Kedves Barátaink

Ez alkalommal Kiss Dávid bajtársunk készített interjút Kiss Zsolttal, aki hivatásos törzsőrmesterként a szolnoki MN3100 alakulatnál, azaz a 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóaljnál, mint csoportparancsnok szolgált, majd a rövid életű „Kettős Rendeltetésű Század” ejtőernyős szakaszát erősítette, végül pedig más területen, a Rendőrség Különleges Szolgálatánál kamatoztatta felhalmozott tudását. Egy ilyen gazdag szolgálati út kapcsán adja magát a kérdés: miben volt más egy katonai különleges alakulat belső világa, mint egy rendőri terrorelhárító egységé? Mi volt az a tudás, amit az ember Szolnokon „zöld barettben” megszerezve, „bordó barettes” rendőri terrorelhárítóként is kamatoztathatott? Az interjú első részéből kiderül.

Felderítők Blogja: Honnan indult Kiss Zsolt? Mit érdemes tudni rólad?

Kiss Zsolt: Attól függ, mennyi memória van a felvételhez. Órákig tudnék mesélni. Talán az a legfontosabb, hogy katonacsaládban születtem Szolnokon. Fiatal katonatisztek között, olyan gyerekekkel együtt nőttem fel, akiknek az apukája mind katona volt, így nem meglepő, hogy végül mi is ezt a pályát választottuk. Bár az is igaz, hogy fiatalként sok minden más is érdekelt minket, én például festőművész szerettem volna lenni, vagy történész, esetleg régész. Ehhez viszont mind rengeteget kellett volna még tanulni, így maradt az álmodozás. Aztán hetedikesek vagy hatodikosok lehettünk, amikor szolnoki Széchenyi lakótelep ablakából megláttunk egy csapat fehér ruhás embert, akik éppen edzettek. Elsőre azt hittük, hogy ez valamilyen cselgáncs-klub lehet. Érdemes elmondani, hogy az 1970-es évek vége, 1980-as évek eleje a harcművészeti láz időszaka volt, a Bruce Lee-filmektől elkezdve sok új érdekesség jelent meg akkoriban, így mindenki nagy érdeklődéssel és áhítattal figyelte a keleti harcművészetek világát. Úgy tekintettünk rá, hogy ez már nem puszta ökölvívás, hanem valami misztikus, szakrális dolog. Arra gondoltunk, hogy csak az lehet nagy harcos, aki ezekbe a titkokba beavatást nyer és úgy uralja a testét és a lelkét, mint a szamurájok. Megfigyeltük, hogy ezek a fehér ruhások nem csak a földön birkóznak, de rúgják és ütik is egymást, úgyhogy elsőre ijesztő is volt, féltünk tőlük. Végül bátorságot vettünk magunkon és odamentünk hozzájuk. Egy Furkó Kálmán nevű, két danos fiatalember jóval mindenki fölé magasodva vezette az edzést. Akkor még a mai nagy mesterek a Borzától kezdve mind zöld- és barna övesek voltak. Mi pedig beálltunk melléjük, a sor végére. Ezzel kezdődött el egy nagyon kemény időszak, három évnyi edzés, majd versenyek, aztán még több edzés, még több verseny, végül már minden hétvégén edzettünk, amikor épp nem versenyeztünk.

A karate meghatározó szerepe

Így jött el a pályaválasztás ideje. Én bőrdíszművesként végeztem, de a szakmában nem maradtam meg, mert ki akar futószalagon varrni? Inkább többen beiratkoztunk az MHSZ-hez, ami akkoriban még ingyenes volt minden fiatalnak. Ejtőernyősnek jelentkeztünk, többek között az öreg Mészárovics (Mészárovics György, válogatott magyar ejtőernyős sportoló, oktató, edző, 14 200 ejtőernyős ugrással. F. B.) is tartotta nekünk az oktatást, aki nagy szakmai névnek számít. Így tehát eljutottunk Pérre, ahol 1986 május 5-én hajtottuk végre az első ugrást. Tízen voltunk ott szolnoki fiúk, akkor kaptuk meg a zöld ejtőernyős ruhákat, ugróbakancsokkal, amiket vékony zoknikkal hordunk, mert nem tudtuk, hogy surranót még nyáron is csak vastaggal érdemes. Aztán a harmadik napra, amikor mentünk ki a repülőkhöz, alig tudtunk gyalogolni, mert lehúzta a sarkunkról a bőrt a bakancs. Az ugrások során rettenetesen féltünk, mint mindenki, de be nem vallottuk volna egymásnak sem. Így végül teljesítettük az előírt nyolc ugrást és utána, aki akarta folytatni, az Szolnokon megtehette.

