A Csend Harcosai megszólalnak

2025. október 13. 18:01 - SFBlogger

Három kötet, egy küldetés – interjú Horváth Ferenccel

Három, a második világháborút megjárt pápai katonák, köztük a Magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” ejtőernyős ezred ejtőernyőseinek haditetteit, életútját feldolgozó kötetet adott ki eddig Horváth Ferenc nyugállományú honvédtiszt, amatőr helytörténész. Az „Ők is a hazát szolgálták III. – A második világháborút megjárt pápai katonák történetei” című kötet ünnepélyes bemutatója kapcsán beszélgettünk a szerzővel.

horvath_feri_1.jpgHorváth Ferenc a sorozat egyik kötetének bemutatóján

Mit érdemes tudni rólad?

Horváth Ferenc nyugállományú százados vagyok, 1987-től, 2010-ig hivatásos katona voltam, 2018 óta tartalékos katonaként szolgálok, így az egyenruhás világ egyáltalán nem áll távol tőlem, az életem része. 1992-ben, fiatal hivatásos tisztként vettem részt az első ejtőernyős emlékmű avatásán, Pápán. Sokszor találkoztam Huszár Jani bácsival is, aki a pápai ejtőernyősök igazi krónikása volt. Ezek a találkozások nagyban formálták azt az elhatározásomat, hogy ezeknek az általam még valójában nem is ismert embereknek a történeteit összefoglaljam és kiadjam.

Te magad is foglalkozol katonai hagyományőrzéssel. Hogyan vált az életed részévé ez a hobbi?

2004-ben csatlakoztam a Pápai Huszár Egyesülethez, ahol első sorban az I. világháborús magyar királyi 7. honvéd huszárezred történetét elevenítjük fel és őrizzük a hagyományait. A Pápán akkor még működő Vitéz Bertalan Árpád veterán ejtőernyős csoporttal a hagyományőrzésen keresztül kerültem kapcsolatba, de 2005-től hivatalosan is katonai összekötőként működtem a veteránszervezetek felé, így szinte napi kapcsolatban álltam a pápai obsitosokkal. Nekem a hagyományőrzés több, mint húsz éve az életem alapvető fontosságú része, nem hobbi, hanem életmód. Meghatározza a mindennapi viselkedésemet, az emberekhez való hozzáállásomat, a világnézetemet.

Miért döntöttél úgy, hogy épp a pápai katonák történetét kutatod?

Az indíttatás családi. Édesapám maga is szerepel a sorozat első kötetében, ő magyar leventeként lett a német Luftwaffe katonája, nem önszántából, a II. világháború alatt a regensburgi repülőtéren szolgált. A háború után egy ideig Szolnokon dolgozott repülőgép mechanikusként egy Il-10 iskolagépen, aztán az élet úgy hozta, hogy a pápai repülőtéren vállalt munkát, civil alkalmazottként. Így születésem óta a pápai katonai repülőtér a gyerekkorom, majd a felnőtt életem meghatározó világát jelenti számomra. Rá kellett döbbennem, hogy az általa és a többi veterán által nekem elmesélt történetek az átélők halálával szinte nyomtalanul tűnnek el a világból, egyszerűen semmivé lesznek. Így a családi okok mellett a veterán pápai katonák barátsága ültette el bennem ezt a magot, az irántuk érzett tisztelet kifejezéseként.

Repülőműszaki szakemberként a repülés, vagy az ejtőernyőzés fontosabb neked?

Ez egy érdekes kérdés, mert mindkét világot nagyon szeretem, bár sem pilóta, sem ejtőernyős nem lett belőlem. Az én feladatom, repülőmérnökként, a repülőgépek műszaki-technikai felkészítése volt, a hagyományőrzés pedig az ejtőernyős katonák tiszteletét hozta magával. Mondani szokás, hogy ép ember ép gépből ép ésszel nem ugrik ki, de én azt gondolom, hogy az ejtőernyős katonák különleges bátorságot, a repülőhajózók pedig rendkívüli szakmai felkészültséget mutattak fel mindig, ami igazi köteléket jelent ezek közt a különlegesen képzett katonák közt, és ami azokat,akik ezen a világon kívül esnek, féltékeny csodálattal tölti el.

Szerinted ki a pápai katonák krónikása?

Nincs egy személy, aki jogot formálhatna erre a címre, hiszen amit ma tudunk, az többek komoly munkájának gyümölcse. Időrendben az első név Huszár Jánosé, aki maga is az ejtőernyős alakulathoz vonult be 1944 végén leventeként, bár ő a háborús helyzet miatt már ejtőernyős kiképzést sem kapott. Az ő munkája az átélők leveleiből, dokumentumokból épül fel, az országban elsőként, hiánypótló módon bemutatva az ejtőernyős alakulat hiteles történetét. A második név Reszegi Zsolté, aki abszolút tudományos szakember, egy profi levéltáros, és a könyve, a „Légi Huszárok”, tudományos szempontból ishelytálló, magas színvonalú leírást ad az ejtőernyősök történetének aspektusairól. Én élettörténeteket, anekdotákat, a családok visszaemlékezéseit mutatom be, kiegészítve az előttem dolgozó két szakember munkáját. Úgy gondolom, hogy az egyéni sorsok adják a nagy egész történetét, ezeket a személyes sorsokat szeretném bemutatni a könyveimben.

Hogyan kezdted el a kutatómunkát?

Első sorban a saját, személyes ismerőseimet kerestem fel, akikről tudtam, hogy a rokonaik Pápán szolgáltak a II. világháború alatt. Nekik vetettem fel, hogy örömmel írnék felmenőikről könyvet, volt, aki elutasított, volt, aki mellém állt.A következő lépésben a pápai levéltárban kutakodtunk tovább együtt, ahol a családtagok néha teljes meghatottsággal olvasták, egy-egy iraton a rég elhunyt rokonuk aláírását. A pápai könyvtár nyugalmazott igazgatója, dr. Herman István úr biztatott arra, hogy az így megismert adatokat dolgozzam fel. Ő segített levéltári kutatói engedélyeket beszerezni is, és így könnyebben bejuthattam a pápai levéltárba, a pápai református levéltárba, majd a Hadtörténelmi Levéltárba, ahol igazi adatbőséggel találkoztam. Szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam Huszár János óriási, személyes hagyatékából is, aminek már a rendezése is hatalmas kihívást jelentett. Arra törekedtem, hogy olyan adatokat használjak, amik szilárd, levéltári alapokon állnak. Az így megismert tények alapján, ajánlások nyomán kerestem fel számos egykori pápai katona családtagjait és elkezdtem interjúkat készíteni velük. Sokan a megkeresésem nyomán maguk is önálló kutatásokba kezdtek, így ez a három kötet igazi közös munka gyümölcse.

Mi a munkamódszered?

Mindhárom kötet azonos módszer alapján készült. A levéltári kutatáson alapuló munkát követte az interjúk elkészítése, pontosítása, majd az így előkerült tények visszaellenőrzése. Ez leírva nagyon egyszerűnek tűnik, de kéziratok hónapokig tartó ingázását jelentette, köztem és a családok között, a különféle módosítások, kiegészítések miatt. Ezt követően rendeztem össze a komplett anyagot, és ezt küldtem el a könyvek szerkesztőjének, aki így egy sajtó alá rendezett, majdnem kész kéziratot kapott meg. Emlékszem, a szerkesztőm a harmadik könyv megjelenése előtt árulta el, mennyire meglepte katonás precizitásom, hiszen a kéziratokban csak apróbb változtatásokra volt szükség.

Kik segítik a munkádat?

Az első kötet bemutatása után az interneten is sokan jelentkeztek nálam azzal, hogy családtagjaik Pápán szolgáltak. Ez vezetett a második és harmadik könyv kiadásához. A legtöbb segítséget a volt pápai katonák rokonai, leszármazottai adták, akik a személyes emlékeiket és őseik megmaradt leveleit, fényképeit, naplóit osztották meg velem. Mellettük a hivatásos levéltárosokat, kutatókat sem felejthetjük el, akik minden engedélyt megadtak és rengeteg háttérmunkát végeztek azért, hogy hiteles adatok legyenek a kezemben.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanata a kutakodásnak?

Rengeteg ilyen van, számomra egy-egy katona végső helytállása, a hősi halál körülményei azok, amiktől még most is megborzongok. Ilyen például Magyari őrmester története, ami máig kísért, akinek hősi halálát egy helybéli szemtanú a helyszínen írta le és így is került be a könyvembe. Oszlánszky őrmester életútjának leírása kapcsán a lánya köszönetnyilvánítása érintett meg mélyen, ami változtatás nélkül be is került a könyvbe.A legendás ejtőernyős tiszt, Sanna Henrik fia Ausztráliából írt köszönőlevelet azért, hogy apja rég elfeledett történetét sikerült közösen feltárnunk. Ezek a visszajelzések mindig megerősítenek abban, hogy az irány, amit képviselek jó, hiszen a családok számára sokszor lezárást, elégtételt, vagy épp izgalmas új tudást jelent egy-egy fejezet.

Hogyan fogadta a közönség a könyveidet?

A családtagok egyértelmű és óriási hálával fogadták, ami engem is meghatott. A magyar katonai hagyományőrző közösség tagjai is rendre adják le a megrendeléseiket, érződik az érdeklődés a múlt névtelen katonahősei iránt. A Magyar Honvédség aktív állományú katonái, tábornoktól a közkatonáig szintén nagy várakozásokkal fordulnak a könyvek felé. Volt köztük olyan, aki tevékenyen is segítette a kiadást, majd jelezte, hogy az ő családjában is akad pápai ejtőernyős.A Pápa helytörténete iránt érdeklődő idősebb helyiek közt is sikert arattak a kiadványok, ők máig élő emlékként kezelik a II. világháború helyi eseményeit, nekik egy-egy névhez tartozik egy arc, vagy egy történet is.

Sajnos a fiatalabb generációk körében már nem annyira népszerű ez a kérdéskör, nem tudnám megmondani, hogy miért, hiszen a saját városuk múltjához kötődik a téma. Hagyományőrzőként sok általános és középiskolában tartottam előadást, ahol a gyerekek többségének számára a katonai hagyományok megismerése már nem trendi, vagy épp csak a fegyverek egyenruhák ki- és felpróbálásáig érdekes. Ennek ellenére minden osztályban van egy-két csillogó szemű fiatal, akikkel az előadás után még órákig beszélgettünk. Ők viszik majd tovább a lángot, vagy épp már el is kezdték, csak nem veszik észre.

Három könyvet írtál eddig. Várható a folytatás?

Először szeretném kifújni magam, de a három kötet hírére már most több pápai katonautód jelentkezett történetekkel,így remélem, lesz elég erőm megfelelni ezeknek az elvárásoknak is. Így, most párhuzamosan fut a megjelent harmadik kötet példányainak kipostázása, és az előkészítő munka egy negyedik kötet kiadása kapcsán, ami még évekig is eltarthat.

Hol lehet elérni a könyveket?

A sorozat eddigi három kötete magánkiadásban jelent meg, így első sorban nálam, a frankhusar@gmail.com címen, bár mindenkit figyelmeztetek, nagyon gyorsan fogy.

horvath_feri_2.jpgHorváth Ferenc ma, amatőr hadtörténészként, hagyományőrzőként, a pápai ejtőernyősök krónikásaként.

Miért tartod fontosnak, hogy ezek a történetek fennmaradjanak?

Egy egyszerű baka visszaemlékezése ugyanúgy elemi része a történelem megismerésének, mint egy hivatalos, pecsétes parancs, amit egy nagy katonai vezető írt alá. Az én könyveim nem akarnak tudományoskodni, csupán rögzíteni szeretném azoknak az emlékeit, akik ott guggoltak a lövészárkokban, az ellenséges tűzben. Lehet,hogy néha tévednek, lehet, hogy rosszul emlékeznek, még az is megeshet, hogy csúsztatnak, de a saját, szubjektív igazságukat, ők élték meg, hiszen a csatákat is ők vívták meg. Ezeket a tapasztalatokat meg kell vizsgálni és tovább kell adni a jövő generációinak.

Mit üzen a múlt a mai kornak?

A legfontosabb üzenete az, hogy voltak olyanok, akik a Haza védelmére esküdtek,és ha kellett,halálig ragaszkodtak ehhez az eskühöz. Nem tartotta őket otthon sem család, sem gyávaság, teljesítették a kötelességüket. Erre a viselkedésre szeretném felhívni a figyelmet és példaként állítani őket a jelen generációi elé. Remélem, a könyveim hozzájárulnak a magyar katonák és a pápai közösség önfeláldozásának hazai és nemzetközi elismeréséhez.

Kiknek ajánlod az eddig megjelent három könyvet?

A fiataloknak, akik már az én katonaidőm után születtek, azért, hogy megértsék, milyen nehézségek árán építették újra az országot az elődeik. Hogy megtudják, milyen veszélyben forgott a pápai ejtőernyősök megélhetése, életbiztonsága 1945 után, amikor egy család sorsa akár azon is múlhatott, hogy a családfő a háború alatt melyik katonai alakulatban szolgált. A családtagoknak, hogy büszkék lehessenek az elődjeikre úgy, ahogy én is büszke vagyok az édesapámra, és nem utolsó sorban a mai pápai katonáknak, akik így megtudhatják, hogy az általuk koptatott betonon kik is jártak előttük.

Végezetül egy záró kérdés: Mit gondolsz az ejtőernyős hagyományőrzőink munkájáról?

 Mint hagyományőrző, fontosnak és elismerésre méltónak tartom amit csináltok. Ritka folt a katonai hagyományőrzés világának térképén, ahogy a magyar királyi 1. vitéz Bertalan Árpád honvéd ejtőernyős ezredből is csak egy volt. Szerintem nagyon precízen teszitek a dolgotokat, a múlt kutatása terén éppúgy, mint a fegyverek, egyenruhák, eszközök bemutatása terén. Az ismeretterjesztés terén pedig nyitottak vagytok az együttműködésre mindenkivel, aki érdeklődik a történelem iránt, ami szintén elismerésre méltó.

20251013_175107.jpgAz "Ők is a hazát szolgálták – A második világháborút megjárt pápai katonák történetei" című sorozat három, eddig megjelent kötete.

Fotó: Horváth Ferenc archív

- Kiss Dávid -

 

Szólj hozzá!
2025. augusztus 23. 13:56 - SFBlogger

A harmadik ugrás - Pap Attila visszaemlékezése

Kedves Barátaink!

Az 1. Harci Ejtőernyős Iskola (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa - 1SBS) 2025. augusztus 8-9 között megrendezett katonai ejtőernyős képzésnek harmadik, záró ugrására emlékezik vissza Pap Attila bajtársunk. A visszaemlékezéshez jó szórakozást kívánunk.

529394518_759690156815046_8228701983893665074_n.jpg

A gép motorja köhögve felmorgott, ahogy a harmadik felszállásunkhoz készülődött. Az AN-2-es, ez a hatalmas, duplafedeles szárnyakkal rendelkező „repülő traktor” olyan érzést keltett, mintha a múltból ragadt volna itt. Talán így is volt. Mégis, ahogy nekifeszül széles szárnya a szélnek, ahogy az ajtón túl a fű egyre vadabbul hullámzik a légáramtól, minden idegszálammal érzem: ez az, ahol elkezdődik.

Ilyenkor mindenki elhalkul. Magába mélyed, számot vet önmagával. Én már túl voltam, ráadásul aznap két ugráson, mi baj történhetne? Mégis, valamiért most jobban félek, mint először. A második körben én vagyok az első ugró, nincs idő halogatásra, nincs kire várni. Több ezer kilométert utaztunk ezért, itt és most nincs visszaút.

hqrs1mo4.jpg

Felkészülés ugrás előtt - vidám arcok!

A gép gyorsan elemelkedik. Az ablakon túl a lengyel táj apró foltokká zsugorodik, a homokos síkság, a Błędów-sivatag dűnéi pedig ott várnak alattunk. Eszembe jut a rengeteg szervezés, a hosszas üzenetváltások, a nyelvi korlátok. És az is, hogy egy évvel ezelőtt, egy hosszúra sikerült éjszakán ígéretet tettem: megcsinálom. Most harmadszor készülök rá. Már a gépen ülök, és nincs más hátra, csak szó szerint előre.

Kinyílik az ajtó. A hideg szél az arcomba vág, és hirtelen eltűnik minden illúzió. Nem vagyok vallásos ember, de abban a pillanatban az összes vallás minden istenéhez egyszerre fohászkodtam. Az első sor elhagyja a gépet, egyik pillanatban még mellettem ültek, a következőben már nincsenek sehol. Tudom, hogy most én következem. Az ugratóparancsnok int. Mintha percek telnének el, pedig csak tizedmásodpercek. Fel kell állnom, mintha ólomcsizmát viselnék és azt a kilométereknek tűnő három lépést az ajtóig meg kell tennem. Megérkezik a félve, rettegve várt hátveregetés: most kell menni.

530957007_759690673481661_4136606473205612310_n.jpg

Beszállás a gépbe.

Ekkor átjár a vegytiszta halálfélelem. Csontvelőig hatol, minden porcikám tiltakozik. A testem tudja, mit jelent ez a mozdulat: kilépni a semmibe, szó szerint a semmibe pár méter zsinórral és selyemmel. Mégis megteszem. Életem legnagyobb lépését.

Kilépek.

A világ kifordul önmagából. A zuhanás első másodpercei nem félelmet, hanem egy fehér ürességet hoznak. Nincs már kérdésem, mindenre felkészültem. Hatalmasat ránt a heveder. Ernyő kinyílik, és a száguldás csenddé szelídül.

Kinyílt.

Végre a szél tépi az arcomat, a homok- és erdőfoltok alattam. A kupolám rendben és szépen távol vagyok mindenkitől. Minden érzékszervem egyszerre robban, minden idegszálam kiéleződik és fellélegez. Ez nem álom az ugrásról, ez maga az ugrás.

8-cqbwj7.jpg

Látkép a repülőgépből.

A tomboló őrületet felváltja a lebegés békéje. Ott vagyok, egyedül, fenn a semmiben, a sivatag fölött. A nap lassan lebukik a horizonton, narancsszínű fénybe vonva a homoktengert. Csak én és az ernyő maradunk. Az én ernyőm.

Az idő kitágul. Fenn a magasban megszűnik a rohanás, minden teljesen lelassul. Csak a csend, a színek és a suhogás marad. A föld lassan közeledik, bennem pedig egyre erősödik a gondolat: ejtőernyős vagyok. Amikor talpam újra földet ér, érzem, hogy valami megváltozott. Mintha a világ kicsit kitágult volna. Nem lettem más ember, nem fogok másként viselkedni. De kicsit máshogy vibrálnak a színek, szebben csengnek a hangok.

e1t89zwy.jpg

A földön, immár katonai ejtőernyősként, lengyel barátainkkal.

A harmadik ugrásról készült videó ITT tekinthető meg!

- Pap Attila -

Támogasd a munkánkat a Patreonon: patreon.com/kulonlegeshagyomany
Kövess minket Facebookon: facebook.com/magyarkulonlegeserok
Kövess minket Instagramon: instagram.com/magyarkulonlegeserok
Kövess minket TikTokon: tiktok.com/@magyarejtoernyos

 

Szólj hozzá!
2025. augusztus 21. 19:35 - SFBlogger

„Csak ne nézzek le a földre!” - Berkesi Balázs hagyományőrző gondolatai

Kedves Barátaink!

Az 1. Harci Ejtőernyős Iskola (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa - 1SBS) 2025. augusztus 8-9 között megrendezett katonai ejtőernyős képzéséről Berkesi Balázs bajtársunk is megosztja gondolatait blogunkon. A rövid emlékezéshez jó szórakozást kívánunk.

