Kedves Barátaink!

Baráti Körünk két hagyományőrzője idén újra rajthoz állt, hogy az MH 25. Klapka György Lövészdandár és a Tatai Tömegsport és Tájfutó Honvéd Sportegyesület által megszervezett XIII. Szent László Meneten teljesítménnyel tisztelegjen a Szent László Hadosztály, benne az ejtőernyős ezred katonáinak II. világháborús áldozatvállalása előtt. Alább olvasható bajtársunk, Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető beszámolója.

Amikor 2016-ban Baráti Körünk elhatározta, hogy tematikus, a Magyar Honvédség, vagy civil szervezetek által szervezett, politikamentes teljesítménytúrákon korabeli felszereléssel, amennyiben lehetséges hatástalanított fegyverekkel megjelenve hajtja végre a kijelölt távokat, szinte azonnal képbe került az MH 25. Klapka György Lövészdandár által fémjelzett „Szent László Menet” is, melynek jelvénye a méltán híres magyar elithadosztály, a Szent László Hadosztály fém jelvényét mintázta. Ismerve az alakulat történetét és kötődését az ejtőernyős csapatnemhez, magától értetődött, hogy három fős erőben kipróbáljuk magunkat a 32 kilométeres „Bronz” távon. A 2017 júniusi sikeres végrehajtást követően készült beszámolóban írtam le azokat a gondolatokat, melyeket a Szent László Menet kapcsán ma is érvényesnek tartok:

„A fájdalom elmúlik, a dicsőség örök!” – és valóban, megharcoltunk a távval, végrehajtottuk a feladatot, és közben rengeteget tanultunk magunkról, egymásról. Ez a katonai teljesítménytúrák szépsége, és ezért vagyunk büszkék arra, hogy helyt álltunk.

Tavaly, 2018-ban emelve a tétet, újra rajthoz álltunk, hogy ezúttal az 50 kilométeres „Ezüst” menettávot hajtsuk végre, immár négy fős csapatban. Sajnos azonban sem az időjárás nem volt kegyes hozzánk, sem pedig mi nem mértük fel helyesen a vállalt feladat méretét, így közös egyeztetés után, ahogy azt a tavalyi beszámoló is rögzíti:

A még előttünk álló szakasz hosszát és terepviszonyait, a fizikai és szellemi energiaszintünket, és az eltelt időt (itt már több mint 12 órája voltunk folyamatosan úton) hosszasan összevetve közösen úgy döntöttünk, hogy „lekongatunk”; az utolsó emelkedőnek (és az azt követő lejtőnek) már nem vágunk neki, a hátra lévő három ellenőrző pontot kihagyjuk.

A kudarc amellett, hogy sokat tanított, egész évben fájón emlékeztetett minket arra, hogy a Gerecsével nem lehet viccelni és ébren tartotta a vágyunkat a visszavágásra abban a tudatban, hogy tartozásunk van.

A „visszavágóra” 2019. június 22-én érkeztünk meg Tatára 1800 táján, és gyors regisztráció után már rendezgettük is a magunkkal hozott nagyjából 20 kiló, gondosan átválogatott felszerelést. Talán kevesen tudják, hogy a Szent László Menet ezüst és arany távja eredetileg éjszakai menetnek indult, ami belenyúlik a másnap reggelbe is. Ezt a szép hagyományt elevenítette fel idén a szervezőség azzal, hogy a rajtot 20:00-ra tette.

A kapcsolattartónk Balog Nándor hadnagy úr az első találkozáskor barátsággal fogadott minket, látszott rajta, hogy már az is sokat jelent neki, hogy visszajöttünk "repetázni". Arra a kérdésre, hogy miért megyünk megint a hegynek, mi csak annyit mondtunk, hogy "Nehogy már a Gerecse mondja meg, hogy hová mehetünk..."

A 204-es számú, azaz az „Ezüst” távon negyedikként indított két fős csapatunk nagy feltűnést keltett az eligazításnál, ahol nagy örömünkre találkoztunk a HM hadtörténeti Intézet és Múzeum csapatával is, akik idén szintén az „Ezüst” távot célozták meg. Ahogy ránk és a magunkra pakolt felszerelésre néztek látszott rajtuk az aggodalom, különösen a jó öreg” surranókat tartották túrára alkalmatlannak, de megnyugtattuk őket, hogy a saját tempónkban igyekszünk végrehajtani a menetet, a verseny nem az órával, hanem a kilométerekkel szemben zajlik majd.

Indulás előtt

Az indítás pillanatában, az utolsó szerencsekívánságok után már nem számított más, csak a saját tempó tartása, ami végig meghatározó élmény és néha igen nehéz feladat volt. Szerencsére a felszerelésünk a vártnál kevésbé akadályozta a haladást, ebben talán szerepet játszhatott az évek során más túrákon kialakult rutin is.

Mire kiértünk a hegyhez vezető egyenes útra, már ránk is sötétedett és minden "ezüstös" lehagyott minket, ahogy erre számítottunk is. Az éjszakai menet nagy újdonság volt, az ember tényleg nem tudja az omladékos talajon, hogy amit a lámpája világít az kő, vagy árnyék, így sokkal óvatosabban haladtunk, mint terveztük.

