Kedves Barátaink!

Az alábbiakban tagtársunk, Kiss Dávid 2016. április 12-én Budapesten, az ELTE BTK Hadtörténeti Műhelyében elhangzott nagy sikerű előadásának anyagát adjuk közre.

„Hol van az az uralkodó, aki megengedheti magának, hogy saját országát annak védelmében katonáival megszállva tarthassa, hogy tízezer, a felhők közül aláereszkedő harcos végeláthatatlan bajkeverését megelőzze?”

Benjamin Franklin (1784)

Az előadás célja a megemlékezés a 75 évvel ezelőtti eseményekről, az ismeretterjesztés a már feltárt adatok alapján, és egy eddig ismeretlen forrás bemutatása.

Az előadás három részből tevődik össze: Elméleti viták állása a II. világháború kitörésekor (1939), az 1941. április 12-i harci ugrás és előzményei, és Ejtőernyős szolgálat Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezése alapján (1944 – 1945).

Elméleti viták:

A Honvéd Altiszti Folyóirat, és a Magyar Katonai Szemle 1939. szeptemberi számainak vonatkozó cikkei alapján. Mindkét forrás behatóan foglalkozik a külföldi ejtőernyős és légi gyalogos példák bemutatásával. A Magyar Királyi Honvédségben az 1930-as évek második felében, zömmel a szovjet-orosz ejtőernyős sikerek nemzetközi sajtóvisszhangja nyomán kezdtek el behatóan foglalkozni a „függőleges átkarolás” gondolatával, mint a kidolgozott elmélet gyakorlati megvalósulásának realitásával.

Függőleges átkarolás: Saját erőknek az ellenség hátában való kihelyezése légi szállítás útján repülőgépek leszállásával, és/vagy ejtőernyős kirakással. A hazai katonai szaksajtó még 1939 szeptemberében is a szovjet sikerek bűvkörében élve írt az új, összefoglalóan „légigyalogságnak” nevezett csapatnemről, melynek három feladatát különítik el:

1. politikai szónokok kihelyezése: Ezek a célország nyelvét ismerő agitátorok rémhírterjesztéssel, retorikai teljesítményükkel ássák alá a polgári lakosság morálját.
2. ejtőernyős csapatok szállítása: Olyan területek elfoglalására vetik be őket, „ahol nehéz a másfajta járművel való megközelítés de emellett gyors beavatkozás szükséges”. Az ejtőernyősök feladata ebben az értelmezésben a később érkező csapatszállító repülőgépek leszállóhelyének biztosítása is.
3. leszálló deszant: Az ejtőernyősöket követő légi gyalogos kötelékek leszállása „hogy a harc kimenetelét a gyors megjelenéssel a maguk javára billentsék”.

Így tehát látható, hogy a magyar katonai gondolkodás szélesebb rétegei számára a „légigyalogság” a szovjet minta alapján áll egy ejtőernyős előkészítő részből, és áll egy repülőgépen szállított főerőből, amit kiegészítenek a különlegesen képzett szabotőrök, diverzánsok.

Vadas Mihály őrmester cikke a Honvéd Altiszti Folyóiratban a szovjet-orosz mellett röviden ismerteti az olasz és a brit légi gyalogság gyarmati légi szállítású erőinek sikereit az iraki és az abesszinharcok során, továbbá kitér az amerikai, francia, lengyel, és a német légi szállítású és ejtőernyős csapatok ismert adataira és jellemzőire.

Ugyanebben a számban, név nélkül kerül közlésre a „Különfélék” rovatban a „Harc ejtőernyős csapatok ellen” című írás, mely a védelem szempontjából közelíti meg az ejtőernyős kérdést, és a védekezés legjobb módjának a szigorú őrszolgálat, a figyelő- és jelentőszolgálat feszes megszervezését és a gyorsan mozgó (földi és légi) tartalékok összehangolását tartja.

Különös történelmi pikantériát ad a cikkeknek a lengyel ejtőernyős rendszer ismertetése, a dátum tükrében. Az 1939. szeptember 1-én, illetve 15-én megjelent folyóiratok szándékukon kívül rögzítik a lengyel területen működő ejtőernyős képzés utolsó helyzetét, mely költséghatékonysági, és biztonsági szempontokból egyaránt az ugrótornyok használatát tartja kívánatosnak.

A másik forrást a Magyar Katonai Szemle egykorú kiadása jelenti, melyben egyszerre három cikk is foglalkozik az ejtőernyős csapatok kérdésével hazai és nemzetközi tekintetben is, a cikkek írói közül ketten pedig maguk is ejtőernyősként szolgáló csapattisztként első kézből származó tapasztalatokat írnak le.

Vitéz Makray Ferenc hadnagy, aki az 1938-ban felállított ejtőernyős kísérleti keret tagjaként ekkorra már tapasztalt ejtőernyősnek számít. Így ír:

„(…) semmi esetre sem szabad a légi gyalogságot ejtőernyősnek gondolnunk. Ezeknél az alakulatoknál az ejtőernyő legfeljebb mint mentőeszköz szerepel és nem mint harceszköz (…) Az ejtőernyő, melyhez a légi gyalogságnak vajmi kevés köze van, az ejtőernyős vadásznál harceszközzé válik, mert harcának jellegét adja meg.”

Az ejtőernyősök és a légi gyalogság közti markáns különbségek tisztázása tehát ekkoriban még váratott magára, de látható, hogy komoly szakmai ismeretanyag gyűlt össze, elsődlegesen a személyes tapasztalatok alapján, valamint a külföldi példák elemzésének köszönhetően.

Az 1939-es forrásokban olyan máig ható újítások is szerepelnek, mint a mai szakkifejezéssel HALO-ugrásnak nevezett, akkoriban „zuhanóugrás” néven ismert harceljárás, melyet Makray hadnagy az alábbi példán keresztül szemléltet:

„Egy olyan parancsnokság kikapcsolása a feladat, mely részünkre nagyon fontos. Mivel minden magasabb parancsnokság közelében erős légvédelmi figyeléssel kell számolni, alacsonyról való kihelyezést emiatt nem lehet végezni (…) Nagy magasságból (6000 m) kell tehát a járőrnek kiugrania, mert ebben az esetben nemcsak hogy nem látják, de nem is hallják a repülőgépet. Az ernyőt 2-300 m-re a földtől nyitják ki az ugrók.(…)”

A légi gyalogság és az ejtőernyős katonák elkülönítésén belül itt megjelenik egy különlegesen felkészített katonatípus is, akiket Makray hadnagy francia források nyomán „ejtőernyős vadászoknak” nevez, és akik képesek a zuhanóugrás összetett fizikai és mentális követelményeinek megfelelve a mai értelmezés szerint akár különleges műveleti feladatok elvégzésére is, vagy, ahogy fogalmaz „(…) csak akkor kerülnek bevetésre, ha kifejezetten nekik való munka akad.”

