Kedves Barátaink!

2021. július 1-én ejtőernyősök lepték el Szolnok Szandaszőlős repülőterének egét. Azoknak, akik járatosak a hazai sport- és katonai ejtőernyőzés történetében, ez nem jelent újdonságot, hiszen "Szanda" évtizedek óta az ejtőernyős képzés egyik meghatározó hazai helyszíne. Ám az ugrásokat végrehajtók személye mégis különleges elegyet alkotott. A Magyar Honvédség jelenleg is aktív katonai ejtőernyős katonái mellett ugyanis jelen voltak a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Honvédtisztképző Karának ejtőernyős képesítésű tisztjelöltjei is, valamint, sokan évtizedes kihagyást követően, egykori mélységi felderítő sor- és hivatásos katonák, akik ugyan az egyenruhát már levetették, lelkükben azonban ejtőernyősök, sőt, mélységi felderítők maradtak, így kiállva a szükséges egészségügyi, fizikai és szellemi próbatételeket, immár apuka-, sőt nagypapakorba lépve ismét megtették azt,amire évtizedekkel korábban önként jelentkeztek: ejtőernyős ugrást hajtottak végre egy katonai helikopterből, így tisztelegve a magyar mélységi felderítők hagyományai, a szolgálatuk teljesítése közben hősi halált halt bajtársak, és a régi mottó előtt: "Az ejtőernyős halálfélelmet, hadifogságot nem ismer!"

Ezeknek a különleges embereknek az egyike Baráti Körünk tagja, Kovács Ferenc zászlós bajtársunk, aki papírra vetette gondolatait, hogy megmutathassa, milyen lelki és testi út vezetett odáig, hogy 32 évvel utolsó ejtőernyős ugrását követően ismét ott állhasson a gépajtóban és kivethesse magát a semmibe, mindössze egy selyemkupolára bízva életét. Sőt, az ugrás után, méltó módon képviselve Baráti Körünket, két napon át tartó statikus kiállításon állt helyt, fáradhatatlanul magyarázva, bemutatva gyűjteménye ismerős és ismeretlen darabjait az érdeklődőknek. Hálásan köszönjük kiemelkedő helytállását veterán mélységi felderítőként, katonai hagyományőrzőként egyaránt, amelyet példaként állíthatunk a múlt, a jelen és a jövő magyar katonái és katonai hagyományőrzői elé egyaránt. Fogadjuk írását kellő tisztelettel!

Varga Zsolt egykori mélységi felderítő őrmester
A Baráti Kör vezetője

Egyéni felkészülés

Elérkezett a „mi időnk”… Mindannyiunk számára eljött a nagy pillanat, akik a feltételekkel rendelkeztünk (ejtőernyős orvosi, extrém biztosítás, COVID 19 vírushelyzet miatt oltást igazoló dokumentum, vagy védettségi kártya, ejtőernyős ugrókönyv, vagy igazolás az eddig végrehajtott ugrásokról, illetve a maximum 95 kilogramm testsúly). Rengeteg szervezés után most végrehajthatjuk a várva várt ejtőernyős ugrást. Erre készültem már 2019-ota! Eredetileg úgy volt, hogy 2020-ban lesz megtartva a rendezvény, de a COVID 19 vírushelyzet miatt sajnos elmaradt és 2021-re tolódott. Nekem igazából jól jött a csúszás, mert a testsúlyom ekkor 127 kilogramm volt, és nem sikerült volna addig lefogynom. Emiatt kellett az orvosi alkalmasság megszerzéséhez terheléses vizsgálatot is csináltatnom 2020 tavaszán.

Motiváció a felkészüléshez.

