Kedves Barátaink

Ez alkalommal Kiss Dávid bajtársunk készített interjút Kiss Zsolttal, aki hivatásos törzsőrmesterként a szolnoki MN3100 alakulatnál, azaz a 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóaljnál, mint csoportparancsnok szolgált, majd a rövid életű „Kettős Rendeltetésű Század” ejtőernyős szakaszát erősítette, végül pedig más területen, a Rendőrség Különleges Szolgálatánál kamatoztatta felhalmozott tudását. Egy ilyen gazdag szolgálati út kapcsán adja magát a kérdés: miben volt más egy katonai különleges alakulat belső világa, mint egy rendőri terrorelhárító egységé? Mi volt az a tudás, amit az ember Szolnokon „zöld barettben” megszerezve, „bordó barettes” rendőri terrorelhárítóként is kamatoztathatott? Az interjú második részéből kiderül. (Az első rész ITT olvasható).

F. B.: Miért pont Szolnokra esett a választásod?

K. Zs.: Szolnokon laktak a szüleim, onnan jöttem én is, ez egy biztos pont volt már csak a lakhatás miatt is. Emellett minden barátom szolnoki volt. Igazából erre is készültem fel, hogy oda akarok kerülni katonának.

F. B.: Volt az alakulatnak egy bizonyos hírneve, ami motivált?

K. Zs.: Természetesen. A sorkatonák is akkor kapták meg az ejtőernyős barettsapkákat és már kimenőre is lehetett abban menni. A lányok egyértelműen imádták, nagy hírnevünk volt, mint „deszant” alakulat, bár nagy volt a titoktartás. Én 1988-ban kerültem a zászlóaljhoz és addigra a politikai helyzet is enyhült, szabadabban lehetett nekünk is mozogni.

Egy kis ökörség ugrás előtt

F. B.: Milyen volt a kiképzés az alakulatnál?

K. Zs.: Szolnokon nagyon jó kiképzési rendszer érvényesült, igazából az élet hozta létre. Az, hogy Furkó Kálmán is ott volt, nagyon meghatározta a kiképzést, hiszen mikor a katonák bevonultak, egy hónapot letöltöttek, megkapták az egyes harcos kiképzést (a katonák egyéni tudását fejlesztő kiképzést F. B.), megvolt az eskü és utána jött a felkészülés az ejtőernyős táborra. Ez egy hónapot tett ki, ha jól emlékszem, amikor a katonák folyamatosan csak futottak, ugrottak, guggoltak, egy teljes értékű kyokushin-edzőtáboron vettek részt. Az első hét után a katonák menni nem tudtak, annyira bedurrant a lábuk, de meg kellett erősödniük. Ezért mi reggeltől estig tréningeztettük a katonákat. Ezután jött az ejtőernyős tábor, ahol nem volt semmi gond a katonákkal, mert mindenki tudta, hogy ez komoly dolog. Nem nagyon kellett senkit fegyelmezni.

