Kedves Barátaink!

Egy egykori mélységi felderítő katona, T. A. az MN 3100 fedőszám alatt Szolnokon működő 34. Önálló Felderítő Zászlóalj katonája adta hozzájárulását az alábbi visszaemlékezés közléséhez. A visszaemlékezés történetek, helyek, emlékek kronologikus, mégis különálló füzére, mely egyedülálló betekintést nyújt a múlt ezen eltitkolt magyar különleges alakulatának mindennapjaiba. A szerkesztés során ezeket a különálló epizódokat mi is szétválasztottuk, elkerülendő a félreértéseket. A zárójelben beszúrt szerkesztői megjegyzések csupán a történet könnyebb követését segítik, egyes kifejezések pontos magyarázatát tartalmazzák, első sorban fiatalabb olvasóink kedvéért. Terjedelmi okokból a visszaemlékezést két részletben közöljük.
A 34 évvel ezelőtt megkezdett sorkatonai szolgálatra visszatekintő írás szerzője törekszik a történeti pontosságra, és a hitelességre, bemutatva ezt a különleges, zárt világot, mégsem tolja magár előtérbe. Ahogy mondta „csak egy voltam a többi közül, ezek nem az ÉN, hanem a MI történeteink.”

Jó szórakozást kívánunk a visszaemlékezéshez, és köszönjük a szolgálatot!

Második rész

Amikor először láttam BMP-t, már akkor megkedveltem. Fantasztikus egy jármű, nagyon látványos a mozgása, erőt, dinamikát sugároz. Az erdőből is előcsalt minket, amikor egy domboldalban megláttuk, ahogy oszlopban közelednek. Méltóságteljesen himbálódzott a többi jármű között a „nyuszibusz” (a lövészeket szállító BMP gúnyneve F. B.), az egyenetlen terepen. Egyik másik jármű kivágódott a sorból és nagy sebességgel a meredek lejtőn oldalazva tesztelték, hogy felborul-e? Olyan alacsonyan van a súlypontja, hogy hamarabb megcsúszik, mind sem borulna.

Észrevétlenül kimásztunk egy négy-öt méteres szikla tetejére, pontosan szembe a konvoj érkezésével. A Nap oldalról sütött meg, ahogy felálltunk, ezzel kiválóan megvilágítva magunkat fegyvernek, tekinthetnek egyaránt. De nem is akartunk mást, hadd lássanak csak a zöld álcaruhánkban. Kerestem az élen haladó parancsnoki jármű tornyában délcegen álló főhadnagy tekintetét. Amint az rám szegeződött, hirtelen célzott lövéshez kaptam a kitámasztott géppisztolyt és: BUMM!

Kiváló érzékkel bukott le és rántotta magára a tetőt. Pár pillanat múlva a felcsapódó tetőn ismét kibújva öklét rázva dühösen fenyegetőzött, mi meg nevetve, barátságosan visszaintegettünk. Biztosak voltunk benne, hogy úgy sem tudnak most velünk foglalkozni.

Mélységi felderítő katonák a "csúcson"

(…)

Behatolás-rombolás parancsot (utasítást ellenséges támaszpontra történő beszivárgásra, ott imitált rombolás végrehajtása céljából F. B.) kiképzésünk alatt egyszer kaptunk. Páncélosok települtek most is a működési körzetünkbe, akik tevékenységét figyeltük. Napközbeni készülődésükből másnapra várható támadást jelentettünk le, illetve távírászaink a központnak. Parancsba kaptuk, hogy rombolással zavarjuk meg az előkészületet 23-02 óra között, majd azonnal hagyjuk el a működési körzetünket. Menjünk a helikopteres kiemelés helyszínére. A műveleti terület közepén voltunk. A bázist felszámolva a csoportnak meg kellett kerülni a tábort, majd átjutni a lőtér tűzvonalán. Parancsnokunk a csoporttal maradt, hogy átvezesse őket a tű fokán. Sztojanoval ketten könnyített felszerelésben a tábor közepét céloztuk meg.

