Kedves Barátaink!

Az alábbiakban közöljük Szeles Eszter bajtársunk interjúját, melyet Ádám Szabolcsné Henivel, egykori 88-as szerződéses katonanővel készített, ezáltal betekintést engedve a Magyar Honvédség egyik elit alakulatának életébe női szemmel. Ezúton szeretnénk megköszönni a lehetőséget az MH Béketámogató Kiképző Központnak, hogy lehetőséget teremtett az interjú létrejöttéhez!

Felderítők Blogja: Kérem, meséljen magáról. Hol született, mivel foglalkozott a civil életben?

Ádám Szabolcsné: Szolnokon születtem és laktam tizenöt éves koromig. Kecskeméten szereztem szakmát, mint általános kertész. Akkoriban – a 90-es évek közepén – nem igazán tudtam ezzel a szakmával elhelyezkedni. Az akkori álláshirdetéseket nem úgy kell elképzelni, mint ma, amikor az ember felcsapja az internetet és minden rendelkezésre áll.

F. B.: Gondolom a rendszerváltás utáni állapotok okozták a munkahelyi problémáit.

Á. Sz.: Így van!

F. B.: Katonacsaládból származik?

Á. Sz.: Nem, viszont a bátyám a Bercsényi zászlóaljnál (MH 34. Bercsényi László Mélységi Felderítő Zászlóalj  - F. B.) volt szerződéses katona.

F. B.: Hogy került a Honvédséghez?

Á. Sz.: A 88-asok (MH 88. Gyorsreagálású Zászlóalj - F. B.) adtak fel egy hirdetést az akkori Jász-Nagykun-Szolnok megyei napilapban és ennek a hatására jelentkeztem. Elmentem az akkori Mester úti laktanyába Szolnokon, és a kapunál elmondtam, hogy miért jöttem. Meglepődtek, gondolván a parancsnok nem lányokat várt a hirdetés feladásakor. Felmutattam az újságot, amiben csupán az volt leírva, hogy várják a jelentkezőket, de az, hogy ezek csak férfiak lehetnek nem volt feltüntetve. Emlékszem, hogy egy szerdai nap volt a felvételi nap. Azzal küldtek el, hogy jelezni fogják a parancsnok felé az érdeklődésemet és jelentkezzek újra a következő héten. Egy hét múlva visszamentem és azzal a hírrel fogadtak, hogy Keresztúri László ezredes úr rábólintott a jelentkezésemre és sportfelszereléssel várnak vissza a fizikai felmérőn. Emlékszem, hogy a futás, a felülések és a fekvőtámaszok után rám nézett a testnevelő tiszt és megkérdezte: „Mit tud még megcsinálni? Fel tud mászni a kötélre?” Felmásztam, majd ennyit mondott: „Na, jól van, most már jöjjön le, megfelelt, menjen.” Ezt követően Kecskemétre kellett mennem egészségügyi és pszichológiai alkalmassági vizsgálatokra. Ezeken szintén alkalmasnak bizonyultam, így innentől az ezredes úr kezében volt a döntés, hogy alkalmaz-e vagy sem. Végül úgy döntött, hogy szolgálatba állít és most is azt állítom, hogy neki köszönhető, hogy akkor elindult itt valami.

F. B.: Mikor állt szolgálatba és milyen beosztásban?

Á. Sz.: 1996. július 1-én álltam szolgálatba a Támogató Században. A páncéltörő szakaszon belül lettem FAGOT-irányzó (a szovjet eredetű 9M111 „FAGOT” távirányítású páncéltörő rakétarendszer irányzója – F. B.), majd pár hónappal később rajparancsnokká léptettek elő.

FAGOT-irányzóként, bevetésre készen

F. B.: Ön az első nők között volt a zászlóaljnál. Hogy alakult később a „harcoló lányok” száma az alakulatnál?

Á. Sz.: 1996 szeptembertől hatan voltunk, majd januártól – ha jól emlékszem – már tizenketten.

