Kedves Barátaink!

Hosszas egyeztetés és szervezés után került sor az alábbi interjúra, melyben Dér Zsolttal, a szolnoki MN 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóalj (fedőszáma: MN3100) egykori katonájával, a horvátországi és boszniai harcok veteránjával beszélget Kiss Dávid bajtársunk a sorkatonai tapasztalatokról, a háborús emlékekről és legfőképpen arról, mennyit számított a magyarországi mélységi felderítő kiképzés éles, háborús körülmények között. Az interjúban szereplő idegen kifejezéseket, személyneveket a jobb érthetőség érdekében zárójeles magyarázó jegyzetek egészítik ki. Harmadik, befejező rész. (Az első rész ITT a második rész ITT olvasható).

Dér Zsolt Szentlászlón, egy Mossberg sörétes puskával

F. B.: Hogyan kell elképzelni a harcok lefolyását?

D. Zs.: A tűzszünet például mindig úgy nézett ki, hogy a mi részünkre kötelező volt, a másik oldalnak fakultatív. Ezért gyakran csináltunk olyat, hogy mi magunk imitáltunk nagyobb ellenséges támadást, például kumulatív gránát felhasználásával. Tábori telefonon háromszor-négyszer is beszóltunk, hogy támadnak minket, tűz alatt vagyunk, hadd lőjünk vissza. Erre az volt a válasz, hogy csak ha nagyobb tüzérségi támadás, vagy aknavetőtűz alatt állunk, akkor lőhetünk. Ilyenkor azt csináltuk, hogy a háztető fölött átdobtuk a gránátot, de már közben telefonáltunk, hogy aknáznak minket. A háttérben közben hallatszott a gránátunk robbanása, így megkaptuk az engedélyt, hogy lőhetünk. Ilyenkor mindenki rohant fel a háztetőkre, az állásokba, elfoglalta a kijelölt helyét és mint a falusi búcsúban, elkezdtük veretni a szerbeket, amíg tartott a lőszerünk. Utána mindenki lejött a pincébe, vagy a bunkerekbe és megvártuk, míg a szerb tüzérség kitombolja magát, mert ők azért sokkal jobban álltak a tűzerő terén és a tűzszünetet is kötetlenebb formába kezelték.

Olyan is volt, hogy kiment egy felderítő csoport és minden tagja meghalt a saját aknamezőnkön. Közben a mi csoportunk ott ült hulla részegen (mert, hogy szabad esténk volt), amikor Honda a felderítők parancsnoka szólt, hogy ki kellene mennünk, megcsinálni a felrobbant csoport feladatát. Aztán meglátva minket, inkább úgy döntöttek, hogy ezt most mégsem jó ötlet, de kiadták, hogy maradjunk készenlétben. Mi meg ott ültünk töltött Ak-kal teljesen elázva, hogy oké, akkor várunk. Volt, aki beszélni sem tudott, mi öltöztettük be, annyira részegek voltunk. Emiatt az egészet elhalasztották, de cserébe kaptunk egy olyan akciót, hogy megbosszulhassuk a saját aknamezőnkön felrobbant saját társainkat, amikor több napos tervezés után felderíthettünk ellenséges bunkereket, majd utána három tűzcsoporttal kimentünk és mindhárom bunkert felszámoltuk. Vállról indítható rakétákkal, 90 mm-es rakétákkal, mesterlövész-biztosítással, mindennel. Volt aknavető-fedezetünk, amit Tomo, a kőműves intézett, aki egy függőónnal irányzott. Nagyon jól csinálta, 50 méteres körben talált, ügyes volt. Mi, akik kimentünk, és végrehajtottuk a feladatot, visszafelé jövet szembesültünk azzal, hogy a szlovén mesterlövészünk, aki elvileg minket fedezett volna, a fa alatt ücsörög és békésen dohányzik. Kiderült, hogy még az elején leesett a fáról és mivel nem volt, aki segítsen neki visszamászni, így nem kísérletezett, inkább leült és megvárt minket. Mi meg mesterlövész-fedezet tudatában mentünk neki a bunkereknek. Az egyik csoport hamarabb ért vissza mint mi, egy igazi kincsesbányát hagyva maga után, amit mi össze is szedtünk. Tárak, gránát, kulacs, ami nem volt rögzítve, vagy lezárt zsebben, azt elszórták.  Mivel négyen voltunk egy-egy rajtaütő csoportban, így az elszakadást, lövészpárokban, egymást biztosítva hajtottuk végre, ahogy Szolnokon is oktatták a rajtaütések után. Kettő hátrafelé mozgott, kettő fedezte őket. Valamint ez volt a töltés alatti koncepció is, hiszen egy fő tartotta a 90 mm-es vetőcsövet a vállán, egy töltött, kettő lőtt.  Persze ők sem nagyon dugták ki a fejüket, hogy mi van a bunkerekkel. Már javában mentünk visszafelé, amikor a szerbek magukhoz tértek és megszórták azt a helyet, ahol nekünk lennünk kellett volna az ő elképzeléseik szerint. Szerencsére, csak kézifegyverekből. Volt velünk olyan magyar srác, aki a 2éme REP-től (2^e Régiment étranger de parachutistes, a Francia Idegenlégió 2. ejtőernyős ezrede K. D.) jött és úgy rágózott visszafelé, hogy a feje majdnem leesett. Ez volt élete első akciója. Hiába volt meg a légiós kiképzése, hiába volt két éve ejtőernyős, sosem volt még éles bevetésen. Olyan eufória volt rajta, hogy ott ölelgetett mindenkit vigyorogva. Örült, mint majom a farkának. Mi meg ittuk a pálinkát, amit a lövészárokban lévőktől kaptunk, amíg értünk nem jött egy traktor, amivel bementünk. A cuccainkat ledobáltuk, azt valaki összeszedte és bevitte a házba, mi meg beültünk a kocsmába kifestve, büdösen, mocskosan és halálra ittuk magunkat. Így nézett ki szinte az összes rajtaütés. Mindegyik valamire adott válasz volt a részünkről.

