Karáth Áron a veszprémi SZC Öveges József Technikum és Kollégium 17 esztendős tanulója. Fiatal kora ellenére tudatosan készül a katonai pályára, ennek részeként vágott bele a Magyar Különleges Erők Hagyományőrző Egyesület által indított Különleges Kadét Programba is.

– A veszprémi SZC Öveges József Technikum és Kollégiumban tanulok, itt a Honvéd Kadét Program 1-es szintjéhez tartozó felkészítést kapunk, ami közismereti kadétképzést jelent. Tanórák keretében kapunk, elméleti és gyakorlati honvédelmi ismereteket. – Mondta el Karáth kadét, aki katonai pályára készül, nem is akárhol. – Erre az alapra építve bővítem a tudásomat, mivel a jövőben a Magyar Honvédségben szeretnék szolgálni. Nagyon vonz a különleges műveleti katonák élete, a Különleges Kadét Program pedig kiváló lehetőséget jelent arra, hogy fejlesszem és bővítsem a tudásomat.

– A Magyar Különleges Erők Hagyományőrző Egyesülettel először Veszprémben találkoztam, egy honvédelmi nap során, és szinte az egész napot az ő standjuknál töltöttem. A hagyományőrzés, amivel foglalkoznak szerintem nagyon fontos dolog és a különleges erők története számomra rendkívül érdekes, így nagyon sok újdonságot tudtam meg, és még egy ejtőernyőt is felpróbálhattam az egyesület hagyományőrzőinek segítségével. Amikor megtudtam, hogy lehetőségem van próbára tenni magamat több, a különleges erők által alkalmazott területen is, azonnal tudtam, hogy mindent ki akarok próbálni, amit a program nyújtani tud.

– Nagyon büszke vagyok rá, hogy részt vehettem a Különleges Kadét Program 8 órás Kadét Medic foglalkozásán, ahol az alapvető elsősegélynyújtó-tudásom felelevenítése mellett új dolgokat is tanulhattam és azokat szimulált körülmények között ki is tudtam próbálni. Erre a foglalkozásra épül a Kadét Medic tábor, ami már egy három napos, folyamatos programot biztosító rendezvény. Itt tanultam a legtöbbet magamról. – Emelte ki a tanfolyam hasznát a kadét, aki a program speciális foglalkozásai közül hármat is teljesített a nyáron.

– A Kadét Medic tábor három napig tartó, intenzív tanulást jelentett, amit aztán vizsgák követtek. A feladatok nem voltak könnyűek, de teljesíteni tudtuk mindet. – Emlékezett vissza Karáth kadét. – Az elérhető legmagasabb szinten képzett, valós tapasztalattal rendelkező instruktorok foglalkoztak velünk, de a sebesülteket alakító jelzők is tökéletes játszottak a szerepüket. Ezekben a szituációkban, amiket nekünk kellett megoldanunk, megtanultam, hogy az ember nagy valószínűséggel beszűkül, akár le is fagyhat, de ezt le kell tudni kezelni. Ennek a hatékony leküzdéseben sokat segített az, amit a tábor során megtanultunk. Nekem nagyon tetszett a tábor felépítése, remek volt maga a csapat is, akikkel együtt dolgozhattam. Könnyen megtaláltuk az összhangot, segítettük egymást, és így gördülékenyen ment minden.

– Az én kedvenc szituációm az volt, amikor rajta ütöttek a szakaszunkon és az egyik társunkat találat érte, így ki kellett vonnunk magunkat a műveleti területről. Itt az én feladatom volt az ellenerő leküzdése a tűzpárommal összedolgozva, utána a sebesült kivonása és a terület biztosítása a támogató erők megérkezéséig. A sikeres végrehajtáshoz elengedhetetlen volt a higgadtság, a bizalom a társakban, és az, hogy a saját feladatomat a tudásom legjobbja szerint teljesítsem. – Összegezte a tábor tanulságait a fiatal kadét, akire a következő kihívás már Lengyelországban várt.

– Nagyon vártam a lengyelországi ejtőernyős tanfolyamot, amire igyekeztem pihenéssel és a kiküldött tananyagok átnézésével felkészülni. Csütörtökön reggel érkeztem meg Zsámbékra, a légvédelmi rakétabázisra, ahonnét elindult a csapat Lengyelországba. Itt kaptunk egy nagyon kiváló történelmi előadást a katonai ejtőernyőzés múltjáról, utána pedig elméleti oktatáson vettünk részt az MC-6-os ejtőernyő működéséről, ami azért is fontos volt, mert ilyen típussal ugrottunk Lengyelországban is. – Foglalta össze az ejtőernyős képzés magyarországi szakaszát a kadét, aki 18 másik társával indult útnak, a Magyar Különleges Erők Hagyományőrző Egyesület második ejtőernyős tábora keretében.

– Délután elindultunk Lengyelországa, de a repülőtérre csak késő este értünk oda. Péntek reggel először elméletet tanultunk a lengyel oktatóktól, tolmács segítségével, utána pedig gyakoroltuk az ejtőernyő irányítását és a helyes földet érést is a repülőtér eszközein. Nagy élmény volt találkozni olyan, nálam fiatalabb lengyel kadétokkal, akiknek már több ejtőernyős ugrásuk is volt, a házigazdáink pedig igazi bajtársiassággal fogadtak minket. – Emelte ki a fiatal kadét. – Szombaton gyakoroltunk meg egy keveset a földön, utána pedig megkezdtük a felszerelés felvételét, amit a kiképzőink folyamatosan segítettek és ellenőriztek. Amikor készen álltunk, odasétáltunk a géphez és bepörgettük a légcsavart. Ezután egyesével beszálltunk és elhelyezkedtünk az AN-2-es repülőgépben.

– Beszállás után én már csak az ugrásra koncentráltam, arra, hogy mindent úgy csináljak, ahogy tanították. A kiugrás pillanata felejthetetlen élmény marad nekem. A csend, ami ott van fent az nem írható le szavakkal. A földet érés is remek érzés, de szinte azonnal vártam a következő ugrást és a lebegést. Így hajtottam végre három, bekötött, katonai körkupolás ejtőernyős ugrást. Délután, amikor az ejtőernyős üzem véget ért, megkezdődött az ejtőernyős jelvények átadási ceremóniája, ami igazán felemelő érzés volt. Büszkén mondhatom, ejtőernyős vagyok. Szombaton este még megünnepeltük a frissen felavatott ejtőernyősöket, vasárnap reggel pedig, immár ejtőernyősként, elindultunk Magyarországra.

– Nekem a Különleges Kadét Program egyetlen nyár alatt rengeteg élményt adott, alig várom a köetkezőt, ami remélem a Kadét Búvár program lesz. Megismerhettem a magyar különleges erők történetét, megtanultam, hogyan reagálok nyomás alatt, képes vagyok segítséget nyújtani másoknak a bajban, és arra is, hogy ejtőernyővel a hátamon kiugorjak egy repülőgépből. – Sorolja az élményeket és tapasztalatokat Karáth Áron, akinek van egy üzenete a többi honvéd kadét számára is – Szerintem mindenkinek érdemes kipróbálnia ezt a programot, mivel lehet, hogy olyat lát, vagy tapasztal, ami meghatározhatja akár a jövőjét is. Én csak ajánlani tudom mindenkinek, akit kicsit is jobban érdekel a Honvédség vagy bármilyen fegyveres szervezet világa.

- Kiss Dávid -

Szabó Ádám, a Magyar Különleges Erők Hagyományőrző Egyesület egyik valóban különleges szekcióját vezeti: ő foglalkozik azokkal a brit hadseregben szolgáló magyar származású katonákkal, akik különleges műveleti alakulatokban harcoltak a múlt háborúiban. Most végezte el sikeresen az egyesület és a lengyel partnerek katonai hagyományőrző ejtőernyős képzését is, erről mesél az alábbi interjúban.

Felderítők Blogja: Honnan ered az érdeklődésed a téma iránt?

Szabó Ádám: 2010-ben kezdtem foglalkozni az airsoftos hagyományőrzés műfajával, ahol a játékosok történelmi csaták által ihletett forgatókönyvek szerint játszanak egymás ellen. A történelmi hitelesség szintjének csak a játékosok befektetett energiája és a szervezők elvárásai szabnak határt. „Harcoltam” így a II. világháború, Vietnám, de akár a falklandi háború által ihletett „csatatereken” is.

F. B.: Hogyan kapcsolódik az airsoft és a hagyományőrzés?

SZ. Á.: Az airsoft, egy műanyag golyós légfegyverekkel játszott csapatjáték, ahol a két szemben álló oldal egymásra vadászva, különféle feladatokat megoldva halad a győzelem felé. A replikák a lehető legélethűbbek, gyakran használják őket filmekben is, ha igazi fegyverek használatára nincs lehetőség. Én azért a brit oldalt választottam, mert ekkoriban mindenki más amerikainak, németnek, esetleg magyar, vagy szovjetet katonának öltözött. A döntést segítette egy számítógépes játék is, a Hidden and Dangerous 2, amiben egy brit kommandós alakulatot kell irányítani a II. világháború csataterein. Ezt a játékot játszva tetszett meg a brit ejtőernyősök felszerelése, fegyverzete, egyenruhája. A hagyományőrzés 2023-tól lett része az életemnek, amikor összegyűlt elég cucc egy kiállításra és először ki mertem állni az emberek elé a gyűjteményemmel, ami azóta csak nőtt.

F. B.: Mi volt a célod a brit felszerelések gyűjtésével?

SZ. Á.: Az elején csak azt akartam, hogy színesítsem az airsoftos játékokat, olyan felszerelésben, amit másokon nem nagyon láttam. Ahogy belemerültem a különféle egyenruhák, felszerelések világába, a hiteles gyűjtés is egyre fontosabbá vált. Amikor hozzám került egy sisak, rögtön kellett egy hozzá való egyenruha, majd a passzoló málhafelszerelés, fegyver is. Ez egy igazi nyúlüreg, de nagyon élvezem, amikor sikerül beszerezni egy-egy korabeli darabot, amiről tudom, hogy akkor készült, amikor az adott konfliktus is zajlott, vagy akár részt is vett a harcokban.

F. B.: Hogyan fogadták az emberek ezt az újdonságot?

SZ. Á.: Az airsoftos közösségben eleinte megmosolyogták a mai szemmel elavultnak számító felszerelést, vagy nem is értették, hogy mit látnak, de szívesen meséltem a gyűjteményemről, így mostanra elfogadták, hogy ilyen különc vagyok. Így jött létre, 2023 áprilisában, a gyűjteményemet bemutató facebook-oldalam, a reenactor too far is, ami az 1944. szeptemberi Market-Garden hadműveletet feldolgozó „a híd túl messze van” (angolul: a bridge too far) című film és könyv után kapta a nevét. Mivel bit ejtőernyősökkel foglalkozom, ráadásul egyedül vágtam bele, ezért illendőnek láttam, hogy ezt a címet adjam az oldalamnak.

F. B.: Mitől nehezebb például II. világháborús brit ejtőernyős egyenruhában airsoftozni, mint modern felszerelésben?

SZ. Á.: Számomra igazából nem nehezítette meg a játékot az, hogy régebbi felszerelésben veszek részt benne, már csak azért sem, mert én is hasonló ruhában kezdtem az airsoftot. Így nem is ismertem igazán a modern összeállításokat, ezt a felszerelést szoktam meg. Nyilván a korabeli megjelenés jóval kényelmetlenebb, de sokkal hitelesebb élményt nyújt mindenkinek.

F. B.: Hogyan került képbe a Magyar Különleges Erők Hagyományőrző Egyesület?

SZ. Á.: Régóta követtem a csapat tevékenységét, rengeteg lehetőséget láttam benne. Egy olyan társaságot ismertem meg, akik kellőképpen fanatikusak, pont úgy, mint én. Épp ezért nem is tartott sokáig a beilleszkedés, igazi barátokra találtam a csapatban. Egy új világot ismertem meg rajtuk keresztül, az egyesülettel el tudok jutni hazai és külföldi rendezvényekre, bemutathatom a tudásomat, és olyan tapasztalatokkal gazdagodhatok, amikre, szerintem máshol nincs lehetőség. Nagy csábítást jelentett az is, hogy az egyesület keretében bemutathatom a magyar származású katonákat is a soraiban tudó 10. kommandó „X osztagát”. Azóta, hogy ebbe a projektbe belevágtam, állandóan keresem a magyar származású angolszász katonákat, találtam például az ausztrál SAS soraiban szolgáló magyarokat is, akik a vietnami háborúban harcoltak. Egyikükkel, Bácskai „Paddy” Árpáddal hosszú interjú is készült az 1990-es években, ami remek alapja volt a kutatásaimnak. Az ő életútja is motivált arra, hogy elkezdjek foglalkozni ezzel a különleges egységgel is.

F. B.: Az egyesület tagjaként vettél részt Lengyelországban az 1. Számú Harci Ejtőernyős Iskolával (1 Szkoła Bojowego Spadochroniarstwa) és a Magyar Különleges Erők Hagyományőrző Egyesület közös táborán. Miért jelentkeztél?

SZ. Á.: Az egyesületben lett lehetőségem arra is, hogy katonai ejtőernyővel, önálló ejtőernyős ugrásokat hajtsak végre. Azt gondoltam, hogy brit ejtőernyős hagyományőrzőként kötelességem megragadni egy ilyen lehetőséget azért, hogy az egyenruhán ne csak hordjam, hanem viseljem is a jelvényeiket, legyen a felvett egyenruha mögött tartalom és teljesítmény is. Óriási tapasztalatot jelent az is, hogy tudhatom, milyen érzés korabeli ruházatban, bakancsban, sisakban ugrani.