A másik fontos, és jellemző tévedés, melyet írásának bevezetőjében Szokolay Tamás ejtőernyős hadnagy megpróbál tisztázni, az ejtőernyősök lelki alkatát illető hamis prekoncepciókról szól, melyek nyilvánvalóan nehezítik az ejtőernyős alakulat utánpótlásának helyzetét. Így ír:

„Be akarom bizonyítani, hogy az ejtőernyő ugrás nem nyaktörő akrobatizmus, az ejtőernyősök nem ’öngyilkos jelöltek’, mint ahogy ezt még sajnos ma is igen gyakran hallom emlegetni”

Makray hadnagyot is hasonló célok vezetik, mikor az ejtőernyős-utánpótlás mellett az ejtőernyős katonák ideális lelki tulajdonságairól is ír:

„Azokról szeretnék beszélni, akiket meggyőződésük, bátorságuk, önbizalmuk, és életfelfogásuk mondhatnám predesztinál erre a pályára. (…) azok a tulajdonságok, melyekkel minden katonának bizonyos mértékben rendelkeznie kell, bennük fokozottabb mértékben meg is van. (…) Náluk olyan fokú félelemről, mely cselekvésükben akadályozná őket, nem lehet beszélni. Erre alapozva állítom, hogy ez a típus a jó ejtőernyős. (…) Sokan vakmerőségnek gondolják ezt. Tévedésükre csak azt felelem: a bátorság és vakmerőség között éppen az a vakság a különbség, ami ebben az esetben nincs meg.”

Összegezve látható, hogy a magyar katonai szakíró, és ejtőernyős közösség a II. világháború kirobbanásakor tudatában volt a légi szállítású alakulatok fontosságának, szükségességének, amit külföldi példák, és a friss hazai tapasztalatok is alátámasztottak, ám a fiatal csapatnem különleges jellegéből adódó félreértésekkel, és téves értelmezésekkel, legendákkal és előítéletekkel való leszámolással még adós marad, ezt pedig a legkönnyebben egy éles bevetésen nyújtott kiugró teljesítménnyel lehetett megvalósítani.

1941. április 12.

Az ejtőernyős zászlóalj bevetésének lehetőségét a Jugoszláv Királysággal szemben fokozódó háborús feszültség adta meg, amit az alakulat parancsnoka, vitéz Bertalan Árpád őrnagy is tisztán érzékelt. Az 1941. március 25-i jugoszláv államcsínyt követően beérkező német kérésnek a várható területi gyarapodás reményében az alig három hónapja fennálló magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés ellenére is eleget tett a magyar katonai, és politikai vezetés. A politikailag légüres térbe került miniszterelnök, Teleki Pál április 3-án főbe lőtte magát. Ezek a drámai és baljós események azonban nem érintették a pápai ejtőernyősök harckészségét. Egyes visszaemlékezők szerint maga Bertalan őrnagy volt az, aki minden erővel ragaszkodott az ejtőernyősök bevetéséhez, hogy valós harchelyzetben is bizonyíthassa az elmúlt négy évben felhalmozódott tudás valódi értékét az alakulat, mely a békés területgyarapítás során propagandisztikus okból mindig jelen volt a díszszemléken. Ahogyan Huszár János, a téma szakavatott kutatója is írta 1989-ben:

„Szerette volna a régi, képzett katonákat próbára tenni harci helyzetben, mielőtt leszerelnek.”

A bevetés időpontjául végül 1941. április 12-ét jelölték ki, a cél a Ferenc-csatornán átívelő hidak birtokba vétele volt Szenttamásnál, azoknak robbantása előtt. A feladatra egy század erejű ejtőernyős harccsoport került kijelölésre, melyet a zászlóalj legképzettebb, és legjobban felszerelt 1. századából állítottak ki.

Az ugráshoz a pápai szállítórepülő század négy darab Savoia-Marchetti SM-75 típusú olasz eredetű hárommotoros repülőgépe biztosította a szállítókapacitást, melyekkel az előző napok csapadékos időjárása miatt felázott pápai repülőtérről nem lehetett felszállni, így a bevetést a veszprém-jutasi repülőtérről kellett megkezdeni, ahová a repülőgépek üresen települtek át, míg a „teljes harci díszben” lévő ejtőernyősöket és a felszerelést teherautókon szállították át.

A „teljes harci dísz” 35-40 kiló felszerelést jelentett katonánként, ami a korabeli felvételek és egy filmhíradó-felvétel bizonysága szerint a rendszeresített egy darab helyett, két kenyérzsákban, és egy hátizsákban került elhelyezésre. Az ejtőernyősök rengeteg lőszert, kézigránátot vittek magukkal, fegyverük mellé pedig, ami vagy egy rövid Mannlicher karabélyból, vagy a német eredetű MP35 géppisztolyból állt. A karabélyhoz rendszeresített szurony mellett minden ugró magával vitt egy darab rohamkést, valamint egy Frommer 37M pisztolyt is közelharc esetére. Az ugrók a posztó egyenruhájuk fölött vászonból készült „egybeszabott ugróruhát” viseltek, fejükön pedig a repülőhajózókéhoz hasonló kialakítású „haube” azaz vászon, vagy bőrsapka volt.

A repülőgépekre gépenként 24-26 ejtőernyős, és öt fő repülőhajózó jutott, valamint 2-3 ejtőernyős dobókonténer, melyekben 100 kilónyi felszerelés (élelmiszer, lőszer, golyószóró, nehézpuska, stb.) került elhelyezésre.

A várakozó ejtőernyős század a bevetési parancsot 15:45-kor kapta meg, a parancs szerint a felszállást 17:00-kor kellett végrehajtani, így az alakulat 16:45 perckor beszállt, hogy felkészüljön a rövid, alig fél órás útra a célterületig. Az E-101 lajstromszámú vezérgép, rajta vitéz Bertalan Árpáddal, aki a felsőbb tiltakozás ellenére ragaszkodott hozzá, hogy mint az alakulat egyetlen valós harci tapasztalattal rendelkező tisztje, elkísérje katonáit, nekifutott a veszprémi betonnak, majd rövid emelkedés után jobb oldalával a földnek csapódott. A feltankolt repülőgép a becsapódást követően szinte azonnal kigyulladt, a szétfolyó üzemanyag pedig átitatta az ejtőernyősök ruházatát. A lángok közül a fedélzeten lévő 28 ejtőernyősből és öt fő repülőhajózóból mindössze 14 fő jutott ki az ajtón keresztül, vagy rohamkésével átvágva a repülőgép vászonborítását. Az alakulat parancsnoka, az ekkor 43 éves vitéz Bertalan Árpád őrnagy a bevetés térképeivel együtt égett el a lángtengerben. A tragédiát fokozta, hogy a veszprémi repülőtér tűzoltói nem voltak felkészülve egy ilyen jellegű baleset kezelésére, így az oltást megfelelő felszerelés, és oltóhab híján nem lehetett kivitelezni. Az ejtőernyősök bajtársi szellemét mutatja az a tény, hogy egy máig ismeretlen ejtőernyős katona „Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg!” felkiáltással vetette magát az égő roncsok közé, ahol hősi halált halt.