F. B.: Hogyan zajlott egy ilyen ejtőernyős tábor?

K. Zs.: A táborban hajnali négykor volt mindig ébresztő, az étkezés sátrakban volt, nagyon jól megszervezve, de azt megfigyeltem, hogy a legtöbben nem nagyon reggeliztek, mert mindenkinek össze volt szorulva a gyomra. Ezután kipakolták az ejtőernyőket sorban, rendben, ezt le kellett ellenőrizni. Minden ernyőnek élre állítva kellett lenni, pontosan elvágólag, az ejtőernyők törzskönyveit a lerántógumik (az ejtőernyők tokját szétnyitó kampós végű gumizsinórok F. B.) alá kellett fűzni, hogy mire jön az ejtőernyős szolgálat ellenőrizni, minden rendben legyen. Reggeli után a katonáknak a „sárga négyszögbe” kellett állniuk, ami egy sárga zászlókkal jelzett terület volt, ott volt a gyülekező. Az ejtőernyős szolgálat pedig integetve, kiabálva, vagy hangosbeszélőn jelezte, hogy melyik század, melyik mélységi felderítő csoportja melyik után készüljön fel az ugrásra. Általában a beosztás után az ugrásra kijelölt csoportok katonái még beszaladtak az erdő fái közé, egy gyors „harci ürítésre”. A felszerelő vonalon a katonák felvették az ejtőernyőket és a felszerelést, ellenőrizték őket, hogy minden a helyén van-e. Az első ugrások sportugrások voltak, 800 méterről illetve 600 méterről ugrottak bekötöttet (ekkor az ejtőernyőt a gépelhagyáskor automatikusan nyitja a gép belsejében rögzített bekötő kötél F. B.) a katonák. Az első napon egyet, a továbbiakon hármat lehetett ugrani a sorkatonáknak. A hivatásos katonák egy nap ötöt is ugorhattak volna, de nem tudtak annyit „hiénázni” (a tervezetten felül, saját örömre ugrani F. B.), mert igazából vagy a csapathoz beosztott hivatásosok, vagy a csoportjuk ernyőit hajtogattatták be, vagy a sajátjukat hajtották be, sőt sokszor megkapták még a zászlóaljtörzs ernyőit is hajtogatásra. A csoportparancsnok így örült, ha a saját csoportjával hármat ugorhatott. Az ejtőernyős táborok kiképzési végcélja az volt, hogy a katonák fegyverrel, felszereléssel éjszaka bonyolult terepre biztonságban kijuttathatóak legyenek.

Felszerelés ellenőrzése ugrás előtt

Egy délután alatt két katona átlagosan behajtogathatott akár tíz-tizenkét ernyőt is, amikkel estére kész kellett lenni. Fontos volt, hogy sötétedésig végezni kellett, ha nem sikerült, akkor a laktanyában a hajtogatóteremben lámpafénynél kellett végezni, ez biztonsági előírás volt. Van is erről egy történetem, Tóth Lórándhoz kötődik, akivel őrmester korunk óta tegeződhettünk is. Egy alkalommal Prosszer Misivel az ejtőernyős Csepel lámpafényénél hajtogatták be az ernyőjüket éjszaka a szolnoki szandai réten. Másnap reggel inkább kinyitottuk az ernyőt, mert mindketten „halálos” hajtogatók hírében álltak és nem akartuk, hogy Lóri így ugorjon. Természetesen reggel visított velünk, mert azt mondta, hogy nem természetes, sőt egyenesen természetellenes, ha egy ernyőt a földön nyitnak ki, ő a levegőben a felmerülő nyitási rendellenességeket zuhanás közben szépen korrigálta volna. Erre csak annyit mondtunk neki, hogy ennyi erővel akár a poroltóval is ugorhatna, amire rávágta, hogy azzal is meg merné csinálni. Aztán ennyiben maradtunk. Mindig jó humorérzéke volt az öregnek.

Ég és föld között

F. B.: Csoportparancsnokként mi volt a feladatotok az ejtőernyős táborok során?

K. Zs.: Nekünk, mint hivatásos tiszthelyetteseknek fejlődni kellett, így megcsináltuk az „A” kategóriájú ejtőernyős oktatói vizsgát, ami azt jelentette, hogy hajtogatást vezettünk, valamint csoportparancsnokként a három csoport-ugrásról nekünk füzetet kellett vezetni. Az első gépből elsőként ugrottunk ki, az ernyőnyitás után visszafordultunk és figyeltük, hogy melyik katona hogyan hagyja el a gépet. Földet érés után rögzítettük, hogy ki milyen hibát vétett, miben kell fejlődnie. A következő ugrásnál középen ugrottunk, a gépelhagyást és a nyitás utáni műveleteket is figyeltük, utoljára pedig a legutolsóként ugrottunk ki és akkor már csak a gépelhagyásra figyeltünk, hogy mindenki rendesen „betapos”-e (a gépajtóban a gépelhagyáskor elrugaszkodik-e F. B.). Ez azért volt fontos, mert ha az ugró nem jól lép ki a gépből, akkor a helikopter rakétaszárnyain a nyitóernyő fennakadhat és az vonszolja a levegőben. Szerencsére én ilyet nem láttam, de nagyon kellemetlen lehet. Az első ugráskor beszűkült tudatállapotban egy-két katona annyira félt, hogy egyszerűen fejjel előre kiesett a gépből, de ebből nem lett baj. Később, amikor jöttek a stabos (a gépelhagyást követően a bekötő kötél először csak egy kisebb felületű, stabilizátor-ernyőt nyit ki, a főernyőt megadott magasságban egy automatikus nyitókészülék oldja F. B.) ugrások és a srácok is vagányabbak lettek, mert rájöttek, hogy ugrani egy euforikus és nagyon jó érzés, akkor a földről kellett figyelnünk, hogy kézzel nyitnak-e, vagy az automata nyitókészülék nyitott helyettük. Ha az ugrónak keze-lába szét volt dobva, de mégis nyílt a kupola, akkor az automatika nyitott, amit nem annyira díjaztunk, mert ezek a szovjet csodák nem voltak teljesen megbízhatóak.