A bunkerek felszámolására induló csapat magyar tagjai Boszniában

Ilyen volt az is, amikor a holland parancsnokunk, aki a légiót is megjárta kitalálta, hogy nyolcad-tizedmagával megtámadja a szemközti oldali falut, amit évek óta nem tudtak elfoglalni nagy erőkkel sem. Ő azt gondolta, hogy most kimegyünk, mert az a hír járja, hogy a „Fehér Sasoktól” erősítés jött. Kivittünk egy félőrült cseh mesterlövészt, egy magyar srácot, aki az MG-42-esnek (II. világháborús 7. 92 mm-es német „villámgéppuska” K. D.) volt a nagymestere, kint voltam én, még egy mélységi felderítő, tehát összesen abból a csapatból hárman voltunk magyar mélységi felderítők. Ott volt a Mecsekalja Skins énekese (Endrédi Péter K. D.), aki később meghalt itthon. Ezzel a csapattal megtámadtuk a szerb állásokat. Csak az volt a baj, hogy a parancsnokunk elfelejtett szólni a saját állások felé, hogy mi kimegyünk és megtámadjuk a falut. Aztán mivel ez az akció a senki földjén ment, a szerbek tudták, hogy mi kik vagyunk, lőttek is felénk, mi meg feléjük. Viszont a mieink csak azt látták, hogy előttük mozognak valakik, a szerbek irányából meg jönnek feléjük a lövedékek. Ezért azt hitték, hogy mi, akik a senki földjén vagyunk, lövünk a horvát állásokra, feléjük. Tehát a szemükben, mi egy szerb csapat voltunk, akik éppen támadták őket. A holland parancsnokunk ugyan visszament egyeztetni, de valahogy beült sörözni és elfelejtett beszólni a parancsnokságnak. Aztán amikor két emberünk hátra ment lőszerért, azt látták, hogy a mieink traktorral nagyban vontatják a négy csövű PAM-ot, meg állítják fel az aknavetőket. Kérdezték is, hogy mi történik, erre a többiek mondták, hogy ott jönnek a csetnikek, a senki földjén keresztül. Erre a srácok mondták, hogy kizárt, mert mi, a 19-es felderítő és diverziós csoport vagyunk a senki földjén és mi lövünk a szerbekre, azok meg vissza ránk, mert támadjuk a falut. Erre a többiek megkérdezték a srácainkat, hogy miért támadtuk meg a falut egy csoporttal? Az volt a válasz, hogy parancsot kaptunk rá. Jött a kérdés, hogy kitől? Így derült ki, hogy a parancsnokunk, aki mindent kitalált „elfelejtett” szólni a parancsnokságnak arról, hogy mit tervez. Minden esetre a srácok szereztek lőszert, kihozták nekünk, mi meg addig verettük a falut, amíg volt mivel. Közben a faluból meg minket verettek AK-val, géppuskával, vállról indítható rakétákkal, kézifegyverekkel. Aztán amikor elfogyott a lőszerünk, akkor összepakoltunk és eljöttünk. Ennyi volt a falu ostroma. Mi konstatáltuk, hogy a falut tíz emberrel nem tudtuk elfoglalni, a szerbek meg konstatálták, hogy ott volt egy csapat, aki megtámadta őket, és, hogy sikeresen visszaverték őket. Ilyen akciókkal teltek a háborús hétköznapok.

