Kedves Barátaink!

Új sorozatot indítunk útjára „KITEKINTŐ” címmel, melyben havonta egyszer, gyűjtői, hagyományőrző munkánk során megismert külföldi ejtőernyős barátaink történeteit osztjuk meg az érdeklődőkkel. A témával a múltban is foglalkoztunk már érintőlegesen, amikor egy volt brit felderítőkatona osztotta meg velünk gondolatait. Az új sorozat célja bemutatni az általunk vizsgált korszakban más nemzeteknél párhuzamosan működő ejtőernyős katonák mindennapjait. Az alábbi interjúban Alexander Antonovval ismerkedhetünk meg, aki a volt Szovjetunió légideszant alakulataiban szolgált. Kiemelt köszönet illeti Vszevolod Csirkov urat, aki nélkül az interjú nem jöhetett volna létre. Jó szórakozást kívánunk!

Felderítők Blogja: Mesélne magáról?

Alexander Antonov: A kelet-kazahsztáni régióban, Leninogorszkban (ma: Ridder, Kazahsztán) születtem 1970. június 20-án. Két éves koromban a családom a Komi Köztársaságban található Sziktivkarba költözött, természetesen a Szovjetunió területén belül. Fontosnak tartom megemlíteni a komi-magyar, finnugor eredetű rokonságot, hiszen rokonok vagyunk. Bár én mégiscsak orosznak tartom magam. Úgy éltünk, mint bárki a Szovjetunióban.

Hét évesen összekötöttem az életem a “mennyországgal”: pilóta akartam lenni. Elárulom: végül nem lettem az. 1982 óta vagyok elkötelezett a sportlövészet iránt; imádtam. 1984-ben, az első katonai alapismeretek óránkon vehettem először a kezembe AKMSz gépkarabélyt az iskolánkban. Akkor azt mondták nekünk, hogy a deszantosoknak vannak ilyen fegyvereik.

1985-ben láttam egy közleményt a szünetben, mely szerint ejtőernyős képzés indul. Természetesen felkeltette a figyelmem, eljártam az órákra és az oktatásokra. Az oktatás heti 3-4 alkalommal zajlott a tanítási idő után. Az elméleti óráink során foglalkoztunk a D-5 illetve a Z-5 ejtőernyőkkel (fő- illetve mentőernyők – F. B.). Amikor megkérdeztük az oktatónkat, hogy hány ugrása van, csak azt válaszolta: “egy pár... 100 körül”. Megbotránkozva néztünk a figurára: teljesen hihetetlen! Azt gondoltuk, hogy ehhez egész életében ejtőernyőznie kellett!

A képzéseink 3-4 hónapig tarthattak, több vizsgával. Ezek sikeres elvégzése után következhetett az első gyakorlati óránk, azaz az első ejtőernyős ugrásunk. Először az ún. Katonai Öttusán kellett helytállni. Ekkoriban a lövészeten való megfelelésen kívül az alkalmasság féltétele volt a futás terepen és akadálypályán, az úszás és a távolba dobás. Csak ezek után jöttek az ejtőernyős ugrások. Ezután a Szovjetunió Repülő Sport Klubjai felkészítették a fiatalokat katonai szolgálatukra, természetesen a Védelmi Minisztérium finanszírozásával.

Az első három ugrásom után ébredtem rá, hogy ez az, amit csinálni szeretnék egész életemben. 15 évesen ténylegesen összekötöttem az életem a “mennyországgal”, és elkezdtem folyamatosan ejtőernyőzni.

 F. B.: Mi volt a motiváció ahhoz, hogy deszantos legyen

A. A.: Nem volt kérdés, hogy melyik fegyvernemnél fogok szolgálni. Az idősebb ismerőseim és barátaim kivétel nélkül a deszantosoknál szolgáltak, többen Afganisztánt is megjárták. Kiváló példaképek voltak a 15-16 éves szovjet gyerekek számára. Láttam az 1979-es “Felderítők akcióban” című kultuszfilmet, amely hasonlóképp befolyásolta a döntésemet. Az ejtőernyős és edzőtáborok oda vezettek, hogy mire bevonultam katonának, addigra körülbelül 400 ugrással rendelkeztem. A hadkiegészítő bizottságnál is elhangzott: “Hová máshová is küldhetnénk? Csakis a deszantosokhoz!”

