy a Baráti Kör baráti jellegét így tudjuk a legjobban megőrizni, hiszen mind civilek vagyunk. A névsort végigfutva látszik is, hogy egyetlen hivatásos katona sincs közöttünk. Vannak veteránok, akik voltak valaha katonák, és vannak olyan fiatalok, akik életkoruknál fogva már nem lehettek sorkatonák és nem is biztos, hogy katonák szeretnének lenni, viszont érdeklődnek a katonai hagyományok iránt, akár kutatóként, akár hobbi szintjén, így ez egy teljesen civil baráti kör.

- F. B.: Milyen a Baráti Kör kapcsolata a Honvédséggel?

- V. Zs.: Szerencsére én azt mondhatom, hogy a Honvédség egyes alakulataival, illetve egyes tagjaival nagyon jó a kapcsolatunk, magával a Honvédséggel pedig olyan a kapcsolatunk, amilyen egy hagyományőrző civil szervezetnek lennie kell. Nagy szerencsénkre főleg azokkal az alakulatokkal melyek érintve vannak a különleges erők működésében nagyon jó a kapcsolatunk, bár sajnos nem mindegyikkel, hiszen akad olyan katonai alakulat is, akik nem igazán keresik a lehetőséget a hagyományőrzőkkel való együttműködésre, van viszont olyan, amelyik nagyon is!

Ismerkedés a Honvédség modernizált fegyvereivel

- F. B.: Kik ezek a partnerek?

- V. Zs.: A Magyar Honvédség részéről mindenképpen kiemelt partner az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár, velük nagyon jó a kapcsolatunk még akkorról, amikor ezredként tevékenykedtek, illetve korábbról is. Dr. Lippai Péter ezredes úr figyelt fel ránk és vonzott be minket Szolnokra, aminek mi nagyon örültünk, mert bár nem csak szolnoki mélységi felderítő veterán tagjaink vannak köztünk, hiszen szombathelyi, pécsi tagunk is akad, de Szolnok mégis évtizedek óta motorja, a magyar különleges erőknek. Az évek során ez a kapcsolat egyre magasabb szintű lett,és az új dandár-szintű rendszerben, Sándor Tamás dandártábornok úr vezetése alatt is töretlen az együtt működés, ez a bizalom pedig számunkra egy hatalmas elismerés, hiszen a szolnoki dandár az általunk bemutatott alakulatok jogutódként is elismeri a munkánkat. Emellett jó a kapcsolatunk a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal is, vettünk részt velük közös rendezvényeken, és meghívást is kaptunk tőlük saját rendezvényeikre, ahogy sok szakértőjük segíti tudásával munkánkat.
Emellett minden rendezvényen, ahol találkozunk a Magyar Honvédség katonáival, rendszeres az „összekacsintás”, hiszen sokan ismerik a baráti körünk nevét, és a szent őrülteknek kijáró csodálkozással figyelik, amit csinálunk. Talán amiatt is, mert a gyűjteményünk egyes darabjai sokuknak ismerős a korábbi, vagy mostani szolgálat éveiből. Emiatt megszokott gyakorlat az, hogy ha magyar katonával találkozunk, egy kicsit a magukénak érzik azt, amit mi csinálunk, és elfogadják, elvárják azt, hogy mi, ott a rendezvény idejére katonaként viselkedünk, viselkedjünk.
Fontos még megemlíteni a partnereink között a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségét, ami nevéből adódóan is veterán ejtőernyősöket tömörít, akik azoknak a korszakoknak a legendás parancsnokai, tisztjei, amit mi is bemutatunk. Velük sok területen dolgoztunk együtt kiállítóként, vagy díszőrségben egyaránt, de rengeteget számít a tudásuk mellett az elismerésük is.
A harmadik együttműködő partner a pákozdi Katonai Emlékpark, ahol egy kisebb kiállításunk is helyet kapott a „Csend Harcosai” címen. Velük minden évben több alkalommal is együtt dolgozunk, és nagy öröm tudni, hogy az emlékparkban évente több ezer ember láthatja azt a kiállítást, amivel mi igyekszünk bemutatni a gyűjteményünket.

- F. B.: Hogyan fogadják a veteránok a baráti kör munkáját?