Járőrtársammal, a 20-as csoport tizedesével már addigra összeszokott párost alkottunk. A leghatékonyabban egymással tudtunk együttműködni. Szavak nélkül is értettük egymást. Bízhattunk, számíthattunk a másikra. Tudtunk röhögni magunkon, de komolyan vettük mindig amit csináltunk. Hatottunk egymásra, adtunk egymás véleményére. Életre szóló barátokká kovácsolódtunk. Sokáig tartottuk is a kapcsolatot. Most sem volt kétséges, hogy együtt megyünk.

Körkörösen telepítették a technikát egy fás-ligetes erdőszélen. Egy-két harcjármű megsemmisítése fel sem merült bennünk. Az egész műveletre kiható zavart kellett okozni. A tábor közepén álló facsoport közepét kiirtották és ennek takarásában állították fel a tűzvezetési pontot. Ez az álcázás meg minket táplált reménnyel, hogy így lesznek megközelíthetőek. Helyismeretünk már volt, ismertük a terepet. Az odajutás útvonalát meg tudtuk tervezni, csak a végén volt egy nyílt szakasz a tábor közepén. Tudtuk, hogy ezen csak sötétedés után tudunk átjutni. Még világosban indultunk, hogy gyorsabban haladjunk és minél közelebb jussunk. Mivel a tábor ezen a részén őrséget nem állítottak, csak a lézengő katonákra kellett figyelni. Méterről méterre tudtunk haladni. Világos volt, de már bent voltunk a tábor közepén egy keskeny, de sűrű bokros részben. Itt vártunk sötétedésig. Láttuk innen az őrgombát, ahol ki-be jártak az alegység parancsnokok. Láttuk a járőröket, ahogy megrajzolták nekünk a védett szakasz területét. Láttuk amikor ellenőrizték a kihúzott jelződrótokat. Tudtuk, hogy jó helyen vagyunk.

Vacsoraosztáskor levetettük az álcaruhát, összetekerve hónunk alá csapva gyakorlóban kiléptünk a bokrok közül.
„Katona. Tegye fel a sapkáját!” szólt ránk még futtában egy tiszt, mert azt a gyakorlatokra nem vittük magunkkal. Tovább sodródtunk a többiekkel, és ahogy elértük az őrzött területet, ismét eltűntünk a bokrok között. Ez egy néhány méteres sáv volt, amit időnként kintről is, bentről is lámpával pásztáztak a járőrök. Egy teherautó sátortetősen lehajtott, leponyvázott oldala volt előttünk, ami alatt lázas munka folyt, folyamatos jövés-menéssel. Sohasem tudhattam meg, mi történik alatta. Valahányszor át akartam kúszni a köztünk lévő két-három méteres szakaszon, mindig megzavartak. Folyamatosan ment egy aggregátor a reflektoroknak, amikkel megvilágították az egész területet. Teljesen kilátástalan volt bármit tenni, anélkül hogy észrevennének. Az egész napi koncentrációtól és a megfeszített figyeléstől kifáradtunk. Ebben a patthelyzetben kétségbeesetten lapultunk a bokrok alatt. Egyre inkább úrrá lett rajtunk a kudarc érzése. Amint világosodni kezd, vissza kell vonulni.

„Ma már úgysem jönnek!” riadtunk fel letargikus kómánkból, mikor leállt az aggregátor és az őrparancsnok intézkedett. Teherautók összepakolva, őrség visszavonva. Hamarosan csend és sötétség borult a területre. Két őrszem maradt csak a járművek között. „Bingó! Ezek ránk vártak eddig!”

Ekkor tudatosult bennem, hogy parancsba kapták a várható behatolás tényét. Az éles lőszer használatát ilyenkor felfüggesztik. Mi a nálunk lévő lezárt borítékban kapott paranccsal igazolhattuk magunkat. Közismerten ellenséges volt a viszony a gyíkok (a felderítő katonák gúnyneve F. B.) és a nyulak között. Nekik is viszketett a tenyerük, hogy felderítőt fogjanak. Nem járnak jól, ahol megfordulunk. Rendkívüli eseménynek számított az őrségnek, ha észlelték a behatolásunkat az őrzött területre. Nem járt érte jutalom.

