A Csend Harcosai megszólalnak

2018. január 07. 23:06 - SFBlogger

Bilgerik, és bokaszíjas surranók - A magyar ejtőernyős lábbelik fejlődéstörténete 1938 – 1998

Kedves Barátaink!

Facebook-oldalunkon tett újévi ígéretünkhöz híven alábbi írásunkban igyekszünk bemutatni a magyar katonai ejtőernyős felszerelés jellegzetes, és praktikus darabjainak, a különböző ejtőernyős lábbeliknek fejlődéstörténetét Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető bajtársunk írása segítségével. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

1938. szeptember 1. Szombathelyi repülőtér. Itt indul a magyar katonai ejtőernyőzés története, amikor a vitéz Bertalan Árpád százados vezetésével megalakított kísérleti ejtőernyős keret hat tisztje – Bertalan százados távollétében – végrehajtja első ugrását. A hat önként jelentkezett ugró közül ketten lábukat törik, azonnal kórházba kerülnek, majd sérülésük okán véget is ér rövid katonai ejtőernyős pályafutásuk.
Szokolay Tamás főhadnagy visszaemlékezéséből kitűnik, hogy a tapasztalatlan ejtőernyősök mindegyikét a földet éréskor várta a legnagyobb veszély, a lábtörés, mely harcképtelenné teszi a legjobban felszerelt, leginkább harcra kész katonát is. Az első ugrást szeptember 9-én követte Bertalan százados ugrása, melyre Szokolay főhadnagy így emlékezett:

„Néhány nap múlva megérkezett Bertalan is toborzó útjáról. Most már ő is minél előbb ugrani akart. Erre szeptember 9-én került sor, kissé szeles időben. Az ernyő szabályosan működött, de az erősödő szél alaposan földhözvágta Bertalan századost. Egyik bokáját alaposan meg is rándította, de az egy-két nap alatt magától is meggyógyult. Bertalan első ugrása után mindjárt rájött arra, hogy a gyakori lábsérülések oka a meg nem telelő Iábbeli. Szorosra fűzhető, a bokát biztosan tartó lábbelire van szükség. Addig is, míg ilyen beszerezhető lesz, megtiltotta a Iovaglócsizmában való ugrást és elrendelte, hogy mindenki rugalmas pólya felcsavarásával óvja bokáját az ugrásoknál. (…)”

A visszaemlékezésből kitűnik, hogy a tisztek, számukra magától értetődő módon, rendszeresített magas szárú lovaglócsizmáikban hajtották végre az első ugrást, ezzel tudtukon kívül nagy veszélynek kitéve magukat. Mentségükre szóljon, hogy előttük ilyen tapasztalattal csupán igen kevesen rendelkezhettek az országban, hiszen a fiatal magyar katonai ejtőernyős alakulat a világon az elsők között bontogatta szárnyait. Bertalan százados első ugrása egyben tapasztalatszerzést is jelentett, és kikövezte az utat az ejtőernyősök számára rendszeresített különleges lábbelik egész sora előtt a magyar fegyveres erőkben.

A kezdet – 1935M gyalogos bakancs

p2180037.JPG1935M gyalogos bakancs

A Magyar Királyi Honvédség általánosan rendszeresített marhabőr bakancsa az ejtőernyős alakulat katonáinak ruhatárában is megtalálható volt. Bár elsődlegesen a földi kiképzés (alaki, és harcászati kiképzés) során kerültek felhasználásra, a korabeli fényképek alapján valószínűsíthető, hogy amíg nem állt rendelkezésre elég ejtőernyős ugrócipő (lásd később) ugrások, sőt az 1941. április 12-i délvidéki harci bevetés során is felhasználásra kerültek ilyen bakancsok. A gyalogos bakancsok nem kifejezetten tartották jól a bokát, és a lábszárat, így használatuk rugalmas bokarögzítő pólyával együtt tette őket csak alkalmassá az ejtőernyős ugrások, és főleg a földet érés során fellépő erőhatások elviselésére.