Az első nagyon pozitív meglepetés a vadászháznál ért minket, ahol régi ismerős pontőrök, köztük több egykori szolnoki katonával már vártak minket. A gyors frissítésből fél órás sztorizás kerekedett, alacsonyan szálltak a "nagy nevek" és a hagyományőrző életből és a katonai szolgálatból eredő történetek. A pontőrök nagyon figyelmesen bántak velünk, szinte tukmálták ránk a csokit, szőlőcukrot, zsíros deszkát, diktálták belénk a vizet és a kólát, miközben folyamatosan csóválták a fejüket a menetfelszerelésünk láttán, amit alaposan szemügyre is vettek, hiszen sokan ilyen felszerelésekkel kezdték a „szakmát”.

Az egész menet legkegyetlenebb része a Turul-szoborig tartó menet volt, amikor a meredek hegyoldalban csak a kiálló kövek és a fák törzsei, gyökerei adtak kapaszkodót. Szerencsére tavalyról már ismertük a kihívást, így fejben nem okozott meglepetést. A testi fájdalom más kérdés… Legyőzve a hegyoldalt és ráfordulva a murvás sétaútra ezért egy dolgot tehettünk, amit az elcsigázott katonai hagyományőrző ilyenkor tehet, nótára gyújtottunk teli tüdőből és kiénekeltük magunkból a bajunkat.

 Ellenőrzőpont a sötétben

Ha azt hittem, hogy a Turulig "elfogyok", akkor hatalmasat tévedtem, hiszen az út további része egyszerűen felzabált. A surranóban fájt minden kavics, minden kanyarra azt gondoltam, hogy az utolsó lesz, de húztuk egymást tovább a puszta akaratunkkal. Pontosan tudtuk, hogy a szintidőből kicsúsztunk, hiszen a Turulnál csatlakozott hozzánk két "pontgyűjtő bíró", akiknek az ezüst táv ellenőrzőpontjainak egy részét kellett összeszedniük, velünk haladtak és minket biztatva hihetetlen sok erőt adtak a tovább meneteléshez pusztán azzal, hogy ismerkedtek, beszélgettek velünk, meséltek magukról és a kedvenc ételeikről. Azóta is adós vagyok magamnak egy kiadós tojáslevessel…

Jó példa a pontőrök bajtársiasságára az a pillanat, amikor megálltunk zoknit cserélni, magnéziumot és vizet pótolni, úgy egyáltalán rendbe szedni magunkat és ők a rájuk eső pontokat begyűjtve megálltak várni ránk. Nem lett volna dolguk, mehettek volna tovább, én előre is küldtem őket, de ahogy egyikük megjegyezte, "Nem fogunk itt hagyni titeket, senkit nem hagyunk hátra." Köszönjük nekik!

Hajnalodik

A túra utolsó részében kikapcsolt aggyal poroszkáltunk egymás lába nyomán, vagy amerre az utat sejtettük. Mire beértünk Tatára már csak a "tyúklépés üzemmód " működött és a magasan járó nap hőgutával fenyegetett. Lassan az arany távot végrehajtók leggyorsabbjai is lehagytak minket, de mindegyikük mondott valami biztatót, kaptunk egy-egy vállveregetést, aggódó pillantást, vagy elismerő mondatot. Mindenki tisztában volt vele, hogy a felszereléssel, magunkkal és a kilométerekkel harcolunk, nem a szintidővel. Nem tudom már melyikük mondta, de megmaradt ez a mondat:

"A legtöbb ember ilyen körülmények között, ezzel a cuccal a negyedét sem tudná megcsinálni annak, mint ti ketten. Az a lényeg, hogy végig mentek, ne törődjetek semmi mással. Mindjárt ott vagytok! Kitartás, csak keményen!"

A fogunkat összeszorítva, izzadtsággal és könnyekkel a szemünkben fogyasztottuk el az utolsó kilométert a Lövészárokig, ahol várt minket a szervezőség és az utolsó feladat, melynek keretében jelentettük, hogy a megadott szintidőn túl, de végrehajtottuk a Szent László Menet ezüst távját. Az első válasz az volt, hogy így csupán a részvételről szóló oklevelet adhatják oda, majd egyszer csak a kezünkbe nyomták az emlékjelvényeket egy kurta de sokat jelentő mondat keretében: "Le a kalappal fiúk!" Ekkor ültünk le indulás óta először igazán.

Surranó és emlékjelvény

Baráti Körünk szeretné köszönetét kifejezni a Szent László Menet szervezőinek, akik mindent megtettek azért, hogy az embert próbáló feladatot a túrázok biztonságban, méltó körülmények között teljesíthessék. Szeretnénk gratulálni minden sporttársnak, aki sikeresen teljesítette a távot! Akiknek valamilyen okból nem sikerült ne csüggedjenek, a kudarcos végrehajtásban is ott a tanulás lehetősége. Mi éltünk vele!

Tanulságok:

- A Szent László Menet Ezüst Távját 20 kiló felszerelésben, fegyverzettel, surranóban rettenetesen nehéz végrehajtani.

- Mi mégis végrehajtottuk második nekifutásra, ígéretünkhöz híven legyőzve a Gerecsét.

- A teljesítményünkkel ismét tiszteleghettünk a Szent László hadosztály katonái, benne az ejtőernyős ezred tagjai előtt.

- A menet folyamán elfogyasztottunk 6 liter vizet, egy liter izotóniás italt, mégis éreztük a folyadékhiányt.

- A Baráti Kör hagyományőrzőinket akciórádiusza változatlanul 30, maximum 40 kilométer tereptől függően.

- Kiss Dávid -