A falu ostromára induló csoport egy része a támadás előtt

F. B.: Az akciók, amiket most felidéztél már Szentlászló után zajlottak nem? Hogyan alakult ez az időszak számodra?

D. Zs.: Igen, ez már mind Szentlászló után történt. Egyszer még megpróbáltam visszamenni Szentlászlóra, de az már lehetetlen volt, ezt telefonon mondták is az ott lévők. Indult is felmentési kísérlet, de nem sikerült, mert rosszul szervezett volt, elégtelen erőkkel, egyszóval borítékolható volt a kudarc. Ezt követően én már Horvátországba nem is akartam visszamenni, ezért Mihalik ezredes révén lejutottam Boszniába, Bosanska Posavinába, ahol a 106-os brigádba tettek be, itt szolgált akkor Alex is. A 106-os brigád felderítő és diverziós egységébe kerültem, ami egy nagyon érdekes csapat volt. Zömmel falusi parasztgyerekek, akiktől megkérdezték mik szeretnének lenni, azt mondták felderítő diverzánsok, ezzel kész. Mivel ehhez ugye bizonyos feladatok társulnak, megkapták a hozzá való eszközöket is, volt hangtompítós fegyver (Pleter 91), volt 308-as Steyr Sport precíziós puska Swarovski optikával, jugoszláv mesterlövész puska, robbanóanyag többféle, géppuskák, de gyakorlatilag azt kell mondanom, hogy az AK-kon kívül nagyon máshoz nem értett ez a csapat se, meg hát az is igaz, hogy egy felderítő egységnek nem nagyon kell cipelnie magával géppuskát meg ilyen nehéz jószágokat, mert a frontszakaszon szolgálatot teljesítőknek kellett volna a tűzfedezetet biztosítani lebukás esetén történő visszavonuláskor. Hála Istennek, erre soha se került sor. A nagyobb baj az volt, hogy a robbanóanyagokhoz sem értettek (nem is érdekelte őket), pedig felderítő és diverzáns csapat voltunk. Ennek a csapatnak volt egy Nintendoja. Egy falusi családi házban voltunk elszállásolva, én meg életemben először láttam Nintendo videójátékot. Természetesen mindig foglalt volt, csak két esetben tudtam hozzáférni. Az egyik az volt, ha tüzérségi támadás érte a falut vagy a környéket, mert olyankor megszólaltak a szirénák, mindenki lement a pincébe. Na ilyenkor én rá tudtam telepedni a játékra és játszhattam kedvemre. A másik lehetőség az volt, amikor bevittem valami új kreálmányomat, hogy megmutassam a többieknek. Ettől általában mindenkinek cigizni, pálinkázni, bármi mást csinálni támadt kedve, én meg olyan voltam, mint a meg nem értett gyerek. Ott álltam a frissen összeszerelt kütyüimmel, miközben ők elmenekültek kifelé. Úgyhogy bánatomban leültem és nintendóztam egy darabig. A Super Mario volt a kedvencem, azt nagyon szerettem.

„Beültünk a kocsmába kifestve, büdösen, mocskosan és halálra ittuk magunkat”