Az őrszemek, hamarosan már „kötelességtudóan” aludtak a bódés teherautók lépcsőjén, nehogy elvigyenek róluk valamit. Ez nem is állt szándékunkban. A rombolás tényét nekünk egy X-jel felfestésével kellett jelölnünk. Csábító volt ilyenkor például a teherautó ajtajára szemmel látható helyen hagyni a kezünk nyomát. Még öreg katonáktól tanultam, hogy ezt viszont könnyű eltávolítani, mire a törzstisztünk másnap odaér, hogy ellenőrizze a csoport jelentését. Megjegyeztük hát két teherautó (a másik egy rádiós kocsi) rendszámát, majd a kerekét, illetve az üzemanyagtank alját jelöltük meg. Kijutni is észrevétlen sikerült a táborból. Hamarosan utolértük az elcsigázott csoportunkat, és mi már tudtuk, hogy ez volt a felderítő kiképzésünk csúcsa. Értékelje is ezt bárki, bármire.

Zirc alatt volt a kiemelés helyszíne, ahová még egy hosszú meneteléssel jutottunk el. Időben ott voltunk de mégis várnunk kellett. Egy Kamov (szovjet Kamov Ka-26 futár- és felderítő helikopter F. B.) fordult értünk kétszer is, hogy bevigyen Szentkirályszabadjára. Itt tudtuk meg, hogy a helikopterünk Szolnokon visszazuhant, mert levált a farok-rotorja. Hajnal volt, mire Szolnokra vissza zötykölődtünk a teherautóval. A hideg tea, és a nyulak által megzabrált (megdézsmált, kifosztott F. B.) vacsoránk mellett dühösen bezzegeltünk még egyet a Gyuricza (Gyuricza Béla őrnagy, később tábornok, zászlóaljparancsnok F. B.) idejében dívott ünnepi disznótorosról.

Több hetes kihelyezés után "hazatérő" mélységi felderítő csoport

(…)

Sohasem tartottam magam szuper felderítőnek. Hiányzott belőlem a harcosság, a küzdeni akarás, a rámenősség. Az aprólékos információszerzés, az elemző készség, a kitartó gyaloglás mellett egy fontos felderítő tulajdonságom volt még aminek nagy hasznát vettem. Ez pedig a türelem.

Az eredményes éjszakai behatolásnak volt egy fontos előzménye, amiből sokat tanultam és szintén a türelemről szólt. Egy előző gyakorlaton üzenetet kaptunk, hogy jelenjünk meg egy műút megadott pontjánál. Utánpótlást és további parancsokat fogunk itt kapni. Csoport parancsnokunkkal együtt közelítettük meg a helyszínt. Öreg tölgyfákkal szabdalt nyílt terep volt az út mentén. Csendes, nyugodt minden, gond nélkül átfutottam a nyílt területen és megbújtam az út menti bokrok tövében. Csepel teherautó érkezett az úton katonákkal, aminek a platóján, a fülke fölött két katona pásztázta az út két oldalát. - mondták el később társaim, akik fedezékből láttak mindent. Én is éreztem, hogy sebezhető a pozícióm. Civil forgalomra számítottam. Felismertem a megállt Csepel hangját, és mintha katonák ugrálnának le róla. - Körbe fognak zárni! - gondoltam. - Most rögtön futni kéne a nyílt terepen át a 400 m-re lévő erdőig. Hacsak nincs közöttük egy futóbajnok, akkor még elérhetem. Kitéve persze magamat hosszú időre célpontnak, ha nem is a fegyverüknek, de a gúnyos nevetésüknek. Egyetlen lehetőségem van felderítő módra visszajutni, ha kihasználom a mellettem lévő patakmeder bozótosát.

