Kedves Barátaink!

Hosszas egyeztetés és szervezés után került sor az alábbi interjúra, melyben Dér Zsolttal, a szolnoki MN 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóalj (fedőszáma: MN3100) egykori katonájával, a horvátországi és boszniai harcok veteránjával beszélget Kiss Dávid bajtársunk a sorkatonai tapasztalatokról, a háborús emlékekről és legfőképpen arról, mennyit számított a magyarországi mélységi felderítő kiképzés éles, háborús körülmények között. Az interjúban szereplő idegen kifejezéseket, személyneveket a jobb érthetőség érdekében zárójeles magyarázó jegyzetek egészítik ki. Második rész. (Az első rész ITT olvasható).

A második szállásom Eszéken, a Gyermekotthon

F. B.: Hogyan találtál rá pont Szentlászlóra?

D. Zs.: Úgy alakult, hogy először ott a városháza alatt működő parancsnokságon átestem egy több mint egy órás beszélgetésen. Mihalik István (a horvát hadsereg nyugalmazott tábornoka K. D.) akkori alezredessel beszélgettünk, aki minden áron szerette volna megérteni, hogy én miért megyek én oda, ahonnét az emberek elmenekülnek. Aztán amikor nagyjából elfogadta, bár meg nem értette az érveimet, akkor azt mondta, hogy nagy hiányuk van mesterlövészből, legyek az. Mondtam neki, hogy ahhoz még nem vagyok elég öreg, valami mozgékonyabb feladatot szeretnék, felderítőt, vagy rohamosztagost, vagy hasonlót, mert nekem ehhez vannak meg a képesítéseim. Így kerültem be a baranyai zászlóalj második századának második szakaszába, ahol zömében magyarok szolgáltak. Onnan jártunk át a baranyai háromszögbe, részben mi raktuk le az alapjait a későbbi eszéki védelmi gyűrűnek, onnan jártunk át a kopácsi rét irányába felderítő járőröket végrehajtani, melyek a feladatból eredően eseménymentesek, a képzettség hiánya miatt szakmaiatlanok voltak és mivel én ettől többet akartam, elkezdtem új helyet keresni.

A „felderítő csoport” tagjai. Középen Dér Zsolt (fehér nadrágban a boszanac)

Egyre több volt az oktatás, tanultunk aknákat, robbanóanyagokat, tanultuk a Jugoszláv Néphadsereg fegyvereit. Én mindent meg akartam tanulni. Teljesen más rendszerű kézigránátok voltak, mint a magyar 42M kézigránát (a Magyar Néphadsereg 1942/48M támadó nyeles kézigránátja K. D.), mert ott minden gránát tojásgránát volt, többféle gyújtóval. Emellett rengeteg fegyver volt a második világháborúból. Eredeti német, szovjet fegyverek, azoknak a jugoszláv másolatai. Ezeket mind hozzátanultam ahhoz, amit már tudtam és a későbbiekben ez annyira jól sikerült, hogy a magyar honvédségben szerzett tapasztalataimmal és az ott felszedett tudásommal, később már én oktattam az a frissen érkezetteket. A jelentkezők többségükben valamikor voltak már katonák a Jugoszláv Néphadseregben, de jóravaló falusi parasztemberek, városi kenyérboltosok, irodisták, eladók voltak, akik bizony kijöttek a gyakorlatból. Újra meg kellett tanítani őket tárazni, fegyvert szétszedni-összerakni, tisztítani, az alapvető fegyverkezelési szabályokra, fegyverrel való mozgásra, a fegyver biztonságos kezelésére és szállítására. Ezek így elsőre furcsának tűnnek, de ha az ember tudja, hogy mennyi baleset van vétlen lövésből, amikor automata fegyverekkel ellátott, képzetlen civilek és a pálinka napi szinten, nagy számban van jelen, egy helyiségben, akkor nem csodálkozik rajta.

Egyszer használatos M80 „Zolja” 64 mm-es páncéltörő eszköz oktatása

Utána, mikorra ellaposodtak a képzések és többre vágytam, akkor átkértem magamat Vukovárra, de oda már nem tudtak bevinni, viszont Mihalik Pista említette, hogy van Szentlászló ami ugyanolyan szívás mint Vukovár, csak sokkal kisebb. Azt mondta, hogy van ott egy spanyol, aki jól beszél magyarul és éppen egy nemzetközi brigádot szervez, és oda lépjek be, mert még nincsenek sokan, az egy jó hely lesz a számomra. Így mentem le a napi ebédet szállító sárga Volkswagen Transporterrel Szentlászlóra.

