Kedves Barátaink!

A V. Felderítők Napján Dr. Bács Zoltán ezredes úr magas színvonalú előadása hívta fel a figyelmünket egy hazájától messzire szakadt, nem mindennapi magyar ejtőernyős katonatiszt életútjára, aki hosszú és tartalmas pályafutása során ugyanolyan lelkesen vette ki a részét a különleges katonai feladatokból, mint ahogyan az 1945 utáni argentínai magyar emigrációban dolgozott. Következzék most Kiss Dávid bajtársunk tollából vitéz Ladányi Domonkos magyar királyi honvéd ejtőernyős főhadnagy életének története, ahogyan azt a feltárt források, gyakran saját szavai bemutatják, születésének 104. évfordulóján.

Ladányi Domonkos 1917. január 10-én, Balassagyarmaton született. Édesanyja Csiszár Piroska (1891 – 1961) volt, akivel édesapja, Lihet László (1886 – 1945) 1915-ben kötött házasságot. Lihet László családnevét a Vitézi Rendbe történt felvételekor változtatta Ladányira.

A katonai helytállás nem volt ismeretlen hagyomány az erdélyi gyökerekkel rendelkező, máramarosszigeti református családban. Vitéz Ladányi (Lihet) László az I. világháború során a cs. és kir. 85. gyalogezred törzsőrmestereként géppuskás osztagparancsnokként szolgált. Ebben a minőségében 1914. november 18-án nyerte el az Arany Vitézségi Érmet, amikor osztaga élén hat órán át tartotta fel a rohamozó orosz gyalogságot a Krakkótól északra található Polánki községnél. 1917-ben sebesülten feküdt a balassagyarmati katonakórházban, mikor látogatásra érkező felesége ugyanott világra hozta első gyermeküket. Tettei elismeréséül Ladányi (Lihet) Lászlót 1922-ben avatták vitézzé, 1926-ban pedig 14 kataszteri hold földet kapott vitézi telekként. Vitéz Ladányi Domonkos így emlékezett katonásan kemény apjára, aki a I. világháborút követően is hivatásos katona maradt:

„Édesapámtól még kis gyerekkoromtól fogva rendkívül szigorú és erős katonai magyar nemzeti nevelést kaptam. Csintalan, rakoncátlan gyerek voltam, sok testi fenyítésben is volt részem, ami akkor szokásos volt (…) Már korán megszoktam a katonai újoncszolgálat keménységét…”

Vitéz Ladányi (Lihet) László hivatásos honvéd tiszthelyettes

A Ladányi család 1919 elején menekült Debrecenbe, ahol egy ideig a vagonlakók keserű kenyerét ették. Ezek a határon túlról menekült magyar családok, megfelelő lakóhely híján, vasúti kocsikban rendezkedtek be, akár hosszabb időre is.

Vitéz Ladányi Domonkos középfokú tanulmányait a debreceni négyévfolyamú fiú felső kereskedelmi iskolában végezte, osztályfőnöke Dr. Héger Flóris némettanár, az iskola igazgatóhelyettese volt. Vitéz Ladányi Domonkos az utolsó, 1935 – 1936-os tanévében az iskola Ifjúsági Vöröskereszt-Egyletének ifjúsági elnöki posztját is betöltötte.

Ladányi Domonkos osztályzatai az éves iskolai értesítőben. Az évfolyam megjelölése elírás, helyesen „IV.” évfolyam

Az ekkor 19 esztendős vitéz Ladányi Domonkos ugyanitt tett érettségi vizsgát 1936 május – június között, melyet a korabeli négyfokú osztályozási rendszer szerint „2” azaz „jól megfelelt” szinten teljesített.

Összeállítás a vitéz Ladányi Domonkos érettségi vizsgáját is tartalmazó iskolai évkönyvből

Az érettségi vizsga megszerzését követően vitéz Ladányi Domonkos, aki vegyész-hadmérnöknek akart továbbtanulni, baráti tanácsra jelentkezett soron kívüli katonai szolgálatra, hogy honvédségi ösztöndíjhoz jutva fedezhesse Műegyetemi tanulmányai költségeit. Így vitéz Ladányi Domonkos karpaszományos honvédként, tartalékos tiszti szolgálatra jelentkezett Debrecenben, a magyar királyi 11. hajdúezrednél.