F. B.: Milyen érzés volt az ugrás?

SZ. Á.: Tudtam magamról, hogy ki fogok ugrani a gépből, ebben nem volt bennem félelem. A korabeli szeges talpú bakancs különösen sokat adott hozzá az élményhez, hiszen folyamatosan csúszkáltam benne a gép fémpadlóján. Jobban kellett figyelnem arra, hogy eljussak az ajtóig, mint magára a kiugrásra. Végig azon aggódtam, hogy el ne essek, de szerencsére egyik ugrás során sem okozott gondot a korabeli lábbeli.
A három ugrás során viseltem a híres brit „denison smock” álcakabát másolatát is, ami egyrészt egy kézzel festett álcaruha, másrészt, speciális, ejtőernyős ugróruha, amit a kezdetekben a felszerelés fölé vettek fel, így megakadályozva, hogy a katona felszerelése, ruházata összeakadjon az ejtőernyővel. A brit ejtőernyősöket arra utasították, hogy a földet érés után dobják el ezt a bő szabású felsőt, a gyakorlatban azonban ez a terepmintás, egyedi ruhadarab olyan sikeres karriert futott be, hogy a II. világháború brit ejtőernyőseinek egyik jellegzetes egyenruhájává vált, amit büszkén viseltek a háború után is. A korabeli egyenruha szabása a mai brit ejtőernyős zubbonyokon is visszaköszön.
A fejemen volt a brit ejtőernyősök által viselt fém rohamsisak is, ami nagyon kényelmesnek bizonyult, pedig nem tudtam mire számítsak. Az oktatók is jelezték, hogy vigyázzak, ha ebben ugrok, de végül nem okozott semmilyen problémát egyik ugrás során sem. A második ugrásomnál erős szél fújt szemből, így a hátamon landoltam, de a sisak tökéletesen megvédte a fejemet. A harmadik ugrásnál véletlenül fára érkeztem, az ágak közt, lefelé tartó úton a fémsisak teljesen jól védte a fejemet. Sokkal jobban bevált, mint hittem volna, látszik, hogy mennyire átgondolt konstrukció. A zsebemben természetesen ott volt a brit ejtőernyősök bordó barettsapkája is, amit az első sikeres ugrás után büszkén felvettem. Azóta máshogy tekintek erre a legendás fejfedőre is.

F. B.: Milyennek láttad magát a tanfolyamot?

SZ. Á.: A képzés nagyon mély benyomást tett rám, nagyon örültem, hogy a képzés része volt egy történelmi bevezetés, hogy megismerjük a hazai ejtőernyőzés történetét. Sok újat tanultam meg róla én is, pedig évek óta tagja vagyok az egyesületnek. Nagyon jól állt a képzésnek, hogy a szervezők erre is gondoltak és komolyan vették a feladatot. Szerintem kezdőként nagy szükség volt az ejtőernyős szakismeret oktatására is, ahol újra át tudtuk beszélni azt, hogy mi vár ránk, olyan szakember vezetésével, akinek hatalmas tapasztalata van a szakmában. Így a lengyel oktatás már nem volt teljesen ismeretlen, bár az ismétlés egyáltalán nem volt felesleges, hiszen olyan veszélyes üzemről beszéltünk, aminek a lépéseit életbe vágóan fontos a lehető legjobban begyakorolni. A képzésnek hála jobban tudtam figyelni az új információkra, nem teljesen felkészületlenül mentem ki Lengyelországba.
A lengyel gyakorlati felkészítés nagyon gyors, gyakorlatias és lényegre törő volt, mindent megtanultunk, ami ahhoz kellett, hogy biztonságosan végre tudjuk hajtani a szükséges technikákat és tudjuk, mit tegyünk a gépben, a levegőben, a földet éréskor, vagy vészhelyzetben. Ez sokat számított fára érkezéskor is, mert pánik helyett tudtam, hogy mit csináljak. A második ugrás során olyan nagy szél volt a földön, hogy csak egy másodpercen múlott, hogy leoldjam a kupolámat, de végül sikeresen megoldódott a helyzet. Mindegyik ugrás során annyira átszellemültem, hogy a képzés teljesen átvette az irányítást a mozdulataim felett.

F. B.: Mit jelent a számodra az, hogy brit egyenruhában hajtottad végre az ugrásokat?

SZ. Á.: Nagyon jó érzés, hogy kipróbálhattam a levegőben is azt az egyenruhát, amit a földön, airsoft játékokon olyan sokat használtam már. Rengeteget ad ez a tapasztalat ahhoz, hogy hogyan jelenítek meg egy brit ejtőernyős katonát. Számomra nagyon sokat jelent az, hogy ebben az egyenruhában ugrottam, a közös élmény, ami összeköt a ruhadarabokkal. Rengeteg pénzt kéne ajánlania annak, aki szeretné megvenni azt a smock-ot, amiben elvégeztem a tanfolyamot. Lehet, hogy az egyenruhám nagy része boltban is megvehető másolat, de a hozzáadott értéke miatt számomra sokkal fontosabb. Máshogy is tekintek az összeállításra, amikor a szekrényben pihen, vagy egy bábún, kiállítva mutatom be.

F. B.: Milyen érzés volt a tanfolyam sikeres elvégzése?

SZ. Á.: Az ejtőernyős-avatás egy hihetetlenül megtisztelő rituálé volt, hiszen olyanok adták át az ejtőernyős jelvényeinket, akik nálunk sokkal tapasztaltabb ejtőernyősök. Ráadásul olyan emberekkel csinálhattam végig a képzést, akikre nagyon felnézek, hiszen sokat tapasztalt ejtőernyős veteránok és aktív, magyar katonák is voltak köztük. A hagyományos ejtőernyős-avatás kemény ütései után még két napig fájt a fenekem, de ezzel része lettem a hagyományőrző ejtőernyősök családjának. Fontos, hogy hagyományőrző ejtőernyősként nem lettem katona, bár katonai ejtőernyővel ugrottam. Ahogy az airsoft meccseken vívott csaták sem tettek veterán harcossá. Ám ez a képzés közelebb hozott a katonai ejtőernyőzés világához, bebizonyítottam magamnak és másoknak is, hogy képes vagyok végrehajtani az ugrásokat, jobban megismertem az egyenruhát, amit hagyományőrzőként viselek, és más szemszögből nézek az ejtőernyős katonák áldozatvállalására is, akik önkánt vállalták, hogy ezen a módon induljanak harcba.

F. B.: Mit hoz a jövő?

SZ. Á.: Mindenképpen folytatni szeretném az ejtőernyőzést. Az a célom, hogy a további ugrások során más és más korszakok brit ejtőernyős katonáit is megjelenítve ugorjak, ezzel tisztelegve a teljesítményük előtt, és még több tapasztalatot szerezni. Nagyon várom már a következő alkalmat, teljesen rákattantam erre az érzésre és az ejtőernyőzés világára, minden veszélyével együtt. Számomra a legfelemelőbb érzés a szabad zuhanás és az ernyő nyitásának pillanata volt. A földet érés már nem igazán a szórakozásról szólt, mert nagyon koncentráltam arra, hogy helyes technikával, a tanultak szerint landoljak.

F. B.: Mit üzensz azoknak, akiket érdekel ez a képzés?

SZ. Á.: Csak ajánlani tudom ezt a tanfolyamot azoknak a hagyományőrzőknek, akik ejtőernyős katonákat mutatnak be Magyarországon, mert páratlan, valós tapasztalatot ad. Számomra óriási pluszt jelent, hogy a lengyel iskola megengedi azt, hogy korabeli egyenruhában ugorjunk, akár az első alkalommal is. Egy II. világháborús, vagy hidegháborús katonai hagyományőrző számára ez egy kihagyhatatlan lehetőség arra, hogy megismerje, milyen a korhű egyenruhában elhagyni a gépet. Ezt az élményt mindenkinek nagyon ajánlom, aki úgy érzi, megvan benne a bátorság és a fanatizmus, hogy egy katonai ejtőernyős tanfolyam keretében kiugorjon egy teljesen ép gépből és így tisztelegjen a katonai ejtőernyőzés története előtt!

Képek: A reenactor too far

–Kiss Dávid–

Három, a második világháborút megjárt pápai katonák, köztük a Magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” ejtőernyős ezred ejtőernyőseinek haditetteit, életútját feldolgozó kötetet adott ki eddig Horváth Ferenc nyugállományú honvédtiszt, amatőr helytörténész. Az „Ők is a hazát szolgálták III. – A második világháborút megjárt pápai katonák történetei” című kötet ünnepélyes bemutatója kapcsán beszélgettünk a szerzővel.

Horváth Ferenc a sorozat egyik kötetének bemutatóján

Mit érdemes tudni rólad?

Horváth Ferenc nyugállományú százados vagyok, 1987-től, 2010-ig hivatásos katona voltam, 2018 óta tartalékos katonaként szolgálok, így az egyenruhás világ egyáltalán nem áll távol tőlem, az életem része. 1992-ben, fiatal hivatásos tisztként vettem részt az első ejtőernyős emlékmű avatásán, Pápán. Sokszor találkoztam Huszár Jani bácsival is, aki a pápai ejtőernyősök igazi krónikása volt. Ezek a találkozások nagyban formálták azt az elhatározásomat, hogy ezeknek az általam még valójában nem is ismert embereknek a történeteit összefoglaljam és kiadjam.

Te magad is foglalkozol katonai hagyományőrzéssel. Hogyan vált az életed részévé ez a hobbi?

2004-ben csatlakoztam a Pápai Huszár Egyesülethez, ahol első sorban az I. világháborús magyar királyi 7. honvéd huszárezred történetét elevenítjük fel és őrizzük a hagyományait. A Pápán akkor még működő Vitéz Bertalan Árpád veterán ejtőernyős csoporttal a hagyományőrzésen keresztül kerültem kapcsolatba, de 2005-től hivatalosan is katonai összekötőként működtem a veteránszervezetek felé, így szinte napi kapcsolatban álltam a pápai obsitosokkal. Nekem a hagyományőrzés több, mint húsz éve az életem alapvető fontosságú része, nem hobbi, hanem életmód. Meghatározza a mindennapi viselkedésemet, az emberekhez való hozzáállásomat, a világnézetemet.

Miért döntöttél úgy, hogy épp a pápai katonák történetét kutatod?

Az indíttatás családi. Édesapám maga is szerepel a sorozat első kötetében, ő magyar leventeként lett a német Luftwaffe katonája, nem önszántából, a II. világháború alatt a regensburgi repülőtéren szolgált. A háború után egy ideig Szolnokon dolgozott repülőgép mechanikusként egy Il-10 iskolagépen, aztán az élet úgy hozta, hogy a pápai repülőtéren vállalt munkát, civil alkalmazottként. Így születésem óta a pápai katonai repülőtér a gyerekkorom, majd a felnőtt életem meghatározó világát jelenti számomra. Rá kellett döbbennem, hogy az általa és a többi veterán által nekem elmesélt történetek az átélők halálával szinte nyomtalanul tűnnek el a világból, egyszerűen semmivé lesznek. Így a családi okok mellett a veterán pápai katonák barátsága ültette el bennem ezt a magot, az irántuk érzett tisztelet kifejezéseként.

Repülőműszaki szakemberként a repülés, vagy az ejtőernyőzés fontosabb neked?

Ez egy érdekes kérdés, mert mindkét világot nagyon szeretem, bár sem pilóta, sem ejtőernyős nem lett belőlem. Az én feladatom, repülőmérnökként, a repülőgépek műszaki-technikai felkészítése volt, a hagyományőrzés pedig az ejtőernyős katonák tiszteletét hozta magával. Mondani szokás, hogy ép ember ép gépből ép ésszel nem ugrik ki, de én azt gondolom, hogy az ejtőernyős katonák különleges bátorságot, a repülőhajózók pedig rendkívüli szakmai felkészültséget mutattak fel mindig, ami igazi köteléket jelent ezek közt a különlegesen képzett katonák közt, és ami azokat,akik ezen a világon kívül esnek, féltékeny csodálattal tölti el.

Szerinted ki a pápai katonák krónikása?

Nincs egy személy, aki jogot formálhatna erre a címre, hiszen amit ma tudunk, az többek komoly munkájának gyümölcse. Időrendben az első név Huszár Jánosé, aki maga is az ejtőernyős alakulathoz vonult be 1944 végén leventeként, bár ő a háborús helyzet miatt már ejtőernyős kiképzést sem kapott. Az ő munkája az átélők leveleiből, dokumentumokból épül fel, az országban elsőként, hiánypótló módon bemutatva az ejtőernyős alakulat hiteles történetét. A második név Reszegi Zsolté, aki abszolút tudományos szakember, egy profi levéltáros, és a könyve, a „Légi Huszárok”, tudományos szempontból ishelytálló, magas színvonalú leírást ad az ejtőernyősök történetének aspektusairól. Én élettörténeteket, anekdotákat, a családok visszaemlékezéseit mutatom be, kiegészítve az előttem dolgozó két szakember munkáját. Úgy gondolom, hogy az egyéni sorsok adják a nagy egész történetét, ezeket a személyes sorsokat szeretném bemutatni a könyveimben.

Hogyan kezdted el a kutatómunkát?

Első sorban a saját, személyes ismerőseimet kerestem fel, akikről tudtam, hogy a rokonaik Pápán szolgáltak a II. világháború alatt. Nekik vetettem fel, hogy örömmel írnék felmenőikről könyvet, volt, aki elutasított, volt, aki mellém állt.A következő lépésben a pápai levéltárban kutakodtunk tovább együtt, ahol a családtagok néha teljes meghatottsággal olvasták, egy-egy iraton a rég elhunyt rokonuk aláírását. A pápai könyvtár nyugalmazott igazgatója, dr. Herman István úr biztatott arra, hogy az így megismert adatokat dolgozzam fel. Ő segített levéltári kutatói engedélyeket beszerezni is, és így könnyebben bejuthattam a pápai levéltárba, a pápai református levéltárba, majd a Hadtörténelmi Levéltárba, ahol igazi adatbőséggel találkoztam. Szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam Huszár János óriási, személyes hagyatékából is, aminek már a rendezése is hatalmas kihívást jelentett. Arra törekedtem, hogy olyan adatokat használjak, amik szilárd, levéltári alapokon állnak. Az így megismert tények alapján, ajánlások nyomán kerestem fel számos egykori pápai katona családtagjait és elkezdtem interjúkat készíteni velük. Sokan a megkeresésem nyomán maguk is önálló kutatásokba kezdtek, így ez a három kötet igazi közös munka gyümölcse.