A támadást a legendás hírű parancsnok és bajtársainak halála hírére a repülőtér parancsnoka letiltotta, majd felsőbb utasításra újra engedélyezte, így a csökkentett létszámú harccsoportot Kiss Zoltán főhadnagy, az egyetlen ép és egészséges rangidős tiszt vezetésével 19:00 után indították útnak. A gyenge század erejű harccsoport navigációs hiba miatt körülbelül 15-20 kilométerrel a célterület előtt, a magyar csapatok hátában hagyta el a gépeit, így az ejtőernyősök az előrenyomuló magyar gépkocsizó lövészekkel közösen indultak harcba, ahol a jelentés szerint „elszánt, bátor, igen rámenős magatartást tanúsítottak”. A későbbi vizsgálatok egyértelműen a repülőgép magassági kiegyenlítő (trimm) kormányművének meghibásodását jelölték meg a katasztrófa okaként, nem pedig a számos legenda egyikét, melyek szinte azonnal szárnyra kaptak, és még évtizedekig tartották magukat.

Az ejtőernyős zászlóalj következő egységszintű bevetésére három évet kellett várni, bár az alakulat így is aktív volt a kiképzés terén, és Pápa város életében a korabeli újságcikkek tanúsága szerint jelentős szerepet vitt. Számos ejtőernyős katona és tiszt házasodott Pápára, az „esernyős” katonák pedig minden társadalmi eseményen ott voltak, legyen az futballmérkőzés, városi ünnep, szüreti bál, vagy éppen környezeti károk (jégzajlás, viharkár) elhárítása.

Ejtőernyős bevetésre csupán 1941. július 6-án került sor, melynek keretében a Szovjetunió elleni háború kezdetén a Kárpátokban gyorsan előretörő Kárpát-csoport elővéd alakulatainak dobott le egy tízfős ejtőernyős csoport légi utánpótlásként élelmiszert.

Az alakulat hivatásos tiszti és tiszthelyettesi állománya emellett „tapasztalatszerzés” céljából három havi váltásokban került ki a keleti hadműveleti területre 1942. júliusától, ahol szétszórták őket a fronton szolgáló alakulatok között, rendfokozatuknak megfelelő beosztásokban, hogy testközelből ismerjék meg a modern háború kihívásait. Ezeket a tapasztalatokat az ejtőernyős zászlóalj beépítette saját kiképzési programjába is, a földi harc részeként. Így került be az éles lövészeti képzésbe az az újítás, mely szerint a lövészeten részt vető katonák egyik fele a harcszerű éleslövészeten a céltáblák között keres fedezéket, míg a másik részük tüzel. Így, és hasonló módokon (például kézigránát robbanásába való belerohanás gyakorlása) szoktatták a katonákat a harc valós követelményeihez, melynek során hála a fegyelmezett végrehajtásnak, és az aprólékos tervezésnek, halálos áldozata nem volt ezeknek a rendhagyó, és igen veszélyes kiképzési feladatoknak.

Az ejtőernyős zászlóaljat 1944-ben ezreddé duzzasztották, és így olvasztották be az újonnan felállított Szent László Hadosztályba, melynek parancsnoka a Don-kanyart szintén megjárt ejtőernyős tiszt, ott harccsoport-parancsnokként kiemelkedően teljesítő vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy lett.

Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezése

Az újonnan felállított II. ejtőernyős zászlóaljhoz vonult be Ábel (Wolgai) Béla Gusztáv is, a továbbiakban az ő önéletrajzát szeretném ismertetni.

Az 1991. május 31-én lezárt emlékiratot, melynek címe „Göröngyös Utakon! – Visszaemlékezések”, az író, Ábel Béla Gusztáv fia, Gus Abel juttatta el hozzám az Egyesült Államokból 2016 januárjában, azzal a céllal, hogy méltó emléket állítsunk az édesapja regényes életútjának. Amikor azt mondom „regényes”, ezt szó szerint veszem, hiszen a visszaemlékezésként megírt 138 gépelt oldalnyi anyag bemutatja egy fiatal, édesapját nem ismerő újpesti vagány életútját, az ejtőernyős leventeképzéstől a frontszolgálaton, és a szovjet hadifogságon át az 1956-ot követő emigrációs hullámban a tengeren túlra szakadt, és ott új életet kezdő magyar diaszpóra szubjektív élményeiig. Ahogyan műve előszavában írja:

„(…) hogy az EMBERISÉG se maradjon ki a jóból! Miután a világnak már más úgysem hiányzott, mint egy újabb elfuserált életnek a leírása, Isten neki, ezt a hiányt e hézagpótló ’alkotással’ ezennel megszüntetem. Az egyetlen remény csak az lehet, – mivel ’művemet’ csak időtöltésnek szántam – hogy talán nem kerül valami gyanútlan olvasó kezébe, és így nem sokan fogják ’élvezni’!”

Az emlékező az írást saját bevallása szerint is barátai, és volt katonatársai unszolására kezdte el, így a legelső élmény, amit „ujjgyakorlatként” papírra vetett, az első ejtőernyős ugrásához kötődik, és művét novellának szánta. Ennek a rövid írásnak családi-baráti körben bekövetkezett sikerén felbuzdulva kezdett neki a nagyobb ívű memoár megírásának, melyet az elejétől a végéig a már idézett önirónikus hangvételű „kiszólások” tarkítanak. Az emlékiratot 138 gépelt A4-es oldalon kaptam meg, és 17 fejezetre tagolódik, melyeket két nagyobb részre bont az író. Az első részben az 1924 – 1956 közti időt mutatja be, melyben bemutatja a Magyarországon fiatalként, majd katonaként, valamint a Szovjetunióban hadifogolyként töltött időt, valamint az 1950-es évek Magyarországának légkörét. A második részben az „amerikás évek” következnek, melyek során megismerhetjük a disszidálás nehézségeit, az új élet, és az új, teljesen idegen kultúrába való beilleszkedés furcsaságait. Jelen alkalommal az első részben taglalt háborús éveket igyekszem bemutatni a forrás alapján, ahogyan Ábel Béla Gusztáv megélte azokat.

Az 1924. május 13-án Wolgai Gusztáv néve született Ábel Béla Gusztáv gyermekkorát meghatározta a közeg, melyben élt, Újpest megyeri része. Itt a fiatal helyi gyerekekből álló „bandák” a kertvárosi környezetben csavarogva töltötték szabad idejüket, ami zömmel, a pár évvel idősebb gyerekek Leventemozgalomban töltött kötelező katonai előképzésének kigúnyolásából állt. Ezek a folyamatos összetűzések vezettek végül odáig, hogy a leventék parancsnoka megjegyezte a csínytevésekben, és a sokszor verekedésig fajuló összetűzésekben élen járó Ábelt, így amikor számára is kötelezővé vált a „leventézés”, minden alkalommal igyekezett megnehezíteni az életét. Erről az időszakról így ír:

„Az biztos (hogy) az a négy óra, amit minden héten a leventéknél töltöttem, nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. (…) Nem hiszem, hogy abban az időben militarista érzelmeim lettek volna. Csináltam, mint mindenki más csinálta, és mert muszáj volt. Próbáltam képességeimtől függően a legjobban csinálni azt, amit kellett, hogy ne tudjanak valamilyen okból belémkötni.”

