Kedves Barátaink!

Következő hosszabb légvételű cikkünkben szeretnénk emlékezni és emlékeztetni a magyar hadtörténelem legelső ejtőernyős harci bevetésére, melyet 1941. április 12-én hajtottak végre a Délvidéken azzal a céllal, hogy elfoglalják a Ferenc-csatornán Szenttamásnál (ma Srbobran, Szerbia) átívelő hidat, ezzel meggyorsítva a támadó magyar csapatok előrenyomulását. Kiss Dávid bajtársunk írásából kiderül: a magyar ejtőernyősöknek vajon messze volt a híd?

Politikai helyzet a Balkánon 1941 első felében

1940-ben készült német térkép a Jugoszláv Királyság etnikai megosztottságáról

Magyarország az 1920-as Trianoni békediktátum óta tudatosan készült fel a békés revízióra, azaz az elcsatolt területek (köztük a Jugoszláv Királysághoz került Délvidék) politikai-diplomáciai úton történő visszaszerzésére, ami két estben 1938, és 1940 során német közvetítéssel, sikerrel is járt. Így került vissza a Felvidék, és Észak-Erdély a Magyar Királysághoz vér nélkül, a határon túli magyarság, és az anyaországi lakosság örömujjongása közepette. Ám a területi gyarapodásnak ára volt, hiszen a magyar kormányzati körök ezzel akarva-akaratlanul is a német birodalmi politika lekötelezettjévé tették az országot. Egy olyan, ezer éves birodalomban gondolkozó expanzív politikáénak, melyben Magyarország szerepe mindenekelőtt a katonai felvonulási útvonalak, és a hadigépezetet előre hajtó nyersanyag, és késztermékek utánpótlása volt, egyfajta „éléskamraként”.

A revizionista politikai útkeresés egyik epizódja volt a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés aláírása 1940. december 12-én, mely kimondta, hogy a két ország között a feszült történelmi múlt ellenére sem kerülhet sor fegyveres összecsapásra, a vitás kérdések rendezésének egyetlen elfogadható módja a tárgyalásos megoldás lehet.

A békés revízió mellett azonban a Magyar Királyi Honvédség is felkészült arra, hogy ha kell, erővel vegye vissza az elszakított területeket, katonai revízió keretében. Ebben a szellemben építették fel, és képezték ki az 1920-ban feldarabolt hadsereg egészét, helyi jellegű háborúk sorozatára felkészítve azt.

1941. március 27-én a Németország felé orientálódó, azzal két nappal korábban szövetségre lépő Jugoszláv Királyság hadseregének tisztjei puccsot hajtottak végre, ezzel pedig az országban elszabadultak a régóta feszülő nemzetiségi-etnikai indulatok. A kialakult helyzetben, védve balkáni érdekeit, Németország a katonai beavatkozás mellett döntött, melyben a magyar katonai segítségre is számított. Teleki Pál miniszterelnök a nemzetközi németellenes nyomás, a hazai németbarát közhangulat és a megkötött örök barátsági szerződés feloldhatatlan ellentmondásából az öngyilkosságba menekült, 1941. április 3-án hajnalban főbe lőve magát. Ugyanezen a napon vonultak fel a német csapatok a Jugoszláv határra, melyet április 6-án léptek át. Másnap, 1941. április 10-én horvát nacionalisták kikiáltották a független Horvátország létrejöttét, ezzel a Jugoszláv Királyság szétesett, az utolsó jogi akadály is elhárult a magyar beavatkozás elől. Teleki Pál megrázó búcsúlevele alább olvasható:

„Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.

Teleki Pál 1941. ápr. 3.”

A Magyar Királyi Honvédség alakulatai, köztük a pápai ejtőernyős zászlóaljjal, 1941. április 11-én reggel kapcsolódtak be a harccselekményekbe.

Az ejtőernyős alakulat bevetésének terve

Az ejtőernyősöket a délvidéki támadó hadműveletbe utólag, egy harccsoport erőben tervezték be, valószínűleg a parancsnokuk, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy személyes közbenjárására. A legendás parancsnok joggal tartott ugyanis attól, hogy a három éve szolgáló, az erdélyi bevonulásban, és sok más gyakorlaton is részt vett, teljesen kiképzett katonái úgy szerelnek le sorkatonai szolgálatuk végén, hogy nem bizonyíthatják rátermettségüket egy éles harci ugrás során. Emellett tartott attól is, hogy ha az ejtőernyősei nem mutatnak fel valamilyen harctéri érdemet, akkor alakulata, mely igen költséges, és különleges igényeket támasztó csapatnem része volt, feleslegessé válik, elsorvad, megszűnik. Éppen ezért maga Bertalan Árpád kardoskodott a legjobban amellett, hogy katonái végre ejtőernyős harci feladatot kapjanak.

Végül a hadművelet tervébe egy körülbelül 100 fő erejű ejtőernyős harccsoport bevetése került be, a Ferenc-csatorna és a Ferenc József-csatorna két fontos hídjának birtokba vétele kapcsán Szenttamásnál, és Újverbásznál, a magyar határtól körülbelül 90 kilométerre. A magyar ejtőernyősök feladata a hidak épségben való elfoglalása, és megtartása volt mindaddig, amíg a felmentő magyar gyorscsapatok meg nem érkeznek.

Az ellenséges erők

Az ellenség a hidak körül, a csatornákra támaszkodó védelmi rendszert épített ki, melyeket műszaki zárakkal, lövészárkokkal, és géppuskás bunkerekkel is megerősített. A hagyományos állásharc mellett megjelenő csetnik taktika alapvetően a magyar menetoszlopok tűzrajtaütéssel történő megzavarását, majd azt követően a minél gyorsabb visszavonulást takarta, általában a települések be- és kivezető útjai mentén. Ennek keretében a csetnikek, akik napközben sokszor civil ruhában járva, a települések békés polgáraiként viselkedtek, éjszakánként adott jelre, vagy előzetes megbeszélés alapján harccsoportokba szerveződtek, és a magyar menetoszlopok hiányos biztosítását kihasználva, rejtett tüzelőállásokból (padlásokról, szénaboglyákból, ablakokból stb.) kézifegyverekkel tüzet nyitottak a településekről kivonuló, vagy oda megérkező menetoszlopokra. A rajtaütést követően a nyomokat eltüntetve igyekeztek ismét beolvadni a sötétségbe. Ezzel a taktikával elsődlegesen a magyar erők mentális kifárasztását célozták, hiszen így a magyar katonák sokkal feszültebben látták el szolgálatukat, bizalmatlanok maradtak a helyiekkel szemben, míg a helybéli szerb lakosság láthatta, hogy aktív ellenállás, partizánháború van kialakulóban a megszálló erőkkel szemben.

