Kedves Barátaink!

Az alábbiakban Berkesi Balázs bajtársunk tanulmánya olvasható, melyben részletesen bemutatásra kerül a magyar légimozgékonyságú képesség koncepciójának fejlődéstörténete mellett az ilyen képességgel bíró alakulatok saját története, struktúrája és felszerelése is. Jó szórakozást kívánunk az íráshoz, mely egyben tisztelgés is minden egykor vagy most ilyen alakulatnál szolgáló katona előtt!

Valamivel kompenzálni kell a fegyverek hiányát, és itt jönnek be az emberi tényezők. Tehát! Jobban felkészültnek kell lenni és jobb fizikai állóképességgel kell bírni, a pszichének is jobban a helyén kell lenni, mint úgy általában, és hát az egymásrautaltság, ami lényeges ennél a csapatnál.

Keresztúri László ezredes

 A magyar pegazus
(Magántulajdon)

A második világháború után nagy változások következtek be a légideszant csapatok életében keleten és nyugaton egyaránt. Az ejtőernyős lövészek mellett az 1950-es évek végétől és a 60-as évek elejétől megjelentek a helikopteren szállított gyalogosok is. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen már a 2. világháborúban nagy számban kerültek bevetésre, különösen az angolszász légideszant hadosztályok kötelékében vitorlázó gyalogos csapatok. Több leszálló deszant hadműveletre is sor került, ahol a gyalogosokat szállító repülőgépek landoltak (akár ellenséges tűzben is) repülőtereken, hogy azt elfoglalják, vagy azokról kiindulva feladatokat hajtsanak végre. 1944 augusztusában Nagyváradon a magyar ejtőernyős zászlóalj is sikeres leszálló deszantot hajtott végre, bár ez nem volt tervezett. A repülőtér őrségét akarták eredetileg megerősíteni, de azt már elűzte a román gyalogság, mikor a magyar ejtőernyősöket szállító gépek megérkeztek, így azok erős elhárító tűzben voltak kénytelenek landolni.  Az ellenállással dacolva az ejtőernyősök visszavették az elveszített repülőteret.

A légi gyalogság koncepciója 1939 előtt is létezett, és a háború alatt bebizonyosodott, hogy működőképes. De igazán hatékony alkalmazásra a helikopterek megjelenése adott lehetőséget. A forgószárnyasokkal, sokkal pontosabban és biztonságosabban lehetett csapatokat deszantolni a műveleti területre, mint vitorlázó repülőgépekkel. A nehézfegyverzet kirakása is sokkal könnyebb lett, ami megnövelte a csapatok tűzerejét. A hidegháború proxy konfliktusaiban, mint a vietnámi háború vagy Afganisztán, illetve kisebb összecsapások alkalmával (Grenada 1983-ban, illetve Panama megszállása 1989-ben) a helikopteres gyalogság többször bebizonyította, hogy fontos társa az ejtőernyős lövészeknek.

Felmerülhet a kérdés bennünk, hogy ez idő tájt mi történt nálunk? 1954-ben a Magyar Néphadsereg egyetlen ejtőernyős lövészzászlóalját az akkori haderőátszervezés keretében felszámolták. A döntés mögött feltehetően nem csak politikai okok állhattak. Egyetlen zászlóalj valószínűleg nem lehetett túl hatékony, nagyobb, ezred vagy dandár méretű csapat felállítása pedig túl költségesnek bizonyult volna. Nem feltétlenül az alakulat létszámának növelése lett volna drága, hanem az, hogy több szállító gépre lett volna szükség.  Ne felejtsük, hogy már a háború alatt kiderült, egy kiváló ejtőernyős alakulat jócskán veszíthet a harcértékéből, ha nincs elég szállító kapacitás a légierő birtokában, hogy a csapat minden alegységét a bevetési területre szállítsa. Gondot jelentett továbbá az, hogy a nehézfegyverzet kihelyezését nem tudták megoldani, ami gyengítette a zászlóalj tűzerejét. 1961-62-től a Magyar Néphadsereg feladata egy esetleges európai konfliktus esetén a hazánk területén állomásozó szovjet erők támogatása lett volna, egy nyugati irányú, Ausztrián keresztül, a Pó-völgyéig tartó előrenyomulásban. Valószínűleg erre a feladatra a szovjet erők megfelelő számú és méretű deszant alakulattal rendelkeztek, így az MN kötelékéből továbbra is kimaradtak az ejtőernyős deszant csapatok.