F. B.: Mi volt az első benyomásod Szentlászlón? Ha jól értem ekkor érkeztél meg a nagybetűs háborúba is…

D. Zs.: Kisebb csatározások már voltak Eszéken is, de az zömében abból állt, hogy mi voltunk a nyulak, valamint még folytak a harcok a város laktanyáiért és a C poligonért, ami a harckocsizó laktanya volt. A szerb tüzérség közben szúrópróba-szerűen lövöldözte a várost, aminek a következtében, horvát civilek és gárdisták haltak meg. Másrészről több olyan tűzpárbajon estem át Eszéken, ami baráti tűz volt. Valaki ilyenkor szólt, hogy a tetőn, mondjuk, mesterlövészek vannak és akkora volt a mesterlövész-pánik, hogy mindenki szaladt és lőtte a másik tetőn lévőket, azok meg lőtték a lent lévőket, és mindkét fél azt hitte a másikról, hogy szerbek. Ilyen kis anomáliák alakultak ki, amikor aztán végül kiderült a tévedés, mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna és visszament a körletébe. Vagy más esetekben a város kellős közepén parkokban alakultak ki tűzharcok, amik aztán amilyen hirtelen kezdődtek, oly gyorsan értek véget (hol áldozatokkal, hol anélkül), és amikor kiderült, hogy baráti tűzpárbaj volt, mindenki igyekezett elsunnyogni. Tehát elég nagy volt a fejetlenség meg a pánik a városban. A felderítések sem voltak olyan számban, amit meg kellett volna lépnünk, vagy olyan szakmai színvonalon. Volt olyan felderítésünk, amikor kimentünk és a velünk lévő bosnyák társunk, aki amúgy azért került be a csapatba, mert jól főzött, tehát a legideálisabb ajánlólevele volt egy felderítő-brigádba, felderítés közben rálőtt egy békára, úgy, hogy már a senki földjén voltunk, nem messze a szerbektől. Utána volt futás, meg anyázás, golyózápor. A többiek még meg is akarták ölni, amikor visszaértünk, de a század parancsnoka megvédte, mert jól tudott főzni. Így ő ott maradt főzni, a felderítők létszáma háromra csappant. Később pedig már, inkább zsákmányszerző kalandozássá vált. Felderítés semmi, viszont kijártunk egy felfedezett erdészházhoz birkát lopni a senki földjére. Inkább hasonlítottunk egy betyárcsapatra, mint egy zászlóalj egyik századára, vagy egy felderítő járőrre.

Csoportkép „sütögetés” közben (felderítők által lopott birkával)

Amikor Szentlászlóra kerültem, fogadott Eduardo (Eduardo Rózsa-Flores Santa Cruz, Bolívia, 1960. március 31. – Santa Cruz, 2009. április 16. bolíviai-horvát-magyar katona, író, költő, színész, újságíró. Jugoszláviába a La Vanguardia spanyol napilap és a BBC World Service brit rádióadó spanyol nyelvű adásainak tudósítójaként érkezett 1991 júniusában. A horvátországi harcokban 1991 szeptember 4-től önkéntesként vesz részt, 1991. október 10-én alapítja meg a „Prvi Internacionalni Vod” azaz az „Első Nemzetközi Egység” nevű, főleg külföldi önkéntesekből álló alakulatát. A harcok során háromszor sebesült, a horvát hadsereg különleges erőinek nyugalmazott őrnagya volt. 2009. április 16-án Bolíviában, Santa Cruz-ban máig tisztázatlan körülmények között halt meg egy rendőrségi rajtaütés során. K. D.) és elmondta, hogy ez egy olyan egység lesz, ami mindig a kritikus pontokra lesz vezényelve, most dolgozik rajta, valószínűleg hozzá küldjék azokat a külföldieket, akik Horvátország védelmére jönnek a térségbe. Ez így is lett. Szentlászló egy színtiszta magyar falu volt, szerb falvakkal körülvéve. A lakosság itt azt mondta, hogy ez ezer éves magyar föld, meg fogja védeni, nem menekül el máshová, nem menekül Magyarországra, Ausztriába, Németországba, hanem a családot biztonságba helyezve a parasztok szó szerint kapát ragadtak és megásták a saját tapasztalataik alapján a védelmi vonalakat, a bunkereket, óvóhelyeket. Ez olyan volt, amilyen, de ott és akkor ehhez volt tudásuk. Ez később sok halálos áldozatot is követelt, de összegezve ott már valós harc volt. Ebből a faluból már lehetett menni, felderíteni, járőrözni, a senki földjére, hogy megnézd, hogy az még mindig a senki földje-e, lehetett menni aknát, műszaki zárat telepíteni, lehetett menni a szerbek ellen olyan huncutságokat megcsinálni, amiknek nagyon nem örültek és emellett, folyamatos készültség volt, hisz szinte folyamatos tüzérségi tűz alatt tartották a települést. Végül is ez volt az az időszak, amire azt mondom, hogy beindult egy olyan jellegű tevékenység, amit nagyon szerettem csinálni.

