Kedves Barátaink!

Kevesen hallották a Magyar Királyi Honvédség „nulladik”, ejtőernyős képességű diverzáns képzésének, az 1938-ban megindított „Testnevelési Szaktanfolyamnak” a nevét. Még kevesebben tudják, mivel foglalkozott pontosan ez a tanfolyam, és sajnos már nincsenek köztünk azok, akik részt is vettek rajta. Éppen ezért Kiss Dávid bajtársunk soron következő írása pusztán arra törekedhet, hogy vázlatosan bemutassa ennek a titkos különleges műveleti tanfolyamnak a lefolyását, valamint az itt kiképzett katonák által végrehajtott bevetések némelyikét. A cikk nem jöhetett volna létre Col. John Molnar, az ausztrál hadsereg ezredesének nagylelkű segítsége nélkül, aki rendelkezésünkre bocsátotta édesapja, a „Testnevelési Szaktanfolyamon” kiképzett Molnár László hagyatékát. Köszönjük hozzájárulását! A kiegészítéseket, helyreigazításokat, új adatokat örömmel fogadjuk!

Történelmi előzmények - Trianon

A Trianon-dilemma feloldását, azaz az I világháborút lezáró Párizs-környéki békék közül a Magyar Királyságra vonatkozó, 1920. június 4-én aláírt békeszerződés érvénytelenítésének, esetleg hatásainak csökkentésének módozatait már a béketárgyalások ideje alatt igyekezett kidolgozni a magyar katonai és politikai vezetés. A Horthy Miklós kormányzó által is szorgalmazott politikai revízió elérése mellett a katonai beavatkozás lehetőségének ötlete is gyorsan felmerült, melyet a magyar katonai vezetés németbarát, revansista körei irreguláris, azaz a hivatalos hadseregtől függetlenül működő erők bevonásával tartottak megvalósíthatónak.

Ebben a törekvésben az anyaországtól elszakított területeken élő magyarság hazafias érzéseire építő tervezők nemzetiségi felkelésekben bízva igyekeztek kiépíteni egy a kellő pillanatban mozgósítható erőt, melyet képzett és felkészült katonákból álló csoport segít célja elérésében. Ennek a csoportnak képesnek kellett lennie arra, hogy felforgató, diverzáns tevékenységet folytatva segítse a saját reguláris és irreguláris erők tevékenységét az elcsatolt országrészekben.

A honvédség fejlődésének legnagyobb gátját a trianoni békeszerződés hadügyi rendelkezéseinek betartását ellenőrző Katonai Ellenőrző Bizottság (KEB) jelentette. Ez a bizottság a győztes antanthatalmak képviselőiből állt és hét éven keresztül, 1927-ig működött Magyarországon. A KEB kivonulását követően megnyílt a lehetőség a magyar haderőfejlesztés előtt is. Az olyan, a trianoni békeszerződés által tiltott fegyver- és csapatnemek, mint a légierő, vagy a harckocsizó fegyvernemek rejtve, más állami szervek (A Belügyminisztérium alá tartozó Magyar Királyi Államrendőrség, vagy a Kereskedelmi Minisztérium alá tartozó Légügyi Hivatal, stb.) alá utalva fejlődésnek indultak. Emellett a 35 000 főben maximált, önkéntes alapon szerveződő haderőt is felváltotta egy folyamatosan emelkedő létszámú, sorozott és hivatásos katonákból álló hadsereg.

Trianon revíziójának ügye belpolitikai egységbe kovácsolta Magyarországot, vitás kérdést csupán a revízió módszerei és részletei jelentettek. Ebben a közegben a külpolitikai szövetséges-keresés volt a következő logikus lépés, mely főképp először az olasz-magyar, majd a német-magyar diplomáciai kapcsolatok fejlődését vonta maga után, bár meglepő módon kezdetben a Szovjetunió és egyes brit körök is támogatták a magyar revíziós törekvéseket. Az utóbbi kettővel ellentétben azonban Németország és Olaszország, valamint Magyarország hadseregei, az I. világháborút lezáró békeszerződések rendszerével elégedetlen tömegek érzéseit felhasználva hatalomba került, nacionalista vezetőik irányítása alatt folyamatosan készültek egy újfajta, a meglepetésen és a gyorsaságon alapuló háború megvívására.

Haderőfejlesztési előzmények – a gránátos tanfolyamok

Ennek, az 1920-as évek első felében még távolinak tűnő, titkos háborúnak az összehangolása magyar részről 1932-től a Honvéd Vezérkar Főnökének (VKF.) 2. „hírszerzés és kémelhárítás” nevű osztályának feladata volt, majd ebbe a munkába az kapcsolódott be az 1936-ban hivatalosan is felállított, addig fedésben működő VKF. 5. „elvi és katonapolitikai” osztály, mely a honvédségi propagandától a határon túli magyar irreguláris csapatok szervezésén át a biológiai fegyverek elleni védekezésig számos, máshová nem sorolható katonai kérdéssel foglalkozott. A két osztály 1941-es fúziójáig ez a két katonai szervezet folyamatos együttműködésben tett kísérleteket a klasszikus hírszerzési módszerek, azaz kémek, nagykövetségekre akkreditált hírszerzők, besúgók, ügynökök, valamint a modernebb rádiófelderítési és kódfejtő módszerek mellett olyan, a korszakban újdonságnak számító technikák kidolgozására, mint a légi úton kihelyezett szabotőrök bevetésének lehetősége.

A „függőleges átkarolás”, azaz a levegőben történő offenzív csapatmozgás elvének kialakítása egyidős az ejtőernyők nagyarányú elterjedésével, mint a repülőgépek személyzetének mentőeszköze. Már az I. világháború során felmerült amerikai katonai vezető körökben egy teljes hadosztály ejtőernyőkkel való felszerelésének és kihelyezésének ötlete, ám a világháború 1918-as lezárásával, valamint a kiképzési és technológiai akadályok miatt (repülőgépek, ejtőernyők, tapasztalt kiképzők hiánya) a tervezet háttérbe szorult. A két világháború közti időszakban az ejtőernyők katonai felhasználásának két irányvonala alakult ki: nagyobb csapattestek egyidejű deszantolásának módszere, melynek mestereivé a szovjetek váltak, és a kisebb csoportok, vagy egyes személyek kihelyezése, különleges feladatok végrehajtására. Mindkét kijuttatási mód számos buktatót rejtett magában, az ejtőernyővel ugró személy(ek) kiképzésének összetettségétől, a földet érés után az ejtőernyős(ök)re leselkedő akut és speciális veszélyeken át, a működési terület relatíve nagy távolságáig a saját erőktől. Ezek a buktatók és nehézségek táplálták a magyar katonai szaksajtó azon szakíróinak véleményét, akik az ejtőernyős kijuttatást „nyaktörő akrobatizmusnak”, az erre jelentkező katonákat pedig „öngyilkosjelölteknek” titulálták.

