Kedves Barátaink

Ez alkalommal Kiss Dávid bajtársunk készített interjút Kiss Zsolttal, aki hivatásos törzsőrmesterként a szolnoki MN3100 alakulatnál, azaz a 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóaljnál, mint csoportparancsnok szolgált, majd a rövid életű „Kettős Rendeltetésű Század” ejtőernyős szakaszát erősítette, végül pedig más területen, a Rendőrség Különleges Szolgálatánál kamatoztatta felhalmozott tudását. Egy ilyen gazdag szolgálati út kapcsán adja magát a kérdés: miben volt más egy katonai különleges alakulat belső világa, mint egy rendőri terrorelhárító egységé? Mi volt az a tudás, amit az ember Szolnokon „zöld barettben” megszerezve, „bordó barettes” rendőri terrorelhárítóként is kamatoztathatott? Az interjú befejező részéből kiderül. (Az első rész ITT, a második rész ITT olvasható).

F. B.: A mélységi felderítő beosztás után jött az úgynevezett „kettős rendeltetésű szakasz”. Mi volt ez pontosan?

K. Zs.: Ezt a szakaszt a jugoszláv háborús helyzet hívta életre, ami azt hozta magával, hogy a déli határvidéken elharapódzott a különféle fegyveres szabadcsapatok átsodródó, fosztogató tevékenysége. Persze ez nem nagyon volt az újságokban, de az alapján mennyire gyengécske volt a határvédelem akkoriban, ez teljesen érthető is. Voltak olyan területek, ahol még kerítés sem volt, csak egy oszlop jelezte, hogy ez a magyar határ. Erre a helyzetre válaszul először egy ejtőernyős szakaszt kezdtek kiképezni arra, hogy ha hirtelen megindul valamilyen ellenséges csapat, akkor helikopterrel, vagy ejtőernyővel kijussanak a területre és ott harcfeladatot hajtsanak végre. Később az ejtőernyős ugrások háttérbe szorultak, a helikopteres deszant lett a mérvadó, ami azt jelentette, hogy a helikopterek leszállva kirakták a szakaszt, később szakaszokat a területre, ahol azok szétbontakoztak és igyekeztek az ellenséget halogató harcban késleltetni. Egy komolyabb gyakorlatot követően a felsőbb vezetés is belátta, hogy ez az alakulat igen kevés lenne egy nagyobb erejű ellenséggel szemben, főleg a nagyobb méretű, jobban felszerelt szabadcsapatokkal szemben, hiszen a mélységi felderítőink és ejtőernyőseink csak könnyű fegyverzetet tudtak magukkal vinni. Így a szakasz helyére a gyorsreagálású század lépett. Új, zöld egyenruhát kaptunk, ami az amerikai dzsungel-egyenruhákhoz hasonlóan erősített üleppel, térdrésszel, könyékkel készült, nagyon jó mozgási szabadságot biztosított, erős volt, fantasztikusan jó szabással. Ehhez egy modernnek számító málhamellény társult, amin a vegyvédelmi köpenyt már külön zsebben lehetett hordani, és amin a tárak már nem oldalt külön tokban, hanem a mellény elején voltak. Ez harchelyzetben azt jelentette, hogy fekvő helyzetben a tárakat mellmagasságból könnyebben lehetett kivenni, nem kellett oldalt fordulni. Sajnos a mellények átgondoltalanul, rossz alapanyagból készültek el, már az első gyakorlatok során a tártartók leszakadtak, a kulacstartó zsebeket a fél század kulaccsal együtt elhagyta, mert a gyenge varrású fülek elszakadtak.

A kettős rendeltetésű század katonái új gyakorlóikban és felszerelésekkel

Ennek ellenére maga a század fantasztikus volt, egy ejtőernyős szakaszból és két lövészszakaszból, valamint egy támogató szakaszból állt. Nekünk, azaz az ejtőernyős szakasznak, amiben én szakaszparancsnok-helyettesként szolgáltam, az lett volna a feladata, hogy ha az ellenség áttör a határon, akkor ejtőernyős ugrás után biztosítsa a területet úgy, hogy az utánunk leszálló helikopterek ki tudják pakolni a harchoz felfejlődő lövésszakaszokat. Itt jelentek meg az átalakított dzsipek, géppuskával felszerelve. A parancsnok Dósa István volt, aki egy olyan fantasztikus tiszt volt, aki a Magyar Honvédségben szinte egyedülálló módon szabad utat engedett a kísérletezésnek. Nem csak a saját elgondolásai alapján szervezte a századot, hanem velünk együtt kísérletezte ki mit hogyan lenne jó csinálni. Mondjuk muszáj is volt így állnunk a dologhoz, mert mielőtt mi erre parancsot kaptunk, Magyarországon ilyet előttünk senki nem csinált még. Az amerikaiak Vietnámban helikopteres kirakással tették le a katonákat és így is emelték ki őket a harctérről, de Magyarországon ennek nem volt semmiféle történelmi előzménye, így mindent nekünk kellett kikísérleteznünk. Igazából nagyon büszke vagyok ara, hogy azok a harceljárások, amiket mi ott hivatásosok és sorállomány együtt kidolgoztunk, végül bekerültek a hazai gyakorlatba.