Ejtőernyősök az ’50-es évek elején
(Pénzes Sándor tulajdona)

Bár a hadsereg ejtőernyős szolgálata túlélte az ötvenes évek második félének nagy haderőátszervezési hullámát, és 1959-től megkezdődött a mélységi felderítő századok felállítása, azok teljesen más képességet képviseltek már, így biztosan kijelenthetjük, hogy az ejtőernyős lövész képesség 1954 után eltűnt a Magyar Néphadsereg eszköztárából. Ironikus módon azonban a hidegháború utolsó szakaszában a hadsereg vezetése ráeszmélt, hogy szükség lenne egy deszant alakulatra, ami a mélységi felderítőktől eltérő feladatkörben is alkalmazható. Ekkor viszont már a sokkal pontosabb és egy zászlóalj méretű erő szempontjából jóval hatékonyabb helikopteres megoldás felé fordultak. Az ötlet alapját az adta, hogy 1984-ben létrejött a szolnoki 89. Vegyes szállító repülő ezred, ami már megfelelő technikai hátteret biztosított egy ilyen csapatnak. Az elkövetkező években sikeresen kidolgozásra kerültek a légimozgékonyságú harcászat elvei, majd egy csapat felállítása is megtörtént. 1987-ben a szolnoki Besenyszög úti (Mester úti) laktanyában létrejött az 5. Önálló deszant-roham zászlóalj (MN6540), a Magyar Néphadsereg első és egyetlen légimozgékonyságú zászlóalja.

A csapat természetesen a szovjet mintát követte; az előkészítő munkában a Szovjet hadsereg egyik ezredese is részt vett. A csapat szervezetébe négy deszant-roham század (3 lövész és egy 82mm-es aknavető szakasz), egy páncéltörő üteg (feltehetően SzPG-9 állványos gránátvetőkkel), egy 120 mm-es nehéz aknavetőüteg, egy híradó század, illetve egy kiszolgáló század és a zászlóalj törzse tartozott. Az aknavetők mellett a lövészszakaszokat lángszórókkal is ellátták, amik nagyban megnövelték az alegységek ütőképességét helységharcban. Érdekesség, hogy fényképek tanúsága szerint a Magyar Néphadsereg talán egyetlen alakulata volt, amit az új Ak-63D gépkarabélyokkal szereltek fel.

A nagy tűzerőre azért volt szükség, mert a zászlóalj fő feladata háború esetén ellenséges hadosztály vezetési pontok, atomeszközök indítóplatformjainak rombolása, valamint egyéb ellenséges objektumok elfoglalása és tartása lett volna. Megközelítőleg 50-60 km-es szállítást követően maximum 8-10 km mélységben kívánták bevetni a csapatot. Ez azért volt fontos, mert ez volt az a bevetési mélység, ahol még lehetett azzal számolni, hogy a zászlóaljat időben fel tudta volna menteni az előrenyomuló főerő.

1988-ra a zászlóalj elérte a teljes feltöltöttséget, és az utolsó nagy Varsói Szerződés hadgyakorlaton, a „Barátság 88”-on bevetésre is került. Sári-Dabas-Táborfalva térségben, a csapat három százada (illetve egy századot tartalékban hagytak) helikopterekkel került kihelyezésre és imitált tömegpusztító fegyver indítóállások rombolását gyakorolták.