529394518_759690156815046_8228701983893665074_n.jpg

Kereken tíz éve vagyok a Magyar Ejtőernyős-Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör és annak anya szervezetének a Magyar Különleges Erők Hagyományőrző Egyesület tagja. A katonai ejtőernyőzés középiskolás korom óta foglalkoztat, különösképpen a légi szállítású és légi mozgékonyságú lövész szervezetek tekintetében. Egykor volt sportlövész edzőm édesanyja az MHSZ-nél repült és ejtőernyőzött, a versenyeink szüneteiben gyakran mesélt saját tapasztalatairól, ami tovább növelte az érdeklődésemet az ejtőernyőzés világa iránt. Hagyományőrző pályafutásom során a magyar felderítő alakulatok és alegységek történetével ismerkedtem meg behatóbban, különösen a harcászati rendeltetésű szervezetek fogtak meg összetettségükkel. Viszont számomra a legfontosabb alakulat a magyar hadtörténelemben az a MH 88. Légimozgékonyságú Zászlóalj és jogutód szervezetei, lettek, melyek egyesítik a légi mozgatás minden ágát, az ejtőernyős, a helikopteres és a harcjárműves kirakást is.

xorw59ur.jpg2022-ben, mint az MH 88. GYRZ egyik katonája bajtársaim körében.

Az alakulat emlékét őrző hagyományőrként mindig is az volt az érzésem, hogy addig nem beszélhetek kellő szakértelemmel az ejtőernyős kirakás előnyeiről, illetve hátrányairól, amíg magam nem tapasztaltam meg az ugrás élményét. Számtalan gondolat merült fel az évek során, hogy mi, olyan hagyományőrzők, akik nem lehettünk mélységi felderítő sorkatonák, esetleg fegyveres szolgálatunk során nem ejtőernyős szervezetnél szolgáltunk, hogyan tudnánk az ejtőernyős ugrást "bepótolni". Az I-re a pontot az tette fel, hogy megismerkedtünk a lengyel 1. SBS (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa) csapatával, akik katonai ejtőernyőkkel folytatnak képzéseket nem is túl messze Krakkótól, amit bátorkodhatunk a "lengyel Szolnoknak" is hívni, hiszen 1957 óta fontos szerepet játszik a lengyel katonai ejtőernyőzés életében.

udz3awid.jpgAz első ugrás előtt, felszerelés közben, gondterhelt arccal. Nyugtalan voltam, mert bár tudtam mi fog történni, mégis csak életem első ugrása volt ez. A háromból kétszer voltam első ugró, így példát kellett mutatnom a mögöttem állóknak és büszke vagyok, hogy ennek eleget is tettem! A harmadik ugrásnál a második ülésen kaptam helyet, de mindenki tudja, hogy három a magyar igazság!

Az 1.SBS által nyújtott tanfolyamot több szempontból is előnyösnek találtam, hiszen körkupolás ejtőernyőt alkalmaznak és a repülőgép amiből az ugrásokat végrehajtják, egy igazi retro klasszikus, egy AN-2 (NATO kódja: COLT). A géptípus, magyar katonák százait szolgálta az évek során, nagyon sokan hajtották vége első ugrásaikat a fedélzetéről. Magukrólaz ugrásokról nem akarok sokat beszélni, sokkal inkább hálámat is tiszteletemet szeretném kifejezni magyar, illetve lengyel bajtársaim, vezetőnk Varga Zsolt, "segédoktatónk" Gulyás Zsolt és nem utolsó sorban az 1.SBS csapata felé, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a képzés!

fnpytv8u.jpgA harmadik ugrás előtt. Az egész napos képzéstől fáradtan de már magabiztosabban…

A három ugrásom közül én a másodikat éreztem a legjobbnak, ahol már nem vicsorogva, fejhangon számolva, esetlenül (igaz bátorítás nélkül és nyitott szemmel) léptem ki a gépajtón, hanem jól elrugaszkodva, helyes lábtartással, az indulást jelző "Go!" után "BERTALAN!" kiáltással vetődtem bele a menetszélbe.

nid2cwaq.jpg… és már a földön, lengyel ejtőernyős bajtársak körében, a Baráti Körünk zászlóját tartva, ami egy ízben nálam is volt az ugrások közben.

Köszönöm MINDENKINEK aki vezetett, oktatott, hajtogatott, biztatott! "BEVETÉSRE KÉSZ! - DESANT!"

A harmadik ugrásról készült videó ITT tekinthető meg!

- Berkesi Balázs -

Támogasd a munkánkat a Patreonon: patreon.com/kulonlegeshagyomany
Kövess minket Facebookon: facebook.com/magyarkulonlegeserok
Kövess minket Instagramon: instagram.com/magyarkulonlegeserok
Kövess minket TikTokon: tiktok.com/@magyarejtoernyos

 

Szólj hozzá!
2025. augusztus 17. 14:56 - SFBlogger

Ejtőernyős képzés a lengyel sivatagban

Kedves Barátaink!

Hosszas technikai szünet után ismét poszttal jelentkezik a Felderítők Blogja! A hallgatást Kiss Dávid bajtársunk írásával törjük meg, aki harmadmagával vett részt 2025. augusztus 8-9-én az 1. Harci Ejtőernyős Iskola (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa - 1SBS) katonai ejtőernyős képzésén. A poszthoz jó szórakozást kívánunk.

529394518_759690156815046_8228701983893665074_n.jpg

2018. 12. 06-án, tíz éve léptem életemben először a "csatatérre" katonai hagyományőrzőként. Alapító tagja voltam a „II. Világháborús Amerikai Hadiemlékeket Ápoló Alakulatnak”, akikkel az USA hadseregének 101. légiszállítású hadosztályának 506. ejtőernyős gyalogezredének „E” azaz „Easy” századát mutattuk be. A híres alakulat minden tagja önként jelentkezett, hogy a haderő egyik legkeményebb kiképzőprogramja során felkészítsék őket az akkoriban még újdonságnak számító ejtőernyős ugrásra és a földet érést követő harcokra. Nekünk hagyományőrzőként szerencsére nem kellett megvívnunk az egykori nagy csatákat, csupán bemutattuk az akkor használt, a televízióból és a videojátékokból ismert egyenruhákat, felszereléseket, fegyvereket. Ejtőernyővel sem ugrottunk, bár büszkén viseltük a korabeli jellegzetes ejtőernyős bakancsot, a különleges ejtőernyős egyenruhát, az amerikai légiszállítású csapatok sapkajelvényét és az ezüst ejtőernyős jelvényt, hiszen ezek nélkül nem is lett volna teljes a kép.

harka.jpg

Az első hadijáték "ejtőernyősként"

2008 óta 17 esztendő telt el. Én hagyományőrző maradtam, immár magyar színekben képviselve az ejtőernyősök, mélységi felderítők, hazai történelmét. Korabeli egyenruhában, fegyverzettel és felszereléssel vettem részt 20-40-70 kilométeres katonai menetgyakorlatokon, lőttem a múltban rendszeresített fegyverekkel, megtanultam rejtett figyelőt építeni, és aludtam csoportbázison. Ott voltam a közelharc-bemutatókon, földi ejtőernyő-lobbantó- és hajtogató bemutatókon, ahol valódi katonai ejtőernyőket használtunk. Mindent megtapasztaltam, amit a múlt magyar mélységi felderítőinek is át kellett élniük, csak más intenzitással, játékból. Ám ejtőernyővel még mindig nem ugrottam. 

2025. augusztus 9-én azonban lehetőséget kaptam arra, hogy ez megváltozzon. A lengyel 1. Számú Ejtőernyős Harci Kiképző Iskola (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa) szervezésében katonák, rendőrök, katonaiskolás kadétok, katonai hagyományőrzők, sőt, civilek százai vehetnek részt katonai, körkupolás ejtőernyős ugrótanfolyamon, melynek helyszíne a lengyel hadsereg által közel száz esztendeje katonai gyakorlótérként használt Błędów-sivatagban található Rommel-bunker melletti homoksíkság. A bunker arról kapta a nevét, hogy ebben a lengyel homoktengerben készültek fel a sivatagi hadviselésre az Afrika Korps harcba induló német katonái, akiket maga a „Sivatagi Róka”, a legendás Erwin Rommel tábornok szemlélt erről a helyről.

A tanfolyam az elméleti képzés mellett magában foglalja a gyakorlati, földi felkészítést, valamint három bekötött ejtőernyős ugrást, a szovjet repülőipar egyik igáslovának számító, Antonov An-2 szállítógépnek és az amerikai hadsereg ejtőernyős alakulatok igáslovának számító MC-6/SF10 ejtőernyőnek köszönhetően. Így kelet és nyugat haditechnikájának találkozásából jöhetett létre egy páratlan, ám magyar pénztárcához mérve borsos árral rendelkező lehetőség.

A földi felkészítést mi egy hónappal korábban, 2025 júliusában elvégeztük, ám ekkor sajnos letiltották az ugrásokat, az ugrózónában uralkodó erős szél miatt. Ugrózónának, vagy ledobási övezetnek nevezik azt a kijelölt területet, ahová a légi úton szállított csapatok, ejtőernyősök, vagy helikopterrel deszantolt katonák leszállnak. Ide nem szállhattunk le mi, bár megismertük az ejtőernyő felszerelésének menetét, a gépelhagyás során, után és a földet éréskor használt technikákat, sőt, még olyan különleges helyzetekre is felkészítettek minket a kiképzők, a lengyel hadsereg ejtőernyős veteránjai, mint a fára, háztetőre érkezés, az ejtőernyőhiba és a mentőernyő nyitása, vagy épp a levegőben összeütközés. Külön kihívást jelentett, hogy a képzést lengyelül, tört angol összefoglalókkal tarkítva kaptuk meg, így a legtöbb tudást a gyakorlati oktatás során lestük el. No meg rengeteget kérdeztünk.

A júliusi csapat négy főből állt, ám egyikünk, a tapasztalt ejtőernyős, mélységi felderítő veterán, Zsolt, másodszorra nem tudott velünk tartani. A hiányát végig éreztük, tudtuk, hogy velünk kellene ugrania. Helyette egy másik Zsolt, a hagyományőrző csapatunk vezetője, szintén mélységi felderítő veterán segített fuvarral és lelki támogatással, ami rengeteget számított.

Így három fős ugró létszámmal vágtunk neki a kalandnak. A Lengyelországig vezető 600 kilométeres út végén, 1,5 kilométerre a repülőtértől meg is kezdődtek a kalandok, mivel a GPS jelét követve, valamint lelkes biztatásunkra, az autóval sikeresen megfeneklettünk egy mocsaras erdőben. Nosza, telefonáltunk is a repülőtérre, majd eligazítás után bezártuk a kocsit és felmálházva, gyalog indultunk tovább. Itt a nagy létszám miatt, csupán az ejtőernyő-hajtogató asztalokon maradt nekünk hely, itt készítették elő a másnapi ugráshoz az ejtőernyőket a riggerek, azaz az ejtőernyő-karbantartás, hajtogatás és javítás avatott szakemberei. Szám szerint hárman. A tanfolyamon részt vevők száma legalább tízszeresen haladhatta meg az ejtőernyőket biztonságosan előkészítő csapat létszámát.

530852059_759690396815022_5036167922372465099_n.jpg

Felszerelés ugrás előtt.

A három ejtőernyős ugrást egyetlen napba sűrítették a szervezők, így korán keltünk reggel. Gyors fürdés, borotválkozás után felöltöztünk a korabeli, eredeti, 1987M ejtőernyős gyakorlóinkba, 1965M ejtőernyős bakancsokkal és a zöld ejtőernyős barettsapkákkal kiegészítve, melyeket a nadrágunk combzsebébe tűrtünk, hiszen még nem érdemeltük ki, hogy becsülettel viseljük azokat.

Az első ugrás előtt újra átvettük a gyakorlati fogásokat, biztonsági előírásokat, ugrógyakorlásra is sor került egy magas emelvény középső fokáról, a puha homokba. A kiképzők elmondták, ilyen lesz majd az igazi földet érés is. A társaink a lengyel fegyveres erők minden szegmenséből érkeztek, akadt köztük rendőr, katona, veterán ejtőernyős, és rengeteg kadét. Nekem megdöbbentő volt látni a fiatal, 15-17 éves fiúkat és lányokat, ahogy teljes komolysággal szerelkeztek fel ugráshoz, majd nevetve mutatták a hüvelykujjukat felém, aki kétszer annyi idősen álltam a sorban velük együtt.

Ahogy közeledett az ugrás ideje, egyre inkább magamba szálltam. Nem tudtam elképzelni, milyen is lesz kiugrani az ajtón, mit érzek majd a levegőben pörögve, milyen lesz az ejtőernyő nyitása, a lebegés, és amitől igazán tartottam, a földet érés. Évek óta sérült jobb térddel, részlegesen szakadt szalagokkal, ráadásul 15 kiló felesleggel a testemen nem tűnt a világ legtermészetesebb tevékenységének 800 méter magasról kiugrani, egy kifogástalanul működő repülőgépből, hogy az életemet egy kilenc méter átmérőjű selyemkupolára bízzam, remélve, hogy nem kell kézzel kinyitnom a mellkasomra rögzített mentőernyőt.

530652161_759690510148344_4583830735663169195_n.jpg

Csoportkép ugrás előtt.

A hátamon viselt főernyő nyitásához csupán arra volt szükség, hogy kiugorjak a repülőgépből, a többit a gravitáció és a testem tömege elvégezte, mivel az ejtőernyőt tartó zsák egy hosszú kioldózsinór segítségével a repülőgép belsejében futó huzalhoz lett kapcsolva. Ez a kioldózsinór húzta ki a zsákból az ejtőernyőm kupoláját, ami aztán a zsinórzaton függve megtelt levegővel és kibomlott a fejem felett. Az egész folyamat 3-4 másodpercig tart csupán. Ennek számon tartására, az ugró, ezt jól megtanultuk, különleges módon számolja a másodperceket. Ha csupán úgy számolnánk, ahogy az iskolában tanultuk, „egy-kettő-három”, az izgalomtól sietve, könnyedén hibásan azt hihetnénk, baj van, nem nyílt ki a kupola az előírt idő alatt. Így a hosszabb, több szótagból álló „egy-ezer, két-ezer, három-ezer” számolásra tanítottak minket, ami biztosabban kiadta a másodpercek ritmusát.

A hosszú, viccelődéssel, mosdójárással és várakozással tarkított órán után egyszer csak a mi csoportunkat szólították a „felszerelővonalhoz”. Az ejtőernyő-hajtogató ponyvára kihelyezett háternyők közül kiválasztottunk egy szimpatikusat, a fejünkbe nyomtuk az ejtőernyős védősisakot – amik teljesen véletlenül azonosak voltak az amerikai hadsereg kommandósai által még 1993-ban, Szomáliában használt védősisakokkal – és a riggerek segítségével felszerelkeztünk. A 13 kilogramm össztömegű háternyő, az öt kilós hasernyővel, a fekete sisakkal, gyorsan befűtötte az egyenruhánkat, de azt hiszem, sarkvidéki szélben is izzadtunk volna az ismeretlentől való félelem és szorongás miatt.

Miután felszereltünk, beosztottak minket a stick-ekbe. Egy stick, a repülőgép egyik padsorán ülő oszlop elnevezése, ebben az esetben öt ember volt. Én a második stick utolsó előtti embere lettem, mögöttem egy 140 centi magas, szemre 16-17 éves lány következett. Amint elhelyezkedtünk a gépben, elszorult a torkom és a fejemben sorjázni kezdtek a múltban olvasott ejtőernyős visszaemlékezések, idegen emberek, idegen érzései. Aztán következtek a háborús filmek, sorozatok felvillanó jeleneteiben látott színészi játék emlékképei. Majd a videojátékok digitálisan tökéletesre szerkesztett jelenetei. Kapaszkodót kerestem, miközben a gép elrugaszkodott a földtől. Semmi sem segített. Ejtőernyős ugrásra készültem.

530957007_759690673481661_4136606473205612310_n.jpg

Gépre szállás.

Idegességemben körül pillantva megláttam a mellettem ülő fiatal lány tekintetét, aki feszülten figyelt maga elé. Bemutatkoztunk, de nem emlékszem a nevére sem. Megkérdezte, hogy hányadik ugrásom lesz ez, és hogy izgulok-e. Elmondtam, hogy az első, és bizony nem vagyok nyugodt. Ő erre azt válaszolta, neki ez az ötödik és retteg. Össze is mosolyogtunk, belecsaptam a tenyerébe, és megállapodtunk, hogy minden rendben lesz.

Az ugratótiszt ekkor kinyitotta a gép ajtaját, amitől orkán erejű szél süvített be a deszanttérbe. A következő mozdulattal jelezte, hogy mindenki ellenőrizze a felszerelését. Amennyire ülve ez lehetséges volt, engedelmeskedtünk: meghúztuk a sisakok állszíját, ellenőriztük az ernyő hevederének kapcsait. Feltartott hüvelykujjal jeleztük, minden rendben. Pedig nagyon szívesen lettem volna másutt. Vagy két nappal öregebb. Ezután az ugratótiszt beakasztotta a kioldózsinórjainkat a felettünk futó kábelbe. Mintha akasztanának. Eszembe villant egy veterán ejtőernyősök ugrásáról látott videó, ahol az egyiküknek a torka előtt futott el a zsinór, ami ugráskor a nyakára tekeredve megfojtotta volna. Szerencsére időben észrevették, és korrigálták, de a lehetséges hiba beleégett a lelkembe.

Az első stick a következő utasításra felpattant, majd az első ember az ajtóba lépett. A kürt jelzésére, és az ugratótiszt ütését a vállán érezve azonnal el is tűnt a gépajtóban. Őt szinte azonnal követte a második ugró, majd a harmadik, negyedik, ötödik. Csak a kizuhanó testek suhanását hallottam. Az öreg „Ancsa”, ahogy az An-2-est otthon becézik, éles fordulóba kezdett, körbe repülve a sivatag felett lebegő bajtársainkat. Az ugratótiszt mindent rendben is talált, így mi következtünk. Az utasítására talpra verekedtük magunkat az imbolygó repülőgépben, majd az első ember a gépajtóba állt. Az ugratótiszt a vállára csapott és az első ember, az első magyar a csapatunkból, Balázs, kint is volt a gépből. Aztán a második. A harmadik. Majd én álltam az ajtóban, a tanult testtartásban, karjaimat magam előtt keresztezve, az egyenruhám zubbonyának felkarját markolva. Szóltak, hogy ne nézzek le. Én lenéztem, és elmosódó homokszínű foltot láttam, zöld szegéllyel, a közeli erdő fái miatt, amit az ég kékje koronázott. Ebbe kell kiugranom?

GO! Kiáltott az ugratótiszt, én pedig egy fél lépést léptem előre. Aztán felet hátra. Nem, ez nem jó ötlet! De muszáj! Az ugratótiszt megunta pillanatnyi tétovázásomat és a háternyőmre csapva kilökött a gépből. Én lehunytam a szemem és éreztem, ahogy a testem megpördül. A jobb lábammal, a tanultak ellenére kirúgtam oldalra, majd visszarántottam a másik mellé, hogy zárt pozícióban zuhanjak tovább. A surranóm szára ekkor vágott bele a lábamba a bokám felett. Számolni sem volt időm, de nem is tudtam volna. A három, vagy négy másodperc vegytiszta halálfélelemben telt, az agyam tehetetlenül harcolt a szikár tények ellen. Nyolcszáz méter magasan repültünk. Kilöktek egy gépajtón. Most zuhanok. Minden reményem a hátamon lévő ejtőernyő, de mi van, ha nem nyílik? Akkor ott a mentőernyő. Hol a fogantyúja?

nevtelen.jpg

A gépelhagyás pillanata - videóból kivágva.

