Kedves Barátaink!

Az 1956-os forradalom kapcsán ejtőernyősök, felderítők szerepvállalása után kutatva döbbentünk rá, hogy egyik tagtársunk gyűjteményében régóta ott pihen egy visszaemlékezés, mely érinti a forradalmi eseményeket is, és amely hűen bemutatja a tenni akaró kisember sorság azokban a zavaros időkben Újpesttől egészen az Egyesült Államok kényszerű emigrációjáig.

A visszaemlékezés, melynek 1956 eseményeivel foglalkozó részleteit itt közöljük, Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős őrmesteré, aki fiatal ejtőernyős katonaként végigharcolta a II. világháború során a II. ejtőernyős zászlóalj nehézfegyver századában szolgálva a Csepel-sziget, Fót, Ipolyszalka és a garami hídfő, végül pedig a Mura vonalának védelmét is, folyamatosan hátrálva a Vörös Hadsereg elől. Mint írta:

„Nappal harcoltunk amennyit tudtunk, a sötétség beállta után meg „futottunk”, mint a nyulak. Közben hazafias nótákat énekeltünk győzelemről, hősies csatákról, és mi lesz majd, ha hazatérünk győzelmesen!”

 Ábel Béla Gusztáv (bal oldalon) katonatársával a pápai ejtőernyős laktanyában 1945-ben

Az ejtőernyősöknek volt is mitől tartaniuk, hiszen a szovjetek a különösen keményen harcoló elit alakulat tagjain igyekeztek bosszút állni. Ez a bosszú 1945. május 10-én érte el Ábel Gusztávot, amikor a háború lezárása után, német területen hadifogságba kerülve a Szovjetunióba hurcolták, ahonnét csak két évvel később keveredett haza betegen, a szénbányában töltött lélekölő robotolás után megtörten került haza.

Mégis talpra állt, munkát talált, elvált, majd többször újraházasodott, végül 1956. szeptember 22-én kötötte össze életét Klárival, azzal a nővel, aki haláláig társa maradt. A friss házasok igyekeztek megalapozni közös, új életüket, annyi szenvedés után, nyugodt fészket találni a sztálinista terror legsötétebb éveiben is, ám a történelem közbeszólt.

A visszaemlékező 1956. október 23-án éppen egy új bőrkabátért indult, amikor felbolydult a város. Ahogy írta:

„Amikor Klárival találkoztam, már voltak hírek, hogy az egyetemisták valamilyen felvonulást terveztek. Arról is, hogy a rendőrség nem adott rá engedélyt. Miután mi az ellenkező irányba mentünk, nem igen törődtünk ezekkel a hírekkel. (…) Amikor azután este boldogan indultunk haza, a villamosmegállónál hallottuk, milyen felfordulás van a belvárosban. (…) Teljesen váratlanul az egész világ felfordult körülöttünk.”

Ábel Gusztávot, a frontot megjárt ejtőernyős katonát a családja nem engedte harcba szállni a felkelők oldalán, pedig ahogy a visszaemlékezésből is látszik, ez a gondolat nem állt távol tőle:

„Ahol anyósomék laktak, közel volt Újpest központjához, ahol egy széles útkereszteződés van. Ez volt az a fórum, ahol az emberek összejöttek híreket cserélni. Ide jöttek a város központjából a teherautók is, amelyek híreket hoztak, és önkénteseket toboroztak, akiket azután vittek vissza a városba harcolni! (…) Egy idő után azt vettem észre, ha kimentek az utcára, hírekre várva „véletlenül” valaki mindig jött velem. Senki sem szólt semmit, csak ott voltak. Ismerve az én gondolkodásomat, úgy látszott, szeretnék elkerülni azt, hogy véletlenül valamelyik teherautóval elmenjek a városba.”

Az egyik ilyen alkalommal, a tömegben álldogálva látta meg egykori fanatikus, és kegyetlen levente-oktatóját, a későbbi hithű kommunistát, Simon Gézát, aki ez idő tájt éppen „(…) az akkori divatnak megfelelően öltözve, micisapkával, munkaruhában, nemzetiszínű kokárdával a kabátján (…)” vezetett egy csapat munkást, akik a helyi bank széfjét igyekeztek feltörni, hogy "abból fizessék ki a városházán dolgozók bérét".