Mi a munkamódszered?

Mindhárom kötet azonos módszer alapján készült. A levéltári kutatáson alapuló munkát követte az interjúk elkészítése, pontosítása, majd az így előkerült tények visszaellenőrzése. Ez leírva nagyon egyszerűnek tűnik, de kéziratok hónapokig tartó ingázását jelentette, köztem és a családok között, a különféle módosítások, kiegészítések miatt. Ezt követően rendeztem össze a komplett anyagot, és ezt küldtem el a könyvek szerkesztőjének, aki így egy sajtó alá rendezett, majdnem kész kéziratot kapott meg. Emlékszem, a szerkesztőm a harmadik könyv megjelenése előtt árulta el, mennyire meglepte katonás precizitásom, hiszen a kéziratokban csak apróbb változtatásokra volt szükség.

Kik segítik a munkádat?

Az első kötet bemutatása után az interneten is sokan jelentkeztek nálam azzal, hogy családtagjaik Pápán szolgáltak. Ez vezetett a második és harmadik könyv kiadásához. A legtöbb segítséget a volt pápai katonák rokonai, leszármazottai adták, akik a személyes emlékeiket és őseik megmaradt leveleit, fényképeit, naplóit osztották meg velem. Mellettük a hivatásos levéltárosokat, kutatókat sem felejthetjük el, akik minden engedélyt megadtak és rengeteg háttérmunkát végeztek azért, hogy hiteles adatok legyenek a kezemben.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanata a kutakodásnak?

Rengeteg ilyen van, számomra egy-egy katona végső helytállása, a hősi halál körülményei azok, amiktől még most is megborzongok. Ilyen például Magyari őrmester története, ami máig kísért, akinek hősi halálát egy helybéli szemtanú a helyszínen írta le és így is került be a könyvembe. Oszlánszky őrmester életútjának leírása kapcsán a lánya köszönetnyilvánítása érintett meg mélyen, ami változtatás nélkül be is került a könyvbe.A legendás ejtőernyős tiszt, Sanna Henrik fia Ausztráliából írt köszönőlevelet azért, hogy apja rég elfeledett történetét sikerült közösen feltárnunk. Ezek a visszajelzések mindig megerősítenek abban, hogy az irány, amit képviselek jó, hiszen a családok számára sokszor lezárást, elégtételt, vagy épp izgalmas új tudást jelent egy-egy fejezet.

Hogyan fogadta a közönség a könyveidet?

A családtagok egyértelmű és óriási hálával fogadták, ami engem is meghatott. A magyar katonai hagyományőrző közösség tagjai is rendre adják le a megrendeléseiket, érződik az érdeklődés a múlt névtelen katonahősei iránt. A Magyar Honvédség aktív állományú katonái, tábornoktól a közkatonáig szintén nagy várakozásokkal fordulnak a könyvek felé. Volt köztük olyan, aki tevékenyen is segítette a kiadást, majd jelezte, hogy az ő családjában is akad pápai ejtőernyős.A Pápa helytörténete iránt érdeklődő idősebb helyiek közt is sikert arattak a kiadványok, ők máig élő emlékként kezelik a II. világháború helyi eseményeit, nekik egy-egy névhez tartozik egy arc, vagy egy történet is.

Sajnos a fiatalabb generációk körében már nem annyira népszerű ez a kérdéskör, nem tudnám megmondani, hogy miért, hiszen a saját városuk múltjához kötődik a téma. Hagyományőrzőként sok általános és középiskolában tartottam előadást, ahol a gyerekek többségének számára a katonai hagyományok megismerése már nem trendi, vagy épp csak a fegyverek egyenruhák ki- és felpróbálásáig érdekes. Ennek ellenére minden osztályban van egy-két csillogó szemű fiatal, akikkel az előadás után még órákig beszélgettünk. Ők viszik majd tovább a lángot, vagy épp már el is kezdték, csak nem veszik észre.

Három könyvet írtál eddig. Várható a folytatás?

Először szeretném kifújni magam, de a három kötet hírére már most több pápai katonautód jelentkezett történetekkel,így remélem, lesz elég erőm megfelelni ezeknek az elvárásoknak is. Így, most párhuzamosan fut a megjelent harmadik kötet példányainak kipostázása, és az előkészítő munka egy negyedik kötet kiadása kapcsán, ami még évekig is eltarthat.

Hol lehet elérni a könyveket?

A sorozat eddigi három kötete magánkiadásban jelent meg, így első sorban nálam, a frankhusar@gmail.com címen, bár mindenkit figyelmeztetek, nagyon gyorsan fogy.

Horváth Ferenc ma, amatőr hadtörténészként, hagyományőrzőként, a pápai ejtőernyősök krónikásaként.

Miért tartod fontosnak, hogy ezek a történetek fennmaradjanak?

Egy egyszerű baka visszaemlékezése ugyanúgy elemi része a történelem megismerésének, mint egy hivatalos, pecsétes parancs, amit egy nagy katonai vezető írt alá. Az én könyveim nem akarnak tudományoskodni, csupán rögzíteni szeretném azoknak az emlékeit, akik ott guggoltak a lövészárkokban, az ellenséges tűzben. Lehet,hogy néha tévednek, lehet, hogy rosszul emlékeznek, még az is megeshet, hogy csúsztatnak, de a saját, szubjektív igazságukat, ők élték meg, hiszen a csatákat is ők vívták meg. Ezeket a tapasztalatokat meg kell vizsgálni és tovább kell adni a jövő generációinak.

Mit üzen a múlt a mai kornak?

A legfontosabb üzenete az, hogy voltak olyanok, akik a Haza védelmére esküdtek,és ha kellett,halálig ragaszkodtak ehhez az eskühöz. Nem tartotta őket otthon sem család, sem gyávaság, teljesítették a kötelességüket. Erre a viselkedésre szeretném felhívni a figyelmet és példaként állítani őket a jelen generációi elé. Remélem, a könyveim hozzájárulnak a magyar katonák és a pápai közösség önfeláldozásának hazai és nemzetközi elismeréséhez.

Kiknek ajánlod az eddig megjelent három könyvet?

A fiataloknak, akik már az én katonaidőm után születtek, azért, hogy megértsék, milyen nehézségek árán építették újra az országot az elődeik. Hogy megtudják, milyen veszélyben forgott a pápai ejtőernyősök megélhetése, életbiztonsága 1945 után, amikor egy család sorsa akár azon is múlhatott, hogy a családfő a háború alatt melyik katonai alakulatban szolgált. A családtagoknak, hogy büszkék lehessenek az elődjeikre úgy, ahogy én is büszke vagyok az édesapámra, és nem utolsó sorban a mai pápai katonáknak, akik így megtudhatják, hogy az általuk koptatott betonon kik is jártak előttük.

Végezetül egy záró kérdés: Mit gondolsz az ejtőernyős hagyományőrzőink munkájáról?

 Mint hagyományőrző, fontosnak és elismerésre méltónak tartom amit csináltok. Ritka folt a katonai hagyományőrzés világának térképén, ahogy a magyar királyi 1. vitéz Bertalan Árpád honvéd ejtőernyős ezredből is csak egy volt. Szerintem nagyon precízen teszitek a dolgotokat, a múlt kutatása terén éppúgy, mint a fegyverek, egyenruhák, eszközök bemutatása terén. Az ismeretterjesztés terén pedig nyitottak vagytok az együttműködésre mindenkivel, aki érdeklődik a történelem iránt, ami szintén elismerésre méltó.

Az "Ők is a hazát szolgálták – A második világháborút megjárt pápai katonák történetei" című sorozat három, eddig megjelent kötete.

Fotó: Horváth Ferenc archív

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Az 1. Harci Ejtőernyős Iskola (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa - 1SBS) 2025. augusztus 8-9 között megrendezett katonai ejtőernyős képzésnek harmadik, záró ugrására emlékezik vissza Pap Attila bajtársunk. A visszaemlékezéshez jó szórakozást kívánunk.

A gép motorja köhögve felmorgott, ahogy a harmadik felszállásunkhoz készülődött. Az AN-2-es, ez a hatalmas, duplafedeles szárnyakkal rendelkező „repülő traktor” olyan érzést keltett, mintha a múltból ragadt volna itt. Talán így is volt. Mégis, ahogy nekifeszül széles szárnya a szélnek, ahogy az ajtón túl a fű egyre vadabbul hullámzik a légáramtól, minden idegszálammal érzem: ez az, ahol elkezdődik.

Ilyenkor mindenki elhalkul. Magába mélyed, számot vet önmagával. Én már túl voltam, ráadásul aznap két ugráson, mi baj történhetne? Mégis, valamiért most jobban félek, mint először. A második körben én vagyok az első ugró, nincs idő halogatásra, nincs kire várni. Több ezer kilométert utaztunk ezért, itt és most nincs visszaút.

Felkészülés ugrás előtt - vidám arcok!

A gép gyorsan elemelkedik. Az ablakon túl a lengyel táj apró foltokká zsugorodik, a homokos síkság, a Błędów-sivatag dűnéi pedig ott várnak alattunk. Eszembe jut a rengeteg szervezés, a hosszas üzenetváltások, a nyelvi korlátok. És az is, hogy egy évvel ezelőtt, egy hosszúra sikerült éjszakán ígéretet tettem: megcsinálom. Most harmadszor készülök rá. Már a gépen ülök, és nincs más hátra, csak szó szerint előre.

Kinyílik az ajtó. A hideg szél az arcomba vág, és hirtelen eltűnik minden illúzió. Nem vagyok vallásos ember, de abban a pillanatban az összes vallás minden istenéhez egyszerre fohászkodtam. Az első sor elhagyja a gépet, egyik pillanatban még mellettem ültek, a következőben már nincsenek sehol. Tudom, hogy most én következem. Az ugratóparancsnok int. Mintha percek telnének el, pedig csak tizedmásodpercek. Fel kell állnom, mintha ólomcsizmát viselnék és azt a kilométereknek tűnő három lépést az ajtóig meg kell tennem. Megérkezik a félve, rettegve várt hátveregetés: most kell menni.

Beszállás a gépbe.

Ekkor átjár a vegytiszta halálfélelem. Csontvelőig hatol, minden porcikám tiltakozik. A testem tudja, mit jelent ez a mozdulat: kilépni a semmibe, szó szerint a semmibe pár méter zsinórral és selyemmel. Mégis megteszem. Életem legnagyobb lépését.

Kilépek.

A világ kifordul önmagából. A zuhanás első másodpercei nem félelmet, hanem egy fehér ürességet hoznak. Nincs már kérdésem, mindenre felkészültem. Hatalmasat ránt a heveder. Ernyő kinyílik, és a száguldás csenddé szelídül.

Kinyílt.

Végre a szél tépi az arcomat, a homok- és erdőfoltok alattam. A kupolám rendben és szépen távol vagyok mindenkitől. Minden érzékszervem egyszerre robban, minden idegszálam kiéleződik és fellélegez. Ez nem álom az ugrásról, ez maga az ugrás.

Látkép a repülőgépből.

A tomboló őrületet felváltja a lebegés békéje. Ott vagyok, egyedül, fenn a semmiben, a sivatag fölött. A nap lassan lebukik a horizonton, narancsszínű fénybe vonva a homoktengert. Csak én és az ernyő maradunk. Az én ernyőm.

Az idő kitágul. Fenn a magasban megszűnik a rohanás, minden teljesen lelassul. Csak a csend, a színek és a suhogás marad. A föld lassan közeledik, bennem pedig egyre erősödik a gondolat: ejtőernyős vagyok. Amikor talpam újra földet ér, érzem, hogy valami megváltozott. Mintha a világ kicsit kitágult volna. Nem lettem más ember, nem fogok másként viselkedni. De kicsit máshogy vibrálnak a színek, szebben csengnek a hangok.

A földön, immár katonai ejtőernyősként, lengyel barátainkkal.

A harmadik ugrásról készült videó ITT tekinthető meg!

- Pap Attila -

Kedves Barátaink!

Az 1. Harci Ejtőernyős Iskola (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa - 1SBS) 2025. augusztus 8-9 között megrendezett katonai ejtőernyős képzéséről Berkesi Balázs bajtársunk is megosztja gondolatait blogunkon. A rövid emlékezéshez jó szórakozást kívánunk.

Kereken tíz éve vagyok a Magyar Ejtőernyős-Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör és annak anya szervezetének a Magyar Különleges Erők Hagyományőrző Egyesület tagja. A katonai ejtőernyőzés középiskolás korom óta foglalkoztat, különösképpen a légi szállítású és légi mozgékonyságú lövész szervezetek tekintetében. Egykor volt sportlövész edzőm édesanyja az MHSZ-nél repült és ejtőernyőzött, a versenyeink szüneteiben gyakran mesélt saját tapasztalatairól, ami tovább növelte az érdeklődésemet az ejtőernyőzés világa iránt. Hagyományőrző pályafutásom során a magyar felderítő alakulatok és alegységek történetével ismerkedtem meg behatóbban, különösen a harcászati rendeltetésű szervezetek fogtak meg összetettségükkel. Viszont számomra a legfontosabb alakulat a magyar hadtörténelemben az a MH 88. Légimozgékonyságú Zászlóalj és jogutód szervezetei, lettek, melyek egyesítik a légi mozgatás minden ágát, az ejtőernyős, a helikopteres és a harcjárműves kirakást is.

2022-ben, mint az MH 88. GYRZ egyik katonája bajtársaim körében.

