Kedves Barátaink!

Berkesi Balázs bajtársunk egy személyes hangvételű írásban emlékezik meg Baráti Körünk 2020 decemberében, a Magyar Királyi Honvédség Szent László hadosztály letkési emlékművénél tartott (a járványhelyzet miatt) zárt körű megemlékezéséről.

Nem először jártam Letkésen. A település számomra nem csak azért fontos, mert a Szent László hadosztálynak alárendelt ejtőernyős ezred védte, hanem azért is, mert az MH 88. Gyorsreagálású Zászlóalj állított először díszőrséget a Honvédség részéről a temetőben felállított emlékműhöz az 1990-es évek második felében.

Az 1997-es megemlékezés és résztvevői, köztük a 88. Gyorsreagálású Zászlóalj katonái
(forrás: Magyar Szárnyak magazin 1997. XXV. évfolyam 25. szám)

Tavaly, 2020 nyarán díszőr voltam ott, mikor a Magyar Ejtőernyős- Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör közösen vállalta ezt a feladatot a Szent László Hadosztály Hagyományőrző Egyesületben szolgáló bajtársakkal. Decemberben azonban, az ütközet 76. évfordulóján nem volt lehetőségünk bármi komolyabb megemlékezést szervezni, a járvány miatt. Nagyon szűk körben látogattunk el az emlékműhöz. A falu határában láttuk, hogy vadászok készülődnek egy ház udvarán. A temetőbe érve konstatáltuk, hogy a halottak napjáról nagyon sok mécses maradt az emlékművön. A földre hullott darabokat összeszedtük, és amelyik nem volt törött, azt visszatettük a talapzatra. Illetve amik nem égettek le teljesen, azokat újra meggyújtottuk. Épp ezzel foglalatoskodtunk, amikor a falu határából lövések dördültek. A vadászok voltak. A hajtók kiabálását is hallottuk, vagy legalább is néhány hangfoszlányt elhozott hozzánk a szél. Voltam már hadijátékon és a MH 88. Könnyű Vegyes Zászlóalj bemutatóján 2014-ben, így sokszor hallottam vaktölténnyel, vagy ha pontosabban akarok fogalmazni, gyakorló tölténnyel működő fegyver ugatását. De ez éles volt, aminek más a hangja. Sokkal fenyegetőbb. A kiabálással együtt nagyon húsba vágó volt azon a helyen, ahol 76 évvel korábban súlyos harcok dúltak. Az idő sokkal hidegebb volt akkor 1944-ben, mint aznap, és a hó miatt a hangok még tisztábbak lehettek. A kemény harcok dacára előfordulhattak olyan szünetek, amikor csak szórványos lövöldözés volt a magyar és a szovjet állások között. A magyar ejtőernyősök fáradtan érkeztek meg Letkésre. Az előző hetekben súlyos harcokban vettek részt a Pesti hídfőben, ami nem csak az erejüket őrölte fel, hanem számtalan bajtársukat is elvesztették. Megfelelő téli ruha ide, vagy oda, átfagyva voltak kénytelenek az állásokat felvenni és harcolni. A meleg étel is ritka kincs volt abban az időben, amikor békeidőben az ember még a lábát se teszi ki a házból szívesen, de nekik még harcolniuk is kellett. Ráadásul a karácsony se volt már messze. Volt abban valami rémisztő, hogy 76 évvel korábban ez a vidék, ez a csöndes kis magyar község a történelem legpusztítóbb háborújának egyik színtere volt. Ezen gondolatokhoz nem kellett több, mint néhány távoli puskalövés és az, hogy tudtuk mi zajlott ott 1944 decemberében.

Miután elrendeztük a mécseseket, elhelyeztük a megemlékezés koszorúját, valamint vezetőnk, Varga Zsolt őrmester bajtárs kislánya a Baráti Körünk mécsesét is letette az emlékmű talapzatára. Őrmesterünk elmagyarázta neki, hogy pontoson kik azok, akik nevét olvashatja az emlékművön, majd ezt követően az Ipolyhoz hajtottunk, hogy megmutassa a kislánynak azt a hidat, amit az ejtőernyősök védtek azokban a napokban.

A koszorú elhelyezve
(fotó: Berkesi Balázs)

Mindig is azt fogom gondolni, hogy a katonai hagyományőrzés legfontosabb feladatai, nem a fegyverek kultuszának építése, vagy az erőszak romantizálása, hanem az emlékezés, illetve az emlékeztetés. Az ezzel kapcsolatos hitemet az a nap csak újra megerősítette.

A jövő generációjának
(Fotó: Berkesi Balázs)

Berkesi Balázs