Ebből a házból indultunk el felderíteni, de ha lehet ilyet mondani, ezek a felderítések is inkább bóklászások voltak, mert nem voltak konkrét tervek, csak annyi, hogy „itt ez a szakasz, nézzétek meg, mi újság van”. Mi meg kimentünk, körbe néztünk, visszajöttünk, aztán szóban elmondtuk mit tapasztaltunk úgy nagy vonalakban. Nem volt meg az, hogy kifeküdjünk, vagy megfigyeljünk bármit is. Az egészben az volt a vicc, hogy tisztán látszott a nyomokból, merre mentek a szerbek. Ugyanígy láttad az aknamezőt is, mert az ellenség felőli oldalon, neked háttal le volt verve a tábla, hogy aknásított a terület. A feliratot nyilván nem láthattad, de tudtad mi az és, hogy előtted aknamező van. Ennek ellenére az egyik veszteségünket járőr során pont taposóaknák okozták. A másik esetben észrevettek minket, golyózáporba kerültünk és az egyik srác megsebesült. Az nagyon jó volt, mert nagyon jó cuccai voltak, amiket mire visszajött mi szétraboltunk. Aki aknára futott az Alex volt, ő még a szentlászlói harcokban elvesztette a jobb szemét, ezért nem vette észre a saját döntőpálcás harckocsiaknánkat, amire rá is adta a gyújtást. Ez azért öt kiló robbanóanyagot jelentett és el is küldte az aknát az meg őt. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy addigra kialakult annyi rutin, hogy a térköz és távköz betartása miatt lett két sebesültünk, meg egy nagyon halottunk. Ha a háború elején használt technikákat használtuk volna, amikor mindenki egymás fenekében „hőmérőzte” egymást, akkor vagy mind ott maradunk, vagy sokkal súlyosabb veszteségekkel úsztuk volna meg a dolgot. Persze ebből is egy futásos visszavonulás lett, utána nem is bírtam tovább maradni. Átkértem magamat a 104-es brigádhoz, így kerültem a HOS-hoz (Hrvatske oružane snage – Horvát fegyveres erők, az 1944-ben német támogatással felállított horvát reguláris haderő jogutódaiként működő horvát félkatonai szervezet), ami a brigádnak volt a félkatonai alakulata. Mondjuk az is igaz, hogy a brigád is félkatonai alakulat volt…

Indulás a bevetésre - traktorral

Ők az Ante Pavelic-féle (Ante Pavelic; Bradina, 1889. július 14. – Madrid, 1959. december 28. a horvát usztasa mozgalom alapítója és vezetője, a második világháború során a náci Németország által fenntartott Független Horvát Állam vezére K. D.) második világháborús horvát katonai vonalat vitték, a helyi HSP (A Hrvatska Stranka Prava – Horvát Jog Párt horvát nacionalista, jobboldali – konzervatív párt volt a jogutódja a XIX. század második felének azonos nevű pártjának, melyben az ország II. világháborús vezetője, Ante Pavelic is részt vett. K. D.) volt az egység gazdája. Valamiért a fekete egyenruha volt a domináns szín, gondolom mind harckocsizók és szerelők voltak, ezért ragaszkodtak hozzá… Mi, akik ettől annyira nem voltunk elájulva, továbbra is terepmintát hordtunk. Ez egy kivételezett alakulat volt, mert míg a horvát alakulatoknál száz márka volt a havi pénz, itt háromszázat adtak havonta. Egyszer, még a híres/hírhedt Soldier of Fortune zsoldos magazin is foglalkozott velünk (még Szentlászlón), hogy zsoldosoknak vagy szabadságharcosoknak számítunk-e. Miután a napi egy doboz cigire elegendő pénz nem az a klasszikus zsold, így amellett maradtak, hogy szabadságharcosok vagyunk. A horvát diaszpóra a világ minden tájáról tolta bele a kurrensebbnél kurrensebb egzotikus cuccokat és élelmet, valamint volt két török srác is, akikről később kiderült, én is nemrég tudtam meg, hogy ők a Szürke Farkasok (Török nacionalista, szélsőjobboldali fegyveres szervezet K. D.) tagjai. Ezek a török önkéntesek külön házban éltek a többiektől, fogadták be a két magyart, miután látták, hogy a különböző akciók során, vagy a senki földjén bevállalt őrségben, amit csak HOS vállalt be, hogyan viselkedtünk. Azt mondták, hogy a két magyar bejöhet, ha nem visz be disznóhúst, nem visz be alkoholt és a ház előtt leveszi a bakancsát. Mivel nekik Zágrábon keresztül a muszlim államok, török országon keresztül mindenféle segélyeket küldött, az ő ellátásuk még jobb is volt, mint a HOS-nak. Amijük meg nekik nem volt, mint a disznóhús meg az alkohol, azt elfogyasztottuk a HOS-nál. Tehát mi extra-extra fejadagokat ettünk. Egészen addig meg is maradt ez a felosztás, amíg meg nem halt az egység parancsnoka, máig tisztázatlan körülmények között. Utána a következő parancsnokok nem tudták úgy összefogni a brigádot, így megnőtt a sebesültek száma, megnőtt az elesettek száma. Ennek az lett a vége, hogy volt egy hat fővel induló felderítő akció, ami három fővel ért véget. Abból a brigádból az egyiküknek csak a lábát temettük el, a másikat teljesen, a harmadik halottat pedig csak több évvel később találták meg, őt és az Andreas felsőtestét a robbanás átdobta a szerb oldalra. Érdekes módon ez a baleset is a saját aknamezőnkön történt, megint az volt a hiba, hogy nem volt előzetes tervezés (illetve eltértünk attól), nem kaptunk éjjellátókat pedig ígérték, rádiót sem adtak, más területen volt végrehajtva a nappali terepszemle, egy tapasztalatlan, tekintély nélküli fiatal parancsnokkal indultuk neki, volt velünk egy alkoholista-morfinista, egy önérzetes szlovén, valamint egy önérzetes bosnyák (nagykarimás nemezkalapban, bőrdzsekiben, csizmában). Szóval összejött minden, mint a filmekben.