Az ejtőernyős alakulat szervezete 1941-ben

 Magyar ejtőernyős szakasz csoportképe

Az 1940-ben század erejű ejtőernyős alakulat Pápa állomáshellyel, nagyrészt a német ejtőernyős vadász (Fallschirmjäger) alakulatok hollandiai, belgiumi és norvégiai sikereinek köszönhetően az év augusztusában zászlóaljjá bővülhetett. A kiépült zászlóalj a tervek szerint egy zászlóaljtörzsből (375 fő), három ejtőernyős századból (egyenként 342 fő) álltak, így az ejtőernyős zászlóalj összlétszáma papíron több mint 1400 fő volt.

Az ejtőernyős századokban egy ejtőernyős nehézpuskás szakasz, egy ejtőernyős gránátvető szakasz, egy ejtőernyős géppuskás szakasz, egy ejtőernyős műszaki szakasz, egy ejtőernyős híradó szakasz és három ejtőernyős golyószórós szakasz került bevezetésre. Ebből is látható, hogy az ejtőernyős zászlóalj szervezetében az ejtőernyős századok nem csupán klasszikus értelemben vett ejtőernyős lövésszázadokként, hanem „összfegyvernemi” századokként épültek fel, melyek képesek voltak összetett harcfeladatok önálló végrehajtására is század erőben, harccsoportként alkalmazva.

Az ejtőernyős képességet támogató elemként került az ejtőernyős zászlóalj szervezetébe az ejtőernyős szállítórepülő század olasz Caproni Ca. 101 és a később ismertetett Savoia-Marchetti SM-75 típusú repülőgépekkel. Az ejtőernyős zászlóalj parancsnoka az ejtőernyős fegyvernem megalapítója, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy volt.

Az ejtőernyős alakulat fegyverzete a Délvidéki ugrás idején

A magyar ejtőernyős katonák különleges feladataihoz leginkább illeszkedő fegyver a géppisztoly volt, amiből a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulata a német eredetű MP35 típust használta. Az első, 50 darabos szállítmány 1940. április 5-én érkezett meg Magyarországra, melyekből csupán 25 darabot kapott meg az ejtőernyős alakulat. A korszerű, és az ejtőernyős ugráshoz is megfelelő kialakítású sorozatlövő fegyverből nagyobb mennyiséget, (egészen pontosan 380 darabról van szó) csupán 1941 nyarán sikerült beszerezni. Így a délvidéki ugrás során a típusból az ejtőernyős zászlóaljnál még elenyészően kevés volt elérhető, csupán az ugrást végrehajtó 100 katona mintegy negyedét tudták vele felszerelni.

 Magyar ejtőernyős katonák MP35 géppisztolyokkal

Mindenkinek jutott ezzel szemben 1937M pisztoly. A 9 x 17 mm-es Browning Short (magyar nevén Frommer) lőszert tüzelő öntöltő pisztolyt a Magyar Királyi Honvédség más alakulataitól eltérően az ejtőernyős alakulat minden egyes ugró állományú katonája megkapta, rendfokozattól, beosztástól függetlenül. A pisztolyt két tartalék tárral, összesen 21 lőszerrel, bőr pisztolytáskában, a derékszíj jobb oldalán elöl viselték. A pisztolyt a német ejtőernyősökhöz hasonlóan, elsődlegesen önvédelmi oldalfegyverként adták ki az ejtőernyős katonáknak, akik így ereszkedés közben, vagy az ernyőjükkel fákon, kéményeken, villanypóznákon fennakadva, sem maradtak fegyvertelenek. Korabeli fényképeken jól látható, hogy a magyar ejtőernyős katonák az ejtőernyő hevederzetét is úgy igazították magukra, hogy teljes ugrófelszerelésben is könnyen hozzáférjenek a pisztolyukhoz.

Magyar ejtőernyős katona tartja célra 1937M Frommer pisztolyát

Általános lövészfegyverként az I. világháborúból megmaradt 1895M Mannlicher puskákból átalakított, karabély méretűre kurtított (innen ered a név is), és az új, 1931M 8x56R lőszert tüzelő 1931M kurtályokat használtak ejtőernyőseink. Az ejtőernyős csapatoknál való használatra ezeket az egyenes húzású, tolózáras fegyvereket elsődlegesen viszonylag rövid, mintegy egy méter körüli hosszúságuk tette alkalmassá.
A kurtályhoz rendszeresített szurony a fegyveren rögzítve, és önmagában használva is a közelharc eszköze, illetve mindenes szerszám lehetett értő kezekben.
A kurtályhoz rendszeresített kettős tölténytáskából a gyalogságnál, és más fegyvernemeknél megszokott két párral szemben csak egy-egy párt osztottak ki az ejtőernyős katonáknak. Az ugrás során a kurtályt vászon tokban, a mentőernyő, és a főernyő hevederei alatt átvezetve tárolták.

 Magyar ejtőernyős katona gyakorlaton, 31M kurtállyal a nyakában

A rajok támogatófegyvere volt az 1931M golyószóró, mely svájci eredetű, hazai gyártású, a géppuskánál könnyebb, kis alegységek tűztámogatására alkalmas sorozatlövő fegyver volt. Az ejtőernyősök méretei, és súlya miatt csak dobókonténerben, azaz ejtőernyős csomagban tudták szállítani, mégis a megvívott harc támogatásának egyik legalapvetőbb eszköze volt, hiszen a nehéz, és nehézkes géppuskák helyett csak ez a tűzeszköz volt képes az ejtőernyős gyalogság harcát támogató tűz kiváltására. Az ejtőernyős századok hadrendjében 1940-től 18 darab golyószóró jelenik meg. A hozzá tartozó lőszert, ami megegyezik az 1931M kurtály puskalőszerével 25 darabos íves szekrénytárból adagolta.

 Magyar honvéd 31M golyószóróval 1941-ben Galíciában

Az 1936M nehézpuska az 1931M golyószóróhoz hasonlóan az ejtőernyősök nehezebb fegyverzetéhez tartozott és szintén svájci mintára, Magyarországon gyártott fegyver volt, mely öntöltő rombolópuskaként könnyen páncélozott célok, fedezék mögötti élőerő leküzdésére készült. Éppen ezért az ejtőernyősök kevés, és korlátozott páncélelhárító képességének egyik alapkövét jelentette. A közel 45 kilós eszközt, a golyószóróhoz hasonlóan csak szétszerelve, dobókonténerben lehetett kijuttatni az ejtőernyős csapatokhoz, ám 20 mm-es repesz-romboló, vagy páncéltörő lőszere értő kezekben komoly veszélyt jelentett az ellenséges gyalogságra, és a korabeli páncélozott járművekre is. Az eszközből az ejtőernyős századok hadrendjébe 1940-ben 3-3 darab volt beállítva századonként.