 Leventefiatalok egy ünnepségen a II. világháború előtt. A kép bal szélén viharkabátban Ábel Béla Gusztáv

Ha fegyvert, (vagy lángvágót) a családi furfang miatt nem is foghatott, saját tudásával igyekezett segíteni ahol tudott. A nemzetközi gyógyszer-szállítmányok ugyanis munkahelyére, a Gyógyszeripari Kutatóintézetbe futottak be, ahol azokat csoportosítás után osztották szét a különféle budapesti kórházaknak, elsősegélyhelyeknek. A visszaemlékező ebben a Kutató egyik vöröskeresztes teherautójának utasaként segített, míg a sofőr egykori ejtőernyős bajtársa volt. Mint ezekről a segélyszállító utakról igen szűkszavúan írta „így volt alkalmam sok mindent látni”. A látványosságok kapcsán talán elég annyi, hogy feleségét, annak többszöri kérlelésére sem volt hajlandó magával vinni a véres harcokat átélő Budapest szívébe.

 Vöröskeresztes teherautó 1956-ban Budapesten

A teherautó, és a vele járó vöröskeresztes jelzések, igazolványok adták számára az első ötletet arra, hogy a helyzet súlyosbodásával, és a forradalom bukásának egyre biztosabb közelségével, próbáljanak meg Nyugatra szökni. A terv akkor vált bizonyossággá, amikor november végén a visszaemlékezőt két ismeretlen férfi, nyilván két titkosrendőr kereste a lakásán. Így 1956. december 1-én „majdnem üres kézzel” felkerekedtek, az ismeretlen jövő felé.

A vöröskeresztes teherautóval Újpesttől Sopronig akadálytalanul ment a két család (a visszaemlékező, a felesége, a barátjuk, annak a felesége, és két gyerekük), ott azonban a visszaemlékező feleségének rokonai jelezték, hogy a határ zárva van, és őrzik. Így aztán az autót hátrahagyva, egy „hivatásos” embercsempész segítségével jutottak át a zöldhatáron.

Ausztriában a határőröktől a katonákon át a helyiekig mindenki segítőkész, kedves volt a lerongyolódott magyarokkal, a jólét pedig valósággal megdöbbentette a menekülteket. Hochegg-ben, Bécstől körülbelül 80 kilométerre, délre kerültek táborba, ami valójában egy hegyi szanatórium volt. A visszaemlékező így ír róla:

„Nagyon szép, csendes hely volt. A tiszta levegő, a hegyek látványa, igen megnyugtató volt az idegekre. Az egyetlen problémánk most már az evéssel volt. Egy tíz perces séta ebben a tiszta hegyi levegőben, és meg tudtuk volna az asztalok lábát is rágni.”

Pár napon belül a különféle segélyszervezetek segítségével a menekültek, köztük a visszaemlékező, és felesége regisztrációja meg is történt. Az úti céljuk az Amerikai Egyesült Államok volt, ahol a visszaemlékező nevelőapjának bátyja élt. A bécsi amerikai nagykövetségen a formalitások (kihallgatások, FBI jegyzőkönyv, adatok felvétele, stb.) után beesteledett, így a pár az egyik helyi őrszobán, egy cellában töltötte az estét – büntetlenül, a rendőrök meghívására. Másnap reggel az egyik rendőr felesége mintha a legtermészetesebb lenne, még külön reggelit is tálalt nekik.

Az orvosi vizsgálatok után pár nappal kapták meg a hivatalos értesítést arról, hogy kérelmüket a nagykövetség pozitívan bírálta el, így jogosulttá váltak az amerikai kormány védelmét igénybe venni. Az indulás napja 1956. december 19-re lett kitűzve, a határozatot pedig 18-án ismerték meg. A napot így egy hasonló sorsú családdal töltötték együtt, ott ahol melegedni lehetett: moziban, pályaudvari váróban, a Vöröskereszt szállásán, vagy éppen levesért sorban állva. A váróban esett meg az alábbi tanulságos eset, ahol a másik pár férfi tagjával igyekezett megmelegedni:

„Egyszer csak egy férfi állt meg előttünk, és két konyak volt a kezében. A markunkba nyomva az italt boldog karácsonyt kívánt, és elment. Azóta (…) ha elmegyek a resti előtt még mindig elfog az a furcsa érzés, hogy ez az a hely, ahol sok évvel ezelőtt egy idegennek megesett a szíve rajtam, amikor csak minden nélkül, csupán a jövőbe vetett hittel itt ácsorogtam dideregve. Volt egy ember egy több milliós városba, aki észrevette és megpróbálta valamivel tűrhetőbbé tenni két menekült életét.”