- V. Zs.: Én úgy látom, hogy az ejtőernyős-felderítő, és a felderítő veteránok, mert mi az ő hagyományaikat is őrizzük, legyen szó csapatfelderítőkről, vagy másokról, nagyon örülnek annak, hogy mi nem engedjük, hogy az ő dicső múltjuk feledésbe merüljön. Nagyon sok dologban segítenek minket tanácsokkal, fényképekkel, történetekkel is.
A legnagyobb megtiszteltetés számunkra amikor veterán felderítő valamely féltve őrzött tárgyi emlékét ruházza ránk, mint Baráti Körre, mondván „nálatok sokkal jobb helyen lesz” Ezeknek a tárgyaknak története van! Büszkén viselem azt a barett sapkát, mely elődömmel megjárta Afganisztánt. Minden rendezvényen elmondom, ha kérdezik, ha nem ( nevet) Szóval, veteránoktól ez a legmagasabb szintű elismerés.
 Én úgy érzem, általában örülnek, hogy vagyunk, bár nem ebbe a körbe tartozó veteránoktól megkaptuk már, hogy bizony a fotókon öregek vagyunk, vagy épp pocakosak, de hát eltelt húszon-pár év a sereg óta, és az nem megoldható, hogy csak az akkori fizikumnak megfelelő tagság mutassa be a hagyományokat, amiket az egykori felderítő katonák ismernek a legjobban. Mindemellett a felderítő veteránok úgy érzem pozitívan állnak hozzánk, és keresik is a társaságunkat.

Shihan Furkó Kálmán nyá. ezredes úr társaságában Szolnokon

- F. B.: A civil társadalom viszonyát a Baráti Körhöz hogyan értékeled? Veszik az üzenetet?

- V. Zs.: Én azt gondolom, hogy Magyarországon a katonai hagyományőrzésnek talán nincs akkora publicitása a társadalom irányába, hogy mindenki pontosan tudná, hogy mi kik vagyunk. Épp ezért minket rendszeresen, és nem csak civilek, hanem sokszor nyugállományú katonatisztek is katonának néznek, holott pontosan látszik, hogy a mi egyenruházatunk rendszerből kivont elemekből áll. Egyszer Furkó ezredes úr kérdezte meg tőlünk, hogy honnan szerezzük be ezeket a ruhákat és erre viccesen csak annyit tudtam mondani, hogy általában lerángatjuk a halászokról, mert tényleg ennyire a civil ruhatár része lett. A civilek ennek ellenére meg vannak győződve róla, hogy mi katonák vagyunk, egy katonai alakulat tagjai, ezt pedig folyamatosan pontosítani kell a fejekben. Néha ebbe az ember bele is fárad, amikor sokszor kell elmondania és viccesen mondana ezt, vagy azt, de nem lehet, mert a látogatók a választ teljesen komolyan veszik.

- F. B.: Miben tér el a Baráti Kör munkája egy szokványos múzeumtól?

- V. Zs.: A mi munkánk során a látogató fényképet készített magáról fegyverrel a kézben, vagy ejtőernyővel a hátán, és végignézheti a kiállítást, kérdésre, kérésre megnézheti egy-egy eszköz működését szakszerű magyarázattal, tehát sokkal interaktívabban vagyunk, mint egy múzeum. Nálunk a látogató kézbe veheti, megismerheti a különböző speciális eszközöket, amennyire a lehetőségeink engedik, otthon pedig elmondhatja, hogy ő ezt élőben látta, kezében fogta, kipróbálhatta, itt a fénykép is, ami bizonyítja. Ez egy meghatározó élmény.

Felszerelés és fegyverzet bemutatása még 2013-ban

- F. B.: Milyen tevékenységet folytat még a Baráti Kör amikor megjelenik a rendezvényeken?