A szolgálat keretében azoknak a katonáknak, akik érettségi bizonyítvánnyal rendelkeztek, lehetőségük nyílt egy évig tartó katonai szolgálatot vállalni, melynek során tartalékos tisztekké képezték ki őket. Ezek az emberek a polgári életbe visszatérve alkották a Honvédség katonai vezetői tartalékállományát, melyet szükség esetén az új alakulatok feltöltésére, veszteségek pótlására be lehetett hívni. Természetesen amennyiben a tartalékosnak megtetszett a katonaélet, kérelmezhette hivatásos állományba vételét, mint továbbszolgáló tiszt. Ez a rendszer sok érettségizett magyar fiatalember számára vonzó megoldást jelentett, hiszen a rendes sorkatonai szolgálati idő ekkor három évet tett ki.

Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos szolgálata azonban váratlan fordulatot vett, amikor egy másik, erdélyi származású karpaszományos társával együtt lehetőséget kapott, hogy csatlakozzon egy újonnan induló különleges képzéshez. Erre Ladányi így emlékezett vissza:

„Jelentkeznünk kellett az ezredparancsnok irodájában, ahol egy Budapestről érkezett vk. szds. (valószínűleg Stefán Valér vezérkari százados K. D.) nagy kedvességgel fogadott és megtudtuk, hogy egy katonai ’szabotázs-tanfolyamra’ vagyunk jelölve (…) mint megbízhatók.”

A fent említett „szabotázs-tanfolyam” nem volt más, mint a Honvéd Vezérkarfőnökség (Vkf.) 5. „elvi és katonapolitikai” osztálya által kidolgozott, 1938 májusában három csoportban meginduló „Testnevelési Szaktanfolyam” (TSzT) fedőnevű titkos képzés, melynek során olyan, földön, vízen és levegőben is bevethető katonákat képeztek ki, akik készek voltak a Trianoni békediktátum által 1920-ban elcsatolt országrészekben különféle titkos bevetéseket végrehajtani. Vitéz Ladányi Domonkos, aki a „Testnevelési Szaktanfolyam 1. csoportjában kapott beosztást, így emlékezett vissza az embert próbáló kiképzésre:

„A mi titkos kiképzésünk rendkívül érdekes volt. Különösen pisztollyal, puskával, autóval és motorkerékpárral kellett igen jók legyünk, de a későbbiekben gránátvető, aknavető, golyószóró, géppuska stb. is hozzátartozott. Igen fontos volt a kézigránát gyakorlat. Ezt mindenki érdekesnek és hasznosnak találta, de az ejtőernyőugrástól fáztunk.”

Az ejtőernyőktől való félelem nem volt alaptalan. A Magyar Királyi Honvédség ezelőtt még nem használta másra az ejtőernyőket, mint a pilóták és repülőgép-személyzetek mentőeszközeként. Hovatovább a ma ismert katonai ejtőernyőzés még a nemzetközi színtéren is gyerekcipőben járt. Éppen ezért a „TSzT” hallgatóinak képzése is igen hiányos volt: jobbára 5-7 méter magas szénakazlak tetejéről ugráltak a földre, hogy így tapasztalják ki a földet érés helyes végrehajtását. Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós első ejtőernyős ugrására 1938. augusztus 4-én, Pápán került sor. Az ugrás érdekessége, hogy egy hónappal előzte meg a Magyar Királyi Honvédség első ejtőernyős kísérleti keretének megalakulását. Vitéz Ladányi Domonkos 2006-ban így emlékezett vissza az ejtőernyős (bakanyelven: „eje”) képzés szegényes körülményeire:

„Pápán voltak az eje. gyakorlások. Az első ugrásokhoz volt egy repülő-overallunk, egy sapkánk és egy fehér teniszcipőnk. Idővel aztán nagyon hasznos tapasztalatokra tettünk szert a sok baleset elkerülésére (…)”

Az ejtőernyőzés mellett a „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói számos területen kaptak szerteágazó képzést, a robbantástól a különféle gépjárművek vezetésén és a kézifegyverek használatán át a rádiókészülékek használatáig, mely felkészítette őket a feladatuk végrehajtására. A hallgatók kiképzésük végeztével visszatértek alakulataikhoz, csupán a tiszti gyűjtőikbe bevezetett, kívülállók számára semmitmondó „Testnevelési Szaktanfolyam” bejegyzés árulkodott arról, hogy különleges kiképzést kaptak.

Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós első ejtőernyős ugrását követően 1938. augusztus 4-én, Pápán.