Az alakulat emlékét őrző hagyományőrként mindig is az volt az érzésem, hogy addig nem beszélhetek kellő szakértelemmel az ejtőernyős kirakás előnyeiről, illetve hátrányairól, amíg magam nem tapasztaltam meg az ugrás élményét. Számtalan gondolat merült fel az évek során, hogy mi, olyan hagyományőrzők, akik nem lehettünk mélységi felderítő sorkatonák, esetleg fegyveres szolgálatunk során nem ejtőernyős szervezetnél szolgáltunk, hogyan tudnánk az ejtőernyős ugrást "bepótolni". Az I-re a pontot az tette fel, hogy megismerkedtünk a lengyel 1. SBS (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa) csapatával, akik katonai ejtőernyőkkel folytatnak képzéseket nem is túl messze Krakkótól, amit bátorkodhatunk a "lengyel Szolnoknak" is hívni, hiszen 1957 óta fontos szerepet játszik a lengyel katonai ejtőernyőzés életében.

Az első ugrás előtt, felszerelés közben, gondterhelt arccal. Nyugtalan voltam, mert bár tudtam mi fog történni, mégis csak életem első ugrása volt ez. A háromból kétszer voltam első ugró, így példát kellett mutatnom a mögöttem állóknak és büszke vagyok, hogy ennek eleget is tettem! A harmadik ugrásnál a második ülésen kaptam helyet, de mindenki tudja, hogy három a magyar igazság!

Az 1.SBS által nyújtott tanfolyamot több szempontból is előnyösnek találtam, hiszen körkupolás ejtőernyőt alkalmaznak és a repülőgép amiből az ugrásokat végrehajtják, egy igazi retro klasszikus, egy AN-2 (NATO kódja: COLT). A géptípus, magyar katonák százait szolgálta az évek során, nagyon sokan hajtották vége első ugrásaikat a fedélzetéről. Magukrólaz ugrásokról nem akarok sokat beszélni, sokkal inkább hálámat is tiszteletemet szeretném kifejezni magyar, illetve lengyel bajtársaim, vezetőnk Varga Zsolt, "segédoktatónk" Gulyás Zsolt és nem utolsó sorban az 1.SBS csapata felé, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a képzés!

A harmadik ugrás előtt. Az egész napos képzéstől fáradtan de már magabiztosabban…

A három ugrásom közül én a másodikat éreztem a legjobbnak, ahol már nem vicsorogva, fejhangon számolva, esetlenül (igaz bátorítás nélkül és nyitott szemmel) léptem ki a gépajtón, hanem jól elrugaszkodva, helyes lábtartással, az indulást jelző "Go!" után "BERTALAN!" kiáltással vetődtem bele a menetszélbe.

… és már a földön, lengyel ejtőernyős bajtársak körében, a Baráti Körünk zászlóját tartva, ami egy ízben nálam is volt az ugrások közben.

Köszönöm MINDENKINEK aki vezetett, oktatott, hajtogatott, biztatott! "BEVETÉSRE KÉSZ! - DESANT!"

A harmadik ugrásról készült videó ITT tekinthető meg!

- Berkesi Balázs -

Kedves Barátaink!

Hosszas technikai szünet után ismét poszttal jelentkezik a Felderítők Blogja! A hallgatást Kiss Dávid bajtársunk írásával törjük meg, aki harmadmagával vett részt 2025. augusztus 8-9-én az 1. Harci Ejtőernyős Iskola (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa - 1SBS) katonai ejtőernyős képzésén. A poszthoz jó szórakozást kívánunk.

2018. 12. 06-án, tíz éve léptem életemben először a "csatatérre" katonai hagyományőrzőként. Alapító tagja voltam a „II. Világháborús Amerikai Hadiemlékeket Ápoló Alakulatnak”, akikkel az USA hadseregének 101. légiszállítású hadosztályának 506. ejtőernyős gyalogezredének „E” azaz „Easy” századát mutattuk be. A híres alakulat minden tagja önként jelentkezett, hogy a haderő egyik legkeményebb kiképzőprogramja során felkészítsék őket az akkoriban még újdonságnak számító ejtőernyős ugrásra és a földet érést követő harcokra. Nekünk hagyományőrzőként szerencsére nem kellett megvívnunk az egykori nagy csatákat, csupán bemutattuk az akkor használt, a televízióból és a videojátékokból ismert egyenruhákat, felszereléseket, fegyvereket. Ejtőernyővel sem ugrottunk, bár büszkén viseltük a korabeli jellegzetes ejtőernyős bakancsot, a különleges ejtőernyős egyenruhát, az amerikai légiszállítású csapatok sapkajelvényét és az ezüst ejtőernyős jelvényt, hiszen ezek nélkül nem is lett volna teljes a kép.

Az első hadijáték "ejtőernyősként"

2008 óta 17 esztendő telt el. Én hagyományőrző maradtam, immár magyar színekben képviselve az ejtőernyősök, mélységi felderítők, hazai történelmét. Korabeli egyenruhában, fegyverzettel és felszereléssel vettem részt 20-40-70 kilométeres katonai menetgyakorlatokon, lőttem a múltban rendszeresített fegyverekkel, megtanultam rejtett figyelőt építeni, és aludtam csoportbázison. Ott voltam a közelharc-bemutatókon, földi ejtőernyő-lobbantó- és hajtogató bemutatókon, ahol valódi katonai ejtőernyőket használtunk. Mindent megtapasztaltam, amit a múlt magyar mélységi felderítőinek is át kellett élniük, csak más intenzitással, játékból. Ám ejtőernyővel még mindig nem ugrottam. 

2025. augusztus 9-én azonban lehetőséget kaptam arra, hogy ez megváltozzon. A lengyel 1. Számú Ejtőernyős Harci Kiképző Iskola (1. Szkoła Bojowego Spadochroniastwa) szervezésében katonák, rendőrök, katonaiskolás kadétok, katonai hagyományőrzők, sőt, civilek százai vehetnek részt katonai, körkupolás ejtőernyős ugrótanfolyamon, melynek helyszíne a lengyel hadsereg által közel száz esztendeje katonai gyakorlótérként használt Błędów-sivatagban található Rommel-bunker melletti homoksíkság. A bunker arról kapta a nevét, hogy ebben a lengyel homoktengerben készültek fel a sivatagi hadviselésre az Afrika Korps harcba induló német katonái, akiket maga a „Sivatagi Róka”, a legendás Erwin Rommel tábornok szemlélt erről a helyről.

A tanfolyam az elméleti képzés mellett magában foglalja a gyakorlati, földi felkészítést, valamint három bekötött ejtőernyős ugrást, a szovjet repülőipar egyik igáslovának számító, Antonov An-2 szállítógépnek és az amerikai hadsereg ejtőernyős alakulatok igáslovának számító MC-6/SF10 ejtőernyőnek köszönhetően. Így kelet és nyugat haditechnikájának találkozásából jöhetett létre egy páratlan, ám magyar pénztárcához mérve borsos árral rendelkező lehetőség.

A földi felkészítést mi egy hónappal korábban, 2025 júliusában elvégeztük, ám ekkor sajnos letiltották az ugrásokat, az ugrózónában uralkodó erős szél miatt. Ugrózónának, vagy ledobási övezetnek nevezik azt a kijelölt területet, ahová a légi úton szállított csapatok, ejtőernyősök, vagy helikopterrel deszantolt katonák leszállnak. Ide nem szállhattunk le mi, bár megismertük az ejtőernyő felszerelésének menetét, a gépelhagyás során, után és a földet éréskor használt technikákat, sőt, még olyan különleges helyzetekre is felkészítettek minket a kiképzők, a lengyel hadsereg ejtőernyős veteránjai, mint a fára, háztetőre érkezés, az ejtőernyőhiba és a mentőernyő nyitása, vagy épp a levegőben összeütközés. Külön kihívást jelentett, hogy a képzést lengyelül, tört angol összefoglalókkal tarkítva kaptuk meg, így a legtöbb tudást a gyakorlati oktatás során lestük el. No meg rengeteget kérdeztünk.

A júliusi csapat négy főből állt, ám egyikünk, a tapasztalt ejtőernyős, mélységi felderítő veterán, Zsolt, másodszorra nem tudott velünk tartani. A hiányát végig éreztük, tudtuk, hogy velünk kellene ugrania. Helyette egy másik Zsolt, a hagyományőrző csapatunk vezetője, szintén mélységi felderítő veterán segített fuvarral és lelki támogatással, ami rengeteget számított.

Így három fős ugró létszámmal vágtunk neki a kalandnak. A Lengyelországig vezető 600 kilométeres út végén, 1,5 kilométerre a repülőtértől meg is kezdődtek a kalandok, mivel a GPS jelét követve, valamint lelkes biztatásunkra, az autóval sikeresen megfeneklettünk egy mocsaras erdőben. Nosza, telefonáltunk is a repülőtérre, majd eligazítás után bezártuk a kocsit és felmálházva, gyalog indultunk tovább. Itt a nagy létszám miatt, csupán az ejtőernyő-hajtogató asztalokon maradt nekünk hely, itt készítették elő a másnapi ugráshoz az ejtőernyőket a riggerek, azaz az ejtőernyő-karbantartás, hajtogatás és javítás avatott szakemberei. Szám szerint hárman. A tanfolyamon részt vevők száma legalább tízszeresen haladhatta meg az ejtőernyőket biztonságosan előkészítő csapat létszámát.

Felszerelés ugrás előtt.

A három ejtőernyős ugrást egyetlen napba sűrítették a szervezők, így korán keltünk reggel. Gyors fürdés, borotválkozás után felöltöztünk a korabeli, eredeti, 1987M ejtőernyős gyakorlóinkba, 1965M ejtőernyős bakancsokkal és a zöld ejtőernyős barettsapkákkal kiegészítve, melyeket a nadrágunk combzsebébe tűrtünk, hiszen még nem érdemeltük ki, hogy becsülettel viseljük azokat.

Az első ugrás előtt újra átvettük a gyakorlati fogásokat, biztonsági előírásokat, ugrógyakorlásra is sor került egy magas emelvény középső fokáról, a puha homokba. A kiképzők elmondták, ilyen lesz majd az igazi földet érés is. A társaink a lengyel fegyveres erők minden szegmenséből érkeztek, akadt köztük rendőr, katona, veterán ejtőernyős, és rengeteg kadét. Nekem megdöbbentő volt látni a fiatal, 15-17 éves fiúkat és lányokat, ahogy teljes komolysággal szerelkeztek fel ugráshoz, majd nevetve mutatták a hüvelykujjukat felém, aki kétszer annyi idősen álltam a sorban velük együtt.

Ahogy közeledett az ugrás ideje, egyre inkább magamba szálltam. Nem tudtam elképzelni, milyen is lesz kiugrani az ajtón, mit érzek majd a levegőben pörögve, milyen lesz az ejtőernyő nyitása, a lebegés, és amitől igazán tartottam, a földet érés. Évek óta sérült jobb térddel, részlegesen szakadt szalagokkal, ráadásul 15 kiló felesleggel a testemen nem tűnt a világ legtermészetesebb tevékenységének 800 méter magasról kiugrani, egy kifogástalanul működő repülőgépből, hogy az életemet egy kilenc méter átmérőjű selyemkupolára bízzam, remélve, hogy nem kell kézzel kinyitnom a mellkasomra rögzített mentőernyőt.

Csoportkép ugrás előtt.

A hátamon viselt főernyő nyitásához csupán arra volt szükség, hogy kiugorjak a repülőgépből, a többit a gravitáció és a testem tömege elvégezte, mivel az ejtőernyőt tartó zsák egy hosszú kioldózsinór segítségével a repülőgép belsejében futó huzalhoz lett kapcsolva. Ez a kioldózsinór húzta ki a zsákból az ejtőernyőm kupoláját, ami aztán a zsinórzaton függve megtelt levegővel és kibomlott a fejem felett. Az egész folyamat 3-4 másodpercig tart csupán. Ennek számon tartására, az ugró, ezt jól megtanultuk, különleges módon számolja a másodperceket. Ha csupán úgy számolnánk, ahogy az iskolában tanultuk, „egy-kettő-három”, az izgalomtól sietve, könnyedén hibásan azt hihetnénk, baj van, nem nyílt ki a kupola az előírt idő alatt. Így a hosszabb, több szótagból álló „egy-ezer, két-ezer, három-ezer” számolásra tanítottak minket, ami biztosabban kiadta a másodpercek ritmusát.

A hosszú, viccelődéssel, mosdójárással és várakozással tarkított órán után egyszer csak a mi csoportunkat szólították a „felszerelővonalhoz”. Az ejtőernyő-hajtogató ponyvára kihelyezett háternyők közül kiválasztottunk egy szimpatikusat, a fejünkbe nyomtuk az ejtőernyős védősisakot – amik teljesen véletlenül azonosak voltak az amerikai hadsereg kommandósai által még 1993-ban, Szomáliában használt védősisakokkal – és a riggerek segítségével felszerelkeztünk. A 13 kilogramm össztömegű háternyő, az öt kilós hasernyővel, a fekete sisakkal, gyorsan befűtötte az egyenruhánkat, de azt hiszem, sarkvidéki szélben is izzadtunk volna az ismeretlentől való félelem és szorongás miatt.

Miután felszereltünk, beosztottak minket a stick-ekbe. Egy stick, a repülőgép egyik padsorán ülő oszlop elnevezése, ebben az esetben öt ember volt. Én a második stick utolsó előtti embere lettem, mögöttem egy 140 centi magas, szemre 16-17 éves lány következett. Amint elhelyezkedtünk a gépben, elszorult a torkom és a fejemben sorjázni kezdtek a múltban olvasott ejtőernyős visszaemlékezések, idegen emberek, idegen érzései. Aztán következtek a háborús filmek, sorozatok felvillanó jeleneteiben látott színészi játék emlékképei. Majd a videojátékok digitálisan tökéletesre szerkesztett jelenetei. Kapaszkodót kerestem, miközben a gép elrugaszkodott a földtől. Semmi sem segített. Ejtőernyős ugrásra készültem.

Gépre szállás.