- V. Zs.: Mint említettem van az úgynevezett statikus kiállítás, amikor a Baráti Kör kipakolja a technikát. Alegelterjedtebb „A” verzió az, amikor ezt egyszerűen asztalokon helyezzük el, a látogató pedig odajöhet, felveheti, kérdezhet. Ahol a lehetőségek ezt engedik, ott a „B” verzió szerint igyekszünk csoportbázist, rejtett figyelőt kialakítani, berendezve hitelesen, bár ez igen nehéz kérdés, hiszen a saját tapasztalatom az, hogy nem volt két egyforma igényű csoport, így nem volt két egyforma bázis sem. Természetesen igyekszünk a kiállítás interaktív, érdekes jellegét fenntartani, hiszen ha szabályosan állítanánk fel ezeket az elemeket, az álcázásuk miatt senki nem látna belőlük semmit. Szerencsére mindenből van épp elég, hogy bemutatásra, és a bázis berendezéséhez is jusson elég felszerelés.
A statikus kiállítások mellett csinálunk önvédelmi bemutatókat is, amiknek az az érdekessége, hogy a kezdetekkor megesküdtünk, hogy itt nem lesz cseréptörés, nem fogunk egymás hasán léceket szétverni, majd nem sokra rá pontosan ezekkel kezdtünk foglalkozni, mivel megvan rá az igény, hiteles, és nem utolsó sorban látványos is. Annyira nem esik ez messze a mélységi felderítő hagyományoktól, hogy amikor az eredeti mélységi felderítőket kérték fel ilyen bemutatókra, ők is a katonai közelharc-tudásukat mutatták be szinte minden esetben. Mi is igyekszünk a korhű technikákat bemutatni, nem a ma divatos rendszereket átültetni a bemutatóinkba, hogy hiteles képet mutassunk az akkori technikai tudásról, így a rendszer elemeit a judo, karate (kyokushin karate), és birkózás technikái adják, természetesen katonai használatra átalakítva.
Nagy szerepe van a veteránoknak is, akik ügyelnek arra, hogy bár a látványosság fontos, de a hitelesség még fontosabb, így nem csúszunk el az akciófilmek irányába. Nagyon jó mesterünk volt ebben Szelindi „Topi” Csaba őrmester személyében, aki sosem engedte, hogy csak a látványra építő bemutatókat tartsunk, hanem mindig megmaradjunk a korszakban hiteles keretei között. A bemutatóknak mindig látványos eleme a töréstechnikai bemutató, amikor lángoló cserepeket törünk össze, vagy épp betontömböket verünk szét egymáson kalapáccsal, vagy más felkeményítő gyakorlatokat végzünk.
A katonai közelharc mellett a dinamikus bemutatók is fontosak még. Ezek tulajdonképpen a közelharc elemeit ötvözik éles helyzetek forgatókönyveivel. Ilyenkor van egy adott feladat, mint egy híd felrobbantása, túsz kiszabadítása, vagy fogolyszerzés, esetleg lesállás végrehajtása, fontos iratok megszerzése, tehát minden olyan feladat, ami az 1990-es évek közepéig feladata lehetett ezeknek az alakulatoknak. Ilyenkor kerülnek alkalmazásra a biztonsági rendszabályok betartásával különböző pirotechnikai effektek, illetve ha a rendezvény szervezője ezt biztosítja, akkor akár színházi, vaktöltényes fegyverek is. Bár ez a leglátványosabb képességünk, mindenképp törekszünk a látványosság mellett itt is a szakmaiságra.
Végezetül a sok harcias elem után szelídebb képességet mutatnék be, ami a Baráti Körünk szakértő, kutató tagjaira hárul, akik előadásokat tartanak rendezvények keretén belül. A téma általában a katonai ejtőernyőzés története, a különleges erők hazai története, a különleges erők egyenruháiról, vagy épp alakulatok történetéről. Emellett idén kiemelten fontos a 100. születésnapját ünneplő magyar katonai ejtőernyőzés. Épp emiatt rengeteg felkérés érkezik irányunkba, hogy minél több helyen ismertessük meg a látogatókkal az ejtőernyőseink történetét és az elődöket, akik megteremtették annak a lehetőségét, hogy Magyarországon ejtőernyővel is harcba indulhassanak a katonáink.

Katonai közelharc bemutatón

- F. B.: Hogyan készül ezekre a szerteágazó feladatokra a baráti kör?

- V. Zs.: Nem vagyunk egyformák, így mindenkinek megvan a maga szakterülete. Vannak kutatói vénával megáldott bajtársaink, akik szívesebben foglalkoznak az elméleti kutatással. Ők a szabad idejüket áldozzák arra, hogy kikutassák a magyar katonai ejtőernyőzés, felderítés múltját, és egészen részletekbe menőkig megismerjék a történetét. Vannak olyan bajtársak, akik inkább a díszelgő feladatokban, vagy az önvédelem gyakorlásában jár az élen,és van saját ejtőernyős szolgálatunk is, ahol a legtöbbet ugrott bajtársak szakmai irányításával folyik ejtőernyős szakmai anyag restaurálása, beszerzése. Természetesen vannak átfedések, hiszen akad, aki díszeleg és kutat, van, aki önvédelmet és a díszőrséget vállalja fel, de biztos vagyok benne, hogy van olyan bajtárs, akinek nem lenne akkora öröm egy 30-40 perces előadást megtartani, miközben kiváló szakértője a közelharcnak. Természetesen mindenki segíti a többiek munkáját azzal, hogy nyitott szemmel jár, beszerzi a másik számára fontosabb anyagokat, jelzi, ha talált valami érdekeset, így együtt dolgozunk azon, hogy jól működjön minden terület.

Ismerkedés az amerikai hadsereg felderítőinek felszerelésével és fegyvereivel

- F. B.: Átlagosan mennyi időt vesz el a hagyományőrzés a szabadidőből?