Vitéz Ladányi Domonkos zászlósnak, diverzáns kiképzésen átesett bajtársaihoz hasonlóan nem volt sok ideje pihenni. A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai 1938 szeptember-október fordulóján kerültek bevetésre az ekkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján. A feladatuk a titokban felállított félkatonai egység, az úgynevezett „Rongyos Gárda” működésének támogatása volt. Erre az időszakra vitéz Ladányi Domonkos így emlékezett vissza:

„Röviddel a kiképzés után már Salgótarjánban voltam, egyelőre csak határátjárás és felderítéssel megbízva. Csak kevés alkalmazásra került sor, mert német nyomásra úgy a Felvidék, mint Kárpátalja magyarlakta területe a vártnál hamarabb vissza lett csatolva.”

A kárpátaljai bevetést követően Vitéz Ladányi Domonkos, pár „szakmabeli” tartalékos bajtársával együtt 1939 nyarán a román határon tevékenykedett. Ennek a feladatnak a részletei nem ismertek, de valószínűsíthető, hogy a román-magyar határon kiépített román védelmi erődrendszer felderítéséhez köthetők.

Vitéz Ladányi Domonkos zászlós a hazai katonai ejtőernyőzés fejlődésében is szerepet kapott, amikor a Vkf. 5. osztályának képviseletében részt vett az új, magyar fejlesztésű ejtőernyő-rendszer rendszeresítését előkészítő bizottság munkájában 1939. január 31-én Székesfehérváron.

Visszaemlékezése alapján Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós 1939-ben továbbszolgáló tisztként a Ludovika Akadémiára került, majd innen 1940. július 1-el a munkácsi várba kerül csapatszolgálatra, mint gyalogsági hadnagy. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Gyarmati Saroltát, egy helyi Mikulás-napi ünnepség során.

Vitéz Ladányi Domonkos hadnagy 1941-ben, az ejtőernyős alakulathoz való bevonulása előtt

Innét 1941-ben jelentkezik a magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős zászlóaljhoz, közvetlenül az 1941. április 12-én Veszprémben bekövetkezett katasztrófa után, melyben a honvédség egyetlen ejtőernyős alakulatának névadója és első parancsnoka is életét vesztette. 1988-ban kelt visszaemlékezésében Ladányi főhadnagy így emlékezett a Pápán települt ejtőernyős alakulatnál folyó kiképzésre:

„Az egyhónapos próbaszolgálat szokatlanul kemény volt. A mintegy ötven önként jelentkező tisztből talán harmincan kezdtük el, s kevesebb mint húszan fejeztük be. A főfoglalkozás napi hét-nyolc óra kemény, kimerítő sportból és szak-testgyakorlatból állt, mely már a második napon olyan izomlázat eredményezett, hogy alig tudtunk vánszorogni.”

A fizikai felkészítés mellett az ejtőernyős-jelölteknek el kellett végezniük az ejtőernyős felkészítés nehezebb részét jelentő ugrókiképzést, mely a „Testnevelési Szaktanfolyam” időszakának kezdetleges módszereihez képest nagyon sokat fejlődött. A különféle ejtőernyős kiképző eszközök, mint a csigás kötélrendszeren a földet érést szimuláló „bitó”, vagy a különböző magasságú ugróasztalok, bevonása a képzésbe sokkal magasabb szintű felkészítést, ám egyben sokkal nagyobb kihívást is jelentett. Csak ezt követően kerülhetett sor igazi, repülőgépekből végrehajtott ugrásokra. Ladányi Domonkos 2006-ban így emlékezett az ejtőernyős kiképzési rendszer kihívásaira:

„Ahhoz, hogy valaki felvarrhassa az eje. jelvényt 4 bekötött ugrást kellett végrehajtani, és így talán 8-an lettünk végleg felvéve az eje. zlj.-hoz (ejtőernyős zászlóaljhoz K. D.), ahol eje. szellemet, gondolkozást kellett kialakítanunk, adott esetben az önálló elhatározásra, elgondolásra és cselekedetre.”

Az ejtőernyős kiképzést elvégzett tisztek érzéseire Ladányi főhadnagy így emlékezett:

„Vágyunk teljesült… a régi tagok befogadtak maguk közé. Sugároztunk az örömtől. Nem tagadom, sok volt bennünk a hiúság és büszkeség!”