Bár hadgyakorlat megmutatta a zászlóalj létjogosultságát, az 1989-es évvel beálló politikai változások azt megkérdőjelezték. Az 1990-es „Gerecse” fedőnevű átszervezés során a csapatot felszámolták, mert a Magyar Köztársaság új védelmi stratégiájába nem illet egy ilyen offenzív alakulat. Azt, hogy ez mennyire rossz döntés volt, 1991 őszén a horvátországi háború eszkalálódása bebizonyította. Bars bombázása után az MH-t (különösen a 2. Gépesített Hadtestet, majd Katonai Kerületparancsnokságot, amit a horvát-magyar határra rendeltek) és a BM Határőrséget mozgósították, és ugyan sikeresen lezárták a határt, kiderült, hogy az azon átszivárgó kis fegyveres csoportok elfogására a nagy gépesített lövészdandárok túl lassúnak és nagynak bizonyultak. Egy légimozgékonyságú csapat sokkal hatékonyabb lett volna, de azt már felszámolták. A honvédség részvétele a határ megerősítésben 1992 tavaszáig, a horvát háború időleges „elcsendesedéséig” eltartott (a háború csak 1995-ben ért véget), miden szervező munka csak ez után kezdődhetett. Az észlelt problémák nyomán, jobb híján a felderítő zászlóaljak mélységi felderítő alegységeinek kellett egy különleges „kettős rendeltetésű” szakaszt kiállítaniuk, amit szükség esetén lövész feladatokra is be lehetett vetni. A szolnoki 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóaljnál is így tettek. 1992. február végén két lövész alegység felállításába kezdtek, amelyek személyi állományát az F és K századokból válogatták össze. Érdekesség, hogy ezeket az alegységeket speciális, csapatpróbára szánt gyakorló ruházattal és málhamellényekkel látták el, továbbá feltétezéseim szerint a felszámolt 5. zászlóaljtól „megörökölték” az Ak-63D gépkarabélyokat is. A katonák egy kísérleti jellegű, légimozgékonyságú-lövész kiképzést kaptak. Visszaemlékezések szerint ezért kezdetben nem lelkesedtek a mélységi felderítők, azonban a közös felkészülés alatt nagyon jól belejöttek az új feladatukba. Más alakulatoktól is érkeztek hivatásos katonák az alegységhez, főleg kiképzési célból. 1992 májusában egy látványos hadgyakorlattal zárták le a kiképzést, amin a BLFZ mellett a többi négy felderítő zászlóalj kettős rendeletetésű szakasza is részt vett. A felső vezetés láthatta a potenciált egy ilyen alakulatban, ezért annak fejlesztésébe fogott.

Az MH 34.BLFZ Kettős rendeletetésű alegysége
(Vitéz Kiss Zsolt tulajdona)

 Augusztus folyamán már újoncokat vonultattak az új alegység állományába, és 1992. szeptember 1-én létrejött az 1. Légimozgékonyságú század, amin belül egy támogató szakasz is felállításra került. Az utóbbi alegység SzPG-9 állványos gránátvetőkkel (hátrasiklás nélküli löveg) került felszerelésre. Ez az alegység 1993 júniusában egy látványos, Várpalota-Tés térségében megtartott harcászati gyakorlat keretében bemutatkozott a magyar közvélemény előtt. A század gyorsabb mozgását biztosítandó, légi szállításra alkalmassá tett UAZ 469-es terepjárókkal kerültek felszerelésre, amiket a Mi-8-as helikopterekbe lehetett málházni. Érdekesség, hogy a kocsikat, különleges, a 2. világháborúban alkalmazott német álcafestéssel látták el, ami nagyon jól megállta a helyét a próbákon.

Egy új légimozgékonyságú erő volt születőben. Azonban az 5. deszant-roham zászlóaljjal szemben egy kizárólag védelmi feladatokra bevehető, gyorsreagálású erőről lehetett már csak szó. Egy olyan csapatról, ami az ország területén belül bárhol bevethető és feladatát nagyfokú önállósággal hajthatja végre. A korábbi szovjet harcászati elvek helyére a Magyar Köztársaság nyugati integrációjával és NATO csatlakozási törekvéseivel összhangban, nyugati eredetű elgondolások kerültek.

1993 márciusában a 34. BLFZ 2. felkészítő részleg bázisán létrehozták a légimozgékonyságú zászlóalj előkészítő törzsét, valamint egy kiképző századot. Szeptember 1-én létrejött az MH 88. Légimozgékonyságú Zászlóalj. A csapat a ceglédi 3. Katonai Kerület, később Gépesített Hadosztályparancsokság alárendeltségében működött, annak 2000-ben bekövetkezett felszámolásáig. A csapat feladatai válsághelyzet esetén a határszakaszok gyors lezárása, fontos terepszakaszok, illetve területek biztosítása, ellenséges fegyveres csoportok felkutatása és elfogása, fontos épületek őrzésének megerősítése, valamint ipari katasztrófák, továbbá terrortámadások következményeinek felszámolása lettek. Háború esetén pedig az ellenség harcászati vagy közeli hadműveleti mélységeiben lévő objektumainak rombolása vagy elfoglalása (vezetési pontok, repülőterek, utánpótlási vonalak, stb.), a védelemben keletkezett rések gyors lezárása, ellentámadások támogatása, ellenséges légideszantok felszámolása, harci kutató-mentő feladatok végrehajtása és így tovább. Már 1993 körül körvonalazódott, hogy az alakulat béketámogató szerepkörben is alkalmazható, valamint humanitárius feladatokra szükség esetén bevethető.