 Tüzelőállásban Boszniában

Az éjszaka csöndjében mentünk le a vízelvezető csatornába, ami szintén alá volt aknázva, kész csoda, hogy nem robbantunk fel már ott. A magyar álláspont az volt, hogy ha meg akarjuk csinálni, akkor a vízelvezető árokban elmegyünk a híd alatt, a másik oldalon feljövünk, tovább megyünk, végrehajtjuk a rajtaütést és visszajövünk ugyanezen az útvonalon. Ez is lett megbeszélve, a törökök pedig fedeztek minket. Csakhogy lent a vízelvezető árokban ki tört a vita azon, hogy ki merre menjen, ki nem akar az árokban menni, mert vizes, beázik a csizmája, vizes lesz a cuccom, tocsogni fogunk, fázni fogunk, satöbbi. Erre azt mondtuk, hogy jó, menjünk fent, de ti mentek előre, a magyarok hátul lesznek. Az első ember még átjutott a hídon, a második a híd felénél járhatott, a harmadik ember ekkor ment fel a hídra és ebben a pillanatban felrobbant az egyik harckocsiakna, ami elindította a többi aknát. Így az aknamező egy része a csoport felével együtt semmisült meg. A szerbek egyből ásót-kapát-nagyharangot ragadtak és mivel tisztán látták, hogy hol vagyunk, mindennel, amijük volt lőni kezdték a területet. Elárasztották a csatorna mindkét felét tűzzel. Aki ezt a történetet túlélte az lent vár az árokban részben azért, mert a robbanások után azt sem tudta, hogy merre van arccal, részben azért, mert az volt az egyetlen pont, ahol nem repültek vízszintesen mindenféle dolgok. Amikor megszűnt az ellenséges tűz, akkor visszamentünk a törökökhöz jelenteni és hajnalban jöttek a hordágyakkal és összeszedtük a többieket. Leraktuk őket az iskolában, ami hullaházként funkcionált és elmentünk piálni. Itt a vezetői és a szakmai dilettantizmusnak a levét ittuk meg.

 Horvát „Pleter M91” hangtompítós géppisztoly

F. B.: Mind a magyar, mind a horvát különleges erők soraiban szolgáltál. Ha össze lehetne hasonlítani őket, akkor mik, azok a különbségek és hasonlóságok, amiket kiemelnél?

D. Zs.: Ilyenről, hogy horvát, vagy bosnyák különleges erők, akkoriban még nem is nagyon lehetett beszélni. Miközben a magyar különleges egységek professzionális alapon, igaz sorkatonai állománnyal, de egy adott metódus alapján szerveződtek és kiforrott kiképzési terv alapján mentek a képzési folyamatok, amik segítségével el lehetett sajátítani azt a tudást, amit békeidőben lehet, addig a horvát és bosnyák különleges erők inkább organikusan, evolúciós folyamatban gyűjtötték be a tapasztalatokat a saját és a mások kárán tanulva. Jelen volt náluk egy bizonyos, a déli népekre jellemző „macsó-kultusz”, ami alapján bizonyos dolgokat nem csináltak meg, mert az nem volt férfias, de csak az elején. Aztán amikor ezek az emberek meghaltak, megnyomorodtak, a többiek rájöttek, hogy ha el akarják kerülni ezt a sorsot, akkor felhagynak ezzel a viselkedéssel. Ilyen volt például a mi elfuserált akciónk is a 104-es brigádnál, amikor a fele csapat meghalt. Eljöttek bevetésre hatalmas nemezkalapban, amilyet a gábor-cigányok is hordanak, meg bőrdzsekiben, a másik western csizmában, a harmadik német katonai csizmában, valóban úgy is néztünk ki, mint egy cigánykaraván, de legalább a fegyelmünk is olyan volt. A magyar Honvédségben a fegyelem az alap volt, kint pedig úgy alakultak ki ezek az egységek, hogy ki mi szeretne lenni, kinek milyen baráti köre van és hasonlók. Voltak nagyon jó csapatok, mint Josic Julien (Juhász József délvidéki magyar származású francia idegenlégiós, belga zsoldos, horvát háborús hős, nyugalmazott horvát ezredes K. D.) brigádja, vagy voltak olyan brigádok, amiket volt légiósok szerveztek, de a többség autodidakta módon tanult, mindenféle kiképzési terv nélkül.