- V. Zs.: A tavalyi statisztikánk szerint a tavalyi évben 29 napot, azaz majdnem egy teljes hónapot töltöttünk együtt. Ez azonban csak a rendezvényeken együtt töltött időt jelenti, nem számolva a telefonbeszélgetéseket, internetes kommunikációt, kutatással, cikkírással, vagy épp vásárlással töltött időt nem tartalmazza. Gyakorlatilag ott tartunk, hogy van a munkánk, és van mellette ez. Rengeteg időt áldozunk tehát erre, de ahhoz, hogy az elvárásoknak megfelelő szinten dolgozzunk, erre szükség van. Azért is, mert nincs másik csapat, akik ezzel foglalkoznának, így nem mondhatjuk azt, hogy mi egy kicsit hátrébb lépünk és pihenünk, majd mások dolgoznak helyettünk. Ezt nem is engednénk, hiszen ez mindegyik tagunk szívügye. Ehhez a szinthez viszont folyamatosan lépést kell tartanunk egymással, önmagunkkal, hogy a színvonal mindig emelkedjen.

- F. B.: Mivel telik a szabadidő?

- V. Zs.: Jellemzően az a kevés szabadidő, ami megmarad a család, a munka, a rendezvények, a felkészülés mellett, azt is sikerül mindig betábláznunk. Volt olyan, hogy egy-egy érdekesebb gyűjteményi darabért a tagjaink munka után több száz kilométert utaztak, vagy éppen baráti sörözésből alakult ki egész napos piacjáró körút, de sokszor a témánkat érintő szakmai előadásokra is összeáll egy-egy különítmény, akiket érdekel az előadás témája, így jártunk Dr. Reszegi Zsolt magyar ejtőernyősöket bemutató előadásán is, vagy éppen shihan Furkó Kálmánt hallgattuk meg. Ilyenkor nyilván civil ruhában, kötetlenebbül, egymás közt vagyunk, de ezt is a szabadidőnkből gazdálkodjuk ki. Többen járnak ki közülünk az állami ünnepeken ingyenes programokra, vagy nézik meg együtt a tisztavatást, vagy futnak össze egy sörre, egy ebédre, így igazából civilben is együtt vagyunk, nem csak szakmai rendezvényeken találkozunk.
A másik programot a szervezett teljesítménytúrák jelentik, ahol a szervezők mindig örömmel veszik a hagyományőrzőink megjelenését. Eddig a Magyar Honvédség által szervezett Bocskai Portya, és a Szent László Menet jelentették a fix programokat, de tervezzük más teljesítménytúrák bejárását is, természetesen korabeli egyenruhában, hatástalanított fegyverekkel, málhafelsezreléssel, hiszen így a bajtársak jobban megismerik a felszerelésüket, egyenruhájukat, és tapasztalatot szereznek arról, milyen is lehetett egy menetgyakorlat. A túrák azért is hasznosak, mert nagyon jól összekovácsolják a baráti kör tagjait és valós teljesítményt, tapasztalatot jelentenek, amire mindenki büszke lehet, aki végrehajt egy-egy ilyen menetet. Elmondhatom, hogy az ilyen meneteken már „hírünk” van, sokszor a szervezés elején keresnek minket, hogy megyünk-e, ami nekünk szintén nagy elismerés.

A Bocskai Portya menetgyakorlaton

- F. B.: Te, mint veterán, és hagyományőrző mit gondolsz, mennyire sikerült átadni a baráti kör többi tagjának átadni a felderítőkre jellemző szemléletet?

- V. Zs.: Van ebben előrelépés hál’ istennek. Két dolgot kellett a srácokba úgymond beleverni, vagy inkább belenevelni. Az egyik az, hogy nincsen más, aki helyettünk megcsinálná a feladatot, tehát csak mi vagyunk. A másik pedig az, hogy nem kell parancsra várni, egyszerűen meg kell csinálni a feladatot. Úgy látom, ez a két dolog már azért átment, tehát szerintem jó úton haladnak a fiataljaink és sokat fejlődtek. Eleinte úgy éreztem inkább megvárták, hogy mit mond a „főnök”, majd az alapján dolgoztak, de ezen szerencsére túlléptünk és a fiúk mernek kezdeményezőbben fellépni, és amíg a „főnök” nem mond mást, végzik is a dolgukat. Szükség van még a megerősítésre, de egyre kevesebb szükség van arra, hogy megmondjam, ki mit csináljon. Talán az is lehet az ok, hogy akadnak olyan tagjaink, akik „katonásabb” alakulattól kerültek a civil életbe, és hozzánk, ezért ők jobban hozzá vannak szokva a parancsuralmi rendszerhez, de mindenkinél látszik, hogy egyre oldottabban dolgozik és a felderítős rámenősséget, bevállalást lassanként magukévá teszik a srácok.