Ekkor egy kemény rántást éreztem a vállaimon és a világ zuhanása lelassult. Ki mertem nyitni a szemeimet. Ziháltam. Felnéztem, és a fejem fölött felejthetetlen látvány fogadott, a háternyőm zöldesbarna kupolája teljes pompájában kinyílt. Élek. Ereszkedek. A következő feladatom az ugrási zóna megtalálása volt, amit egy kék mezőben lévő sárga nyíl jelölt. A nyíl iránya adta meg a szél irányát is, ebből tudtam, hogyan fordítsam az ejtőernyőmet. Lassan meghúztam az egyik irányítószálat, így elkezdtem körbe forogva felmérni a terepet. A társaim mind kint voltak a gépből és szépen ereszkedtek lefelé. Én is nekikezdtem a lassú körözésnek, miközben egyre nyugodtabb, eufórikusabb lettem. Megy ez! Ejtőernyőt kormányzok a lengyel sivatag felett, mint a katonák a filmekben, könyvekben, játékokban. Nekem is sikerült! Szabályosan, kevesebb, mint 30 méterre fogtam földet a jelzéstől, ezzel én kerültem a legközelebb hozzá. A földet érés közben igyekeztem mindkét lábamra esni, ahogy tanították, de a bal talpam kicsivel gyorsabban ért le, így azonnal a bal oldalamra dőltem és a vállamon, hátamon nyekkentem.

A közelben egy lengyel bajtárs szedte össze épp az ejtőernyőjét, ő kiáltott oda, hogy minden rendben van-e. Csak nevetni tudtam, hiszen teljesen természetellenes volt az egész. A tanultak szerint elkezdtem lecsatolni az ejtőernyőmet, és neki láttam elpakolni a tárzsákomba, amikor a lengyel srác mellém ért, és felajánlotta, hogy segít. Együttes erővel behajtogattuk az ernyőt a tárolóba, majd megvártuk a sivatagot járó homokfutót, ami összegyűjtötte az ejtőernyőinket. Kivettem a zsebemből és feltettem a zöld ejtőernyős barettemet, gondosan ügyelve rá, hogy a fekete szűkítőzsinór, amivel méretre lehet állítani, kilógjon. Ez a katonai ejtőernyős ismérve. Immár jogosan viselhetem.

Hosszú sivatagi séta következett, aminek a végén Zsolt, a rangidős várt. Katonásan elé léptem és jelentettem, egy ejtőernyős ugrás végrehajtva, sérülés nincs. Már várt minket az árnyék, az ásványvíz, a fuvar a reptérre, a második körre. Ekkor vettem észre, hogy vérzik a lábam és kiszáradt a szám, iszonyatosan szomjas vagyok. Az adrenalin, ami eddig dolgozott bennem, most hagyta el a testemet, A kezem remegett, és valahogy bágyadtnak éreztem magamat. Egész úton hidegen hagyott a többiek ökörködése, csak a szükséges mértékben vettem részt az ünneplésben, bár nagyon boldog voltam, hogy megálltam a helyem. Fejben már az elkerülhetetlen második ugrást vártam. Nem voltam benne biztos, hogy akarom én ezt.

Aztán a két ugrás közti szünetben a többiek rábeszéltek. Elmondták, hogy ők is azt érezték, amit én, ugyanúgy csinálták, ahogy én, nem maradtam le tőlük, sőt, meg én voltam a legközelebb az egész stick-ből a kijelölt ponthoz, így bebizonyítottam, hogy jól irányítom az ejtőernyőt. Elmondták, hogy ha most félbehagyom, amit elkezdtem, akkor feleslegesen jöttem ki velük, és soha nem néznek majd úgy rám, mint eddig, mert ez rám nem jellemző. Úgy döntöttem nem hagyok magamnak egérutat. Befizettem a tanfolyam díját, amit általában csak az ugrások után szoktak. Gondoltam: ha kifizettem, végig is csinálom.

Szinte minden ugyanúgy zajlott le, mint az első alkalommal, csak a feszültség volt nagyobb. No meg a szél. Bár az ugratótisztnek nem kellett kilöknie a gépből, ismét ledadogtam az ajtóban és csak a második kiáltásra ugrottam. Immár magamtól. A kinyíló kupolámba azonnal belekapott a szél és elsodort a sivatag szélén tornyosuló erdő, házak, kémények fölé. Azonnal ellen-kormányoztam, így sikerült visszatérnem a homoktenger fölé. Lefelé ereszkedve láttam, milyen messze van a célterület, ahogy azt is, hogy alattam egy ember már hajtja is az ernyőjét. Balázs volt az, aki ismét elsőként ugrott. Odakurjantottam neki, majd elhúztam a feje felett. Kevés híján a nyakába pottyantam, elmondta, attól félt, a bakancsos lábammal lerúgom a fejét. A földet érés előtt a szél ismét tekert egy negyedet az ejtőernyőmön, így csavarodó testtartásban értem földet. Először a lábam, majd a térdem, majd a kezeim, és a könyököm értek a homokba. Majdnem pofára estem. A szél ráadásul elkezdte feltölteni a kupolát, én pedig négykézláb tápászkodtam felfelé. Ha a szél belobbantja a kupolát a földön, az végig vonszol a sivatagon és akár komolyan meg is sérülhetek. Káromkodva pattantam fel és futottam oldalra, hogy kivegyem a szelet a kupolából, ami sikerült is, így megúsztam egy megalázó és veszélyes kutyázást. Az úton hazafelé már én is vidám voltam. A gyülekezőponton örömmel öleltük meg egymást a lengyel kadét barátainkkal, akik csak kettőt ugrottak velünk, így a karjelvények cseréje után megöleltük egymást és elváltak útjaink. Ők mentek haza, mi pedig ugrani.

531696755_759690566815005_6236196059757409292_n.jpg

Eligazítás ugrás előtt.

Eljött a harmadik ugrás is, amit a házigazdánk Kris, előre beharangozott. Mind mondta, igazi csemege vár minket, mivel a nap zárásaként, a sivatagi naplementében ugrunk majd. ám előtte még csapatunk vezetője Zsolt akart beszélni velem. Fent volt a gépen a második ugrásnál és látta a tétovázásomat. Elmondta, hogy látja, ki merek ugrani a gépből, csak a legjobb módját keresem a gépelhagyásnak, ahelyett, hogy bíznék a kiképzésemben. Ez szerinte nem baj, de el kell hinnem, hogy meg tudom csinálni, hiszen már kétszer is bebizonyítottam mindenkinek, hogy megy ez nekem. Ezzel az útravalóval szálltunk fel a gépre, a kadétok helyett veterán lengyel kommandósokkal, akik előzékenyen minket engedtek az első sorba, így a harmadik ugró lettem. Megint ajtó. Megint toporgás. Megint két felszólítás, és már zuhantam is. Az immár ismerős rántás kíséretében kinyílt az ejtőernyőm, ám alig süllyedtem, miközben mellettem mindenki szépen ment lefelé. Nem értettem, mi történik, elkezdtem keresni a tájékozódási pontokat, balra akartam fordulni. A kezemben megreccsent az irányítószál. Az ernyő nem akart balra forogni. Meghúztam a jobb oldali szálat, erre már ment.

Körbe forogva egyszer csak, minden további magyarázat nélkül, tíz métert estem, mint amikor meglódul az emberrel a mozgólépcső, vagy a lift. Ekkor értettem meg: termiken, azaz felszálló meleg légoszlopon csücsültem, ami felfelé hajtotta a kupolámat, mint egy kis hőlégballont. A hőoszlopról lecsúszva aztán a meleg levegő helyébe a hidegebb jött és elindultam lefelé. Egyszerű fizika. Mindig gyűlöltem a fizikát, szívesebben maradtam volna tovább, mert a lemenő nap látványa a sivatagban káprázatos élményt jelentett. Szinte már giccses volt, ahogy alattam a többiek ereszkedtek, én pedig a Nap felé fordulva, lassan, de biztosan lebegtem utánuk. A talajfogás is tökéletesen sikerült, talpra, majd fenékre érkeztem, a kupola most nem is telt meg levegővel. Miután levetettem az ejtőernyőmet és elpakoltam a tárzsákjába, szembe fordultam a lemenő nap vörös korongjával, térdre ereszkedtem és hálát adtam Szent Mihály arkangyalnak, az ejtőernyősök védőszentjének, hogy végig megóvta az életemet és lehetőséget kaptam arra, hogy én is katonai ejtőernyős legyek. Amint felnéztem a csendes imámból, újra láttam elhúzni az öreg An-2-est felettem, és azt is, ahogy egy újabb stick ejtőernyős veti magát a vörös fénytengerbe. Költői volt.

530939664_759689973481731_5979617936382182858_n.jpg

Az ugrózónánk.

A gyülekezési ponton, a Rommel-bunker melletti kilátónál, a veterán ejtőernyősök sorra kérdezték: hányadik ugrás volt? Amikor megmondtuk, hogy a harmadik, testvérükként öleltek meg minket, pedig a legtöbbjük apánk lehetett volna. Kiderült, akadt köztük, aki az 1980-as évek végén, cserekiképzésen ugrott is magyarokkal, azóta nem hallott magyar szót, nem látott ilyen egyenruhát. Nosztalgiával töltötte el a hagyományőrzőink látványa. A reptérre már-már eufórikus hangulatban indultunk vissza, de még mindig nem fért a fejünkbe, nem fogtuk fel: ejtőernyősök vagyunk. Katonai ejtőernyősök. Nem csak bemutatjuk a hagyományt, mi is részesei lettünk annak. Az első magyar ejtőernyős katonai hagyományőrző szervezet tagjai, akik valóban ugranak is.

Este a jelvények feltűzésének rituáléja következett. Mindenki megkapta az ejtőernyős ugrókönyvét, benne az elvégzett ugrások adataival, a fém ejtőernyős jelvényt, a viselésre jogosító igazolvánnyal, egy névre szóló oklevelet, valamint egy különleges karjelvényt, amit csak az viselhet, aki ugrott is a képzésen. A jelvények átadása után ejtőernyős-avatás következett: az új ugrók megfogták a bokájukat, azok pedig, akik már korábban rendelkeztek ugrással, végig verték a fenekünket. A barátságos beavatás után házigazdánk, Kris személyesen tűzte a mellkasunkra a fém ejtőernyős jelvényt, katonamódra: nagyot csapott a zubbonyunkra tűzött jelvényre, aminek szabadon hagyott fém tüskéi belevágtak a mellünkbe. Így vérrel adóztunk a szárnyak kiérdemléséért.

531985542_759690736814988_3605933669113567126_n.jpg

Az emléklapok és az ejtőernyős jelvények átvételének pillanata.

Az ünnepség után, amikor mindenki mindenkinek gratulált már, hullafáradtan indultunk aludni. Ezúttal nem a hajtógatóterembe, hanem a vendégek szálláskonténerébe, ahol találtunk üres szobát, ágyat, matracot. Sokkal kényelmesebb volt így.

Másnap reggel katonai ejtőernyősként indultam haza Lengyelországból. Csak 17 év kellett hozzá.

A harmadik ugrásról készült videó ITT tekinthető meg!

- Kiss Dávid -

Támogasd a munkánkat a Patreonon: patreon.com/kulonlegeshagyomany
Kövess minket Facebookon: facebook.com/magyarkulonlegeserok
Kövess minket Instagramon: instagram.com/magyarkulonlegeserok
Kövess minket TikTokon: tiktok.com/@magyarejtoernyos

 

Szólj hozzá!
2021. július 16. 23:18 - SFBlogger

BESZÁMOLÓ - A Hüse Károly Katonai Ejtőernyős Emlékverseny és I. Mélységi Felderítő Alakulattalálkozó

Kedves Barátaink!

2021. július 1-én ejtőernyősök lepték el Szolnok Szandaszőlős repülőterének egét. Azoknak, akik járatosak a hazai sport- és katonai ejtőernyőzés történetében, ez nem jelent újdonságot, hiszen "Szanda" évtizedek óta az ejtőernyős képzés egyik meghatározó hazai helyszíne. Ám az ugrásokat végrehajtók személye mégis különleges elegyet alkotott. A Magyar Honvédség jelenleg is aktív katonai ejtőernyős katonái mellett ugyanis jelen voltak a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Honvédtisztképző Karának ejtőernyős képesítésű tisztjelöltjei is, valamint, sokan évtizedes kihagyást követően, egykori mélységi felderítő sor- és hivatásos katonák, akik ugyan az egyenruhát már levetették, lelkükben azonban ejtőernyősök, sőt, mélységi felderítők maradtak, így kiállva a szükséges egészségügyi, fizikai és szellemi próbatételeket, immár apuka-, sőt nagypapakorba lépve ismét megtették azt,amire évtizedekkel korábban önként jelentkeztek: ejtőernyős ugrást hajtottak végre egy katonai helikopterből, így tisztelegve a magyar mélységi felderítők hagyományai, a szolgálatuk teljesítése közben hősi halált halt bajtársak, és a régi mottó előtt: "Az ejtőernyős halálfélelmet, hadifogságot nem ismer!"

Ezeknek a különleges embereknek az egyike Baráti Körünk tagja, Kovács Ferenc zászlós bajtársunk, aki papírra vetette gondolatait, hogy megmutathassa, milyen lelki és testi út vezetett odáig, hogy 32 évvel utolsó ejtőernyős ugrását követően ismét ott állhasson a gépajtóban és kivethesse magát a semmibe, mindössze egy selyemkupolára bízva életét. Sőt, az ugrás után, méltó módon képviselve Baráti Körünket, két napon át tartó statikus kiállításon állt helyt, fáradhatatlanul magyarázva, bemutatva gyűjteménye ismerős és ismeretlen darabjait az érdeklődőknek. Hálásan köszönjük kiemelkedő helytállását veterán mélységi felderítőként, katonai hagyományőrzőként egyaránt, amelyet példaként állíthatunk a múlt, a jelen és a jövő magyar katonái és katonai hagyományőrzői elé egyaránt. Fogadjuk írását kellő tisztelettel!

Varga Zsolt egykori mélységi felderítő őrmester
A Baráti Kör vezetője

Egyéni felkészülés

Elérkezett a „mi időnk”… Mindannyiunk számára eljött a nagy pillanat, akik a feltételekkel rendelkeztünk (ejtőernyős orvosi, extrém biztosítás, COVID 19 vírushelyzet miatt oltást igazoló dokumentum, vagy védettségi kártya, ejtőernyős ugrókönyv, vagy igazolás az eddig végrehajtott ugrásokról, illetve a maximum 95 kilogramm testsúly). Rengeteg szervezés után most végrehajthatjuk a várva várt ejtőernyős ugrást. Erre készültem már 2019-ota! Eredetileg úgy volt, hogy 2020-ban lesz megtartva a rendezvény, de a COVID 19 vírushelyzet miatt sajnos elmaradt és 2021-re tolódott. Nekem igazából jól jött a csúszás, mert a testsúlyom ekkor 127 kilogramm volt, és nem sikerült volna addig lefogynom. Emiatt kellett az orvosi alkalmasság megszerzéséhez terheléses vizsgálatot is csináltatnom 2020 tavaszán.

3_4.jpgMotiváció a felkészüléshez.

Tavaly októberben elkapott a vírus, három hétig birkóztam vele, de legyőztem. Ezután kezdtem hozzá igazán a testsúlyom ledolgozásához, a motivációt az ejtőernyős ugrás lehetősége adta. A felkészülésem alapja a reális önértékelés volt, sajnos a testem, izmok, inak ízületek már nem olyan állapotban vannak, mint 20 éves koromban. Ezért a sérülések elkerülése érdekében fontos ezek felkészítése az ejtőernyős ugrás okozta megterhelésre. Átálltam a KETOGÉN étrendre, ezzel egyidőben elliptikus tréneren előbb 30, majd 45 perceket edzettem 14-es fokozaton. 2021. január-februárban kezdtem újra futni, 1000 métereket, ezek nagyon megterhelő futások voltak (mindegyik felért egy halálközeli élménnyel, világ életemben utáltam futni, de a cél érdekében mindent…!). Ez  a felkészülés a katonai szolgálatom ideje alatt (8. éve önkéntes műveleti tartalékos vagyok) történt.

1_7.jpgFutás közben.

33 év után, március 23.-án sikerült 3000 métert futni. Május végére tűztem ki a 95 kilós célt, de nem sikerült teljesíteni, június 1-én értem el a 99 kilogrammot. Ekkor már az elliptikus tréner mellett 3000 métereket futottam, elkészült az ugró állványom, ezen a kiugrást és a földet érést gyakoroltam.

2_4.jpgA házi ugróállvány sokat segített.

Az ételbevitelt étkezésenként 5 evőkanálra csökkentettem, így értem el július 26.-án, 33 kilogramm fogyással a 94 kg-s testsúlyt! Száz fő fölött volt azok száma, akik szurkoltak nekem, hogy sikerüljön, hálás vagyok nekik ezért!

Június 30. SZERDA – A csoportos felkészülés napja

Reggel 03:00 ébresztő, kávé, borotválkozás (előző vasárnap lányommal levágattam a hajamat 3mm-esre, hogy a szél ne fújja a szemembe…) 04:00 indulás autóval Mányról (előző este már mindent bepakoltam a kocsiba, Demeter Karcsi szervező kérte, hogy vigyem le a hagyományőrző gyűjteményemet is, hogy egy kis kiállítást rendezzünk a sátrában) 05:30-ra érkeztem a volt Kilián Laktanya parkolójába. Az első ismerős, akivel találkoztam Bokor Zoli, majd Szolga Józsi a századunkból, lassan mindenki beérkezett és Shihan Brezovai Sándor, szervező kiosztotta a névre szóló számozott pólókat (az enyém, No.017). Mindenki felvette az egyen pólót, majd bevonultunk a laktanyába. A kantinnal szembeni téren összeállt a szakasz, miután mindenki, akinek nem volt sajátja, kapott zöld barett sapkát.

 9_2.jpg"Felderítők mennek..."

06:45-kor Illés Zoltán őrnagy úr vezetésével, alakzatban, lépéstartással, nótaszóval („Felderítők mennek hosszú éjen át”) elvonultunk a SEKICS (speciális ejtőernyős kiképző csoport) objektumához. 7:00 körkupolás ejtőernyő felkészítés MC6 típusra az emlékugráson résztvevő állomány, az előzetesen regisztrált jelentkezett veterán ejtőernyős katonák, számára. A felkészítés helyszíne a SEKICS elhelyezési objektuma volt. A felkészítés kötelező volt mindazok számára, akik az emlékugrásban részt vettek, a nyugállományú hivatásos és egykori ejtőernyős sorkatonák részére egyaránt. Az oktatás előtt eligazítást tartott Kollár Gábor őrnagy, bemutatta az oktatóinkat, majd 3x20 fős csoportokban megkezdődött a képzés. A mi csoportunknak először tantermi oktatás keretében kezdte meg az ismeretfelújítást, az MC6 típusfelkészítést, az ernyő felépítését, működését, irányítását, a gépelhagyást, földet érést, vészhelyzetek felismerését és azok megoldását vettük át. Ezek után egy vizsga tesztet írtunk, miközben az okmányainkat is ellenőrizték. A következő helyszín a hajtogató terem volt, ahol megnéztük az ernyő nyílási folyamatát, majd a felszerelés fogásait gyakoroltuk párokban, egymást segítve.

6_5.jpgIsmerkedés az új ejtőernyőkkel.

A gyakorlás közben egyesével mentünk a szárító terembe, ahol az US PATENT leoldózár vizsgát csináltuk meg, közben elméleti vizsga volt vészhelyzetekből. Az ernyő hajtogatását nem gyakoroltuk, mert ezt a típust csak oktatók hajtogathatják, így meg kellett bíznunk a hajtogatási tudásukban. Ezek után átmentünk az ejtőenyős kertbe, ahol egy kiszuperált MI-8 helikopterben, a gépben való ténykedést, a „karámból”, azaz a gép nyitott hátsó részéből hátrafelé gépelhagyást és földet érés mozzanatait vettük át, majd ugró állványról előre, illetve oldalra kiugrást és földet érést gyakoroltuk.