Helikopteres kirakás előtt

Egy történetem van Dósa Istvánról még, ami jellemző rá milyen parancsnok volt. Mivel nagyon sokat voltunk a lőtéren, így könnyen szereztünk maradék anyagokat. Egy üres lőszeres ládát fel is állítottunk az altiszti körletben, ahol egy összeszokott, bajtársias csapat volt együtt, akikkel máig tartjuk a kapcsolatot. Ezen a ládán gyakoroltuk a késdobálást mindenféle fabrikált, innen-onnan beszerzett, vagy Lacsi kapitány által gyártott késekkel. A késdobálás nagy zajára Dósa be is rontott a körletbe, hogy mi a fenét ricsajozunk mi ott, azonnal jelentsen valaki. Erre megmondtuk, hogy hát kést dobálunk. Erre nem letolást kaptunk, mint ahogy megszokott lett volna, hanem ő is fogott egy marék vasat és küldte sorban a lopott lőszeres ládába. Tehát azonnal beleállt abba, hogy ez egy hasznos és komoly képzési feladat, nem szabálytalankodás. A támogató szakasz aknavetős és SZPG-s altiszteivel alakítottam ki baráti-bajtársi jó kapcsolatot ami máig nem halványult. Minden hülyeségben benne voltak. Egy alkalommal például Csobánkán mikor megkaptuk az éjjellátókat, Lázár Tibit megkértük, hogy próbálja ki. Ő felvette, mi pedig lekapcsoltuk a villanyt, lehúztuk a gatyánkat és pucsítottunk. Volt is meglepődés, de ez is a pszichikai hadviselés része volt. Muszáj volt kiadni a gőzt, sokat ugrattuk egymást.

Hülyéskedés

Esős időben is ugyanúgy folyt a kiképzés, a körletek harmadik emeleti rácsos ablakaira kötöttük fel a köteleket, azokon tanítottuk a katonákat ereszkedni, mellkötést megkötni, pedig ez veszélyes is lehetett volna. Mi mégis úgy gondoltuk, hogy ha a lehető legrosszabb körülmények között is meg tudják csinálni, akkor napos időben könnyen megy majd. Dósa Pista a feladatokat mindig a mi megkérdezésünkkel, a végrehajtásban is részt vállalva állította össze, szemben a régi csoportparancsnokokkal, akikben sosem értettem, miért nem informálódnak, elvégre a parancsnok azért parancsnok, hogy minél több információ alapján döntsön. Dósa Pista engedte a „rambózást” is, mert értette, hogy ez kell a harci kedv fenntartásához. Ezért nem szólt bele, ha valaki Rambo-szalagot kötött a homlokára, vagy kikente magát álcafestékkel. Tudta, hogy ezek a külsőségek is nagyon fontosak, hiszen az észak-amerikai indiánoktól kezdve a vikingeken át minden nagy harcos nép felvette csata előtt a maga harci színeit és az a szovjet doktrína, hogy csak a megengedett felszerelésben lehet harcolni, nem igazán érdekelte. Meg is lehet nézni a jogutód alakulat fényképeit, ahol minden egyes harcos más felszerelésben van, sokszor akár magának vásárolt dolgokkal. Nekem is egy spanyol túlélőkésem volt, az ejtőernyős hátizsákomat belülről vízhatlan anyaggal béleltettem ki, ezeket az egyéni kísérleteket Pista mind engedte, sőt érdeklődéssel figyelte.

A kettős rendeltetésű század katonái gyakorlaton

F. B.: Van olyan emlékezetes élményed Szolnokról, amit megosztanál az olvasókkal?

Boldizsár Gábor, aki ma ezredes és doktor, az én időmben még csak csoportparancsnok és hadnagy volt. Nagyon jól kijöttünk egymással, egy kicsit össze is voltunk mi nőve. A történethez érdemes tudni, hogy a Magyar Honvédség berkein belül semmilyen oktatás nem történhetett meg foglalkozási jegy (a kiképzési tervben foglalt foglalkozás részleteit és leírását tartalmazó jegyzet F. B.) kiállítása nélkül. Általában a foglalkozást magát sosem ellenőrizték, de a jegyet igen, így fontosabb volt, hogy szép kézírással, pedánsan vezetve kerüljön az ellenőrök elé a jegy, mint maga a foglalkozás. Ebből is látszik, hogy sajnos nem mindig a tudást, hanem az azt követő papírformát vették alapul. Boldizsár hadnagy egyszer le is ment, hogy megtartsa a közelharc-foglalkozást, annak dacára, hogy ő maga nem volt egy kiköpött Bruce Lee. Ennek ellenére igyekezett helytállni, az én jegyzeteim alapján. Furkó Kálmán rögvest észre is vette, hogy egy fiatal lelkes tiszt vezeti a foglalkozást és megkérte Boldizsár hadnagy urat, hogy mutassa meg a jegyet. Történetesen a foglalkozási jegyet én csak sebtében írtam meg úgy magamnak, így a különféle japán szakszavakat nem fordítottam le magyarra, ezért hát a jegyzet egy része nem is magyarul volt. Furkó mester Boldizsár hadnagy urat meg is kérdezte, hogy mit takar a „mae geri” kifejezés, amire Boldizsár hadnagy úr azt mondta, hogy ő sajnos nem tudja, mert nem tud kínaiul. Aki ismeri Furkó mestert, az el tudja képzelni a folytatást, amiben a mi testnyílásaink nem rendeltetésszerű használata is felmerült egymás által, de végül az ügy nagyobb gond nélkül elsimult.