 A fiatal ejtőernyős

F. B.: Mikor vonult be?

A. A.: 18 éves koromban megkaptam a behívóparancsomat, vagyis a levelet, melyben felszólítottak, hogy ideje “visszafizetni az adósságom az Anyaországnak”, ahogy akkoriban nálunk mondták. Minden jövőkép és az életem tervezése is csak 20 éves korom után kezdődhetett. A sorkatonai szolgálat előtt a fiúk nem tervezhettek és nem is tudtak tervezni semmit.

Én a Litván SzSzK-ba, a jonavai járásban található Gaižiūnaiba kerültem, a 242-es számú légideszant kiképzőközpont (242-й учебный центр подготовки младших специалистов Воздушно-десантных войск – F. B.) állományába. A kiképzés után vezényeltek Kaunas oktatási részébe, ahol a mesterfokon kellett elsajátítanom a fegyvernemi specializációt 6 hónapon keresztül.

Már a kiképző zászlóaljban is lehetett érezni a hatalmas különbségeket a századok katonái között. Nagyon szerencsés voltam, hiszen egy olyan században szolgáltam, ahol “rendetlenség” volt; nehéz ezt elmagyarázni, de akkor sok dolgot nem vettek komolyan, a titoktartás és a különleges feltételek ellenére sem.

Miután megvolt az alapkiképzésünk, megkértem a parancsnokom, hogy hadd maradjak Kaunas városában. Nagyon sok év után elmondhatom, hogy nagyon szeretem a mai napig ezt a várost, valamint az ott lakó embereket. Ez olyan, mint egy nyitott ablakban való nagy lélegzetvétel a tiszta és friss levegőből... Ablak egy másik világba, akkor, 1988-ban.

A kiképzés után átkerültem a Vörös Zászló Érdemrenddel és Kutuzov Renddel Kitüntetett 7. Gárda Légiszállítású Deszant Hadosztályba (7-я гвардейская десантно-штурмовая Краснознамённая орденов Суворова и Кутузова дивизия - A hadosztály jogelőd alakulatai harcoltak az 1944-45-ös budapesti csatában, a Balaton környékén, 1956-ban a tököli reptér elfoglalásában, majd a prágai tavasz leverésében vettek részt – F. B.). A lehetőségem Kaunasban való tartózkodásra – bár rossz ötletnek tartották – a hadosztály ejtőernyős parancsnoka közbenjárására jöhetett létre.

A szovjet időkben a hadseregben volt a legprofesszionálisabb a sportolási lehetőség – főként az ejtőernyőzés –, itt voltak a legjobb edzők, bázisok és hatalmas finanszírozás. Így maradhattam Kaunas városában. Különösebb erőfeszítés nélkül bekerültem a hadosztály sportcsapatába. Az életünk nagyon különbözött a sportcsapatban a szolgálati és kiképző-alakulatokban megszokottaktól. A csapatunk öt főből állt velem együtt, főként altisztekből és továbbszolgálókból.

Egy hónappal az áthelyezésem után a sportcsapatban való szolgálatom véget ért. Kihúzták a nevem a csapatból “napi rutin megsértése” miatt. Nem hivatalosan pedig konfliktusom volt egy nálam idősebb sportolóval; nagyon hevesen reagáltam minden igazságtalanságra.

A kiképzés szünetében

F. B.: Milyen nemzetiségek, köztük mennyi magyar szolgált az alakulatuknál?

A. A.: 95%-ban szlávok szolgáltak az alakulatunkban. Az alkalmasságik során főként ukránokkal, fehéroroszokkal, oroszokkal találkoztam, sokukkal Szibériából. Magyarok nálunk nem szolgáltak. Nem is gondoltuk volna, hogy léteznek rajtunk kívül más nemzetiségű ejtőernyősök.