Az első katonai ejtőernyős ugrás emlékére

Amikor a továbbtanulásra került a sor, én Egerbe, a tiszthelyettesi iskolába adtam be a jelentkezésemet. „Deszant-kohónak” is becézték az iskolát. Tartalékos tiszti és felderítő tiszthelyettesi képzések indultak, én az utóbbira nyertem felvételt az ejtőernyős és karatés múltam miatt. Érdekes élmény volt, hogy már bevonuláskor megéreztük a katonaélet ízét, mert kezdésnek kaptunk egy sátorponyvát, amit ki kellett teríteni. Erre dobálták ki a méretet és darabszámot kiabálva a különféle felszereléseket, kulacsot, csajkát a raktárból, amiket mi próbáltunk összeszedegetni. Utána fel a körletbe, ahol már vártak minket a másodévesek. Nagyon keményen fogtak minket, szó szerint betörtek mindenkit. Három havonta egyszer mehettünk haza, a városba pedig csak kéthetente engedtek ki minket. A rendre nagyon oda kellett figyelni, még a cipó talpát is le kellett pucolnunk. A reggeli torna minden időben, télen is félmeztelenül folyt a másodévesek közül kijelölt szakaszparancsnokok vezetésével. Reggeli előtt minden nap három kilométert futottunk. Mivel hamar híre ment, hogy én Furkó Kálmánnál kyokushin karatéztam, éjszakánként nagyon komoly, vérre menő küzdelmek indultak az alakulótéren, amiket én általában meg is nyertem, mert szinte soha nem találtak rajtam fogást. Emiatt talán egy kicsit több tiszteletet sikerült kiverekednem magamnak, de a keménykedéshez nem sok kedvem volt, így nem voltam minden esetben együttműködő.

Kiss Zsolt hallgatóként

A képzések is elkezdődtek lassan és nagyon jó tanáraink voltak. Nagyon sokat tanultunk tereptant, fontos volt a testnevelés is. Sajnos ekkor Egerben katonai közelharcot még nem tanítottak. A századparancsnokunk és ezt nyugodtan leírhatod egy igazi pszichopata bunkó volt, remélem, nem találkozunk, mert még ma is lecsapnám. A helyettese normálisabb volt. A zászlóaljparancsnokunk viszont nagyon jó ember és katona volt, szeretett minket, mert rengeteg bemutatót tartottunk vaklőszerrel, közelharccal. Akkora volt a siker, hogy városi és környékbeli rendezvényeken is szerepeltünk.

Rengeteg menetgyakorlatot hajtottunk végre, zömmel nappal. Tóth Lóri vezette ezeket a gyakorlatokat, akit „Golyó” néven is ismertünk, mert a 80 kilométert úgy sétálta le, hogy meg sem kottyant neki. Ő mondta nekünk ezt a szöveget, amire máig emlékszem „Elvtársak, önöket az orvosi bizottság A kategóriával jelölte meg, én Tóth Lóránd százados nem vagyok felhatalmazva arra, hogy ezt a bizottságot felülbíráljam. Az A kategória azt jelenti, hogy önök teljes mértékben terhelhetőek.” Emiatt aztán éjszaka, mélyszántásban, hegynek felfelé a laposkúszást is normaidőre mérte, feltűrt zubbonyujjal. Ezt viszont soha nem sikerült teljesíteni, mert a szántásban teljes felszerelésben össze-vissza vertük magunkat, miközben ő szidott minket, mint a bokrot. Persze mind tudtuk, hogy ezt a feladatot nem lehet teljesíteni, főleg nem ilyen rossz felszereléssel. A gázálarctáska és a gázálarc például kúszáskor vagy fekve töltéskor becsúszott az ember hasa alá, amire ráfekve a katona csak egy nagy ütést érzett, aztán nem a tűzkiváltással foglalkozott, hanem igyekezett kicibálni a lábai közül az útban lévő felszerelést, miközben a feneke az égnek meredt. Menet közben a gázálarctáska szíja összepöndörödött, ami a vállon fájdalmas sebeket tudott okozni. Az egész így egyben arra volt jó, hogy az ember, ha kellett, összeszorított foggal is végrehajtsa a feladatot.