Ejtőernyős táborban

A csoportparancsnok és a katonák között folyton ment a viccelődés, nekem több alkalommal is legalább tíz kiló síkport raktak a háternyőmbe. Éreztem is, hogy sokkal nehezebb az ernyő, meg is mondtam nekik, hogy ha földet érünk, megnézem ki hajtogatta be, de ők is röhögtek meg én is. Nagyon jól nézett ki a levegőben, ahogy nyitás után porzott, nagy felhőt csinált. A katonákat mi is azzal büntettük, hogy ha valami nagy marhaságot megcsináltak, akkor a hátukon az ernyővel, a szájukban a kioldóval kellett futniuk pár kört, de ezek nem voltak komoly nagy körök, mert még hajtogatni is kellett.

F. B.: Hogyan nézett ki egy kihelyezés?

K. Zs.: A kihelyezések (harcszerű gyakorlatok F. B.) mindig harci riadóval kezdődtek, ami általában hajnali kettő és négy között voltak. Riadóztatták a sorállományt és mindent össze kellett pakolni. Mi persze azért általában tudtuk, hogy gyakorlatra megyünk, úgyhogy rákészültünk, összekészített felszereléssel várta az állomány a hivatásosok érkezését. Amikor beért, a hivatásos állomány összegyűlt a századparancsnoknál, aki ismertette a harci helyzetet és a feladat részleteit. Ezalatt a csoportparancsnok-helyettesek, akik sorállományú katonák, általában tisztesek, tehát vagy őrvezetők, vagy tizedesek, vagy szakaszvezetők voltak, ellenőrizték a felszerelést. Ezután elkezdtük a „térképészkedést”, vagyis a hadműveleti részlegtől megkapott térképeken kidolgozni az ugrás helyét, meg a többi részletet. Volt a hadműveleti tervező szobában egy terepasztal, ami egy homokkal töltött, lábakon álló láda volt. Ezen csináltuk meg a térképen lévő részleteket három dimenzióban modellezve. Ez segített, hogy a katonák kiugrás után jobban tudjanak tájékozódni, felismerjék a különböző hegyeket, domborzati elemeket, csatornákat, vezetékeket, fentről nézve. Ez azért volt fontos, mert arra az esetre, ha a csoportot bármikor megzavarták akár földet érés, akár gyülekezés után, volt gyülekezési pont és tartalék gyülekezési pont is kijelölve. A csoport arra volt kiképezve, hogy folyamatos tűzkiváltással, egymást fedezve a legközelebbi erdőbe bevegye magát, majd a négy égtáj felé egyedül menekülve elszakadjon az ellenségtől, aztán a gyülekezési ponton, vagy a tartalék gyülekezési ponton egyesüljön újra. Ezek a pontok és a megbeszélt azonosító jelek és jelzések a harcparancsban voltak rögzítve.

Felderítők a föld alatt

Míg a katonák a műveleti területtel ismerkedtek, addig a csoportparancsnokok elhatározást és harcparancsot készítettek, amit a parancsnoknak nyújtottak be. Ebben leírták, hogy az adott területen hogyan próbálkoznak rejtett figyelőkkel és milyen aktív harctevékenységet, lesállást, rajtaütést hajtanak végre. Általában a rejtett figyelőket alkalmaztuk többet, mert a mélységi felderítő első sorban a hátsóbb részben és a második lépcsőben folyó mozgás, tartalékok összevonásának rejtett megfigyelését végzi, ezekből az apróbb jelekből rakta össze a hadműveleti tiszt azt, hogy hol próbál az ellenség az első lépcsőben áttörni. Tehát igazából elmondható, hogy a felderítő a hadsereg szeme.