Az 1935M gyalogos bakancs egy bőrből készült, szegelt, orr- és sarokpatkóval, valamint vas bakancsszegekkel megerősített talpú bakancs volt, melynek csatos bokavédője a láb rögzítésére szolgált. A gyalogsági szolgálatban jól bevált, népszerű lábbeli az ejtőernyős szolgálatra több szempontból sem volt alkalmas, hiszen a lábat nem rögzítette kellőképp, a vas szegek a repülőgép elhagyásakor könnye beakadhattak a gépajtóba, a bokaszíj pedig extrém esetben a kinyíló ejtőernyős zsinórzatába gabalyodhatott bele, így használata ejtőernyős ugrások során csupán szükségmegoldás lehetett, amíg kellő mennyiségű ejtőernyős ugrócipő nem került legyártásra.

img_20170322_163743cens_1.jpgEjtőernyősök ugrás előtt a földön. Jól láthatóak a fémesen csillogó szegekkel kivert gyalogos bakancsok

A gyalogos bakancsok és az ugrócipők párhuzamos használatát erősíti meg Dr. Reszegi Zsolt „Ejtőernyős Ugróruházat” című cikkének II. része is, melyben kimutatja, hogy az ejtőernyős alakulat részére 1940-ben, a zászlóaljjá alakulás évében összesen 2765 pár bakancsot utaltak ki, ezek közül 765 pár vasalatlanul, azaz vas talpszegek, és vaspatkó nélkül került kiadásra, valószínűleg pont az ejtőernyős ugrás követelményeinek megfelelően.

A háború végén felállításra került II. ejtőernyős zászlóalj katonáit a visszaemlékezések szerint szintén ilyen (erősen használt) bakancsokkal szerelték fel az alapkiképzés idejére, legtöbbször arra sem ügyelve, hogy az adott katona a neki megfelelő, vagy egyáltalán passzoló méretű pár lábbelit kapja. Ahogy az egykori újoncok egyike lakonikusan megjegyezte:

„Miután az első pár héten egy újonc több időt töltött a hasán, mint a lábán, és azt is ha egy lehetőség van rá, a legnagyobb sárban fekve, igazán kár lett volna jó ruhákat adni nekik.”

Bár a fronton könnyűgyalogos „tűzoltó-alakulatként” bevetett ejtőernyős zászlóaljak legjellegzetesebb lábbelijének a fűzős, gumitalpú ejtőernyős ugrócipőt tekinthetjük, mégis a háború későbbi szakaszában készült felvételeken rendre felbukkannak ezek a régebbi bakancsok is, így kijelenthető, hogy 1938 és 1945 között az ejtőernyősök ruhatárában állandó, helyet kapott a gyalogos bakancs is.

Az első igazán ejtőernyős lábbeli – Az ejtőernyős ugrócipő

img_20160314_0007cens.jpg

Ejtőernyősök ugrás előtt, védősisakban. Az egybeöntött gumitalp és a méretes "stoplik" jellemzik az ugrócipőket

Bár kialakítása okán jobban illene rá az „ugrócsizma” elnevezés, hivatalosan mégis ezen a néven szerepel ez a ruhadarab, melyet az első, kifejezetten az ejtőernyős ugrás követelményeinek megfelelően kifejlesztett lábbelinek tekinthetünk a magyar hadtörténetben.

Az ugrócipő kialakításában követi az 1941M fűzős csizma, közkeletű nevén a „Bilgeri” csizma kialakítását, így egy magas, fűzős szárú felsőrészből, és egy fűzős bokarészből áll, melyek stabilan, biztonságosan tartották, és védték az ugrás, és a földet érés során fellépő erőhatásoktól nem csak a bokát, de a vádlit is. A bokát egy plusz szorítószíj tartja stabilan. A masszív csizma ezen felül vastag nyersgumi talpat kapott, melyet „gumiszemölcsökkel”, mai nevükön stoplikkal tettek még inkább csúszásgátlóvá. Az ugrócsizma viszonylag magas gyártási költsége, és a hosszadalmas gyártási folyamat miatt csak igen lassan jutott ki kellő számban az ejtőernyős alakulathoz, ám a katonák azonnal megkedvelték.

ejtoernyos_bilgeriben.jpgEjtőernyős honvéd posztóruhában, ejtőernyős ugrócipőben (vagy 1941M fűzős csizmában)

Az ejtőernyős ugrócipők első éles harctéri bevetésére 1941. április 12-én került sor a délvidéki ejtőernyős ugrás során, majd az azt követő harcokban, ahol a tapasztaltok szerint az ejtőernyős harccsoport felszerelése, és különleges egyenruházata nem felelt meg teljes mértékben a földi harc követelményeinek. Az ugrócipőt külön kritika nem érte, így népszerűsége töretlen maradt.