Az egyik, 1936-ban indított, vitéz felsőtorjai Kozma István őrnagy vezetése alatt működő, hat hónapos gránátos tanfolyam volt az első olyan honvédségi kezdeményezés, mely egy légi úton is szállítható elit rohamcsapat felállításának terve mellett, igyekezett az ellenséges vonalak mögött dolgozó egyes ügynököket is kiképezni ejtőernyős ugrások végrehajtására. Ezeket az ügynököket a tanfolyam során hidak, vasútvonalak rombolására, az ellenséges anyaországban végrehajtott merényletekre, felkelések kirobbantására, valamint a repülőgépeken szállított gránátos gyalogság számára alkalmas leszállási övezetek kijelölésére és üzemeltetésére készítették fel. A tervek szerint ezek az ügynökök, tevékenységüket a határon túli magyarság megbízható elemeivel együttműködve hajtották volna végre. Már a gránátos alakulatok tervbe vételekor is megjelennek azok az elemek (rejtett megközelítés, a működési területen való rejtett mozgás, kiemelten fontos objektumok, vagy személyek ellen irányuló műveletek, a helyi lakosság baráti részének bevonása a feladatok végrehajtásába, stb.) melyek a 21. század különleges műveleti erőinek működését is jellemzik. Az említett gránátos tanfolyam fő célkitűzéseit figyelembe véve pedig kijelenthető, hogy a tanfolyam célja olyan légi úton gyorsan bevethető, magasan képzett katonai egység létrehozása volt, mely képes az elcsatolt területeken élő magyarság segítségével aktívan tevékenykedni egy–egy adott országrész katonai visszavétele esetén.

A Testnevelési Szaktanfolyam megindítása

A fenti gránátos tanfolyam egy, légi úton történő kihelyezést is magában foglaló hadgyakorlatot követően végül 1936. szeptember 7-én került beszüntetésre, ám a képzés során felhalmozott tapasztalatok nem merültek feledésbe. Bár az ejtőernyős kijuttatás gyakorlására a szükséges technikai feltételek hiányában nem került sor, annak lehetőségét nem vetették el. A tanfolyam leginkább kézzelfogható eredményeként a Légügyi Hivatal illetékesei 1937-től kötelezővé tették az ejtőernyős képzésen való részvételt a pilótajelöltek, valamint a honvédség jövőbeni különleges alakulatai számára.

Eddigre az I. világháborút lezáró békék revíziójának élharcosává a nemzetközi diplomáciai színtéren a hitleri Németország vált. A versailles-i békét minden szinten elfogadhatatlannak tartó német háborús propaganda, valamint Németország újra-fegyverkezése a háborús feszültség növekedéséhez vezetett. Az 1938. március 5-én ennek a feszültségnek a jegyében meghirdetett, győri program, a magyar haderőfejlesztés fellendítését célozta. Az öt éves terv keretén belül, 1,6 milliárd pengő értékben került végrehajtásra haditechnikai, infrastrukturális és hadiipari fejlesztés, mely a trianoni békediktátum által előidézett lemaradást igyekezett behozni.

A győri program anyagi támogatása által lehetővé vált képzések egyikeként, a VKF. 5. „elvi és katonapolitikai” osztálya javaslatot tett egy új, a katonai ejtőernyős képességet is magában foglaló különleges képzés megindítására. A tanfolyam tematikáját a „gránátos tanfolyam” tanulságainak felhasználásával alakították ki, ám a hangsúly ekkor már a légi úton érkező elit gyalogosok kiképzéséről, a különleges feldatok elvégzésére képes, ejtőernyős ugrásra is felkészített katonák, ügynökök kiképzésére tevődött át. Fedőnévnek a cseppet sem vonzó, vagy figyelemfelkeltő „Testnevelési Szaktanfolyam” elnevezést választották.

A „Testnevelési Szaktanfolyamra” való bekerülés előfeltétele az érettségi vizsga megléte volt, így első sorban a honvédség „karpaszományos”, azaz egyéves sorkatonai szolgálatra kötelezett, tartalékos tiszti képzésre alkalmasnak talált állománya jöhetett szóba. További előnyt jelentett az is, ha a jelölt az elcsatolt országrészekből, vagy azok közeléből, az új határ mellől származott. A tanfolyam szervezői első sorban olyan tartalékos tisztjelölteket kerestek, akik a tiszti tanfolyamon kiemelkedően teljesítettek, azt „rangelsőként”, azaz az évfolyamuk 1. 2. vagy 3. tanulmányi helyén végezték el.

Az ígéretes jelölteket, a VKF. 5. osztály kijelölt tisztjei a tartalékos tiszti tanfolyam végén előzetes felmérésnek vetették alá, melynek része volt a térképen való tájékozódás, a harcászati ismeretek és a fizikai állóképesség felmérése is. Azoknak, akik ezen az előszűrésen sikeresen teljesítettek, a vizsgáztatók egy személyes elbeszélgetés keretében ajánlatot tettek: katonai előmenetelük felgyorsításáért cserébe, jelentkezzenek önként egy olyan új, titkos kiképzésre, melyről a későbbiekben nem beszélhetnek senkinek, még a legközelebbi családtagjaiknak sem. Azokat, akik vállalkoztak a képzésre, évfolyamuknál előbb, összesen 12 hónap szolgálat után avatták hadnaggyá.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” 1938. május 3-án indult meg, három csoportban. Az 1. számú csoport, 28 jelentkezővel, a magyar királyi 101. honvéd vasút- és hídépítő ezred szentendrei laktanyájában Kiss (más forrás szerint Kovács) Ferenc utász (árkász) hadnagy vezetésével kezdte meg a kiképzést. A 2. számú, összesen 19 fős csoport később, 1938 nyarán a háros-szigeti utászlaktanyában, a magyar királyi 1. „Bornemissza Gergely” honvéd utászzászlóaljnál, a 3. számú csoport pedig az előző kettő után, ismeretlen helyen és időben kezdte meg a tanfolyamot. Az egész tanfolyam parancsnoka a területen igen tapasztalt katona, a VKF. 5. osztályra beosztott Stefán Valér vezérkari százados volt.

Stefán Valér (forrás: - Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. B)

A „Testnevelési Szaktanfolyam” fő célja az volt, ahogyan azt Dr. Csongor Győző, a tanfolyam 2. számú csoportjának egykori tagja 1997-ben rögzítette, hogy a honvédség, és különösen a katonai hírszerzés illetékesei:

"(...) magasabb szintű katonai ismeretek birtokában (modern fegyverek használatának elsajátítása, idegennyelv alapfokú ismerete, stb.) különböző fegyvernemekbeni jártasság mellett különféle katonai teljesítmények elérésére alkalmas egyéneket nyerjenek. Magyarán szólva: a jelöltek a képzés eredményeként földön, égen (levegőben) egyaránt használhatók legyenek."

Ezt a leírást erősíti meg Molnár László visszaemlékezése is, aki szerint a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai kommandó-jellegű kiképzést kaptak, hasonlót az 1941-ben létrehozott brit Különleges Légi Szolgálat (Special Air Service – SAS) későbbi képzési rendszeréhez. vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy „bizalmas (…) katonai szabotázs-tanfolyamként” jellemezte a „Testnevelési Szaktanfolyam” képzését. Ezt a képet erősíti meg a Stefán Valér visszaemlékezéséből idéző Hornyák Csaba 1988-as írása, mely szerint:

„Ez az alakulat a hiányzó magyar bombázó légierőt volt hivatva pótolni. Az ejtőernyős csoportot az ellenséges vonalak mögötti vasúti gócok megrohanására és elpusztítására, híd-és alagút robbantások végrehajtására képezték ki.”