Vitéz Ladányi Domonkos 1942-ben, mint fiatal ejtőernyős tiszt a keleti frontra indult, ahol „harctéri tapasztalatszerzés” volt a feladata. Ennek keretében az ejtőernyős zászlóalj önként jelentkező hivatásos tisztjei és altisztjei különféle harcoló alakulatokhoz kerültek beosztásra, hogy így tapasztalják meg a modern háborút. Ladányi hadnagy a ma dél-Lengyelországhoz tartozó Maków körzetébe került, ahol partizánellenes műveletekben vett részt. Erre az időszakra így emlékezett:

„Másnap hajnalra már meg is kaptam az első harctéri feladatot. Egy megerősített szakasszal kb. 20 km-s gyaloglással egy erdős területen felderíteni és lehetőleg megtámadni a partizánokat. Az eredmény két valódi partizán fogoly volt. Nagy szerencsénk volt, hogy mi vettük észre előbb őket és így nem volt alkalmuk az eldugott géppisztolyukat használni. Minden héten volt két-három hasonló turizmusom. Éjszakai portyára is kaptam parancsot a legforgalmasabb partizánútvonal megfigyelésére. Éjjeli partizántámadás esetére szigorúan tilos volt a lőfegyver használat (csakis szuronyt vagy puskatusát szabad használni), és a cigarettázás, nehogy eláruljuk, hogy hol vagyunk.”

A harctéren a partizánok is alkalmaztak nem szokványos taktikákat, Ladányi Domonkos visszaemlékezésében például felelevenít egy esetet, amikor a szovjetek rágyújtották a magyarokra az erdőt, így próbálva „kifüstölni” őket. Egy másik alkalommal a magyar ejtőernyősök saját bőrükön tapasztalhatták milyen pusztító lehet egy partizán-támadás, amikor egy német és magyar katonákkal tömött vasútállomáson robbantottak fel egy üzemanyaggal teli szerelvényt és az állomás épületét a szovjet partizánok. A lángoló romok közül a katonák puszta kézzel igyekeztek megmenteni annyi hadianyagot, amennyit csak tudtak. Ahogy Ladányi hadnagy velősen összefoglalta élményeit:

„Komoly fronttapasztalatokkal gazdagodtunk. (…) Orosz területen terepismeret hiányában bizony nehéz volt megbirkózni a feladatokkal, (…) Ilyenkor gyors döntéseken múlott, hogy emberéletek megmentődjenek. Az a nehéz, ha az ember vállán van a felelősség. Nehéz hónapom volt.”

A pápai ejtőernyős zászlóalj, mely mind ez idáig a Magyar Királyi Honvédség „vastartalékának” számított, Magyarország 1944 márciusi német megszállását követően és a szovjetek közeledtével az alakulat bevetését egyre inkább sürgető németek követelései miatt két tűz közé került. Ebben a helyzetben az ejtőernyős alakulat vezetése 1944 májusában parancsot kapott, hogy induljon a Kárpátok előterébe, „partizánvadász” feladattal. Az elvonuló 1. ejtőernyős csoport tagja az ekkor már főhadnagyként és géppuskás szakaszparancsnokként szolgáló vitéz Ladányi Domonkos is. Ennek a felemás partizánvadászatnak az egyik humoros emlékét eleveníti fel Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzete.

A Ladányi főhadnagy számára igazán hazai földet jelentő Máramarosszigeten lezajlott közjáték alapját egy járőrbe kiküldött ejtőernyős szakasz viszontagságos útja adta, akik igyekeztek tájolóval és térképpel boldogulni az eső áztatta sűrű erdőségben. Nagy főhadnagy így emlékezett bajtársa, Ladányi főhadnagy, vagy, ahogy tiszttársai és barátai becézték „Domi” igyekezetére:

„Az indulásnál még büszke és dacos tájoló-művészek lógó orral, s a lógó orról csöpögő, majd csurgó vízzel mennek, mennek. Néha Domi rátekint a tájolóra, mintha mondani akarna valamit, de csak legyint, vagy félliter vizet rázva le minden legyintéssel a sátorlapjáról és megy tovább. A csizmákban szortyog a víz, előbb a sátorlap, a zubbony, majd az ing és gatya nedvesedik át, aztán már a bőrünkön folyik végig a víz, hogy a csizmában álljon meg. Akinek rossz a csizmája, most kajánkodhat: legalább kifolyik belőle. Nekem ötpercenként le kell húznom, még szerencse, hogy árkászcsizma van rajtam. (…) Végre megállunk. Előre megyek. A lábam már kipállott a sok víztől és fáj – gondolom más is így van vele – (…) Az emberek nem törődnek a sárral, mindenki beledől, ott, ahol van, és perceken belül alszik. (…) Érzésem szerint legalább 4 km a különbség (…)”