Tavaly októberben elkapott a vírus, három hétig birkóztam vele, de legyőztem. Ezután kezdtem hozzá igazán a testsúlyom ledolgozásához, a motivációt az ejtőernyős ugrás lehetősége adta. A felkészülésem alapja a reális önértékelés volt, sajnos a testem, izmok, inak ízületek már nem olyan állapotban vannak, mint 20 éves koromban. Ezért a sérülések elkerülése érdekében fontos ezek felkészítése az ejtőernyős ugrás okozta megterhelésre. Átálltam a KETOGÉN étrendre, ezzel egyidőben elliptikus tréneren előbb 30, majd 45 perceket edzettem 14-es fokozaton. 2021. január-februárban kezdtem újra futni, 1000 métereket, ezek nagyon megterhelő futások voltak (mindegyik felért egy halálközeli élménnyel, világ életemben utáltam futni, de a cél érdekében mindent…!). Ez  a felkészülés a katonai szolgálatom ideje alatt (8. éve önkéntes műveleti tartalékos vagyok) történt.

Futás közben.

33 év után, március 23.-án sikerült 3000 métert futni. Május végére tűztem ki a 95 kilós célt, de nem sikerült teljesíteni, június 1-én értem el a 99 kilogrammot. Ekkor már az elliptikus tréner mellett 3000 métereket futottam, elkészült az ugró állványom, ezen a kiugrást és a földet érést gyakoroltam.

A házi ugróállvány sokat segített.

Az ételbevitelt étkezésenként 5 evőkanálra csökkentettem, így értem el július 26.-án, 33 kilogramm fogyással a 94 kg-s testsúlyt! Száz fő fölött volt azok száma, akik szurkoltak nekem, hogy sikerüljön, hálás vagyok nekik ezért!

Június 30. SZERDA – A csoportos felkészülés napja

Reggel 03:00 ébresztő, kávé, borotválkozás (előző vasárnap lányommal levágattam a hajamat 3mm-esre, hogy a szél ne fújja a szemembe…) 04:00 indulás autóval Mányról (előző este már mindent bepakoltam a kocsiba, Demeter Karcsi szervező kérte, hogy vigyem le a hagyományőrző gyűjteményemet is, hogy egy kis kiállítást rendezzünk a sátrában) 05:30-ra érkeztem a volt Kilián Laktanya parkolójába. Az első ismerős, akivel találkoztam Bokor Zoli, majd Szolga Józsi a századunkból, lassan mindenki beérkezett és Shihan Brezovai Sándor, szervező kiosztotta a névre szóló számozott pólókat (az enyém, No.017). Mindenki felvette az egyen pólót, majd bevonultunk a laktanyába. A kantinnal szembeni téren összeállt a szakasz, miután mindenki, akinek nem volt sajátja, kapott zöld barett sapkát.

 "Felderítők mennek..."

06:45-kor Illés Zoltán őrnagy úr vezetésével, alakzatban, lépéstartással, nótaszóval („Felderítők mennek hosszú éjen át”) elvonultunk a SEKICS (speciális ejtőernyős kiképző csoport) objektumához. 7:00 körkupolás ejtőernyő felkészítés MC6 típusra az emlékugráson résztvevő állomány, az előzetesen regisztrált jelentkezett veterán ejtőernyős katonák, számára. A felkészítés helyszíne a SEKICS elhelyezési objektuma volt. A felkészítés kötelező volt mindazok számára, akik az emlékugrásban részt vettek, a nyugállományú hivatásos és egykori ejtőernyős sorkatonák részére egyaránt. Az oktatás előtt eligazítást tartott Kollár Gábor őrnagy, bemutatta az oktatóinkat, majd 3x20 fős csoportokban megkezdődött a képzés. A mi csoportunknak először tantermi oktatás keretében kezdte meg az ismeretfelújítást, az MC6 típusfelkészítést, az ernyő felépítését, működését, irányítását, a gépelhagyást, földet érést, vészhelyzetek felismerését és azok megoldását vettük át. Ezek után egy vizsga tesztet írtunk, miközben az okmányainkat is ellenőrizték. A következő helyszín a hajtogató terem volt, ahol megnéztük az ernyő nyílási folyamatát, majd a felszerelés fogásait gyakoroltuk párokban, egymást segítve.

Ismerkedés az új ejtőernyőkkel.