A hallgatói szakasz

A feltűrt zubbonyban kúszás általában olyan bokros területen folyt, ahol tüskék is voltak, amik aztán beleálltak az ember alkarjába, begennyesedtek, fájtak. Ez mind azért volt, hogy bírjuk a kiképzést. Nagyon érdekes volt, hogy hiába voltam eddigre tapasztalt sportember, a málhazsákkal való menetelés és a harctéri gyakorlatok teljesen más típusú erőnlétet kívántak meg, mint a karate-vitalitás. Mert amikor az embernek hosszú távon kell erőt kifejtenie változó terepen esőben sárban, akkor az teljesen más, mint egy sportversenyen. A menetgyakorlatokon a kiképzők folyamatosan terheltek minket azzal, hogy „géppuska jobbról”, „géppuska balról”, amikor a menetoszlopnak szét kellett bontakoznia, hogy az ellenség ne tehessen nagy kárt bennünk, aztán összerendeződni újra. Ezeket a meglepetéseket a laktanya felé menet akár tíz-tizenöt alkalommal is eljátszották velünk. Így mire beértünk, kellőképpen kidöglöttünk. Rengeteg tantermi foglalkozásunk is volt, a második évben pedig érettségik jöttek. Így nappal terepen voltunk, egy héten kétszer pedig az egri műszeripari szakközépiskolában kellett hat órában nyomni az érettségit.

Kemény idők voltak, mert kimenni nem tudtunk, csajozni nem lehetett, pedig 18 évesek voltunk, pont abban a korban, amikor az ember a leginkább szeretné a szabadság ízét megérezni. Az egri laktanya nekünk olyan volt, mint egy börtön, úgy is viselkedtek velünk bent, mintha az lenne. Ezt nem igazán értettük mi, hivatásos tiszthelyettes hallgatók, hogy miért viszonyul hozzánk a hallgatói század vezetésének hivatásos tiszti állománya úgy, mintha mi bűnözők lettünk volna, vagy egyszerű sorállomány, nem pedig a jövő kollegái, bajtársai. Ebből sok botrányunk is adódott, mert megcsináltunk pár csalafintaságot. Egy alkalommal például mivel a hallgatóknak csíkos pizsamája volt, ezért mi filccel felírtuk a mellünkre meg a hátunkra a „rabszámot” ahogy az amerikai filmekben láttuk és mindenki leborotválta a haját. Ebben az időben nem volt divat a kopasz fej, igazából leginkább a börtönviselteknek volt kopaszra nyírva a haja, a fejtetvek miatt. Meg Furkó Kálmánnak, de őt tiszteltük. Így amikor az ügyeletes tiszt feljött a takarodót intézni és meglátta, hogy kint állunk a folyosón csíkos pizsamában, rabszámmal, kopaszon, abból akkora botrány lett, hogy még a zászlóalj-parancsnok is bejött, és a politikai tisztet is berendelték kihallgatásra. Ezután hétvégente már kimehettünk a városba, de meg is kaptuk a magunkét ezért, egy hétig futottunk, mint pók a falon.