Balról jobbra: Magyarok, egy mélységi felderítő, egy francia idegenlégiós ejtőernyős és egy rodéziai zsoldos

Ebbe mi magyarok próbáltunk valami színt vinni, mert például a 104-es brigádnál a kertben építettünk saját rohampályát. Máskor lementünk az ártérbe lőni, vagy eljártunk futni, szerveztünk menetgyakorlatokat, sőt a helyi járőrbajnokságot meg is nyertük, amiért megint csak utáltak minket a helyiek, nem pedig példaként tekintettek ránk. A magyaroknál ez úgy működött, hogy ami a kezünk ügyébe került, legyen az fegyver, felszerelés, robbanószer bármi, azt mindent igyekeztünk megtanulni, hogy még jobbakká váljunk. Ha valakinek segítség kellett, akkor, mint egy tanácsadó team, mi igyekeztünk segíteni neki.  Ebben nagyon hasznos volt Szolnok, hogy ott nekünk átadták a tudást, én ugye tisztesképzőn is részt vettem, ráadásul olyan is a természetem, hogy türelmes ember vagyok, szeretek oktatni és így át tudtuk adni, amit mi tudtunk. Emiatt az emberek szerették a magyarokat, hiába próbálták mások a rossz hírünket kelteni. Én úgy gondolom, hogy a mostani horvát különleges erők már máshogyan vannak, ott vérprofik vannak, a háborús veteránok a tapasztalatokból is sokat át tudtak adni, amit például itt Magyarországon nem.

F. B.: Mit gondolsz, mennyire értékelik a mostani horvát különleges erők az elődeiket?

D. Zs.: Egyrészről azt látom, hogy a horvát politikai elit igyekszik a háború emlékét kitörölni a lakosság emlékezetéből, ami nagyon elkeserítő és rossz kísérlet, másrészről viszont azt érzékelem, hogy a horvát lakosság felől viszont van igény a háborús múlt megértésére-megélésére. Én azt látom, hogy még a 2000-es évek elején is például Josic Julien oktatott, kiképzett, több mint húsz éves katonai múlttal a háta mögött, amit belga, francia, horvát zsoldban töltött el, mindenhol különleges műveletekben vett részt és fél lábbal is oktatott, nem pedig otthon nyalogatta a sebeit. Igaz a horvát állam részéről is volt ez iránt igény. A háborús tudáshoz és a veteránokhoz ezek az egységek visszanyúltak a kiképzés során és felhasználták azoknak az akcióknak a tapasztalatait, amiket a háború során végrehajtottak és a hat év alatt, sokféle ilyen akció volt. Más sajátosságai voltak a horvát-szerb háborúnak, mások a horvát-szerb-bosnyák háborúnak és megint más sajátosságai voltak annak, amikor0 mudzsahedinnekkel kerültek szembe. Földrajzilag is eltérőek voltak a harcterek. Mivel mindhárom konfliktus veteránjai ott voltak, sokféle tudást tudtak átadni.

 Teljes harci díszben Boszniában

A horvát hadvezetés sokkal inkább átérzi azt, hogy egy kis országnak mekkora szüksége van egy különleges alakulatra, mint mondjuk Magyarország, ami ugye 1945 óta nem háborúzott. Itthon sokkal nehezebben mennek a fejlesztések, modernizációs folyamatok, mint a horvátoknál, akik tudják azt, hogy érdekükben áll a lehető legjobb felszereléseket, kiképzőket, tapasztalatokat megszerezni. Azt kell mondanom, hogy a horvát különleges alakulatok talán naprakészebbek, mint a magyarok pont a háborús múlt miatt. A horvátoknak van kézzelfogható ellenségképe, mi a „terrorizmus” ellen harcolunk.

F. B.: Te mint veterán mélységi felderítő hogyan látod kívülről a saját csapathagyományok megjelenését? Megéli a mostani Szolnok akár a ti hagyományaitokat?