Az erdő mellett már kereszteztük ezt a patakot, tudtam, hogy kiszáradt és két oldalról sűrű bokrok takarják. Mire a teherautó lefordult a műútról és mögöttem behajtott a tisztásra én is eltűntem. Hangtalanul tudtam haladni ebben az alagútban a közepéig, és gondoltam itt meglapulok. Éreztem is a veszélyt meg nem is, hittem is meg nem is. Nem láthatták, hogy itt vagyok, de ha tényleg keresnek, rá fognak jönni és csapdába esek. Ki kell jutnom. Lesz még a végén egy 100 méteres fákkal szabdalt szakasz, majd csak átjutok, mielőtt körbezárnak. Felugrottam és elfutottam a meder bozótosa végéig. A legfélelmetesebb a síri csend volt. A teherautó mögöttem állt valahol csendben balra, és a bozótos jobb oldalán is jöhettek katonák. Elindultam, fától-fáig. Takarásban akartam eljutni jobbra, az erdő sarkáig. Ott már biztonságba lennék. Félúton megálltam, éppen már fel akartam nevetni magamon, túl parázom a helyzetet. Ugyan ki foglalkozna itt velem? Ekkor jobbról látok egy katonát éppen csak eltűnni egy fa mögött, köztem és az erdő között! Ez végképp bekapcsolta a vészcsengőt, ha egyedül van is, a karjaiba rohanok. Ezek fegyelmezettek, hangtalanul és összehangoltan mozognak, tehát képzettek. Ők hát, a felszámoló erők, akiket kivezényelnek, ha ejtőernyősöket jeleznek valahol. Én pedig ilyen könnyen felkínáltam magam. A legrosszabbra számíthatok.

Kicsit balra volt még egy sáv sűrű, elhanyagolt fenyőfa telepítés. Ezt csak egy út választotta el az erdőtől. Erre vettem az irányt, és szinte bele vetődtem a túlnőtt ágak sűrűjébe, mert közlekedni már nem lehetett a sorok között. A fák törzsénél az ágak egy kis boltozatot alkottak, ami alatt nem volt aljnövényzet, guggolva, kúszva bejutottam a közepéig. Eközben csak a teherautó hangját hallottam, ahogy odahajtott a fenyves széléig. Halk parancsszavakat adtak tovább, ahogy a katonák körbe vették a fenyvest, majd ismét síri csend. Átfésülni a sorokat lehetetlen, ha a közelembe jönnek, időben tovább kúszom, de ha én mozgok, ők fogják kiszúrni, hogy hol vagyok. Okosabbnak tűnt várni. Órákig.
Közben fantáziálok, elbizonytalanodom, lifteznek az érzéseim. A figyelem, a koncentráció olyan transzállapotba juttat, amit egy idő után már nehezen tudok kezelni. Itt a fasor végén hallom a kutyákat ugatni, ami csak a távoli faluból szűrődik ide, lábdobbanásnak vélem a fülem mellett lehulló tűleveleket!!!! Egyszer pánikszerűen törnék ki, akár a biztos halálba is, majd letargikus fél kómába zuhanok. Na, ezt hogy kezeljem? Ehhez nem kaptunk támpontokat a kiképzésünk alatt!

Mi volt az utolsó információm? - emlékszem mindig ezt a kérdést tettem fel. ,,- Figyelnek és várnak!'' - akkor én is. De egy idő után már ebben sem hittem. Amikor döntöttem, hogy elindulok, biztonság képen még adtam magamnak egy órát. Úgy látszik, az ember egyformán működik, mert kis idő múlva ők is feladták. Zajokat hallottam, csatárláncban jeleztek egymásnak, majd a teherautó összeszedte őket. Én pedig, hihetetlenül örültem, hogy nem én bolondultam meg, realitás volt minden.

Mélységi felderítő tüzelőállásban

(…)

Néha szürreális dolgokat éltünk át néhány napos kint tartózkodás után. Összefüggésében már nem tudom elhelyezni a történteket, de az érzés, amit átéltem ma is felidézhető.

Egy tisztás közepén állok vaksötétben, és 10 méterre, fejem fölött mocorgást hallok. - Az őrtoronyban toporoghat unottan egy őrkatona! - világosodom meg egyszerre. A fegyvere kéznél, lőszere éles és csak arra vár történjen valami. A reflektorát, ha most felkapcsolná egy ledermedt álcaruhás katonát látna az őrtorony előtt, aki gyakorlatilag fegyvert fog rá! Ki tudja, hogy reagálná ezt le?

