Kedves Barátaink!

Baráti Körünk hagyományőrzői idén negyedik alkalommal vettek részt az immár tizedik alkalommal megrendezett Bocskai Portya teljesítménytúrán, mely az MH 5. Bocskai István Lövészdandár, az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Ezred, a Debreceni Honvéd Sport Egyesület, a Kratochvil Károly Honvéd Szakközépiskola és a Magyar Tartalékosok Szövetségének debreceni szervezete által került megszervezésre 2019. október 18. és 20. között. Beszámolónk a 2017-es és a 2018-as teljesítésekről ITT illetve ITT olvasható.

Mindenek előtt gratulálunk Baráti Körünk hat fős végrehajtó állományának nevében mindenkinek, aki rajthoz állt, hogy megméresse magát egy igazán bajtársias, mégis embert próbáló meneten. Biztosak vagyunk benne, hogy az emléklapok és jelvények mellett mindenki élményekkel, barátságokkal gazdagabban tért haza.

Őszi tájkép hagyományőrzőkkel

Október 19-én, pénteken érkeztünk meg a Debrecenbe, ahol a regisztrációs pultnál a főszervező Horváth Béla százados úr már régi ismerősként köszöntött bennünket. Miután elfoglaltuk a szállásainkat az MH 5. Bocskai István Lövészdandár laktanyájában, illetve a Kratochvil Károly Honvéd Szakközépiskola tornatermében, megvacsoráztunk, majd a szállásokon lehetőség nyílt az ismerekedésre. Számos veteránnal, jelenleg is aktív katonával, más állami cégek alkalmazottjaival, illetve lelkes civillel volt szerencsénk beszédbe elegyedni. A késő estig tartó barátkozás és sztorizás után rápihentünk a másnapi feladatra.

A 05:30-as ébresztőt gyors öltözés és a menetfelszerelések ellenőrzése követte, majd a 6 órai indulási pontnál való találkozó és eligazítás után, jószerencsét kívánva egymásnak, 7 óra körül megkezdtük a menetelést.

A 20 km-es távnak három hagyományőrzőnk vágott neki egy ejtőernyős veterán barátunk lányának kíséretében, aki az édesapja munkásságát megtisztelve az ő egykor hordott ejtőernyős barettjét viselte a portya alatt. Annak, aki nem tett meg hosszabb távot 65M surranóban, bizony ez az út is jelenthet kihívásokat, így az állomány ezen tagjai a tapasztalatlanságukat figyelembe véve választották ezt a távot 10 kg-os felszereléssel és hatástalanított fegyverekkel. Az „elsőbálozók” a kevés rutin ellenére 4 óra 40 perc alatt sikeresen, szintidőn belül teljesítették a feladatot köszönhető ez az összehangolt munkának és a képességeknek megfelelő feladatmegosztásnak: az egyik bajtársunk térképpel a kezében felelt az útvonal betartásáért, a másik az autóutak mellett figyelt mindenki biztonságra, a harmadik pedig a többiek vízfogyasztására ügyelt. A 20-as állomány céljául tűzte ki hogy déli 12 óra előtt célt érjen, ennek érdekében az utolsó 5 km-en egy összehangolt, gyors tempóban végrehajtott menet került végrehajtásra, majd az utolsó párszáz métert már kötelékfutásban tették meg hagyományőrzőink.

A 20-as csapat

Okkal vagyunk büszkék a 40 km-es távot teljesítő veterán bajtársunkra, aki 53 évesen, ráadásul teljesen egyedül úgy vágott bele a feladat-végrehajtásba úgy, hogy utoljára 32 évvel ezelőtt, mélységi felderítő sorkatonaként tett meg ekkora távot. Mivel a 65M surranójának jelenlegi állapota nem volt alkalmas egy ekkora táv megtételéhez, a sikeres végrehajtás érdekében a saját, tartalékos katonaként viselt 2000M egyenruhájában hajtotta végre a feladatot. Egy percig sem tagadta, hogy a célja nem a szintidőn belüli teljesítésért járó jelvény megszerzése volt, hanem az, hogy szembe nézzen a határaival és azokkal megküzdve teljesítse a távot. Egy darabon ugyan együtt ment mindhárom táv, de a szétválás után, bajtársunk egyedül folytatta az utat, így menet közben fokozottan figyelnie kellett a saját vízfogyasztásra és étkezésére, mert nem volt, aki figyelmeztesse, ha esetleg megfeledkezik róla. Az időközben jelentkező fáradtság, és a fájdalmai ellenére végig azzal bíztatta magát, hogy „Nem fáj annyira, hogy megálljak!” Ennek a mentalitásnak köszönhetően a szintidőt túllépve 11 óra 20 perc alatt megérkezett a célba, ahol a 20-as távot teljesítő bajtársak már türelmetlenül várták. Utólag mesélte el nekünk, hogy az elhunyt édesapja emléke elött szeretne az debreceni teljesítményével tisztelegni.