A gyakorlás közben egyesével mentünk a szárító terembe, ahol az US PATENT leoldózár vizsgát csináltuk meg, közben elméleti vizsga volt vészhelyzetekből. Az ernyő hajtogatását nem gyakoroltuk, mert ezt a típust csak oktatók hajtogathatják, így meg kellett bíznunk a hajtogatási tudásukban. Ezek után átmentünk az ejtőenyős kertbe, ahol egy kiszuperált MI-8 helikopterben, a gépben való ténykedést, a „karámból”, azaz a gép nyitott hátsó részéből hátrafelé gépelhagyást és földet érés mozzanatait vettük át, majd ugró állványról előre, illetve oldalra kiugrást és földet érést gyakoroltuk.

12:20 körül, ismét alakzatban, Illés őrnagy úr vezetésével elvonultunk a tiszti étkezdébe ebédelni, majd ugyanígy alakzatban vissza a SEKICS objektumához. A tanteremben kitöltöttük az ugrókönyveinket, leigazolták az alapképzést, MI-17 helikopterre a géptípus vizsgát, MC-6 fő és T11R mentő ernyőre a típus vizsgát, illetve az US PATENT leoldózár vizsgát is.

Ugrásra készen.

Az ejtőernyős raktárból felvettük az ugrásra hajtogatott ejtőernyőt, mentőernyőt, zsinórvágót és sisakot. Az ernyőt és a formulárokat ellenőriztük, a tárzsákba mindent bepakoltunk, krétával ráírtuk a nevet és ernyő számot, majd bepakoltuk az ejtőernyős-szállító dobozos Uralba. Ezt követően a ruha raktárból felvettük a négyszín terep ejtőermyős gyakorlókat, ebben kellett végrehajtani holnap az ugrást. Ezután Kollár Gábor őrnagy tartott eligazítást, összeállították a 12-fős csoportokat. A volt 3. (CS) századból Bokor Zoltán, Szolga József és jómagam a 3. csoportba kerültünk.

18:00-ra Illés őrnagy úr vezetésével nótázva elindultunk a laktanya területén lévő emlékfalhoz a megemlékezésre és koszorúzásra Hüse Károly posztumusz őrnagyról. Az ünnepség körülbelül egy órán át tartott, végig nagyon meleg volt, egész nap fájt a jobb lábam kisujja, nekem az egész napban ez volt a legmegterhelőbb. Az ünnepség végén őrnagy úr vezetésével alakzatban visszamentünk a SEKICS-hez a cuccainkért, majd ki a parkolóba és mindenki indult a szállását intézni. A szandaszőlősi reptéren jelöltek ki nekünk sátorhelyeket, ott vertem fel az Ugron Zoltántól (jó barátom, községünk polgármestere, édesapja legendás hírű magyar királyi honvéd ejtőernyős százados, zászlóaljparancsnok volt) kölcsönbe kapott sátrat. Itt találkoztam Csordás Ferivel, aki szintén századtársunk volt a 3100- nál. Este 10:00- körül elmentem a vasútállomásra Kiss Dávid ejtőernyős hagyományőrző őrmester bajtársamért, vele osztottam meg a sátrat. Az éjszakánk nem volt valami nyugalmas, először vihar, majd vaddisznók ébresztettek minket.