Térképünkön, nemes egyszerűséggel, kikockázott fehér folt jelezte a tiltott területet. Csoport pk. szerint orosz felségterület és tényleg kerüljük el, mert előbb lőnek aztán… Meg már miért is kérdezne? Akkor hát ez lenne az. Érdemes ezt az intelmet komolyan venni.

Druzsba, Vengrija Szoldat! („Barátság, Magyar katona!” Oroszul F. B.) - halászok az emlékezetemben értelmes orosz szavak után kutatva. Talán segítene, ha ezt kiabálnám feltartott kézzel, ha szemembe világítana egy reflektor… vagy fussak be a torony alá fedezéket keresve vagy inkább hasra vágjam magam? Számtalan végkifejlet cikázott a fejemben, miközben fizikailag ma úgy mondanám… lefagytam. 2-3 percig vártam nem történt semmi. Én tudok őróla, ő viszont nem tudja, hogy itt vagyok… ha nem kapcsolja fel a reflektorát meg tudom tartani az előnyömet. Megpróbálok hallótávon kívülre hátrálni. Több energiámba került ez az 50-100 méteres hangtalan visszavonulás, mint az egész napos járőrözés.

Ezzel a területtel még egyszer meggyűlik a bajom, de akkor már elképeszt amit látok. A túloldalán tévelyegtem másik este és a bázisra kívántam eljutni. Egy hegyet benéztem a sötétben, mert látva mögötte a fényeket, egy falunak véltem és arrafelé indultam. Megmászva a dombot és közelebb érve, ahogy ritkult az erdő közelebb kúszhattam. Csodálkozva tekintek le, egy félbevágott domb lejtőjéről. Nappali kivilágításban egy szűk völgy tele munkagépekkel és mint egy metróállomás, több emellett mélységben építenek betonoznak valamit. A hegy gyomrába fúrt alagúton ki-be jártak az orosz katonai teherautók. Felfoghatatlan és valószínűtlen volt ez a kísérteties jelenlét, ebben a természeti környezetben. Megélt élménynek ez kihagyhatatlan volt, de a látottak mindenképpen arra késztettek: el innen!

Akkor azt gondoltam valami nukleáris töltetet fognak itt elrejteni, napirenden volt az SS 20-as rakétarendszer (a szovjet RSZD-10 „Pionyir” közepes hatótávolságú ballisztikus nukleáris rakétarendszer F. B.) felszerelése. Igaz azt állították, hogy nálunk nem fognak telepíteni, - de ki hitte ezt el akkor?

Később kiderítettem, hogy - azt jól mértem fel - egy atom-biztos objektumot építettek ide az oroszok. Ezt BARS 54 néven jegyezték, egy védett rádiós rendszer állomásaként. Előbb 4 000 négyzetméteren letarolták az erdőt az 1983-ban megkezdett építkezésen. Kiástak egy hatalmas gödröt és előre gyártott betonelemekből beépítették három emelet mélységben, amire aztán rengeteg földet hordtak, majd három antenna szerelvényt állítottak a tetejére. Amikor én láttam, akkor az alsó szint beton paneljeinek a beépítése zajlott. Ez magyarázhatja a hatalmas teherautó forgalmat a gödörben. Egy közeli betonelem gyárból hordták ide.

Érdekessége még a helynek, hogy a Vértes-73 hadgyakorlaton, itt csapódott hegynek 3(!!!) orosz, MIG-19 vagy 21-es gép. Egy harckocsi gyalogost gázolt el, a gyakorlatot le is fújták. Szerintem ez nem is fordult élő máskor.