A változás Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásával jött el, az ekkor 16 esztendős Ábel B. Gusztáv számára, akit „valamilyen csoda folytán” önkéntes jelentkezése után beválasztottak a határon túlra induló százfős levente díszszázadba, így sikerült megszabadulnia oktatójától, ahogy ő nevezte „jóakarójától”. Ezen a valóban katonás, valódi „jutasi” tiszthelyettesek által vezetett kiképzésen, majd a következő erdélyi úton ismerte meg a visszaemlékező a katonaélet szép oldalát. Így emlékezik:

„A századot három szakaszra osztották, és az én legnagyobb boldogságomra kineveztek az első szakasz parancsnokának. Nagyon büszke voltam, az elmúlt hónapok kemény munkája kezdte meghozni a gyümölcsét. (…)”

Az 1941. június 22-én indult, három hetes erdélyi úton tapasztalt bajtársias közeg, ünnepi hangulat, és sok más élmény adta végül azt a löketet, mely a visszaemlékezőt a hadsereg felé fordította. További ösztönzést a hazaúton hallott hír adott, mely szerint egyik oktatójuk, Képes Kálmán őrmester a hazatérés után Pápán kap ejtőernyős kiképzést, és megalakítja az „első levente ejtőernyős századot”, ahová tulajdonképpen „egy füst alatt” meghívta a fiatal Ábel „szakaszparancsnokot” is.

Ábel B. Gusztáv így ír az ejtőernyősök korabeli megítéléséről:

„Azokban az időkben a repülés és az ejtőernyőzés nem tartozott a mindennapi dolgok közé (…) A mi időnkben ez a fegyvernem volt az, ami izgatta a fiatalok fantáziáját, hisz ez valami extra dolog volt. Talán azért, mert nagyon veszélyes, és kalandokkal teli életforma volt, talán azért, mert nagyon kevés embernek jutott osztályrészül, hogy egy ilyen csoporthoz tartozzon, és annak részese legyen. (…) A sok csodálatos hősi győzelem, amit róluk olvastunk minden nap, nagyon nagy erővel befolyásolhatta azt a sok fiatalt, akik arról álmodtak, hogy talán egyszer ők is tagjai lehetnek egy ilyen kivételes helyzetben lévő alakulatnak.”

Ebbe a közegben került be 1942 szeptemberében Ábel B. Gusztáv erős szülői ellenkezéssel, és a kiképzői legalább ilyen heves ajánlásával. Nem csak az ejtőernyős-romantika vezette, de saját leírása szerint a sorkatonai szolgálat kegyetlenségei, pontosabban „A szokatlan környezet, a sokszor durva bánásmód, megalázások sora(…)” és a leventekori „jóakarójához” hasonló kiképzők elől igyekezett elmenekülni egy olyan környezetbe, ahol hasznosan, és jobb körülmények között szolgálhat. Ahogy írta:

„(…) Pápáról (…) más hírek szállingóztak, a kiképzéssel kapcsolatban. Az a hír járta, hogy sokkal emberségesebb a kiképzési formula. Miután a katonaságot kikerülni semmiféle módon nem lehet, úgy éreztük ha sikerül Pápára bejutni, nem csak tagjai lehetünk egy elit alakulatnak, hanem még jobb bánásmódra is számíthatunk.”

Az ejtőernyős leventeképzés a visszaemlékező szerint egy zárt, bajtársias világot hozott össze, ahol „(…) A közös cél, a sok együtt végzett munka, a sok együtt elkövetett kamaszos csínytevés kialakított egy olyan baráti közösséget, ami nem sok embernek adatott meg. (…)”

A munka természetesen nem csak barátkozásból, és kamaszos csínytevésekből állt, az újpesti ejtőernyős leventék új ugróruhájukban rengeteg kiképzési feladatot hajtottak végre, éleslövészeteken vettek részt, valamint az újpesti közösség meghatározó „helyi hírességei” lettek. 1943 tavaszán felépült a rákosmezei ugrótorony, ahol augusztusban ejtőernyős levente tábort tartottak a pápai ejtőernyős zászlóalj felügyelete és irányítása alatt. Az „ejtőernyős vagányság” jellemző esete az is, amikor Ábel B. Gusztáv és barátai „megdumálják” a pápai ejtőernyős oktatókeret tagjait, hogy a Pápára visszatérő repülőgépen utazva ők is megnézhessék a híres huszárlaktanyát, ahol: „bevittek a laktanyába, megmutatni hol lesz az új otthonunk, ha bevonulunk, kaptunk egy vacsorát, és azután utunkra engedtek. (…)” A repülőúthoz hasonlóan kalandos, és több napos hazaút után a leendő fiatal ejtőernyősök izgatottan várták a bevonulást.

Ábel Béla Gusztáv bevonulása sorkatonai szolgálatra még az ejtőernyős leventeképzést követően sem volt egyszerű, hiszen törvénytelen gyerekként nem tudta igazolni származását, viszont fennállt annak a lehetősége, hogy édesapja, akitől a Wolgai vezetéknevet kapta, zsidó származású. Ez derékba törte volna katonai karrierjét, hiszen mint írta:

„(…) Abban az időben nem volt már elég, ha valaki katona akart lenni. Ha kell, a legnagyobb áldozatra is képes legyen. A csatamezőn kiontott vérnek tiszta árja vérnek kellett lennie!(…)”

A gondot végül a kiképzők unszolására a család oldotta meg, az ekkor még hivatalosan Wolgai Béla Gusztáv néven anyakönyvezett visszaemlékezőt nevelőapja vette a nevére, így elhárult a „faji” akadály a fiatalember katonai szolgálata elől.

A visszaemlékező 1944 októberének első felében került Pápára, az amerikai légitámadásoktól folytonosan zaklatott vasút segítségével, közel ezer, ejtőernyős leventeképzésben szintén részt vett társával együtt, akikből a gyors válogatást követően végül megalakult a Magyar Királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” Honvéd Ejtőernyős Ezred II. zászlóalja.

Itt a várakozásokkal szemben nem a könnyebb katonai szolgálat, hanem a rettegve várt „kitolásokkal” tűzdelt újoncélet várt a fiatal ejtőernyős-jelöltekre. Sokak számára megalázó volt, hogy a kiosztott használt és rongyos egyenruhák mellett még a bakancsok méretei sem egyeztek, így takarodó előtt a körletben lázas cserélgetés kezdődött. Így sem jutott mindenkinek két azonos pár bakancs, ami aztán a sorakozók során újabb lehetőséget adott a letolásra.

