Kedves Barátaink!

75 esztendeje ért véget a II. világháború Európában. Az 1939 és 1945 között, hat esztendőn át tomboló világégés, mely az emberiség eddigi legnagyobb háborújaként vonult be a történelemkönyvekbe, több, mint 60 millió ember halálát okozta. A konfliktus súlya és kiterjedése miatt a történész-társadalom szó szerint könyvtárnyi irodalmat szánt a téma feldolgozásának, melyben a főszerepet a politikai katonai vezetők, a kiemelkedő személyiségek visszaemlékezései kapták. Csupán az utóbbi évtizedekben indult meg a történelmi eseményeket „béka-perspektívából” bemutató visszaemlékezők felkutatása, emlékeik rögzítése és közreadása. Ilyen módon, megfelelő forráskritikával kezelve a visszaemlékezőket, megismerhetővé vált az egyszerű emberek, frontkatonák története is. Kiss Dávid bajtársunk írása is ezt a sort igyekszik bővíteni, Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős őrmester, a Szent László Hadosztály ejtőernyős ezredének II. ejtőernyős zászlóaljában szolgáló aknavetős altiszt visszaemlékezésével. Az ejtőernyős őrmester 1991-ben, az Amerikai Egyesült Államokban rögzítette gondolatait és életének történetét egy terjedelmes, 138 gépelt oldalon át tartó emlékiratban. Ennek a nagy terjedelmű, évek óta szerkesztés és rendezés alatt álló anyagnak az európai háború végét bemutató lapjait adjuk itt közre, a korabeli helyesírás és stílusjegyek megőrzésével úgy, ahogy azt az emlékező papírra vetette.

Ábel Béla Gusztáv részletes története az alábbi linken érhető el.

Ábel Béla Gusztáv (bal oldalon) 1945 elején Pápán (forrás: Gus Abel)

Eljött a május is. Az idő megjavult, elállt az eső, mégsem voltunk jobb hangulatban. Ha lehetséges, a hangulat még tovább romlott, az ellátásunkkal együtt. Már semmi lőszerünk nem volt, és ezzel együtt semmi remény. Végre május 7-én jött meg a várva-várt hír: VÉGE A HÁBORÚNAK!!! Ugyanakkor azt is közölték velünk, hogy egy pár nappal azelőtt két tisztünk odaát volt az amerikai csapatoknál, és azzal tértek vissza, ha mint egy rendezett katonai alakulat átmegyünk, az egész zászlóaljat hajlandóak átvenni. Senki sem érdeklődött milyen formában, miért? A lényeg az volt, hogy nem kellett az oroszokkal találkozni.

A tisztjeink azt hiszem túl komolyan vették a „rendezett” jelzőt. Mintha egy perc alatt visszatért volna az utóbbi napokban már-már elfelejtett katonásdi. A szabályok szerint egy menetelő alakulat minden körülmények között gondoskodik megfelelő biztonságról. Tíz napja, hogy ide jöttünk, még háború volt, mégis csak imbolyogtunk az úton, senki sem gondolt, vagy törődött azzal, amit a szabály ilyen alkalmakra előírt. Most végre béke lett, de most biztosítani kellett a vonuló alakulatot! Ki érti ezt meg? 

A lényeg az, hogy én a szakaszommal ott maradtam további 24 órára, biztosítani az elvonuló zászlóaljat! (A II. ejtőernyős zászlóalj ekkor a Mura vonalán, Veržej falu környékén volt állásokban F. B.) Mint annyiszor az utóbbi időben, úgy most is elfelejtették megmondani, ha az oroszok mégis úgy döntenek, hogy átkelve a Murán utánunk jönnek, mivel állítsuk meg őket? Ha az egész, még meglévő hadsereg nem tudta őket megállítani, hogy tudnánk mi ezt a csodát véghezvinni egy szakasz fáradt katonával?

Újra katonák lettünk, egy katona az nem kérdez, csak teljesíti a kapott parancsot! Így azután, amikor a többiek elmentek, hozzákészülődtünk mi is, az utolsó fronton töltendő éjszakának. Meglehetősen lassan múlt az idő, nyilvánvaló volt az is, hogy senki sem akart az első éjszakáján a békének áldozatul esni valami könnyelmű hősködésnek.