A Testnevelési Szaktanfolyam hallgatóinak és oktatóinak egy része 1938. szeptember 6-án. Balról a negyedik bőrkabátban Stefán Valér vezérkari százados, a tanfolyam parancsnoka
(Forrás: Magyar Szárnyak XXV. évf. 25. szám 1997.)

Kiképzés

A vállalkozó tartalékos tisztekre előadások sorozata várt, egy újfajta, a Magyar Királyi Honvédségben eddig ismeretlen módszerrel: a tanfolyam során érintett tantárgyakat mindig más és más szakoktatók ismertették, akiket a későbbiekben a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai nem láttak viszont. Valószínűsíthetőleg erre a tanfolyam titkos jellegének fenntartása miatt volt szükség, így ugyanis az állománnyal kapcsolatba kerülő sokféle alakulattól vezényelt oktató sem ismerhette meg a tanfolyam teljes és valódi célját. Az egyedüli állandóságot a tanfolyam vezetői jelentették, akik szintén kivették a részüket a képzésből. Az első csoport parancsnoka robbantási foglalkozásokat tartott, míg Stefán százados az ellenséges területen való működés kapcsán tartott elméleti és gyakorlati foglalkozásokat. A robbantások során a katonák angol eredetű gyutacsokkal és nitrotriazol-alapú robbanószerekkel is gyakoroltak.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói emellett a gépjárművezetést, a harci gázok elleni védekezést, a rejtjelezést és különböző kézifegyverek jellemzőit ismerhették meg. Ez utóbbi terén szintén igen sajátos rendszer alakult ki, mivel lövészeti foglalkozásokra kezdetben nem került sor. A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatóinak saját maguknak kellett lőkészségüket fejleszteniük, a tanfolyamon megismert cseh és román eredetű pisztolyokkal, a gyakorláshoz szükséges, bőséges mennyiségű lőszerrel.

Molnár László kiképzésen golyószóróval
(Forrás: John Molnar gyűjteménye)

A különféle gépjárművek vezetésének oktatása szintén nagy hangsúlyt kapott. A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai magas szinten gyakorolták a motorkerékpárok, autók és teherautók vezetését, valamint szükségszinten ismerték a mozdonyok, villamosok és motorcsónakok működését és irányítását. Az állomány hosszú kerékpártúrákon is részt vett, ami a tájékozódási képesség mellett az állóképességüket is fejlesztette.

Szintén az állóképességet fejlesztette a vízi kiképzés. Ennek során a „Testnevelési Szaktanfolyam” 2. csoportjának tagjai például rohamcsónakokban ülve eveztek le a Dunán Hárostól egészen Paksig, ami közel 100 kilométeres távot jelent. A kiképzés természetesen ebben a szakaszban sem volt veszélytelen.

Molnár László visszaemlékezése felidézi, amikor egy alkalommal a Dunán végrehajtott átkelés során csáklyája segítségével irányította a csónakot, annak orrában állva. A folyómedernek ütköző csáklya azonban egyszer csak kicsúszott a kezéből, így ő egyensúlyát vesztve beleesett a vízbe és hamarosan a csónaktest alatt találta magát. Közel egy perces küzdelem után tudott csak a vízfelszínre vergődni, ahonnét a bajtársai berántották a csónakba.

Több héten át tartottak előadásokat külső helyszínen, a Honvédelmi Minisztériummal szorosan együttműködő Magyar Rádióamatőrök Országos Egylete (MRAOE) civil oktatói is, akik a rövidhullámú rádiózás elmélete mellett a különféle rádiókészülékek, és a morze-ABC használatáról is beszéltek, ám ezek a magas fokú műszaki affinitást és előképzettséget igénylő előadások az alapokon kívül zömmel nem hagytak mély nyomot a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjaiban.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói Várpalotán megtekintettek egy hadgyakorlatot is, ahol megismerkedtek a magyar harckocsik műszaki adottságaival és a gyalogsági ágyú használatával is. Emellett autóbusszal bejárták az ország laktanyáit, ahol megfigyelhették a különféle alakulatok működését. A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai egymással beszélgetve jöttek rá, hogy igen sok közös van bennük: szinte mindegyikük beszélte egy-egy elcsatolt országrész nyelvét, sokuknak rokonai, vagy családtagjai éltek a határokon túl. Ez a tudat megerősítette a katonákat abban a gyanújukban, hogy kiképzésüket követően, bevetésre kerülnek a revíziós törekvések megvalósítása érdekében.

Végezetül, hosszú és fáradságos munka után elkövetkezett a „Testnevelési Szaktanfolyam” legnagyobb újdonságot jelentő és legveszélyesebb tananyaga: az ejtőernyős ugrás. Az 1. számú csoportban kiképzett vitéz Ladányi Domonkos így összegezte az eddigi oktatások lényegét:

„A mi titkos kiképzésünk rendkívül érdekes volt. Különösen pisztollyal, puskával, autóval és motorkerékpárral kellett igen jók legyünk, de a későbbiekben gránátvető, aknavető, golyószóró, géppuska stb. is hozzátartozott. Igen fontos volt a kézigránát gyakorlat. Ezt mindenki érdekesnek és hasznosnak találta, de az ejtőernyőugrástól fáztunk.”

Mivel a Magyar Királyi Honvédségen belül, az elméleti előkészítésen kívül még nem folyt ejtőernyős képzés, ezzel a feladattal a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai ismeretlen területre tévedtek. A három eltérő helyen és időben képzett csoport közül az 1. számú 1938 júliusától augusztus elejéig Pápára, míg a 2. számú 1938. szeptember 4-től 11-ig Szombathelyre vonult, ahol megkezdődött felkészítésük az ejtőernyős ugrások végrehajtására. A 3. számú csoport Ladányi Domonkos főhadnagy visszaemlékezése alapján az idő rövidsége miatt már nem kapott ejtőernyős oktatást.

Az ejtőernyős felkészítés rendszere még igen kiforratlan volt. A csoportokat kiképző két önként jelentkező pilóta, a Pápán szolgáló Mészöly Gyula és a szombathelyi Telbisz Imre repülő főhadnagyok, mindenféle oktatói tapasztalat nélkül kezdtek a munkának. Oktatói kinevezésük oka az volt, hogy mindketten vállalták az ejtőernyős ugrások levezetését.

A képzés első fázisát a repülőtéren rendelkezésre álló géptípusokon végrehajtott „szoktató repülések” jelentették, melyeket a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai egymás között csak „sétarepülésekként” emlegettek. A leendő magyar diverzánsok számára ezek a repülőutak nagy újdonságot jelenthettek, hiszen a korszakban a légi közlekedés még kiforratlan, új technológiának számított. Ezek a nappali, vagy éjszakai repülések a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjainak térképes és térkép nélküli tájékozódási képességét is fejlesztették.