Dér Zsolt Szentlászlón 1991 őszén

F. B.: Említetted a nemzetközi önkénteseket. Ők honnan jöttek?

D. Zs.: Az én időmben ott volt Eduardo Flores, őt azt hiszem, nem kell bemutatni. Mellette ott volt Johnny, ő volt a jobbkeze. Egy amerikai-horvát vegyes házasság gyermeke volt Chicagoból. Aztán ott volt Zagi, ő horvát-osztrák állampolgár volt. Később csatlakozott a csapathoz Alex, aki a portugál lovas rangereknek volt a tagja, szolgált Angolában meg még itt-ott. Nagyon jó katona volt, egy igazi szikár latino, aki sokféle kiképzést kapott, de az orosz kézifegyvereket nem ismerte, így ezeknek a kezelésére és mechanikájára például én tanítottam meg. Emellett az aknákról is tőlem kapott képzést. Volt szentlászlói magyar tagunk is. Ez volt a kezdő felállás. Amikor én hazajöttem szabadságra, elesett Szentlászló. Ez után áttették a parancsnokságukat Eszékre, és akkor töltötték fel körülbelül 150 főre az Első Nemzetközi Egységet.

Az Első Nemzetközi Egység tagjai Szentlászlón. Dér Zsolt a legfelső sorban balról az első.

F. B.: Milyen volt a nemzetközi Egység képzettsége?

D. Zs.: Azt kell mondanom, hogy a lelkesedésünk sokkal nagyobb volt, mint a tapasztalatunk. Mondhatni a tapasztalatot az idő hozta. Én azt gondolom, nagyon sokat köszönhetek annak, amit a Magyar Honvédségben elsajátítottam. Akár a terepen való mozgást, akár az álcázást, akár a felderítővázlat elkészítését, de egy kiképzési terv összeállítását is. Ezek mind olyan dolgok voltak, amiket hiába voltak a társaim is katonák, át lehetett adni nekik is, mert a képzettségük miatt zömmel lövészek voltak, vagy olyan helyen katonák, ahol erre nem fektettek akkora hangsúlyt. Abban sem vagyok biztos, hogy mind voltak korábban katonák. A képzések mellett én láttam el a robbanóanyagokkal kapcsolatos feladatokat is. Ha valahol valami leesett és nem robbant fel, azt én begyűjtöttem. Valószínűleg a magyar tűzszerészek ettől sikítófrászt kaptak volna, mert amit én találtam azt felvettem és összeszedtem egy kupacba, de a Jóisten akkor nagyon-nagyon rám mosolygott. Volt időszak, amikor foggal szorítottam rá a gyutacsot a gyújtózsinórra vagányságból, erre egy zöldsapkás kiképzésen átesett magyar katonatiszt később azt mondta, hogy ekkora barom nem lehetek, mert simán lerobbanhatott volna az állam. Később már lett gyutacsszorítóm, de eleinte ez nagyon menőnek tűnt. Iszonyatosan nagy szerencsém volt.

Volt egy saját kezűleg összeállított hátizsákom is, amiben trotil, plasztik, gyújtózsinór elektromos gyújtó volt. Ez volt a „Pepe-szett”. Pepe azért lettem, mert a magyar ragadványnevem nem bírták kimondani. Amikor olyan robbanóanyagot találtunk, amit nem tudtunk elvinni, akkor azt a helyszínen robbantottam fel. Volt olyan is, amit nem kellett volna felrobbantanom, de hát az ember nem lehet tökéletes.