Mire kivilágosodott, már mindenki kész volt az indulásra. Az előírt huszonnégy óra ugyan még nem telt el, de ha el akartuk kerülni a nyílt lázadást, úgy éreztük, jobb, ha mi is elindulunk!

Utolérni a többieket nem volt nagyon nehéz. Az egész alakulat úgy masírozott az úton, mint régen Pápán szoktuk. Utolérve a társaságot, azt az utasítást kaptuk, hogy zárkózzunk fel az alakulat végéhez, és majd ha odaérünk, ahova megyünk, lesz idő visszatérni a századunkhoz. Így azután szép nyugodtan meneteltünk az úton. Azt hiszem, mindenki boldog volt, hogy véget ért az egész, és nem kell remegni a holnaptól. Bár senki sem tudta, mire megyünk, de mindenki biztos volt abban, hogy helyzetünk csak javulhat.

Mint írtam, tisztjeink komolyan vették a katonásdit, újra. Szabályos módon meneteltünk, szép hazafias katonanótákat énekeltünk, mindenki vitte a szerelvényét, mint a régi szép időkben. Miután a példamutatás, és a fegyelem szerves része a katonásdinak, az egyik őrmester észrevette, hogy egy fiatal gyerek négy rakaszt (lőszeres ládát F. B.) visz a nyakában, szorgalmasan. Talán az a négy rakasz volt csak az egész szakaszban. Példát akarva mutatni, elrendelte, hogy minden órában más vegye át a rakaszokat, hogy ne csak az a szegény fiatal katona cipeljen. Miután a kiskatona igencsak szabadkozott, hogy viszi ő azokat szívesen, ez már feltűnő. Itt senki nem csinál semmit, ha nem kell. Így azután már csak kíváncsiságból is, de kinyittatta az egyik rakaszt, ami, és a másik három is tele volt jó öreg pápai cigarettával (az ejtőernyős alakulat Pápáról való kivonulásakor rengeteg dohányárut zsákmányolt a pápai dohánygyárból F. B.)! Meglehetősen kellemetlen volt mindez, de tudomásom szerint az altisztek nem próbáltak többször példát mutatni!

A háború befejeződésének örömére a hegycsúcsokon a helyi lakosok örömtüzeket gyújtottak. Nálunk is esténként sötétedés után, az emberek tűzijátékot rendeztek nagy örömükben. Néha olyan lövöldözés volt, hogy a háború alatt nem volt olyan. Ez meglehetősen veszélyes szórakozás volt. A nyomjelző lövedékeket, és a jelzőrakétákat részesítették előnyben a fiúk. A lőszerek között szép számban volt olyan is, amelyik nem robbant fel, és mindenfelé hevertek az úton. Mivel soha nem lehet tudni, egy ilyen vacak mikor hajlandó szuperálni, nem kis gondot jelentett a földeken szétszórt, fel nem robbant lőszer. Még az volt a szerencse, hogy hamar elfogyott a készlet, és végre csend lett.

Május 10-én egy kis falu előtt megállt a menetoszlop. A faluból kivezető út nagyon meredeken emelkedett, és a már kimerült lovak nehezen húzták a kocsikat. Biztonsági távolságokat rendeltek el a kocsik között, és minden kocsi mellé tíz embert osztottak be, segíteni a lovaknak. Ez bizony időbe telt, és amíg el nem rendeződött minden, mi csak ott ácsorogtunk. Mint hamarosan kiderült, ez nem volt valami szerencsés dolog. Ilyenkor lehetne mondani, „ha tudom, hogy el fogok esni, leültem volna”. Néha nagyon sok múlik egy pár percen! Hogy mennyi is? Ezt talán években, és még sok minden másban is lehet mérni. Na de ez már a következő fejezet!