Az 1993-as alakuláskor a következő alegységek tartoztak a zászlóalj parancsnoksága, valamint törzse alá: az 1. légimozgékonyságú század és a Kiképző század. A 2. és 3. légimozgékonyságú századot csak „M” (mozgósítás) esetén akarták feltölteni. A korábbi támogató szakaszból, Támogató század lett, ami három alegységből állt: Egy vegyes páncéltörő szakasz (SzPG-9 állványos gránátvetőkkel, 9K111 Fagot irányított páncéltörő rakétakomplexumokkal felszerelve), egy aknavető szakasz (82mm-es aknavetőkkel) és légvédelmi rakéta (közkedvelt nevén „LÉRAK”) szakasz, amit SZTRELA-2 vállról indítható rakétákkal láttak el. A biztosító alegységek ekkor a Híradó szakasz, Komendáns szakasz, Műszaki szakasz, Vegyi-sugár felderítő szakasz volt, valamint egy csak békeidőben fenntartott Csapat hírközpont is rendelkezésre állt. A zászlóalj ekkor még nem rendelkezett önálló felderítő alegységgel.

Kirakás
(Csurilla Imre tulajdona)

1994. június 27-én Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság akkori elnöke csapatzászlót adományozott a zászlóaljnak. Szinte már a kezdetektől arra törekedett a zászlóalj vezetése, hogy minél több szerződéses katonát tartson meg a csapat, amit az elkövetkező években többször hangsúlyoztak is. A haderő átalakításában, a korábbi tömeghadseregből, profi hivatásos haderővé való átállásban a 88. LMZ oroszlánrészt vállalt, amit az elkövetkező években kiválóan végre is hajtott.

Úton a század
(Magánfelajánlás)

Az elkövetkező pár év nem sok változást hozott a zászlóaljnak, viszont 1996. március 1-én a haderő reform keretében a MH 88. Légimozgékonyságú zászlóaljat, MH 88. Gyorsreagálású Zászlóaljjá szervezték át. A megalakulás óta használt Mester úti laktanyából a Thököly úti (korábbi Rékasi úti) laktanyába költözött át a csapat és a MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóaljjal került szomszédságba. Az átszervezés komolyan érintette a zászlóalj létszámát, ami a korábbi 488-ról, 650 főre növekedett. Az 1. Gyorsreagálású század (korábbi 1. LM század) mellé felállt a 2. GYR század (amit előszeretettel hívtak „gladiátor képző”-nek), és a kiképző századból a 3. GYR század lett. Érdekesség, hogy a 2. század lett a Magyar Honvédség egyik legelső (hanem az első) teljes egészében szerződéses és hivatásos állományú alegysége. A 3. század megtartotta a kiképző század képességét is. További érdekesség volt, hogy a zászlóalj Felderítő, Vegyi-sugár felderítő és Műszaki szakaszát, az úgynevezett Harcbiztosító Század parancsoksága alá rendelték (ezt a katonák gyakran HBO századnak rövidítették és úgy ejtették, mint a híres kábeltévé csatorna nevét). Ez az alegység szinte teljes egészében ejtőernyős beosztású katonákból állt. Műszaki szakasza képviselte a zászlóalj „vízen járó” képességét is, ami a búvárszolgálatot és a különleges átkelő rajt jelentette.

A Harcbiztosító Század nem hivatalos karjelzése (1997-98-tól)
(Magántulajdon)

A szerződéses katonák száma 1996-ban 250-re nőtt és az elkövetkező években a harcoló (végrehajtó) alegységekben már szinte csak ők szolgáltak, de sorkatonák egészen 2004-ig megfordultak a zászlóalj kötelékében. 1998 folyamán a Támogató század SzPG-9-es gránátvetőit Metisz II. irányított páncéltörő rakétákra kellett lecserélni, amiknek rendszerbeállító lövészetét a zászlóalj önállóan hajtott végre. Visszaemlékezések és a Magyar Televízió felvételei szerint a támogató alegység két darab szovjet gyártmányú 2B9 Vasilek öntöltő aknavetővel is rendelkezett, amiket a zászlóalj anyagi-technikai szolgálata még módosított is. A tervek szerint a Honvédség többet is vásárolt volna a zászlóalj számára, de az általános költségvetési megszorítások miatt erre végül nem került sor. Viszont 1996-tól a Támogató század, Vegyes páncéltörő szakaszának 1. Támogató csoportjában 12,7 mm-es Gepárd rombolópuskát is rendszeresítettek.  