A népszerűségből adódó problémák egyik leginkább szembetűnő jele az volt, hogy az ejtőernyősök mindenhová, de leginkább kimenőre ebben az ugrócsizmában akartak járni, ami természetesen fokozott igénybevétellel járt. Éppen ezért a korabeli szabályozások szerint a sorállomány csupán az ejtőernyős ugrások során vehette volna fel ezt a lábbelit, míg az altiszti, és a tiszti állomány, korlátozás nélkül viselhette az ugrócipőket.

A gyakorlatban ez az elképzelés nem valósulhatott meg teljes egészében, hiszen felvételeken látható, hogy legénységi állományú katonák is szívesen „pózoltak” az elit jelleget kiemelő, és valószínűleg igen kényelmes ugrócipőben. Emellett a visszaemlékezők szerint frontra induló II. ejtőernyős zászlóalj újonc katonái alapkiképzésük végeztével, és a szakkiképzés megkezdése előtt szintén mind ilyen ugrócipőket kaptak.

papa_1945_abel_gusztav_cens_1.jpgEjtőernyős katonák a háború végének jellegzetes "frontos" öltözetében. Lábukon 1941M fűzős csizma

Érdemes megfigyelni, hogy a fényképek tanúsága szerint a háború végén az ejtőernyősök már nem csak gumitalpú ugrócipőket, de hagyományos 1941M fűzős csizmákat is használtak, melyek eltérő talpkialakításuk okán könnyen megkülönböztethetőek az ugrócipőktől. A fűzős csizmák megjelenése az ejtőernyős alakulatnál valószínűleg a háború végi hiánygazdálkodás egyik szükségmegoldása lehetett, ám mivel kialakítása a talp kivételével lényegében megegyezett az ugrócipőkével, nem jelentett számottevő különbséget. Az ugrócipőkből jelenlegi ismereteink szerint nem maradt fenn egy darab sem, mivel azokat – hasonlóan az ejtőernyős felszerelés más, különleges darabjaihoz – a háborút követő ínséges időkben az egykori ejtőernyős állomány elhasználta a civil élet mindennapjaiban.

Új utakon – az 1949M ugrócsizma

49m.JPG1949M ejtőernyős ugrócsizma

Az 1949-ben rendszeresített ejtőernyős ugrócsizma egyfajta letisztultabb, átalakított változata a II. világháború ejtőernyős ugrócipőjének. Az egyszerű kialakítású, magas szárú csizmát végig fűzős kialakítással tervezték meg, ami a felvétel, és a levétel szempontjából igazi kihívás elé állítja az egyszeri ejtőernyőst, hiszen összesen 15 lyukon kellett átfűznie a csizma bőrfűzőjét annak, aki meg akarta azt húzni. Ez a rendszer mindemellett kiváló tartást adott a csizmának, amit a fűzőnek hála a viselője a saját lábára tudott igazítani.

Visszaköszön az ugrócsizmán a már megismert vastag gumitalp is, ezúttal stoplik nélkül, mely a talajfogáskor fellépő erőket volt hivatott elnyelni. A visszaemlékezések szerint a roppant kényelmes, ám viszonylag súlyos csizmát az ejtőernyős állomány kedvelte, szívesen viselte ugrások, és terepgyakorlatok, vagy akár díszszemlék alkalmával egyaránt, ám olyan ikonikus hírnévre nem tehetett szert, mint elődje, vagy utódai, így egyfajta megbízható, átmeneti megoldásnak tekinthető. Ez a helyzet azonban nem a csizma kialakításából adódik, sokkal inkább politikai döntések eredménye.

A vastag talpú csizma, a viszonylag rövid életű, 1948-ban felállított, és 1954-ben feloszlatott ejtőernyős alakulat létfontosságú felszerelési darabja volt, ám éles kipróbálására a Hidegháború kezdeti éveiben – szerencsére – nem került sor. Földi harcban valószínűleg hasonlóan kielégítő eredménnyel állta volna meg a helyét, mint elődje, az ejtőernyős ugrócipő, ám ez az elmélet, csupán elmélet maradt.