Idegességemben körül pillantva megláttam a mellettem ülő fiatal lány tekintetét, aki feszülten figyelt maga elé. Bemutatkoztunk, de nem emlékszem a nevére sem. Megkérdezte, hogy hányadik ugrásom lesz ez, és hogy izgulok-e. Elmondtam, hogy az első, és bizony nem vagyok nyugodt. Ő erre azt válaszolta, neki ez az ötödik és retteg. Össze is mosolyogtunk, belecsaptam a tenyerébe, és megállapodtunk, hogy minden rendben lesz.

Az ugratótiszt ekkor kinyitotta a gép ajtaját, amitől orkán erejű szél süvített be a deszanttérbe. A következő mozdulattal jelezte, hogy mindenki ellenőrizze a felszerelését. Amennyire ülve ez lehetséges volt, engedelmeskedtünk: meghúztuk a sisakok állszíját, ellenőriztük az ernyő hevederének kapcsait. Feltartott hüvelykujjal jeleztük, minden rendben. Pedig nagyon szívesen lettem volna másutt. Vagy két nappal öregebb. Ezután az ugratótiszt beakasztotta a kioldózsinórjainkat a felettünk futó kábelbe. Mintha akasztanának. Eszembe villant egy veterán ejtőernyősök ugrásáról látott videó, ahol az egyiküknek a torka előtt futott el a zsinór, ami ugráskor a nyakára tekeredve megfojtotta volna. Szerencsére időben észrevették, és korrigálták, de a lehetséges hiba beleégett a lelkembe.

Az első stick a következő utasításra felpattant, majd az első ember az ajtóba lépett. A kürt jelzésére, és az ugratótiszt ütését a vállán érezve azonnal el is tűnt a gépajtóban. Őt szinte azonnal követte a második ugró, majd a harmadik, negyedik, ötödik. Csak a kizuhanó testek suhanását hallottam. Az öreg „Ancsa”, ahogy az An-2-est otthon becézik, éles fordulóba kezdett, körbe repülve a sivatag felett lebegő bajtársainkat. Az ugratótiszt mindent rendben is talált, így mi következtünk. Az utasítására talpra verekedtük magunkat az imbolygó repülőgépben, majd az első ember a gépajtóba állt. Az ugratótiszt a vállára csapott és az első ember, az első magyar a csapatunkból, Balázs, kint is volt a gépből. Aztán a második. A harmadik. Majd én álltam az ajtóban, a tanult testtartásban, karjaimat magam előtt keresztezve, az egyenruhám zubbonyának felkarját markolva. Szóltak, hogy ne nézzek le. Én lenéztem, és elmosódó homokszínű foltot láttam, zöld szegéllyel, a közeli erdő fái miatt, amit az ég kékje koronázott. Ebbe kell kiugranom?

GO! Kiáltott az ugratótiszt, én pedig egy fél lépést léptem előre. Aztán felet hátra. Nem, ez nem jó ötlet! De muszáj! Az ugratótiszt megunta pillanatnyi tétovázásomat és a háternyőmre csapva kilökött a gépből. Én lehunytam a szemem és éreztem, ahogy a testem megpördül. A jobb lábammal, a tanultak ellenére kirúgtam oldalra, majd visszarántottam a másik mellé, hogy zárt pozícióban zuhanjak tovább. A surranóm szára ekkor vágott bele a lábamba a bokám felett. Számolni sem volt időm, de nem is tudtam volna. A három, vagy négy másodperc vegytiszta halálfélelemben telt, az agyam tehetetlenül harcolt a szikár tények ellen. Nyolcszáz méter magasan repültünk. Kilöktek egy gépajtón. Most zuhanok. Minden reményem a hátamon lévő ejtőernyő, de mi van, ha nem nyílik? Akkor ott a mentőernyő. Hol a fogantyúja?

A gépelhagyás pillanata - videóból kivágva.

Ekkor egy kemény rántást éreztem a vállaimon és a világ zuhanása lelassult. Ki mertem nyitni a szemeimet. Ziháltam. Felnéztem, és a fejem fölött felejthetetlen látvány fogadott, a háternyőm zöldesbarna kupolája teljes pompájában kinyílt. Élek. Ereszkedek. A következő feladatom az ugrási zóna megtalálása volt, amit egy kék mezőben lévő sárga nyíl jelölt. A nyíl iránya adta meg a szél irányát is, ebből tudtam, hogyan fordítsam az ejtőernyőmet. Lassan meghúztam az egyik irányítószálat, így elkezdtem körbe forogva felmérni a terepet. A társaim mind kint voltak a gépből és szépen ereszkedtek lefelé. Én is nekikezdtem a lassú körözésnek, miközben egyre nyugodtabb, eufórikusabb lettem. Megy ez! Ejtőernyőt kormányzok a lengyel sivatag felett, mint a katonák a filmekben, könyvekben, játékokban. Nekem is sikerült! Szabályosan, kevesebb, mint 30 méterre fogtam földet a jelzéstől, ezzel én kerültem a legközelebb hozzá. A földet érés közben igyekeztem mindkét lábamra esni, ahogy tanították, de a bal talpam kicsivel gyorsabban ért le, így azonnal a bal oldalamra dőltem és a vállamon, hátamon nyekkentem.

A közelben egy lengyel bajtárs szedte össze épp az ejtőernyőjét, ő kiáltott oda, hogy minden rendben van-e. Csak nevetni tudtam, hiszen teljesen természetellenes volt az egész. A tanultak szerint elkezdtem lecsatolni az ejtőernyőmet, és neki láttam elpakolni a tárzsákomba, amikor a lengyel srác mellém ért, és felajánlotta, hogy segít. Együttes erővel behajtogattuk az ernyőt a tárolóba, majd megvártuk a sivatagot járó homokfutót, ami összegyűjtötte az ejtőernyőinket. Kivettem a zsebemből és feltettem a zöld ejtőernyős barettemet, gondosan ügyelve rá, hogy a fekete szűkítőzsinór, amivel méretre lehet állítani, kilógjon. Ez a katonai ejtőernyős ismérve. Immár jogosan viselhetem.

Hosszú sivatagi séta következett, aminek a végén Zsolt, a rangidős várt. Katonásan elé léptem és jelentettem, egy ejtőernyős ugrás végrehajtva, sérülés nincs. Már várt minket az árnyék, az ásványvíz, a fuvar a reptérre, a második körre. Ekkor vettem észre, hogy vérzik a lábam és kiszáradt a szám, iszonyatosan szomjas vagyok. Az adrenalin, ami eddig dolgozott bennem, most hagyta el a testemet, A kezem remegett, és valahogy bágyadtnak éreztem magamat. Egész úton hidegen hagyott a többiek ökörködése, csak a szükséges mértékben vettem részt az ünneplésben, bár nagyon boldog voltam, hogy megálltam a helyem. Fejben már az elkerülhetetlen második ugrást vártam. Nem voltam benne biztos, hogy akarom én ezt.

Aztán a két ugrás közti szünetben a többiek rábeszéltek. Elmondták, hogy ők is azt érezték, amit én, ugyanúgy csinálták, ahogy én, nem maradtam le tőlük, sőt, meg én voltam a legközelebb az egész stick-ből a kijelölt ponthoz, így bebizonyítottam, hogy jól irányítom az ejtőernyőt. Elmondták, hogy ha most félbehagyom, amit elkezdtem, akkor feleslegesen jöttem ki velük, és soha nem néznek majd úgy rám, mint eddig, mert ez rám nem jellemző. Úgy döntöttem nem hagyok magamnak egérutat. Befizettem a tanfolyam díját, amit általában csak az ugrások után szoktak. Gondoltam: ha kifizettem, végig is csinálom.

Szinte minden ugyanúgy zajlott le, mint az első alkalommal, csak a feszültség volt nagyobb. No meg a szél. Bár az ugratótisztnek nem kellett kilöknie a gépből, ismét ledadogtam az ajtóban és csak a második kiáltásra ugrottam. Immár magamtól. A kinyíló kupolámba azonnal belekapott a szél és elsodort a sivatag szélén tornyosuló erdő, házak, kémények fölé. Azonnal ellen-kormányoztam, így sikerült visszatérnem a homoktenger fölé. Lefelé ereszkedve láttam, milyen messze van a célterület, ahogy azt is, hogy alattam egy ember már hajtja is az ernyőjét. Balázs volt az, aki ismét elsőként ugrott. Odakurjantottam neki, majd elhúztam a feje felett. Kevés híján a nyakába pottyantam, elmondta, attól félt, a bakancsos lábammal lerúgom a fejét. A földet érés előtt a szél ismét tekert egy negyedet az ejtőernyőmön, így csavarodó testtartásban értem földet. Először a lábam, majd a térdem, majd a kezeim, és a könyököm értek a homokba. Majdnem pofára estem. A szél ráadásul elkezdte feltölteni a kupolát, én pedig négykézláb tápászkodtam felfelé. Ha a szél belobbantja a kupolát a földön, az végig vonszol a sivatagon és akár komolyan meg is sérülhetek. Káromkodva pattantam fel és futottam oldalra, hogy kivegyem a szelet a kupolából, ami sikerült is, így megúsztam egy megalázó és veszélyes kutyázást. Az úton hazafelé már én is vidám voltam. A gyülekezőponton örömmel öleltük meg egymást a lengyel kadét barátainkkal, akik csak kettőt ugrottak velünk, így a karjelvények cseréje után megöleltük egymást és elváltak útjaink. Ők mentek haza, mi pedig ugrani.

Eligazítás ugrás előtt.

Eljött a harmadik ugrás is, amit a házigazdánk Kris, előre beharangozott. Mind mondta, igazi csemege vár minket, mivel a nap zárásaként, a sivatagi naplementében ugrunk majd. ám előtte még csapatunk vezetője Zsolt akart beszélni velem. Fent volt a gépen a második ugrásnál és látta a tétovázásomat. Elmondta, hogy látja, ki merek ugrani a gépből, csak a legjobb módját keresem a gépelhagyásnak, ahelyett, hogy bíznék a kiképzésemben. Ez szerinte nem baj, de el kell hinnem, hogy meg tudom csinálni, hiszen már kétszer is bebizonyítottam mindenkinek, hogy megy ez nekem. Ezzel az útravalóval szálltunk fel a gépre, a kadétok helyett veterán lengyel kommandósokkal, akik előzékenyen minket engedtek az első sorba, így a harmadik ugró lettem. Megint ajtó. Megint toporgás. Megint két felszólítás, és már zuhantam is. Az immár ismerős rántás kíséretében kinyílt az ejtőernyőm, ám alig süllyedtem, miközben mellettem mindenki szépen ment lefelé. Nem értettem, mi történik, elkezdtem keresni a tájékozódási pontokat, balra akartam fordulni. A kezemben megreccsent az irányítószál. Az ernyő nem akart balra forogni. Meghúztam a jobb oldali szálat, erre már ment.

Körbe forogva egyszer csak, minden további magyarázat nélkül, tíz métert estem, mint amikor meglódul az emberrel a mozgólépcső, vagy a lift. Ekkor értettem meg: termiken, azaz felszálló meleg légoszlopon csücsültem, ami felfelé hajtotta a kupolámat, mint egy kis hőlégballont. A hőoszlopról lecsúszva aztán a meleg levegő helyébe a hidegebb jött és elindultam lefelé. Egyszerű fizika. Mindig gyűlöltem a fizikát, szívesebben maradtam volna tovább, mert a lemenő nap látványa a sivatagban káprázatos élményt jelentett. Szinte már giccses volt, ahogy alattam a többiek ereszkedtek, én pedig a Nap felé fordulva, lassan, de biztosan lebegtem utánuk. A talajfogás is tökéletesen sikerült, talpra, majd fenékre érkeztem, a kupola most nem is telt meg levegővel. Miután levetettem az ejtőernyőmet és elpakoltam a tárzsákjába, szembe fordultam a lemenő nap vörös korongjával, térdre ereszkedtem és hálát adtam Szent Mihály arkangyalnak, az ejtőernyősök védőszentjének, hogy végig megóvta az életemet és lehetőséget kaptam arra, hogy én is katonai ejtőernyős legyek. Amint felnéztem a csendes imámból, újra láttam elhúzni az öreg An-2-est felettem, és azt is, ahogy egy újabb stick ejtőernyős veti magát a vörös fénytengerbe. Költői volt.

Az ugrózónánk.

A gyülekezési ponton, a Rommel-bunker melletti kilátónál, a veterán ejtőernyősök sorra kérdezték: hányadik ugrás volt? Amikor megmondtuk, hogy a harmadik, testvérükként öleltek meg minket, pedig a legtöbbjük apánk lehetett volna. Kiderült, akadt köztük, aki az 1980-as évek végén, cserekiképzésen ugrott is magyarokkal, azóta nem hallott magyar szót, nem látott ilyen egyenruhát. Nosztalgiával töltötte el a hagyományőrzőink látványa. A reptérre már-már eufórikus hangulatban indultunk vissza, de még mindig nem fért a fejünkbe, nem fogtuk fel: ejtőernyősök vagyunk. Katonai ejtőernyősök. Nem csak bemutatjuk a hagyományt, mi is részesei lettünk annak. Az első magyar ejtőernyős katonai hagyományőrző szervezet tagjai, akik valóban ugranak is.

Este a jelvények feltűzésének rituáléja következett. Mindenki megkapta az ejtőernyős ugrókönyvét, benne az elvégzett ugrások adataival, a fém ejtőernyős jelvényt, a viselésre jogosító igazolvánnyal, egy névre szóló oklevelet, valamint egy különleges karjelvényt, amit csak az viselhet, aki ugrott is a képzésen. A jelvények átadása után ejtőernyős-avatás következett: az új ugrók megfogták a bokájukat, azok pedig, akik már korábban rendelkeztek ugrással, végig verték a fenekünket. A barátságos beavatás után házigazdánk, Kris személyesen tűzte a mellkasunkra a fém ejtőernyős jelvényt, katonamódra: nagyot csapott a zubbonyunkra tűzött jelvényre, aminek szabadon hagyott fém tüskéi belevágtak a mellünkbe. Így vérrel adóztunk a szárnyak kiérdemléséért.

Az emléklapok és az ejtőernyős jelvények átvételének pillanata.