(…)

A harcászati képzésünk szerint, bevetésünk az ellenség mélységébe átszivárgással gyalog vagy gépkocsival illetve levegőből deszantolással vagy eje. ugrással (ejtőernyős ugrással F. B.) történt volna. Értelemszerűen, ebből csak az eje. ugrást gyakoroltuk. A kiképzésünkben minden annak volt alárendelve, hogy a legtöbb felszereléssel, minél nagyobb biztonságban célba juttassanak. Ellátottságunk úgy 3-5 napra volt elégséges. Hosszabb kint tartózkodáshoz utánpótlásra lett volna szükségünk. A tematika szerint ezt levegőből is kaphattuk. Egy teherernyő volt erre rendszeresítve, ami gyakorlatilag egy ember nagyságú málhazsák, ejtőernyőhöz rögzítve.

A csoport távírászainak munkájába nem nagyon folytunk bele. Én ahányszor láttam őket mindig a bázis körül, a magas fákon drótokat szaggattak, adásokat prüntyögtek, vagy éppen gondterhelten keresték a vételt. De amikor már minden stimmelt, az akkumulátor még mindig lemerülhetett. Egyik gyakorlatunkon a földet érés után, az ernyőért jött autónkról kaptunk egy gépjármű aksit. Ezen kedvükre adtak-vettek egy darabig. Majd rádión kaptuk a koordinátákat és időpontot, hogy hol és mikor tudjuk fogadni a levegőből az utánpótlást. Valamilyen megfontolásból vinnünk kellett ezt a nagy aksit is magunkkal. Az utánpótlás fogadása, az álcázás miatt a működési területen kívül volt kijelölve. Ez megint azt jelentette, hogy egy kiadós túrának nézünk elébe.

Az élelmiszer ellátásunk általában elégséges volt bár nem kielégítő. Leginkább kész konzerv ételekből, gyümölcs konzervből, téliszalámiból illetve tábla csokoládékból állt. Egyedül a székelykáposzta konzerv volt, ami egységesen közútállatnak örvendett, minőségben közel állt az ehetetlen kategóriához. De annyira ellenszenveztünk vele, hogy csupán az utánpótlás szó emlegetésére készek voltunk eldobálni a készleteinket. Hiszen azt úgyis csak az éhhalál küszöbén tudtuk megenni.

Négyen indultunk el a kb. 20-25 km-es körre. Az akkumulátort egy hosszú rúdra szíjaztuk. Felváltva, a kezünkben vagy a vállunkra támasztva vittük az úton magunkkal. Egy ilyen komoly összhangot igénylő teljesítmény mindig alkalmat adott a személyközi konfliktusokra. A „ki mennyit vállal és hogyan teljesíti a csoportban” kérdése nagyon eltérő hozzáállásokat jelentett. Nagyrészt egyezségre tudtunk ezekben jutni. Az egyéni képességekből fakadó eltéréseket jól toleráltuk. Néhányan voltak csak, aki önként jelentkezett be, arra a szerepre, hogy egy éles bevetésen a csoport elsőnek szabaduljon meg tőle.

Nem kis erőfeszítésünkbe telt mire kora este célba értünk. Sötétedett, viharos szél fújt, az eső meg zuhogott. Egy tisztáson kellett volna 3 jelzőtüzet gyújtani, kettőt, ami a kapu, a harmadik pedig az irányt jelölte volna… talán a szélirányba mutatóan?! (…) Esélyünk nem volt, hogy a 21-kor (21:00-kor F. B.) érkező AN-26-os gépet jelzőfényekkel fogadjuk. Kétségbeesetten köröztünk az elemlámpánkkal, de a gép a második vagy harmadik rárepülés után elment. Hamar lemondhattunk a teherautós segítségről is, mert Dienes a Csepellel, hol, balról, hol jobbról adott fényjelzéseket a dombok között. Határozottan távolodva tőlünk úgy, hogy a közelünkben sosem járt. Semmi emlékem, hogyan tölthettük el az éjszakát, elázva, fáradtan, éhesen, nyílt terepen! Szerintem csak hajnalban indultunk vissza. Arra biztosan emlékszem, hogy az eldobált konzervek felkutatásra kerültek.