1962_budaors-02.pngSzolnoki mélységi felderítők 1962-ben. Lábukon jól látható az 1949M ejtőernyős ugrócsizma (Bal szélen a kamerába néz: Hüse Károly)

Akárhogy is, a csizma túlélte az ejtőernyős alakulat 1954-es feloszlatását, hiszen az 1960-as évek legelején újra felbukkant egy rövid ideig, ekkor már a fiatal mélységi felderítő alakulat katonáinak lábán, majd az MHSZ civil ejtőernyőseinek ruhatárában, mint a biztonságos ejtőernyős sport egyik megkerülhetetlen eleme. Robosztus, praktikus kialakításának, jó minőségű alapanyagainak köszönhetően így közel másfél évtizeden át szolgálhatta ki a magyar ejtőernyőzés ügyét ez az igazán egyedi megjelenésű, magas szárú fűzős csizma.

A dobogó felső fokán - Ejtőernyős sportbakancs az 1960-as évekből

26166518_802799989921106_1605221107044667441_n.jpgEjtőernyős sportbakancs

Egy ejtőernyős tiszt, egykori szolnoki zászlóaljparancsnok anyagaival került gyűjteményünkbe ez az érdekes ejtőernyős bakancs, mely inkább sportejtőernyős, mint katonai ejtőernyős tekintetben értékelhető. Hivatalos rendszeresítéséről nem találtunk adatot, ám személyes elmondás alapján kifejezetten ejtőernyős ugráshoz tervezett bakancsról van szó, melyet az ejtőernyős válogatott tagjai is használtak. A barna bőrbakancs talpkialakítása, az egybeöntött fekete műanyag talp, a hullámos mintázat mind azzal a céllal került kialakításra, hogy az ugró számára az 1949M ugrócsizmánál könnyebb, mégis hasonló teherbírású alternatívát jelentsen.

A könnyű bakancs marhabőrből készült, szivaccsal bélelt, széles nyelvű lábbeli, amit 10 fűzőlyuk segítségével lehet szorosra húzni a viselője lábán. Érdekesség, hogy a bakancsban fehér ejtőernyőzsinórból készült fűző található, egyfajta státuszszimbólumként. Ezt a hagyományt a későbbiekben a Néphadsereg más ejtőernyős képességű alakulatainál is tetten érhetjük, és születése valószínűleg pont az 1960-as évekre tehető.

Az ejtőernyős bakancs kifejezetten egyszerű kialakítása teljesen alkalmassá teszi az ejtőernyős ugrások, és földet érés során fellépő, a lábra leselkedő veszélyek kiküszöbölésére, ám földi harcban valószínűleg már nem állná meg a helyét – ami egy sportbakancs kapcsán nem is meglepő. A párnázott, szorosan tartó lábbeli hosszabb menetelés során nehezen kezelné a felmerülő nedvességet, a láb gyorsan befülledhet, ami komolyan veszélyeztetheti egy katona lábának épségét, menetteljesítményét, és általában harckészségét. Az ejtőernyős sportbakancs mégis érdekes mementója annak a korszaknak, amit a következő, és listánkon utolsó ejtőernyős lábbeli megjelenése zárt le.

Az utolsó mohikán - Az 1965M ejtőernyős bakancs

26230603_802800019921103_3453399023734300420_n.jpg1965M ejtőernyős bakancs (tiszti változat)

A nevével ellentétben már 1964-ben rendszeresített ejtőernyős bakancs nem is egy, de egyenesen két korszak talán legikonikusabb ejtőernyős lábbelije, hiszen a Magyar Néphadsereg, és a Magyar Honvédség alakulatai egyaránt használták.