F. B.: Milyen lehetőségekkel indulhattak?

Á. Sz.: Az ekkoriban érkező lányok sok lehetőséget kaptak, többek között azt, hogy nyelvtanfolyamra járhattunk. 1997-re hárman vagy négyen már fel voltunk készítve arra, hogy misszióra menjünk. Egy részük –köztük én is – Ciprusra ment, míg voltak, akik a Sínai-félszigeten teljesítettek szolgálatot.

F. B.: Milyen beosztásba került Cipruson? Mi volt a feladata?

Á. Sz.: A híradóközpontba kerültem, ahol telefont, faxgépet és rádiót kezeltünk 24 órás szolgálatban. A járőrökkel voltunk kapcsolatban és mi adtuk tovább azokat a jelentéseket, amelyeket ők a megfigyelések során leadtak.

Munkában

F. B.: Mennyi ideig tartott a Cipruson töltött szolgálat?

Á. Sz.: Egy évig. 1997. szeptemberétől 1998. szeptemberéig és fél év alatt két hét szabadság járt.

F. B.: Találkozott a Ciprusi szolgálat során más nemzetek katonanővel?

Á. Sz.: Igen. Szerintem más országokban már hamarabb szokássá vált a nők alkalmazása a hadseregben. A briteknél kifejezetten nagy létszámban voltak jelen, sőt láttam náluk egy konténerszállító teherautót vezető nőt is.

F. B.: Mesélne pár szót a férjéről?

Á. Sz.: Cipruson ismertem meg a férjemet, aki maga is katona, ráadásul ő is a BTKK-nál (az MH Béketámogató Kiképző Központnál - F. B.) szolgál, de jelenleg Irakban van. Kettőnk közül ő az, aki számos helyen járt. Hozzá képest saját magamat inkább „hátországosnak” mondanám. 2000-ben házasodtunk össze, majd 2004-ben és 2006-ban születek meg a fiaink.

F. B.: Mint állást kereső, fiatal szolnoki lány, hogy élte meg a külszolgálatot? Nagy dolog volt eljutni külföldre?

Á. Sz.: Szerintem hatalmas dolog volt. Az a fizetés, amit Cipruson megkerestem az itthoni tízszerese volt. Egy év külszolgálat után a férjemmel megengedhettünk magunknak egy lakást, amit be tudtunk rendezni.

Misszióban

F. B.: Könnyebb volt így, hogy mindketten ezt a hivatást választották?

Á. Sz.: Erre azt szoktam mondani, hogy egyikőnknek se könnyebb, mint a másiknak, mivel mindketten tudjuk, hogy milyen az, amikor az egyik fél misszión van és a másik marad itthon. Nem könnyű annak, aki külszolgálatra megy, mert fel kell adnia az itthoni komfortot, ugyanakkor annak a félnek se könnyebb, aki itthon marad és egyedül viszi tovább a napi rutint, főleg egy család esetében.

F. B.: Hogyan viszonyultak Önhöz a férfi kollégák?

Á. Sz.: Biztos furcsán, de ugyanúgy megkaptam a feladataimat és mindent meg kellett tanulnom, majd ezekről számot kellett adnom, mint nekik. Amikor felszereltem, még működött a sorállomány. Az 1996. augusztusában bevonuló katonák közé lettem beállítva, velük végeztem el az alapkiképzést és kezdtem el az alapoktól megtanulni mindent. Ugyan ki lett mellém jelölve egy kolléga, aki tanított, de például az alakzatban való mozgás elsajátításához szükség volt a közösségre. Illetve számos feladatra lettem velük együtt beosztva, így az 1999-es árvíz idején velük együtt pakoltam a homokzsákokat a gáton 24, illetve 12 órás váltásokban.

F. B.: Kivételeztek Önnel a nemére való tekintettel?

Á. Sz.: Volt rá példa, de nem éltem vele. Két hete voltam a cégnél, amikor végre kellet hajtani az első menetgyakorlatot a századdal, a katonai célokra használt romvárosan. Megtudtam, hogy külön nekem felállítottak egy sátrat, ággyal. Visszautasítottam azzal, hogy mivel velük jöttem így velük is fogok aludni a szabadban.