12:20 körül, ismét alakzatban, Illés őrnagy úr vezetésével elvonultunk a tiszti étkezdébe ebédelni, majd ugyanígy alakzatban vissza a SEKICS objektumához. A tanteremben kitöltöttük az ugrókönyveinket, leigazolták az alapképzést, MI-17 helikopterre a géptípus vizsgát, MC-6 fő és T11R mentő ernyőre a típus vizsgát, illetve az US PATENT leoldózár vizsgát is.

14_1.jpgUgrásra készen.

Az ejtőernyős raktárból felvettük az ugrásra hajtogatott ejtőernyőt, mentőernyőt, zsinórvágót és sisakot. Az ernyőt és a formulárokat ellenőriztük, a tárzsákba mindent bepakoltunk, krétával ráírtuk a nevet és ernyő számot, majd bepakoltuk az ejtőernyős-szállító dobozos Uralba. Ezt követően a ruha raktárból felvettük a négyszín terep ejtőermyős gyakorlókat, ebben kellett végrehajtani holnap az ugrást. Ezután Kollár Gábor őrnagy tartott eligazítást, összeállították a 12-fős csoportokat. A volt 3. (CS) századból Bokor Zoltán, Szolga József és jómagam a 3. csoportba kerültünk.

18:00-ra Illés őrnagy úr vezetésével nótázva elindultunk a laktanya területén lévő emlékfalhoz a megemlékezésre és koszorúzásra Hüse Károly posztumusz őrnagyról. Az ünnepség körülbelül egy órán át tartott, végig nagyon meleg volt, egész nap fájt a jobb lábam kisujja, nekem az egész napban ez volt a legmegterhelőbb. Az ünnepség végén őrnagy úr vezetésével alakzatban visszamentünk a SEKICS-hez a cuccainkért, majd ki a parkolóba és mindenki indult a szállását intézni. A szandaszőlősi reptéren jelöltek ki nekünk sátorhelyeket, ott vertem fel az Ugron Zoltántól (jó barátom, községünk polgármestere, édesapja legendás hírű magyar királyi honvéd ejtőernyős százados, zászlóaljparancsnok volt) kölcsönbe kapott sátrat. Itt találkoztam Csordás Ferivel, aki szintén századtársunk volt a 3100- nál. Este 10:00- körül elmentem a vasútállomásra Kiss Dávid ejtőernyős hagyományőrző őrmester bajtársamért, vele osztottam meg a sátrat. Az éjszakánk nem volt valami nyugalmas, először vihar, majd vaddisznók ébresztettek minket.

Július 1. CSÜTÖRTÖK – A nagy nap

05:30 ébresztő. Azért imádkozunk, hogy ne legyen 5-nél erősebb a szél, mert akkor nem ugorhatunk. Dáviddal Kipakoljuk a sátorba a kiállításra szánt felszereléseket, szépen összehajtva a jobb zipzáras combzsebbe teszem a Baráti Kör zászlóját, hogy az ugrás után elmondható legyen róla, hogy már igazi ejtőernyős zászló („felhőszagú”). Sietek vissza, mert már megjött az „eje-kocsi” és ki kell pakolni az ernyőket a ponyvára. 07:30 eligazítás, ismertetik a feladatot, szélerősséget, szélirányt, ugrási magasság 500 méter. Alakzatba állunk Illés őrnagy vezetésével. 08:00-09:30 verseny megnyitó ünnepség. Érkezik a MI-17-es, elhangzik az „első gép felszerel”, mindenki izgalomban van. Elmegyünk egy kávéra a srácokkal. Megérkezik a családom, megtaláljuk egymást a reptéren. Szólnak, hogy mi is szereljünk fel, felveszem az ernyőket, húzom a hevedereket, megnyugtat az ismerős érzés, a hevederek szorítása. A felszerelők ellenőrzik a hevedereket, csatokat, beállok Szolga Józsival a felszerelő vonalra, ismét ellenőrzik a felszerelést, a bekötőkötél hevederét előre adják a kezembe, bedugom a mellheveder alá. Közben fotóznak, filmeznek. Bokor Zoli is elkészül, beáll előre, ő az első kör első ugrója, én a második, utánam Szolga Józsi és a többiek. Mutatom a családnak, hogy az első kör második ugrója vagyok. A felszerelő parancsnok mondja, hogy Zolinak és nekem jönnünk kell befelé a célkereszthez, ne fogyasszuk a magasságot „S”-eléssel, Zolinak ad egy gumit, hogy összegumizza a szakállát. Érkezik a gép, elindulunk, a két ugrató a tegnapi két oktatónk. Mindenki izgalomban, mutatják, hogy aki nem vette fel a sisakot, az tegye meg. A gép körül vibrál a levegő, dübörögnek a motorok, felemelő érzés. Beszállunk a gépbe, besüt a nap, boldog vagyok, az ugrató már mutatja, minden rendben van.

12.jpg

Felfelé kapaszkodik a Mi-17-es.

Dübörögve elemelkedünk a földtől, az ugrató végig megy, és sorban mindenkinek bekapcsolja a bekötő kötél karabinerét a sodronyba, majd hátul megigazítja az ernyőnél. Visszaér a „karámhoz”, és int – „felkészülni”. Felálunk, kicsit dülöngélek, ahogy a gép mozog. Vigyázok a mentőernyő kioldóra, nehogy beleakadjak Zoli háternyőjébe. Az ugrató int, Zoli kilép a gép hátulján és eltűnik. Előre lépek a karám széléhez, az ugrató megfog, hogy még várjak, majd int.

15.jpgAz ugrás pillanata.

UGRÁS! Kilépek a gépből a tanult módon, két oldalt fogom a mentőernyőt, fejemet leszorítom a mellkasomra, páros zárt láb nyújtva előre tartva. Arcomba vág a friss szél, a gép dübörögve elhúz, halkul a motorzaj, egy zökkenést érzek, mint amikor a kocsikerék kátyúba megy. Felnézek, nyitva a kupola, a zsinórok betekeredtek, húzom szét a hevedereket, kipörög simán. Körülnézek, csend van, arccal a város felé vagyok, alattam a 4-es út, ez nem jó. Megkeresem az irányítózsinórok fogantyúit, befordulok a célkereszt felé. Túlmegyek a célkereszt vonalán, majd fordulok széllel szemben. Az ernyő oldalazva halad hátrafelé, ez a legrosszabb helyzet a földet éréshez. Páros zárt láb, talajfogás, a jobb oldalamra esek szabályosan, érzem, hogy ránt az ernyő hátra. Hasra fordulok, húzom a hevedereket, már majdnem elfekszik a kupola, amikor a szél arrébb fordítja, és újra belekap, leoldani nem akarom, húzom a zsinórokat, csúsznak az ujjaim között, végre kifordul a kupola és elterül a füvön. Leveszem a sisakot és a mentőernyőt, összeszedem „tűzoltóba” a zsinórzatot, majd a kupolát, bepakolom a tárzsákba, futok a többiekhez a célkereszthez. Megvárjuk a negyedik gép embereit is, majd alakzatban, barett sapkában, nótázva bevonulunk, elöljárónk jelenti Bali ezredes úrnak, „Jelentem, az állomány az ugrást rendben végrehajtotta, esemény nem történt, felszerelés hiánytalan!”

 22.jpgNagy az öröm!

Az „Oszolj!” vezényszó után lepakoltunk a ponyvára és beírtuk a formulárba az ugrás adatait, ezek után Illés őrnagy úr eligazításhoz felsorakoztatta az állományt, majd Kollár Gábor őrnagy úr megköszönte a munkánkat és mindenkinek átadta az emléklapot és deszantpajzsot a sikeres végrehajtás jutalmául. Ezután leadtuk az ejtőernyős anyagot leltár szerint, majd a felvett gyakorló ruházat került leadásra, ahol minden veterán ugró kapott egy pólót a verseny és a 86-os helikopterbázis emblémájával.

 21.jpgA sikeres rendezvény emlékei.

A veterán mélységi felderítő csoportunk ugrása után a MI-17-es helikopter távozott, megkezdődött a verseny, a versenyzők AN-2-es repülőgépből hajtották végre az ugrásaikat. Shihan Furkó Kálmán – Furkó Ezredes Úr is kilátogatott a szandai reptérre, hogy megnézze volt katonáinak helytállását, illetve dedikálta a róla íródott - Az első magyar szamuráj – című könyvet.

10_2.jpgShihan Furkó Kálmán nyá. ezredes kemény legényei Hüse Károly ejtőernyős őrnagy emlékművénél.

Az alakulat találkozóra kilátogatóknak a szervezők engedélyezték a volt MN3100 (Fürst Sándor) laktanya látogatását is, két részre osztva, csütörtökön és pénteken. Az első nap 15:00 órakor a laktanya előtt volt a gyülekező, Illés Zoltán őrnagy úr felvezetésével. Az épületekbe bemenni tilos volt, de azért a legénységi épületbe csak bekukkantottunk… Teljesen átalakították a régi körleteket. Szomorú látványt nyújtott a lepusztult elhanyagolt környezet. Körbe sétáltuk az objektumot, felelevenítve a régi emlékeinket. Ezek után a szandai reptéren folytatódott az alakulat találkozó keretében a beszélgetés, régi katona emlékeink felelevenítése.

18.jpgBajtársi beszélgetés.

Pénteken reggel az AN-2-es motorhangjára ébredtünk, én a sátor előtt reggeliztem, az autó rádióból szólt a szving, Glenn Miller and the Army Air Force Band, sütött a nap, a gép minden felszállás után előttem húzott el dübörögve. Az arra jövő bajtársak megjegyezték, „ez az igazi reptéri ejtőernyős életérzés”. Délelőtt beírattam a végrehajtott ejtőernyős ugrást az ugró könyvembe. A 62. ugrásomat 1989. július 21.-én hajtottam végre Gödöllőn, most pedig, 32 év után a 63.-at. A verseny délben befejeződött, délután összepakoltuk a felszerelést és búcsút véve a reptértől és a bajtársaktól, a jövő évi szerencsés viszontlátás reményében haza indultunk.

Zárszóként köszönöm drága feleségemnek, családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak, volt felderítő bajtársaimnak, hogy biztatásukkal erőt adtak a legnehezebb pillanatokban, tanácsaikkal segítették a felkészülésemet és végül velem örültek a sikeremnek. Nélkületek nem sikerült volna! Köszönöm nektek! Remélem a céltudatos kitartásommal, elszántságommal másoknak is példát tudok adni!

 

A volt mélységi felderítő állomány, akik a bemutató ugrást végrehajtották:

Bunda László

Kovács Ferenc

Sáfrány István

Szabó Béla

Bozó Ferenc

Stenner Zoltán

Bergendi Győző

Szabó Árpád

Viczián György

Kostyalik Pál

Rácz Ottó

Brezovai Sándor

Szurovecz László

Zsig Zoltán

Nix Henrik

Berta Balázs

Tóth Béla

Vona Iván István

Hajdú László

Prosszer Mihály

Cseh László

Jakab Ernő

Miklós Gábor

Szűcs Zsolt

Zsuga Béla

György István

Abonyi Mihály

Őszi Róbert

Őszi Rudolf

Horváth Gusztáv

Ablonczi Attila

Kovács Attila

Zsolna Márk

Szolga József

Kiss Zoltán

Tanner Tamás

Bokor Zoltán

Takács Sándor

Schuck Ferenc

 

Kovács Ferenc
önkéntes műveleti tartalékos
ejtőernyős zászlós

Szólj hozzá!
2021. május 09. 21:52 - SFBlogger

Ejtőernyőn a Mennyország kapujáig

Emlékezés Gősi Károly ejtőernyős honvédre

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban szeretnénk közreadni Baráti Körünk vezetőjének, Varga Zsolt mélységi felderítő őrmesternek megemlékező írását, Gősi Károly ejtőernyős honvéd halálának 30. évfordulóján.

183778524_500910657927204_6271206599692077779_n.jpgGősi Károly ejtőernyős honvéd.

E sorok írása előtt azon gondolkoztam, milyen hangvételű legyen a megemlékezés.

Lehetne tárgyilagos, pusztán a tényekre hagyatkozó, egy kép, néhány link a korabeli sajtótermékekből. Vagy szomorú, a tragédia következményeit taglaló, a fájdalmas sebeket feltépő. Lehetne „oknyomozó” felelősöket kereső, bár ez utóbbi sem nem tisztem, sem, miután picit belekóstolhattam a mélységi felderítők világába, sem értelmét nem látnám. Hiszen mindnyájan tudjuk az ejtőernyőzéssel járó kockázatot mindnyájan önként vállaltuk és vállalják ma is a képességet megkövetelő alakulatok katonái.

Azt gondolom az a legméltóbb Karcsi emlékéhez, ha megpróbálok úgy emlékezni, ahogy Bajtársai emlékeztek, és ahogy talán Karcsi szeretné.

Ma harminc évvel ezelőtt 1991. május 10-én a 18. ejtőernyős ugrásának végrehajtásakor lezuhant és hősi halált halt Gősi Károly honvéd. Az eset körülményeit ismerhetjük a kisalföld.hu hírportálról. Karcsi az életét áldozta, hogy minden tekintetben felkészült mélységi felderítő katonaként, esküjéhez híven védhesse hazáját. A barbacsi származású Gősi Károly sorkatonai szolgálatát Szombathelyen kezdte 1991 februárjában, önként vállalta az ejtőernyős ugrást, hogy az elitbe tartozhasson, mélységi felderítő akart lenni. Az alapkiképzést követően került Győrbe az MN 9550 fedőszámú, később 74. „Arrabona” Felderítő Zászlóaljhoz. Büszke volt rá, hogy a legjobbak közé tartozott. A tapasztalt ejtőernyős, 1991. május 10-én végrehajtott tizennyolcadik, utolsó ugrása során halt ejtőernyős hősi halált, amikor főernyője a lábára tekeredett, a tartalék ejtőernyőt pedig már nem tudta idejében kinyitni.

183778521_1391199987933578_5746600677826134236_n.jpgBajtársak között - Gősi Károlyra emlékeztek egykori katonatársai.

A 30. évforduló kapcsán április 30-án egykori parancsnokai, katonatársai társaságában, valamint a Magyar Ejtőernyős-Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör képviseletében jómagam az emlékezés virágait helyeztük el Gősi Karcsi sírhelyén. A temetőben egykori parancsnoka mondott néhány gondolatot Karcsiról, a baleset körülményeiről. Egykori bajtársai szintén felidézték az érzést, mely a tragédia pillanataiban tört fel bennük. A visszaemlékezést már a temetőn kívül folytattuk. A sok történet közül azt az egyet szeretném megosztani, mely szorosan kapcsolódik az emlékposzthoz tartozó képek egyikéhez.

„Az ejtőernyős tábort a tapolcai reptérre szerveztük, szállásunk az újdörögdi bázis volt. A bázisról minden alkalommal MI-8-as helikopterekkel mentünk át Tapolcára, majd a képzés előre haladtával Szentkirályszabadjára AN-26-os gépekből ugrani. A balesetet megelőző hétvégére eltávozást kaptak a katonák. Visszaérkezéskor gondoltak egy merészet, megfürdenek a tapolcai tavas barlanghoz tartozó ún. előtóban. Az elképzelést tett követte, de ezt valahogy kiszagolta a VÁP és marha sok katonai rendész lepte el a környéket. Az ügyeletes tiszt épülete elé begördülő teherautóról gatyáig csuromvizes sorkatonákat szedtek le, egytől egyig mélységi felderítő volt. Szerintem volt, akinek a zsebében kishal is lehetett.”

Ha Karcsi ott ült volna ezen a nosztalgiázós beszélgetésen, csendesen mosolygott volna, talán belekortyol italába és csendben megjegyzi igen, lapult egy sneci a zsebemben. Majd csibészesen elmosolyodik és kidülleszti mellkasát, hiszen Ő is mélységi felderítő. Alakulatának egyetlen, békeidőben hősi halált halt tagjaként azonban nem ülhetett köztünk, mi, a magyar katonai ejtőernyős, mélységi felderítő hagyományok őrzői, egykori bajtársak gyűltünk össze sírjánál, melynek hantja alatt egy 19 esztendős magyar mélységi felderítő katona nyugszik.

183904974_2692046871086640_7129724454675244630_n.jpgKoszorúk és virágok a síron.

Baráti Körünk idén, november elsején a hagyomány szerinti Halottak Napi díszőrséget Gősi Károly sírhelyénél tervezi végrehajtani. Az előkészületek folyamatban vannak.

Mi mással is zárhatnám megemlékező soraimat, mint Táboros József ejtőernyős szakaszvezető 1942-es versével tudva, hogy Karcsi is ott áll őrségben.

 184030683_217861219794166_6369893018102715988_n.jpg

Gősi Károly (a képen baloldalt) bajtársai körében.

Mennyországi őrszolgálat

Láttam már a mennyországot ugrás alkalmával.
Ejtőernyős állt őrséget díszes kapujában.
Visszajöttem megmondani ezt a büszkeséget,
Mennyországban ejtőernyős adja az őrséget.

Feletted már örökké kék az ég. Soha nem feledünk Karcsi!

Varga Zsolt
A Baráti Kör vezetője.

Szólj hozzá!
2021. április 15. 23:20 - SFBlogger

Kiss Zoltán élete egy hagyományőrző szemével

Kedves Barátaink!

80 esztendővel ezelőtt ezen a napon vonták ki a magyar királyi 1. honvéd ejtőernyős zászlóalj harccsoportját a délvidéki hadműveleti területről. A sikeresen végrehajtott harci feladat feletti öröm ellenére szívüket nyilván beárnyékolta bajtársaik három nappal korábbi tragikus elvesztésének emléke. A megfáradt maroknyi ejtőernyőst parancsnoka, Kiss Zoltán ejtőernyős főhadnagy vezette haza Pápára. Érdemes ezen a napon jobban is megismerni katonaerényeit, Kiss Dávid bajtársunk méltató írásán keresztül, Kiss Zoltán családjának megtisztelő engedélyével.

img_20170322_162857_cens.jpgA szombathelyi ejtőernyős kísérleti keret tisztjei 1938-ban. A kép jobb szélén Kiss Zoltán hadnagy.

Azok számára, akik tudományos indíttatásból, tiszteletteljes érdeklődésből, vagy puszta emberi kíváncsiságtól hajtva igyekeznek megismerni a magyar katonai ejtőernyőzés történetét, elkerülhetetlenül találkoznak vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy, posztumusz alezredes nevével. Ám jóval kevesebben vannak, akik eljutnak Kiss Zoltán ejtőernyős százados, posztumusz alezredes nevéig, pedig a két életút lényegi elemeiben nem nagyok a különbségek. Mindkét férfi a katonai hivatást választotta életútjául, igaz, 20 esztendő eltéréssel. Mindketten katonatisztként szolgáltak az 1938-ban Szombathelyen felállított ejtőernyős kísérleti keretben. Mindkettejük számára sorsfordítónak bizonyult 1941. április 12-e, amikor vitéz Bertalan Árpádot szolgálata teljesítése közben, váratlanul érte a katonahalál, Kiss Zoltán számára pedig, ugyanilyen hirtelen, eljött a tűzkeresztség pillanata.