A kialakításában az 1965M gyalogos bakancsot, a híres „surranót” követő lábbelit hat fűzőlyukkal, és egy kettős bokacsattal lehet biztonságosan rögzíteni a lábon, ami hasonló megoldás, mint az 1935M gyalogos bakancs esetében, ám itt a bokaszíj nem a bakancs tetején külön került rögzítésre, hanem a bakancs elejére lett felvarrva, így a „surranó” szár magasabb, míg a bokaszíj stabilabb lett.

varga_tibor.jpgA rohampályán is bizonyított az 1965M ejtőernyős bakancs (Varga Tibor felvétele)

A bakancs talpkialakítása, mintázata alkalmassá teszi ejtőernyős ugrásra, nincsen olyan kiemelkedő eleme, ami a gépen belül, vagy a gépelhagyás során beakadva veszélyeztetné az ugrót, tapadása pedig alkalmassá teszi a gépen belüli mozgásra is. Barna, és fekete gumitalppal egyaránt készült, előbbit jellemzően csak tisztek, míg utóbbit a sorállomány kapta meg. Természetesen előfordulhatott, és elő is fordult, hogy tiszt legénységi ejtőernyős bakancsot viseljen, de fordítva ez nehezebben elképzelhető.

Mitől surranó a surranó?

Sokfelé hallott kifejezés a „surranó”, ami a mai napig katonai bakancsot takar a magyar köznyelvben, ám talán kevesen tudják, honnét is ered valójában a kifejezés. A Magyar Néphadsereg (és ami azt illeti már a Magyar Királyi Honvédség) legtöbb alakulata sokáig szeges,és/vagy vasalt talpú lábbeliket használt, melyek a kövön, földúton, de a fapadlón is keményen csattogtak, kopogtak, főleg, ha a katona úgy odaverte a lábát, ahogy azt a kiképző őrmester elvárta, „hogy a giliszták is agyrázkódást kapjanak odalent!”.

Ezeket a zajos bakancsokat, csizmákat váltották a vulkanizált gumitalppal készült, egységes kialakítású katonai bakancsok 1965-től folyamatosan minden alakulatnál, így a kaszárnyák megszokott csizmacsattogása egyszerre eltűnt, helyét a kemény gumitalpak dübörgése váltotta fel. A „hangtompított” bakancsokat sokkal alacsonyabb zajszintjük miatt nevezték el a magyar katonák surranónak, hiszen a korábbi csizmák, bakancsok zajához képest valóban „surrantak” benne.

Itt felmerülhet a kérdés, ki, vagy mi is az a „surranótárs”? Természetesen nem a bakancs másik lábra való párja, de még csak nem is az a személy, akivel együtt járhatunk lopni, hanem az a katona, akivel „együtt húztunk surranót”, akivel egyszerre vonult be az ember katonai szolgálatra.

Az ejtőernyős bakancsra emellett felkerült egy plusz bokapánt is, ami a földet érés során hátrabicsakló lábfejet, és bokát volt hivatott stabilan megtartani. A bakancs vulkanizált gumitalpa emellett alkalmas volt síléc felcsatolására is, így ideális volt a mélységi felderítők változatos környezetben végrehajtott feladataihoz. A viszonylag könnyű bakancs barna marhabőrből készült, kialakítása pedig annyira „jól eltalált” konstrukciónak bizonyult, hogy 1964-es megjelenésétől egészen a 2000-es évek elejéig, az utolsó sorkatonák szolgálati ideje alatt is rendszerben maradt. Ezzel talán a hazai hadtörténet legtovább szolgáló katonai bakancsának tekinthetjük.

Érdekes szokás az eredetileg barna surranók kapcsán azok feketére bokszolása, melyet jellemzően a sorkatonai idejük vége felé közeledő katonák engedhettek meg maguknak, ezzel látványosan jelezve, mennyi időt töltöttek a hadseregben. Természetesen ez a hagyomány a mélységi felderítők körében is hódított, sőt, az új négyszínnyomású terepmintás egyenruha elterjedésével a 2000-es évek elején egyenesen kötelezővé vált, így nem meglepő egy-egy pár fekete ejtőernyős bakancs felbukkanása a gyűjtői piacon.

A plusz bokapánt a visszaemlékezések szerint sok gyakorlati jelentőséggel nem bírt, terepen gátolta a mozgást, kúszás közben beleakadt mindenbe, és emellett egy plusz fényesítendő, tisztán tartandó felületet jelentett a bakancson, ám mégis az ejtőernyős kiképzést kapott katonák igen büszkék voltak rá. Ahogy egyikük, Zsig Zoltán írta bakancsához szóló ódájában:

„Nekem egyből megtetszettél, kitüntetésnek éreztem, hogy megkaphattalak. Katonai lábbelit nagyon sok ember viselt akkoriban, de ilyent, mint te, csak a kiválasztottak. A lábfejnél egy plusz pánt volt, amely a csatjával rögzíthetett akkor is, ha elszakad a cipőfűző.”

