Kedves Barátaink!

A hagyományőrző „szezon” indulása előtt Baráti Körünk vezetője, Varga Zsolt felderítő őrmester elgondolkodó és elgondolkodtató írását tesszük közzé arról, milyen érzés is egy veterán mélységi felderítő katona számára, ha belecseppen a katonai hagyományőrzés sok dologban ismerős, mégis teljesen eltérő világába. A cikket mindenkinek jó szívvel ajánljuk!

Közeledik – mit közeledik, nyakunkon van, hiszen egy héten belül már Zsámbékon mutatjuk meg tudásunk egy szegmensét – a rendezvény-szezon. Mi mással is üthetné el cseppnyi ráérő idejét egy hagyományőrző, veterán, mint megpróbálja fejben összerakni ki is ő valójában, mi a tevékenységének a célja.

Varga Zsolt felderítő őrmester egy hadijáték során

Amikor csatlakoztam az alakuló Baráti Körhöz, úgy gondoltam én, mint veterán hiteles vagyok, nekem nem kell semmit tanulnom, hiszen ott voltam. Aztán következett a felismerés, ha úgy tetszik a „pofára esés”: Nem hogy vajmi keveset, szinte semmit sem tudtam az elődeimről, felszerelésükről, egyáltalán a létezésükről.  Aztán ott vannak az utánam érkezettek, akiknek a történetét szintén nem ismertem, hiszen nem éltem át. Nekem a horvát mellény, az USA kulacs teljesen új információ volt. Talán most jön a legmeglepőbb őszinte vallomás, de ezek mellett a saját magam által megélt korszakból is kopott tudás. Mert az idő vasfoga megrágta, mert volt, amit nem kellett használnom.

Szerencsémre a Baráti Kör tagjai között vannak lelkes fiatalok, akik életkoruknál, vagy más tényezők miatt nem lehettek katonák, de (és ez egy nagy DE) érdeklődési körük a mélységi felderítők titokzatos világa felé fordult. Az ő kutatási, utána járási, olvasási eredményeinek köszönhetően az emlékeim felelevenedtek, látóterem a témában bővült. Cserébe veterán bajtársaimmal igyekeztünk számukra a gyakorlati elemeket bemutatni. Hogyan néz ki egy csoportbázis, REFI, és más érdekesség.

Ejtőernyő belobbantása földön egyike a sok érdekességnek amit veteránok taníthatnak a fiataloknak.

Ez az a szimbiózis mely immár 5 éve sikeresen működteti Baráti Körünket! A veterán adja a tudását, a „kívülről érkezett” pedig a lexikális tudás megszerzésével teszi egésszé a képességet, hogy 100 év történelmét hitelesen tudjuk bemutatni. Nem hiszem, hogy lenne olyan „pusztán” veterán, beleértve a legmagasabb szintű parancsnokokat is aki ezt egymaga képes lenne rendszerbe foglalni, csupán a saját tudására hagyatkozva.

Kapcsolatom a mai aktív katonákkal kissé bonyolultan indult, de mára sikerült egy működő rendszert kiépítenem ebben is. Kezdetekben vala, mint kopasz bakához, kezdő hagyományőrzőhöz illik – még a vasutasnak is, meg bárkinek, akinek tányérsapkája van – mindenkinek szalutáltam. Azt láttam, hogy a „hivatásosok” nem nagyon tudták hova tenni a dolgot, hiszen bár egyenruha volt rajtam, de már rendszerből kivont, tehát aki benne van az is. Hol kaptam tiszteletet viszonzásul, hol nem. Következett a „hát mit kalimpálok, mégis csak egy civil vagyok” „dackorszaka” de többször előfordult, hogy önkéntelenül is felrándult a kezem, meg néha egy-egy szempárból kicsillant, hogy el is várja. Mára kikristályosodott a megoldás: Miután mégsem „kétpálcásként” jutottam a saját rendfokozatomhoz, ezért felfelé tisztelgek, aztán vagy jön válasz, vagy nem. Lefelé viszont ha megkapom, viszonzom a tiszteletadást. Hozzá kell tennem hogy azon alakulatok aktív katonáival akiknek a hagyományait őrizzük, mindig kölcsönös a tiszteletadás.

Közös díszőrség az MH 2. Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár katonájával a névadó sírjánál

Itt említeném meg, hogy minket is rendszeresen gondol a látogató aktív katonának. Nem csak jogi, de erkölcsi kötelességünk a helyesbítés, még akkor is ha ez nem mindig megy át és sokszor halljuk tiltakozásunk ellenére is, hogy: „Szóval nem mondhatjátok meg hogy a szolnoki különlegesektől vagytok”.