- F. B.: Hogyan látod a baráti kör szűkebb jövőjét?

- V. Zs.: Az idei év számunkra speciális, hiszen számos évforduló várható 2018-ban, amelyekből talán a legfontosabb az idén száz éves magyar katonai ejtőernyőzés. Ez azért kötelez minket, hiszen mi vagyunk az egyedüli olyan katonai hagyományőrző csapat, akik a magyar ejtőernyősökkel ilyen formában foglalkozik, így olyan rendezvényeken is nekünk kell majd megjelenni, ahol más nem tud. Épp ezért ebben az évben rengeteg ilyen témájú rendezvény várható, hiszen a hősi elődök emlékét ápolni, gondozni kell. Valószínűleg ezzel összefüggésben a tudományos területen aktív bajtársainknak is sok előadása lesz az idén, már most több ilyen felkérést kaptunk eddig.
Emellett természetesen ott vannak az évek óta megszokott rendezvények, ahová már szinte felkérés sem érkezik, csak egy dátum, mert bizonyos szinten elvárt, természetes, hogy ott legyünk.
Mindennek tetejébe jönnek az új rendezvények, ahol még mi sem jártunk, de nyilván kíváncsian várjuk, mi sül ki belőlük. Mindenhol pozitívan fogadják a megjelenésünket, és általában az a hírünk, hogy a rendezvény elejétől a végéig katonás fegyelemmel tesszük a dolgunkat ami miatt odamentünk, lehet számítani ránk. Épp emiatt, valamint a bemutatott téma, és a képességeink miatt is az látszik, hogy szívesen dolgoznak velünk nagyobb, és kisebb rendezvényeken civil, állami, és katonai szervezetek is. Ez számunkra a megtisztelő bizalom mellett azért is fontos, mert a legfontosabb célunk az, hogy minél többen megismerjék azt amit csinálunk, rajtunk keresztül pedig ezt a különleges témát is.

Közös munka a fiatalokkal

- F. B.: Hogyan lehet megtalálni a Baráti Kört, ha valaki ezek alapján kedvet kapott a közös munkához?

- V. Zs.:Megtalálható a facebook-oldalunk, ami alapján megismerheti az érdeklődő azt, hogy mi az, amit mi csinálunk. Ha itt kedvet kap, lehetőség van felvenni velünk a kapcsolatot üzenetben, ami után azt szoktuk tanácsolni, hogy találkozzunk személyesen egy rendezvényen, ahol a jelentkező is láthatja, hogy miről is szól, amit csinálunk, személyesen kérdezhet, személyesen válaszolhatunk. A rendezvények során talán kevésbé lehet megismerni a baráti kör kötetlenebb oldalát, hiszen az egyenruha kötelez, de képet kaphat az érdeklődő a valós munkáról. Ha a találkozás után is megmarad az érdeklődés, kiderül, hogy rendezvényen kívül mi is emberek, barátok vagyunk. Ekkor mi általában elmondjuk, hogy a jelentkező minden dugipénze erre fog elmenni, és semmire nem marad majd ideje, de ha ezt is vállalja, akkor elkezdjük a közös munkát személyesen, és az interneten is. A legfontosabb a belépő hagyományőrzőknél az alapfelszerelés kialakítása, ami az 1987M ejtőernyős gyakorló köré épül fel, de nem tartalmazza magát a fegyvert. A felszerelés kapcsán igyekszünk mindenben segíteni egymást, akadt olyan bajtársunk, akire a rendezvény előtt dobtuk össze az egyenruhát, de természetesen a legjobb az, ha rövid időn belül beszerzi magának a sajátját a leendő tagtárs, aztán ha elkapja a gépszíj, úgyis arra eszmél majd, hogy egyre komolyabb gyűjtemény alakul ki körülötte.

- F. B.: Zárszóként mit szeretnél elmondani még az olvasóknak?

- V. Zs.: Igazából minden fontos témát érintettünk szerintem. A baráti körünk számára nagyon fontos a Honvédség elismerése,hogy a veteránok befogadják teljes tagságunk,  és a látogatók visszajelzése is, úgyhogy igyekszünk a jövőben is úgy dolgozni, hogy a felépített pozitív kép továbbra is fennálljon, és méltóképpen őrizzük meg az elődök által ránk hagyott hagyományokat.

- F. B.: Köszönjük az interjút! 

Tovább élő hagyomány