Eddigre a zászlóalj minden harcoló alegységét és a speciális Harcbiztosító Századot is ellátták módosított UAZ terepjárókkal is.

Terepen
(Földi Zoltán tulajdona)

A 90-es évek második fele rendkívül mozgalmas volt a 88-as számára. Nem csak a belső változások miatt, de 1996-ban a budapesti BEKK (Béketámogató Kiképző Központ) felszámolást követően bizonyos részei a zászlóaljba kerültek beépítésre, és így a 88. folytatta a békefenntartók felkészítését. A zászlóalj szerződéses és hivatásos állományának jelentős része maga is több misszióban szolgált. Ezek közül a legfontosabbak ciprusi UNFICYP és a sínai MFO (római központú, ENSZ-től független) missziók voltak. A zászlóalj rengeteg tapasztalatra tett szert a nemzetközi békefenntartó műveltekben valamint különböző NATO békepartnerségi gyakorlatokon, mint például a hazánkban végrehajtott Delta 97’, az 1998-as Strong Resolve ’98 Portugáliában, az év szeptemberében megrendezett macedóniai Békepartnerségi gyakorlaton a Cooperativ Best Effort-on. Azt sem szabad elfelednünk, hogy a délszláv háború elhúzódása miatt a zászlóalj elég gyakran élt át harckészültségeket. Az 1999-ben megindult KFOR misszióban is számtalan 88-as katona fordult meg.

Macedónia 1998
(Nagy László tulajdona)

További változás volt 2000 folyamán a 4. manőver század felállítása (személy állományát a 3. GYR század biztosította, így a 3. századot csak M esetén töltötték volna fel újra), aminek mozgatására később Hódmezővásárhelyről BTR-80-as páncélozott szállító harcjárműveket hoztak a szolnoki helyőrségbe. A járművek átvételére 2001 márciusában került sor.

A 4. század nem hivatalos karjelzése (2000-es évek eleje)
(Magántulajdon)

Az átszervezések mögött egy sokkal nagyobb terv körvonalazódott. 2000. október 1-től a 88. Gyorsreagálású Zászlóalj átszervezésre került (ismét) és az MH 1. Könnyű Vegyes Ezred hadrendi megnevezést kapta. A létszám 1028-ról 2004-ig 1167 főre emelkedett. Változást jelentett a BTR-el felszerelt 5. század felállítása.  Az utóbbi alegységet nem töltötték fel, csak a század törzsét, illetve az 1. szakasz parancsnoki állományát, hogy a 4. század újoncai számára szakalapozó képzést végezzen. A Támogató századot, mint önálló alegységet felszámolták és három szakaszát a 2. GYR századhoz rendelték (ezt hívták „nagy” 2. századnak). A megnövekedett létszám miatt felállításra kerültek helyőrség támogató alegységek is. A Harcbiztosító század alárendeltségében működő felderítő alegységet is kivették a század irányítása alól és önálló Felderítő századdá fejlesztették. 2000. október 1-én létrehozták (az ezred részeként) a Magyar Honvédség Béketámogató Kiképző Központot (MH BTKK), és a Könnyű Vegyes tovább folytatta a békefenntartók felkészítését.

2001 folyamán az alapító 1. századot elkezdték átszervezni ejtőernyős mozgékonyságúvá. A század állománya orvosi alkalmassági vizsgálatokon vett részt. Akik vállalták az ugrást, a században maradtak, még akik nem, illetve nem feleltek meg a kritériumoknak, a 2. és 3. GYR századba vezényelték át. Így 1954 után újra működött egy ejtőernyős lövész alegység a Magyar Honvédségben.

A 2000 utáni időszak volt egyértelműen a csapat csúcsidőszaka. Problémát jelentett azonban, hogy a BTR-ek légi szállítását nem tudták megoldani, mert a rendelkezésre álló AN-26-os gépek nem voltak alkalmasak ilyen feladatra. A 2001-ben megtartott Lariat Response és a 2002-es Hungarian Response hadgyakorlatokon az ezred C-17-es szállítógépekbe sikeresen málházott BTR-eket, azonban a C-130 Herculesekbe ez a feladat megoldhatatlannak bizonyult. A járművek kialakításból és a rámpa emelkedési szögéből fakadóan málházás közben a BTR-ek megrongálhatták volna a gép szerkezetét.