Mélységi felderítő csoport kihelyezésen

A harcparancs elfogadása után a csoportparancsnok összehívta a csoportot, elmondta a feladatot, a beszállástól a kiemelésig, bár kiemelés nem sűrűn volt gyakorolva, inkább sok gyalogmenet volt a gyakorlatokon. A legtöbb ilyen 3-4 napos gyakorlatot télen, vagy esős őszi időben hajtottuk végre, a behajózás a Kiliánon volt. Az éles harci körülmények miatt a katonák nagyon sokszor Mi-24-es harci helikopterekből, éjszaka ugrottak. A hajnali ébresztő és az egész napos készülődés után eléggé fáradtan kerültünk ledobásra, pörgetve is voltunk direkt azért, hogy hozzászokjunk folyamatos stresszhez.

Nagy gondot okozott, hogy kicsi volt a hátizsák, de sok felszerelést kellett magunkkal vinni, hiszen például nem volt rossz, ha a csoportbázis és a rejtett figyelő vízhatlanítva volt, így az egyik zsák szinte teljesen nejlonzacskókkal volt tele, amiket leteríthettünk a földre. Ásóból csak fejet vittünk, nyelet a helyszínen faragtunk hozzájuk. A kajával voltak még gondok, mert szalonnát és kolbászt vittünk magunkkal, a kenyeret pedig általában összehajtogatva dugtuk a nadrág szárába. Emiatt volt, akinek a nadrágszárában 2-3 kiló kenyér és egyéb élelmiszer volt, mert a zsákot ugráshoz nem lehetett túlpakolni. A hátizsákot úgy kellett rögzíteni a fenék alatt, hogy ugráskor ne akadjon be a helikopterbe és a nyitás során se akadjon össze az ejtőernyővel. Így hát a gyakorlónk belső részét is teleraktuk étellel meg mindenféle dologgal. Vittünk például gyógyszereket is, főleg fájdalomcsillapítót, de a vízzel mindig gondban voltunk. Annyit soha nem tudtunk magunkkal vinni, amennyi kellett volna a nagy fizikai terhelés mellett, de a jéghideg forrásvizek sokszor rosszabbul estek, viszont tüzet nem gyújthattunk a fény- és hangálcázás miatt, amit nagyon figyeltek.

200 kilométeres menetgyakorlaton

A kijuttatás területét folyamatosan teherautókkal pásztázták, azokat a felderítőket, pedig akiket megtaláltak, visszavitték a kijuttatási helyre, ami azt jelentette, hogy kezdhették elölről a 40-60 kilométeres menetet a feladatukig, ami sokszor szinte lehetetlen volt, főleg esős időben.

F. B.: Mi történt a földet érés után?

K. Zs.: A földön először is rejtettük az ernyőket, ami mivel gyakorlat volt azt jelentette, hogy „mozzanat állj” és leadtuk az ejtőernyős szolgálatnak az ejtőernyőinket. Ezután megkezdtük a menetet, ami általában elég sok volt. Hajnalra értük el a kijelölt műveleti területet, itt kellett kiválasztani a bázis helyét, előtte pedig még éjszaka a bázisbiztosítót és a rejtett figyelőt. Az első éjszaka a csoportparancsnok nem is aludt semmit, mert mindent felügyelt. Nyomokat nem hagyhattunk, így olyan ösvényeket vagy csapásokat kellett találni, ahol a csoport még mozoghat, de nem kelt feltűnést. A bázis helyén a csoportparancsnok megmutatta hol kell ásni, a katonák pedig egész éjszaka ástak. Egy fő volt a bázisbiztosító, két fő pedig rejtett figyelőbe ment, akiket szintén a csoportparancsnok vitt el rejtve a rejtett figyelő helyére kiépíteni. A rejtett figyelő olyan jelzéseket rakott ki, amiket fára, vagy földre letéve a csoport láthatta, hogy a bázis fel van-e fedezve, vagy nincs. Ez lehetett akár egy keresztbe rakott gally is, amiből tudták a katonák, hogy a tartalék gyülekezési pontra kell menni. A felsoroltakat mind még napfelkelte előtt meg kellett oldani, hogy fel ne fedezzenek minket. Ehhez nagyon kellett tudni térképészkedni, mert az erdőben éjszaka könnyen eltéved az ember. Utána alakítottuk ki a másodlagos álcázást, ami azt jelentette, hogy a bázis, vagy a figyelő helyétől távolabbról hoztunk füvet, gallyakat álcának, a kiásott földet is úgy kellett széthordani, hogy ne lehessen megmondani, hogy itt friss ásás folyt az este. Ez nagyon komoly fizikai munka volt.