A második lépcsőfokot az ugráshoz használt ejtőernyők helyes behajtogatásának elsajátítása jelentette. A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói ennek keretében olasz Salvator, német Heinecke és Schröder, valamint angolszász eredetű Irving ejtőernyőkkel gyakorolhattak. A széles választék oka igen prózai volt: ezek voltak a Magyar Királyi Honvéd Légierő repülőhajózói számára rendelkezésre álló ernyőtípusok. Az ejtőernyő-hajtogatás fontosságára így emlékezett Dr. Csongor Győző, a „Testnevelési Szaktanfolyam” 2. számú csoportjának egykori tagja:

„Az első héten a szakvezetők megtanították nekünk az ejtőernyő helyes csomagolását. Ezt a fontos műveletet a továbbiakban mindenki saját kezűleg végezte, a becsomagolt ernyőt este a saját párnája alá helyezve. Hiszen mindenki csak a saját maga kezelte ernyő biztonságában bízott.”

A fizikai felkészítés is fontos szerepet kapott, az ejtőernyős képzésben. Megfelelő kiképzési eszközök híján a leendő diverzánsok 5–7 méter magas szalmabálák tetejéről ugráltak le, hogy így ismerjék meg a földet éréskor rájuk ható erőket. Dr. Csongor Győző így emlékezett vissza a földi felkészítés részleteire:

„A lényeges az volt, hogy az ugrónak a földre érkezése előtt méterekkel már a lábával rugdalózó mozdulatokat kellett végeznie s a földdel érintkezve azonnal jobb, vagy bal oldalra elvetődnie, hogy az esetleges kéz- vagy lábtöréseket kivédhesse.”

A „Testnevelési Szaktanfolyam” leendő magyar diverzánsai végül rövid felkészítésük után beszállhattak az olasz eredetű Caproni Ca.101 típusú bombázó repülőgépbe, melyet a legénység csak „repülő koporsónak” becézett. A vászonborítású, fémvázas, hárommotoros repülőgép egyszerre hat ejtőernyőssel a fedélzetén emelkedett magasba. Minden ejtőernyősön vászonból készült nyári repülőhajózó kezeslábas és tornacipő volt, fejükön repülős sapka, úgynevezett „haube”, aminek homlokára repülőszemüveget toltak. A különleges felszerelés célba juttatására szolgáló eszközök, mint a teherejtőernyők, vagy az ejtőernyős ledobókonténerek még várattak magukra, így az ejtőernyővel ledobott diverzánsoknak mindent magukkal és magukon kellett vinniük. Minden ejtőernyős két ernyővel a testén hagyta el a gépet. A háton viselt fő ejtőernyő feladata az ejtőernyős biztonságos földre juttatása volt, míg a mellkason lévő tartalékernyőt abban az esetben nyithatta a katona, ha főernyője nem működött. Dr. Csongor Győző így idézte fel 60 év távlatából első ejtőernyős ugrását:

„Az ugrást Czékus Ferenc százados, vezető pilóta irányította. Felemelte kezét. A gép búgása lassulni kezdett, majd lefelé tartva kezét, közülünk az első, mellén karjait összekapcsolva ugrott, s utána a többiek. Az első csoportunk ugrása teljes sikerrel járt. Még emlékszem, hogy az ugrás előtti napon a repülőtéren négylevelű lóherét leltem. Ez nekem úgy látszik, szerencsét hozott, ugyanis másnap nagyszerű terepen, puha, lóherés területen értem földet.”

Csongor Győző ejtőernyős ugrás előtt. Jól látható az olasz Salvator típusú ejtőernyő, mentőernyőként viselve.
(Forrás: Magyar Szárnyak XXV. évf. 25. szám 1997.)

Nem mindenki volt ilyen szerencsés. A szombathelyi repülőtéren végrehajtott ejtőernyős képzést vezető Telbisz Imre repülő főhadnagy például első ejtőernyős ugrása során bokasérülést szenvedett, amikor ejtőernyőjén szálátcsapódás következett be, azaz a selyemkupolát az ejtőernyő hevederzetéhez rögzítő zsinórok egyike rendellenes irányban, a többi zsinórt, és a kupolát is befordítva nyílt ki. A főhadnagy életét csupán az a mély sár mentette meg, amibe érkezett.

Végül a „Testnevelési Szaktanfolyam” 1. és 2. csoportjának tagjai fejenként legalább egy-egy ejtőernyős ugrással gazdagabban fejezték be képzésük utolsó fázisát, ám akadt olyan is, aki két, vagy három alkalommal lépett ki a repülőgépből, hogy életét egy selyemkupolára bízza.

Földet érés ejtőernyős ugrás után.
(Forrás: John Molnar gyűjteménye)

Mindezek ellenére a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai számára az ejtőernyős képzés csupán diverzáns kiképzésük egyik, mindenképp emlékezetes és különleges eleme volt. Az eddigre földön és vízen is jól boldoguló katonák, az általuk elvégzett pár ugrást követően, ha a szükség úgy hozta, képesnek érezhették magukat arra, hogy ejtőernyővel jussanak ki működési területükre.

Végül azok a tartalékos tisztek, akik sikeresen teljesítették a „Testnevelési Szaktanfolyamot”, új alakulatnál folytathatták katonai szolgálatukat. Dicsérő oklevél, különleges jelvény, vagy bármilyen más elismerés nélkül távoztak a tanfolyamról, hiszen a feladat, amire felkésztették őket és a képzés, amin részt vettek, egyaránt titkos volt. Csupán a VKF. 2. osztálya ismerte azoknak a névsorát, akik szükség esetén azonnal bevethetőek voltak az új országhatárokon túl is. A „Testnevelési Szaktanfolyamot” végzett tartalékos tisztek személyi kartonján mindössze a „TSzT” rövidítés utalt arra, hogy különleges kiképzést kaptak.

Ez a helyzet néhány esetben érdekes közjátékokhoz vezetett. A „Testnevelési Szaktanfolyam” elvégzését követően például Molnár László tartalékos hadnagyként került az egyik gyalogezred árkász századának élére, amit bátyja István, aki még mindig tiszti képzését végezte, meglepetten konstatált. A testvéri faggatózás elől folyamatosan kitérő László végül valóságos rivalizálásba keveredett bátyjával, aki nem értette meg, hogy fiatalabb testvére miképpen végezhette el gyorsabban és magasabb rendfokozatba helyezve a tiszti tanfolyamot, mint ő.

Bevetések

A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai, különféle alakulatoknál szétszórva folytatták katonai pályafutásukat. Ezt a rejtett „vastartalék” a források tükrében 1938 szeptemberének végén, október elején aktivizálódott először. Az év áprilisában, Csehszlovákiával szemben titokban meginduló honvédségi mozgósítás keretében összesen tizenkilenc, I. és XIX. között számozott, úgynevezett „lövészzászlóalj” állt fel, melyek nevükben is elkülönültek a Magyar

Királyi Honvédség gyalogos zászlóaljaitól. A tartalékosokból, önkéntesekből és reaktivált tisztekből álló alakulatok 1938 szeptemberéig nem tagozódtak be a Magyar Királyi Honvédség fennálló hadrendjébe, fő feladatuk a Németország által nagyszámú szudétanémet kisebbsége miatt sakkban tartott Csehszlovákia széthullása esetén a magyarlakta területek katonai megszállása volt.