Magyar kéksapkások

F. B.: Ekkoriban nem voltak a nők számára fenntartott lakókörletek. Hogyan oldotta meg a tisztálkodást?

Á. Sz.: Egyszerűen, nem csináltunk belőle gondot. Megkértem egy sorkatonát, hogy állon az ajtó előtt, addig amíg lezuhanyzom – igaz nem mindig volt meleg víz.

F. B.: Meséljen a zászlóaljparancsnokról, Keresztúri Lászlóról.

Á. Sz.: Egy nagyon segítő és támogató embert ismertem meg a személyében. Nem tudok rosszat mondani róla, ahogy más sem. A mai napig szeretik. Nagyon szép dolgokat épített fel, illetve ő nyitotta meg a kaput a nők elött. Azt mondta, hogy „Jönni akar? Jöjjön! Próbálja meg!”. A BTKK nemrég lett 15 éves, ennek alkalmából felkérték, hogy tartson egy előadást. Nagyon szépen levezette, ahogy ez a központ kinőtte magát a 88. GYRZ-ből (az MH 88. Gyorsreagálású Zászlóaljból F. B.). A közönség soraiban rengeteg olyan ember ült, akik a 90s évek közepétől együtt szolgáltam. Egy élmény volt végighallgatni.

Visszaemlékezés Szolnokon

F. B.: Hogy került a BTKK-hoz?

Á. Sz.: 2011-ben hoztam egy döntést és leszereltem, viszont a civil életben nem találtam munkát. Közben a férjem átkerült a BTKK-hoz, és megérdeklődte az akkori személyügyi főnöknél, hogy van e lehetőség arra, hogy akár közalkalmazottként, akár katonaként el tudjak helyezkedni. Végül egy akkor GYES-en lévő kolléganőmet helyettesítettem, mint közalkalmazott. A kolleganőm visszatértével Apáti Zoltán ezredes úr (jelenleg dandártábornok, az MH Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság felkészítési és kiképzési parancsnokhelyettese – F. B.) felajánlotta, hogy amennyiben újra egyenruhát öltök, úgy továbbra is tud nekem munkát biztosítani. 2014. augusztus 1-el ismét felszereltem, de lehet, hogy ez volt a sorsom, hiszen most már hivatásos állományban vagyok. Nagyon érdekes, hogy mennyi minden történt az elmúlt 5 évben, és állítom, hogy olyan, mintha itt gyökerezne minden, rengeteg szál fut itt össze: A 2000-es évek elején itt adtunk szolgálatot, amikor a BTKK elkezdte a szárnyait bontogatni, de az épülete még üres volt. Azelőtt itt egy innen nem messze lévő katonai középiskola kollégiuma volt és nem egy kollégám van, aki az iskolai évei alatt itt volt elszállásolva, majd ide került vissza szolgálatot teljesíteni.

Béketámogató felkészítés 1997

F. B.: Milyen beosztásban van most a BTKK-nál?

Á. Sz.: A bázisüzemeltető részlegén belül vagyok üzemeltető raj parancsnoka, A rajban három katona, két előadó és az épületet takarító hölgyek teszik a dolgukat, hogy a BTKK-ban minden tisztán, rendben fogadja az ide érkezőket. Emellett jelentős anyagi felelősségem van.

F. B.: Mit tudna tanácsolni azoknak a nőknek, akik ezt a hivatást választanák?

Á. Sz.: Vári Tiborral, az akkori szakaszparancsnokommal beszélgettem nemrég, és azt mondta, hogy minden megvolt bennem ahhoz, ami ehhez a hivatáshoz szükséges, köztük az alázat, akaraterő, illetve az, hogy nem kérdőjeleztem meg semmit, hanem megcsináltam, amit mondtak. Minden munkához, még a civil életben is szükséges a megfelelő alázat.

F. B.: Köszönöm a beszélgetést!

Á. Sz.: Nagyon szívesen!

Közös kép az interjú után

Források:

- Ádám Szabolcsné Heni fényképei

- https://felderitokblogja.blog.hu/2017/11/05/a_tuzer_aki_pegazust_visel_a_karjan_interju_vari_tiborral

Az interjú létrejöttét a Magyar Honvédség illetékesei tették lehetővé. Köszönjük segítségüket! 

- Szeles Eszter -