A kiképzők szintén inkább az újoncok megtörésére helyezték a hangsúlyt a reggeli csuklógyakorlatoktól az újoncoknak az öreg katonák általi rendszeres egyéb „nyúzásáig”. Ahogy írta:

„(…) Szabad a vadászat minden újoncra (…) Valami új színt vihetett ez a macera az életükbe. Némelyik még azt is hitte, hogy ez komikus is, talán nekik az volt. (…) Ez egy olyan része volt az újonc életnek, amit senki nem tudott sem megmagyarázni, sem elkerülni. (…) Ha valaki kimutatta nemtetszését, az csak azt eredményezte, hogy tovább nyúzták. (…) Az egyetlen magyarázat az ilyen fajta ’neveléssel’ kapcsolatban az, hogy egy csoport emberből csak úgy lehet jó katonákat faragni, akik kérdezés nélkül teljesítik a kapott parancsot, ha kiölik belőlük az egyéniséget (…).”

Ábel B. Gusztáv végül az ekkor 29 esztendős Tóth Antal ejtőernyős főhadnagy vezette nehézfegyverszázadban kap beosztást, mint a 8 cm-es aknavető kezelője. Ekkorra lecserélik az újoncok alapkiképzésre kiosztott egyenruháját raktári új állapotúra, a szűk bricsesznadrágok helyett a fényképek tanúsága szerint praktikusabb pantallókat, a régi mérethibás bakancsok helyett pedig „Birgeri” csizmákat, azaz 1941M fűzős csizmákat osztottak ki, mely az ejtőernyős katonák védjegyévé vált.

Elérkezett végül az első ejtőernyős ugrás ideje, amit már minden leendő pápai ejtőernyős várt. Mivel a bevonultak zöme a leventemozgalomban már átesett az ejtőernyős előképzésen, csupán az ejtőernyő-hajtogatást gyakoroltatták részletekbe menő aprólékossággal.

A visszaemlékező szerint három katona hajtogatott be három ernyőt, mindegyik a maga feladatát végezve, majd rotációban helyet cserélve, így a felelősség is közös volt.

Az első ejtőernyős ugrása előtt, melyre 1944. november 1-én került sor, Ábel B. Gusztávnak egy igazi tragédiát is végig kellett néznie, ugyanis egyik katonatársa, valószínűleg izgalmában, hibát követett el. A visszaemlékezés így rögzíti a drámai eseményeket:

„(…) Az egyik gépből valaki a rengetegszer hallott utasítás ellenére nem rugaszkodott el kellő erővel, hogy minél hamarabb kikerüljön a légcsavarok által okozott nagyon erős szélből, hanem csak kicsúszott az ajtón és a szél így azonnal hátra vágta, ott fennakadt a hátsó keréken (…) Miután ezt észrevette, ijedtében kinyitotta a hasernyőjét. Ezzel nem, hogy segített volna magán, hanem még több bajt okozott. A gépet annyira labilissá tette, hogy kérdés volt meddig tudnak így repülni, egy nagy ernyőt húzva maguk után. A gép erősebbnek bizonyult, a hasernyő pedig rövid idő után leszakadt (…) Az ugrató őrmester egy kötélen próbált kicsúszni a gép mellett, hogy vissza hozza a fiút, vagy magához kötve és a felakadt köteleket elvágva ereszkedjen le vele (…)  A szél olyan erővel csapkodta őt a géphez, hogy vissza kellett őt húzni. Ilyen körülmények között nem volt más, mint várni kellett, amíg az összes kötelek elszakadnak egymás után. Elég hosszú ideig tartott, de végül is majdnem megváltásként a szerencsétlen lezuhant.”

Az ekkor 17 esztendős Sárosi Gyula ejtőernyős honvéd az ezer méterről történő földbe csapódáskor fellépett belső vérzésbe halt bele. Ő volt az utolsó a pápai alakulat 19 hősi halottja közül, aki kiképző ejtőernyős ugrás során vesztette életét 1940 és 1944 között. A balesetet követően az ejtőernyős ugrásokat folytatták, és a különleges háborús helyzetre való tekintettel az első ugrást követően mindenki meg is kapta a halálfejes ejtőernyős jelvényt. Kora estére az újdonsült ejtőernyősök kimenőt kaptak, hogy a városban ünnepelhessék meg teljesítményüket.

Az ugrást követő időszakban a hangsúly áttevődött a harci kiképzésre, és a viszony is megváltozott, a régi kemény kiképzők igyekeztek valódi tudást átadni, és igazi bajtársi kötelékez kialakítani azokkal a fiatal katonákkal, akiket később a csatában vezetniük kellett.

Az ellenséges légi fölény nyomasztóan nehezedett a magyar ejtőernyősökre is, akiknek harccsoportjait ekkor már gyalogos „tűzoltó” egységekként bevetették a Kárpátokban, Nagyváradon, és Tiszafüreden is. Október 13-án amerikai vadászgépek támadták meg a pápai repülőteret, és az ott éppen leszálló Junkers Ju-52-es repülőgépet vették tűz alá. A gépen utazó tizenöt katona halt hősi halált a lezuhanó repülőgép roncsai között. Ahogy a visszaemlékező írta: „Már nem kellett kimenni a harctérre, az jött el hozzánk.”

Az október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet, és nyilas hatalomátvétel körüli fejetlenség a visszaemlékező szerint teljesen demoralizálta az éppen a két nappal korábbi amerikai légitámadásban meghalt bajtársaik temetésén riasztott ejtőernyősöket. Ahogy írta:

„Az ország népe a veszteségek és a háború következményeként jelentkező nyomor miatt nagyon beleunt a háborúba. A zsidózással már nem lehetett senkit megnyerni a szent ügynek. (…) A hazafias érzéseinket teljesen kiölte az új vezetés iránt érzett ellenszenvünk. (…) A fél ország már az oroszok kezén volt, és miután az új vezetőség kiképzési színvonalán mi már jóval túljutottunk, senki sem volt meglepődve, hogy megkaptuk a parancsot az indulásra”

A II. ejtőernyős zászlóaljat először 1944. október 25-én riasztották, és 28-án a Csepel-szigeten vetették be. A visszaemlékező kiemeli az ostromra készülő Budapest szürreális valóságát, ahol „a frontot akár villamossal is el lehetett érni.” és ahol az ejtőernyősök mégis elemükben érezték magukat, hiszen ahogy írta: „(…) most végre legalább a hazámért harcolhattam, legalábbis azért, ami még megvolt belőle. Az, hogy az egésznek van-e értelme már nem is számított.” A front viszonylagos biztonságot jelentett a nyilas pártszolgálatosok portyázó járőreitől is, akikkel az ejtőernyősöknek végig igen feszült, ellenséges volt a viszonyuk. Ahogy Ábel honvéd leírja: „Szinte hihetetlen az, hogy egy ország katonái több biztonságot éreznek a fronton, mint a városaikban.”

A Csepel-szigeti harcokban kerül bevetésre az új magyar csodafegyver, a „Szálasi röppentyű”, hivatalos nevén az 1944M buzogányvető is, melyet a visszaemlékező „Szálasi szeme” néven említ. A hordozható rakétafegyver bevetése sajnos nem várt mellékhatásokkal járt, hiszen a könnyen mozgatható fegyvert a visszaemlékező szerint nyilas pártszolgálatos kezelői a kilövés után azonnal áttelepítették, ám a feltűnő fény- és hangjelenséggel járó rakéta-sortüzet általában erős szovjet tüzérségi ellencsapás követte. Épp ezért az első „röppentyű-sortüzek” után az ejtőernyősök fegyverrel kényszerítették az eszköz kezelőit, hogy vagy maradjanak, és várják ki a szovjet válaszcsapást, vagy pedig keressenek új tüzelőállást. A nyilasok rövid és heves vita után végül elvonultak.