Ejtőernyős katonák MP35 géppisztolyokkal és 36M nehézpuskával hadgyakorlaton

A 1936M kézigránátot, avagy az általánosan elterjedt, és a katonák által tervezője után „Vécsey kézigránát” néven is ismert eszközt, melyet különleges gyújtásmechanizmusa tett jellegzetessé, az ejtőernyős csapatok is nagy számban használták mind a kiképzés, mind pedig az éles harc megvívása során, mint a rohamharcászat elsődleges fontosságú eszközét. A csapódó gyújtós kézigránát egyik nagy előnyeként értékelhető az a tény, hogy kibiztosítás, és eldobás után földet érve azonnal robbant, így az ellenségnek nem volt ideje, vagy lehetősége azt visszadobni. Hátrányt jelent azonban az a tény, hogy a német nyeles támadó kézigránátokkal ellentétben, kézben nem, csak eldobva élesíthető, így helyiségharcban, vagy ellenséges harcjárművek ellen csak korlátozottan használható. A másik problémát az jelenti, hogy a kézigránát vízbe, puha, sáros talajra, vagy mély hóba dobva nem minden esetben robbant fel, ám mindezek ellenére egészen a világháború végéig rendszerben maradt. Az ejtőernyős alakulat számára 5 000 db 1936M éles kézigránátot utaltak ki 1940 júniusában, ebből a raktárkészletből származtak a kiképzés során, és a délvidéki bevetés során felhasznált darabok egyaránt.

 Hatástalanított 36M kézigránát

Az ejtőernyős alakulat egyenruhája a délvidéki ugrás idején

Az ejtőernyős egyenruha talán legszembetűnőbb darabja az 1939M egybeszabott ugróruha és fejvédő volt. Az egyenruhát az ejtőernyős alakulat különleges működési feltételeinek szem előtt tartásával készítették el, és rendszeresítették 1939-ben. A ruhadarabot az általánosan rendszeresített posztó egyenruha fölött kellett viselni, de fényképek, és visszaemlékezések tanúsága szerint sok ejtőernyős a nehézkes, a vászon ugróruha alatt gyorsan befülledő posztó helyett a könnyebb zsávoly nyári gyakorló ruházatot részesítette előnyben. Az ugróruha általános kialakításában a nyári repülőhajózó (pilóta) kezeslábasokat követi, anyagát tekintve a leírása alapján „halványzöld” színű ballonvászonból készült, ami valószínűleg közelebb állhatott a zöldes homokszínhez. Az eredeti, fekete fehér felvételeken nagyarányú eltérés tapasztalható a ruhák árnyalatai között, ez valószínűleg az alapanyag színétől, és az elhasználtság fokától is függött.

 Hagyományőrző az 1941-es harci ugrást követő földi harcokban használt felszerelésben és egyenruhában

A kezeslábas lehajtott gallérral készült, és az ekkoriban viszonylag újdonságnak számító húzózáras (cipzáras) megoldást részesítik rajta előnyben a tervezők. Az ugróruha lábrészénél egy-egy húzózár könnyítette meg az ugróruha felvételét bakancsban, illetve ugrócsizmában. A ruha combjain egy-egy mély zseb kapott helyet. Az ugróruhán emellett még egy zseb található, a jobb mellrészen, mely méretéből adódóan csak kisebb személyes tárgyak (cigarettatárca, laposüveg, stb.) iratok, esetleg térkép tárolására volt elégséges. Az ugróruha csuklórészén gombos szűkítés található, míg a bokánál egy szűkítő szalag biztosítja azt, hogy a ruhaujjak ne akadhassanak be semmibe a gépelhagyáskor, a levegőben, vagy a földi harc során. A korabeli fényképeken látható, hogy az ejtőernyősök a ruházatot a kéz védelme érdekében bőrkesztyűvel egészítették ki.

Magyar ejtőernyős teljes ugrófelszerelésben

A ruha nagy hátránya az, hogy bár az ejtőernyős ugrás során megfelel a feladatnak (máig hasonló kialakítású kezeslábasokat használnak a sportejtőernyőzésben), a földi harcban már kevésbé praktikus viselet. A kevés zseb, a kényelmetlen, egybeszabott kialakítás, az álcázó szín hiánya mind olyan tulajdonságok, melyek az ugróruhát kevésbé teszik alkalmassá a földi harc megvívására. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ekkoriban, azaz 1941 körül még a szovjet, német, és az igen fiatal amerikai ejtőernyős alakulatok számára is hasonló, vagy ezzel teljesen megegyező elvek alapján készített „repülős” ruházat állt rendelkezésre.

Érdemes megjegyezni, hogy az ejtőernyősök a saját különleges ruházatukat minden hátránya ellenére olyannyira megkedvelték, hogy földi feladatok, mint az 1940-es erdélyi bevonulás, temetések, díszőrségek alkalmával is gyakran láthatóak voltak messziről felismerhető, megkülönböztető ruházatukban. Egyes ejtőernyősök gyakorta, és előszeretettel tették fel ugróruhájukra az alakulat katonái számára négy ugrást követően adományozott halálfejes-ejtőernyős csapatjelvényt is, melyet a zubbony jobb zsebe felett, illetve a hosszú köpeny bal ujján viseltek büszkén.

Magyar ejtőernyősök dísz-százada az 1940-es erdélyi bevonulás során

Az ejtőernyős fejvédő az ugróruhával megegyező vászon anyagból készült, formája a repülőhajózók fejvédőjének kialakítását követi, ám lemaradtak róla a repülőszemélyzeteknél elengedhetetlen rádió fejhallgatójának rögzítésére szolgáló elemek. A vászon fejvédő elsődleges feladata a fülek, az arc, és a fejbőr védelme az ugrás során, ám az anyag korlátozott védelmet nyújtott az ágak, tövisek ellen is. A fejvédő tarkórészén bőrfülecs található a pilótaszemüveg rögzítésére. A fejvédő állszíja az áll alatt bal oldalon áthúzva, a jobb oldalon fent rögzíthető egy kampóhoz egy D-gyűrű segítségével, így biztos tartást ad a fejvédőnek. Eredeti fényképek, és filmhíradó felvételek alapján látszik, hogy a földi harcban a fejvédő fülrészeit a fejtetőre felhajtva, vagy az állszíjat meglazítva viselték a fejfedőt, ami így szabadon hagyta a füleket, és megkönnyítette az ejtőernyős katona számára a hallás utáni tájékozódást.