Ám a háború nem csupán ilyen, utólag vidám anekdotákat termelt ki magából. Vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy jelen volt a magyar ejtőernyősök által 1941 áprilisa óta első ízben végrehajtott éles harcfeladatnál is, 1944. augusztus 21-én. Ebbe a felderítő vállalkozásba, kívülről szemlélve az eseményeket, szintén Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy korabeli naplója enged betekintést:

„Az első vállalkozás. Rettentő nagy izgalom fogott el mindenkit, mikor megtudtuk, hogy a zászlóalj – mint hadtest tartalék – vállalkozást hajt végre. Azt gondoltuk, hogy az egész zászlóalj részt vesz, de végül kiderült, hogy csak egy csoport – Ladányi Domi és Remete Imre vezetésével – megy a háborúba. Nagy sugdolódzás folyik, (…), egyszer csak befutnak a gépkocsik, a tagok felkapaszkodnak rájuk és nagy integetések között elhúznak Toronya felé. Most írnám azt, hogy ott mi történt, de – mondom – nem voltam ott. (…) Végre vasárnap este megérkeztek a fiúk, nagy dicsekvéssel és a veszteségek bemondásával. Remete és Ladányi megsebesült (…) a vállalkozás sikerült, saját veszteség szerény, ellenséges veszteség számottevő. Harmadszor is: sajnálom, hogy nem lehettem ott.”

A Kárpátok vonalában előre törő szovjet erőket a Toronyai-hágónál négy halott és 12 sebesült magyar ejtőernyős árán ez a kis létszámú harccsoport akasztotta meg. Ladányi Domonkos, az események részeseként így emlékezett vissza a toronyai hágónál végrehajtott vállalkozásra, melynek célja a szemben álló szovjet erők elhelyezkedésének és számának felderítése volt, fogolyszerzés által:

„1944. augusztus 21-én jött a parancs: v. Remete Imre géppuskákkal megerősített eje. százada éjjel hatoljon be orosz területre és ott támadja meg a parancsnokságot, utána pedig térjen vissza saját területre. Magam mentem Remete Imrével erre a bevetésre. A meglepő támadásunk kiválóan sikerült, az oroszok igen súlyos veszteség után visszavonultak (…) A visszaúton egy erdőtisztáson áthaladva az oroszok Sztálinorgonával (szovjet, rakétameghajtású tüzérségi eszközökkel K. D.) lőttek (…) és rögtön megjelent két Stormovik repülő (IL-2 csatarepülőgép K. D.) is. Remete Imre és én egészen elöl mentünk, amikor egy robbanástól mindketten súlyosan megsebesültünk. Remete rögtön elesett, hordágyra kellett tenni, én még intézkedtem pár percet, de a vérveszteségtől én is nagyon elgyengültem.”

Vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős hadnagy kitüntetéseivel

A combjába fúródó repesz és a többi sérülés meggátolta a feladat végrehajtása során tanúsított helytállásért kitüntetésre is felterjesztett Ladányi főhadnagyot abban, hogy a továbbiakban is részt vegyen az ejtőernyős alakulat harcaiban, ám a keserűségébe öröm is vegyült, hiszen lábadozása közben, 1944. december 16-án, Pápán feleségül vehette négy évvel korábban megismert szerelmét, Gyarmati Saroltát. Az esküvőre így emlékezett:

„Két eje. feleség volt a templomi ’ünneplő tömeg’ és az eje. tiszti legényem volt a tanú - az esküvő alatt az orgonát is fújtatta... A speciális zenét pedig az orosz repülőgépek megjelenése szolgáltatta…”

A Kárpátokban vezetett akció során négy alkalommal is műtött, 1945 elején még mindig gyógyulófélben lévő tiszt nem tudott tovább ülni a babérjain. Az első adandó alkalommal megszökött az ausztriai katonakórházból és igyekezett újra csatlakozni alakulatához, hogy mint írta, annyira hitt a németek győzelmében, hogy ott akart lenni, amikor bekövetkezik. Végül a háború végi állapotok meggátolták abban, hogy elérjen bajtársaihoz és Linz környékén amerikai hadifogságba esett, ahonnét csak adminisztratív ügyeskedéssel tudott végül a brit fogságba került alakulatához csatlakozni. A két angolszász haderőnél töltött fogság közti különbségekről így írt:

„Az amerikai hadifogságom - túlzás nélkül! - kellemetlenebb volt, mint az egész háború. Az amerikaiak itt rendkívül durvák és szadisták voltak, főleg a tisztekkel. (…) Az angolok annyira úrimódon bántak velünk, hogy minden fegyverünket és lőszert egészen október végéig meghagytak az eje. csapatnak.”