A jól kiépített csepeli állásokban az ejtőernyősök viszonylagos biztonságban voltak, érdekesség, hogy a visszaemlékező nem említi azt az incidenst, mikor a lakihegyi adótorony kisebbik rádióantennát is felrobbantották, és az kicsivel a kialakított aknavető-állás előtt csapódott a földbe. A frontra küldött magyar ejtőernyősöket a Csepel-szigetre való kitelepülés előtt a hazai gyártású 1943M Király géppisztolyok, és az 1942M Vécsey kézigránátok kivételével, német fegyveranyaggal szerelték fel.

A csepeli harcokat követően, melyet nem részletez a visszaemlékező, de más forrásokból rekonstruálhatóak, Fót, majd a megyeri dombok vonalában vett fel védőállást az ejtőernyős zászlóalj. Ahogy Ábel honvéd írta:

„Az ejtőernyős alakulat a körülményekhez képest még mindig harcképes elit alakulatnak számított. Ezért azután az egyik helyről a másikra rendeltek oda, ahol nagyobb volt a baj. Úgy látszott volt ilyen hely bőven, mert folyton mentünk. Ha csak egy-két napra tudtuk is megállítani az oroszokat, az már sikernek számított.”

A fóti harcokról jegyzi meg a visszaemlékező, azt a humoros helyzetet, amikor egy katonatársa, akinek rokonai laktak a közelben, pár órára „hazaugrott”, hogy szerezzen valami ennivalót magának, és a bajtársainak, de csak egy fél nappal később került elő. Mint kiderült, az ejtőernyős a rokonaitól nem tudott semmit beszerezni, így „beszivárgott” a szovjetek által már elfoglalt Fótra, és onnan némi tűzharc árán, zsákmányolt szovjet géppisztolyokkal, és három leölt tyúkkal tért vissza. Az ejtőernyős katonákra kifejezetten jellemző ez a könnyelműséggel határos vagányság, a visszaemlékező pedig a háború tragikusabb oldala helyett szintén igyekszik a derűsebb történeteket megörökíteni. Fóton sebesült meg az 1/II. ejtőernyős zászlóalj parancsnoka, Ugron István százados is, erről szintén hallgat a visszaemlékező.

A fóti harcokat követően a zászlóalj, azon belül is elsőként a nehézfegyverszázad, és a 4. ejtőernyős század fele, 1944. december 19-től az Ipoly és a Garam folyók térségében került bevetésre, a Felvidéken. Feladatuk a december 22-én megindult, majd öt napon belül összeomló német-magyar támadás, illetve az azt követő visszavonulás támogatása volt. Az ejtőernyősök hangulatát így festi le a visszaemlékező:

„Közel nyolc hete voltunk már az első vonalban, pihenés nélkül. Az eddigi veszteségeink, a rossz és nehézkes ellátásunk, az elégtelen lőszerutánpótlás hatásai kezdtek megmutatkozni. Már egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint egy elit alakulat. Talán csak a belénk vert fegyelem, és életösztön tartotta össze a századunkat. (…) Lassan, de biztosan fogytunk. Amit az elején tizenkét embernek kellett csinálni, azt most már hat-hét embernek kellett elvégeznie. Éhesen, agyonfagyva, lőszer nélkül nagyon nehéz csodákat művelni.”

A visszaemlékező érdekes módon nem említi azt a december 19-i Letkés visszafoglalására irányuló támadást, melyben minden bizonnyal ő is részt vett, és melyet teljes siker koronázott, hiszen egyetlen fő saját veszteség nélkül sikerült 180 főnyi szovjet foglyot ejteni, és kemény harcban, Letkést visszafoglalni az ellenségtől.

Az Ipoly folyó partján lévő Ipolyszalkán, december 22-én élte át a visszaemlékező azt a meglepetésszerű szovjet támadást, melyben az ellenséges katonák hajnalban, az elesett, vagy elfogott magyarok egyenruháiban szivárogtak be a községbe, és rajtaütöttek a reggeliért sorban álló ejtőernyősökön. Ennek oka az volt, hogy az ejtőernyősöket felváltó, és szintén a Szent László Hadosztályhoz tartozó repülő lövész ezred, „(…) elfelejtett egy háromszáz méteres frontszakaszt lezárni”. A kialakuló harcban az ejtőernyősök háztól-házig, végig magyarul kiabálva tisztították meg a falut.

1944. december 24-én hajnalban indult meg az ejtőernyősök partváltása. Az Ipoly hídján való átkelést „önkéntes alapon” és parancs nélkül Ábel Gusztáv ejtőernyős, barátja és bajtársa, Kulcsár István „javaslatára” egy hátrahagyott német MG-42-es géppuskával fedezte. A leharcolt zászlóalj számára beígért háromnapos pihenő helyett azonban pár órányi nyugalom után a zászlóaljat a 21 főre(!) apadt 4. század kivételével állásokba vezényelték folyamvédelemre.

Érdekesség, hogy a visszaemlékező azt írja: „A karácsony estét egy kis faluban, Kicsinden töltöttük. (…) Éjfél körül egy tüzérségi lövedék eltalálva a ház tetejét, és ott felrobbanva ránk döntötte az egész tetőszerkezetet” A nehézfegyverszázad kicsindi tartózkodását egyetlen forrás sem erősíti meg, sőt, Dr. Farkas Jenő munkájában azt is leírja, hogy:

„Ipolyszalkán vitéz gutori Földes Gyula százados alárendeltségébe került az ejtőernyős zászlóalj is. A legénységet az egyik cselédházba zsúfolták be. Aknatűz zúdult a tanyára, a kinn éjszakázók közül tízen meghaltak.”

Ez egybevág a visszaemlékezés részleteivel, így minden valószínűség szerint a leírt események nem Kicsinden, hanem Ipolyszalkán történtek Karácsony este. Ezen a napon adja ki vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy, hadosztályparancsnok a parancsot az immár katonai értelemben haszontalan hídfő kiürítésére, melyet december 27-én, utolsóként az 1/II. ejtőernyős zászlóalj hajtott végre. Ekkorra a szovjet csapatok teljesen bekerítették a lassan szűkülő letkési hídfőben védekező egységeket, ezzel azonban a Szent László hadosztály parancsnoksága végig nem volt tisztában, mivel sem a hadosztályt alkotó ezredeknek, sem pedig magának a hadosztály-parancsnokságnak egymással állandó összeköttetése nem volt. Ábel B. Gusztáv így emlékezik:

„(…) valamilyen csodára várva nem adtak visszavonulási parancsot, azután meg már késő volt (…) Ezen a hideg borongós téli reggel mindenki érezte, nehéz napunk lesz. Azt hiszem senki sem csalódott! Minden támogatás nélkül próbáltunk kitörni a Garam felé. Legalább négyszer támadtuk az orosz vonalat, de nem volt elég átütőerőnk már. Kevesen voltunk, és ráadásul az orosz állások fen voltak egy dombtetőn, ahonnan szinte páholyból lövöldöztek ránk. Ha valahol csak egy kis rést tudtunk volna nyitni, a domb túlsó oldalán már a Garam volt. Mire besötétedett nem sokan maradtunk (…)”

A kis csoportokra szakadt ejtőernyős zászlóalj katonái egyénileg igyekeztek a sötétség leple alatt fától-bokorig kúszva eljutni a Garamig, ami „nem sok jóval kecsegtetett”. Az úszó jégtáblákat terelő, sebes folyású hegyi folyó valóban rémisztő akadály lehetett a kimerült és megtépázott ejtőernyősöknek, de ahogy Ábel honvéd írja: „Azok, akik nem voltak jó úszók még jobban rettegtek a folyón való átkeléstől”. Végül hajnalban a katonák derékszíjaikat összekötözve rögtönzött kötélhidat készítettek, melyet a legjobb úszók átvittek a túlpartra, így a katonák a derékszíjakba kapaszkodva, félig úszva, félig vonszolva magukat jutottak át a folyón. A jégtáblák így is három ejtőernyőst sodortak magukkal a halálba. Ábel honvéd és bajtársai végül elérték a saját vonalakat. Ahogy emlékezik:

„A felfrissítő reggeli úszás után még gyalogoltunk talán öt kilométert amire elértük az első vonalainkat. (…) Szerencsénk volt, mert már előttünk megérkezett néhány bajtársunk, így az őrszemek számítottak újabb jövevényekre”.

A garami átkelést követően egyik bajtársával, egy bizonyos „Gulyás Öcsivel” együtt, Ábel B. Gusztáv az érsekújvári kórházba kerül, ahonnét a kórház Németországba telepítésének hírére megszöknek, és mindenféle irat nélkül elindulnak legutóbbi állomáshelyük, Pápa felé.

Pápán „Az ellenség előtt tanúsított bátorságáért” 59 másik katonatársával együtt tiszti iskolára került, melynek hatékonyságában ő sem bízott igazán, hiszen mint írta:

„Senki sem lehetett annyira naiv, vagy beképzelt, hogy ne vegye észre azt, hogy ezek az előléptetések, gyorstalpaló tisztiiskolák nem azért jöttek létre, mert jól beváltak, és eredményesen működtek, hanem mert fogytán volt azoknak a száma, akik megérdemelten viselték a rangjukat (…) Az egész program túl optimistán volt megszervezve. Hat hét iskola, hat hét frontszolgálat, mint karpaszományos őrmester. (…) Ezután vissza az iskolába, újabb hat hét tanulás, majd hat hét újra a fronton. Ha még mindig életben volt valaki, megkaphatta a tiszti rangot, és hadnagy lett!”

Érdekesség, hogy Huszár János könyvében a hat hetes helyett három hónapos időszakokat említ.

Ábel B. Gusztáv immár karpaszományos őrmesterként 1945 márciusában került vissza régi századához Pápán, és 15-én már állásokat vettek fel a pápai Várkertben. Ahogy az újdonsült őrmester megjegyezte „Már nem is kellett a frontra menni, az jött el hozzánk.” Az ejtőernyősök pápai működésének egyik „fénypontja” volt, amikor bombatalálat érte a pápai dohánygyárat, és a katonák ládaszám „zsákmányolták” a cigarettát, ami a későbbiekben is hasznos volt nem csak az idő űzésére, hanem valutaként is.

Az 1/II. ejtőernyős zászlóalj, március 25-én hagyta el Pápát, az utolsó ejtőernyős alakulatként. Tették ezt a város védelmét elrendelő parancs ellenére, hiszen Makray Ferenc százados, a zászlóalj új parancsnoka, tárgyalva Pápa polgármesterével, „saját hatáskörben” úgy határozott, hogy megóvja az ejtőernyős katonák számára olyan kedves várost a harcok pusztításától, és elvonul katonáival nyugat felé. Tette ezt az ejtőernyős ezred parancsnokának tudtával és beleegyezésével. Ábel B. Gusztáv így emlékezik:

„(…) innen kezdve már csak egy rossz vicc volt az egész. (…) Nappal harcoltunk, amennyit tudtunk, a sötétség beállta után meg ’futottunk’ mint a nyulak. Közben hazafias nótákat énekeltünk győzelemről, hősies csatákról, és mi lesz majd ha hazatérünk győzelmesen!”

Így ért véget a Magyar Királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős ezred II. zászlóaljában szolgáló Ábel Béla Gusztáv karpaszományos őrmester számára a II. világháború magyarországi szakasza. Így összegezte addigi háborús élményeit:

„A magam részéről ha számba vettem az eddig történteket nem sok öröm lehetett az eredményekben. Amikor elhatároztam évekkel előbb, hogy mit szeretnék csinálni, még senki sem tudhatta, hogy fog alakulni a helyzet. Hosszú évekig mint egy megszállott próbáltam elérni azt, amit magam elé kitűztem. Most amikor már éreztem, és tudtam, nincs messze a végső felvonás, a hazám, amit szolgálni akartam idegen megszállás alatt volt (…) Az egyetlen pozitív pont az volt, hogy bebizonyítottam magamnak is azt, hogy meg tudom állni a helyem minden körülmények között”

Ám a harcok még tartottak. 1945 áprilisának második felében „(…) elindultunk Muraszombathoz délre, a Mura folyó mellé. (…) Az út mellett amerre mentünk az erdőkben, üzemanyag hiányában százával álltak a német harckocsik (…) Nagyon szomorú látvány volt, ahogy az úton nem menetelve, hanem bandukolva vonultunk. A Murához érve Verzej (németül Wernsee) nevű kis községnél elfoglaltuk a frontvonal ránk eső szakaszát.”

A Mura-menti állásokban az ellenség nem zaklatta az ejtőernyősöket, csak a „mocsártól és a tetvektől kellett tartani”, no meg egymástól. A visszaemlékező jó barátja, Kulcsár István ugyanis úgy döntött, hogy ráijeszt a gyanús csend miatt kettőzött őrséget elrendelő Ábel őrmesterre. A sötétben kialakult tűzharcnak végül senki nem esett áldozatul, de ahogy a visszaemlékező leírja, „A bölcs barátom nem ijesztgetett senkit egy ideig ez után a kalandja után.”