Ereszkedés helikopterből

F. B.: Hogyan jött a váltás a Honvédségtől a Rendőrség felé?

K. Zs.: A Rendőrség Különleges Szolgálata (RKSZ - Az 1991 januárjában a „Komondor” Terrorelhárító Szolgálat átalakításával létrehozott rendőri szerv feladatai a terrorelhárítás mellett a kitoloncolt külföldi állampolgárok kísérése, fegyveres és kóros elmeállapotú személyek őrizetbe vétele, a terrorfenyegetett személyek és csoportok védelme volt, ehhez társuló különleges kiképzéssel és felszereléssel, egészen 1998-ig F. B.) nagyon érdekes történet az életemben. Tudni kell ugyanis, hogy sajnos a mélységi felderítő századoknál a tiszthelyettesi beosztások megszűntek. Minden századnál három tiszthelyettesi hely volt addig. A 70-es hely normál tiszthelyettesi hely volt, a 80-as műszaki felderítő, búvár, robbantó kiképzéssel foglalkozó tiszthelyettes volt, illetve ott volt a század szolgálatvezetői hely is. Ezeket tiszti helyekké fejlesztették, én pedig átkerültem a zászlóaljtörzsbe, mint műszaki felderítő tiszthelyettes. Búvárvizsgát tettem, de maga a búvárkodás sajnos nem sikerült, mert nyolc méteres mélység után olyan fejfájásom lett, hogy nem bírtam lent maradni.

Az RKSZ kötelékében

A testvérem eddigre már a rendőrség különleges szolgálatánál dolgozott, az ő parancsnoka azzal keresett meg, hogy volna-e kedvem átmenni egy másik különleges egységhez, pontosabban hozzájuk segíteni abban a feladatban, amire a fekete ruhás, városi környezetre kitalált különleges rendőrök a természetben nem igazán alkalmasak. Egy olyan rendszert kellett volna kieszelnünk, amiben a rendőrök például egy szökött katonát, aki fegyverrel együtt szökött meg, a kukoricásban is el tudják fogni anélkül, hogy a csörgő-zörgő felszerelésben elijesztenék. Először erre nemet mondtam, mert úgy festett, hogy Szolnokon szolgálati lakást kapok és közben beindult a már említett kettős rendeltetésű század is, de egyre inkább úgy éreztem, hogy jó lenne váltani, mert az akkori helyemen nem sok előre jutási lehetőségem maradt. Újra elkezdtem hát emiatt sportolni, hogy megfeleljek a rendőrség különleges szolgálatának kiválasztásán, amiről a testvérem is mondta, hogy nagyon kemény lesz. Furcsállták is Szolnokon, hogy míg a többiek mondjuk a kocsmába mentek, ahová én is sokat eljártam korábban, addig én ezután inkább a konditeremben voltam. Nem is nagyon támogatták a felkészülésemet a felderítő zászlóaljnál, voltak, akik régi fegyvernemi sovinizmus miatt egyenesen árulónak tartottak, amiért rendőrnek állok. Ez talán része az alakulat folklórjának, hogy aki elhagy minket az el is árulja a csapatot. Emellett és ezt kereken ki is mondom, irigyek voltak arra, hogy én, aki mindig kicsit kilógtam a szolnoki alakulatból, most egy másik, új helyen folytatom a szolgálatot, ráadásul magasabb rendfokozatban, több pénzért, mint eddig.