Vitéz Ladányi Domonkos végül a felső-ausztriai Aschach and der Donau településnél egyesült újra családjával, akiket az ejtőernyős alakulathoz tartozó tisztek többi családtagjával együtt nyugatra menekítettek. Itt született meg lánya, Éva is. A hadifogság ideje alatt Ladányi Domonkos, hogy családját eltartsa, alkalmi munkákat vállalt. Dolgozott erdőirtáson, bőrdíszművesként, majd kefegyártásba fogott, ami saját bevallása szerint annyira jól ment neki, hogy megalapozhatta volna az ausztriai megélhetését is.

1946 végén, amikor megkezdődött az egykori hadifoglyok és hontalan menekültek tömeges hazatelepítése, Ladányi Domonkos átszöktette családját az Alpokon Olaszországba. Itt egy Rómától 30 kilométerre lévő menekülttáborban telepedtek meg, ahol 1947-ben megszületett második lánya, Enikő. Ekkor dönt úgy a család, hogy a hátuk mögött hagyják a bizonytalan és veszedelmes Európát és megpróbálnak kivándorolni a tengerentúlra.

Az egyre népesebb család végül kalandos úton, összeköttetések és kapcsolatok segítségével jutott ki 1949 januárjában Argentínába, ahol Ladányi Domonkos először kőművessegédként, majd hűtőgépgyári technikusként helyezkedett el. Hosszabb ideig gépszerelő volt, majd egy textilgyár főnöke lett, egészen 1981-es nyugdíjazásáig.

Vitéz Ladányi Domonkos, mint három lány édesapja, egykori ejtőernyős katonatisztként, nem vihetett mást magával a távoli Argentínába, csak azt szigorú, hazaszeretetre tanító nevelést amit maga is kapott. Éppen ezért nem meglepő, hogy munkája mellett bőségesen jutott ideje az argentínai magyar közösség életében való részvételre. Összesen hét, egyházi, vagy világi emigráns magyar szervezet tagja, vezetője, vagy vezetőségi tagja volt élete során. Sokat tett Czetz János tábornok, 1848-as magyar emigráns katonatiszt Argentínai kultuszának fennmaradásáért is. Saját katonai múltjáról így nyilatkozott:

„Az egyenruhát ugyan le kellett vennem, de gondolkozásban és tetteimben mindig Magyar Ejtőernyős maradtam! Itt az emigrációban csak erősödött bennem a magyarságtudat és magyar voltomnak az értékelése.”

Vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős 2011. július 24-én, életének 95. évében hunyt el az argentínai Buenos Aires-ben. Felesége mellett három lánya, hat unokája és öt dédunokája gyászolta.

Ladányi Domonkos családja körében Argentínában 1953-ban.

Források:

- http://www.hungarianarmedforces.com/gyalogezred/p1.htm

- http://bocskaikonyvtar.hu/vesztesegkutatas/h-b-megyei-arany-vitezsegi-ermesek/vitez-ladanyi-lihet-laszlo

- A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum internetes adatbázisa az 1941. évi rangsorolások alapján (https://m.militaria.hu/rang/cd/1941/talal-index.php?talalev=1941&talalkod=279)

- A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum internetes adatbázisa az 1944. évi rangsorolások alapján (https://m.militaria.hu/rang/cd/1944/talal-index.php?talalev=1944&talalkod=262)

- Greiner Mihály (szerk.): Debreceni egyéves kereskedelmi szaktanfolyam középiskolában érettségizettek számára – Debreceni négyévfolyamú fiú felső kereskedelmi iskola értesítője az 1935 – 36. iskolai évről (pp.: 21; 35; 42 – 43)

- v. Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy halálhíre (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2011. szeptember p. 8.)

- „Rendkívüli beszélgetés vitéz Ladányi Domonkossal” (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2006. január-február pp. 3. – 4.)

- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzetei (in.: Hadtörténelmi Közlemények 1999. 1. sz.)

- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945 (Pápa, 1993.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest- Pápa 2013.)