A falu neve Deutsclandberg volt (helyesen Deutschlandsberg F. B.). Délfelé járt az idő, amikor a falun átmenő vasút mellett a sorompót lezárták. A legnagyobb megrökönyödésünkre három, vagy négy orosz T-34-es harckocsi jött be a faluba, és közénk, és a sorompó közé álltak. Erre senki sem számított. Egy orosz őrnagy beszédet mondott az ott összesereglett katonáknak. Nagyjából arról beszélt, hogy miután vége lett a háborúnak, az orosz, és közép-európai kormányok nem szívesen vennék azt, hogy ezer és ezer ember bolyongjon mindenfelé. Ezért azután a legjobb lesz, ha mindenki megy a saját hazájába. Feledjük minél előbb azt, ami volt, és ő biztos abban, hogy mindenkinek lesz bőven munkája otthon. Legtöbb esetben újjá kell építeni a városokat, gyárakat, országokat. A szovjet kormány nem akar senkit sem felelősségre vonni, sem megbüntetni. Mindenben a segítségünkre lesz abban, hogy minél hamarabb hazajussunk, és munkához lássunk.

Úgy nézett ki a helyzet, hogy akik a sorompó túlsó oldalán voltak, azokat hagyják tovább menni. Mi, akik ezen a felén vagyunk, maradunk, és megyünk haza! „Pasli domoj”! (Orosz: „Gyerünk haza”! F. B.)

Hát ez váratlan volt. Amikor már kezdtük magunkat biztonságban érezni, akkor jött ez az új probléma. A falu szélén volt egy fotbalpálya, azon telepedtünk le. Az úton orosz teherautók jöttek, amikre fel kellett dobálni az összes fegyvereinket. Itt azután megint Pista barátom (Gyetván István ejtőernyős a II. aknavetős szakasz 1. aknavetős raj 3-as aknavető kezelője, a visszaemlékező réi barátja és bajtársa F. B.) kezdett el okoskodni. Rábeszélt, hogy tartsuk meg a pisztolyainkat, mert az milyen jó lesz majd otthon. Fogalmam sem volt mire lenne az jó otthon, de végül is, mint legtöbbször, hagytam magam rábeszélni, és eldugtuk a pisztolyainkat a zubbony alatt. Pista jóvoltából kettőnknek még megvolt a sátrunk is.

A fegyverek leadása után ott maradtunk a falu szélén éjszakára. Egész délután arról folyt a beszélgetés, vajon lehet-e bízni az oroszokban? Az utóbbi hónapokban, akikhez szerencsénk volt, nem úgy néztek ki. Most viszont csupa szépen öltözött, kimosdatott katonát lehetett látni. Ezek nem azok voltak, akik ellen harcoltunk. Biztos, hogy ezeket erre az alkalomra tartogatták. Így azután az emberek Közép-Európában csak ezeket az elit alakulatokat láthatták.

Végül mégis úgy döntöttünk, hogy bizalom ide, bizalom oda, sötétedés után a falut megkerülve megpróbálunk a többiek után menni. Napközben megpróbáltunk pihenni, amennyit csak lehetett, nem tudva, mi lesz még az éjszaka folyamán. Éjfél körül azután szép csendesen útnak indultunk, és a falut megkerülve akartunk az útra visszakanyarodni. De nem jutottunk túl messzire, kiderült, az egész környék le van zárva orosz katonákkal. Ezek csak ránk vártak! Amit mondtak ugyan nem értettük, de azt amit mutogattak, az világos volt, és nem hagyott semmi kétséget az irányban, hogy mit akarnak. Amikor az ember ilyen közelről belenéz egy géppisztoly csövébe, az úgy néz ki, mintha ágyúcső lenne. Kinek van kedve ilyenkor nemet mondani annak, aki olyan szívhez szólóan tartja a fegyvert a kezében. Ki tud ilyen nyomós érvnek ellenállni? Visszakullogva a helyünkre, bele kellett törődni a helyzetbe. Úgy látszik nincs kiút, megyünk haza.

A tisztjeink, és az altisztek nagy része, igyekezett rangrejtve maradni, mert nem számíthattak semmi jóra az oroszok részéről. Így azután másnap reggelre annyi lett a közlegény körülöttünk, mint még soha. Másnap újra lettünk figyelmeztetve, ne próbáljon senki „véletlenül” a rossz irányba menni. Az első esetet még csak elnézték, de a másodiknál már nem lesznek olyan elnézőek. Azt az utasítást kaptuk, hogy alakítsunk százfőnyi csoportokat. Altiszteket kerestek hozzá, akik majd vezetik ezeket a csoportokat. Időközben más alakulatok is megérkeztek, s most már annyian lettünk, hogy mi már csak kis részét alkottuk az ott összesereglett magyar katonáknak.