Magyar ejtőernyős katona a II. világháborúból. Jól látható a fejvédő és az ejtőernyős csapatjelvény

Szintén az ejtőernyőseink felszereléséhez tartozott a korábbi cikkünkben már bemutatott ejtőernyős ugrócipő, melyet csak vastag nyersgumi talpa különböztetett meg gyalogsági párjától, az 1941M fűzős csizmától. A korabeli filmhíradó-felvételek tanúsága szerint nem minden ejtőernyősnek jutott azonban a délvidéki bevetés során ilyen különleges lábbeli, sokan a gyalogságnál rendszeresített, az ejtőernyős ugráshoz csak szükségszerűen alkalmas, 1935M bakancsokat használták, a boka és a lábfej rögzítésére rugalmas pólyát használva.

Magyar ejtőernyősök ugrás előtt. Jól látható a "stoplis" ejtőernyős ugrócipő és az 1935M gyalogos bakancs együttes megjelenése

 Az ejtőernyős alakulat felszerelése a délvidéki ugrás idején

Az ejtőernyős katonák felszerelése sokban megegyezett a Magyar Királyi Honvédség más alakulatai által használt felszereléssel. A rendszer alapját a 4-4.5 cm széles, bőrből készült legénységi derékszíj adta, mely tüskés pergőcsattal zárható, és amelyre megfelelő fülek, bújtatók, kampók, rendszerével lehetett rögzíteni a felszerelés elemeit. A legfontosabb mindközül a szintén bőrből készült 1895M kettős tölténytáska volt, melyben a kurtállyal felszerelt ejtőernyős katona 20 darab 1931M 8x56R lőszert tárolhatott 5-5 darabos töltőkeretekben, rekeszenként két-két keretben. A tölténytáska a katona bal oldalára előre került, így a zömében jobbkezes lövők, bal kézzel könnyedén hozzáférhettek a tartalék lőszerhez.

A tölténytáska mögé, a baloldalra került a kurtály szuronya, a fémtokkal, és a bőr bújtatóval. A nagyjából 25 centiméter hosszú penge elsőrangú fegyvernek bizonyult a közelharcban is önmagában, vagy a fegyverre feltűzve egyaránt.

A derékszíj jobb oldalán elöl kapott helyet a 1937M pisztolytáska, melynek anyaga bőr volt, és amelyben a pisztoly mellett két tárnak, és egy tisztítóeszköznek jutott hely. A pisztolytáska elsődleges feladata a benne tárolt eszközök biztos tartása, és védelme volt, így a tok kinyitása, és a fegyver elővétele viszonylag időigényes feladatnak bizonyult, ez jellemző a korszak szinte összes pisztolytáskájára, minden hadseregben.

Szintén a derékszíjon jutott hely az 1917M rohamkésnek. Ez az egyszerű kialakítású, még az I. világháború idejében rendszeresített harci kés egyetlen célt szem előtt tartva készült: a katonák számára a közelharcban jól használható szúrófegyverre volt szükség, amivel támadásban, és védekezésben egyaránt hatékonyan lehetett dolgozni a szűk lövészárkokban (angol forrásokban gyakran egyenesen „lövészárok-kés” néven találkozhatunk az eszközzel). A körülbelül 20 centiméter pengehosszúságú fegyver további része még egy egyszerű fa markolat, és egy keresztvas. A fémből készült tokot egy bőr füllel lehet a derékszíjon rögzíteni. A rohamkést az ejtőernyős katonák eredeti funkciója szerint, és munkaeszközként, vagy mentőeszközként is használták, például gyújtózsinór méretre vágásához, ejtőernyő-zsinórzat elvágásához, vagy a mindennapokban felmerülő más, pengét igénylő feladatok megoldására.

Az ejtőernyős ugró jobb, és bal oldalán egy-egy 1935M kenyértarisznya kap helyet, a vállon átvetve. Ezekbe a vászon oldaltáskákba zsúfolták az ejtőernyősök mindazt a személyi, és harcfelszerelést, aminek nem jutott külön tok. Ide került így külön zsebbe a kulacs, elemlámpa, váltás alsóruházat, cipőápoló készlet, drótvágó, kötél, tartalék lőszer, kézigránátok, és sok más egyéb hasznos felszerelés, az élelmiszer mellett.

Az ejtőernyős katona a hátán az I. világháborúból megmaradt 1916M hátizsákot visel. A hátizsák a tartályokban ledobott lőszer, utánpótlás tárolására szolgált, amit az ejtőernyősök más módon magukkal vinni nem tudtak. Eredeti filmhíradó-felvételek alapján valószínűsíthető, hogy az ejtőernyősök az üres hátizsákot az ugrás során az ejtőernyő alatt viselték a hátukon, majd a földet érés után töltötték azt meg a dobókonténerek tartalmával.

Az 1941. április 12-i harci ugrásban részt vevő ejtőernyős felszerelésének rekonstrukciója

39M H. Gy. kettős ejtőernyő

Az 1939-ben kifejlesztett 39M H Gy. azaz „Hehs Gyakorló” ejtőernyő az egyik legelső kifejezetten katonai ejtőernyős feladatokra készült ejtőernyő volt. Elődei, és az alakulatnál korábban használt típusok szinte mind a pilóták életmentő eszközeiből kifejlesztett, vagy átalakított ejtőernyők voltak, így a katonai ejtőernyőzés koncepciójához kevésbé illeszkedtek. A Hehs Ákos mérnök százados által Székesfehérváron megtervezett kettős rendszerű ejtőernyő teljesen hazai alapanyagokból, a hazai ipar lehetőségeit szem előtt tartva készült, így előállítása jóval olcsóbb lett, mint a külföldről vásárolt ejtőernyőké. A másik nagy előnyt a hazai gyártáskapcsán a hazai javítás lehetőségei jelentették, ami gyorsabb, és gördülékenyebb megoldást jelentett a külföldi beszállítók lehetőségeinél. Maga az ejtőernyő-rendszer egy fehér színű főernyőből (háternyő), és egy szintén fehér mentőernyőből (tartalék ernyő) állt. Egyes korabeli leírások szerint az egységek parancsnokainak megkülönböztetésére, illetve a teher-ejtőernyők tartalmának jelölésére rendszerben voltak sárga, illetve piros színű ejtőernyők is.