Az ünnepség után, amikor mindenki mindenkinek gratulált már, hullafáradtan indultunk aludni. Ezúttal nem a hajtógatóterembe, hanem a vendégek szálláskonténerébe, ahol találtunk üres szobát, ágyat, matracot. Sokkal kényelmesebb volt így.

Másnap reggel katonai ejtőernyősként indultam haza Lengyelországból. Csak 17 év kellett hozzá.

A harmadik ugrásról készült videó ITT tekinthető meg!

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

2021. július 1-én ejtőernyősök lepték el Szolnok Szandaszőlős repülőterének egét. Azoknak, akik járatosak a hazai sport- és katonai ejtőernyőzés történetében, ez nem jelent újdonságot, hiszen "Szanda" évtizedek óta az ejtőernyős képzés egyik meghatározó hazai helyszíne. Ám az ugrásokat végrehajtók személye mégis különleges elegyet alkotott. A Magyar Honvédség jelenleg is aktív katonai ejtőernyős katonái mellett ugyanis jelen voltak a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Honvédtisztképző Karának ejtőernyős képesítésű tisztjelöltjei is, valamint, sokan évtizedes kihagyást követően, egykori mélységi felderítő sor- és hivatásos katonák, akik ugyan az egyenruhát már levetették, lelkükben azonban ejtőernyősök, sőt, mélységi felderítők maradtak, így kiállva a szükséges egészségügyi, fizikai és szellemi próbatételeket, immár apuka-, sőt nagypapakorba lépve ismét megtették azt,amire évtizedekkel korábban önként jelentkeztek: ejtőernyős ugrást hajtottak végre egy katonai helikopterből, így tisztelegve a magyar mélységi felderítők hagyományai, a szolgálatuk teljesítése közben hősi halált halt bajtársak, és a régi mottó előtt: "Az ejtőernyős halálfélelmet, hadifogságot nem ismer!"

Ezeknek a különleges embereknek az egyike Baráti Körünk tagja, Kovács Ferenc zászlós bajtársunk, aki papírra vetette gondolatait, hogy megmutathassa, milyen lelki és testi út vezetett odáig, hogy 32 évvel utolsó ejtőernyős ugrását követően ismét ott állhasson a gépajtóban és kivethesse magát a semmibe, mindössze egy selyemkupolára bízva életét. Sőt, az ugrás után, méltó módon képviselve Baráti Körünket, két napon át tartó statikus kiállításon állt helyt, fáradhatatlanul magyarázva, bemutatva gyűjteménye ismerős és ismeretlen darabjait az érdeklődőknek. Hálásan köszönjük kiemelkedő helytállását veterán mélységi felderítőként, katonai hagyományőrzőként egyaránt, amelyet példaként állíthatunk a múlt, a jelen és a jövő magyar katonái és katonai hagyományőrzői elé egyaránt. Fogadjuk írását kellő tisztelettel!

Varga Zsolt egykori mélységi felderítő őrmester
A Baráti Kör vezetője

Egyéni felkészülés

Elérkezett a „mi időnk”… Mindannyiunk számára eljött a nagy pillanat, akik a feltételekkel rendelkeztünk (ejtőernyős orvosi, extrém biztosítás, COVID 19 vírushelyzet miatt oltást igazoló dokumentum, vagy védettségi kártya, ejtőernyős ugrókönyv, vagy igazolás az eddig végrehajtott ugrásokról, illetve a maximum 95 kilogramm testsúly). Rengeteg szervezés után most végrehajthatjuk a várva várt ejtőernyős ugrást. Erre készültem már 2019-ota! Eredetileg úgy volt, hogy 2020-ban lesz megtartva a rendezvény, de a COVID 19 vírushelyzet miatt sajnos elmaradt és 2021-re tolódott. Nekem igazából jól jött a csúszás, mert a testsúlyom ekkor 127 kilogramm volt, és nem sikerült volna addig lefogynom. Emiatt kellett az orvosi alkalmasság megszerzéséhez terheléses vizsgálatot is csináltatnom 2020 tavaszán.

Motiváció a felkészüléshez.

Tavaly októberben elkapott a vírus, három hétig birkóztam vele, de legyőztem. Ezután kezdtem hozzá igazán a testsúlyom ledolgozásához, a motivációt az ejtőernyős ugrás lehetősége adta. A felkészülésem alapja a reális önértékelés volt, sajnos a testem, izmok, inak ízületek már nem olyan állapotban vannak, mint 20 éves koromban. Ezért a sérülések elkerülése érdekében fontos ezek felkészítése az ejtőernyős ugrás okozta megterhelésre. Átálltam a KETOGÉN étrendre, ezzel egyidőben elliptikus tréneren előbb 30, majd 45 perceket edzettem 14-es fokozaton. 2021. január-februárban kezdtem újra futni, 1000 métereket, ezek nagyon megterhelő futások voltak (mindegyik felért egy halálközeli élménnyel, világ életemben utáltam futni, de a cél érdekében mindent…!). Ez  a felkészülés a katonai szolgálatom ideje alatt (8. éve önkéntes műveleti tartalékos vagyok) történt.

Futás közben.

33 év után, március 23.-án sikerült 3000 métert futni. Május végére tűztem ki a 95 kilós célt, de nem sikerült teljesíteni, június 1-én értem el a 99 kilogrammot. Ekkor már az elliptikus tréner mellett 3000 métereket futottam, elkészült az ugró állványom, ezen a kiugrást és a földet érést gyakoroltam.

A házi ugróállvány sokat segített.

Az ételbevitelt étkezésenként 5 evőkanálra csökkentettem, így értem el július 26.-án, 33 kilogramm fogyással a 94 kg-s testsúlyt! Száz fő fölött volt azok száma, akik szurkoltak nekem, hogy sikerüljön, hálás vagyok nekik ezért!

Június 30. SZERDA – A csoportos felkészülés napja

Reggel 03:00 ébresztő, kávé, borotválkozás (előző vasárnap lányommal levágattam a hajamat 3mm-esre, hogy a szél ne fújja a szemembe…) 04:00 indulás autóval Mányról (előző este már mindent bepakoltam a kocsiba, Demeter Karcsi szervező kérte, hogy vigyem le a hagyományőrző gyűjteményemet is, hogy egy kis kiállítást rendezzünk a sátrában) 05:30-ra érkeztem a volt Kilián Laktanya parkolójába. Az első ismerős, akivel találkoztam Bokor Zoli, majd Szolga Józsi a századunkból, lassan mindenki beérkezett és Shihan Brezovai Sándor, szervező kiosztotta a névre szóló számozott pólókat (az enyém, No.017). Mindenki felvette az egyen pólót, majd bevonultunk a laktanyába. A kantinnal szembeni téren összeállt a szakasz, miután mindenki, akinek nem volt sajátja, kapott zöld barett sapkát.

 "Felderítők mennek..."

06:45-kor Illés Zoltán őrnagy úr vezetésével, alakzatban, lépéstartással, nótaszóval („Felderítők mennek hosszú éjen át”) elvonultunk a SEKICS (speciális ejtőernyős kiképző csoport) objektumához. 7:00 körkupolás ejtőernyő felkészítés MC6 típusra az emlékugráson résztvevő állomány, az előzetesen regisztrált jelentkezett veterán ejtőernyős katonák, számára. A felkészítés helyszíne a SEKICS elhelyezési objektuma volt. A felkészítés kötelező volt mindazok számára, akik az emlékugrásban részt vettek, a nyugállományú hivatásos és egykori ejtőernyős sorkatonák részére egyaránt. Az oktatás előtt eligazítást tartott Kollár Gábor őrnagy, bemutatta az oktatóinkat, majd 3x20 fős csoportokban megkezdődött a képzés. A mi csoportunknak először tantermi oktatás keretében kezdte meg az ismeretfelújítást, az MC6 típusfelkészítést, az ernyő felépítését, működését, irányítását, a gépelhagyást, földet érést, vészhelyzetek felismerését és azok megoldását vettük át. Ezek után egy vizsga tesztet írtunk, miközben az okmányainkat is ellenőrizték. A következő helyszín a hajtogató terem volt, ahol megnéztük az ernyő nyílási folyamatát, majd a felszerelés fogásait gyakoroltuk párokban, egymást segítve.

Ismerkedés az új ejtőernyőkkel.

A gyakorlás közben egyesével mentünk a szárító terembe, ahol az US PATENT leoldózár vizsgát csináltuk meg, közben elméleti vizsga volt vészhelyzetekből. Az ernyő hajtogatását nem gyakoroltuk, mert ezt a típust csak oktatók hajtogathatják, így meg kellett bíznunk a hajtogatási tudásukban. Ezek után átmentünk az ejtőenyős kertbe, ahol egy kiszuperált MI-8 helikopterben, a gépben való ténykedést, a „karámból”, azaz a gép nyitott hátsó részéből hátrafelé gépelhagyást és földet érés mozzanatait vettük át, majd ugró állványról előre, illetve oldalra kiugrást és földet érést gyakoroltuk.

12:20 körül, ismét alakzatban, Illés őrnagy úr vezetésével elvonultunk a tiszti étkezdébe ebédelni, majd ugyanígy alakzatban vissza a SEKICS objektumához. A tanteremben kitöltöttük az ugrókönyveinket, leigazolták az alapképzést, MI-17 helikopterre a géptípus vizsgát, MC-6 fő és T11R mentő ernyőre a típus vizsgát, illetve az US PATENT leoldózár vizsgát is.

Ugrásra készen.

Az ejtőernyős raktárból felvettük az ugrásra hajtogatott ejtőernyőt, mentőernyőt, zsinórvágót és sisakot. Az ernyőt és a formulárokat ellenőriztük, a tárzsákba mindent bepakoltunk, krétával ráírtuk a nevet és ernyő számot, majd bepakoltuk az ejtőernyős-szállító dobozos Uralba. Ezt követően a ruha raktárból felvettük a négyszín terep ejtőermyős gyakorlókat, ebben kellett végrehajtani holnap az ugrást. Ezután Kollár Gábor őrnagy tartott eligazítást, összeállították a 12-fős csoportokat. A volt 3. (CS) századból Bokor Zoltán, Szolga József és jómagam a 3. csoportba kerültünk.

18:00-ra Illés őrnagy úr vezetésével nótázva elindultunk a laktanya területén lévő emlékfalhoz a megemlékezésre és koszorúzásra Hüse Károly posztumusz őrnagyról. Az ünnepség körülbelül egy órán át tartott, végig nagyon meleg volt, egész nap fájt a jobb lábam kisujja, nekem az egész napban ez volt a legmegterhelőbb. Az ünnepség végén őrnagy úr vezetésével alakzatban visszamentünk a SEKICS-hez a cuccainkért, majd ki a parkolóba és mindenki indult a szállását intézni. A szandaszőlősi reptéren jelöltek ki nekünk sátorhelyeket, ott vertem fel az Ugron Zoltántól (jó barátom, községünk polgármestere, édesapja legendás hírű magyar királyi honvéd ejtőernyős százados, zászlóaljparancsnok volt) kölcsönbe kapott sátrat. Itt találkoztam Csordás Ferivel, aki szintén századtársunk volt a 3100- nál. Este 10:00- körül elmentem a vasútállomásra Kiss Dávid ejtőernyős hagyományőrző őrmester bajtársamért, vele osztottam meg a sátrat. Az éjszakánk nem volt valami nyugalmas, először vihar, majd vaddisznók ébresztettek minket.

Július 1. CSÜTÖRTÖK – A nagy nap

05:30 ébresztő. Azért imádkozunk, hogy ne legyen 5-nél erősebb a szél, mert akkor nem ugorhatunk. Dáviddal Kipakoljuk a sátorba a kiállításra szánt felszereléseket, szépen összehajtva a jobb zipzáras combzsebbe teszem a Baráti Kör zászlóját, hogy az ugrás után elmondható legyen róla, hogy már igazi ejtőernyős zászló („felhőszagú”). Sietek vissza, mert már megjött az „eje-kocsi” és ki kell pakolni az ernyőket a ponyvára. 07:30 eligazítás, ismertetik a feladatot, szélerősséget, szélirányt, ugrási magasság 500 méter. Alakzatba állunk Illés őrnagy vezetésével. 08:00-09:30 verseny megnyitó ünnepség. Érkezik a MI-17-es, elhangzik az „első gép felszerel”, mindenki izgalomban van. Elmegyünk egy kávéra a srácokkal. Megérkezik a családom, megtaláljuk egymást a reptéren. Szólnak, hogy mi is szereljünk fel, felveszem az ernyőket, húzom a hevedereket, megnyugtat az ismerős érzés, a hevederek szorítása. A felszerelők ellenőrzik a hevedereket, csatokat, beállok Szolga Józsival a felszerelő vonalra, ismét ellenőrzik a felszerelést, a bekötőkötél hevederét előre adják a kezembe, bedugom a mellheveder alá. Közben fotóznak, filmeznek. Bokor Zoli is elkészül, beáll előre, ő az első kör első ugrója, én a második, utánam Szolga Józsi és a többiek. Mutatom a családnak, hogy az első kör második ugrója vagyok. A felszerelő parancsnok mondja, hogy Zolinak és nekem jönnünk kell befelé a célkereszthez, ne fogyasszuk a magasságot „S”-eléssel, Zolinak ad egy gumit, hogy összegumizza a szakállát. Érkezik a gép, elindulunk, a két ugrató a tegnapi két oktatónk. Mindenki izgalomban, mutatják, hogy aki nem vette fel a sisakot, az tegye meg. A gép körül vibrál a levegő, dübörögnek a motorok, felemelő érzés. Beszállunk a gépbe, besüt a nap, boldog vagyok, az ugrató már mutatja, minden rendben van.

Felfelé kapaszkodik a Mi-17-es.