Az időjárás miatt csupán karácsony után indultak el az amerikai katonai buszokból álló konvojok München felé, egy amerikai katonai támaszpontra. Itt étel-ital, forró zuhany, és minden más rég nélkülözött luxus is az érkezők rendelkezésére állt, ám a visszaemlékező, és felesége nem maradt elég ideig, hogy mindent kiélvezzen, hiszen őket a (névsor alapján) a legelsők között szólították a már megismert buszokhoz, melyek a repülőkhöz vitték őket.

A visszaemlékezőnek csak a repülőgépen jutott igazán ideje számba venni az elmúlt időszak eseményeit, és nem minden töltötte el örömmel: a barátja, és annak családja iránt érzett aggodalom, a saját rokonainak féltése, valamint nem utolsó sorban a menekültekkel érkező kétes elemek miatti viszolygás kavargott benne. Mint írta:

„Sajnos a sok menekült magyar, akik elhagyták az országot, nem mind öregbítették a magyarok jó hírnevét. Amikor a forradalom alatt kiszabadították a börtönökből az úgynevezett „politikai foglyokat”, velük együtt sok megrögzött bűnöző is szabadlábra került (…) Sokan voltak olyanok is, akik mintegy jó bulinak látva az alkalmat, csak meg akarták nézni, milyen Ausztria. (…) A másik felháborító dolog volt a sok „újszülött hős”. Olyan csodálatos háborús kalandokat, és hőstetteket lehetett hallani, hogy szinte szégyelltem magam, mit is keresek én ezek között a bátor hazafiak között. (…) Illusztrációul egy kis történet, ami nagyon jól mutatott rá ezekre az alakokra. A mese szerint két kutya beszélget Bécsben. Az egyik egy kis puli, a másik egy bécsi öleb. Mondja a kis puli: Ha ismertél volna otthon, én Pesten bernáthegyi kutya voltam!”

A gép először az Azori-szigeteken szállt le, ahol a magyarok a müncheni télből a trópusi forróságba csöppentek. A legtöbben ekkor láttak először tengert közelről. Ez volt az első találkozás az amerikai kultúrával is: a repülőgépeken kapott élelmiszer-csomagok maradékát a személyzet kidobta, és a hiánygazdasághoz szokott, megrökönyödött magyarok kérdésére elmondták, hogy az már szemétnek számít, mert kibontották, hamarosan adnak másikat, nem kell „spájzolni”.

Leszállás után a menekült magyarokat New Jersey-ben, a Camp Kilmer katonai támaszponton helyezték el. Összesen 30 000 magyar fordult meg itt, ebben az időben. A regisztrációt amerikai magyar önkéntesek segítették, és a visszaemlékező szerencséjére minden névsor szerint ment, így általában bármi történt, elsőként velük történt. A visszaemlékező jelentkezett munkára, elintézte a papírmunkát, és igyekezett felvenni a kapcsolatot nagybátyjával, ami egy kis segítséggel sikerült is. Újévkor, 1957. január 1-én hagyták el a tábort. Erről így emlékezik meg:

„AMERIKA! Ó mennyit hallottunk róla, és milyen keveset tudtunk az itteni állapotokról, és az életről. Miután ilyen tudatlanok voltunk az itteni életformával kapcsolatban, nem is igen lehetett elképzelésünk, mit is fogunk csinálni, ha megérkeztünk.”

 2009-ben avatott emléktábla Camp Kilmer területén, melyet a hálás amerikai magyar emigránsok állítottak

Bőven volt idejük kitapasztalni az új életformát. A visszaemlékező tíz éven át New York-ban, majd 1967-től 2010. május 20-án bekövetkezett haláláig Framingham-ben, Massachusetts-ben élt. Ez alatt a több, mint ötven esztendő alatt nem felejtett el magyarként élni, felépített egy teljes életet, felnevelt két fiút, akik bár amerikainak születtek, családi körben, és barátaikkal máig magyarul beszélgetnek, magyarul éreznek. Nekik köszönhetően ismerhettük meg ezt a történetet is, ami tanulságos szelete az 1956-os magyarság hányattatott történetének, egy egykori ejtőernyős katona szemszögéből nézve.

Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezésének magyar nyelvű kézirata, melyet fia, Gus Abel juttatott el bajtársunkhoz

Források:
- Ábel Béla Gusztáv: „Göröngyös utakon! – Visszaemlékezések” (kézirat a szerző tulajdonában)

Képek forrásai:
- Kiss Dávid: Újpesttől Framinghamig – Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezése 1924. – 1991. (előadás 2016. szeptember 30-án)

- Kiss Dávid -