A szélsőséges politikai nézeteket valló (zömmel hungarista), megbízhatatlan, vagy alkalmatlan legénység kirostálása után az 1938-as „Rongyos Gárda” ereje körülbelül nyolc zászlóaljat tett ki. Nevüket az 1919-ben szervezett, körülbelül 160-250 fős irreguláris, nacionalista szabadcsapat után kapták, mely hiányos, vegyes eredetű és minőségű felszereléssel, fegyverzettel, civil és katonai ruházat keverékében harcolt nyugat-Magyarországon a Tanácsköztársaság erői, valamint az osztrák fegyveres erők ellen egyaránt.

Az új Rongyos Gárda, az elődjénél nagyobb létszámban, körülbelül 940 fős erőben, szervezetten vonult Magyarország északkeleti határára, Vásárosnamény körzetébe. Az egységesen barna kezeslábast és svájci sapkát, valamint nemzeti színű karszalagot viselő cél az ekkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja megszerzésének előkészítése volt, ahol számottevő magyar kisebbség élt ekkor.

A „Rongyos Gárda” soproni egyetemista tagjai a lövészzászlóaljak jellegzetes „egyenruhájában”
(Forrás: Soproni Szemle 2006. 1. sz.)

A felvonulást és a katonai műveleteket a „Testnevelési Szaktanfolyam” egykori parancsnoka, Stefán Valér vezérkari százados irányította, míg a szabadcsapatok toborzását és vezetését a VKF. 5. csoport vezetője, Homlok Sándor vezérkari alezredes (1938. október 1-től ezredes) koordinálta. A művelet politikai vetületeiért Kozma Miklós volt belügyminiszter, ekkor a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. valamint a Magyar Távirati Iroda elnöke felelt. A közvélemény felé az 1919-es Rongyos Gárda egyik egykori vezetője, vitéz Héjjas Iván tartalékos főhadnagy, szélsőjobboldali parlamenti képviselő, és az alá rendelt „H csoport” tevékenysége került a reflektorfénybe.

Az 1938. szeptember 30-án Münchenben aláírt német-olasz-brit-francia egyezmény értelmében felosztott Csehszlovákia szétesése teremtette meg az alkalmat arra, hogy a Rongyos Gárda akcióba léphessen. Erre a minisztertanács október 2-án adta meg a felhatalmazást. A Rongyos Gárda október 5-el kezdte meg a csehszlovák határvédelem figyelését, majd másnaptól röplapszóró, felderítő és szabotőr-járőrök indultak meg.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” egykori hallgatóit Molnár László visszaemlékezése alapján Horthy Miklós kormányzó utasítására indították útnak a Rongyos Gárda működési területére, ahová október 6-án, vagy 7-én érkeztek meg, ahol csatlakoztak a Stefán Valér százados által vezetett „S-csoport” állományához. A felderítő járőrök sikereit követően október 9-től

A „Testnevelési Szaktanfolyam” egykori hallgatói által végrehajtott bevetések pontos száma nem ismert, azonban főbb jellegzetességeiket a fennmaradt források alapján könnyű azonosítani. Molnár László hadnagy így írja le az általa végrehajtott egyik műveletet:

„A határt civil öltözékben léptük át, így semmi sem utalt arra, hogy magyarok, vagy katonák volnánk. A három fős csapatunk feladata egy híd lerombolása volt. A parancs szerint a helyzetet úgy kellett beállítanunk, mintha cseh kormányellenes partizánok robbantották volna fel a hidat, így remélve a magyar kormány támogatottságának erősödését. Éjszaka keltünk át a határon, a csapat minden tagját előzetesen eligazították a feladata kapcsán és nem volt kijelölt csoportparancsnokunk sem. A parancs szerint elfogásunk esetén meg kellett volna ölnünk magunkat, ehhez ciánkapszulákat is kaptunk.”

Az akciót végül sikerült végrehajtani, bár a csehszlovák hídőrség észrevette a három magyar diverzánst, akikre azonnal tüzet is nyitottak. A magyarok a híd felrobbantása előtt viszonozták a tüzet. A három fős járőr tagjai ezt követően külön utakon szivárogtak vissza Magyarországra. A jelentéstételt követően az adott bevetésen együtt dolgozó diverzánsok nem kerültek újra azonos csoportba.

Egy másik, a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai által végrehajtott bevetés dátuma és helyszíne is ismert. 1938. október 22-én 18:00-kor a vitéz Fülöp Ferenc zászlós vezetése alatt álló, összesen négy fős járőr Magosliget határtelepülésnél lépett át csehszlovák oldalra. A „Testnevelési Szaktanfolyamot” végzett katonák feladata a Tiszán történő átkelést követően a Tiszaújlak – Nagyszőlős vasúti vonal rombolása volt robbantással, melyet három helyen hajtottak végre sikeresen, majd az éjszaka folyamán visszatértek magyar oldalra.

A két bemutatott bevetés kapcsán is látható, hogy a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai a fellelhető források alapján első sorban robbantási ismereteik okán jöhettek szóba, mint diverzáns műveletek végrehajtói. A „Testnevelési Szaktanfolyamon” kiképzett diverzánsok a műveleti területet az érvényben lévő utasítások alapján első sorban éjszaka, civil ruhába öltözve közelítették meg, majd a rombolási feladat végrehajtását követően azonnal visszatértek magyar oldalra. Ez az „üss és fuss” jellegű taktika minimalizálta az esetleges fogságba esés lehetőségét, ám a műveleti területen töltött idő hosszát is pár órában maximálta.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” során különleges kiképzést kapott katonák részére kiosztott méregampullák létezéséről Molnár László visszaemlékezésén kívül további információ nem áll rendelkezésre, ám ismert, hogy 1938. november 3-án, Stefán Valér százados kiadta az úgynevezett „méregrendeletét”. Ebben kihirdetésre került, hogy azoknak a magyar katonáknak, akik továbbra is részt kívántak venni a műveletekben, méregampullák kerülnek kiosztásra, valamint a harcban megsebesült, nem szállítható bajtársaikat kötelesek agyonlőni. Az igen drákói hangvételű rendelet valódi célja az volt, hogy az előző napon kihirdetett, Szlovákia déli, valamint Kárpátalja délnyugati területeit Magyarországhoz csatoló első bécsi döntés, rendelkezéseinek érvényt szerezzen. Így csak a legszükségesebb mértékű katonai erő maradhatott az egykori magyar-csehszlovák határon, a Rongyos Gárdához csapódó ellenőrizhetetlen és sokszor fegyelmezhetetlen szabadcsapatok tagjai gyors iramban távoztak a területről. A „Testnevelési Szaktanfolyam” keretében kiképzett vitéz Ladányi Domonkos, akit járőrözési és felderítési feladatokkal bíztak meg, úgy vélte, a „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatóinak viszonylag korlátozott alkalmazására azért került sor, mivel Kárpátalja és Felvidék Magyarországhoz csatolása német közbenjárással politikai úton a vártnál gyorsabban megoldódott.

A „Testnevelési Szaktanfolyamon” kiképzett diverzánsok Molnár László hadnagy visszaemlékezései alapján 1939. március 23 és április 4 között, a Kárpátalján vívott magyar-szlovák „kis háború” keretében is végeztek különleges feladatokat, melynek során az Ung folyó völgyétől nyugati irányba előre nyomuló magyar erők célja, 15-20 kilométeres mélységben, egy stratégiailag jobban védhető új határvonal elérése és kijelölése volt.