A tartalék ejtőernyő kisebb felületű, csak kézzel kinyitható ejtőernyő volt, fő feladata a háternyő sérülése, vagy rendellenes működése esetén az ugró katona életének megmentése volt. Ebben az időben ez a kettős rendszer igen ritkának számított, még a német hadsereg ejtőernyős alakulata sem használt ilyen biztonsági tartalék ernyőket.

Ejtőernyősök felszerelése gyakorlóugrás előtt

Az ejtőernyőt kézi kioldással, és kényszerkioldással is egyaránt lehetett nyitni. Az előbbi esetén a nagy magasságból ugró katona stopperrel mérte a kiugrástól eltelt időt, és meghatározott magasságon, saját maga nyitotta az ernyőjét. Ez a módszer a mai HALO-ugrások elődjének tekinthető, ami a különleges műveleti erők egyik kihelyezési módja. A második nyitási mód, a kényszerkioldás esetén az ejtőernyőt egy a repülőgépben előre kijelölt ponton (huzal, kampó) rögzített kioldókötél rántja ki a tokból, a kiugró katona súlyának hatására. Ez a módszer kizárja az emberi beavatkozás szükségességét, így biztonságosabb, és a tömeges ejtőernyős kidobásnak is jobban megfelel, mint a kézi nyitású módszer, így ez terjedt el a leginkább a korszak hadseregeiben is, mivel így a katonák ejtőernyői egymáshoz viszonylag közel nyílnak, így szűkítve az ugrók földet érésének helyét. A délvidéki bevetés során a magyar ejtőernyősök ezzel a módszerrel deszantoltak a hadműveleti területre.

Ejtőernyősök a gépelhagyás pillanatában

A teherkonténerek

Az ejtőernyős harccsoport a Pápán kifejlesztett 100 kilogramm teherbírású ejtőernyős teherkonténereket használta, repülőgépenként 2-2 darabot, melyeket olyan felszereléssel és fegyverzettel töltöttek meg, amit az ugrás során az ugrók magukon nem tudtak volna szállítani. Szintén ezekbe a konténerekbe került az orvosi felszerelés, a tartalék lőszer, és mindaz az élelem, amit az ugrást követően földet érve az ejtőernyősök magukra málházva szállíthattak. A teherkonténerek hengeres kialakítású hordeszközök voltak, melyekre egy-egy ejtőernyőt rögzítettek a biztos leszállás érdekében. A teherkonténerek a repülőgépek alján kaptak helyet, a dobást a pilóta indította.

Ejtőernyős teherkonténer dobása

A Savoia-Marchetti SM-75 szállítógép a pápai ejtőernyős alakulat szolgálatában

Az 1941-es harci ugrás során használt olasz gyártmányú, hárommotoros repülőgépek több átalakítás után kerülhettek csak az ejtőernyős alakulathoz. Az eredetileg csapatszállításra tervezett gépeket fapadok beszerelésével tették alkalmassá ejtőernyős ugrásra, valamint helyet kapott bennük az ejtőernyő kioldózsinórjának vezetésére szolgáló huzal is. Egy repülőgépen 24 ejtőernyős, és további hat fő repülőszemélyzet kapott helyet. Az eredetileg fegyvertelen repülőgépekre egy lövészállást is felszereltek, valamint megkapták a jellegzetes magyar hadifestését is. A repülőgépeket a megfelelő méretű hangárok elkészítéséig ponyvával letakarva parkoltatták a pápai repülőtéren, így folyamatosan ki voltak téve az időjárás viszontagságainak. Az olasz repülőgépekhez nehézkes volt a pótalkatrész-utánpótlás megszervezése is. Épp emiatt a rendszeresített öt SM-75-ből 1941. április 12-én csupán négy darab volt üzemképes, így erre a csökkentett szállítókapacitásra alapozva kellett meghatározni az ejtőernyős keret létszámát is.

Az E-104 oldalszámú SM-75 szállítógép a földön

A veszprémi katasztrófa

Az ejtőernyős bevetésre 1941. április 12-én kapott engedélyt az ejtőernyős alakulat, a már említett feladatok, azaz a szenttamási és újverbászi hidak birtokba vételének végrehajtására. A kijelölt, körülbelül 100 fő erejű harccsoportot a felázott talajú pápai repülőtér helyett a veszprémi repülőtérről indították el, melynek minden időben használható betonozott kifutópályái voltak. Az ejtőernyős szállítórepülő század négy darab üzemképes SM-75 típusú repülőgépe üresen repült át, míg a bevetésen résztvevő harccsoport és annak felszerelése teherautókon került átszállításra, a veszprémi repülőtérre. Az E-102 jelű vezérgép pilótája a szállítórepülő század parancsnoka, Kelemen Károly repülő százados volt, ő határozta meg a repülőgépek terhelésének elosztását is, abba az utólagos legendákkal ellentétben senki másnak nem volt beleszólása. A bevetési parancs 1941. április 12-én 15:45-kor érkezett meg, a kiugrás időpontját 17:00-ban határozva meg, így a szürkület is segítette volna az ejtőernyős harccsoport tevékenységét. Az ugrók emellett parancsot kaptak arra is, hogy a főernyő kibomlását követően tartalék hasernyőiket is nyissák ki, ezzel kétszer nagyobb ejtőernyős erő földet érésének képzetét keltve az ellenségben. Az ejtőernyős harccsoport parancsnoka Majthényi Imre ejtőernyős főhadnagy, az 1. ejtőernyős század parancsnoka volt, mivel a harccsoport állományának nagy részét is ebből, a legjobban kiképzett századból válogatták össze. A harccsoportot a 3. hadsereg parancsnokságának tiltakozása ellenére megfigyelőként Bertalan őrnagy is elkísérte a bevetésre, arra hivatkozva, hogy az egész alakulatból csak neki van valós harctéri tapasztalata, I. világháborús szolgálata okán.