Cseréptörés bemutató

Ekkorra megegyeztem a testvérem parancsnokával, Berkesi „papával” (Berkesi Ferenc ezredessel, a Rendőrség Különleges Szolgálatának parancsnokával F. B.), hogy átmegyek hozzájuk, be is hívott egy személyügyi elbeszélgetésre. Ott elmondtam, hogy mit tudok, elmondták mit szeretnének, ez nekem nagyon tetszett is. Abban maradtunk, hogy megkezdem a kiképzést náluk, de a Honvédség egyszerűen nem engedett. Három alkalommal dobták vissza a kérvényemet azzal, hogy nem jó a sorminta, vagy rossz a betűtípus. Ezalatt a rendőrségnél megkezdődött az alapképzés, a „Papa” pedig érdeklődött, hogy hol vagyok már. Erre én azt tudtam mondani, hogy még Szolnokon vagyok a lőtéren, de senki nem foglalkozik velem.  Ekkor Berkesi Ferenc a Rendőrség Különleges Szolgálatának parancsnoka felhívatta a honvédelmi minisztert azzal, hogy Kiss Zsoltot Szolnokról azonnal adják oda neki. Három napon belül rendőr voltam. Pénteken aláírtam a papírt, leadtam a katonai felszerelést, hétfőn már vettem fel a rendőrruhát. Érdekes volt az is, amit eddig nem is mondtam el senkinek, hogy engem a rendőrségi orvosi felvételinél alkalmatlannak minősítettek, mert a sok ejtőernyős ugrás és menetelés miatt gerincferdülésem volt. Erre a Berkesi azt mondta, hogy tojik rá, neki ez az ember kell és kész. Át is mentem.

Feketében a körletben

A kiképzés nagyon kemény volt, nem is akartam végigcsinálni. 24 éves voltam eddigre, már igazából az ízületeim sem bírták annyira, a hóban alvások meghozzák az eredményt, a feladatok során össze is szedtem egy komoly vállsérülést, ami az egész életemet végig kísérte, kétszer is kellett műteni, mert folyton kiugrott bemutatók, vagy akár később éles bevetések során is. A hat hónapos alapkiképzést végül valahogy mégis végig csináltam, ami napi nyolc óra kegyetlen fizikai megterhelést jelentett. Szolnok is kemény volt, de a honvédségi kiképzésem semmi volt ahhoz képest, amit a Rendőrség Különleges Szolgálatánál kitaláltak. Az RKSZ kiképzése akkoriban az országban a legbrutálisabb volt, amit ki lehetett találni. Nem tudom, mit bírnak az SAS (Special Air Service – a brit hadsereg különleges egysége F. B.), vagy a Navy SEAL (az USA haditengerészetének különleges egysége F. B.) kommandósai, de nekünk a „Pokol Hete” hat hónapig tartott. Hétfőtől péntekig napi háromszor haltál meg, úgy meghajtottak fizikailag. Emellett folyamatosan volt lövészet, ereszkedés, mászás, amíg a kesztyű tenyere után az ujjainkról is lejött a bőr.

"Szelfi" helikopteren

Én az első hónap után azt mondtam köszönöm, megyek vissza Szolnokra a mélységi felderítőkhöz pihenni. Ekkoriban a testvéremnél laktam, mert családi gondok voltak. Elmondtam neki, hogy én ezt nem bírom tovább, nem erre vagyok kitalálva, visszamegyek a katonai különlegesekhez, mert a rendőri kommandó egyszerűen túl sok nekem. A testvérem, aki egy nagyon profi ember volt, megvigasztalt és megígérte, hogy segít felkészülni. El is vitt egy peep showba, hogy megvigasztalódjak. Igazából ott derült ki, hogy a „lányok” puszta látványa is mennyire megnyugtatóan hat a harcos idegrendszerére… Onnantól náluk a garzonban gyakoroltuk a mozgásokat játék, gumilövedékes pisztolyokkal, ami nagyon hasznos volt. Így amikor nekem a munkaidő leteltével véget ért a hivatalos kiképzésem, akkor a testvéremnél folytatódott a felkészítés második dózisban, munkaidő után estig. Ez segített, hogy a taktikai mozgásokat és a gondolkodásmódot rögzítsem, mert minden fejben dőlt el.

Amikor alapképzés után bekerültem a hármas csoportba, akkor olyan megbecsülést, szeretetet, csoportkohéziót, összetartást, testvéri köteléket tapasztaltam, amit életemben addig soha. A Honvédségnél is nagyon jó volt a közeg, de a nyomába sem ért annak a szakmai és emberi minőségnek, ami a rendőrség különleges szolgálatánál akkor megvolt. Ez a csoport teljesen más volt, mint ami a katonai különleges egységeknél megszokott. Itt egy tapasztalt öreg rohamcsoportos segítette az újakat beilleszkedni, arról szó sem volt, hogy mindenki letámadjon és egyszerre „ötleteljen”. Oláh Joci bácsinak hívták és ő mentorált engem. Nagyon komoly volt a pszichológiai tréningünk is, minden héten többször írtunk teszteket, Végh Józsi (Dr. Végh József kriminálpszichológus, túsztárgyaló, az RKSZ pszichológusa. F. B.) vezetésével, aki arra tréningezett minket, hogy ne álljunk meg akkor sem, ha meglőnek minket, lépjünk át a másikon is, ha őt meglövik, mert jönni fog a segítség. csak akkor halhatunk meg, ha már a kollegák biztonságban fedezéket találtak. Csak az a fontos, hogy harcoljunk tovább és megoldjuk a feladatot. Ez a gondolkodás összekovácsolta a csapatot, egymásért sokkal nagyobb felelősséget vállaltunk, mint akár saját magunkért és tudtuk, hogy számíthatunk egymásra. Szükség is volt erre, mert kezdettben csak repeszálló pajzsaink voltak, amik komolyabb lövedékek ellen nem védtek. Később emiatt ki is vertük a balhét és végül komolyabb védőeszközeink lettek, de sajnos sokszor kellett sírnunk, hogy megkapjuk a felszerelést, ami a munkánk elvégzéséhez szükséges volt.