Ezt követően a „Testnevelési Szaktanfolyam” diverzánsai 1939 nyarán a román-magyar határnál is bevetésre kerültek. Ezt erősíti meg vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy 2007-es visszaemlékezése is. Ahogy Ladányi főhadnagy fogalmazott:

„(…) voltunk néhányan, akiknek annyira megtetszett ez az érdekes és különleges katonai szolgálat, hogy jelentkeztünk továbbszolgálatra, és 1939 nyarán már a visszahívott szakmabeli bajtársakkal kis csoportokban a román határon voltunk.”

Végül a „Testnevelési Szaktanfolyam” működése az 1940 augusztus 30-án az Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélő második bécsi döntés kihirdetését követően ért véget. Ezzel a revízió kérdése részben megoldódott politikai úton, míg Magyarország a náci Németország lekötelezettjévé vált. Sajnálatos módon, mivel a „Testnevelési Szaktanfolyam” működése, célja és állománya már a saját korában is szigorúan titkosnak minősült, ezeknek a bevetéseknek a részleteit források hiányában eddig nem sikerült feltárni, ebben az irányban további kutatások elvégzése szükséges.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” utóélete

A második „Rongyos Gárda” működésének külföldi visszhangja a „Testnevelési Szaktanfolyamon” kiképzett magyar tartalékos katonákat is érintette, így érdemes ismertetni a csehszlovák fél reakcióit is. A valamennyi csehszlovákiai rádióadó által közvetített műsor bevezetője, melyben Prém József tartalékos főhadnagy, a XVI. lövészzászlóalj 1. századának elfogott parancsnoka beszél, és melyet a Magyar Távirati Iroda rádiófigyelő szolgálata jelentett 1938. október 24-én, jól bemutatja a propagandaháború másik oldalát és a magyar fegyveresek által alkalmazott taktika lélektani hatásait:

„A magyar terroristákról közölt híreink végre hatottak a magyar rádióra. (…) Már ez is haladás, hogy a budapesti rádió kénytelen elismerni, hogy a magyarok a területi kérdést terroristák segítségévei akartak megoldani ugyanakkor, amikor kormányunk képviselőivel tárgyaltak a határkérdések békés rendezéséről. (…) Bocsánatot kérünk a terroristák hozzátartozóitól, hogy a szabadcsapatok tagjait banditáknak nevezzük. Ha látnák őket rongyos, útonálló-ruházatukban, amelyben kézigránátokat, pisztolyokat és egyéb fegyvereket rejtegetnek, belátnák, hogy senki sem gondolhatna arra, hogy jogi doktorok, orvosok, tisztviselők, újságírók vannak köztük. (…)”

A „Testnevelési Szaktanfolyam” működése mégis leginkább a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős képességének fejlesztése terén volt tetten érhető. A szombathelyi ejtőernyős képzést megtekintette vitéz Bertalan Árpád százados is, aki 1938 szeptemberében ugyanitt hozta létre önként jelentkező tisztekből ejtőernyős kísérleti keretét, a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjainak tapasztalatait is beépítve a keret képzésébe. A leendő magyar diverzánsok képzését megszemlélő, újító szellemű százados Dr. Csongor Győző visszaemlékezése alapján:

„Most is felszerelte magát különböző védelmi fegyverrel, köztük revolverrel, kézigránátokkal, a hátán karabéllyal, abbéli rettenthetetlen meggyőződésétől vezetve, hogy az ejtőernyős akár a levegőben, akár a földre érkezéskor védelmezheti magát!”

Szintén fontos szerepet játszottak a „Testnevelési Szaktanfolyam” képzése során ejtőernyős tapasztalatot szerzett hallgatók az első hazai gyártású ejtőernyő, a 39M H. Gy. kettős ejtőernyő-rendszer tesztelése során. 1939. január 31-én Székesfehérváron ült össze az a szakbizottság, melynek feladata az új, csapatpróbák eredményei alapján módosított ejtőernyők kipróbálása volt. A szakbizottság soraiban a VKF. 5. osztály képviseletében megjelenő katonák zöme nagy valószínűség szerint a „Testnevelési Szaktanfolyam” keretében ejtőernyős képességet szerzett hallgatókból állt. Ilyen bizottsági tag volt vitéz Ladányi Domonkos zászlós is.

A világháború végére ezreddé növekedő ejtőernyős alakulat harckiképzésében szintén nyomot hagyott az „TSzT-s” katonák munkássága. Már 1939 őszén kidolgozott formában kerül bemutatásra a magyar katonai szaksajtóban az „ejtőernyős vadászok” koncepciója, melyet egyértelműen a „Testnevelési Szaktanfolyam” diverzáns képessége ihletett. A koncepciót így mutatja be Makray Ferenc ejtőernyős hadnagy egy példán keresztül:

„Egy olyan parancsnokság kikapcsolása a feladat, mely részünkre nagyon fontos. Mivel minden magasabb parancsnokság közelében erős légvédelmi figyeléssel kell számolni, alacsonyról való kihelyezést emiatt nem lehet végezni. (…) Nagy magasságból (6 000 m) kell tehát a járőrnek kiugrania, mert ebben az esetben nemcsak hogy nem látják, de nem is hallják a repülőgépet. Az ernyőt 2-300 m-re a földtől nyitják ki az ugrók. Az ugrás éppen szürkület beálltakor történik. (…) a szürkület tehát nem akadály, hanem inkább előny, mert ennek kihasználását a járőr tagjainak kiképzési foka megengedi. (…) Ez a kiképezhetőségi különbség indokolja az ejtőernyős csapatok kettéválasztását, melyben a zömöt az olyan feladatokat végrehajtó csoportok alkotják, melyeket azonnali ernyőnyitással lehet megoldani. A másik, kisebb rész az ejtőernyős vadászok csoportja (…) melyek csak akkor kerülnek bevetésre, ha kifejezetten nekik való munka akad.”

Érdemes kitérni az 1945-ben azonnal meginduló számonkérések tükrében arra is, hogy az eddig megismert életutak vizsgálata alapján a magyar és a szovjet katonai elhárító szervek sem mutattak különösebb érdeklődést a „Testnevelési Szaktanfolyam” során különleges kiképzést kapott tartalékos tiszti állomány tagjai iránt. Nagyarányú üldöztetésükre, bebörtönzésükre, elhallgattatásukra nem került sor. Ennek oka valószínűleg abban is keresendő, hogy a korabeli iratokat vizsgáló nyomozók átsiklottak a „Testnevelési Szaktanfolyam” valódi céljai, az ott kiképzett tartalékos tiszti beosztású katonák által szigorú titoktartás mellett végrehajtott műveletek felett. Így történhetett meg, hogy az egykori „TSzT” hallgatók közül később megyei múzeumigazgató-helyettes és alezredesként nyugállományba vonuló katonatiszt is kikerült, akiket az új rendszerben nem ért semmiféle negatív megkülönböztetés.