Vendéglátóink nagyon meglepődtek, hogy milyen kevés az altiszt a magyaroknál. De nem sokáig kellett izguljanak, mert a másik éjszaka csillaghullás volt, most már lehetett válogatni, annyi altiszt volt, amennyi csak kellett. Mivel úgy nézett ki, nem kell félnie annak, akinek valamilyen rangja van, gyorsan előkerültek a csillagok, még oda is került, ahol eddig nem volt semmi. A lehetőségek kihasználása, vagy emberi gyöngeség? Ki tudhatja erre a választ?

A megalakult csoportok lassan megindultak azon az úton, amin nem olyan régen a béke, és szabadság felé meneteltünk, de most az ellenkező irányba. Minden száz ember után egy orosz lovas poroszkált, nem sokat törődve, hogy mit csinálnak az emberek ezekben a csoportokban. Pista mint mindig, most is folyton el-elmaradozott. A falvakban, ahol átvonultunk, próbált élelmet vásárolni a helyi lakosoktól. A cigaretta mint valuta, itt is jó valutának bizonyult.

Még mielőtt elindultunk, szerzett egy csomó sót, azt kis zacskókba rakta, és ide adott nekem is kettőt, hogy vigyem. Akkor nem is mertem neki megmondani, de az első pihenő helyről, amikor tovább indultunk, a két zsák só „véletlenül” ott maradt. Szerintem nagyon nehéz megokolni, miért vigyen valaki annyi sót, amikor semmiféle ételféléjük nincs. Az emberek összetartásának, a csoportos menetelésnek az volt az akkor nekünk adott magyarázata, hogy mielőtt hazamegyünk, kell egy leszerelő levél, amivel majd igazolni tudjuk, mikor hazaérünk, hogy hol voltunk. E nélkül a papír nélkül nehéz lesz a bizonyítás. Én azt hittem, mindenki tudta jól, hogy hol voltunk az utóbbi pár hónapban, minek ezt igazolni? De nem ez volt az egyetlen akkor, amit nem értettem.

A gondolataim most már mindinkább messze előttem jártak. Mire megyünk haza? Amíg az volt a legfontosabb gond, hogy életben tudjunk maradni, nem volt túl sok idő azon töprengeni, mi van otthon. Ha néha eszembe is jutott, az csak rövid időre szólt, mással kellett törődni. Most azonban azok a problémák elmúltak, hogy helyet adjanak az újabbaknak. Nagyon sokszor jutott eszembe a spártai katona története, amit még az iskolában tanultunk. Nevezetesen, mikor egy spártai ifjú a csatába indult, az anyja a következő szavakkal adta át neki a pajzsát: „Ezzel, vagy ezen!” Ami azt jelentette, inkább lássa őt halva, amikor a pajzsán hozzák haza, mint vesztesen, a pajzsával együtt. Az álmaimban én is másképp képzeltem el ezt a hazatérést. Amíg Ausztriában voltunk, senki sem törődött velünk, hiszen csak idegenek voltunk. Az, hogy a határon túl mi vár, azt majd hamar kitaláljuk.

A határon még nem volt idejük kiakasztani az „Isten hozott” táblákat. Viszont nem kellett ez miatt idegeskedni, mert néhány helyen nagyon jól tudtunkra adták, hogy nem látnak szívesen. Néha, ha eszembe jut az az első pár nap, még mindig keserű lesz a szám íze. Egyikünk sem számított ünneplésre, de annyi rosszindulatra sem, mint amivel találkoztunk. Az oka az volt ennek az ellenszenvnek, hogy a legtöbben úgy érezték azért, mert mi végig csináltuk az egészet, csak a nyomorúságot fokoztuk ezzel, és nem hazafias kötelességünknek tettünk eleget. Csupán azt felejtették el ezek az emberek, hogy mi történt azokkal, akik a parancsot megtagadták? Milyen hamar, és nyomorultul pusztultak el. De ezek a napok nem voltak alkalmasak logikus eszmecserére, így hát nem volt más hátra, mint valahogy eltűrni, és kibírni az emberek irányunkba tanúsított magatartását. Hány olyan ember lehetett ezek között, akik különböző posztokon ülve, hogy saját bőrüket mentsék, gondolkodás nélkül teljesítették az utasításokat, és kíméletlenül küldték a fiatalságot a vágóhídra. Funkcióikat megtartva, és remélték, hogy ki tudják elégíteni az új uraik parancsait, és most azokat vádolták, akiket ők küldtek a vágóhídra!