Dübörögve elemelkedünk a földtől, az ugrató végig megy, és sorban mindenkinek bekapcsolja a bekötő kötél karabinerét a sodronyba, majd hátul megigazítja az ernyőnél. Visszaér a „karámhoz”, és int – „felkészülni”. Felálunk, kicsit dülöngélek, ahogy a gép mozog. Vigyázok a mentőernyő kioldóra, nehogy beleakadjak Zoli háternyőjébe. Az ugrató int, Zoli kilép a gép hátulján és eltűnik. Előre lépek a karám széléhez, az ugrató megfog, hogy még várjak, majd int.

Az ugrás pillanata.

UGRÁS! Kilépek a gépből a tanult módon, két oldalt fogom a mentőernyőt, fejemet leszorítom a mellkasomra, páros zárt láb nyújtva előre tartva. Arcomba vág a friss szél, a gép dübörögve elhúz, halkul a motorzaj, egy zökkenést érzek, mint amikor a kocsikerék kátyúba megy. Felnézek, nyitva a kupola, a zsinórok betekeredtek, húzom szét a hevedereket, kipörög simán. Körülnézek, csend van, arccal a város felé vagyok, alattam a 4-es út, ez nem jó. Megkeresem az irányítózsinórok fogantyúit, befordulok a célkereszt felé. Túlmegyek a célkereszt vonalán, majd fordulok széllel szemben. Az ernyő oldalazva halad hátrafelé, ez a legrosszabb helyzet a földet éréshez. Páros zárt láb, talajfogás, a jobb oldalamra esek szabályosan, érzem, hogy ránt az ernyő hátra. Hasra fordulok, húzom a hevedereket, már majdnem elfekszik a kupola, amikor a szél arrébb fordítja, és újra belekap, leoldani nem akarom, húzom a zsinórokat, csúsznak az ujjaim között, végre kifordul a kupola és elterül a füvön. Leveszem a sisakot és a mentőernyőt, összeszedem „tűzoltóba” a zsinórzatot, majd a kupolát, bepakolom a tárzsákba, futok a többiekhez a célkereszthez. Megvárjuk a negyedik gép embereit is, majd alakzatban, barett sapkában, nótázva bevonulunk, elöljárónk jelenti Bali ezredes úrnak, „Jelentem, az állomány az ugrást rendben végrehajtotta, esemény nem történt, felszerelés hiánytalan!”

 Nagy az öröm!

Az „Oszolj!” vezényszó után lepakoltunk a ponyvára és beírtuk a formulárba az ugrás adatait, ezek után Illés őrnagy úr eligazításhoz felsorakoztatta az állományt, majd Kollár Gábor őrnagy úr megköszönte a munkánkat és mindenkinek átadta az emléklapot és deszantpajzsot a sikeres végrehajtás jutalmául. Ezután leadtuk az ejtőernyős anyagot leltár szerint, majd a felvett gyakorló ruházat került leadásra, ahol minden veterán ugró kapott egy pólót a verseny és a 86-os helikopterbázis emblémájával.

 A sikeres rendezvény emlékei.

A veterán mélységi felderítő csoportunk ugrása után a MI-17-es helikopter távozott, megkezdődött a verseny, a versenyzők AN-2-es repülőgépből hajtották végre az ugrásaikat. Shihan Furkó Kálmán – Furkó Ezredes Úr is kilátogatott a szandai reptérre, hogy megnézze volt katonáinak helytállását, illetve dedikálta a róla íródott - Az első magyar szamuráj – című könyvet.

Shihan Furkó Kálmán nyá. ezredes kemény legényei Hüse Károly ejtőernyős őrnagy emlékművénél.

Az alakulat találkozóra kilátogatóknak a szervezők engedélyezték a volt MN3100 (Fürst Sándor) laktanya látogatását is, két részre osztva, csütörtökön és pénteken. Az első nap 15:00 órakor a laktanya előtt volt a gyülekező, Illés Zoltán őrnagy úr felvezetésével. Az épületekbe bemenni tilos volt, de azért a legénységi épületbe csak bekukkantottunk… Teljesen átalakították a régi körleteket. Szomorú látványt nyújtott a lepusztult elhanyagolt környezet. Körbe sétáltuk az objektumot, felelevenítve a régi emlékeinket. Ezek után a szandai reptéren folytatódott az alakulat találkozó keretében a beszélgetés, régi katona emlékeink felelevenítése.

Bajtársi beszélgetés.

Pénteken reggel az AN-2-es motorhangjára ébredtünk, én a sátor előtt reggeliztem, az autó rádióból szólt a szving, Glenn Miller and the Army Air Force Band, sütött a nap, a gép minden felszállás után előttem húzott el dübörögve. Az arra jövő bajtársak megjegyezték, „ez az igazi reptéri ejtőernyős életérzés”. Délelőtt beírattam a végrehajtott ejtőernyős ugrást az ugró könyvembe. A 62. ugrásomat 1989. július 21.-én hajtottam végre Gödöllőn, most pedig, 32 év után a 63.-at. A verseny délben befejeződött, délután összepakoltuk a felszerelést és búcsút véve a reptértől és a bajtársaktól, a jövő évi szerencsés viszontlátás reményében haza indultunk.

Zárszóként köszönöm drága feleségemnek, családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak, volt felderítő bajtársaimnak, hogy biztatásukkal erőt adtak a legnehezebb pillanatokban, tanácsaikkal segítették a felkészülésemet és végül velem örültek a sikeremnek. Nélkületek nem sikerült volna! Köszönöm nektek! Remélem a céltudatos kitartásommal, elszántságommal másoknak is példát tudok adni!

A volt mélységi felderítő állomány, akik a bemutató ugrást végrehajtották:

Bunda László

Kovács Ferenc

Sáfrány István

Szabó Béla

Bozó Ferenc

Stenner Zoltán

Bergendi Győző

Szabó Árpád

Viczián György

Kostyalik Pál

Rácz Ottó

Brezovai Sándor

Szurovecz László

Zsig Zoltán

Nix Henrik

Berta Balázs

Tóth Béla

Vona Iván István

Hajdú László

Prosszer Mihály

Cseh László

Jakab Ernő

Miklós Gábor

Szűcs Zsolt

Zsuga Béla

György István

Abonyi Mihály

Őszi Róbert

Őszi Rudolf

Horváth Gusztáv

Ablonczi Attila

Kovács Attila

Zsolna Márk

Szolga József

Kiss Zoltán

Tanner Tamás

Bokor Zoltán

Takács Sándor

Schuck Ferenc

Kovács Ferenc
önkéntes műveleti tartalékos
ejtőernyős zászlós

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban szeretnénk közreadni Baráti Körünk vezetőjének, Varga Zsolt mélységi felderítő őrmesternek megemlékező írását, Gősi Károly ejtőernyős honvéd halálának 30. évfordulóján.

Gősi Károly ejtőernyős honvéd.

E sorok írása előtt azon gondolkoztam, milyen hangvételű legyen a megemlékezés.

Lehetne tárgyilagos, pusztán a tényekre hagyatkozó, egy kép, néhány link a korabeli sajtótermékekből. Vagy szomorú, a tragédia következményeit taglaló, a fájdalmas sebeket feltépő. Lehetne „oknyomozó” felelősöket kereső, bár ez utóbbi sem nem tisztem, sem, miután picit belekóstolhattam a mélységi felderítők világába, sem értelmét nem látnám. Hiszen mindnyájan tudjuk az ejtőernyőzéssel járó kockázatot mindnyájan önként vállaltuk és vállalják ma is a képességet megkövetelő alakulatok katonái.

Azt gondolom az a legméltóbb Karcsi emlékéhez, ha megpróbálok úgy emlékezni, ahogy Bajtársai emlékeztek, és ahogy talán Karcsi szeretné.

Ma harminc évvel ezelőtt 1991. május 10-én a 18. ejtőernyős ugrásának végrehajtásakor lezuhant és hősi halált halt Gősi Károly honvéd. Az eset körülményeit ismerhetjük a kisalföld.hu hírportálról. Karcsi az életét áldozta, hogy minden tekintetben felkészült mélységi felderítő katonaként, esküjéhez híven védhesse hazáját. A barbacsi származású Gősi Károly sorkatonai szolgálatát Szombathelyen kezdte 1991 februárjában, önként vállalta az ejtőernyős ugrást, hogy az elitbe tartozhasson, mélységi felderítő akart lenni. Az alapkiképzést követően került Győrbe az MN 9550 fedőszámú, később 74. „Arrabona” Felderítő Zászlóaljhoz. Büszke volt rá, hogy a legjobbak közé tartozott. A tapasztalt ejtőernyős, 1991. május 10-én végrehajtott tizennyolcadik, utolsó ugrása során halt ejtőernyős hősi halált, amikor főernyője a lábára tekeredett, a tartalék ejtőernyőt pedig már nem tudta idejében kinyitni.

Bajtársak között - Gősi Károlyra emlékeztek egykori katonatársai.

A 30. évforduló kapcsán április 30-án egykori parancsnokai, katonatársai társaságában, valamint a Magyar Ejtőernyős-Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör képviseletében jómagam az emlékezés virágait helyeztük el Gősi Karcsi sírhelyén. A temetőben egykori parancsnoka mondott néhány gondolatot Karcsiról, a baleset körülményeiről. Egykori bajtársai szintén felidézték az érzést, mely a tragédia pillanataiban tört fel bennük. A visszaemlékezést már a temetőn kívül folytattuk. A sok történet közül azt az egyet szeretném megosztani, mely szorosan kapcsolódik az emlékposzthoz tartozó képek egyikéhez.

„Az ejtőernyős tábort a tapolcai reptérre szerveztük, szállásunk az újdörögdi bázis volt. A bázisról minden alkalommal MI-8-as helikopterekkel mentünk át Tapolcára, majd a képzés előre haladtával Szentkirályszabadjára AN-26-os gépekből ugrani. A balesetet megelőző hétvégére eltávozást kaptak a katonák. Visszaérkezéskor gondoltak egy merészet, megfürdenek a tapolcai tavas barlanghoz tartozó ún. előtóban. Az elképzelést tett követte, de ezt valahogy kiszagolta a VÁP és marha sok katonai rendész lepte el a környéket. Az ügyeletes tiszt épülete elé begördülő teherautóról gatyáig csuromvizes sorkatonákat szedtek le, egytől egyig mélységi felderítő volt. Szerintem volt, akinek a zsebében kishal is lehetett.”

Ha Karcsi ott ült volna ezen a nosztalgiázós beszélgetésen, csendesen mosolygott volna, talán belekortyol italába és csendben megjegyzi igen, lapult egy sneci a zsebemben. Majd csibészesen elmosolyodik és kidülleszti mellkasát, hiszen Ő is mélységi felderítő. Alakulatának egyetlen, békeidőben hősi halált halt tagjaként azonban nem ülhetett köztünk, mi, a magyar katonai ejtőernyős, mélységi felderítő hagyományok őrzői, egykori bajtársak gyűltünk össze sírjánál, melynek hantja alatt egy 19 esztendős magyar mélységi felderítő katona nyugszik.

Koszorúk és virágok a síron.

Baráti Körünk idén, november elsején a hagyomány szerinti Halottak Napi díszőrséget Gősi Károly sírhelyénél tervezi végrehajtani. Az előkészületek folyamatban vannak.

Mi mással is zárhatnám megemlékező soraimat, mint Táboros József ejtőernyős szakaszvezető 1942-es versével tudva, hogy Karcsi is ott áll őrségben.

Gősi Károly (a képen baloldalt) bajtársai körében.

Mennyországi őrszolgálat

Láttam már a mennyországot ugrás alkalmával.
Ejtőernyős állt őrséget díszes kapujában.
Visszajöttem megmondani ezt a büszkeséget,
Mennyországban ejtőernyős adja az őrséget.

Feletted már örökké kék az ég. Soha nem feledünk Karcsi!

Varga Zsolt
A Baráti Kör vezetője.

Kedves Barátaink!

80 esztendővel ezelőtt ezen a napon vonták ki a magyar királyi 1. honvéd ejtőernyős zászlóalj harccsoportját a délvidéki hadműveleti területről. A sikeresen végrehajtott harci feladat feletti öröm ellenére szívüket nyilván beárnyékolta bajtársaik három nappal korábbi tragikus elvesztésének emléke. A megfáradt maroknyi ejtőernyőst parancsnoka, Kiss Zoltán ejtőernyős főhadnagy vezette haza Pápára. Érdemes ezen a napon jobban is megismerni katonaerényeit, Kiss Dávid bajtársunk méltató írásán keresztül, Kiss Zoltán családjának megtisztelő engedélyével.

A szombathelyi ejtőernyős kísérleti keret tisztjei 1938-ban. A kép jobb szélén Kiss Zoltán hadnagy.

Azok számára, akik tudományos indíttatásból, tiszteletteljes érdeklődésből, vagy puszta emberi kíváncsiságtól hajtva igyekeznek megismerni a magyar katonai ejtőernyőzés történetét, elkerülhetetlenül találkoznak vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy, posztumusz alezredes nevével. Ám jóval kevesebben vannak, akik eljutnak Kiss Zoltán ejtőernyős százados, posztumusz alezredes nevéig, pedig a két életút lényegi elemeiben nem nagyok a különbségek. Mindkét férfi a katonai hivatást választotta életútjául, igaz, 20 esztendő eltéréssel. Mindketten katonatisztként szolgáltak az 1938-ban Szombathelyen felállított ejtőernyős kísérleti keretben. Mindkettejük számára sorsfordítónak bizonyult 1941. április 12-e, amikor vitéz Bertalan Árpádot szolgálata teljesítése közben, váratlanul érte a katonahalál, Kiss Zoltán számára pedig, ugyanilyen hirtelen, eljött a tűzkeresztség pillanata.