D. Zs.: Én úgy gondolom, hogy nem. Van viszonyítási alapom a szocialista érából, ami minden volt, csak nemzeti nem, de akkor is te egy magyar honvéd voltál, ott volt célként a haza védelme, a szovjeteket pedig kevésbé kellett majmolnunk. Büszkék lehettünk, hogy magyar mélységi felderítők voltunk, folyamatosan úgy szerveztük a bemutatókat, nyílt napokat, családi napokat, hogy aki odament, annak a szeme-szája tátva maradt. Ránéztél egy magyar katonára és nem egy az egyenruha színébe olvadó zászló és egy HUNGARY feliratból tudtad, hogy magyar baka, hanem az egyenruhájából és a felszereléséből is. Mára ezek egybeolvadnak a NATO-n belül. Mostanában voltam több rendezvényen, amihez a Magyar honvédségnek köze volt, akár Szolnokon is. Én azt gondolom, hogy sajnos szakmaiatlan volt és filléreskedő. Méltatlan egy ilyen nagyhírű és kiemelt költségvetéssel rendelkező alakulathoz. A szocializmus idejéhez képest is nagyon gyenge volt. Én azt látom, hogy míg Horvátországban van egy közeli ellenségkép és egy erős, sulykolt nemzettudat, addig Magyarországon az ellenségkép megfoghatatlan, valahol Maliban, Afganisztánban, Irakban van és úgy gondolom, hogy a magyar különleges erőknél érezhető egy számomra érthetetlen Amerika-imádat. Erre azt tudom mondani, hogy lehet szeretni az amerikaiakat, vannak jó katonáik, de a világon annyi más különleges egység van még. Miért ne szeressük az oroszt, vagy éppen az angolt vagy bármely Európait? A mostani helyzet szerintem túlságosan egyoldalú, még azt is megkockáztatom, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Kihez lojálisak? A kormányhoz, vagy akik felszerelik, kiképzik őket, missziókba viszik őket?

Érdekes kérdés a baretteké is. Ha van egy országban egy különleges alakulat, amit favorizálnak, de nincs annyi érdekérvényesítő erejük, hogy kiharcolja magának, hogy az a zöld barettsapka, amit az ő elődeik viseltek és tettek itthon és a nemzetközi szintéren is ismerté és elismertté csak az ő fejükre kerülhessen, ne legyen missziókban, vagy lövészeken, ne legyen senki másnál a honvédségen belül a zöld barett, vagy épp kiharcolják a régi halálfejes szárnyas jelvény viselését, melynek viselőit, haditetteikért szintén nagy tisztelet övezett, az nagy baj. Ha két ilyen apró és mégis fontos dolgot nem tudnak kiharcolni, akkor hogyan fognak kiharcolni más dolgokat?

F. B.: Ha a Honvédségen belül te, mint veterán nem látod a csapathagyományok ápolását, akkor adja magát a kérdés, hogy hol igen? Szerinted kik viszik tovább a mélységi felderítők hagyományait?

D. Zs.: Készült csapatmúzeum és van egy emlékfal is, ezeket én is láttam. Emellett van egy alakulatnap, amikor az ember lemehet szájat tátani, de mi már nem is járunk erre. Én úgy gondolom, hogy ha ekkora USA-mítosz van manapság, akkor a hagyományőrzésben miért nem sikerül őket másolni? Vágjuk ki a rezet, minden veterán kapjon e-mail-ben meghívót és egy ilyen nyílt napon akkor lehetne egy veterán-program ami szűkebb körben működik és egy nyíltabb program, a nagyközönségnek. Egy ilyen alkalommal mutassanak meg mindent, amit meg lehet mutatni. Itt vannak a hagyományőrzők. Kitűnő hagyományőrzői vannak Szolnoknak, akik a második világháborús Bertalan Árpád korszaktól egészen napjainkig feldolgozták ezt a témát. Álljon nekik egy sátor, ahol bemutathatják a gyűjteményüket. Emellett egy másik sátorban mehetnének az előadásaik, hiszen a legtöbbjük kutató is. Miért ne tarthatnának arról prezentációt, hogy honnét hová jutott el az alakulat? Lehetne normális konyha, ahol mindenki ehet egy jót, akár gulyáságyúból is. A horvátoknál így van. A Vukovár elestére emlékező memorial day-en, van vonulás a kivégzettek útvonalán, haditechnikai bemutató a honvédő háború fegyvereiből és egy laktanyai ebéd, ahol a háború alatt fogyasztott főételt főzik. És ott nem háromszáz fő vesz részt a megemlékezésen! Legyenek bemutatók, falról ereszkedés, cseréptörés, vaktölténnyel/pirotechnikával való tűzharc, mert az embereknek cirkusz kell. És ez valahol alakulati és honvédségi PR is, amivel egyrészről a veteránok előtt tisztelegnek, másrészről újoncokat is toborozhatnak. Az, hogy a bóklászó veteránok fölött elszáll két helikopter, amiből kiugrik négy ember, az nem alakulatnap, mert parasztvakításnak is kevés. A hadseregnek össze kell hangolnia a munkát a hagyományőrzőkkel, támogatni őket, mert erre áldozzák a szabad idejüket, könyveket vásárolnak, eszközöket vásárolnak, amik nagyon nem olcsó dolgok. És ez a hadsereg érdeke is. Nem tolonganak az újoncok a kapuknál, és egy ilyen esemény „megpromózásával” azért lehetne villantani.