Dér Zsolt (balra) és Eduardo Rózsa-Flores (jobbra) kilőtt, de fel nem robbant VBR rakéta megsemmisítése közben Szentlászlónál

F. B.: A csapaton belül mindenkinek volt valamilyen specialitása, amit beadott a közösbe, vagy mindenki azt csinálta, amit éppen kiadtak?

D. Zs.: Ez úgy volt kiosztva, hogy akinek, ami iránt volt affinitása, azt csinálta. Nekem a robbanóanyagokat hozta Magyarországról az akadályelhárító tanfolyam elvégzése, amit Rajz főhadnagy tartott. Nem volt sok, de több volt attól, amit a többiek tudtak. Ez nekem óriási mankó volt, mert ezáltal tudtam, hogy mit hová, milyen mennyiségben kell lepakolni, hogy az jó legyen. Neki köszönhetem, hogy a gyújtózsinórt meg tudtam különböztetni a robbantózsinórtól, mert később, amikor átkerültem a 106-os brigádhoz Boszniában, akkor ők azt hitték, hogy a robbantózsinór az a gyújtózsinór vastagabb fajtája, pedig ők is egy felderítő-diverziós egység voltak, akiknek ezekkel kellett volna dolgoznia. Amikor mondtam nekik, hogy a kettő nagyon nem ugyanaz (és meg is mutattam, hogy mennyire nem), akkor azt mondták, hogy innentől ez a te dolgod, mert úgy tűnik, jobban értesz hozzá, mint mi. Ez Szentlászlón is így alakult Zagi például úgy gondolta, hogy ő tud BMP-t (Jugoszláv BVP- M80 gyalogsági páncélozott szállító harcjármű K. D.) vezetni, így lett BMP-sofőr. Ő vezette az M113-ast is (OT M60P gyalogsági páncélozott szállító harcjármű K. D.). Aki rajongott a géppuskákért az lett a géppuskás. Onnantól ő kezelte az M113-as Browning-géppuskáját (Az amerikai M2 Browning .50-es kaliberű nehézgéppuskát K. D.) is. Voltak ezermesterek is, a PKT géppuskáink (A szovjet eredetű 7.62 mm-es kaliberű PKM géppuska harckocsiba szerelt változata K. D.) állványa például bográcsállványok voltak, mert nem volt saját lábuk, mivel azokat harcjárművekből operáltuk ki. Rákerültek a bográcsállványra, letettük ahova kellettek és nagyon jó szolgálatot tettek. Mindkettő remekül működött. Mindenki igyekezett megtalálni a helyét.

A legtöbben sima lövész fegyverzettel voltak ellátva, ami egy darab AK volt (Többségében 7.62-es jugoszláv Zastava M70 gépkarabély K. D.). A pisztoly ott is státusszimbólumnak számított, CZ-75-ből (9 milliméteres kaliberű csehszlovák öntöltő félautomata pisztoly K. D.) volt a legtöbb, de ott volt a Tokarev TT jugoszláv klónja (7. 62 kaliberű Zastava M57 öntöltő pisztoly K. D.) is, vagy a 7.65-ös Skorpió géppisztoly (9 milliméteres csehszlovák VZ 61 géppisztoly K. D.). Ezek voltak az istenkirályok, amik „mindenre jók”. Volt barátom, aki kimondottan a géppuskákra specializálta magát. Átlagban mindenkinek volt két darab 64 mm-es egyszer használatos vállról indítható rakétája (Jugoszláv M80 „Zolja” K. D.), voltak RPG-k (Rakétameghajtású gránátvetők K. D.), PG-2-esek (82mm-es űrméret feletti rakéta), RPG-18-asok (Egyszer használatos 64mm-es páncéltörő rakétavető K. D.), RPG-7-ek (Vállról indítható többcélú rakétavetők K. D.), 90mm-es „Osa” (M79 „Osa” 90mm-es vállról indítható páncéltörő rakétavető K. D.), később lett SzPG (73mm-es hátrasiklás nélküli löveg K. D.) is. Lényegében mindent, amit el tudtunk hozni vagy lopni, mindegy, hogy volt-e haszna, azt összeszedtünk. Nekem, meg Eduardonak, mivel mi foglalkoztunk a robbanóanyagokkal, volt egy 1200 kilogrammos robbanóanyag-készletünk a parókia alatti pincében, a meggybefőttek árnyékában. Be sem kellett zárni, mert mindenki annyira tartott a robbanóanyagoktól, hogy ott volt 600 kiló akna, 600 kiló trotil (TNT robbanóanyag K. D.), plasztik (kézzel formálható, külsőre a gyurmára hasonlító katonai robbanóanyag, például Semtex, vagy C4 K. D.), ekrazit (pikrinsav-alapú robbanóanyag, bányászatban és tüzérségi lövedékekben is használják. K. D.) meg nem tudom én még mi és nem ment le senki. Még befőttért sem.