2003-ban és 2004-ben a Magyar Honvédség iraki és afganisztáni szerepvállalásában az 1. KVE óriási szerepet játszott. Az iraki háborúba az ezred egy századot küldött, aminek része volt egy ejtőernyős beosztású katonákból álló szakasz is, ami egy fontos objektum védelmét látta el. A század szállítmánykísérési feladatokat hajtott végre. 2004. június 17-én az ezred 4. századának katonája, Nagy Richárd szakaszvezető Al-Hillahtól hetven kilométerre egy útkereszteződésben, rögtönzött robbanószerkezet detonációja következtében hősi halált halt. Ő volt második világháború után az első magyar katona, aki tényleges harcfeladat végrehajtása közben vesztette életét. A 88-as a mai napig hűen őrzi nevét, ahogy az NKE (a korábbi Zrínyi Akadémia) udvarán felállított békefenntartó misszióban életüket veszített katonák emlékművére az ő neve is felkerült. 

2004-ben azonban egy újabb átszervezés következett be, ami már egyértelműen negatívan érintette a csapatot. A honvédelmi költségvetés újabb megszorítása következtében, valamint amiatt, hogy 2003-ra nyilvánvalóvá vált a hadsereg légi szállító képessége fejlesztésének elmaradása, az MH 1. Könnyű Vegyes Ezredét újra zászlóaljjá szervezték át és a tatai MH 25. Klapka György Lövészdandár alárendeltségébe helyezték. 2004. szeptember 1-től 25/88. Könnyű Vegyes Zászlójaként folytatta tovább a csapat, aminek létszáma 1045 főre csökkent. A zászlóalj talán legnehezebb időszaka következett. A 4. GYR századot teljesen felszámolták (helyét a 3. század vette át), ahogy a Felderítő századot is. A 2. GYR századtól elvették a támogató elemeket és azokból, illetve a megmaradt felderítő-műszaki alegységekből létrehozták a Harctámogató századot. Az MH BTKK is önállósodott és kikerült a zászlóalj alól. Részben véget ért az 1996 óta tartó hagyomány. Nagy gondot jelentett továbbá a kipróbált, tapasztalt szerződéses állomány kiáramlása. Sok, a 90-es évek óta szolgáló szerződéses altiszt és tisztes szerelt le vagy folytatta más alakulatoknál. Szinte jelképe lehetne ennek az időszaknak az, hogy a zászlóalj a Thököli úti laktanyából a helikopterbázisra diszlokált. Nem sokkal előttük a 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj is végrehajtotta ezt.

Idővel a zászlóalj újra talpra állt és folytatta a magas fokú szakmai munkát. 2015 márciusában újra önálló (ÖHP közvetlen) státuszt kapott, csak azért, hogy 2016. január 1-étől az MH 2. Különleges Rendeltetésű Ezred (2018. január 1-től dandár) parancsnoksága alá kerüljön (a 34. KMZ-el együtt).

Talán ez az egyetlen alakulat a magyar hadtörténetben, amit ennyiszer átszerveztek, vagy magasabb parancsnokság alá rendeltek. A csapat mögött rengeteg munka, küzdelem, keserűség és győzelem áll, és véleményem szerint, ha már nem is önállóan, de tovább viszik az 1987-ben, vagy ha úgy vesszük a (34. KMZ-vel közösen) az 1938-ban megkezdett utat, és magyar légimozgékonyságú-ejtőernyős lövészgyalogság képességét a jövőben is képviselni fogják.

Ejtőernyős nap 2017

BEVETÉSRE KÉSZ!

- Berkesi Balázs -

Források:

Turcsányi Károly- Hegedűs Ernő: A légideszant II., Ejtőernyős-, helikopteres,- és repülőgépes deszantok a modernkori hadviselésben (1945-2010), Puedlo Kiadó 2010.

Somkutas Róbert: Álcaruhában, Fejezetek a hadműveleti-harcászati és csapatfelderítés történetéből (1945-2000)

https://nava.hu/id/02930_1993/

https://nava.hu/id/02784_1992/

https://www.honvedelem.hu/cikk/51640

https://nava.hu/id/03188_1996/

https://honvedelem.hu/szervezet/Mhbtkk

https://honvedelem.hu/cikk/15414/a-h%C3%B5si-halottra-emlekeztek

Magyar Honvéd 9. évfolyam, 15. szám, 1998

Magyar Honvéd 9. évfolyam, 9. szám, 1998

Veteránok visszaemlékezései