Rohamcsoportkép

Az RKSZ-ben négy csoport volt, ez talán ma már nem titok. Az egyes készültség egy gyorsreagálású csoport volt, akiknek azonnal indulniuk kellett a riasztásra, bemálházva a nagy teljesítményű járművekbe. A felszerelés és a ruházat mindig változott, lehetett civil ruha, vagy „feketeruha” (fekete színű bevetési egyenruha F. B.), attól függően mi volt a feladat. A gyorsaság miatt meg kellett tanulni a kocsikban öltözni, tárazni, enni, inni, akár vécézni is, mert sokszor nem volt idő emiatt megállni. Ezért volt fontos ugyanúgy, mint a hadseregben, hogy ismerjük a felszerelésünket, tudjuk mit miért, hova rakunk, hogy kéznél legyen, ha kell, kutakodás nélkül. Amikor az „egyes” kiment, akkor egy órán belül a helyszínre kellett érnie, ami azért volt érdekes, mert ebben az időben az egész országban nem volt másik olyan rendőri egység, ami hasonló feladatokat látott volna el. Így nem volt ritka, hogy az éjszaka közepén 200 kilométeres sebességgel suhantunk Budapestről Debrecen, Szeged, Pécs felé, vagy akár Sopronba is, hogy megszakítsuk azokat az erőszakos cselekményeket, amik kialakultak. Persze megtörtént az is, hogy mire leértünk, a körzeti megbízott már szájba vágta a túszejtőt és húzták kifelé a házból, de ezt induláskor mi nem mérlegelhettük.

Elfogás "feketében"

A kettes készültség később érkezett be, az ő feladatuk az volt, hogy átvegyék az egyes helyét és a felmerülő feladatokat megoldják, így egyszerre több helyen is jelen tudtunk lenni, segíteni a rendőrség többi részét olyan helyzetekben, amiket az egyszerű járőr nem tudott megoldani.

Ez a felkészültség nagy tréninget igényelt, a sofőrjeinket például a Köztársasági Őrezred gépjárművezetői képezték ki, akik a terrorfenyegetett személyeket is fuvarozták. Mindezt kesztyűben, mellényben, géppisztollyal. A hajtás a gépparkot is lestrapálta, szó szerint hullottak ki az autók alólunk annyira megterheltük őket. Minden héten volt legalább egy, de volt, hogy két bevetés is, az is megtörtént, hogy az egyik elfogásról mentünk át a másikra.

Ez a szolgálat egy nagyon profin összerakott, felkészített cég volt akkoriban. A testvérem mondta mindig, hogy akkor jó a csoport, amikor úgy dolgozik, mint egy profi orvosi team, akik szavak nélkül is értik egymást, hogy mit csinál a másik, mi a feladat és ebben az egyes végrehajtóknak mi a dolga. Így ha valaki kiesik a sorból, a másik azonnal át tudta venni a feladatát. Ezt rengeteg kiképzéssel értük el, folyamatos volt a taktikai képzés és rengeteg a lövészet. A helyzet hasonlított arra, ahogyan Dósa Istvánnal kialakítottuk a Honvédségnél a rendszert, a szabályzatokat kicsit hátrébb tolva. Tudtuk mi a feladat, vagy mi történt meg a világban, amire kidolgoztuk és ezerszer elpróbáltuk a lehetséges megoldásokat. Így láttuk menet közben, hogy egy adott helyzetben milyen probléma jöhet ki éles végrehajtásnál. Tulajdonképpen az élet írta a taktikát és nem fordítva, mert az halálos hiba.

Úgy is fogalmaztunk, hogy a harcosnak 3 év kell, hogy teljesen „beérjen” és teljesen kiképzett rohamcsoportos legyen, addigra értek be az idegrendszerbe beépített fegyverek és eljárások, és a tapasztalat. Külföldi rendőri specialistákkal sokat beszélgetve arra a következtetésre jutottunk, hogy ha 100%-ban kiképzett, kipihent harcosok mennek a feladat megoldására az csak 30% siker. A további 70%-ot az élet írja és a katonaszerencse.