F. B.: A felszerelés és egyenruha hogyan alakult ki?

D. Zs.: Nagyon sok felszerelés érkezhetett szerintem az Egyesült Államokból, mert rengeteg amerikai stílusú BDU gyakorló (Battle Dress Uniform azaz harci egyenruha, az amerikai hadseregben 1982-ben rendszeresített terepmintás egyenruha, mely egy négyzsebes zubbonyból és egy combzsebes nadrágból állt) volt az embereken. Ezen kívül egy sötétebb nyomású, a török BDU-ra megszólalásig hasonlító ruha is volt, az anyaguk talán eredetileg Törökországból érkezhetett, de ezt nem tudom. Akkoriban kezdték gyártani a hat zsebes horvát tármellényt, de az nekünk még nem volt. Vietnámi háborús repeszmellényeink voltak, meg rengeteg tereptarka pufi mellényünk. Ez volt a horvát gárdista alapfelszerelése is. Pufi mellény, hosszú nyakú pulcsi, woodland (erdei terepmintás K. D.) gyakorló és össze-vissza felaggatott kések és kézigránátok. Ezek nélkül nem lehetett kimozdulni, mert az nem macsós, ha ezek hiányoznak az emberről. No meg a napszemüveg és a levágott ujjú kesztyű. Ha úgy nézzük, végül is bármelyik alsó kategóriás latin-amerikai kartell-filmbe befértünk volna statisztának.

Dér Zsolt középen, bajtársai körében Szentlászlón. Jól látható a „woodland” BDU mellett az M69-es amerikai repeszálló mellény is.

F. B.: Ki tartotta ezt az egészet egyben? Máshogy kérdezve: milyen parancsnok volt Rózsa-Flores?

D. Zs.: Én azt mondom, halottról vagy jót, vagy semmit. Ezen kívül, rögtön érkezésem másnapján megmentette az életemet, amit soha nem feledek el neki. Mivel Eduardo nagyon értett az emberi lélekhez, ezért annyira tökéletes koordinátor és szervező volt, hogy a katonai téren való hiányosságait mindig tudta pótolni azzal, hogy a megfelelő embert hagyta dolgozni. Így ezt a nagyon sok világnézetű és katonai képzettségű, vagy épp képzettség nélküli embert össze tudta hangolni, mint egy jó karmester a zenekart. Ez az ő egyéni rátermettségének volt köszönhető, hogy az egység hatékony volt és hogy ebből igaz ugyan, hogy propagandisztikus céllal felduzzasztott, de mégis három század erőnyi alakulat lett, kiszolgáló személyzettel, egészségügyi személyzettel, hadtáppal, mindennel. Voltak sikeres akcióik a későbbiekben is, amiket jól hajtottak végre, tehát a híresztelésekkel ellentétben nem csak egy reklám-alakulat voltak. Több halottat, sebesültet is vesztettek az akcióik során.

Bár Eduardót rengeteg támadás éri a mai magyar médiában, én úgy gondolom, hogy azt az embert, aki önként ment el egy háborúba, hogy magyarokért harcoljon, ebben a háborúban többször sebesült, olyan emberek ne kritizálják, akik soha életükben nem szagoltak puskaport. Azok az emberek, akik nem harcoltak, soha nem fogják tudni, hogy milyen mentális sérülések érnek egy embert, hogy az a biztos magyarországi létből és a gondosan felépített imágójából a biztos latin-amerikai halált válassza.