Új szelek fújtak az országban, igazodni kellett. Mire mi hazaértünk, már megalakult az ország új hadserege is (Az 1944. december 22-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány szervezésében 1945 elején indult meg az új Magyar Honvédség felállítása F. B.). Vörös karszalagot viseltek, és ki tudja honnan verbuválódtak össze? Némelyikük katonaszökevény volt, mások csak valahogy otthon maradtak, most büszkélkedve megjegyzéseket tettek ránk. Azt nem kell mondanom, ezek a megjegyzések egyáltalán nem voltak ránk nézve hízelgők. Így ezután nem volt meglepő az sem, hogy időnként tettlegességre került a sor. Az orosz kísérőink nem sokat törődtek azzal, hogy mi egymást öljük. Amikor aztán kiderült, hogy lőszerük nincs, mert azért annyira nem voltak megbízhatók, ezek az útszéli verekedések annyira elszaporodtak, hogy már nem engedték ki őket közel az úthoz, amerre mentünk.

Kísérőink azzal szédítettek bennünket, hogy az a bizottság, amelyik a leszerelő levelet kiállítja, Jánosházán van. Ez egy kis település Vas megyében, közel a határhoz. Itt egy szabad területen telepedtünk le, amit azután az első éjszaka velünk együtt bekerítettek, de nem jártak jobban a mellettünk táborozó új hadsereg tagjai sem. Miután leszedték róluk a karszalagot, már semmi különbség sem volt közöttünk. Már nem emlékszem mi volt a magyarázat a kerítéssel kapcsolatban, de mi még mindig nem ébredtünk fel. Vagy talán nem mertük magunknak sem bevallani, próbáltuk nem észrevenni ezt az újabb csalódást, próbáltunk hinni, amíg csak lehetett!

Itt azután megismerkedtünk az oroszok „zabrálási” módszereivel is. Egy-egy csoportot elkülönítettek a többitől, és mindent, ami megtetszett nekik, elvették tőlünk. Most az okos Pista barátom, meg vele együtt én is bajba voltunk, a pisztolyok miatt. Azt javasolta az okosberci, hogy ahogy ott ültünk a földön, várva arra, hogy ránk kerüljön a sor, ássunk a sarkunkkal egy kis lyukat, és abba temessük el a pisztolyokat, jól megjegyezve a helyet, hogy majd később visszajőve kiszedjük őket.

Ez valahogy még a Pistától is sok volt! Azért valahogy csak túladtunk rajtuk, éppen idejében. Még csak az kellett volna, hogy megtalálják nálunk. Fogalmam sincs, mi lett volna, de biztos nem kapunk dicséretet értük. Mikor már mindenkinek mindenét elszedték, kiderült, hogy a mi bizottságunk elköltözött Pestre, és természetesen mi is megyünk utánuk.

Innen már vonattal vittek tovább, így gyorsabban juttok oda, mondták. Mivel eddig gyalogoltunk már eleget, nem látszott rossz megoldásnak. Szemünkről csak akkor hullt le a hályog, amikor a szögesdróttal lezárt ablakú vagonokba betereltek. Tehát nem minket sajnáltak, így könnyebb volt a társaságot fogva tartani. Így azután már nem is lepődtünk meg, hogy soha nem értük el a bizottságot, csak mentünk utánuk.

„Csőbehúzásunk”, illetve fogságba esésünk aktusa itt be is fejeződött. Több kérdés is megfogalmazódhatna bennünk, de a kérdés-halomból elég lenne ha csak egyre tudnánk helyes választ kapni. Nevezetesen: A kapituláció, illetve a fegyverszünet után hogyan lehet az embereket – volt katonákat és civileket – személyes szabadságuktól megfosztva fogságba hurcolni?

Források:

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon… – Visszaemlékezések (a szerző tulajdonában)

- Béres Béla: Katonaéletem (a szerző tulajdonában)