Nyolc évtizeddel később igen nehéz elválasztani a legendát a valóságtól, de biztosan kijelenthető, hogy Kiss Zoltánt, akinek a legsötétebb órában kellett a veszprémi katasztrófát túlélő ejtőernyősök élére állnia, katonái ugyanúgy követték a harcban, mint ahogy Bertalan Árpádot követték a tűzhalálba is. Kiss Zoltán beosztottjai hűségét példamutatással és személyes bátorsággal hálálta meg, a harcban jelszava az „előre” helyett „utánam” volt. Ezt bizonyította is, amikor 1941. április 13-án délelőtt elsőként úszta át a Ferenc-csatornát Szenttamásnál, hogy rohamra vezesse katonáit, de bizonyította ezt 1944 nyarán, Nagyváradon is, amikor újra század erejű harccsoportot vezetve az utolsó töltényig harcolt katonái mellett. Parancsnokként egy volt az alá beosztott katonákkal, mégis több, hiszen együttérzése és bajtársi szelleme nem vakíthatta el ítélőképességét, amikor nehéz döntéseket meghozva, kemény parancsok végrehajtását követelte meg katonáitól. Azzal enyhített az ilyen helyzetek megosztó élén, hogy ő maga is kivette a részét a feladatok végrehajtásából. Katonáit csak arra utasította, amit ő maga is végre tudott hajtani és végre is hajtott. Hogy mivel hálálták meg ezt az alá beosztottak? A legjobban talán Táboros József ejtőernyős szakaszvezető „Ejtőernyős mikulás 1941. évben” című versének vonatkozó versszaka mutatja ezt meg, ahol a katonaköltő üzen a katonatisztnek:

Kiss főhadnagy úr már sokat érdemelne,
De most a Mikulás igazán szegényke.
Bajtársi szeretettel igen sok jót kívánunk,
„Édes jó öcsém végeztem”, így hát arrébb állunk.
Mikor haragszik is, mosolyog az arca,
Ajándék, vállalkozó szívünk itt becsomagolva.

Ez a vezetői szellemiség, amit alapos katonai előképzés, humánus szellem és a harctér keserű tapasztalatai együtt formálnak egésszé, békében is kincset ér. Véren és verítéken szerzett tudásként elherdálni vétkes pazarlás. Tudták, tudhatták ezt az 1945 után fokról-fokra berendezkedő új államhatalom képviselői is, amikor az újraszervezett ejtőernyős alakulatot régi pápai ejtőernyősökre építették. 1948. október 1-én ezért ott volt Kiss Zoltán ejtőernyős százados is, aki korábbi harccsoport- század- és zászlóaljparancsnokként a katonai vezetés számos szintjén felbecsülhetetlen szakmai tapasztalatokat szerzett, egy olyan képesség, a katonai ejtőernyőzés köreiben, amely egy évtizeddel korábban még ismeretlen, új fogalom volt a magyar fegyveres erők köreiben.

Kiss Zoltán katonaként politikától mentesen hajtotta végre új kiképzési és szervezési feladatait, szakértelmét jól mutatja mindazon ejtőernyősök felkészítése és kiképzése, akik később, megalapozták és tovább éltették a magyar katonai ejtőernyőzésnek vitéz Bertalan Árpád által fellobbantott lángját. Kiss Zoltán ebben a fejlődésben egy olyan kapocs szerepét töltötte be, aki a változó politikai, katonai erőviszonyok között is képes volt átmenteni a tiszta szakmai tudást egy olyan különleges feladatkörben, ahol a szakmai tapasztalat mindig fontosabb lesz, mint a rendfokozat, a cím, rang, vagy a politikai elvhűség. Nem ismer a történelem olyan esetet ugyanis, amikor a fizika törvényei, különösen a tömegvonzásé, enyhébben ítélkeztek volna egy ejtőernyős felett, csak azért, mert „jó kapcsolatai” vagy „szépen csengő rangja” lett volna.

Kiss Zoltán ejtőernyős századost sem a tömegvonzás megmásíthatatlan ítélete, vagy más fizikai törvényszerűség ítélte pusztulásra, hanem egy sokkal kiszámíthatatlanabb és kegyetlenebb erő: a rettegéstől fűtött emberi kicsinyesség, a gyűlölettől csöpögő, de szólamaiban a nép javát hirdető politikai kétszínűség. Ez olyan harc volt, melyre a csataterek sokszor egyértelmű és sajátos káoszában is átlátható rendszere senkit nem készíthet fel. A katonaként kiválóan helyt álló tiszt számára ez az új, egyenetlen harc ismeretlen és kiismerhetetlen terület volt. A koncepciós perek sötét világában, ahol nem a tények, hanem a hatalmi érdek volt perdöntő, semmilyen közbenjárás nem segíthetett. Kiss Zoltán ejtőernyős százados számára, aki becsülettel szolgálta 15 esztendőn át hazája fegyveres erőit, még a katonai temetés, a megjelölt sírhely sem adatott meg.

Az utókor, a hálás utódok, a tudományos indíttatásból, tiszteletteljes érdeklődésből, vagy puszta emberi kíváncsiságtól hajtott fiatalság feladata az, hogy szívükben hálás tisztelettel, lelkükben pedig ugyanazzal a magas szintű elhivatottsággal őrizzék Kiss Zoltán posztumusz ejtőernyős alezredes életének és munkásságának emlékét, mellyel ő végezte saját szolgálatát. Ezzel tiszteleghetünk a jeltelen sírban nyugvó magyar katonatiszt előtt igazán. Mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek.

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban adjuk közre Varga Zsolt bajtársunk, Baráti Körünk vezetőjének cikkét a Magyar Királyi Honvéd Légierők 1. ejtőernyős szállító századában is rendszeresített, olasz eredetű Savoia-Marchetti SM.75 repülőgép kapcsán, mely típus kulcsszerepet játszott az 1941. április 12-i veszprémi repülőszerencsétlenségben is.

Az SIAI repülőgépgyárat 1915-ben Umberto Savoia alapította Olaszországban. Az Olasz Királyi Légierő számára készített, eleinte vízre leszálló, úgynevezett Seaplan repülőgépeket.

A gyárhoz 1922-ben csatlakozott Alessandro Marchetti repülőgép tervező mérnök. Ebben az évben a vállalat neve Savoia-Marchettire változott.

Alessandro Marchetti tervezőmérnök
(forrás)

Az évszázad harmincas éveinek végére kialakult kitűnő Olasz-Magyar kapcsolatoknak köszönhetően a Magyar Légiforgalmi RT. igényeinek kielégítésére a Savoia-Marchetti repülőgépgyár SM-75 típusszámon tervezett repülőgépekből öt darabot rendelt meg. A MALÉRT szakemberei kikötötték, hogy a megrendelt gépbe a Weis-Manfréd által gyártott K-14 csillagmotort szereljék. A polgári célokra rendelt, hárommotoros repülőgépet 1938 július 2-án mutatták be a közönségnek. Ám érdekesség, hogy ez még teljesen olasz modell volt, hiszen a hazai igényekre átalakított gépek első példányai csak július 5-én kezdték meg a próbarepüléseket.

A teljes flottát 1939 elejére sikerült leszállítani. ez év április 19-én indult útjára az első Savoia-Marchetti SM.75 típusú utasszállító repülő Budaörsről Velencén át Rómába. Fedélzetén 24 bőr ülés és külön dohányzó „osztály” biztosította az utasok kényelmét.

A kezdeti sikereket mondhatni gyors kudarc követte. A pilóták folyamatosan panaszkodtak az irányíthatóság problémáira, az üzembiztonság hiányára.

„A gép kormányozhatósága nem állandó és nem harmonikus… a csűrőkormány kezelése bizonyos plusz fizikai erőt igényel… a trimmelő szerkezet üzemképtelenné válása esetén a magassági kormány fizikai erővel nem kezelhető… a gép nem stabil és nem labilis, hanem indifferens…”

Írta le tapasztalatait, jelentésében Stifter István forgalmi pilóta.

Az SM-75 megbízhatatlanná vált a MALÉRT számára. Nem kívánták kockáztatni az utasok biztonságát és kártérítési kötelezettség kockázatát is el kívánták kerülni. A típus valószínűleg 1939 augusztus 24-én szállt le Budapesten utoljára, mint utasszállító. Nyilvánvaló volt, hogy visszaadni nem lehet. A politikai és gazdasági kapcsolatok nem engedték ezt a blamát.

1939 szeptemberétől a Savoia-Marchetti SM.75 a Magyar Királyi Honvéd Légierők kötelékében kezdte meg a szolgálatot. Az október 10-én felálló I. ejtőernyős század repülő részlege jut a gépekhez, ezekkel kezdődik a kiképzés. Ugyanez év novemberében (7-én) a légierő megkéri a római attasét (akinek köze volt a típus beszerzéséhez is) hogy szerezze be a javításokhoz szükséges dokumentációkat. 1940 májusában vezényelték Pápára az eje század repülő részlegének parancsnoki beosztásába azt a Kelemen Károly századost, aki a MALÉRT színeiben már szerzett tapasztalatokat a típusról. Május végére mind az öt SM.75 a Légierőhöz került. A hadi célra való átalakítás során álcázó festéssel látták el, Breda-SAFAT típusú géppuska tornyot és Ju-86-os lövészállást kapott a flotta. Átlajstromozása E.101-től E.105-ig tartott.

Az E.104 oldalszámú SM.75
(magángyűjtemény)

1941 januárjában a 4. Honvéd Önálló Repülésjavító Üzem végzett javításokat a gépek nagy részén. Április 3-án részleges mozgósítást rendeltek el a Légierő alakulatainál, felkészülve a Jugoszlávia elleni támadásra.

1941 április 12-én reggel az ötből négy üzemképes repülőgéppel átrepültek a pápai felázott repülőtérről Veszprém Jutaspusztára, hogy a 17:00-ra tervezett, szenttamási híd elfoglalására irányuló műveletre onnan indulhasson az ejtőernyős zászlóalj. A vezérgép 16.45-kor kezdte meg a felszállást, melyet tragédia követett. A gép hirtelen emelkedni kezdet, majd átbillent és „lógó jobb szárnnyal csúszott lefelé” A kifolyó üzemanyag lángra lobbant. Benn égett 16 ejtőernyős, köztük a zászlóalj parancsnoka vitéz Bertalan Árpád őrnagy és négy hajózó, köztük Kelemen Károly százados a szállítórészleg parancsnoka.

 Ejtőernyős katonák beszállása egy SM.75 szállító repülőgépbe
(magángyűjtemény)

Ugyan a gép lajstromjele kapcsán voltak tévedések, mára bizonyosra vehetjük, hogy a katasztrófát szenvedett repülő az E.102 volt.

A tragédia kapcsán napvilágra kerültek találgatások, legendák, mint a túlterheltség, elfagyott csövek, stb. Ha viszont képet szeretnénk kapni a pilóták által alkotott, géptípussal kapcsolatos tapasztalatokról, akkor érdemes a repülőgép utóéletét is megvizsgálni.

Miután az ejtőernyősök teljes bizalmatlansággal fordultak a géptípushoz, kénytelen volt a parancsnokság új feladatot találni számára. Így lett futárgép, majd betegszállító géppé alakították. Sárgára festették, vöröskereszttel látták el. Belsejében a repülő és ápolószemélyzeten túl nyolc fekvő és hat ülő beteg számára jutott hely.

A baleset egyik okaként a trimmelő szerkezet meghibásodását jelölték meg. Ez az eszköz már a polgári felhasználás során is problémásnak mutatkozott, több pilóta véleménye volt, hogy a hidraulikus szerkezetet mechanikusra kellene cserélni. Stifter János tart.fhdgy jelentése a következőt tartalmazta:

„(...) a trimmbillentyűk hatása nem egyforma ugyanazon a gépen… a repülőgép kiegyensúlyozása hosszú türelemjáték eredménye.”

A típust szintén repülő Kelemen Antal repülő százados a Kárpátok felett tapasztalta meg az SM.75 szeszélyeit:

„A gép magassági trimmelője csak huzamos ide-oda állítgatás után volt hajlandó működni… Az egyetlen ami manuálisan foglalkoztatott és minden figyelmet magára vont, a trimmelő volt. Néhol működött, néhol nem…”

Kelemen százados szemtanúja lehetett, amikor Budaörsön Rába Imre tartalékos repülő hadnagy E.105 lajstromjelű gépe november 4-én 09.13-kor felszállás után közvetlenül lezuhant. Kelemen szerint itt is a trimm hibája okozta a balesetet.

Magyar SM.75 szállítórepülőgép a levegőben
(magángyűjtemény)

1942 áprilisában a Légierő és a Savoia gyár között egyeztetés jött létre, mely eredményeként a megmaradt három gépet le fogják selejtezni.  Hosszú diplomáciai, katonai, katona diplomáciai, gazdasági, gazdaságdiplomáciai huzavona után, melyben érintett volt a Savoia gyár, a római katonai attasénk, az Olasz budapesti attasé és persze a Légierő, 1943 első hónapjaiban FIAT G- 12 típusok váltották az SM.75 repülőgépeket.

Fentiek értelmezéseképpen összefoglalhatjuk, hogy ugyan az olasz Savoia-Marchetti repülőgépgyár igen komoly tapasztalatokat szerzett az I. Világháborúba szállított repülőgépek fejlesztése terén, igaz, hogy az SM. 79 bombázórepülő elismert konstrukció volt. Be kell látnunk, hogy a Savoia-Marchetti SM. 75 fémvázas, vászonborítású, három motoros repülőgép sem a polgári utasszállításban, sem hadi célból nem volt megfelelő konstrukció. Bevonult viszont a Magyar katonai ejtőernyőzés történelmébe, mint negatív főszereplő.

Emlékezzünk ma arra a huszonegy hősre, tizenhat ejtőernyősre és négy repülőre, akik hősi halált haltak.

Magyar ejtőernyős katonák kötelékugrása SM.75 típusú szállítórrepülőgépekből
(magángyűjtemény)

Források:

Aranysas 2019/11 Magó Károly Utasszállító Bakaruhában 1 rész

Aranysas 2019/12 Magó Károly Utasszállító bakaruhában 2. rész

wikipedia.org/wiki/SAIA-MARCHETTI

https://en.wikipedia.org/wiki/Alessandro_Marchetti_(aircraft_engineer)

www.superaereo.com

www.aeroclubtorino.it

- Varga Zsolt -