Eduardo Rózsa-Flores vállán spanyol zászlóval Szentlászlón.Mögötte Dér Zsolt

F. B.: Milyen volt az ellenség, akik veletek szemben álltak?

D. Zs.: Velünk szemben többnyire hasonlóan „képzett” szerb félkatonai alakulatok álltak, a helyi szerb lakosság, valamint Jugoszlávia más területeiről érkező önkéntesek voltak. Ami nagyon szomorú az az, hogy Seselj vajdának (Vojislav Šešelj Szarajevó, 1954. október 11. – Szerb nacionalista politikus, a délszláv háború alatt a szerb nacionalisták egyik szellemi vezetője K. D.) voltak vajdasági magyar önkéntesei is. Azt nem tudom megmondani, hogy a baranyai háromszögben is ott voltak-e, de később Bosznia és Horvátország más területein biztosan részt vettek harcokban. Seselj vajda meg is dicsérte őket a bátorságukért és hűségükért. Valamint voltak még bizonyos „elit” csetnik brigádok, mint Seselj „Fehér Sasai” (Beli Orlovi vagy OSvetnici azaz „Bosszúállók” néven is ismert félkatonai szervezet, mely részt vett a horvátországi és a boszniai harcokban is. Az alakulat nevéhez több háborús bűncselekmény etnikai tisztogatás is köthető K. D.), vagy Arkan „Tigrisei” („Arkanovi Tigrovi” vagy Szerb Önkéntes Gárda néven ismert félkatonai szervezet, melyet futballhuligánok hoztak létre, és mely Vukovár körzetében harcolt a háború első szakaszában. Működését a szerb hadsereg és rendőrség is segítette. K. D.), Dragan kapitány emberei (A Dragan Vasiljković szerb származású zsoldos, katonatiszt és háborús bűnös által vezetett knini székhelyű félkatonai alakulat, a „knindzsák” vagy „Vörössapkások” különleges belügyi alakulatként vettek részt a harcokban. Parancsnokuk jelenleg háborús bűnökért kiszabott 15 éves börtönbüntetését tölti. K. D.). Ezek az alakulatok mindig inkább kitűntek a kegyetlenségükkel, mint a szakmai színvonalukkal, bár azt el kell mondani, hogy Arkan például fordított az emberei motiválására, kiképzésére, felszerelésére megfelelő mennyiségű időt, energiát, pénzt, de annyiból nagyon nagy előnye volt velünk szemben, hogy mögötte ott állt a jugoszláv kormány a tőkéjével, tanácsadókkal, valamint a Jugoszláv Néphadsereg teljes arzenálja. Nem volt ritka az, amikor Arkan Tigriseinél MP5 géppisztolyokat (német HK MP5 9mm-es kaliberű géppisztolyokat K. D.) látott az ember, ami akkor Magyarországon még a terrorelhárítóknak sem volt, még mindig Uzikat (izraeli 9mm-es kaliberű géppisztolyokat K. D.) használtak, amikor a jugoszláv hadiipar már gyártotta ezeket a fegyvereket.

F. B.: Mi volt a napi rutin – ha volt ilyen – Szentlászlón?

D. Zs.: Azt hiszem az egész horvátországi háborúra elmondható, hogy egyáltalán nem volt napi rutin. Tehát ha valaki úgy képzeli el a háborút, mint a katona laktanyai életét, amikor hatkor felkelsz, elmész futni, utána reggelizel, utána belekezdesz a napi tevékenységbe, az nem a valós kép. Én azt mondom, hogy jó, ha tíz napból egy volt, amit el tudtál tölteni aktív harccselekménnyel. Akár azzal, hogy kimentél mesterlövészkedni, vagy aknát telepíteni, vagy felderítést végrehajtani. Kikértem magamat a frontvonalba őrszolgálatra, csak hogy végre ott lehessek. Nem is beszélek itt a rajtaütésekről, mert azokat mindig úgy osztályozták, hogy ha mi egy felderítő csoporttal megcsinálunk egy rajtaütést, akkor a sikeres végrehajtást az ellenség mindig egy tüzérségi csapással hálálta meg és soha nem a frontra, hanem szinte mindig a hátországra lőttek. Ezért a parancsnokság nagyon szigorúan fogta a magunkfajtákat. Ha bármit is szerettél volna csinálni, trükkökhöz kellett folyamodnod.

(Folytatása következik...)