Július 1. CSÜTÖRTÖK – A nagy nap

05:30 ébresztő. Azért imádkozunk, hogy ne legyen 5-nél erősebb a szél, mert akkor nem ugorhatunk. Dáviddal Kipakoljuk a sátorba a kiállításra szánt felszereléseket, szépen összehajtva a jobb zipzáras combzsebbe teszem a Baráti Kör zászlóját, hogy az ugrás után elmondható legyen róla, hogy már igazi ejtőernyős zászló („felhőszagú”). Sietek vissza, mert már megjött az „eje-kocsi” és ki kell pakolni az ernyőket a ponyvára. 07:30 eligazítás, ismertetik a feladatot, szélerősséget, szélirányt, ugrási magasság 500 méter. Alakzatba állunk Illés őrnagy vezetésével. 08:00-09:30 verseny megnyitó ünnepség. Érkezik a MI-17-es, elhangzik az „első gép felszerel”, mindenki izgalomban van. Elmegyünk egy kávéra a srácokkal. Megérkezik a családom, megtaláljuk egymást a reptéren. Szólnak, hogy mi is szereljünk fel, felveszem az ernyőket, húzom a hevedereket, megnyugtat az ismerős érzés, a hevederek szorítása. A felszerelők ellenőrzik a hevedereket, csatokat, beállok Szolga Józsival a felszerelő vonalra, ismét ellenőrzik a felszerelést, a bekötőkötél hevederét előre adják a kezembe, bedugom a mellheveder alá. Közben fotóznak, filmeznek. Bokor Zoli is elkészül, beáll előre, ő az első kör első ugrója, én a második, utánam Szolga Józsi és a többiek. Mutatom a családnak, hogy az első kör második ugrója vagyok. A felszerelő parancsnok mondja, hogy Zolinak és nekem jönnünk kell befelé a célkereszthez, ne fogyasszuk a magasságot „S”-eléssel, Zolinak ad egy gumit, hogy összegumizza a szakállát. Érkezik a gép, elindulunk, a két ugrató a tegnapi két oktatónk. Mindenki izgalomban, mutatják, hogy aki nem vette fel a sisakot, az tegye meg. A gép körül vibrál a levegő, dübörögnek a motorok, felemelő érzés. Beszállunk a gépbe, besüt a nap, boldog vagyok, az ugrató már mutatja, minden rendben van.

Felfelé kapaszkodik a Mi-17-es.

Dübörögve elemelkedünk a földtől, az ugrató végig megy, és sorban mindenkinek bekapcsolja a bekötő kötél karabinerét a sodronyba, majd hátul megigazítja az ernyőnél. Visszaér a „karámhoz”, és int – „felkészülni”. Felálunk, kicsit dülöngélek, ahogy a gép mozog. Vigyázok a mentőernyő kioldóra, nehogy beleakadjak Zoli háternyőjébe. Az ugrató int, Zoli kilép a gép hátulján és eltűnik. Előre lépek a karám széléhez, az ugrató megfog, hogy még várjak, majd int.

Az ugrás pillanata.

UGRÁS! Kilépek a gépből a tanult módon, két oldalt fogom a mentőernyőt, fejemet leszorítom a mellkasomra, páros zárt láb nyújtva előre tartva. Arcomba vág a friss szél, a gép dübörögve elhúz, halkul a motorzaj, egy zökkenést érzek, mint amikor a kocsikerék kátyúba megy. Felnézek, nyitva a kupola, a zsinórok betekeredtek, húzom szét a hevedereket, kipörög simán. Körülnézek, csend van, arccal a város felé vagyok, alattam a 4-es út, ez nem jó. Megkeresem az irányítózsinórok fogantyúit, befordulok a célkereszt felé. Túlmegyek a célkereszt vonalán, majd fordulok széllel szemben. Az ernyő oldalazva halad hátrafelé, ez a legrosszabb helyzet a földet éréshez. Páros zárt láb, talajfogás, a jobb oldalamra esek szabályosan, érzem, hogy ránt az ernyő hátra. Hasra fordulok, húzom a hevedereket, már majdnem elfekszik a kupola, amikor a szél arrébb fordítja, és újra belekap, leoldani nem akarom, húzom a zsinórokat, csúsznak az ujjaim között, végre kifordul a kupola és elterül a füvön. Leveszem a sisakot és a mentőernyőt, összeszedem „tűzoltóba” a zsinórzatot, majd a kupolát, bepakolom a tárzsákba, futok a többiekhez a célkereszthez. Megvárjuk a negyedik gép embereit is, majd alakzatban, barett sapkában, nótázva bevonulunk, elöljárónk jelenti Bali ezredes úrnak, „Jelentem, az állomány az ugrást rendben végrehajtotta, esemény nem történt, felszerelés hiánytalan!”

 Nagy az öröm!