Az E-102-es számú vezérgép 16:45-kor gurult ki a kifutópályára, majd megkezdte a felszállást, azonban körülbelül száz méter magasról hirtelen jobb oldalára dőlt, majd a földnek csapódott. A gép fedélzetén tartózkodó, a harccsoportot hivatalosan fényképészként elkísérő Szokolay Tamás ejtőernyős főhadnagy így emlékezett az eseményekre:

„A zuhanás pillanatában önkéntelenül körbepillantottam a gépben. Minden ember a helyén ült Bertalan az ajtó kinyitásával foglalatoskodott. Majthényi, aki közvetlenül előttem állt, kinyitotta a jobboldali ajtót és ugrani akart. Válla fölött átpillantva láttam, hogy a föld túl közel van, már késő ugrani. Visszarántottam, erősen megkapaszkodtam a szemben lévő merevítőben és már a földön is voltunk. A gép, erősen jobbra dűlt helyzetéből visszatért megközelítőleg vízszintes helyzetbe, de még így is, jobb szárnyával ért először földet. Majthényi kilépett a félig nyitott ajtón. Ebben a pillanatban hallottam a kiáltást: Ég a gép! A következő másodpercben SaceIláry zászlós és egy ejtőernyős katona kiléptek a gépből. Ekkor egy tűzcsóva vágott végig a gépen, melyet szerencsére nem szembe, hanem csak félbalról kaptam, és így a repülősapka megvédte arcomat és csak kisebb sérüléseket okozott. Ekkor én is - kissé szédelegve, de - kiugrottam az égő gépből. Utánam ezen az ajtón nem jött már ki senki sem; ezt biztosan tudom, mert hátrálva távoztam a géptől, ahogy a hőség fokozódott, a hátsó géppuskalövész ugrott még le a lőállásból és csúszott le a gép oldalán a földre. Szédelegve hátráltam a géptől. Azt láttam, hogy a bal kezem el van törve, de ezért még nem kellett volna szédülnöm. Csak később tudtam meg a hátsó géppuskalövésztől, hogy az összes géppuska töltényrakasz a zuhanás végén a fejemre esett. Hátrálás közben eszembe jutott feladatom, a fényképezés. Fél kézzel előkaptam a gépet és készítettem vagy fél tucat képet az égő gépről.”

A repülőgépben az egymásra zuhanó ejtőernyősök ruházatát azonnal átitatta a kifolyt üzemanyag, így menekülésre a lángok közül reményük sem maradt. Az egymást tépő, lángoló katonák a túlélésért küzdve egymást akadályozták a menekülésben a szűk helyen. Akadt, aki az ajtón át, akadt aki a repülőgép vászonborítását rohamkésével átvágva menekült, a legtöbben azonban a lángok között lelték halálukat, köztük Bertalan Árpád őrnagy is, akit a felhalmozott géppuskarakaszok sodortak le lábáról. A repülőtéren azonnal megkezdődtek a mentési munkálatok, az égő gép körüli túlélők, sebesültek menekítése, ellátása, amiben a repülőtér személyzete és az ejtőernyős harccsoport tagjai vettek részt. A mentést nehezítette a repülőgépből kiömlött üzemanyag mellett a dobókonténerekben tárolt, valamint az ejtőernyősök felszerelésében lévő lőszerek, kézigránátok, robbanószerek folyamatos elműködése is. A veszprémi repülőtér emellett nem rendelkezett speciálisan kiképzett tűzoltó-alakulattal sem, vagy olyan felszereléssel, mely lehetővé tette volna a lángoló vezérgép hatékony oltását. Így a repülőtér személyzete, valamint az ejtőernyős harccsoport sértetlen tagjai vették körbe az égő gépet, biztonsági gyűrűt alkotva körülötte. Ezt a gyűrűt törte át a gépből sebesülten megmenekült Kerekes Imre szakaszvezető, aki Bertalan őrnagyért futott vissza a lángoló pokolba. Utolsó mondata ez volt:

„Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg!”

A katasztrófa hírére az ejtőernyős bevetést azonnal letiltották. A harccsoport egyetlen épségben maradt tisztje, a rangidős Kiss Zoltán hadnagy kérésére azonban újra engedélyezték a felszállást. Kiss hadnagy a megmaradt három repülőgépen csökkentette a felszerelés mennyiségét és az ugrók létszámát is 2-3 fővel, mindenek előtt azokat leszállítva, akiket lelkileg leginkább megviselt bajtársaik tűzhalálának korábbi látványa. Az újra elosztott, nagyjából 80 fő erejű harccsoport 19:00-kor kapott engedélyt az ugrás végrehajtására. Ekkor tudatosult a parancsnokban, hogy a vezérgépen maradt és elégett a harci ugráshoz szükséges minden térkép, parancs és dokumentáció. Így az E-103-as oldalszámú SM—75 repülőgép vezetésével a szürkületi bevetés helyett éjszakai, térkép nélküli vakrepülésre indult a harccsoport, a vezérgép füstölgő roncsait és 21 halott bajtársat hagyva a veszprémi kifutópályán.

Az E-102 oldalszámú SM-75 repülőgép kiégett roncsa a veszprémi repülőtéren

A küldetés folytatása és a harci ugrás

Mivel felderítési adatok alapján ismertté vált, hogy a szerb erők az újverbászi hidat a kötelék felszállásának idejére már felrobbantották, a harccsoport egyedüli feladata a szenttamási híd elfoglalása lett. Az ismeretlen területen, térkép nélkül, sötétben repülő gépek azonban máig tisztázatlan körülmények között elvétették a kiugrási övezetet. Az egyik magyarázat szerint a problémát a vezérgép egyik motorjának hibája okozta, ami miatt a pilóta, újabb katasztrófától tartva kiugrásra adott parancsot. A másik magyarázatot a vezérgépen elégett dokumentáció hiánya miatt eltévedt kötelék jelenti, akik éjszaka nem tudtak pontosan tájékozódni, ezért pár perccel korábban kezdték meg az ugrást. Akárhogyan is történt, az ejtőernyős harccsoport az előzetes eligazítás szerint az ugrás jelére megkezdte a dobókonténerek kioldását, majd a nagyjából 80 fős harccsoport Kiss Zoltán főhadnagy vezetésével 200 méteres magasságból kiugrott a gépekből. Az előzetes parancs szerint minden katona mindkét ejtőernyőjét kinyitotta, így keltve nagyobb méretű ejtőernyős csoport látszatát. Az ejtőernyős egység 15 kilométerre a céltól, Szabadka – Nagyfény területén ért földet, egy szántóföldön.

Magyar ejtőernyős kötelék ugrása

Földi harcban

A leugrási övezetben gyors gyülekezést követően a század erejű harccsoport Kiss főhadnagy vezetésével elrejtette az ejtőernyőket egy vasúti őrházban, majd a közeli tanyák felé indult, ahonnét azonban ellenséges tüzet kaptak. A kialakult tűzharcban elesett két fő, és megsebesült további három fő ejtőernyős katona. A tanyaépületet megrohamozó ejtőernyősök hat hadifoglyot ejtettek, halottaikat helyben eltemették.