Csigapörkölt terepen

Reggelre bevezettük a felderítést. Ekkortól jöttek az ellenőrző parancsnokok, akik nem csak azt nézték, hogy a katonák kiásták-e a bázist, az le van-e álcázva, hanem azt is, hogy megborotválkoztak-e. Mert nagyon fontos volt a higiénia. Ez a lelki tréning nagyon fontos része volt, ahogy az is, hogy a bakancsok ki legyenek pucolva. Nem lehetett úgy kezdeni a napot, hogy a felderítő koszos bakancsban, szőrösen megy neki az ellenségnek. Ezeken az ellenőrzéseken nagyon sok dőlt el abban, hogy a csoportot hogyan minősítik. Ezt követően tudtunk egy kicsit pihenni, mert a gyakorlat este folytatódott általában lövészettel, vagy más aktív harctevékenységgel, vagy például utánpótlás fogadásával, aminek szintén megvolt a maga szabálya. Különböző jelzőfényeket kellett kirakni egy adott területen, a csomagot vagy AN-26-os vagy Mi-8-as dobta le. Ha kinyílt az ernyő, akkor épségben, ha nem, akkor vegyesen kapta meg az ellátmányt a csoport, amit sokszor fel kellett kutatni. Azt is meg kellett tanítani a katonáknak, hogy ezeket a jelzőfényeket, amiket „kapunak” hívtak hogyan kell használni, meddig lehet úgy égetni, hogy más légijármű ne vehesse észre. Amikor a repülőnk észrevette a jelzőfényeket, amik általában bakancsbokszból gyújtott, rövid ideig nagy lánggal égő kis őrtüzek voltak, már dobta is az utánpótlást, amit figyelni kellett hová esik, megkeresni és eltüntetni a nyomait.

Mélységi felderítők kihelyezésen

Az utolsó nap délelőttje is pihenéssel telt, este volt a következő harcfeladat. A rejtett figyelés egész nap folyt, a területen teherautók jártak, amikre rá volt írva kartonpapíron, vagy krétával, vagy máshogy, például hogy „Lance rakéta” (Az USA hadserege által kifejlesztett és a NATO által rendszeresített MGM-52 „Lance” atomtöltet hordozására is alkalmas föld-föld rakétarendszer F. B.) vagy egy számkód, amit a rejtett figyelőben lévő felderítőknek írnia kellett. Ezt később ellenőrizték, hogy a katona látta-e, jegyezte-e az adatokat, mert ez alapján is mérték a felderítők hatékonyságát. Az esti utolsó harcfeladat általában lesállás, vagy rajtaütés volt, amit egy menekülés követett. Ez egy nagy menet volt, főleg úgy, hogy az emberek addigra már három napja az erdőben voltak, elérték a teljesítőképességük határát. Az átázott bakancsban az embernek olyan volt a lába, mint a vízihullának, fázott, kimerült volt. Erre jött egy 20-30 kilométeres menet, aminek a végén jó esetben helikopter jött értünk. Ebben az volt a pikáns, hogy a három napos füstöltszalonnás izzadtságszagot a pilóták nem bírták elviselni, ezért kidobtak a deszanttérbe egy ötliteres vizes flaskát, amiből ihattunk, aztán magukra csukták a fülkét, mert tudták, hogy a melegben hamarosan előjönnek az oroszlánszagok. Ha teherautó emelt ki minket, az is megváltás volt, mert szalma volt a platón, amivel kitömték a katonák a bakancsot és a hajózó felsőt, néha még pokrócokat is kaptunk, így a laktanyáig kibírtuk.