Az „Oszolj!” vezényszó után lepakoltunk a ponyvára és beírtuk a formulárba az ugrás adatait, ezek után Illés őrnagy úr eligazításhoz felsorakoztatta az állományt, majd Kollár Gábor őrnagy úr megköszönte a munkánkat és mindenkinek átadta az emléklapot és deszantpajzsot a sikeres végrehajtás jutalmául. Ezután leadtuk az ejtőernyős anyagot leltár szerint, majd a felvett gyakorló ruházat került leadásra, ahol minden veterán ugró kapott egy pólót a verseny és a 86-os helikopterbázis emblémájával.

 A sikeres rendezvény emlékei.

A veterán mélységi felderítő csoportunk ugrása után a MI-17-es helikopter távozott, megkezdődött a verseny, a versenyzők AN-2-es repülőgépből hajtották végre az ugrásaikat. Shihan Furkó Kálmán – Furkó Ezredes Úr is kilátogatott a szandai reptérre, hogy megnézze volt katonáinak helytállását, illetve dedikálta a róla íródott - Az első magyar szamuráj – című könyvet.

Shihan Furkó Kálmán nyá. ezredes kemény legényei Hüse Károly ejtőernyős őrnagy emlékművénél.

Az alakulat találkozóra kilátogatóknak a szervezők engedélyezték a volt MN3100 (Fürst Sándor) laktanya látogatását is, két részre osztva, csütörtökön és pénteken. Az első nap 15:00 órakor a laktanya előtt volt a gyülekező, Illés Zoltán őrnagy úr felvezetésével. Az épületekbe bemenni tilos volt, de azért a legénységi épületbe csak bekukkantottunk… Teljesen átalakították a régi körleteket. Szomorú látványt nyújtott a lepusztult elhanyagolt környezet. Körbe sétáltuk az objektumot, felelevenítve a régi emlékeinket. Ezek után a szandai reptéren folytatódott az alakulat találkozó keretében a beszélgetés, régi katona emlékeink felelevenítése.

Bajtársi beszélgetés.

Pénteken reggel az AN-2-es motorhangjára ébredtünk, én a sátor előtt reggeliztem, az autó rádióból szólt a szving, Glenn Miller and the Army Air Force Band, sütött a nap, a gép minden felszállás után előttem húzott el dübörögve. Az arra jövő bajtársak megjegyezték, „ez az igazi reptéri ejtőernyős életérzés”. Délelőtt beírattam a végrehajtott ejtőernyős ugrást az ugró könyvembe. A 62. ugrásomat 1989. július 21.-én hajtottam végre Gödöllőn, most pedig, 32 év után a 63.-at. A verseny délben befejeződött, délután összepakoltuk a felszerelést és búcsút véve a reptértől és a bajtársaktól, a jövő évi szerencsés viszontlátás reményében haza indultunk.

Zárszóként köszönöm drága feleségemnek, családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak, volt felderítő bajtársaimnak, hogy biztatásukkal erőt adtak a legnehezebb pillanatokban, tanácsaikkal segítették a felkészülésemet és végül velem örültek a sikeremnek. Nélkületek nem sikerült volna! Köszönöm nektek! Remélem a céltudatos kitartásommal, elszántságommal másoknak is példát tudok adni!

A volt mélységi felderítő állomány, akik a bemutató ugrást végrehajtották:

Bunda László

Kovács Ferenc

Sáfrány István

Szabó Béla

Bozó Ferenc

Stenner Zoltán

Bergendi Győző

Szabó Árpád

Viczián György

Kostyalik Pál

Rácz Ottó

Brezovai Sándor

Szurovecz László

Zsig Zoltán

Nix Henrik

Berta Balázs

Tóth Béla

Vona Iván István

Hajdú László

Prosszer Mihály

Cseh László

Jakab Ernő

Miklós Gábor

Szűcs Zsolt

Zsuga Béla

György István

Abonyi Mihály

Őszi Róbert

Őszi Rudolf

Horváth Gusztáv

Ablonczi Attila

Kovács Attila

Zsolna Márk

Szolga József

Kiss Zoltán

Tanner Tamás

Bokor Zoltán

Takács Sándor

Schuck Ferenc

Kovács Ferenc
önkéntes műveleti tartalékos
ejtőernyős zászlós