Voltak nagyon érdekes napok. Volt, hogy az ember reggel lement az uszodába, letekerte a két km-ét, s utána lement a lőtérre, s délután már az amerikai nagykövet autójában ült géppisztollyal a kezében, öltönyben, tökig fegyverben. Este pedig már egy repülő fedélzetén találta magát egy kitoloncolt külföldivel, akit biztonságban haza kellett vinnie. A „légi marshall” szolgálatot (a repülőjáratok biztonságáért felelős fegyveres rendőri szolgálatot F. B.) is mi láttuk el. Ezekből a külföldi kalandokból rengeteg humoros és kevésbé vicces történet is kialakult, de azt majd később…

Érdekes volt az úgynevezett „öltönyös munka” is, amikor terrorveszélyeztetett személyek védelmét kellett ellátnunk, Ez minden esetben jelentette az amerikai nagykövet és az izraeli nagykövet védelmét, de dolgoztunk más Magyarországra érkező államfők, vezetők, hírességek mellett is. Ez egy nagyon érdekes, de sok lemondással járó munka volt, hiszen ha az amerikai nagykövet 30 fokban futni kívánt a Normafánál, akkor nekünk öltönyben, lövedékálló mellényben, fegyverrel kellett vele együtt futnunk, este pedig már szórakozni ment, ahová mi is mentünk, figyelni. Ilyenkor pisilni is csak kólás üvegbe tudunk, megállás nincsen, mert egy diplomata napja nagyon sűrű, rengeteg helyen megjelenik és éli az életét, aminek mi is a részei leszünk.

Személyvédelmi gyakorlat

F. B.: Ezeket a politikai szereplőket mennyire ismertétek meg, mint hétköznapi embert?

K. Zs.: Attól függött, ő mennyire vett minket emberszámba. Volt, akivel rendben voltunk, de akadtak negatív példák is. Az az érdekes, hogy ezek a politikai képviselők is emberek a maguk gyengeségeivel, erősségeivel, családi gondjaival. Ha ezt most mind részletezném, amit 12 év alatt láttam mellettük, biztosan sokan nem örülnének, mert a dolgunk a diszkrét védelem volt. Emberfüggő volt a hozzánk való viszonyuk, volt, aki tudta, hogy miatta, érte vagyunk ott, rá áldozzuk a napunkat, ezért meghívott ebédre, ajándékot hozott, folyton tömött minket, de akadt, akitől egy pohár vizet nem kaptunk a legnagyobb melegben sem. Sőt, volt olyan diplomata, aki miatt minden szolgálat után panaszlevelet kellett írnunk, mert szándékosan figyelmen kívül hagyta a biztonsági előírásokat és mindig az ellenkezőjét csinálta, mint amire mi kértük, például hiába kértük rá, mindig utcára néző ablak mellé ült le, ezzel nehezítve a mi munkánkat is. A családokkal is érdekes volt a viszony, a diplomaták családtagjai között akadt olyan, aki egyenesen rokonként kezelt miket, megtanulta a keresztnevünket, külön főzetett ránk, miközben az a rokona, akire vigyáztunk, egy szót sem szólt hozzánk. Érdekes helyzetek voltak.

A Dalai Láma testőreként

F. B.: Milyen volt a civilek hozzáállása a magyar katonai és rendőri különleges alakulatokhoz?

K. Zs.: A katonaihoz nem sokat tudok hozzászólni, mert azon kívül, hogy Szolnokon tudták, hogy ejtőernyős katonák vannak a városban, nem volt róla az embereknek pontos képe, hogy mit is csinálnak. Attól eltekintve, hogy reggel egyenruhában felszállnak a buszra, este meg hazamennek. Sok dolog titkos volt a civilek előtt, ezért sosem lehetett elmondani kint, hogy a laktanyán belül éppen ki mivel foglalkozik. A rendőri különleges szolgálatnál ez máshogy volt. A fekete ruha, amibe 1992 körül felöltöztünk, ez addig csak filmen volt látható. Tehát amikor mondjuk az utcán mindenféle autókból kiugráltunk és elfogtuk, akit kellett, akkor abból mindig hatalmas látványosság lett. Olyan üdvrivalgás volt néha, mint a focimeccseken, az emberek a villamos ablakából lógva integettek nekünk, hiszen épp akkor láttak egy kommandós akciót élesben, ami nekik egy fantasztikus újdonság lehetett.

Rendőrnapi bemutató

Mi is élveztük ezt a helyzetet, mert nekünk ez a kommandó életformává vált. A lakosság nagyon hálás volt, hiszen mindig olyan feladatokat hajtottunk végre és ezt belénk is plántálták pszichológiailag, hogy mi vagyunk az angyalok, a megmentők, akik segíteni jöttek. Amikor olyan helyekre mentünk be, ahol például zavart elmeállapotú személyek voltak, vagy agresszív túszejtők, akik terrorizálták a környéket és végül kimentettük a szorult helyzetből az áldozatokat, akkor olyan hálát és köszönetet kaptunk vissza, ami nagyon jól esett. Persze mivel egy titkos „nindzsa-szövetségről” volt szó, mi mindig gyorsan beültünk a kocsikba és mentünk tovább, nem maradhattunk ott, csak amíg szükséges volt, de a parancsnokaink mindig kommunikálták a helyzetet, azt hogy mi kik vagyunk, miért vagyunk, mit csináltunk.