Nyolc évtizeddel később igen nehéz elválasztani a legendát a valóságtól, de biztosan kijelenthető, hogy Kiss Zoltánt, akinek a legsötétebb órában kellett a veszprémi katasztrófát túlélő ejtőernyősök élére állnia, katonái ugyanúgy követték a harcban, mint ahogy Bertalan Árpádot követték a tűzhalálba is. Kiss Zoltán beosztottjai hűségét példamutatással és személyes bátorsággal hálálta meg, a harcban jelszava az „előre” helyett „utánam” volt. Ezt bizonyította is, amikor 1941. április 13-án délelőtt elsőként úszta át a Ferenc-csatornát Szenttamásnál, hogy rohamra vezesse katonáit, de bizonyította ezt 1944 nyarán, Nagyváradon is, amikor újra század erejű harccsoportot vezetve az utolsó töltényig harcolt katonái mellett. Parancsnokként egy volt az alá beosztott katonákkal, mégis több, hiszen együttérzése és bajtársi szelleme nem vakíthatta el ítélőképességét, amikor nehéz döntéseket meghozva, kemény parancsok végrehajtását követelte meg katonáitól. Azzal enyhített az ilyen helyzetek megosztó élén, hogy ő maga is kivette a részét a feladatok végrehajtásából. Katonáit csak arra utasította, amit ő maga is végre tudott hajtani és végre is hajtott. Hogy mivel hálálták meg ezt az alá beosztottak? A legjobban talán Táboros József ejtőernyős szakaszvezető „Ejtőernyős mikulás 1941. évben” című versének vonatkozó versszaka mutatja ezt meg, ahol a katonaköltő üzen a katonatisztnek:

Kiss főhadnagy úr már sokat érdemelne,
De most a Mikulás igazán szegényke.
Bajtársi szeretettel igen sok jót kívánunk,
„Édes jó öcsém végeztem”, így hát arrébb állunk.
Mikor haragszik is, mosolyog az arca,
Ajándék, vállalkozó szívünk itt becsomagolva.

Ez a vezetői szellemiség, amit alapos katonai előképzés, humánus szellem és a harctér keserű tapasztalatai együtt formálnak egésszé, békében is kincset ér. Véren és verítéken szerzett tudásként elherdálni vétkes pazarlás. Tudták, tudhatták ezt az 1945 után fokról-fokra berendezkedő új államhatalom képviselői is, amikor az újraszervezett ejtőernyős alakulatot régi pápai ejtőernyősökre építették. 1948. október 1-én ezért ott volt Kiss Zoltán ejtőernyős százados is, aki korábbi harccsoport- század- és zászlóaljparancsnokként a katonai vezetés számos szintjén felbecsülhetetlen szakmai tapasztalatokat szerzett, egy olyan képesség, a katonai ejtőernyőzés köreiben, amely egy évtizeddel korábban még ismeretlen, új fogalom volt a magyar fegyveres erők köreiben.

Kiss Zoltán katonaként politikától mentesen hajtotta végre új kiképzési és szervezési feladatait, szakértelmét jól mutatja mindazon ejtőernyősök felkészítése és kiképzése, akik később, megalapozták és tovább éltették a magyar katonai ejtőernyőzésnek vitéz Bertalan Árpád által fellobbantott lángját. Kiss Zoltán ebben a fejlődésben egy olyan kapocs szerepét töltötte be, aki a változó politikai, katonai erőviszonyok között is képes volt átmenteni a tiszta szakmai tudást egy olyan különleges feladatkörben, ahol a szakmai tapasztalat mindig fontosabb lesz, mint a rendfokozat, a cím, rang, vagy a politikai elvhűség. Nem ismer a történelem olyan esetet ugyanis, amikor a fizika törvényei, különösen a tömegvonzásé, enyhébben ítélkeztek volna egy ejtőernyős felett, csak azért, mert „jó kapcsolatai” vagy „szépen csengő rangja” lett volna.

Kiss Zoltán ejtőernyős századost sem a tömegvonzás megmásíthatatlan ítélete, vagy más fizikai törvényszerűség ítélte pusztulásra, hanem egy sokkal kiszámíthatatlanabb és kegyetlenebb erő: a rettegéstől fűtött emberi kicsinyesség, a gyűlölettől csöpögő, de szólamaiban a nép javát hirdető politikai kétszínűség. Ez olyan harc volt, melyre a csataterek sokszor egyértelmű és sajátos káoszában is átlátható rendszere senkit nem készíthet fel. A katonaként kiválóan helyt álló tiszt számára ez az új, egyenetlen harc ismeretlen és kiismerhetetlen terület volt. A koncepciós perek sötét világában, ahol nem a tények, hanem a hatalmi érdek volt perdöntő, semmilyen közbenjárás nem segíthetett. Kiss Zoltán ejtőernyős százados számára, aki becsülettel szolgálta 15 esztendőn át hazája fegyveres erőit, még a katonai temetés, a megjelölt sírhely sem adatott meg.

Az utókor, a hálás utódok, a tudományos indíttatásból, tiszteletteljes érdeklődésből, vagy puszta emberi kíváncsiságtól hajtott fiatalság feladata az, hogy szívükben hálás tisztelettel, lelkükben pedig ugyanazzal a magas szintű elhivatottsággal őrizzék Kiss Zoltán posztumusz ejtőernyős alezredes életének és munkásságának emlékét, mellyel ő végezte saját szolgálatát. Ezzel tiszteleghetünk a jeltelen sírban nyugvó magyar katonatiszt előtt igazán. Mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek.

- Kiss Dávid -

Szólj hozzá!
2021. április 12. 13:14 - SFBlogger

Egy alkalmatlan eszköz kálváriája

A Savoia-Marchetti SM.75 repülőgép története

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban adjuk közre Varga Zsolt bajtársunk, Baráti Körünk vezetőjének cikkét a Magyar Királyi Honvéd Légierők 1. ejtőernyős szállító századában is rendszeresített, olasz eredetű Savoia-Marchetti SM.75 repülőgép kapcsán, mely típus kulcsszerepet játszott az 1941. április 12-i veszprémi repülőszerencsétlenségben is.

Az SIAI repülőgépgyárat 1915-ben Umberto Savoia alapította Olaszországban. Az Olasz Királyi Légierő számára készített, eleinte vízre leszálló, úgynevezett Seaplan repülőgépeket.

A gyárhoz 1922-ben csatlakozott Alessandro Marchetti repülőgép tervező mérnök. Ebben az évben a vállalat neve Savoia-Marchettire változott.

ing_alessandro_marchetti.png

Alessandro Marchetti tervezőmérnök
(forrás)

Az évszázad harmincas éveinek végére kialakult kitűnő Olasz-Magyar kapcsolatoknak köszönhetően a Magyar Légiforgalmi RT. igényeinek kielégítésére a Savoia-Marchetti repülőgépgyár SM-75 típusszámon tervezett repülőgépekből öt darabot rendelt meg. A MALÉRT szakemberei kikötötték, hogy a megrendelt gépbe a Weis-Manfréd által gyártott K-14 csillagmotort szereljék. A polgári célokra rendelt, hárommotoros repülőgépet 1938 július 2-án mutatták be a közönségnek. Ám érdekesség, hogy ez még teljesen olasz modell volt, hiszen a hazai igényekre átalakított gépek első példányai csak július 5-én kezdték meg a próbarepüléseket.

A teljes flottát 1939 elejére sikerült leszállítani. ez év április 19-én indult útjára az első Savoia-Marchetti SM.75 típusú utasszállító repülő Budaörsről Velencén át Rómába. Fedélzetén 24 bőr ülés és külön dohányzó „osztály” biztosította az utasok kényelmét.

A kezdeti sikereket mondhatni gyors kudarc követte. A pilóták folyamatosan panaszkodtak az irányíthatóság problémáira, az üzembiztonság hiányára.

„A gép kormányozhatósága nem állandó és nem harmonikus… a csűrőkormány kezelése bizonyos plusz fizikai erőt igényel… a trimmelő szerkezet üzemképtelenné válása esetén a magassági kormány fizikai erővel nem kezelhető… a gép nem stabil és nem labilis, hanem indifferens…”

Írta le tapasztalatait, jelentésében Stifter István forgalmi pilóta.

Az SM-75 megbízhatatlanná vált a MALÉRT számára. Nem kívánták kockáztatni az utasok biztonságát és kártérítési kötelezettség kockázatát is el kívánták kerülni. A típus valószínűleg 1939 augusztus 24-én szállt le Budapesten utoljára, mint utasszállító. Nyilvánvaló volt, hogy visszaadni nem lehet. A politikai és gazdasági kapcsolatok nem engedték ezt a blamát.

1939 szeptemberétől a Savoia-Marchetti SM.75 a Magyar Királyi Honvéd Légierők kötelékében kezdte meg a szolgálatot. Az október 10-én felálló I. ejtőernyős század repülő részlege jut a gépekhez, ezekkel kezdődik a kiképzés. Ugyanez év novemberében (7-én) a légierő megkéri a római attasét (akinek köze volt a típus beszerzéséhez is) hogy szerezze be a javításokhoz szükséges dokumentációkat. 1940 májusában vezényelték Pápára az eje század repülő részlegének parancsnoki beosztásába azt a Kelemen Károly századost, aki a MALÉRT színeiben már szerzett tapasztalatokat a típusról. Május végére mind az öt SM.75 a Légierőhöz került. A hadi célra való átalakítás során álcázó festéssel látták el, Breda-SAFAT típusú géppuska tornyot és Ju-86-os lövészállást kapott a flotta. Átlajstromozása E.101-től E.105-ig tartott.

1_6.jpgAz E.104 oldalszámú SM.75
(magángyűjtemény)

1941 januárjában a 4. Honvéd Önálló Repülésjavító Üzem végzett javításokat a gépek nagy részén. Április 3-án részleges mozgósítást rendeltek el a Légierő alakulatainál, felkészülve a Jugoszlávia elleni támadásra.

1941 április 12-én reggel az ötből négy üzemképes repülőgéppel átrepültek a pápai felázott repülőtérről Veszprém Jutaspusztára, hogy a 17:00-ra tervezett, szenttamási híd elfoglalására irányuló műveletre onnan indulhasson az ejtőernyős zászlóalj. A vezérgép 16.45-kor kezdte meg a felszállást, melyet tragédia követett. A gép hirtelen emelkedni kezdet, majd átbillent és „lógó jobb szárnnyal csúszott lefelé” A kifolyó üzemanyag lángra lobbant. Benn égett 16 ejtőernyős, köztük a zászlóalj parancsnoka vitéz Bertalan Árpád őrnagy és négy hajózó, köztük Kelemen Károly százados a szállítórészleg parancsnoka.

3_3.jpg Ejtőernyős katonák beszállása egy SM.75 szállító repülőgépbe
(magángyűjtemény)

Ugyan a gép lajstromjele kapcsán voltak tévedések, mára bizonyosra vehetjük, hogy a katasztrófát szenvedett repülő az E.102 volt.

A tragédia kapcsán napvilágra kerültek találgatások, legendák, mint a túlterheltség, elfagyott csövek, stb. Ha viszont képet szeretnénk kapni a pilóták által alkotott, géptípussal kapcsolatos tapasztalatokról, akkor érdemes a repülőgép utóéletét is megvizsgálni.

Miután az ejtőernyősök teljes bizalmatlansággal fordultak a géptípushoz, kénytelen volt a parancsnokság új feladatot találni számára. Így lett futárgép, majd betegszállító géppé alakították. Sárgára festették, vöröskereszttel látták el. Belsejében a repülő és ápolószemélyzeten túl nyolc fekvő és hat ülő beteg számára jutott hely.

A baleset egyik okaként a trimmelő szerkezet meghibásodását jelölték meg. Ez az eszköz már a polgári felhasználás során is problémásnak mutatkozott, több pilóta véleménye volt, hogy a hidraulikus szerkezetet mechanikusra kellene cserélni. Stifter János tart.fhdgy jelentése a következőt tartalmazta:

„(...) a trimmbillentyűk hatása nem egyforma ugyanazon a gépen… a repülőgép kiegyensúlyozása hosszú türelemjáték eredménye.”

A típust szintén repülő Kelemen Antal repülő százados a Kárpátok felett tapasztalta meg az SM.75 szeszélyeit:

„A gép magassági trimmelője csak huzamos ide-oda állítgatás után volt hajlandó működni… Az egyetlen ami manuálisan foglalkoztatott és minden figyelmet magára vont, a trimmelő volt. Néhol működött, néhol nem…”

Kelemen százados szemtanúja lehetett, amikor Budaörsön Rába Imre tartalékos repülő hadnagy E.105 lajstromjelű gépe november 4-én 09.13-kor felszállás után közvetlenül lezuhant. Kelemen szerint itt is a trimm hibája okozta a balesetet.

17310173_697684727078658_8787287591495499007_o.jpgMagyar SM.75 szállítórepülőgép a levegőben
(magángyűjtemény)

1942 áprilisában a Légierő és a Savoia gyár között egyeztetés jött létre, mely eredményeként a megmaradt három gépet le fogják selejtezni.  Hosszú diplomáciai, katonai, katona diplomáciai, gazdasági, gazdaságdiplomáciai huzavona után, melyben érintett volt a Savoia gyár, a római katonai attasénk, az Olasz budapesti attasé és persze a Légierő, 1943 első hónapjaiban FIAT G- 12 típusok váltották az SM.75 repülőgépeket.

Fentiek értelmezéseképpen összefoglalhatjuk, hogy ugyan az olasz Savoia-Marchetti repülőgépgyár igen komoly tapasztalatokat szerzett az I. Világháborúba szállított repülőgépek fejlesztése terén, igaz, hogy az SM. 79 bombázórepülő elismert konstrukció volt. Be kell látnunk, hogy a Savoia-Marchetti SM. 75 fémvázas, vászonborítású, három motoros repülőgép sem a polgári utasszállításban, sem hadi célból nem volt megfelelő konstrukció. Bevonult viszont a Magyar katonai ejtőernyőzés történelmébe, mint negatív főszereplő.

Emlékezzünk ma arra a huszonegy hősre, tizenhat ejtőernyősre és négy repülőre, akik hősi halált haltak.

2_3.jpgMagyar ejtőernyős katonák kötelékugrása SM.75 típusú szállítórrepülőgépekből
(magángyűjtemény)

Források:

Aranysas 2019/11 Magó Károly Utasszállító Bakaruhában 1 rész

Aranysas 2019/12 Magó Károly Utasszállító bakaruhában 2. rész

wikipedia.org/wiki/SAIA-MARCHETTI

https://en.wikipedia.org/wiki/Alessandro_Marchetti_(aircraft_engineer)

www.superaereo.com

www.aeroclubtorino.it

- Varga Zsolt -

Szólj hozzá!
2021. március 18. 20:17 - SFBlogger

Egy rejtélyes magyar géppisztoly – A K-1 könnyű géppisztoly története

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban, baráti körünk gyűjteményének bővülésével párhuzamosan, Berkesi Balázs bajtársunk cikkén keresztül mutatjuk be a K-1 könnyű géppisztoly történetét. Kellemes időtöltést kívánunk a cikk olvasásához!

A 2. világháború utáni magyar kézifegyver fejlesztés és -gyártás színes történettel rendelkezik. Ennek az időszaknak vannak közismert fejezetei, mint a magyar AK gépkarabély fejlesztés és gyártás, illetve kevésbe ismert oldalai, mint a K-1-es géppisztoly története.

Az 1948-ban megkötött szovjet-magyar államközi szerződés egyik fontos pontja értelmében a Magyar Köztársaság nagy mennyiségű használt szovjet kézifegyvert vásárolt, és 1949-ben megkezdődött a magyar haderő (1951-től hivatalosan is Magyar Néphadsereg) kezdetben szovjet eredetű, majd szovjet  licensz alapján, Magyarországon gyártott fegyverekkel való felszerelése, átfegyverzése. Ettől függetlenül az önálló magyar fegyvertervezés elméleti háttere és szakembergárdája (egy bizonyos szinten) megmaradt.  Ennek az időszaknak az egyik legkiemelkedőbb alakja Kucher József volt. Az 1909-ben született mérnök már a  2.világháború során fontos kézifegyverek fejlesztésében működött közre. Király Pállal közösen dolgozott a Magyar Királyi Honvédségben rendszeresített 1939 M és 1943 M géppisztolyokon is. 1945 után Kucher folytatta a munkát a Danuvia Fegyver- és Gépgyárban, majd 1948. június 1-én a Haditechnikai Intézethez került századosi rendfokozatban. 1949 augusztusában léptették elő őrnaggyá, ekkor kezdett dolgozni egy K-1-es mintaszámú „könnyű géppisztolyon” amely a Magyarországon 1948-ban rendszeresített, szovjet eredetű 1930 M  (magyar mintaszáma 1948 M) 7.62× 25 mm-es Tokarev pisztolytöltényt tüzelte. A fegyver tervezése 1948-ban, az új szovjet fegyverzeti anyag rendszeresítésével párhuzamosan kezdődött meg. Fő szempontként került meghatározásra a megfelelően  kompakt méret, melynek köszönhetően az alegységparancsnoki állomány mellett a harckocsik kezelőszemélyzete, a gépkocsizó lövészek és a légierő kijelölt alakulatai is könnyedén használhatták a fegyvert. Kucher számára két fegyver is inspirációt jelentett: a tervezési fázisban elvérzett „1944 M Király” géppisztoly projektje és a tömeggyártásban, számos országban rendszeresített szovjet 1943 M Szudajev  (vagy PPSz) géppisztoly. A szovjet fegyver alacsony gyártási költséggel, kompakt méretben készült, szem előtt tartva a háborús hiánygazdaság alapelveit, és a magyar kísérleti géppisztoly is már költséghatékonyabb volt az elődeihez képest, de még messze állt az ideálistól. 

162097751_929271511200155_3451777059149175422_n.jpg

A K-1-es kihajtott válltámasszal

A kísérleti mintadarab elkészítését követően 1949 folyamán a Magyar Honvédség kijelölt alakulatai, azaz az 1. honvéd lövészezred, az 1/I. honvéd lövészzászlóalj és az 1. önálló ejtőernyős zászlóalj is alapos tesztelésnek vetette alá az új fegyvert. Az 1949 decemberében lezárt tesztfolyamat végén a gyakorlati tapasztalatok alapján módosított, rendszeresítésre alkalmasnak talált géppisztolyokat bemutatták az illetékes katonai vezetőknek, akik ismételt csapatpróbát rendeltek el, 25 darabos kisszériában. Az új próba lényege a használhatóságon túl a fegyver terheléses körülmények közti próbája volt, így a géppisztolyokkal különböző lőképességű lövészek összesen 1600 lövést adtak le, valamint különféle szennyeződéseknek (sár, víz, rozsdásodás) és mechanikai behatásoknak (ütés, leejtés) tették ki a fegyvereket. Végül 1950. november 11-én rendszeresítették a K-1-es könnyű géppisztolyt a Magyar Honvédségben, majd a Magyar Néphadsereg nevet felvevő fegyveres testület egy évvel később, 1951. november 11-én elvégezte a fegyver utolsó tesztjeit, melyeket követően a K-1 géppisztoly véglegesített formája megfelelt az elé támasztott harcászati-műszaki követelményeknek. 

162057682_2778052065780889_5046604116612049708_n.jpg

A K-1-es behajtott válltámasszal

A rendszeresítési utasítás külön kiemelte az ejtőernyős alakulatokat, mint a fegyver lehetséges felhasználási területét. A sorozatgyártás, technológiai nehézségek miatt csak 1953-ban indult meg, ekkor a Magyar Néphadsereg ejtőernyős lövész alakulatánál 190 darab K-1 géppisztoly volt raktáron. Az 1950-1951 során rendszeresített „K-1 könnyű géppisztoly” (az 1955-ben kiadott anyagismeret és lőutasításban is szerepelt a „könnyű” jelző), amit gyűjtői körökben sokan 53 M, vagy „Danuvia”  géppisztolyként ismernek (ez a fegyvert gyártó vállalat nevéből ered) nem került nagy számban rendszeresítésre a Magyar Néphadseregben. 1956-ban 796 darab volt a hadsereg készletében, míg a riválisnak tekinthető 1948 M (PPS) géppisztolyból 1950 és 1954 között 263 058 darab készült. A fegyvert végül is a BM-nél, a Vám és Pénzügyőrségnél, a Rendőrségnél és az Államvédelmi Hatóságnál rendszeresítették nagyobb számban. 1956-os forradalom során is főleg BM szervezetektől kerültek a felkelők kezébe K1-es géppisztolyok.