Mi-8 szállító helikopter leszállása

Egy ilyen három napos kihelyezés után a katonákat nem engedték azonnal lefeküdni, pedig szinte végig ébren voltak, hanem fegyvertakarítás következett szintén azért, hogy megszokják, a katonának még holtfáradtan is teljesítenie kell a parancsot. Ezután átöltözhettek melegítőbe, átmentek a csapatfürdőbe, letusoltak, ehettek és lepihenhettek. Általában ezek a gyakorlatok úgy voltak megtervezve, hogy pénteken volt végük, így a katonák szombat-vasárnap pihenni is tudtak, ilyenkor jellemzően nem is volt „dobizás” (engedély nélküli körletelhagyás F. B.), vagy más katonai kihágás, mert mindenki örült, hogy vetett ágyban alszik. Aki volt felderítő, pontosan tudja, hogy az egy csodás dolog, ha vetett ágyban aludhat, és forró vízben fürödhet. Nekem is volt olyan évem, hogy többet aludtam kint, mint vetett ágyban. Szerettem is nagyon.

F. B.: Milyen emberek voltak az alakulat sorállományú katonái?

K. Zs.: Igazából a századot kilenc mélységi felderítő csoport alkotta, mindegyik csoport hét főből állt. Ebből könnyű kiszámolni mekkora létszámú volt a század. Ennek a századnak igazából körülbelül a 15 százaléka volt olyan igazi katona, aki valóban oda is illett. A legnagyobb rész szintén erős, jó katona volt, csak mivel sorállományúak voltak, ezért nem valósulhatott meg az a képzés, aminek kellett volna. Volt egy ellentét is ebből a „sorállományúságból”, hiszen nekik ott volt a családjuk, dolgozniuk kellett volna és ehelyett csúnyán mondva a „haza szolgálatát” látták el. Sokszor volt olyan, hogy takarítani kellett volna, vagy más feladatot megcsinálni, amit ők méltatlannak tartottak, éppen amiatt, mert ők mélységi felderítők voltak. Végül ott volt az utolsó rész sajnos, akik vállalták az ejtőernyős ugrást, vagy sportejtőernyősök voltak, de katonaként egyáltalán nem illettek oda. Sajnos el kell mondanom, hogy ilyen is volt.

Ugrás előtt

Érdekes volt megfigyelni, hogy amikor én odakerültem 1988-ban a magyar vidék még élt. Ezek a magyar paraszt gyerekek, akik nagyon sokat voltak a szabad ég alatt és megszokták a napot, a hideget, mert kint dolgoztak, azoknak az időjárás viszontagságai nem okoztak gondot. Azután ahogy jöttek az újabb turnusok és egyre több panelházi srác került be, a legfőbb probléma az lett, hogy ők már nem bírták az időjárás szeszélyeit. Azt, hogy télen, vagy esőben zubbonyban kellett menetelni, mert a hajózót a hátizsákban vittük, nagyon sokan nem tudták elviselni. Volt olyan gyakorlat télen, amikor eljutottak arra a szintre, hogy lázadtak. Törzsőrmesterként ezt nagyon nehéz volt kezelni, rengeteget kellett fenyegetőzni, hogy ha majd visszaérünk a laktanyába mi lesz. Ezen segített a többieknek az unszolása, együttes erővel. Más alkalommal teljes volt a szembenállás. Volt is ebből egy történet, amit érdemes elmesélnem.

Volt egy katonám, aki éhes volt, azt mondta, hogy ő most nekiáll enni. Na most a felderítőknél az ember akkor kezd el enni, ha parancsot kap rá, nem akkor, ha éhes. Az említett katonám úgy döntött, hogy nem megy tovább, kibont egy konzervet, megeszi. Én pedig úgy döntöttem, hogy ez akkora lázadás, amit nem engedhetek meg, így elő is vettem a Pa-63-as pisztolyomat. Úgy gondoltam, hogy ha szétlövöm a konzervet, az majd hatni fog. Elsőre sikerült 60 centivel mellé lőni, ami nem kis teljesítmény, azután másodszorra is. Ezen akkor nem röhögtek a katonáim, mert annyira fáradtak voltak, hogy csak néztek a nagy szemeikkel maguk elé, de miután visszaértünk a laktanyába és kipihenték magukat elterjedt a híre, micsoda remek céllövő vagyok. A lövések hangja persze hatott, én pedig utólag szépítettem és elmondtam nekik, hogy azért nem akartam szétlőni a konzervet, mert az népi tulajdon.