F. B.: Milyen volt a felszerelésük?

A. A.: Az általános viseletünk a melegítő volt. Állandóak voltak az ejtőernyős ugrások, magunknak főztünk, gyakorlatilag a repülőtéren éltünk. A kiképző-alakulatnál a régi stílusú (1969M - F. B.) uniformist hordtuk, ami egy rézgombos, régi szabású pamut egyenruha. Télen pedig félig gyapjú anyagút kaptunk. Ekkor a fejünkön még pilotkát hordtunk, de a gallérhajtókánk és a vállapunk kék volt, viszont a kiképzés alatt nem viselhettük a deszantosok jellegzetességét, a kék barettet. Még a legfelső gombot sem gombolhattuk ki, mint egy igazi deszantos, hogy látható legyen a telnyaska (égszínkék-fehér csíkos trikó - F. B.). Amikor átkerültünk a 7. Hadosztályba, akkor egy rövid ideig a régi egyenruhákat hordtuk, ezután megkaptuk a “Bután” terepmintás (1988M, “TTsKO” három színnyomású – F. B.) egyenruhát, a barettet és mindent, ami más deszantosnak járt, de a hétköznapokban a terepszínű kepkát (siltes sapka – F. B.) hordtunk.

Az interjúalany által viselt egyenruhák az öltözködési utasításban

F. B.: Miben nyilvánult meg a fegyvernemi ellentét?

A. A.: A közelben volt egy pontonhidász alakulat. Fekete váll-lapot és hajtókát viseltek. Állandó támadásnak voltak kitéve a részünkről, megvetéssel viszonyultunk feléjük. Náluk az a mondás járta, hogy “Ha deszantos vagy, legyél büszke rá. Ha nem vagy ejtőernyős, akkor örülj neki!”.

Tiszteletet csak a pilóták iránt tanúsítottunk a kék váll-lap miatt, illetve a tengerészgyalogság iránt. Utóbbiakkal még közös gyakorlataink is voltak a kalinyingrádi járásban. Ezeknek a gyakorlatoknak a célja hídfőállás kialakítása volt. Ledobtak minket, majd a tengerről megérkeztek a tengerészgyalogosok.

F. B.: Volt különleges beavatási szertartása a deszantosoknak?

A. A.: Nem volt különleges beavatásunk. Az első ugrás után kaptuk meg az ejtőernyős jelvényünket, valamint a „tásnotik” becenevet (“тошнотик” = „hányinger”, utalva a kopasz ejtőernyősökre, akik még hánytak az első ugrás izgalmával – F. B.).

F. B.: Hány ugrása van?

A. A.: Az első ugrásaimat a seregben IL-76 típusú gépből hajtottam végre, még a kiképző alakulatomnál. A katonai ugrás nem volt számomra kihívás. Mint már említettem, 400 feletti ugrásszámmal vonultam be. A sportcsapatban körülbelül 115 ugrásom lett, így több mint 500 ugrással szerelhettem le. Fontos kiemelnem, hogy sportugrásokon kívüli tényleges katonai ugrásaim száma csak körülbelül 20. Kifejezetten sok időt töltöttünk a felszerelésünk és az ejtőernyő ellenőrzésével. Mindig precízen ment minden, de így is 5 ember halt meg a gyakorlóugrások során.

F. B.: Mesélne az ugrások menetéről? Mi volt ezek közül a legérdekesebb?

A. A.: Kifejezetten emlékszem a „Zapad-89” (“Запад” = nyugat – F. B.) nevezetű hadgyakorlatra: 4 gyakorlóugrásom és 1 harci ugrásom lett ezen az eseményen (Mivel a Varsói Szerződés országaiban folyamatos harckészültség volt, a szovjetek megszállt országoknak tekintették őket, így minden nemzetközi hadgyakorlaton végrehajtott ejtőernyős ugrást "harci ugrásnak" tekintettek – F. B.) Egy GK-30 jelzésű rakomány-konténerrel ugrottam, amelybe további fegyvereket, lőszert és egyéb ellátmányt, felszereléseket tettünk. A főernyő nyitása után a konténer egy speciális gyűrű segítségével leválik, majd 16 méterrel alattunk lóg egy kötélen. A csomag egy rugós rendszerrel van ránk rögzítve. A konténer 3 másodperccel korábban érkezik a földre mint a deszantos, így a vertikális süllyedés csökken, ezzel csökkentve a sérülések valószínűségét. Ez kifejezetten érdekes volt számomra.

GK-30 konténer akcióban

Ezután a gyakorlat után 15-en kaptuk meg a “kiváló ejtőernyős” címet és jelvényt, és nem volt többé sértő becenevünk. Annak ellenére, hogy nagyon sokan hordták ezt a jelvényt, amikor átkerültek tartalékos állományba, nagyok kevesen érdemelték is ki valójában.