162097919_953583595445289_726371785105871673_n.png

Fegyveres felkelő K-1 könnyű géppisztollyal 1956. október 23. után

Forrás: archív felvétel, jelenet a „Nap utcai fiúk” c. filmből (2007) (rendezte: Szomjas György)

A fegyveren alkalmazott megoldások megfeleltek a saját koruk technikai színvonalának. A géppisztoly egyszerű, szabadon hátrasikló tömegzárral rendelkezett, ami nyitott zárpozícióból tüzelt. A fegyver legtöbb alkatrészét forgácsolásos eljárással állították elő, és viszonylag kevés préselt lemezalkatrészt tartalmazott. Ilyen alkatrész volt a tár, a perforált csőköpeny és a behajtható válltámasz. Emiatt a géppisztoly – mai szemmel nézve -  rendkívül  masszív  lett: súlya töltetlenül megközelíti a 4 kilogrammot. Fát egyedül a pisztolymarkolatnál alkalmaztak a tervezők, a fegyver szinte teljesen acélépítésű volt. A préselt fémlemezből készült íves szekrénytár 35 darab 7,62×25 mm 1948 M Tokarev  pisztolytöltény befogadására volt alkalmas. Bár a tár mutat formai hasonlóságokat szovjet PPsz g éppisztoly tárjával, mégsem csereszabatos azzal. A K-1 géppisztoly hossza teljesen kinyitott válltámasznál 844 mm, becsukottnál 532 mm, a  csőhossza pedig 245 mm. Tömege üres tárral 3,75 kg, ami  bár relatíve súlyos, de sokkal könnyebb a 48 M géppisztolynál. A fegyver egyik sajátossága, hogy a válltámaszt csak azután lehet ki-, illetve behajtani, hogy a kezelője a fegyverből kivette a tárat.  A géppisztoly irányzéka átbillenthető, hasonlóan az 1948 M (PPS) géppisztoly irányzékához, 100 és 200 méter irányzéktávolságra. A fegyver tömegzárja a Spagin-rendszerű géppisztolyokét idézi, a felhúzó felületen pedig ugyanolyan biztosítógomb található, amit a tok egy-egy bemarásába lehetett becsúsztatni, ezzel töltött és töltetlen állapotban is bebiztosítva a fegyvert. A tok baloldalán egy tűzváltó kar kapott helyet, egyes és sorozatlövés állásokkal. A fegyver elméleti tűzgyorsasága percenként 700 lövés, a lövedék kezdősebessége 480 m/s körüli. Hatásos pásztázott tűztávolsága 150-200 méter. Érdekesség, hogy a géppisztolyhoz kezdetben az 1948 M (PPS ) hordszíjait alkalmazták, de 1959 után a magyar AK-47 gépkarabélyok bőr szíjait is felhasználták.

162720436_4418241778205140_3358886141237779601_n.jpg

K-1 géppisztoly kivett tárral

1959-ben a budapesti 34. önálló felderítő század (MN7000) felállításakor égető szükség mutatkozott egy kompakt, nagy tűzerejű fegyverre, ami sokkal alkalmasabb volt az ejtőernyős kihelyezés különleges körülményei között, mint a fix fatusás 1948 M (PPS) géppisztolyok. Bár ekkortájt már gyártották a szovjet AK-47 gépkarabély magyar variánsát (amit sokan AK-55-ént ismernek), a behajtható válltámasszal ellátott változata (tekintve azt nem gyártottak hazánkban) nem jutott el a magyar mélységi felderítőkhöz.

162100015_443216426941641_1726312756416027738_n.jpg

A váltótípussal, a magyar AK-47 (vagy AK-55) gépkarabéllyal (akkori megnevezése szerint géppisztollyal)

Az MN7000 mélységi felderítő század állományát így K-1 géppisztolyokkal látták el, melyek 1962-63-ig szolgálták az alakulatot, míg a helyüket átvették a szovjet eredetű, behajtható válltámasszal szerelt AKSz-47 gépkarabélyok.  Ezeket pedig az évtized második felében az AMD-65 gépkarabély váltotta.

162267530_797663124191024_6755623293716952858_n.jpg

Mélységi felderítő katonák K-1 géppisztollyal 1961-ben.

A K-1 géppisztoly karrierje azonban itt nem állt meg, hiszen az 1960-as évek közepétől 1975-ig még a BM kijelölt alakulatai (Rendőrség és Határőrség) is használták, illetve a magyarországi felhasználás kifutását követően, „szocialista segítségnyújtás” keretében számos ilyen fegyver került a Közel-Keletre, ahol különféle fegyveres csoportok kezében újra és újra felbukkannak a hazai fegyvergyártás ezen unikális darabjai is.

Források:

https://haditechnikaiintezet.hu/kucher-jozsef (2021.03.06.)

https://www.youtube.com/watch?v=SkEAoAUUsWY&t=585s (2021.03.06.)

https://armamentresearch.com/the-hungarian-kucher-k-1-sub-machine-gun/?fbclid=IwAR0IKEVemgXbKpM4rMWUFiXkeI0QekmuIFovWPYdjf8oJe6Oc5UdrGoSvnk (2021.03.07.)

K-1 könnyű géppisztoly anyagismeret és lőutasítás, A Magyar Népköztársaság Honvédelmi Minisztériuma, 1955.

Pap Péter: Kucher József a Danuvie Részvénytársaságtól a Danuvia Szocialista Nagyüzemig (in.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 14. Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2014. pp. 108.- 111.)

Isaszegi János (szerk.): Legendák és titkok katonái – A mélységi felderítés története (Zrínyi Kiadó Budapest, 2012. p. 102.)

1 komment
2021. február 13. 21:22 - SFBlogger

Forgotten commandos of Miklós Horthy

Additional details to the history of the „Professional Course for Physical Training”

Dear Friends!

Few have heard the name of the “Number Zero” airborne capable commando course of the Royal Hungarian Army, the “Professional Course for Physical Training” (PCPT) or “Testnevelési Szaktanfolyam” in Hungarian. Even fewer are those who know about the exact nature and duties of this training course, and unfortunately, those who have been part of it are no longer with us. Thus in his next article, our member, Dávid Kiss could only aim for a schematic picture on the history of this secretive course, and to introduce some of the actions these daring soldiers participated in. Writing this article could not be made possible without the help of Colonel John Molnar, Australian Army, who has been so generously shared with us the artifacts and wartime stories of his late father, László Molnár, who has been trained in the PCPT course. We would like to thank his contribution! Additional information and rectification is welcome!

Historical background

The political and military leadership of Hungary worked on the resolution of the Trianon-dilemma, or the peace treaty closing the First World War for the Kingdom of Hungary, signed on the 4th of June 1920 near Paris, France from the second of its entry into force. In addition to the political revision of the treaty, supported by Regent Miklós Horthy, a scheme for a military option has also quickly emerged, fuelled by the pro-German, revanchist circles of the Hungarian military leadership. The plan asked for the support of irregular forces, outside of the military jurisdiction.

The plan heavily relied on those Hungarians who have been separated from the motherland, now living in foreign neighbouring countries. Military strategists in Hungary started to build up a sufficient force able to be activated in an event of an uprising caused by the Hungarian minorities. These theoretical uprisings would be supported by small groups of well-trained soldiers, able to cause diversionary raids, and help friendly irregular and regular forces operating in the detached parts of Hungary.

Advance of the Royal Hungarian Army has been thwarted by the military provisions of the Treaty of Trianon, supervised by the Military Control Committee (MCC). This committee has been made of the representatives of the Entente forces, and worked in Hungary for seven years, ending its mission in 1927. After the withdrawal of the MCC Hungarian military development could catch up with the modern times.

Those branches and corpses like the air force, or the armoured corps started their development in secret, under the guise of other public bodies (like the Royal Hungarian State Police under the Ministry of Interior, or the Aviation Office, under the Ministry of Commerce etc.). The manpower of the Royal Hungarian Army, maximized by the peace treaty in 35 000 professional soldiers has been reformed by a conscription system, boosting the numbers rapidly.

The cause for the revision of the Treaty of Trianon politically unified Hungary, there were only disputes in the means and ways of achieving this goal. The next logical step was to look for allies in the international politics, causing the development of Italian – Hungarian, and German – Hungarian diplomatic realtionships, while there was also a surprising amount of support for the Hungarian cause from the Soviet Union and by some political circles in Great Britain too. Yet the leaders of both Hungary, Italy, and Germany, empowered by the dissatisfied masses after the bloody First World War, lead their countries on a nationalist venture towards a new type of war, based on rapidity and surprise.

Military Background – the Grenadier Courses

This new, secret and seemingly distant war from 1932 has been orchestrated in Hungary by Department No. 2 of the Chief of Staff Office (D2), officially the “Intelligence and Counter-Espionage” service of the Royal Hungarian Army. From 1936 the work of the D2 has been supported by the newly established Department No. 5 for “Principal and Military Political” issues, which dealt with a variety of topics ranging from military propaganda to the supervision of the Hungarian biological weapons program. One of the tasks of this department was the establishment and liaison of cross-border irregular and paramilitary forces. Up to the fusion of the two departments in 1941 they were co-ordinating and co-operating in the field of espionage and intelligence gathering by utilizing spies, wire-tapping, and many more conventional methods, while experimenting with novelties, like the airborne insertion of specially trained saboteurs.

The method of “vertical flanking”, or the air offensives is just as old as the introduction of parachutes in warfare, first used as lifesaving measures for pilots. In the last year of the First World War the US Army planned for a mass parachute drop in France, which has been called off due to the low quantity of suitable parachutes, and airplanes, not to mention the lack of training for the soldiers conducting the jump. Between the world wars two separate methods of airborne insertion has been introduced: the first is the mass drop of airborne units, mastered by the Soviets, and the second is the insertion of smaller units, or even single agents, able to carry out special missions. Both insertion methods had many setbacks and unpredictable factors, starting with the necessary and complicated training for jump-qualified soldiers, or the acute and mission-specific dangers faced by the paratroopers after hitting the ground, to the relatively big distance between the area of operations from the friendly forces. These problems planted doubt in those Hungarian military scholars, who thought that airborne insertion could only be considered as “neck-breaking acrobatics” and those who are forced to jump out of perfectly functioning airplanes are simply “candidates for suicide”.

The first military program in Hungary, led by Major vitéz Kozma István de Felsőtarja, has been one of the “Grenadier Courses" in 1936, which tried to incorporate the concept of air-landing forces with agents inserted behind enemy lines via parachutes. These agents were trained to destroy railroads, bridges, or to incite uprisings, and even carry out political assassinations. They were also capable of marking and securing safe landing zones, with the help of local Hungarians thus providing an assembly point for the air-landing grenadiers.

In this concept of elite airborne light infantry, guided by parachutist agents, many of the key features of modern day Special Forces units are present, like covert approach, stealth movement in the area of operations, targeting of high-value targets and VIPs, force-multiplying effort by relying on local support etc. The main goal of the “Grenadier Course” of 1936 has been the establishment of a rapid-deployment airborne force of elite soldiers, which is capable to operate in the enemy territory with the help of local Hungarians, thus speeding up the military solution for the retake of annexed parts of the country.

Launch of the “Professional Course for Physical Training”

After a single exercise, with air-landing elements, the “Grenadier Course” has been cancelled on the 7th of September 1936. Though the course had been shut down, its lessons and experiences were recorded. The lack of parachute jumps conducted by the grenadiers were due to technological disadvantages, and not because of theoretical doubts, thus the idea of parachutes used by the armed forces prevailed. In accordance with these developments from 1937 on the Aviation Office made it mandatory for every pilot candidate, and all of the future Special Forces units of the army to conduct parachute jumps.

By this time the Nazi Germany became the champion of revision of the peace treaties concluding the First World War. German propaganda calling the Versailles Peace Treaty “unacceptable”, and the re-armament of the German army led to the rise of pressure in Europe.

Reacting to the wind of changes, on the 5th of March 1938. Hungary has declared its new re-armament and military development program. In this five years long research and development enterprise Hungary tried to catch up to the armies of the region in spite of its noticeable lag due to the Treaty of Trianon.

The financial help of the re-armament program made it possible for the D5 to propose for a new, airborne capable special course, founded on the experiences of the canceled “Grenadier Course”. The new course emphasised the use of airborne-qualified special agents and soldiers instead of the air-landing infantry concept. The masterminds behind the course chose a codename not too suspicious nor too attractive: “Professional Course for Physical Training” (PCPT).

Entry conditions for the course started with presenting valid matriculation documents, thus only those soldiers were eligible, who, after one year long national service were deemed fit to become reserve officers and possessed the necessary physical and mental abilities. It has been listed as advantage for the candidate to come from areas located in the neighbouring countries, or by the new border. The organizers were looking for extraordinary officer cadets, who have excelled in every aspects of their training.

Promising candidates were hand-picked by the officers of D5 and had to pass an entry exam, consisting of map-reading, solving tactical problems, and physical fitness examination. Those who have passed this stage of pre-screening, were offered a place in the newly introduced special training program. Participation would accelerate their military career, ending their national service in the rank of Lieutenant of the reserves.

The “Professional Course for Physical Training” has started off on the 3rd of May 1938. in three classes. Class No. 1 consisting of 28 candidates moved to the barracks of the Royal Hungarian 101. Railway- and Bridge Construction Regiment in Szentendre. Their commander was Captain Ferenc Kiss (or Kovács), a sapper officer. Class No. 2 with 19 candidates moved to the Engineers Barracks of the Royal Hungarian 1. “Bornemissza Gergely” Engineer Battalion on the Háros-island on the Danube and started training in the summer of 1938. Number of candidates, place or date of training for Class No 3 is unknown.

The PCPT as a whole has been headed by the experienced Captain Valér Stefán, serving with D5 at the time.

stefan_valer_farkas_i_b.jpg

Valér Stefán
(source: Dr. Jenő Farkas: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. B (Jegyzet) (Gödöllő, 2005. private publishing)

Main goal of the PCPT, as recalled by Dr. Győző Csongor in 1997, member of Class No 2 was:

“(…) to gain individuals with higher level of military skills (knowledge in the field of use of modern weapons, basic foreign language skills, etc.) proficient in the ways of several military branches, capable to achieve different goals on the battlefield. Long story short: the candidates after the training had to be ready to deploy both on land, and in the air.”

This description is further supported by the recollections of László Molnár, who has seen the PCPT as a commando-like training, similar to those of the British Special Air Service (SAS), established in 1941. Paratrooper Lieutenant vitéz Domonkos Ladányi has described the course as a “confidential (…) military sabotage course”. This description is further strengthened by the 1988 article of Csaba Hornyák, in which he quotes Valér Stefán as it follows:

“This unit had to replace the missing Hungarian aerial bombardment ability. The parachutist group has been trained for securing or destructing railways, bridges, and tunnels.”

testnevelesi_szaktanfolyam_1938_ix_6.jpg

Members of the PCPT on the 6th of September 1938. Fourth from the left, wearing a lether jacket is Captain Valér Stefán, commanding officer of the Course.
(source: Dr. Győző Csongor: „Testnevelési Szaktanfolyam” in.: “Magyar Szárnyak” vol. XXV. issue 25. 1997. pp. 182. – 183.)

Training

Ahead of the volunteer officer cadets were series of demonstrations and lectures, in a newly introduced system: the classes were headed by experts, visiting the course only for a short period. Thus candidates of the PCPT would only see constantly the commanders of their classes, and the lecturers, coming from several different units, would not be able to blow the cover, or get to know the purpose of the secretive course. Commanders of the classes have also attended the lectures with their fellow candidates. The commanding officer of Class No. 1 taught explosives handling while Captain Stefán led training on work behind enemy lines. During live explosives training the candidates have used British-made fuzes, and practiced with Nitro-3 explosives.

Candidates of the PCPT have learned to drive different vehicles, protection against gas attacks, encryption, and small arms handling. In the live fire training a new, unusual method became prevalent: the candidates had to use their spare time to improve their marksmanship abilities, with handguns from Romanian and Czechoslovak origins. Ammunition for those weapons have been provided amply.

lmmg0042cens.jpg

László Molnár during his training with a light machine gun
(source: Col. John Molnar)

Vehicle training has been emphasized. Candidates of the PCPT had to handle motorbikes, cars, and trucks, and were familiarized with the basics of operating locomotives, trams, and motor boats. Members of the course went on long bicycle trips, both used for strengthening their stamina, and as orientation training.

Physical endurance was a key during water training too. As part of the course, members of Class No. 2 had to paddle down the Danube from Háros to Paks, which is approximately a 100 kilometres long water trip. In this phase of the training danger was imminent.

The memoire of László Molnár recalls an occasion, when during a river crossing exercise on the Danube he has been steering his boat standing in its front part. His pole lost its footing on the river bed and he lost balance falling over the bow and then under the craft. As he tried to resurface in the freezing water, he was prevented from surfacing by the hull. After more than a minute, one of the other cadets managed to reach under, grab him and pull him into the boat.

For several weeks there were lectures conducted by the members of the Association of Hungarian Radio-Amateurs (AHRA). During these meetings the civilian members of the association, in co-operation with the Ministry of Defence, tried to introduce short-wave radio technology, types of radio sets, and the use of the Morse-code. Based on memoires these technologically highly advanced lectures unfortunately could not penetrate the tired minds of the candidates of the PCPT.

Members of the PCPT have visited an exercise where they have been familiarized with the details and weak points of Hungarian armour, and the use of the anti-tank gun. The candidates have toured the different army bases of Hungary, where they were introduced to the everyday work of different units. During their training candidates of the PCPT have realized that they have got lots in common: most of them spoke at least one foreign language from the neighbouring countries, lots of them had relatives or friends in the detached territories. This knowledge made the candidates confident about the goal of their training. They were sure that after completing the course they would be sent into battle in support of the revisionist cause.

After long and demanding training came the most dangerous, yet most novel part of the course: the parachute jump. Member of Class No. 1 vitéz Domonkos Ladányi summarized the core of the course up to this point:

“Our secret training has been extremely interesting. We had to excel in driving cars, riding motorbikes, and shooting rifle and pistol, but after that came the grenade launcher, mortar, light and heavy machine gun too. Hand grenade practice has been pivotal. All of it has been seen by everyone as interesting and useful, but we were pretty much afraid of parachuting.”

As the Royal Hungarian Army have never ever conducted parachute training before, this time candidates, of the PCPT have wandered to uncharted regions. The three classes took their jump training in different places and times. Class No. 1 moved to the Pápa military airfield in July 1938, while Class No 2. relocated to the airfield in Szombathely between 4th to 11th of September 1938 to prepare for parachute jumps. By the recollections of vitéz Domonkos Ladányi, Class No 3 had no jump training at all, due to the short training period of the class.

Parachute training has been largely immature at the time. The two volunteer pilots, Lieutenant Gyula Mészöly in Pápa, and Lieutenant Imre Telbisz of Szombathely, lecturing the candidates had no prior experiences as instructors. They have been picked for the task only because they have volunteered to conduct the training.

First phase of training meant “familiarizing flights” utilizing the different airplanes available on the airfields. These flights were nicknamed by the candidates as “sightseeing tours”. The opportunity to fly has been considered a privilege for the candidates, as aerial transportation at the time has been a novelty technology. The various night-time and daylight flights also helped to improve the map-reading and orientation abilities of the candidates.

Second phase of the jump training has been parachute packing. the candidates of the PCPT were using Italian-made Salvator, German Heinecke, and Schroeder, and US-British Irving parachutes. The reason behind this colourful variety of parachutes has been really down to earth: these were the main parachutes used by the Royal Hungarian Air Force aircrews, available on the airfields. Dr. Győző Csonor, member of Class No. 2 remembered to the importance of learning how to pack a parachute this way:

“During the first week the instructors taught us how to pack parachutes properly. From this time on this important action had to be done by individually, with our own hands. We have placed our packed parachutes under our pillows, as we have only trusted those chutes we have packed ourselves.”

Physical training also played an important role in parachute training. In the absence of suitable training equipment the candidates of the PCPT had to improvise. The soldiers climbed up on top of 5-7 meters high haystacks, and jumped to the ground, to familiarize with the sensation of landing and the forces they have to deal with. Dr. Győző Csongor remembers to the details of ground training as seen below:

“The most important part was for the jumper to start kicking in the air before landing, and when he has touched the ground he had to throw himself to the left or right side, to avoid possible leg or hand fractures.”