Mélységi felderítők élvezik a civilizáció áldásait

(…)

Ezt a visszaemlékezés-cunamit lassan lezárva, visszatérnék még a laktanyai kiképzésekre. A reggeli tornánk evidens volt, mindig 3000 méter futás. De annyira, hogy valószínűleg példátlan módon az egész hadseregben, a leszerelésünk napjának reggelén is hűségesen lefutottuk. Nem lévén futó alkat, az elején nagy szenvedéseket okozott ez nekem. Néhány hónap múlva eljutottam odáig, futni tudtam volna, ameddig csak össze nem esem. Sőt egy háziverseny ötödik helyezettjeként Kiskőrösre mentünk egy hadsereg bajnokságra. Itt két profi sportszázad mögött, harmadikként erősítettük a szolnokiak jó hírét csapatban.

Az első időszakban nagyobb hangsúly volt a fizikai felkészítésen. Arra emlékszem, a salakos focipályán félvállas gurulóátfordulással mentünk folyamatosan egyik partvonaltól a másikig. Kibírhatatlanul fájtak tőle a váll- és lapockacsontjaim. Tenyerem égett a kötélmászástól mikor vissza már nem bírtam csúszni csak tehetetlenül. Addig menni kézen, a hosszú korláton, amíg ki nem csuklik a könyök- vagy vállízület. A hathetes támadó önvédelem-képzés alatt, gödröket tapostak ki a mindig ugyanott felálló küzdő párok a fűben. Az egész napos támad-véd, támad-véd, ütések és rúgásoktól teljesen érzéketlenül, már egy betonfalnak is neki mentünk volna. Nem megtartott dühvel, de akkor pokolba kívántuk Furkó Kálmánt is a tréningjeivel együtt.

Furkó Kálmán (gyakorlókéssel végrehajtott) közelharc bemutatója

Szocialista népgazdaságunk támogatásából még nekünk is ki kellett venni a részünket. Egy hónapig vízágyúval tereltem a sáros cukorrépákat, a szolnoki cukorgyár feldolgozójában. Egy barakkban laktunk a gyár területén, ahol a legizgalmasabb dolog a csomagoló fáradt és zsákoló asszonyai közötti őgyelgés lehetett.

Hó hiányában a kiképzési tervünkben szereplő sí-tábor elmaradt. A Rezi tábor hegyi kiképzését mi is igénybe vettük. Egy vizes gödrös akadálypályára emlékszem, vietnámi hídra, kifeszített drótkötél pályájára, és a löszfalra. Itt unalmas volt kötélen leereszkedni, ezért egyszer még neki futottam és tetejéről leugrottam egész az aljára. Másodszor már olyan magasnak tűnt, hogy nem mertem többet ugrani csak felezve a távolságot. Ami maradandót adott, hogy egy életre megtanultam dülferezni (régi ereszkedési kötéltechnika, melynek során a mászó a kötelet a jobb comb alatt, a mell előtt és a bal vállon vezeti át, elöl  bal, hátul  jobb  kézzel  fogva ereszti F. B.)

Mélységi felderítők a rezi "Vietnami hídon"

(…)

A nyolcvanas évek közepére kiteljesedő Sex & Drugs & Rock and Roll életérzés felől nézve a laktanyai életünk szegényes és konzervatív volt. A 33%-os eltávozás, a mobilitás, a telefon hiánya eléggé beszűkítette kapcsolatainkat a külvilággal. A „testiségnek” még a seregben elterjedt kanalazás (katonai beavatási szokás, melynek során az „áldozatot” katonatársai lefogják, majd meztelen hasát kanállal elverik F. B.) vagy hasonló beavató rítusok alkalmazása sem fordult elő.

A kötődés - elszakadás érzéseit már megtapasztalva én bevonulóként búcsút mondtam kapcsolatomnak is. Ettől rosszabb már csak az volt, amikor úgy 3 hét múlva jöttek az első „legyünk barátok” jeligéjű levelek. Néhány hét múlva a kitartóak, néhány hónap után már szinte csak az Ildi járt a vasárnapi látogatásokra, a laktanya ebédlőjébe. Meg kell jegyezni, ő viszont tiszteletre méltóan a leszerelésünk végéig látogatta Budapestről az egyik társunkat… nem is eredménytelenül. Simon, ennek az inverze volt, mert bár a lány soha nem jött látogatni, ő viszont mindenkinek udvarolt, csak minden héten haza mehessen a lányhoz, bármelyikünk rovására.