Ebben a tekintetben kiemelkedően jól működött a „Testnevelési Szaktanfolyam” rejtését elősegítő komplex rendszer, mely egyben az utókor kutatóinak munkáját is nehezíti. Az eddig felbukkant életrajzok alapján elmondható, hogy az 1945 utáni megtorlások, koncepciós perek áldozataivá a „Testnevelési Szaktanfolyam” azon oktatói és hallgatói váltak, akiket egyéb ügyekkel hoztak összefüggésbe.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” céljait, struktúráját, kivitelezését és elért eredményeit tekintve egyaránt korát megelőző különleges műveleti tanfolyamnak tekinthető, melynek tagjai látványos megkülönböztető jelzések, a különleges képzettségű katonákat összefogó önálló alakulat, valamint a tanfolyamról beszámoló hivatalos iratok, visszaemlékezések hiányos volta miatt nem kaphatták meg az őket megillető elismerést. A bevetéseikre civil ruhában induló, a titkosság fenntartása céljából saját területen is csak jelzés és rendfokozat nélküli egyenruhát viselő katonák feladatuk alaptermészetének okán kerülték a nyilvános szereplést és a rivaldafényt. A tanfolyam puszta léte is első sorban, mint a magyar katonai ejtőernyőzés történetének érdekes, színes lábjegyzete került rögzítésre, az egyéb téren végzett felkészítés részleteit elhomályosítja az ejtőernyős képzést övező érdeklődés.

Annyi azonban bizonyos, hogy a „Testnevelési Szaktanfolyam”, mint az első teljes értékű magyar különleges műveleti tanfolyam, méreteinél és korabeli lehetőségeinél sokkal hosszabb távú hatást gyakorolt a hazai katonai gondolkodásra, mint azt elsőre gondolhatnánk. Éppen ezért a téma további kibontása fontos kutatói feladatot jelent, a magyar katonai különleges erők történeti kezdeteinek megismerése kapcsán.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” ismert tagjainak rövid életrajza

Stefán Valér

Stefán Valér
(forrás: - Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. B)

Az 1902. szeptember 24-én, Szigetváron született katonatiszt igen színes pályafutást tudhatott maga mögött, melynek során sokféle beosztásban megfordult. Ezek közül csak egy volt a „Testnevelési Szaktanfolyam” vezetése. A Ludovika Akadémia 1924-es elvégzése után gyalogtisztnek avatott Stefán Valér hadnagy, első beosztásában a 8. honvéd gyalogezrednél szolgált, egészen 1929-ig, amikor immár főhadnagyként a Hadiakadémiára kerül, törzstiszti tanfolyamra. Innen 1932-ben a budapesti 1. vegyesdandár parancsnokságára vezényelik. 1936-ban a VKF. 5. osztályának megbízásából vezérkari megfigyelőként vesz részt a spanyol polgárháborúban.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” levezetését követően részt vesz a „Rongyos Gárda” csehszlovákiai tevékenységében, mint a róla elnevezett „S-csoport” parancsnoka. Ebben a minőségében számos egykori „SzTSz”-beli tanítványát is vezeti. 1939 és 1941 között különféle harcoló alakulatoknál tölt be beosztásokat, amit csak egy Várpalotán szervezett rohamtanfolyam levezetése szakít meg 1940-ben.

Stefán százados 1942-ben a magyar királyi 2. honvéd hadsereg kiértékelő törzséhez kerül beosztásra, hadműveleti területre, mint a csoport vezetője. Különféle zászlóaljparancsnoki beosztásokat követően 1944. november 18-tól a Szent László hadosztály gránátosezredének parancsnoka. Ebben a minőségében esik szovjet hadifogságba a felvidéki Kicsindnél 1944. december 27-én, immár alezredesként. Stefán alezredes először Márianosztrára került, majd az úszmanyi tiszti hadifogolytáborba, ahol kezdetben a magyar hadifoglyok táborparancsnokaként működött. Annak ellenére, hogy rövid ideig segítette a háborús bűnösöket felkutató, hírhedt Katonapolitikai Osztály munkáját is, mint tanácsadó, 1953-ban börtönbe került, Andorka Rudolf vezérőrnagy bűntársaként. Szabadulását követően földmérőként helyezkedett el. Stefán Valér, ez az igen színes életúttal rendelkező, katonái által rámenősnek, bátornak ismert katonatiszt, aki egyes források szerint az 1934-es jugoszláv királygyilkosság merénylőinek kiképzését is vezette, 1972-ben véletlenül lenyelt zápfoga miatt került a pécsi kórházba, ahol nem tudták megmenteni.

Dr. Csongor Győző

Dr. Csongor Győző 1941-ben
(Forrás: Dr. Gaskó Béla: Dr. Csongor Győző in.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1. Szeged, 1999.)

A Testnevelési Szaktanfolyam kapcsán alapvető fontosságú visszaemlékezést közlő egykori „TSzT”-s 1915. február 27-én született Szegeden. A természettudományokért szenvedélyesen rajongó fiatalember 1937-ig Magyarországon kívül megfordult Dél-Erdélyben, Ausztriában, Bulgáriában, Törökországban, Olaszországban, Svájcban és Németországban is. A növénytani ismeretek mellett ezek az utak nyelvismerettel és a korszakban ekkor cseppet sem hétköznapinak számító külföldi tapasztalatokkal vértezték fel. A Testnevelési Szaktanfolyam 1. csoportja keretében tartalékos zászlósként végzett katonai tevékenységet követően a kolozsvári növényrendszertani intézetben tanult, majd dolgozott.

1942-től számos beosztásban látott el katonai szolgálatot, megjárta a keleti frontot, ahol a 13. könnyűhadosztály híradó századában teljesített szolgálatot. A többször megszakított katonai szolgálat közben is tovább képezte magát így 1944-től okleveles tanár, természetrajz – földrajz területen. Az általános mozgósítást követően Bajorországban kerül hadifogságba.

A II. világháborút követően az ekkor 30 esztendős Csongor Győző Debrecenben tanult tovább, ahol 1947-ben doktorált. Ettől az évtől tagja a Magyar Numizmatikai Társulatnak is, mely érmegyűjtéssel és –kutatással foglalkozott. 1954-ben a tiszavirágok életéről írt zoológiai kötetet Móczár Lászlóval együttműködve, míg numizmata minőségében 1969-ben jelent meg „Szegedi emlékérmek és plakettek” című munkája, melyet T Simon Ilonával közösen jegyzett.

1947-től 1952-ig általános iskolai és gimnáziumi biológiatanár. Bár munkáját és különösen a fiatalokat rajongásig szerette, az egyre erősödő állampárti politikai nyomás elől menekülni akart. 1991-ben így emlékezett vissza egy a korszakban jellemző közjátékra:

„(…) amikor a rákosi viperáról beszéltem a gyerekeknek, feljelentettek. A besúgónak hiányosak voltak a biológiai ismeretei, s nem tudta, hogy a Rákos patak mellékén egy különös viperafaj él. Olyan korban tanítottam, amikor megutáltatták velem a tanári pályát. S ez erősebb lett, mint a gyerekek és tanítás szeretete.”