Az ejtőernyős, mélységi felderítők ikonikus bakancsa a valóságban azonban nem az egyedüli lábbelije volt ezeknek a különleges katonáknak. Visszaemlékezések, és fényképek is megerősítik azt a nézetet, mely szerint vegyesen kerültek kiosztásra ejtőernyős, és gyalogos 65M bakancsok egyaránt.

Még arra is sor került, hogy a kiosztott ejtőernyős bakancsok bokapántját a katona egyszerűen levágta(!) így megszabadulva a plusz bosszúságtól. Mára azonban gyűjtők, hagyományőrzők, és veteránok valóságos trófeaként tekintenek erre az egykor kevésbé népszerű, de máig ikonikus bakancsra, az utolsó kifejezetten ejtőernyős feladatra tervezett magyar katonai lábbelire.

Gyártási variáns ugyan, de az 1965M bakancstól eltérő kialakítású az 1985M bakancs. Legkönnyebben a dupla helyett szimpla bokaszíjról, és a harmadik fűzőlyuk utáni V-alakú bevágásról felismerhető, ami hajlékonyabbá tette a bakancs szárát. Természetesen az ejtőernyős változaton itt is megtalálható a bokapánt.  Hiányzik belőle továbbá az 1965M bakancsokban megtalálható bélésbőr is, így gyártása olcsóbbá, viselése pedig kevésbé komfortossá vált.

foldi_zoltan_85m.jpgHegyek között - 1985M ejtőernyős bakancs feketére bokszolva (Földi Zoltán felvétele)

A modern, többcélú katonai bakancsok megjelenésével az ejtőernyős bakancsok, csizmák, cipők ideje is lejárt. A ma elérhető anyagokból, a múlt tapasztalatai alapján kialakított bakancsok az ejtőernyős ugrás, és földet érés követelményeit is szem előtt tartva készülnek, így nincsen szükség különleges lábbelikre. Mégis, jó visszatekinteni az egykor státusszimbólumként viselt darabokra, melyek első pillantásra megmutatták, viselőjük tagja egy elit alakulatnak, melybe önként jelentkezett, és saját jogon került be. A magyar ejtőernyős lábbelik így részévé váltak a hazai különleges erők jelképrendszerének, bemutatásukkal igyekeztünk viselőik teljesítménye előtt is tisztelegni.

Források:

- Szokolay Tamás: A magyar ejtőernyősök lovagkora 1938 – 1941 (Kanadai Magyar Szárnyak, 1985. pp. 37. – 46.)

- Dr. Reszegi Zsolt - Ejtőernyős ugróruházat (in.: Haditechnika 2017/2. pp. 60. – 65.)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon…! – Visszaemlékezések (p. 76.)

- Zsig Zoltán: Óda egy bakancshoz

- A Magyar Néphadsereg főbb egyenruházati és személyi felszerelési cikkeinek rövidített műszaki leírása (1976)

Képek forrásai:

- Kiss Dávid gyűjteménye

- Baráti Kör Archív

- A Magyar Néphadsereg főbb egyenruházati és személyi felszerelési cikkeinek rövidített műszaki leírása (1976)

- Kiss Dávid -

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://felderitokblogja.blog.hu/api/trackback/id/tr1913557513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

joni firpo 2018.01.08. 08:41:16

Jó kis írás gratula, egy apró tévedésre engedtessék meg felhívni a figyelmet: a 65M eje surranó plusz szíja nem "bokapánt", tekintve, hogy nem a viselő bokáján helyezkedik el. Inkább talán "lábfej-szíjnak" nevezhető, bármennyire is idétlen ez a megfogalmazás. Tudom, hogy a hivatkozott 1976-os műszaki leírás is "bokapántnak" írja, de lássuk be, az ember bokája bizony máshol helyezkedik el :-)

SFBlogger 2018.01.08. 09:18:02

@joni firpo: Köszönjük szépen az elismerést, és a kiegészítést! Mi is pont az említett műszaki leírást vettük alapul amikor a plusz szíj hivatalos nevét kerestük, de valóban inkább a lábfejet tartja.
A Csend Harcosai megszólalnak
süti beállítások módosítása