Future commandos of the PCPT after a brief period of training could board the Italian-made Capronni Ca.101 bomber planes, nicknamed by their crews as “flying coffins”. The tri-engine, canvas covered airplane could carry up to the skies six parachutists at a time. Every jumper had to wear a summer canvas flight coverall above their uniforms. For footwear they had lightweight gym shoes. Covering their heads they wore a flight cap, nickname “haube”, with dust googles on. Special delivery devices for heavy equipment, like drop canisters, or bundles were not introduced yet, so the parachuting commandoes had to bring everything on and inside their clothes.

Every parachutist had two parachutes secured on his harness. The main parachute on their back was responsible for their safe landing, while the reserve parachute on the chest had to be kept for the case of malfunction with the main parachute. After 60 years Dr. Győző Csongor has remembered to his first parachute jump vividly:

“The jump has been commandeered by Captain Ferenc Czékus, lead pilot. He rose his hand. Humming of the airplane became slower, when he pulled his hand down. The first of us crossed his hands on his chest jumped, and we have followed him in order. Our first group has conducted its jump successfully. I can still remember, that before the day of the jump I have found a four leaf clover. It brought luck to me, as on the next day I had an extremely joyful jump, landing on soft ground, in a field covered in clovers.”

dr_csongor_gyozo.jpg

Győző Csongor before parachute jump. His Italian-made Salvator parachute is visible.
(source: Dr. Győző Csongor: „Testnevelési Szaktanfolyam” in.: “Magyar Szárnyak” vol. XXV. issue 25. 1997. pp. 182. – 183.)

Not everyone got lucky though. For example during his first jump, Lieutenant Imre Telbisz, lead instructor of the parachute training on the airfield of Szombathely injured his knees, when his main parachute malfunctioned. His life has been saved only by landing in deep mud.

After all candidates of the Classes No 1 and No 2 of the PCPT completed at least one parachute jump, while there were some daredevils who were able to step out of their airplanes two, or three times to trust their lives to a silk canopy.

Nonetheless members of the PCPT were first of all commandoes, thus parachute training has been only one, unquestionably memorable stop in their training. By this time the candidates were capable to handle land, water, and air transportation too, thus they could see themselves capable of conducting parachute jumps if necessary, to reach their area of operations.

lmparachute0043_cens.jpg

Landing after a parachute jump
(source: Col. John Molnar)

Finally those reserve officers, who have completed their training in the PCPT, got assigned to a new unit. There were no certificates handed out, no special badges to symbolize the hardships of training, or any other way of recognition for those who have tackled the challenging course, as their future missions just as the course itself has been considered to be “Top Secret”. Only officers of D2 knew the complete list of those volunteers who were capable to strike behind the borders of Hungary if needed. In the military records of the successful graduates there was only a short acronym proving that they have completed “PCPT”.

This secrecy led to some interesting interlude and unpleasant moments. As for PCPT graduate László Molnár who have continued his service as a Lieutenant of the reserves in one of the sapper companies of an infantry regiment, for the amusement of his older brother István, still breaking his back at officer training. To avoid fraternal questions, László Molnár got into a full blown rivalry with his brother, who could not understand, how his younger brother got commissioned before him.

Deployments

Graduates of the PCPT have been scattered in the Royal Hungarian Army to continue their service. By the available sources this hidden “special reserve” has been activated in late September or early October 1938. In April of this very year, the Royal Hungarian Army started to secretly mobilize troops against Czechoslovakia. As part of this plan, nineteen so-called “rifle battalions” were created, and marked with Roman numbers between I. and XIX. These battalions were made up of reservists, volunteers, and re-activated officers, but have not got incorporated into the battle order of the Royal Hungarian Army and differentiated by their name from the infantry battalions of the army. The main goal of these rifle battalions had been to be ready to deploy to the former Hungarian territories in case of the disintegration of Czechoslovakia, which has been threatened by Germany due to the large numbers of ethnic Germans living in the country.

After rooting out the unfit, unreliable, or far-right leaning (pro-Nazi, and Hungarist) elements from these battalions, the remaining eight rifle battalions took the name of the famous “Rugged Guard”. The first military force under this name has got established back in 1919 as a 160 – 250 strong irregular militia, waging war against both the Communist government of Hungary, and the Austrian armed forces, on the western parts of Hungary, trying to establish a free, anti-communist enclave there. They have got their name after the mix of uniforms, equipment, and weaponry ranging from military to civilian which they have used.

The new “Rugged Guard” has been considerably bigger and better equipped than its predecessor. The 940 strong unit, dressed in brown coveralls, wearing brown berets and armbands with the Hungarian national colours (red, white and green), marched to the vicinity of Vásárosnamény, to the north-eastern border of Hungary. Their area of operations would be the then-Czechoslovakian region, Transcarpathia, where a considerable Hungarian minority lived.

soproni_rongyos_gardistak_1938.jpg

Members of the "Rugged Guard" from Sopron, Hungary. These university students are wearing the typical "unifomr" of their riffle battalions.
(source: Soproni Szemle 2006. issue 1.)

Military movements and actions were coordinated by the former commander of the PCPT, Captain Valér Stefán, while the overall military leader of the operation was the commander of D5, Colonel Sándor Homlok. On the political leadership there was Miklós Kozma, former Minister of Interior, and at this time CEO of several Hungarian state media outlets. The face of the operation has been a former 1919 “Rugged Guard” commander, Lieutenant of the reserves vitéz Iván Héjjas, known for his nationalistic views as a Representative in the Hungarian Parliament. His unit operated under the codename “Unit H”.

After the signing of the Munich Treaty by Germany, Italy, Great Britain and France, on the 30th of September 1938, Czechoslovakia ceased to exist. This political turn gave the opportunity for the “Rugged Guard” to spring into action. The Hungarian government gave permission on the 2nd of October, and by the 5th of October the “Rugged Guard” started to reconnoitre the positions and strongholds of the Czechoslovak border guards. On the next day the first propaganda, reconnaissance, and saboteur groups crossed the border. Their mission was to spread leaflets, monitor troop movements, and to cut communications and roads.

By the memoires of László Molnár the first members of the PCPT have arrived on the 6th or 7th of October 1938 to the border, acting on direct orders from Regent Horthy. The Hungarian commandos there joined “Unit S”, led by their former commander, Captain Valér Stefán. After the successes of the first reconnaissance patrols, sabotage units have moved in form the night of the 9th of October 1938.

The exact number of cross-border actions conducted by the commandos of the PCPT is unknown, however the main characteristics are easier to point out by the surviving few sources. Lieutenant László Molnár has described one of their missions as it follows:

„(...) crossing the border in civilian clothing (nothing to identify us as Hungarian or military) we were a three-man team ordered to destroy a bridge. The objective was to imply the damage was caused by Czech partisans against the Government, thus pushing for Czech support from the Hungarian Government. Crossing the border at night, each member of the team was specifically tasked and operated without a team leader. Orders included suicide on capture and we all were issued with a cyanide capsule.”

The mission succeeded, although the Czechoslovak guards on the bridge noticed the three commandos and opened fire. Before blowing up the bridge, the Hungarians fired back. The three-man group then exfiltrated on separate routes back to Hungary. After debriefing the commandos working together on a mission would never see each other again.

Another action carried out by PCPT commandos is known in details. On the 22nd of October 1938. at 1800 Ensign vitéz Ferenc Fülöp has led his four-men strong group to cross the border near the border village of Magosliget with the mission of blocking the railroad between Tiszaújlak and Nagyszőlős. After crossing the Tisza River the soldiers blown up the railroad on three spots then during the night returned to the Hungarian side.

These two examples are suggesting that the PCPT commandos were mostly used due to their knowledge in the field of explosives and for their training in actions behind enemy lines. PCPT commandoes operated in civilian clothes, mostly during the night period, and after their missions were completed they have left their area of operations immediately. This “hit and run” tactic minimizes the chance of getting detained, while narrowing down the timeframe of the actions to several hours only.

About the use of cyanide capsules, handed out to the PCPT commandoes there are no other sources, than the memoir of László Molnár. At the same time there is a known example of a so-called “poison-edict”, issued by Captain Valér Stefán on the 3rd of November 1938. In his order the Captain communicated to his troops that those who are willing to stay and continue the harassing missions on the Czechoslovak troops, poisonous capsules would be handed out, to be used in case of imprisonment. In his orders Captain Stefán noted that anyone unable to continue mission due to injuries must be shot on sight to avoid capture and interrogation.

The reason behind the draconic decree has been to comply with the newly published “First Vienna Award” in which Hungary got the southern parts of Slovakia, and the south-western parts of Transcarpathia with the political aid of Germany. The Award called for the demobilization of Hungarian forces only keeping the necessary forces on the border, thus Captain Stefán had to ruse his soldiers into deciding whether they would like to remain, or leave. By this method dozens of unauthorized and undisciplined “local volunteers” of the “Rugged Guard”, who have joined the ranks of the Hungarian paramilitary unit on their own, started to leave.

By the views of Domonkos Ladányi, former PCPT commando, who has been tasked with patrolling the border and reconnaissance, the First Vienna Award achieved a political victory, faster than the military leaders thought. This led to the relatively limited use of the PCPT commandos during the conflict.

By the memoires of Lieutenant László Molnár, the PCPT commandos have also participated in the so-called “small war” between Slovakia and Hungary raging between the 23rd of March 1939 and 4th of April 1939. Aim of this war has been to secure a strategically better new border 15 – 20 kilometres further in the Slovakian territory, in the Transcarpathian region, which has been achieved.

During the summer of 1939 some members of the PCPT were active on the Romanian border too, according to the memoires of László Molnár and Domonkos Ladányi. As the later recalled in 2007:

“(…) there were a few of us, who liked so much this exciting, special military experience, that we have volunteered for further service, and in the autumn of 1939, with our re-called old comrades we were in small groups on the Romanian border.”

Finally, the PCPT commandos have been disbanded after the 30th of August 1940, when the Second Vienna Award gave the northern parts of Transylvania to Hungary, partially resolving the question of revision, and indebting Hungary to Germany. Unfortunately, as the details of the goals, members, or missions of the PCPT has been considered to be “Top Secret” from the start of the course, details of these missions mentioned above, could not be unearthed. Thus further research is desired and necessary in the topic.

Effects of the “Professional Course for Physical Training”

Reactions to the operations of the second „Rugged Guard” also connected to the Hungarian soldiers trained during the PCPT, thus it is suitable to unfold the Czechoslovak point of view too. Every Czechoslovakian radio stations has broadcasted the interview with First Leiutenant József Prém, the captured commander of 1st company, of the XVI. Rifle Battalion. This broadcast has been intercepted by the Hungarian authorities, and translated in a confidential report on the 24th of October 1938. This report is a good representation of the propaganda war used by both sides in the conflict. As this paper goes, the introduction of the broadcast is the following:

“Finally our news regarding the Hungarian terrorists reached the Hungarian radio broadcasters too. (…) This is an improvement to see the radio at Budapest be under the necessity of accepting the truth that the Hungarians wanted to solve the territorial question by the means of terrorism, while they have negotiated with our government on the peaceful ways of resolving the problem. (…) We would like to apologize to the families of the terrorists, for we have labelled the members of these irregular units as bandits. If they would see them in their rugged, ruffian-outfits, hiding their hand grenades, pistols, and other weapons, they would admit to the fact, no one would think about it that these men had doctors of law or medicine, state officials, and journalists amongst their ranks. (…)”

The impact of the PCPT could be also measured on the evolution of the airborne capability of the Royal Hungarian Army. The makeshift jump training in the Szombathely airfield had been visited by Captain vitéz Árpád Bertalan, who have established his Parachutist Experimental Unit at the same place in September 1938, incorporating the experiences of the PCPT into his own training system. Dr. Győző Csongor recalls this innovative officer, visiting the parachute training of the future Hungarian commandos, as it follows:

“This manful veteran has been famous for his innovations. This time he has equipped himself with several different weapons for self-defence, like a revolver, hand grenades, a carbine on his back, led by his firm believe, that a paratrooper by this way can defend himself in the air, and after landing, in ground combat!”

The experiences of the candidates of the PCPT have been instrumental in the introduction of the new Hungarian made parachute system, the 39 M H. Gy. double parachute. A committee has been established to evaluate the freshly tested and upgraded parachutes. The experts have met in Székesfehérvár on the 31st of January 1939. In the committee as a representative of D5 some candidates of the PCPT were present, just like Ensign vitéz Domonkos Ladányi.

In the tactics of the parachute unit, expanding to a regiment size by the end of the war, there were also some elements showing similarities to the tactics of the PCPT. In the autumn of 1939 the concept of “airborne hunters” emerged in the Hungarian military literature. Paratrooper Lieutenant Ferenc Makray demonstrated the new method, clearly inspired by the commando capabilities of the PCPT through an example:

„The mission is to neutralize a highly important command post. As all of the higher commands are defended by strong anti-aircraft systems, it is impossible to deploy from low altitude. The combat patrol has to jump from high altitude (6 000 meters), as by this way the airplane could not be seen or heard by the enemy. The jumpers open their chutes 2 – 300 meters above the ground. The jump is conducted precisely at dusk. (…) The twilight is not a setback, more likely an asset, thus the use of its cover is possible due to the training of the deployed team. (…) This level of higher training justifies the need to separate the airborne forces, where the bulk of the force is able to carry out missions, asking for static jumps. The other, smaller part is the group of airborne hunters (…) which could be deployed only if there is a job suitable for them.”

Also noteworthy is the fact that after 1945, and with the start of waves of reprisals against former members of the Hungarian armed forces, nor the Soviet, nor even the Hungarian military intelligence agencies were interested in the details of training and mission of former members of the PCPT. There is no evidence of large scale manhunts, or even imprisonment or attempts to silence or marginalize those who were part of this special training course and participated in secret cross-border actions. It is possible that contemporary investigators simply slipped over the real goals and deployments of members, of the PCPT, who were reserve officers at the time of their training, which itself emphasised the importance of secrecy.

These circumstances made it possible for former PCPT commandos, to blend in during the hard times of the new political era in Hungary, and even climb to high state positions, as deputy-director of a county museum, or even to continue service as career soldiers, and retiring without any negative discrimination, and in relative wealth. In this aspect the complex system of secrecy, rendering difficult even for modern researchers to investigate the history of the course, helped the former Hungarian commandos to survive, adapt and blend in in a new, and hostile environment.

Those former PCPT students, who were persecuted, imprisoned, deported, and had to endure being used as scapegoats during show trials after 1945, were convicted for crimes not related to their involvement with PCPT.

By its goals, structure, implementation, and the achievements, the Professional Course for Physical Training could be viewed as a special forces course, before its time. However its members have not got the equal recognition, due to the lack of special course completion badges, the lack of a joint military unit connecting the members, and last but not least due to the lack of official documents and memoires depicting the history of the PCPT. The commandos were operating in civilian clothes, to avoid detection, while on Hungarian territory could only wear unmarked uniforms without rank insignias. These factors all added to the silence of the former PCPT members, who, after the war, would only discuss their involvement with this secret course in form of short anecdotes, sometimes decades after the actual events.

Due to these circumstances military historians would only mention the course, as a step in the evolution of Hungarian airborne forces, concentrating on the details of the makeshift parachute jump training, overshadowing the other aspects of the training.

It is clear that the Professional Course for Physical Training as the first complex special forces course in Hungary, had much larger impact on the military doctrine of the Hungarian armed forces regarding airborne capability, irregular warfare, and sabotage as it seems at first. Thus further research in the history of the course is an important mission for scholars thriving to understand the beginnings of the history of the Hungarian special forces.

Short biographies of members of the Professional Course for Physical Training

Valér Stefán

stefan_valer_farkas_i_b.jpgValér Stefán
(source: Dr. Jenő Farkas: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. B (Jegyzet) (Gödöllő, 2005. private publishing)

 

Born on the 24th of September 1902 in Szigetvár. His military career is a colourful one, with many different service posts and duties. One of these positions has been the opportunity to command the PCPT. The first assignment for the young Lieutenant Stefan, freshly graduating from the Ludovika Academy in 1924 as an infantry officer was with the 8th honvéd infantry regiment, until 1929, when he has been assigned to a course for staff officers of the Military Academy in Hungary. From here he has been posted to the staff of the 1st mixed brigade of Budapest in 1932 as a First Lieutenant.

In 1936 as a staff observer of D5 he is sent to Spain to gather information on the situation and novelty methods on the battlefields of the ongoing Spanish Civil War. After commandeering the PCPT he is taking part in the activities of the “Rugged Guard” in Czechoslovakia, as the commander of the “Unit S”. In this capacity he had the opportunity to lead again some of his former PCPT students.

Between 1939 and 1941 he is posted to various frontline units, interrupted by a short period in 1940, as head instructor of an assault course in Várpalota, Hungary. From 1942 Captain Stefán served on the Eastern Front as the leader of the “evaluations group” of the 2nd Honvéd Army. After several positions as battalion commander in different units, he became the commander of the Grenadier Regiment of the elite Szent László Division as a Lieutenant Colonel. He is taken prisoner in this function on the 27th of December 1944.

After a brief stop as a Soviet prisoner of war, first at Márianosztra, Hungary, then in Usman in the Soviet Union, where for a short time Lieutenant Colonel Valér became the commanding officer for the Hungarian prisoners of war stationed in the camp, he has fimally offered his help to the Department of Military Politics, searching for war criminals. Despite his efforts to be aligned with the new communist system in Hungary, he is arrested in 1953 as the accomplice of General Rudolf Andorka, who has been sentenced to imprisonment in a show trial for war crimes. Valér Stefán has been also sentenced to prison.

After his release, Valér Stefán, this colourful and expert career soldier, known by his soldiers as a daring and brave commander, had to find a civilian occupation. He became a land surveyor. He has died of complications with one of his dental filing in 1972.

Dr. Győző Csongor

csongor_gyozo_1941_mora_ferenc_muzeum_evkonyve_1999.jpgDr. Győző Csongor in 1941.
(source: Dr. Béla Gaskó: Dr. Csongor Győző in.: “A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1.” Szeged, 1999.)

The author of a pivotal memoire was born on the 27th of February 1915 in Szeged, Hungary. The committed natural science enthusiast travels Europe as a researcher. Up to 1937 he visits Transylvania, Austria, Bulgaria, Turkey, Italy, Switzerland, and Germany. These trips equipped him with botanical and language skills, in addition to travel experiences, not common to the era. After his service as an Ensign of the reserves in Class No 1. of the PCPT he has travelled to the botanical research facility in Cluj-Napoca (then Kolozsvár, Hungary) to study, then work there.

Dr. Győző Csongor had his science career interrupted by military service several times. He has served on the Eastern Front, in the communications company of the 13th light division. In spite of his brief stints with the military he has successfully graduated as a teacher of biology and geology. After the 1944 total mobilization orders in Hungary he had fallen into Western captivity in Bavaria.

After the Second World War the then 30 years old continued his education in Debrecen, Hungary, earning a PhD. in 1947. From this year he is also a member of the Hungarian Society of Numismatics, specialized in researching and collecting coins. Dr. Győző Csongor has published his zoological book on the life of the Palingenia longicauda or the Tisa Mayfly in cooperation with László Móczár in 1954. As a numismatic expert he has published his work under the title “Memorial coins and plaques of Szeged” working together with Ilona T. Simon.

Dr. Győző Csongor has worked as an elementary and high school biology teacher between 1947 and 1952. Although he has enjoyed to teach children, the strengthening political pressure coming from the Communist regime of Mátyás Rákosi made him wish to flee. In 1991 he recalled a typical and dangerous interlude of the era:

“(…) when I have talked about the rákosi viper to the children, I have been reported. The informer had lacked proper knowledge of biology, thus could not know that near the Rákos-river there lives a special type of snake. I had to be a teacher in an era, when teaching had been made a hateful profession. This feeling became stronger in me, than the passion for educating children.”