Szivarral menet előtt

Az étel miatt sok testépítővel is gondunk volt egyébként, mert ők akkor akartak enni, amikor itt volt az ideje, nem amikor lehetett. Ráadásul nem is azt ették, amit a Magyar Honvédség erre megfelelőnek talált, tehát gyíkhúst, vagy más fejadagot, hanem mindenféle saját ételt, csirkehúst, rizst, meg nem tudom még mit, amit elhoztak a gyakorlatra. Ebből volt is egy haláleset a zászlóaljnál sajnos mert a rossz izomnövelő tablettákat is szedték. (Nerobol)  ami nem csak a végtag izmait erősítette hanem a szívizmot is. Aztán az nem tudott annyit pumpálni amennyit akart volna. Inkább a szikárabb parasztgyerekek bírták a meneteket és a többi viszontagságot.

Pont ők voltak azok is, akik fémpálcával, tisztítóvesszővel és vaktölténnyel lőtték az őzeket is felderítő feladat közben. Emiatt volt olyan csoportom, akiktől a kihelyezés vége felé a zárfejet el is kellett vennem, hogy lövést ne tudjanak leadni. Általában a parancsnokhelyettes, aki a legjobb katonám volt, kapta meg a hangtompítót az AMD-re, amihez kapott lőszert is. Nagyon sok gyakorlatunk volt, ha nem volt nagyobb gyakorlat, akkor általában egy 24 órás feladatot kaptunk, ami menettel kezdődött, volt benne egy harcfeladat, aztán megint menni kellett. Ezért kellett megtanulni, hogy a felszerelést az ember úgy állítsa össze, hogy az kitartson és segítse a feladatában. Ez minél jobban sikerült, annál tovább segítette a felszerelése az embert, utána pedig már akaratból kellett menni tovább.

Téli menetgyakorlat

Ide tartozik egy történet egy gyakorlatról, amikor nagyon nagy esőben meneteltünk. Csak úgy elkapott minket a felhőszakadás és menni is kellett volna tovább, de én mégis pihenőt rendeltem el. Találtunk egy faluvégi buszmegállót, ahol mondtam a katonáimnak, hogy pihenjenek egy kicsit, aztán majd megyünk tovább. Az ilyen pihenés általában úgy történt, hogy hátizsák a földre, a katona ráült, elővette a sátorlapját, civil esőkabátját, mert a katonai esővédők erre alkalmatlanok voltak, és ha sikerült tüzet is gyújtani, akkor melegedtünk, ha nem, akkor spiritusztablettával, vagy pipázva melegítettük át magunkat. A történet lényege az, hogy amint ott pihentünk, elment mellettünk egy rendőrjárőr, aki azt látta, hogy az éjszakában, szakadó esőben egy csapat fegyveres ücsörög a buszmegállóban. Le is fékezett azonnal, és mint a Lindában (a 80-as évek népszerű magyar rendőrnős tévésorozatában F. B.) kiugrott a Ladából, megkerülte a kocsit, csőre töltötte a pisztolyát és megkérdezte, hogy mit keresünk ott, kik vagyunk, igazoljuk magunkat. Mindezt a délszláv háború kezdetén, amikor mindenki az átsodródó fegyveres csoportokat leste. Bátor körzeti megbízott volt, az egyszer biztos, hogy egy szál pisztollyal felállt velünk szemben a tanyák végén késő este.