Az egyik gyakorlóugrás előtt

F. B.: Hogyan és hol működött volna az ön alakulata egy tényleges háború során?

A. A.: A hadosztályunknak tényleges konfliktus során hídfőállást kellett volna elfoglalnia az NSZK-ban. Erről nem hivatalos beszélgetésekből értesültem, amelyeket tisztekkel folytattam. Az alakulatunk telepítéseinek valós terveit nem láttuk, és nem is láthattuk. A ”Zapad-89” nevű gyakorlat során éles helyzetben gyakorlatoztunk.

Miután mindenféle belső konfliktus gyakori lett a Szovjetunióban, a deszantosokat alkalmazták beavatkozásra az ország bármely pontján, a gyors reakcióképességük miatt. Katonaként persze nem sejthettük, hogy a Szovjetunió 1991-ben meg fog szűnni. Politikai információként rendszeresen azt mondták nekünk, hogy a litvánok a rosszak és a hibásak. Ugyanezt mondták az összes többi egységnek is bármelyik nemzetiségről, ahol konfliktus volt.

1989 után többször is volt olyan helyzet, amikor éles riasztásra ébredtünk. Mennünk kellett azonnal a reptérre, felvettük az ejtőernyőt, a repülők már készen álltak. Az öreg altisztek, akik több gyakorlaton vettek részt, köztük a “Duna-85” hadgyakorlaton, elmondták, hogyha a raktárak nyitva vannak a reptérnél (ahol a mozgósítási zárolt készleteket tárolták – F. B.), akkor a háborúba repülünk. A riasztás után 10-12 óra múlva visszatértünk az állandó szolgálati helyünkre. Az egyiknél már nem is tudom milyen ország volt a célország, de azt határozottan, hogy afrikai. Nem is tudtunk arról, hogy létezik ez a mozgósítási megállapodás. Véletlenül kerültem fel a gépre, én voltam az egyik ejtőernyős kiképző. Csak az ejtőernyőzésre tanítottam a katonákat.

F. B.: Tudna mesélni a híres „dembelről” ("demobilizáció", a katonai szolgálat végén egyéni és látványos leszerelő ruha készítése) és a hírhedt dedovscsinyáról („nagyapáskodás”, az öreg katonák terrorja a fiatalabbakkal szemben)?

A. A.: A felkészülés a leszerelésre egy hatalmas és külön téma. A legtöbb esetben a kimenő egyenruháinkat alakítottuk át. Nagyon nehéz, de meg kell találni a megfelelő alapanyagokat ehhez. Volt a közelünkben egy “tankgyár”, vagyis csak mi hívtuk így. Pontosabban csak páncélozott járműveket javítottak. Nagyon sok holmit rendeltünk tőlük, főleg ha valami nikkelezett vagy krómozott dologra volt szükségünk. Az egész egyenruha újjászületett, egyedül a kitűzőink nem változtak, a többi dolog teljes mértékben átalakult.

A „nagyapáskodás” nálunk nem volt jellemző, az egyetlen veszélyforrás a kevesebb mint egy évet szolgáló állomány volt, akik ugyanúgy felelősséggel tartoztak az egységünk rendjéért. A nagyapáskodásnak semmi más megjelenése nem volt.

 Felkészülve a leszerelésre

F. B.: Mit üzen a magyar veteránoknak, gyűjtőknek és hagyományőrzőknek?

A. A.: Szeretném elmondani, hogy örömmel szolgáltam, akárcsak több magyar testvérem. Természetesen voltak buktatók, mint mindenhol az életben, de a kedvenc sportomnak hódolhattam a sorkatonai időszakom alatt is. A gyűjtőknek és a hagyományőrzőknek egy remek ajánlatot tudok tenni: örömmel nyújtok segítséget mindenkinek, aki a téma iránt érdeklődik.

F. B.: Köszönjük a lehetőséget és az interjút!

A. A.: Én köszönöm a megkeresést és az érdeklődést a téma iránt! Szlává VDV! (Ejtőernyős köszöntés: Слава ВДВ, “éljen a deszant!” – F. B.)

– Pap Attila –