Égő cseréptörés

Van olyan filmfelvétel rólunk, amikor az emberek a kisbuszainkat körbe állva éljeneznek minket. Mindig hatalmas tisztelet övezett minket a többi rendőri szerv részéről is, azon is voltunk, hogy jó legyen a munkakapcsolat velük. Ez talán abból is eredt, hogy mi soha nem néztük le azokat, akik más területről jöttek és éppen velünk dolgoztak. Tiszteltük az egyszerű járőröket is.  Befogadtuk őket, mint kollégákat, ugyanúgy beszélgettünk velük, mint egymás között. Ebből barátságok is születtek, főleg amikor hetekig dolgoztunk együtt mondjuk a VIII. kerületben.

Itt volt az az eset is, amikor az amerikai elnök érkezett hozzánk és együtt dolgozhattunk a Titkosszolgálattal (Az Egyesült Államok Titkosszolgálata, röviden a Secret Service felel többek között az USA elnökének biztonságáért is F. B.). Rengeteget gyakoroltunk addigra az amerikai különleges erőkkel, főleg amikor megalapították nálunk az FBI-Akadémiát (Az ILEA – Nemzetközi Rendészeti Akadémia 1999-ben alakult meg Budapesten F. B.). Érdekes volt az átállás az orosz elvekről, mert ők nem nagyon hittek a tárgyalásban, azt tanították nekünk, hogy bemegy a gránát az ajtón és nincs több gond. Az amerikai elvek nagyon mások voltak, rengeteg taktikai helyzetet máshogy értékeltek, mint mi, sokat tanultunk tőlük is ráadásul úgy, hogy teljesen más jogi környezetben dolgoztunk, mint ők. 

F. B.: Volt haszna a Szolnokon megtanultaknak az RKSZ-nél?

A mélységi felderítő tudást is kamatoztatni tudtuk a terrorelhárításban, amikor például a „ketchupos robbantó” ügyében dolgoztunk (Az ekkor 17 esztendős, személyiségzavaros elkövető 1996 október 5-én robbantotta fel egy piliscsabai helyi buszjárat autóbuszát, több embert megsebesítve, valamint ez év júliusában ketchupoos flakonba rejtett pokolgépet kísérelt meg felrobbantani egy esztergomi élelmiszerüzletben F. B.). A fiatal srác miután felrobbantott egy helyi buszjáratot, bejelentette, hogy ketchupos dobozokban rejtett el szerteszét az országban robbanóanyagot és meg is adta a követeléseit (200 000 Ft-ot követelt F. B.) és az átadás helyszínét, ami a Strázsa-hegyen volt (Esztergomban F. B.). Itt a régi mélységis elvek alapján kellett egy ejtett figyelőt kialakítanunk, ami végül annyira profin sikerült, hogy egy napon át feküdtünk észrevétlenül hárman a gödörben. Pénteken mentünk ki, szombaton a környék pedig már tele volt kirándulóval, akik ott sétáltak körülöttünk. Egyetlen pár volt csak, akik pont felettünk álltak meg pisilni. A lány vette észre az egyikünk kezét, ahogy lenézett a lába közé, meg is ugrott, mi pedig berántottuk őket magunk mellé. A nemzetbiztonságiak vitték le őket teljes sokkban, el lehet képzelni mit éreztek, amikor fényes nappal szombaton túrázva egyszer csak belepottyannak egy ilyen akcióba. Az ORFK vezetői nem akarták elhinni, hogy olyan rejtett figyelőt raktunk össze, ami ennyire jól rejtett. Végül jutalmat és előléptetést kaptam az ügyért és bebizonyosodott, hogy jól jön a mélységi felderítő tudás ezen a területen is.

Nagy különbség volt a két felfogás között az, hogy a hadseregben játszottuk a kiképzést, de a rendőri szolgálatban mindig éles akciókra készültünk, emiatt más volt a végrehajtáshoz való hozzáállás is. Fontos volt az is, hogy a rendőrök mind hivatásos állományúak voltak, a katonáknál pedig sorállományt kellett kiképezni. Mi rendőri különlegesként olyan helyeken jártunk, ahol láttuk, hogy komoly felkészültség, fegyverek, képzett testőrök vártak minket, mégis tűzharc nélkül sikerült megoldanunk az elfogást. A célszemélyek, akik komoly bűnözők voltak, gondolom rájöttek, hogy egy ilyen feketeruhás csapattal nem kellene leállni matekolni, mert szétszórtuk volna őket, mint a szotyihéjat. Erre a heti háromszori alkalommal 200-300 lövést jelentő lövészet felkészített minket, plusz a száraz begyakorlás.

Terrorelhárító akció során lefoglalt fegyverek

F. B.: Milyen parancsnok volt a Honvédségnél Dósa István és milyen a Rendőrségnél Berkesi Ferenc? Össze lehet hasonlítani őket?