A földet ért ejtőernyősökkel magyar részről a 2. gépkocsizó dandár erőiből létrehozott Sándor-csoport vette fel a kapcsolatot először, akik a rossz minőségű, ellenség által rombolt utak miatt csak igen lassan haladtak előre. A Sándor-csoport a kassai 4. gépkocsizó zászlóaljból, a 2. felderítő zászlóaljból, a 12. kerékpáros ütegből, egy utászszakaszból, és két légvédelmi félágyús szakaszból állt. A csoport parancsnoka Sándor István alezredes volt. Az ejtőernyősökkel Szabadkán vették fel a kapcsolatot a csoport részei, az ejtőernyősök ezt követően a 2. gépkocsizó dandár alárendeltségében harcoltak a Sándor-csoport részeként, mint gépkocsizó gyalogság.

Április 13-án kora reggel indult meg Szabadka-Nagyfény területéről a csoport, feladata a Ferenc-csatorna elfoglalásának végrehajtására. Szenttamás előtt a műúton Sándor alezredes erőit szétbontakoztatva, felkészülve a község elfoglalására, az ejtőernyős századot a jobb szárnyra irányította azzal a feladattal, hogy az ejtőernyősök a községet nyugati kijáratát elérve keljen át a csatornán és így mielőbb vegye birtokba a túlparti hídfőt. Az ejtőernyős harccsoport a felszerelését egy ladikon vontatva, valamint úszva kelt át a folyón, majd felfejlődve megkezdte a déli hídfő bunkerei elleni rohamot, nehézpuskák, géppuskák és golyószórók fedezete alatt. Lassú előrenyomulással sikerült a szerb erőket először a község területére visszavetni, majd elhúzódó utcai harcban reggel 9 óra, és dél között felszámolni. Ez volt a délvidéki hadművelet egyetlen olyan összecsapása, melyben a magyar erők kiépített védelemben harcoló, szervezett ellenséggel vették fel a harcot. Magát a szenttamási hidat a Kozocsa-csoportban harcoló 1/4. gépvontatású könnyű üteg foglalta el, az alárendelt gépkocsizó utászokkal együttműködésben, miután az ejtőernyősöknek sikerült nehézpuskával kilőniük a betonbunkerben települt ellenséges robbantót. A hídról és a bunkerekből az utászok összesen 1 400 kilogramm robbanóanyagot távolítottak el.

Magyar ejtőernyősök harcban Délvidéken

A harcok után 20 egyenruhás katona, és 15 felfegyverzett civil (csetnik) ellenség került fogságba. A szenttamási hidat 12:00-ra sikerült teljesen biztosítani, ezt követően a harccsoport átkelhetett a sértetlenül elfoglalt hídon. A harcokban kiemelkedően bátran teljesített Kiss Zoltán főhadnagy, aki a harccsoport parancsnokaként emberei élén teljes felszerelésben úszta át ellenséges tűzben a Ferenc-csatornát, hogy az ejtőernyősök a szenttamási híd túlsó partját is biztosítani tudják.

A Sándor-csoport a dandár elővédjeként április 13-án késő este érte el Újvidék északi kijáratát, ahol biztosított szálláshelyen, harcszerű körülmények között várták a másnapot.

Április 14-én délelőtt az Újvidék északi részét ellenőrző Sándor-csoport több szerb csapatok által kezdeményezett rajtaütést vert vissza. Itt ismét Kiss főhadnagy személyes bátorsága mentette meg egy bajtársa életét, hiszen a harcok során fejlövéstől sebesült golyószórós katonát a főhadnagy ellenséges tűzben húzta fedezékbe, majd a fegyvert is biztonságba helyezte.

Szintén Újvidéknél történtek meg azok a szinte hihetetlen események, melyeket ejtőernyősök visszaemlékezései is rögzítettek, és melynek során a harccsoport ejtőernyős orvosa, Dr. Farkas Pál orvos százados az egyik ellenséges géppuskafészek elfoglalásáért vívott harcban súlyosan sebesült ejtőernyőséletét mentette meg. A százados, aki mindenütt az első vonalban harcolt, egy önként jelentkező magyar gépkocsivezetővel az ellenség tüzén át behajtott az újvidéki kórházba, hogy súlyosan sebesült bajtársát megfelelő orvosi ellátásban részesíthessék. Az kórházban aztán a százados megoperálta a sebesült ejtőernyőst, aki így meg is menekült.

Ezzel egy időben a Gyorshadtest, benne a 2. gépkocsizó dandárral, és a Sándor-csoporttal német alárendeltségbe, egyben a hadműveleti területről is kivonásra került, ám az erre vonatkozó parancs csak az esti órákban érkezett meg. Az ejtőernyős század a 4. gépkocsizó zászlóalj állományában Kúla – Zombor – Bátaszék menetvonalon Villány – Virágosd – Ivánbottyán – Pócsa területén gyülekezett, ahová másnap, azaz április 15-én 17:30-ra be is érkeztek. Ezzel lezárult a magyar ejtőernyősök harci alkalmazása a délvidéki műveletekben.

Veszteségek

A pápai magyar királyi 1. honvéd ejtőernyős zászlóalj bénító erejű szerencsétlenséget élt meg legelső harci ugrása során. A veszprémi repülőtéren történt balesetben összesen 21 fő ejtőernyős, és repülőhajózó halt hősi halált, köztük vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy, zászlóaljparancsnok, és Kelemen Károly repülő százados, az ejtőernyős szállítórepülő-század parancsnoka. A baleset okaként a hivatalos vizsgálat a vízszintes vezérsík magassági kormányának meghibásodását állapította meg, melyet a repülőgépek nem megfelelő tárolása okozott. A földet érést követő tűzharcban két ejtőernyős katona halt hősi halált Szabadka – Nagyfény területén. További egy fő, Csepzám Lajos ejtőernyős honvéd Szenttamás előtt esett el, így a hősi halottak száma összesen 24 főt tesz ki. Összességében így az ejtőernyős zászlóalj szenvedte el a délvidéki hadművelet legsúlyosabb veszteségét mind emberben, mind pedig hadianyag tekintetében. Mindezek ellenére a jelentések, újsághírek mindenhol kiemelték az ejtőernyősök rámenős, bátor viselkedését a harcokban, mellyel minden nehézség ellenére sikerült kitűzött feladatukat végrehajtaniuk.