Veteránként úgy éreztem, érzem, hogy felelősségem a Baráti Kör és a veteránok közötti jó kapcsolat ápolása. Mindig jóleső érzés mikor rendezvényen megkeresnek minket, sztoriznak, át adnak, olyan információt mely gazdagítja ismereteinket. Külön megtisztelő számunkra, amikor egykori mélységis adományozza számunkra egykori ruházatát, felszerelését, ezzel gazdagítja az általunk bemutatott tárgyak körét. Külön értéke van, hiszen a tárgy mögött ott egy történet, emlék, ember, melyet ugyanúgy igyekszünk megismertetni a látogatókkal. Jó érzés mikor az egyik veterántól ejtőernyő tokot kapunk, a másiktól kupolát és a kettőből újra egyet „varázsolva” azt be tudjuk mutatni a látogatónak. Emlékszem Szolnokon, egy városi rendezvényen állítottunk ki, mikor is egy helyi veterán barátunkkal beszélgetve ő elmondta, hogy szerinte minden helyőrségben ahol rendezvényen megjelenünk, a helyi veterán ejtőernyős katonáknak illenék vendégül látniuk minket, hiszen tevékenységünkkel az ő múltjukat nem hagyjuk feledésbe merülni. Ezen gondolatainak nyomatékot adva átadott számunkra ebéd és italjegyet, melyet a tiszti klubban fogyaszthattunk le.

Varga Zsolt felderítő őrmester Keresztúri László ny. ezredes úrral az Ejtőernyős Bálon

Örömmel tölt el mikor saját szervezésű rendezvényeinkre nagy számban érkeznek veteránok, különféle alakulatok egykori mélységi, vagy éppen csapat felderítői. Tavaly Wislában az ejtőernyős pikniken kb. 700 veterán jelent meg, a szervezők keseregtek, hogy ilyen kevesen még nem voltak. Jómagam – és szerintem a Baráti Kör és társszervezői is – boldog leszek, ha a következő Felderítők Napján nagyot lépünk a 700-as szám irányába. Úgy érzem felismertem a követelményt, a Csapat pedig meg fogja valósítani, hogy a kilátogatók interaktív programokban vehessenek részt.

Az első intelem, amit kaptam így szólt: „Vigyázz örmi! Hagyományőrzőnek hagyományőrző a farkasa!” Nem értettem és szerintem ma sem értem. Én nem értek más korszakok, más fegyvernemek történelméhez, nem „gagyizok le” senkit, viszonzásként sem várok el mást. Ugyanakkor kedvelem a többi hagyományőrző csoportot, bár szakmailag nem tudok hozzá szólni, de általában lenyűgöz a munkájuk. Vannak igazán jó barátok, akikkel szívesen dolgozunk együtt, és ha kell, segítjük egymást. Szerintem ez az egészséges.

Adományozás a varsói szerződés katonai hagyományőrző baráti kör részére

Végezetül illenék valamiféle hitvallást tennem, bár véleményem szerint az egész írásom valami ilyesmi indíttatásból született.

Egy barátom régebben azt mondta „Zsóti te azért öltöztél be újra és azért csinálod ezt a hagyományőrzősdit, mert az életed egy olyan szakaszára emlékeztet melyben jól érezted magad és újra meg akarod élni ezt a korszakodat!” Minek tagadjam? Igen, jól esik az elismerő pillantás a kiállításokon, bemutatókon, vagy akár előadáson. Jól esett mikor egy önvédelmi bemutatót követően ezt hallom a közönség soraiból „Most sem volt piskóta, 20 éve milyen kemény lehetett!” vagy: „Ha ilyen katonáink vannak nincs mitől félnünk!” Igenis jól esik, mikor a Magyar Honvédség, az a szerv ismeri el munkánkat, aki talán legtöbbet profitál belőle, hiszen tevékenységünk a pályára irányítást is elősegíti. Emellett bár egyes aktív katonák és alakulatok is korrekt kapcsolatot ápolnak velünk, ugyanígy említhetek más civil szervezetet, akikkel együtt dolgozunk. Mégis a tavalyi jubileumi évben letett munkánk – díszelgések, kiállítások, konferenciaszervezés – néhány elismerő kézfogásra volt csak elegendő, a hivatalos elismerés még várat magára.

Nem is ezért csinálom/csináljuk! Számunkra igazán elismerés a látogató csillogó szeme, a veteránok elismerése, támogatása, a ma aktív katonák érdeklődő befogadása mindarról, amit mi adni tudunk. Ez hajt minket előre, ezért csináljuk. És azért amit én Szombathelyen, Bajtársam Pécsett megtanultunk:

Mert nincs más, nem küldenek utánunk senkit, aki majd megcsinálja.

Varga Zsolt felderítő őrmester