K .Zs.: Mindketten a tapasztalati úton szerzett tudásnak adtak igazat. Az, aki éles harci feladatra készíti fel a beosztottjait és van arra ideje, hogy ezeket a feladatokat a kiképzés során alaposan begyakorolja, a felmerült kérdésekre akár azonnal megoldást dolgozzon ki, az a jó parancsnok. Ebben a helyzetben mindketten maximálisan megengedőek és elfogadóak voltak, ellentétben azokkal az elméleti szakemberekkel, akiket szeretünk és tisztelünk ugyan az asztal mellől tett jó meglátásaikért, de mégis sokszor nehezítették az új ötletek kidolgozását azzal, hogy a szabályzat szelleme helyett a betűjét követték.

Ereszkedés épületről

F. B.: Miben különbözött a szolnoki mélységi felderítő alakulat és a Rendőrség Különleges Szolgálata?

K. Zs.: Két teljesen eltérő világ volt. Szolnokon elsősorban a civil életből behívott sorállományt készítettük fel az ejtőernyős ugrásra és a mélységi felderítő munkára, míg a rendőrségnél csak hivatásos állományú, katonai szolgálatot már letöltött, ezért életkorban is idősebb állomány dolgozott főállásban. A két csapat teljesen más feladatra is készült fel, mert míg a mélységi felderítőket és a kettős rendeltetésű századot is katonai feladatokra állították fel, addig a rendőrségnél mi különleges rendőri munkát végeztünk. Ezért nem is lehet összehasonlítani a kettőt, hiszen a katona meg akarja semmisíteni az ellenséget, a rendőr pedig megakadályozni a bűnözőt abban, hogy ártatlanoknak ártson, ez pedig két teljesen másik feladatkör, amihez más kiképzés, másfajta felszerelés és pszichés jellem kell. Az eltérések miatt is volt nagyon nehéz átszokni a katonai rendszerről a rendőri különleges alakulat világára, ami egy sokkal erősebb megterhelést jelentett, mint amihez Szolnokon szokva voltam.

Cseréptörés bemutatón

F. B.: Záró kérdésként felmerül, hogy neked katonai és rendőri különleges alakulatok veteránjaként mi a véleményed, mitől is különleges a magyar különleges erő?

K. Zs.: Szerintem a magyar különleges alakulatok a nemzetközi átlag fölé emelkednek talán azért is, mert egy makacs, csökönyös társaságról van szó. A magyar nyelvben és a magyar gondolkodásban is ott van az eszköz a kreativitásra, ami más népeknek talán nem adatik meg. Nagyon érdekes volt az egykori ellenségeinket ölelgetni a szandai réten rendezett nemzetközi ejtőernyős napon anno, mert hirtelen barátok lettünk, így találkozhattam holland, brit, amerikai, német, olasz ejtőernyősökkel. A magyarok eléggé lenézett társaság voltak, de velünk beszélgetve ők is látták, hogy magasan képzett és kreatív emberekkel van dolguk. A külföldiek azt hitték rólunk, hogy mi még lovon megyünk csatába, bőgatyás nomád népség vagyunk, és amikor látták, hogy komoly szakmai kérdésekhez szólunk hozzá saját tapasztalatokkal, akkor eléggé elcsodálkoztak. Volt itt egy nemzetközi kommandós verseny is, amit a magyarok meg is nyertek, miközben a francia RAID utolsó előtti lett, pedig össze sem lehet mérni az anyagi lehetőségeket. Meglepően rosszul szerepeltek. A magyar különlegesek, főleg a rendőri része, ahogyan én láttam messze jobbak voltak bárkinél.

Gyakorlat repülőgépen

F. B.: Van még olyan gondolatod, amit szeretnél megosztani az olvasókkal?

K. Zs.: A magyarság és a magyar nemzetet alkotó férfiak és nők az évszázadok alatt folyamatosan harcoltak. Ez által olyan genetikai plusz van bennünk, ami még talán, mint kicsiny gyertya világít az örökölt hajlamaink között. Ezért könnyebb nekünk, magyaroknak a harctéren vagy más harci tevékenység végrehajtásánál. Ez a genetikai hajlam egy hatalmas nemzeti kincs, de sajnos kiveszőben van. Kopik. Nincs sorkatonaság, katonai képzés. A férfivá válás kemény szocializációs színtere volt a katonaviseltség. Az őseink hatalmas tudásanyagot hagytak ránk. Számtalan sok katonai hőstettekkel büszkélkedhet nemzetünk, ezeket ápolni kellene. Steve Lang egy magyar származású amerikai veterán Ranger. 1991-ben járt először Magyarországon és csodálatosan beszélt. Azt mondta, hogy nekünk magyar ejtőernyős katonáknak és kommandósoknak szent feladatunk a Kárpát-medence, a szent magyar hazánk fegyveres védelme, mert az a mi ősi jussunk az Őseink vére által. Igaza volt.

Bevetésre készen

F. B.: Ezúton is szeretném megköszönni az interjút és azt a párját ritkító szolgálati utat, amit bejártál!

K. Zs.: Én vagyok nagyon hálás, hogy egy kis emlék keletkezik általatok szerény életemről. Örömmel tettem a dolgomat!

Források:

Képek forrásai:

- Kiss Zsolt archív

- swatportal.hu