Jelics József ejtőernyős honvéd aki tolmácsként vett részt a délvidéki harci ugrásban

A temetés és a bertalani örökség továbbélése

1941. április 15-én került sor a Veszprémben hősi halált halt katonák temetésére Veszprémben, tömegsírban, míg parancsnokaikat, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagyot, és Kelemen Károly repülő századost Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A temetéssel egy időben folyt a magyar ejtőernyős harccsoport hazaszállításának előkészítése is a hadműveleti területről, így a délvidéki ugrásban részt vevő katonák nem lehettek ott parancsnokuk temetésén. A temetés nem csak a bevetésben elesettek családtagjai számára volt nehéz pillanat, de az egy családként dolgozó ejtőernyős katonákat is nagyon megviselte a visszaemlékezők szerint.

A veszprémi Vörösmarty téren felravatalozott bajtársak előtt felsorakozott ejtőernyős dísz-század

Nem is csoda, hogy 1941 májusában az alakulat első parancsnoka előtt tisztelegve felveszi a „magyar királyi honvéd 1. vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős zászlóalj” nevet. A veszprémi tragédia és a délvidéki ugrás annyira mélyen meghatározta az ejtőernyős alakulat öntudatát az elkövetkező években, évtizedekben is, hogy a háborút követően Bertalan őrnagy sírja és április 12-e vált az ejtőernyős veteránok számára a találkozók helyévé és idejévé. 2016. október 1-el jogutód alakulatként az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred veszi fel a legendás parancsnok nevét és viszi tovább a bertalani hagyományt, mely a magas szakmai elvárások mellett az emberséges, igazságos, egyenlő bánásmód mintapéldája volt a magyar királyi honvédségben.

Az ejtőernyősök jelmondata a pápai kaszárnyában

Összegzés

Az igazi kérdést az jelenti, hogy szükséges volt-e a magyar ejtőernyősök bevetése a szenttamási híd elfoglalására? Utólagos bölcsességgel kijelenthető, hogy a magyar gyorscsapatok önállóan is elérték a kijelölt szenttamási hidat, melyet nem az ejtőernyősök, hanem gépkocsizó utászok foglalták el, az ejtőernyősök „csupán” a szerb erődvonalat számolták fel. Ebben a tekintetben Bertalan őrnagy makacs ragaszkodása az ejtőernyősök bevetéséhez talán felesleges áldozatnak tűnhet. Ám számításba kell venni az ejtőernyősök bevetését hátráltató számtalan tényezőt is, mielőtt ítéletet mondunk a délvidéki ejtőernyős ugrás felett.

Elmondható, hogy a magyar királyi honvédség ejtőernyősei kiforratlan technikai háttérrel, elégtelen felszereltséggel és rosszul karbantartott gépparkkal a hátuk mögött kerültek bevetésre 1941. április 12-én. A felsorolt nehézségekre vezethető vissza a harci ugrást megelőző és az azt követő nehézségek szinte mindegyike. A felszerelés és a fegyverzet hiányosságai, mint az elegendő mennyiségű géppisztoly hiánya, az ejtőernyős ugróruhák korlátozott felhasználhatósága földi harcban, vagy épp az I. világháborúból megmaradt felszerelések (hátizsákok, harci kések) felhasználása azonban mind eltörpül a modern olasz szállítógépek műszaki hibái mellett, melyek az ejtőernyős harccsoport és az egész hadművelet legnagyobb élőerős veszteségéhez vezettek a bevetés ideje alatt. A veszprémi katasztrófa nem csak utólagosan értékelhető meghatározó csapásként, de szinte azonnal éreztette hatását, hiszen csökkentette a harccsoport erejét, hátráltatta a bevetés megkezdését és megfosztotta a bevetésre induló harccsoport új, helyben kinevezett parancsnokát a feladathoz tartozó pontos dokumentációtól is.

Mindezek a hátráltató tényezők szinte lehetetlenné tették a bevetés folytatását a veszprémi repülőszerencsétlenséget követően, az ejtőernyősök mégis vállalkoztak a feladat végrehajtására. A földön véghezvitt egyéni hőstettek, a félreugrást követő öntevékenység mind az ejtőernyős csapatnem létjogosultságát, az ejtőernyős katonák harcértékét bizonyították olyan helyzetben is, amikor minden körülmény ellenük szólt.

Ebben a tekintetben az 1941. április 12-i harci ugrás összevethető az 1941. május 20-án Krétán végrehajtott német légideszant-művelettel, vagy épp az 1944. június 5-6-i normandiai angolszász ejtőernyős bevetéssel. Mindegyik ugrás során az előzetes haditervet felborító tényezők (Krétán a helyi lakosság felkelése, a szívós ellenállás, míg Normandiában a heves ellenséges légvédelmi tűzben eltévedt szállítógépek miatt összekavarodott ejtőernyős alakulatok) ellenére sikerült az ejtőernyősöknek elérniük a kitűzött célt, így a sikeresen végrehajtott ejtőernyős bevetések felsorolásban méltán kap helyet a magyar ejtőernyősök által 1941. április 12-én végrehajtott délvidéki harci ugrás.

1940M ejtőernyős csapatjelvény

Források:

- Huszár János: Honvéd Ejtőernyősök Pápán 1939 - 1945 (Pápa 1993.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest-Pápa 2013.)

- Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A Délvidéki Hadművelet 1941. Április (Budapest 2003.)

- http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/80-04/ch09s02.html (letöltés ideje: 2018.04.01. 11:04)

- http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/k10403a.html (letöltés ideje: 2018. 04. 05. 16:42)

- http://epa.oszk.hu/02700/02735/00085/pdf/EPA02735_katonai_logisztika_2017_3-4_137-179.pdf (letöltés ideje: 2018. 04. 05. 20:00)

- https://www.masodikvh.hu/erdekessegek/alakulatok/1602-a-magyar-kiralyi-honvedseg-ejternys-alakulatanak-toertenete-1938-1945 (letöltés ideje: 2018. 04. 05. 20:15)

- Magó Károly: Utasszállító bakaruhában - Savoia-Marchetti SM.75 1. rész
(in.: Aranysas magazin 2019/11. pp. 79 - 82)

- Magó Károly: Utasszállító bakaruhában - Savoia-Marchetti SM.75 2. rész
(in.: Aranysas magazin 2019/11. pp. 79 - 82)

Képek forrása:

- Kiss Dávid gyűjteménye

- https://vlaston.webnode.hu/news/a-jugoszlav-kiralysag-vegnapjai/

- http://www.hungariae.com/Soloth.htm

- Muzslai Pál hagyatéka

- Pataky Géza: Ég és Föld Között (1942)

- Kiss Dávid -