Szerencsére minden csoportparancsnoknál volt egy nyílt parancs kiállítva vészhelyzet esetére, amit ha bárkinek megmutattam, az köteles volt mindenben a segítségemre lenni. Bár nem ilyen helyzetekre találták ki ezt a parancsot, én mégis felmutattam és a körzeti megbízott komolyan is vette. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy körülbelül 45 perc múlva megjelent egy traktorral és egy szakadt GAZ-terepjáróval, ami valami helyi vállalkozóé volt és parancsba adta nekik, hogy segítsenek a katonáknak. Én beültem a rendőrautóba és a konvojunk kék fénnyel, szirénával el is jutott a következő faluig. Itt nagy sajnálatunkra a körzeti megbízott kijelentette, hogy tovább nem vihet minket, mert eddig tart csak a körzete és magunkra hagyott minket. Ekkor derült ki, hogy majdnem annyit mentünk oldalra, mint lefelé, így igazából semmi értelme nem volt az egész kitérőnek, de nem sérthettem meg a rendőrt, aki nagyon büszke volt rá, hogy egy titkos küldetésben járó mélységi felderítő csoportnak segíthetett még jobban elkeveredni. A traktoros gazdaember vitt minket tovább az utánfutós traktorjával. Minden rendben is ment egészen addig, míg az egyik tisztesem, aki csoportparancsnoki képzésen volt velünk, bekómált. Nem tudtuk róla, hogy szegény vegetáriánus és a gyíkhúsokat emiatt nem ette meg, a magával hozott zöldsége viszont elfogyott és amit megevett annak sem volt túl nagy kalóriatartalma. Ebből komolyabb gond is lehetett volna, így a traktoros bevitte a katonámat meg engem a szolnoki laktanyába. Ezalatt a többi katonáim a traktoros által a platóra rakott ötliteres demizson segítségével tökrészegre itták magukat a várakozási körletben. Szerencsére az századparancsnokunk másnap az egészből csak annyit vett észre, hogy a katonák furcsábbak a szokottnál, de betudta a fáradtságnak az egészet. Így végül bár nem mondhatnám, hogy katonailag sikeresen, de emberileg helytállva végre is hajtottuk a feladatunkat.

"Sír" kiásása gázálarcban

F. B.: Milyen katona volt Dér Zsolt, akinek a csoportparancsnoka voltál?

K. Zs.: Azt hiszem ezt mondta vele készült interjúban „A nevem John Rambo és a Genfi Egyezmény értelmében nem vagyok köteles többet mondani…” Komolyra fordítva emlékszem rá, hogy Zsolt egy magas, nagyon ambiciózus srác volt. Nagyon imponált, hogy mennyire érdekelték a modern katonai megoldások, amiket mi mind szerettünk volna átvenni, csak rettenetesen nehéz volt áttörni az újítás elleni tiltakozás sziklafalát. Pedig mi is szerettük volna magunkat álcafestékkel festeni, én is készíttettem pisztolyhoz combtokot bőrből, ami megint sokaknak nem tetszett, ugyanis ami nem volt a mélységi felderítő zászlóaljnál rendszeresítve, azt nem lehetett volna használni. Mégis, amikor az ember látott egy Y-szíjat a filmekben, vagy egy második világháborús katonán és kipróbálta, hogy milyen lehet, akkor rájött, hogy az mennyire jó ötlet, hogy a felszerelés nem húzza le a gatyáját a feneke alá. Mégis domináltak a régi dolgok, mint a „növekedésgátlónak” is csúfolt antantszíj, amit régen a szablya viselés miatt hordtak a tisztek és altisztek, hagyományból pedig nekünk még csapatfelderítőként is tovább kellett használni, pedig semmi értelme nem volt. A mélységieknek szerencsére már nem kellett. Sok dolgot, amik ma már természetesnek mondhatóak, akkoriban a parancsokaink tűzzel-vassal elleneztek és abban, hogy ezek a kőfalak mára nagyrészt leomlottak, Zsoltnak is szerepe volt.

Idegen hadsereg ismeret oktatása amerikai M-60 géppuskával

Arra is emlékszem, és ennek lehet, hogy nem fog örülni, de azért elmondom, hogy amikor bejött a hideg esős idő, amiről, mind tudjuk, hogy a felderítő jó barátja, Zsolt inkább bevonult a gyengélkedőre és beteget jelentett. Ezért a többi bajtársától hamarosan megkapta a „nyári diverzáns” és a „szobadiver” beceneveket, de a későbbi életútját látva elmondható, hogy nagyon megkomolyodott és azt hiszem ő is pontosan érti már, hogy a katona mennyire ki van szolgáltatva éles helyzetben az elemeknek és az időjárás viszontagságainak, mégis végre kell hajtania a feladatot. Igazából ez a tudás teszi a katonát azzá, ami. Összességében ezt tudom Zsoltról elmondani és azt, hogy egy klasszikust idézve: jó munkásember.

(Folytatása következik...)