From 1952 to 1975 Dr. Győző Csongor has worked in the Móra Ferenc Museum in Szeged. The highest position he held during his 23 years of employment there has been deputy museum director. After retirement he remained active in field research, publications, and botanical experiments. Dr. Győző Csongor, also called to be “the last polymath of Szeged” has passed away on the 15th of December 1997. His short memoir has been published in this year in the military aviation magazine “Hungarian Wings” (Magyar Szárnyak) recollecting his time as member of the PCPT.

Domonkos Ladányi

vitez_ladany_domonkos_eje_hadnagy.jpgvitéz Domonkos Ladányi as a paratrooper First Leiutenant
(source: “Argentínai Magyar Hírlap” January - February 2006.)

Born on the 10th of January 1917 in Balassagyarmat, Hungary, Domonkos Ladányi has been part of PCPT Class No. 1. After his service in this secret course he became a professional “re-enlisted” officer completing a course of the Ludovika Academy. From there he has been sent to the Munkács castle in 1940 for troop service.

Domonkos Ladányi has volunteered to the Royal Hungarian 1st “vitéz Bertalan Árpád” Parachute Battalion in 1941, just after the tragic combat mission to the former Yugoslavia, starting with an air catastrophe on the airfield of Veszprém, Hungary on the 12th of April 1941. Here the first commander of the parachute unit has perished in the flames of the lead airplane crashing to the ground after taking off.

Domonkos Ladányi has recalled the training at the parachute battalion in his 1988 memoir:

“The month-long trial service had been unusually demanding. From the 50-or-so officers volunteering to serve in the unit there were only 30 of us actually starting the training and by the end there were only 20 of us. Main course for the day had been physical training lasting for 7 or 8 hours. It gave us so serious muscle cramps that we were unable to drag ourselves around from the second day on.”

From the twenty officers completing the parachute training, only eight had been chosen to serve with the unit. First Lieutenant Ladányi remembers this special moment as it follows:

“Our dreams came true… the older members of the unit accepted us as one of their own. We were joyful. I don’t want to lie, we had lots of vanity and pride inside!”

As a young paratrooper officer 1st Lt. Ladányi has volunteered for the Eastern Front in 1942 for “gathering experiences”. In this function, career officers and non-commissioned officers of the Parachute Battalion were posted with various combat units on the Eastern Front to gather first-hand experiences and observations on the ongoing modern war. 1st Lt. Ladányi has been sent to the area of Makow, located on the southern part of modern-day Poland for anti-partisan duty.

On the 21st of August 1944. First Lieutenant Ladányi has taken part in the first combat mission of the Hungarian paratroopers since 1941 as a commander of a small scale force of paratroopers. This group of Hungarian paras has blocked the Tornya pass through the Carpathians in front of the Soviet Red Army. The combat patrol had lost in the brief battle four of its members killed in action and further 12 wounded. It highlights the capabilities of the group that most of their casualties have occurred during their retreat, caused by Soviet air raids and artillery barrages. On the morale of the Hungarian paratroopers 1st Lt. Ladányi wrote this:

“In general the paras were used in the toughest places, most of the time against an enemy numerically superior multiple times. It was a common paratrooper custom, not to talk about one’s own personal deeds in battle, but to highlight others, adding at most the phrase: ‘I was present too’ (…)”

Due to a shrapnel piercing his thigh, and other minor wounds, occurred during the battle mentioned above, First Lieutenant Ladányi was not able to continue his service with the paratroopers. He has undergone surgeries four times, and at the start of 1945 was still recovering in a hospital in Austria. Yet he was healthy enough to escape from his bed, and try to find his former unit. He has been taken prisoner by US forces near Linz while doing so.

Enduring an adventurous trip through Austria and Italy Domonkos Ladányi made his way to Argentina, where he became a mason’s assistant, then a refrigerator factory technician, mechanic, then finally a director of a textile factory, working there up to the date of his retirement in 1981. About his military past he recalled:

“Though I had to take off my uniform, but in my thoughts and deeds I have remained a Hungarian paratrooper! Here, in the immigration my national pride has just strengthened and I appreciate the fact that I was born a Hungarian.”

Vitéz Domonkos Ladányi, former paratrooper first lieutenant has died on the 24th of July 2011 in Buenos Aires, aged 95. He is mourned by his wife, three daughters, six grandchildren, and five great-grandchildren.

László Molnár

lmformal20037cens.jpgLászló Molnár
(source: Col. John Molnar)

László Molnár was born on the 9th of November 1917. in Sopron, Hungary. His father is István Molnár-Kozák, served as a corporal in the 5th Hussar Regiment. His mother, Mária Gábor came from a wealthy landowner family. László Molnár started his schooling in the local state gymnasium, where he took his matriculation exams with “well matured” result. In this year, by the intercession of the mayor of Sopron, László Molnár could start his mandatory military service earlier.

Private Molnár reported for duty in the barracks of the 4th Infantry Regiment, and after six months of basic training he volunteered for the “Professional Course for Physical Training”. He became part of Class No. 2. After his service there, he became a platoon commander of a sapper platoon in 1939. In 1940 he took part in the reoccupation of northern Transylvania, then from 1942 served in the armour training school of Esztergomtábor, as a lieutenant trained in armoured reconnaissance.

From here Lieutenant Molnár has been sent to the 3rd Reconnaissance Battalion. His commander is Lieutenant Colonel vitéz László Bercsényi de kissároslak. With him he is transferred to the 3rd Armoured Regiment, heading to the front in May 1944. Lieutenant László Molnár is the acting regimental adjutant.

Before moving to the front Lieutenant Molnár receives training on PzKpfW. VI. “Tiger I.” heavy tanks with the 503rd heavy panzer battalion, planned to hand over to the Hungarian forces by the Germans to boost the effectiveness of the Hungarian armoured units. After a month-long training with the tanks the unit of Lieutenant Molnár cored the border into Galicia, under the German IX. Corps on the 14th of April 1944.

Ten days later Liuetenant Molnár took part in the battle that started with a mass attack of a Soviet battalion, supported by 20 tanks. In this critical situation Colonel Bercsényi took command of a Hungarian artillery battery and by direct fire pommelled the lines of advancing Soviet forces. In the meantime Lieutenant Molnár took command of the retreating forces of the 24th Infantry Regiment and retook their positions in hand-to-hand combat. After the battle 16 Soviet tanks, mostly US made Shermans, were left on the battlefield. After a month-long period in the first line László Molnár had been withdrawn with the remainder of his unit.

Lieutenant László Molnár prepared to defend Transylvania as part of the Royal Hungarian 2nd Army. On the 18th of September 1944, while he was riding his sidecar bike his vehicle has been hit by Soviet artillery. The explosion took Lieutenant Molnár to the air, and as he landed he broke his leg. He has been evacuated to Cegléd, then to Budapest for medical treatment.

From October of 1944 Lieutenant Molnár served under Colonel Bercsényi again. Their new mission was to evacuate the armoured training school to Germany. This task has been done by mid-December. Their new base had been in Bergen, in the Armoured School of the German Armed Forces.

In early 1945 Colonel Bercsényi promoted László Molnár to the rank of Captain. . He is present in May of 1945 when the British forces reached the Bergen-Belsen concentration camp. Negotiations following these events are recalled by him as it follows:

„We left the Bergen Training area in Mercedes 220 staff car. I was driving with a German Colonel, Bercsenyi and Col. Alturay. After clearing the camp, I placed a white flag on the front of the car and headed towards Celle. Passing through a clump of trees on a country road we were met by two Bren Carriers, one with two British officers. The meeting had been pre-arranged and we were motioned to follow them. One travelled in front and the other one in back. We convoyed to a country estate near the River Aller. The British refused to speak with the German Wermacht Colonel and only the Hungarians were allowed to enter the house to discuss the Bergen-Belsen Hungarian situation.”

Captain Molnár waited outside with the German Colonel for three and a half hour, when his commanders have exited the house. As a result of the negotiations, conducted in French, the Hungarian forces helped their British counterparts in securing the area, and to resolve the situation in the concentration camp, at the time suffering from a typhus epidemic. The results of the negotiations were fixed in a protocol, translated to Hungarian by officers speaking English. One of the signatories of these protocols was Captain László Molnár.

Captain Molnár has returned to Hungary in 1946 with his unit, where they have surrendered to the Soviet forces properly. After that László Molnár has returned to Sopron, as a career officer. He had been abducted by the communist secret police, the State Protection Authority (Államvédelmi Hatóság – ÁVH) in October 1949. He had been kept in Cegléd, Hungary, then after a three-day long interrogation sent to the Szeged Jail, then transferred to Budapest for trial. He has been charged with causing bodily harm to a communist official. He has been sentenced to time by the People’s Court, already served, thus he was free to leave. As he got out of the building at dusk, two secret policemen apprehended and escorted him on foot to the nearby headquarters of the ÁVH under the address of Andrássy Street 60. After one week spent there he had been interned in the Central Internment Camp in Kistarcsa Hungary, where he spent eight months. He had been told nothing about the charges against him, his captors only informed him about that he is under arrest.

László Molnár had been sent to the hard labour camp Recsk Hungary, by train in 1950. There his first task was to carry logs for building the barracks in the deserted campsite. After the completion of the camp he became member of the quarry brigade. There the prisoners had to break stone for road construction, using 20 kilograms heavy sledgehammers and 2 kilograms heavy hammers.

After the death of Stalin in 1953 living conditions in the camp slowly upgraded. Torture and physical abuse ceased, and rations were rising, as the inmates were not shaven bald anymore. Everybody got interrogated again, and had to sign a document stating that no none will ever talk about the history of the camp. The inmates were released in groups of ten from August of 1953. Before they have left they had to pick from a pile of civilian clothes. They were given some money and a railway ticket then could leave the camp.

László Molnár could not returned to Sopron, as it was situated next to the border with Austria, thus he could cross over. He became employed instead in Kiskőre, Hungary in the Land Department. Then around 1954 – 1955 he has been apprehended by the secret police once more. He had been transported to Budapest, to withstand an even harder interrogation. He has been put in a room with constant lighting, where his interrogators asked the same questions over and over again about his family, mostly about his older brother, István, who became a member and spy for the immigrant Hungarian far-right anti-communist resistance, called “the Spearmen” (kopjások) or officially the “Fraternal Association of the Hungarian Warriors” (Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége). After all László Molnár had been imprisoned for treason and anti-state acts and sentenced to seven years in prison.

During the revolution and freedom fight in Hungary in October-November 1956, László Molnár has been set free, and immediately travelled to Sopron. From here he immigrated to Australia, where he found employment as a civil engineer, working in this field up to the age of 75. László Molnár has died in Australia on the 20th of September, 2014, before his 97th birthday.

Géza Csiszár

csiszar_geza_alezredes.jpgGéza Csiszár
(source: Data sheet on Lieutenant Colonel Géza Csiszár /ret./ from the database of the Committee for National Remembrance)

Csiszár Géza was born on the 13th of July 1917 in Kelemér, Hungary. His mother’s name was Julianna Nagy, his father was Ferenc Csiszár. He completed his officer cadet school as a reservist officer in Ungvár, then volunteered for the Professional Course for Physical Training. After his involvement with the PCPT he became a career officer with the 24/11. Infantry Battalion of Huszt on the 1st of February 1939 as an Ensign.

Up to 1st of November 1942 Ensign Csiszár commandeered the anti-tank gun platoon of the machine gun company of the battalion, and served as an instructor of the reserve officer course of the 24th Infantry Regiment. On this day he has been promoted to the rank of Lieutenant and sent to the Eastern Front.

In the Don River sector he leads a platoon of the 2nd company, 24/I. Infantry Battalion. After his service on the Eastern Front he is sent to a course for staff officers in Kőszeg, Hungary. Between 15th of November 1943 and 1st of April 1944 he is the battalion commander’s adjutant and commanding officer of the 4th company, 24/11 Infantry Battalion. He has been promoted to First Lieutenant on the 1st of July 1944. He remembers the fighting in Hungary as it follows:

“Our battalion (…) had been suddenly relieved around November and moved to the area between Szerencs, and Miskolc by vehicles. During the battles here our battalion has been almost destroyed, only a force of half a company remained. I have been relieved from the front with this force and marched to Göncruszka…”

Between 2nd and 25th of December he was the commanding officer of the training company of the Royal Hungarian 24th Infantry Division in Göncruszka, then until the 22nd of January he commanded the staff company of the 24th Infantry Regiment. On this day First Lieutenant Géza Csiszár, together with the remainder of the staff company of his regiment got captured by the Romanian forces near Rozsnyó.

Upon his capture, 1st Lt. Csiszár offered his services to the Soviet forces, thus avoiding prison camp. He has participated in the “Democratic Re-educational Course” held in Budapest between 12th and 20th of December 1945, and continued his service from the 1st of March 1947 as a Captain. In this year he enters the Hungarian Communist Party (Magyar Kommunista Párt) and from 1948 he is a member of the Hungarian Workers Party (Magyar Dolgozók Pártja).

From December 1947 to April 1949 he studies at the Military Commissioner Academy in Budapest, then after taking a special course, he studies in the Soviet Union, at the Military Academy of Logistics and Transport in Leningrad until 1952. He is promoted to the rank of Major on the 1st of May 1950.

On the 15th of November 1954 Géza Csiszár has been promoted to Lieutenant Colonel. During the events of the 1956 anti-communist uprising and freedom fight he was active in guarding the Ministry of Defence between the 23rd and 29th of October as part of the training group headquarters. From the 29th of October he has moved to the 3rd District of Budapest to secure a Party building. Between the 1st and 3rd of November he has been in the Ministry of Defence again, from where on the next day, on the day of the Soviet forces attacking Budapest, he left for his home.

Lieutenant Colonel Géza Csiszár has reported for duty on the 10th of November, on the headquarters of the 3rd Internal Regiment, where he served as a deputy company commander, promoted to company commander from the 23rd of March 1957. During this period he has maintained communications with the Soviet forces operating in the area and actively helped them. As his military data sheet states:

“During the time of the counter-revolution he has stood his ground firmly and honourably.”

Lieutenant Colonel Géza Csiszár served between the 30th of April and the 22nd of November as the supply officer of the Revolutionary Officers Regiment and got awarded the “Memorial Medal for the Might of the Workers and Peasants” (Munkás-Paraszt Hatalomért) which h has been given to those, who have actively participated in the suppression of the uprising in 1956. His other medals in the order of awarding:

- Service Award (10 years) – 1959.

- Medal for Outstanding Service (15 years) – 1960.

- Medal for the Service of the Homeland (20 years) – 1965.

- Commemorative Medal for the Anniversary of the Liberation and Service Award – 1970.

Lieutenant Colonel Géza Csiszár continued his service in the General Staff of the Hungarian People’s Army (HPA) from the 15th of January 1960 as an editor and translator of the Independent Department for Editing Manuals. Then from the 1st of October of 1963 until his retirement on the 1st of July 1972 served with Department 7 of the HPA General Staff as a supplies editor officer. Lieutenant Colonel Géza Csiszár (ret.) has died on the 11th of October 2011 in Verőce, Hungary.

Sources:

- https://www.legacy.com/amp/obituaries/theage-au/172541864 (Obituary of László Molnár. Acquired: 2nd of January 2021.)

- Dr. Béla Gaskó: Dr. Csongor Győző (in.: “A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1.” Szeged, 1999. pp. 9. – 28.)

- Júlia Dunainé Bognár– Ferenc Kanyó: A második világháború szegedi hősei és áldozatai (“Tanulmányok Csongrád megye történetéből” vol. XXIII. Szeged, 1996. p. 18.)

- Kornél Martin: Nagy Árpád M. Kir. ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzetei (in.: “Hadtörténelmi Közlemények” 1999. issue 1. p. 13.)

- Data sheet on Lieutenant Colonel Géza Csiszár (ret.) from the database of the Committee for National Remembrance (Nemzeti Emlékezet Bizottsága)

- Letters of Colonel John Molnar (Australian Army) (6th of September 2019. and 7th of September 2019.)

- Yearbook no. 61. of the “Széchenyi István” State Gymnasium of Sopron (p. 30.)

- Aladár Halász: A felvidéki szabadcsapatok és a Soproni harcéták története. Soproni egyetemisták az önkéntes szabadcsapatokban 1938-ban (in.: Soproni Szemle 2006. issue 1. pp. 55. – 74.)

- Zoltán Sőregi: Egy felemás diverzánsakció – Szabadcsapatok Kárpátalján 1938 őszén (in.: “Felderítő Szemle” vol. VII. issue 4. 2009. december pp. 148. – 156.)

- Dr. Győző Csongor: „Testnevelési Szaktanfolyam” (in.: “Magyar Szárnyak” vol. XXV. issue 25. 1997. pp. 182. – 183.)

- Dr. Péter Mujzer: A 2. páncéloshadosztály hadműveletei Galíciában, 1944-ben I. rész (in.: “Haditechnika Magazin” (Issue 2017/6. pp. 2. – 6.)

- Dr. Péter Mujzer: A 2. páncéloshadosztály hadműveletei Galíciában, 1944-ben II. rész (in.: “Haditechnika Magazin” (Issue 2018/1. pp. 2. – 6.)

- János Bene– Péter Szabó: Huszonnégyes honvédek a Kárpátokban – A m. kir. 24. gyaloghadosztály története 1944 – 1945 (Nyíregyháza 1997. p. 98. footnote n. 131.)

- Csaba Stenge B.: A Rongyos Gárda bevetése Kárpátalján 1938 – 1939 (in. “Seregszemle – Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság szakmai-tudományos folyóirata” issue XVI. vol. 2. 2018. pp. 93. – 105.)

- Csaba Stenge B.: Magyar hadműveletek Kárpátalja visszacsatolása során 1939. március II. fázis (I. rész) (in. “Seregszemle – Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság szakmai-tudományos folyóirata” Issue XVI. vol. 2. 2018. pp. 106. – 114.)

- József Szanyi M.: Kárpátalja visszacsatolása Magyarországhoz (1938-1939). Autonómia, birtokbavétel, katonai akciók. (PhD. Dissertation – Pázmány Péter Catholic University, Faculty of Humanities, PhD School for History Studies Budapest, 2017.)

- László Simon: A magyar katonai ejtőernyőzés rövid története (in.: “Magyar Szárnyak”, 1996. pp. 261.-271.)

- Eric Bernard: Kommandósok Ejtőernyősök és a Többiek – Betekintés a különleges erők világába (Presztízs Kiadó Budapest, 1991. pp. 17. – 18.)

- László Besey: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999. pp. 88. – 89.)

- Csaba Hornyák: A kárpátaljai akció (1938) (in.: Aetas 1988. p. 8.)

- Zsolt Reszegi: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest- Pápa 2013. p. 105. footnote n. 350; pp.128. – 133.)

- János Huszár: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945 (Pápa, 1993. pp. 11; 76. – 77.)

- Gábor Boldizsár – Gábor Gáll – Béla Novák: A magyar ejtőernyőzés 100 éve (Zrínyi kiadó Budapest, 2018. pp. 38. – 39.)

- Dr. Jenő Farkas: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. A (Jegyzet) (Gödöllő, 2005. private publishing p. 31.)

- Obituary of Paratrooper First Leiutenant v. Ladányi Domonkos (in.: “Argentínai Magyar Hírlap” September 2011. p. 8.)

- „Rendkívüli beszélgetés vitéz Ladányi Domonkossal” (in.: “Argentínai Magyar Hírlap” January - February 2006. pp. 3. – 4.)

- Győző Gabriel– Ferenc Horváth: Hadtudományi Lexikon A – L (Magyar Hadtudományi Társaság Budapest, 1995.)

- Ignác Romsics: Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó 2001. pp. 241. – 249.).

- Dávid Kiss -

Szólj hozzá!
A Csend Harcosai megszólalnak
süti beállítások módosítása