Szabadidőben gyakran vetítettek nekünk filmet, vagy néha műsorok, bemutatók voltak a CSMO-ban (Csapat Művelődési Otthon F. B.). Mintha lett volna zászlóalj rádiónk is, a szobákban hangszórókkal. A jól felszerelt laktanya könyvtárba sokat jártam én is, de esküszöm, nem a szép szőke miatt. (már nem lehetett közelébe jutni, állandó rajongói voltak) Megelégedtünk azzal, hogy a totó-szelvényeinket, szerdánként feladta.

Módosult tudatállapot eléréséhez klasszikusan az alkoholt használtuk. Az akkor divatos szipuzós, csavarlazitós világnak nem volt közöttünk képviselője. Unalomból talán egy kis Pitralon (alkoholos arcszesz, amit a sorkatonák gyakran ittak F. B.), de ez nem nagyon jött be még Hercegnek sem, pedig ő a napi 8-10 kávénál tartott. Piaca sem nagyon volt a laktanyában, néha-néha bukkant fel egy kis csempész pia… vagy csak én zártam ki magam ebből a világból.

Tartalmas szórakozásunk volt, a hétvégi eltávról visszatérők, vagy a szerdai kimenőn gyorsan lerészegedők cirkuszolása. Bosszúból egy szerdai kimenőt én is bevállaltam, aztán egész éjjel törlesztettem. Volt ebben stoki (támla nélküli katonai szék F. B.) dobálás ablakon át, ágy- és asztalborogatás, ami a hajnali zuhany alatti eszmélésig tartott. A kapu- és szintügyelet (a laktanya kapuját, és az emeletet felügyelő ügyeletes katonák F. B.) támogatása is kellett, hogy ne a fogdán józanodjak. Hiszen már a kimenő sapkám, - amit egy pincérnőnek ajándékoztam-, hiánya is egyenest oda vezethetett volna. Megvonási tünete csak Jenőnek volt, de az is kaja miatt. Szelíden vigyorgó, őserő volt, akinek fát lehetett hasogatni a hátán, de bárkinek. Egyedül a kajáját kellett tiszteletben tartani. Ezt tanulta meg a környezete, amikor három embernek alig sikerült kimenteni az egyik keretszegő társukat Jenő halálos fojtogatásából.

Bevonulás után, fülemben még ott visszhangzott: ”Ma béke van és holnap háború, az ember szíve még se szomorú.” (a Kontroll-csoport népszerű nótájának refrénje F. B.) Persze ami a nyolcvanas évek undergroundjában ütős volt, ez a körletben hangosan dudorászva már inkább zavart keltő. De lett aztán nekünk rock and roll a „Nóta kettő, 3, 4” vezényszóra, a zászlóalj sorakozók és alakizást (alaki foglalkozás, a katonai alakzatokat begyakorló képzés F. B.) kísérő nótázások extázisában.

Bár nem mondanám, hogy nagyon profik voltunk a ,,Felderítők mennek...'' vagy az ,,Ernyősök százada...'' nótákra való menetelésben, ha már muszáj volt, erre a két indulóra tettük a legszívesebben. A lövészek tudták ezt igazán, kijelölt nótafával, széles repertoárral, zengőn, acélosan énekelve… de hát nem is mi voltunk azok a lövészek!

A csend harcosai

A Csend Harcosai - mélységi felderítők

Eddig tart a visszaemlékezés-sorozat, mely hiteles képét mutatja a legendás szolnoki mélységi felderítők életének, így betekintést enged egy különleges alakulat nem mindennapi életébe is. Mi hálásan köszönjük a visszaemlékezés írójának, hogy rendelkezésünkre bocsájtotta anyagát, és arra biztatunk minden egykori felderítő katonát, hogy ossza meg velünk emlékeit, gondolatait a továbbiakban is akár hosszabb írásban, akár kommentekben.

Szerkesztette, előszót, és utószót írta: Kiss Dávid
Fényképek: Baráti Kör Archív