Biztos vagyok benne, hogy az alakulat egy ilyen kiállítással hírét tudná vinni annak itthon és nemzetközi viszonylatban is, hogy volt valamikor itthon egy MN3100, előtte volt egy Bertalan Árpád-féle ejtőernyős alakulat, utána pedig lett egy különleges alakulat, ami az első kettőből jött létre, mint a föld meg a gyökér, amiből kinőtt a fa. Egy fánál is, ha beteg a gyökér, vagy rossz a föld, akkor meghal a fa. Ezért ezt gondozni kell. Egy ilyen fának a hagyományőrző olyan, mint a tápoldat, ami erősíti, táplálja a földön és a gyökéren át az egész fát. E kettőnek szimbiózisban kellene működni és ezen fontos elgondolkozni, mert bár ez lehet, hogy egy erős kritika, de építő szándékú, segítő kritika, melyben a megoldás vagy annak egy része is megtalálható. Így a veteránok is érezhetnék, hogy meg vannak becsülve, a külvilág is látná, hogy Magyarországon, mind a hadsereg, mind a civil szféra révén van egy olyan hagyományápolás, ami az egész angolszász világban (de az egykori, szintén VSZ tag Lengyelországban is), természetes dolog, valamint a civil közönség is látná, hogy van egy ilyen, hogy magyar különleges alakulat, amire büszkék lehetünk. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen bemutatók a katonáknak is gyakorlási lehetőséget jelenthetnek. Ha rajtam múlna, én annyit fordítanék erre, hogy elérjem, hogy mindenki erről beszéljen. Nem is lenne nehéz, mert ez az a pont ahol a kormány, az alakulat és a hagyományőrzők érdekei találkoznak.

F. B.: Nagyon szépen köszönöm neked, hogy megosztottad velünk az emlékeidet, tapasztalataidat, gondolataidat nem csak a múlt, de egy kicsit a jelen és a még ismeretlen jövő kapcsán is. Köszönöm a szolgálatodat amit itt és amit ott végeztél, örülök, hogy beszélhettünk!

D. Zs.: Én köszönöm, hogy megkerestetek!

Epilógus:

Az interjú végén álljon itt egy idézet Eduardo Rózsa-Flores, Dér Zsolt szentlászlói parancsnokának „Meghaltunk és Mégis Élünk” című könyvéből, mely a szentlászlói harcok huszonnegyedik napját írja le:

„Ma elment Zsolt… az ő elutazásával elveszítettem az egyik legjobb katonámat ebben a háborúban, egy olyan különleges katonatípust, akit a fegyelem, a személyes kezdeményezésben testet öltő találékonyság és a parancsnoka iránti feltétlen tisztelet jellemez. (…)”

Források:

- Boda József: Az Én Felderítő Történetem (Felderítők Társasága Egyesület Budapest, 2018.)

- https://hu.wikipedia.org/wiki/%C5%BDeljko_Ra%C5%BEnatovi%C4%87

- https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zsa-Flores_Eduardo#A_d%C3%A9lszl%C3%A1v_h%C3%A1bor%C3%BAban

- Eduardo Rózsa-Flores – Földi József: Meghaltunk és Mégis Élünk Igaz Történetek a Nemzetközi Brigád Harcosairól a Balkáni Háborúban (Alexandra kiadó Budapest, 1999.)

Képek Forrása:

- Dér Zsolt archív

- Kiss Dávid gyűjteménye

- Kiss Dávid -