A visszaemlékező szerint 1945. május 7-én, más források szerint május 8-án érte el a magyar katonákat a háború lezárásának híre, és egy másik jó hír is, mely szerint az angolszász csapatok várják az ejtőernyős zászlóaljat, melyet „ha mint egy rendezett katonai alakulat átmegyünk, az egész zászlóaljat hajlandóak átvenni”

A visszaemlékező szakaszát 24 órára az állásokban hagyták végbiztosítóknak, majd a zászlóalj katonás rendben megindult. Erről a tragikomikus helyzetről így ír Ábel őrmester:

„Mintha egy perc alatt visszatért volna az utóbbi napokban már-már elfelejtett katonásdi. (…) Tíz napja, hogy ide jöttünk még háború volt, mégis csak imbolyogtunk az úton, senki sem gondolt vagy törődött azzal, amit a szabály ilyen alkalmakra előírt. Most végre béke lett, de most biztosítani kellett a vonuló alakulatot! Ki érti ezt meg? A lényeg az, hogy én a szakaszommal ott maradtam további 24 óráig biztosítani az elvonuló zászlóaljat! Mint annyiszor az utóbbi időben, úgy most is elfelejtették megmondani, ha az oroszok mégis úgy döntenek, hogy átkelve a Murán utánunk jönnek, mivel állítsuk meg őket? Ha az egész még meglévő hadsereg nem tudta őket megállítani, hogy tudnánk mi ez a csodát véghez vinni egy szakasz fáradt katonával?”

Végül esemény nélkül letelt az utolsó fronton töltött éjszaka is, és Ábel őrmester, szakaszával együtt csatlakozott az országúton menetelő hadosztály többi részéhez. Így emlékezett a háború végét ünneplő tájra:

„A háború befejezésének örömére a hegycsúcsokon a helyi lakosok örömtüzeket gyújtottak. Nálunk is esténként sötétedés után az emberek tűzijátékot rendeztek, nagy örömükben. Néha olyan lövöldözés volt, hogy a háború alatt nem volt olyan. (…) A nyomjelző lövedékeket és a jelző rakétákat részesítették előnyben a fiúk.”

Deutschlandsbergben hatalmas torlódásra érkezett meg a menetoszlop, végén a Mura-menti utóvéd szakasszal, azaz Ábel őrmesterrel és bajtársaival. A felszerelést szállító szekereket húzó lovak is kimerültek, így a menetoszlop szinte lépésben haladt előre. A menetoszlop vége a vasúti átkelőnél tartott, amikor váratlan, és sorsdöntő fordulat következett.

„A legnagyobb megrökönyödésünkre három, vagy négy T-34-es harckocsi jött be a faluba, és közénk, meg a sorompó közé álltak. Erre senki sem számított. Egy orosz őrnagy beszédet mondott az ott összesereglett katonáknak. Nagyjából arról beszélt, hogy miután vége lett a háborúnak, az orosz és közép-európai kormányok nem szívesen vennék azt, hogy ezer és ezer ember bolyongjon mindenfelé. Ezért azután a legjobb lesz, ha mindenki megy a saját hazájába. Feledjük minél előbb azt ami volt, és ő biztos abban, hogy mindenkinek lesz bőven munkája otthon (…) A szovjet kormány nem akar senkit sem felelősségre vonni, sem megbüntetni. (…)”

Így került Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős őrmester, bajtársaival együtt, szovjet hadifogságba, ahonnét csak 1947. szeptember 13-án tért haza. Zászlóalja, a Szent László hadosztály kötelékében 1945. május 11-én teljes fegyverzetben vonult fel az angol csapatok előtt Preitenegg városában, majd egyhavi fegyveres kaszárnyaélet után, 1945. június 12-én, lefegyverzését követően mezőgazdasági munkára összeállított munkásalakulatként működött. 1945 második felében a hadosztályt már nem tekintették hadifogolynak a britek, így tagjai egyénileg, vagy csoportosan nyugatra, illetve haza, Magyarországra távozhattak.

Akik az utóbbit választották, egy ellenséges, új világba érkeztek haza, mely a pápai ejtőernyősöket egytől egyig a „régi világ” ellenséges elemeinek állította be. A rendszerváltásig ez az állapot alig valamit enyhült, így a Magyarországon élő veterán ejtőernyősök 1989-ig az emlékeiket is magukban tartották, míg a Kanadában, vagy az Egyesült Államokban élő bajtársaik szabadon írhattak és emlékezhettek. Ezt mutatja meg az alakulat egykori katonájának, Huszár Jánosnak monográfiájában elhangzó zárógondolata is:

„Érdekes, hogy a hazától távol lakókban jobban él a katonaélet emléke, mint magyarországi bajtársaikban.”

Talán ezért is képvisel ritka értéket a most hazatért visszaemlékezés.

Források:

- Steven J. ZALOGA: US Airborne Divisions in the ETO 1944 – 45 (Osprey Publishing, 2007)

- VADAS Mihály őrmester: A légi gyalogságról (in.: Honvéd Altiszti Folyóirat VI. évf. 1939. 9. sz. Budapest, 1939.)

- vitéz SZENTNÉMEDY Ferenc vk. alezredes: Ejtőernyős csapatok kiképzése és alkalmazása angol, francia, és lengyel megvilágításban (in.: Magyar Katonai Szemle IX. évf. 1939. 9. sz. Budapest, 1939.)

- Különfélék – Harc ejtőernyős csapatok ellen (in.: Honvéd Altiszti Folyóirat VI. évf. 1939. 9. sz. Budapest, 1939.)

- vitéz MAKRAY Ferenc hadnagy: Az ejtőernyős csapatok magyar szemmel nézve (in.: Magyar Katonai Szemle IX. évf. 1939. 9. sz. Budapest, 1939.)

- SZOKOLAY Tamás hadnagy: Ejtőernyőugrás, a jövő legkatonásabb sportja (in.: Magyar Katonai Szemle IX. évf. 1939. 9. sz. Budapest, 1939.)

- Huszár János: EJTŐERNYŐS KRÓNIKA 1938 – 1941 (in.: Veszprémi Történelmi Tár 1989. II. Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság kiadványa, 1989.)

- RESZEGI Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (A Pápai Levéltár Kiadványai, Budapest- Pápa 2013.)

- SÁGODY János: Egy doboz cigaretta (in.: Repülés-Ejtőernyőzés 4. 1981.)

- KISS Dávid: A Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulatának története (1938-1945) (http://www.masodikvh.hu/erdekessegek/alakulatok/1602-a-magyar-kiralyi-honvedseg-ejternys-alakulatanak-toertenete-1938-1945)

- HUSZÁR János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939-1945 - A Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád" Honvéd Ejtőernyős Ezred története (A pápai Jókai Kör kiadványa 2.)

- Kiss Dávid: MAGYAR EJTŐERNYŐSÖK A DONNÁL – ejtőernyős katonák a M. Kir. 2. Honvédhadsereg kötelékében 1942 – 1943 (http://www.masodikvh.hu/erdekessegek/alakulatok/3163-magyar-ejtoernyosok-a-donnal-ejtoernyos-katonak-a-m-kir-2-honvedhadsereg-kotelekeben-1942-1943)

- Dr. FARKAS Jenő: Ejtőernyősök A „Szent László” Hadosztályban (www.vorosmeteor.hu/szakirodalom/03/03konyv/03.doc)

- ÁBEL B. Gusztáv: Göröngyös Utakon! – Visszaemlékezés (a kézirat a szerző tulajdonában)

- MARTIN Kornél – UGRON István: Fejezetek a Szent László Hadosztály történetéből (http://vorosmeteor.hu/szakirodalom/03/98htk3_4.pdf)