Felderítő harci ösvényen

F. B.: Összerázta ez a sok szenvedés az állományt? Milyen volt a belső életetek?

K. Zs.: Valamilyen szinten igen. Viszont valamiben nem. A hadsereg ebben az időben úgy épült fel, hogy nem egyénileg volt büntetve a katona, hanem egy kollektív büntetést kapott mindenki. Emiatt úgy volt felépítve a rendszer, hogy hibát bármiben lehetett találni, mert száz százalékos munka nincsen, akkor sem, ha az ember úgy érzi mindent megtett. Így az egész szakaszt fenyíthették egy ember miatt, akit ráadásul meg is neveztek, mint felelőst, a szakasz pedig erre az emberre rászállt. A szakaszparancsnokokat is közülünk jelölték ki második évtől, ami magával hozta a szállóigévé vált „parancsnoki munkát” is. A „parancsnoki munka” azt jelentette, hogy bár takarítani kellett mindent, de hiába szólt az ember a hallgatótársának, az nem csinált semmit. Így a szakaszparancsnok, ha nem akarta, hogy megfenyítsék az ellenőrzésen, kénytelen volt a többiek helyett is takarítani, hogy ne legyen belőle gondja.

Eger mindezek mellett nagyon jó szakmai alapot adott, bár nagyon kemény spártai élet volt. Fél évvel a kibocsájtás és az államvizsga előtt lehetett szakosodni. Volt csapatfelderítő, mélységi felderítő és szolgálatvezető szakirány. Az, hogy ki mire szakosodott, attól is függött, hogy kit melyik csapat fogadta be. Az alakulatoknál teljesen más élet folyt, ott élesben ment minden. Nagyon érdekes dolog volt a tapasztalatlanság, mert senki nem mondta el, hogy mit hogyan kellene csinálni, így nagyon oda kellett figyelnünk. Leginkább a saját kárán jött rá az ember, hogy mik azok az íratlan, de nagyon kemény törvények, amik egy első lépcsős (háború esetén azonnal bevethető F. B.) alakulatot irányítanak. Ezek szokásjog alapján alakultak ki, amit mi csapatfelderítő-képzésen például nem tanultunk meg. Emellett a mélységi felderítő elvekkel sem voltunk tisztában, sok mindent újra kellett tanulni az alakulatnál. Nagyon sokat kellett az idősebb csoportparancsnokok körül kujtorogni és tőlük ellesni, amit engedtek, de ez nem volt sok. Ennek a titkolózásnak a szocialista versenymozgalom (a versenymozgalom a szocialista tábor egészére kiterjedő, felülről szervezett munkateljesítmény- és termelékenységnövelő szerveződés volt, amelyben a különböző munkacsoportok azon versengtek, hogy melyikük tudja hatékonyabban végezni a feladatát F. B.) volt az oka, amiben a Néphadsereg alakulatai is részt vettek. Tehát ha valaki elmondta volna egy másik felderítő csoportnak, hogy hogyan lehet teljesen tökéletes rejtett figyelőt készíteni, akkor ezáltal ő lemaradhatott volna a jutalomról. Ezért kellett hozzá pár év, hogy kitapasztaljuk, mit hogyan érdemes csinálni.

Interjú a Néphadsereg magazin számára

F. B.: Miben más szerinted a hivatásos katona élete, mint egy sorkatonáé?

K. Zs.: A katonai szolgálat az egy folyamatos, 24 órás munka, az ember hiába ment haza, az agya mindig azon járt, hogy mi lesz holnap, mit kell megoldani, hogyan kell megoldani. Ráadásul ugye ekkor sorkatonai szolgálat volt, ami egy különleges alakulatnál elég furcsa dolog, mivel egy ilyen jellegű alakulatot sorkatonákból felépíteni szinte lehetetlen, ugyanis két elv ütközik egymással. Az egy dolog, hogy valaki vállalta az ejtőernyős ugrást, mint kijuttatási módot és megint másik kérdés, hogy vállalja-e a felderítő munkát. Emiatt a sorkatonai közeg miatt mindenféle ember megfordult az alakulatnál, jó is, rossz is, de az pozitívum, hogy a legtöbbjük olyan vagány volt, aki ha a laktanyában az ember agyára is ment, de kint az erdőben már nagyon jól tette a dolgát. A katona szerintem akkor jó igazán, ha nem csak az alakit meg a lőkiképzést tudja végrehajtani, hanem sok felszereléssel, hosszú távon tud menetelni és jól bírja a hideget, meleget. Aki nem hiszi el, próbálja ki, egy éjszaka alatt rájön, hogy miről beszélek.

Közelbiztosítás

(Folytatása következik...)