40 kilométer után, megfáradtan de elégedetten

A csapatunk tapasztaltabb, bátrabb résztvevői a leghosszabb, 70 km-es táv megtételére vállalkoztak katonai kategóriában. Az állomány ezen két tagja már több száz kilométert menetelt együtt, aminek köszönhetően egy jól összeszokott, egymást fél szavakból is megértő duóként vágtak neki a feladatnak. Sok csodálkozó tekintet célkeresztjébe kerültek, amiatt, hogy korabeli egyenruhában, 65M surranóban és 15 kg-os szerelvénnyel vágtak neki a távnak, de Baráti Körünknek az egyenruha bemutatása nem csak kiállításokon való megmutatkozásból áll, emiatt fontos az ilyen programokon való resztével, illetve a felszerelés „éles” körülmények között történő alkalmazása által szerzett tapasztalat is. A táv egy részét a 40 km-et teljesítő bajtárunk kíséretében tették meg a sokszínű erdőben. Miután a kijelölt útvonal más-más irányokba mutatott, a két táv teljesítői búcsút intettek egymásnak. Röviddel ezután pillantottak meg bajtársaink egy segítségre szoruló fiatal katonát, aki erejéből kifogyva az út közepén állva „pihent”. Nem volt kérdés, hogy a régi felszerelés, kiváltképp a jól ismert surranó miatt tartandó feszes tempó, a szintidő, és a teljesítésért járó jelvény mind értelmét veszti, amennyiben hagyományőrzőink hátra hagyják a kimerült bajtársat.

Így gyors állapotfelmérés után együtt haladtak tovább, téve mindezt az új csapattag tempójához igazodva, megosztva vele az ivóvizet, egészségügyi anyagot, élelmet. A következő ellenőrzőponton bebizonyosodott, hogy bajtársaink félelme nem volt oktalan: a fiatal túrázó lábain lévő sérülések ellátása, a vízpótlás, a szükséges pihentetés nagyjából 40 percet vett igénybe. Innentől az újonnan csatlakozó portyázó biztonságos célba juttatása vált az elsődleges feladattá. Az fárasztó menetelést tovább nehezítette az, hogy folyamatosan sötétedett, és a fejlámpákkal való közlekedéshez szükséges éberség még több energiát vett ki mindenkiből, így a 70-es távon a három fősre duzzadt csapat minden tagjának fokozottan figyelnie kellett egymásra. Az utolsó ellenőrzőponthoz való megérkezés felrázta fáradt hagyományőrzőinket, hiszen a „Látom a végét!” hangulat tényleg azt sejtette, hogy közel a cél, de az órával versengeni már nem lehetett: az utolsó 8 km környékén egy honvédségi gépjármű állította meg bajtársainkat Horváth Béla százados úr tanácsát tolmácsolva, miszerint mivel úgyis túlmentek a szintidőn, szálljanak be a kocsiba. Rövid, ám heves vitát követően a tanácsból parancs lett, így a 70-es távot teljesítő bajtársaink végül autóval érkeztek meg a célhoz, ahol jó hír várta őket: Az utolsó ellenőrzőpontnál leszakadt fiatal harmadik csapattag futva ugyan, de az utolsó percekben még pont beért a célba, így jogosulttá vált a jelvényre is. Az ő sikere a mi örömünk is egyben.

Bajtársi segítségnyújtás - megfáradt láb hintőporozása ellenőrzőponton

Az egész állomány számára tanulságos volt ez a hétvége. A 20-as távon teljesítőktől azt láthattuk, hogy a megfelelő kommunikáció és a másikba vetett bizalom, miszerint meg tudja csinálni a rászabott feladatot-, segít kikövezni a sikerhez vezető utat. A 40-es távon induló bajtársunk a kitartásáról tett tanúbizonyságot, ezzel jelentősen motiválva a csapat fiatalabb tagjait. A 70-es távon indulók pedig a mérlegre helyezték a bajtársaknak való segítségnyújtást és a személyes dicsőséget, végül pedig a kötelességtudat győzedelmeskedett, így a sikertelen teljesítést semmiképp nem szabad kudarcnak megélni, mert egy sokkal fontosabb érték került középpontba azon az éjszakán: az emberség.

„Olykor óhatatlanul zsákutcába jutunk, fizikai, mentális vagy érzelmi téren, de ez rendben van így. Tartsuk magunkat mindig a tervhez, és eljutunk oda, ahova indultunk. Az út talán hosszabb, és esetleg máshogy ér véget, mint ahogy eredetileg terveztük, de a kitartás végül kifizetődik.”

William Pullen

A jól megérdemelt rántott hús a cél után

- Szeles Eszter -