Dr. Csongor Győző 1952-től 1975-ig a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársa volt, legmagasabb beosztásában megbízott igazgatóhelyettesként tevékenykedett. Nyugdíjazását követően is aktívan publikált, botanikai terepkutatásokat folytatott. Dr. Csongor Győző, akit „az utolsó szegedi polihisztor” néven is emlegettek, 1997. december 15-én hunyt el, ebben az évben jelent meg visszaemlékezése is a Magyar Szárnyak folyóiratban, melyben beszámol a „Testnevelési Szaktanfolyam” során átélt élményeiről.

Ladányi Domonkos

vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős hadnagyként
(Forrás: Argentínai Magyar Hírlap 2006. január-február)

Az 1917. január 10-én, Balassagyarmaton született Ladányi Domonkos a „Testnevelési Szaktanfolyam” 1. csoportja keretében végzett tevékenységet követően 1939-ben továbbszolgáló tisztként a Ludovika Akadémiára, majd 1940-ben a munkácsi várba kerül csapatszolgálatra. Innét 1941-ben jelentkezik a magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős zászlóaljhoz, közvetlenül az 1941. április 12-én Veszprémben bekövetkezett katasztrófa után, melyben a honvédség egyetlen ejtőernyős alakulatának névadója és első parancsnoka is életét vesztette. 1988-ban kelt visszaemlékezésében Ladányi főhadnagy így emlékezett a Pápán települt alakulatnál folyó kiképzésre:

„Az egyhónapos próbaszolgálat szokatlanul kemény volt. A mintegy ötven önként jelentkező tisztből talán harmincan kezdtük el, s kevesebb mint húszan fejeztük be. A főfoglalkozás napi hét-nyolc óra kemény, kimerítő sportból és szak-testgyakorlatból állt, mely már a második napon olyan izomlázat eredményezett, hogy alig tudtunk vánszorogni.”

Az ejtőernyős kiképzést elvégzett húsz tisztből végül nyolc fő kapott beosztást az alakulatnál, erre az ünnepélyes alkalomra Ladányi főhadnagy így emlékezett:

„Vágyunk teljesült... a régi tagok befogadtak maguk közé. Sugároztunk az örömtől. Nem tagadom, sok volt bennünk a hiúság és büszkeség!”

vitéz Ladányi Domonkos 1942-ben már, mint fiatal ejtőernyős tiszt a keleti frontra indult, ahol „harctéri tapasztalatszerzés” volt a feladata. Ennek keretében az ejtőernyős zászlóalj önként jelentkező hivatásos tisztjei és altisztjei különféle harcoló alakulatokhoz kerültek beosztásra, hogy így tapasztalják meg a modern háborút. Ladányi főhadnagy a ma dél-Lengyelországhoz tartozó Maków körzetébe került, ahol partizánellenes műveletekben vett részt.

Ladányi főhadnagy ott volt a magyar ejtőernyősök által 1941 áprilisa óta első ízben végrehajtott harcfeladatnál is, 1944. augusztus 21-én, mint egy kis létszámú harccsoport egyik parancsnoka. A Kárpátok vonalában előre törő szovjet erőket a Toronyai-hágónál négy halott és 12 sebesült magyar ejtőernyős árán ez a kis létszámú harccsoport akasztotta meg. Az ejtőernyősök szakmai felkészültségére jellemző, hogy Ladányi Domonkos emlékezése alapján a legtöbb veszteséget a visszavonuláskor szenvedték el, szovjet tüzérségi és légi támadások miatt. Az ejtőernyős („bakanyelven” eje.) katonák moráljára Ladányi főhadnagy így emlékezett:

„Az eje. általában a legsúlyosabb helyeken és csaknem mindig többszörös túlerővel szemben lettek alkalmazva. Általános eje. morál, vagy szokás volt, hogy saját tetteiről senki sem beszélt, csak a másokéról, hozzátéve esetleg annyit, hogy ’magam is jelen voltam’ (…).”

A combjába fúródó repesz és a többi a fenti ütközetben szerzett sérülés meggátolta Ladányi főhadnagyot abban, hogy a továbbiakban is részt vegyen az ejtőernyős alakulat harcaiban. A négy alkalommal is műtött, 1945 elején még lábadozó tiszt azonban mégis megszökött az ausztriai katonakórházból és igyekezett újra csatlakozni alakulatához, ám Linz közelében amerikai hadifogságba esett. Kalandos úton, Ausztrián és Olaszországon át jutott 1949 januárjában Argentínába, ahol kőművessegédként, majd hűtőgépgyári technikusként helyezkedett el, hosszabb ideig gépszerelő volt, majd egy textilgyár főnöke lett, 1981-es nyugdíjazásáig. Katonai múltjáról így nyilatkozott:

„Az egyenruhát ugyan le kellett vennem, de gondolkozásban és tetteimben mindig Magyar Ejtőernyős maradtam! Itt az emigrációban csak erősödött bennem a magyarságtudat és magyar voltomnak az értékelése.”

vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy 2011. július 24-én, életének 95. évében hunyt el az argentínai Buenos Aires-ben. Felesége mellett három lánya, hat unokája és öt dédunokája gyászolta.

Molnár László

Molnár László
(Forrás: John Molnar gyűjteménye)

Molnár László 1917. november 9-én született Sopronban. Édesapja, Molnár-Kozák István huszár tizedesként szolgált az 5. zalaegerszegi huszárezredben. Édesanyja, Gábor Mária, gazdag földbirtokos családból származott. Molnár László iskolai tanulmányait a soproni állami Széchenyi István Gimnáziumban folytatta, ahol 1936-ban „jól érett” eredménnyel tett érettségi vizsgát. Ugyanebben az évben, a soproni polgármester közbenjárására Molnár László korengedménnyel kezdhette meg katonai szolgálatát, mint karpaszományos honvéd.

Molnár honvéd a soproni 4. gyalogezred laktanyájában kapott hat hónapos alapkiképzést követően, mint tartalékos tisztjelölt jelentkezett a „Testnevelési Szaktanfolyamra”, majd annak 2. csoportjában kezdte meg a képzést. Az itt végzett feladatokat követően 1939-től első beosztásában árkászszakasz-parancsnokként szolgál. 1940-ben részt vesz az erdélyi bevonulásban, majd 1942-től, hadnagyi rendfokozatban kerül át az esztergomtábori páncélos kiképző iskolába, ahol páncélos felderítő tanfolyamon vesz részt.

Innen 1942 végén került a 3. felderítő zászlóalj kötelékébe, parancsnoka vitéz kissároslaki Bercsényi László alezredes, akivel együtt helyezik át 1943. június 6-án a ceglédi 3. harckocsiezredhez, mely 1944 májusában indul a galíciai frontra. Molnár László hadnagy új beosztásában ezredsegédtisztként szolgál.

Harctérre indulás előtt Molnár László a német 503. nehézpáncélos osztálynál kerül átképzésre a német Panzerkampfwagen VI. harckocsitípusra, ismertebb nevén a „Tigris-I.”-re, melyeknek átadását a német fél tervbe vette, hogy így biztosítson a szövetséges magyar páncélos erőknek lehetőséget a fejlettebb szovjet harckocsikkal szembeni eredményesebb fellépésre. Molnár László alakulata körülbelül egy hónapig tartó átképzést követően 1944. április 14-én átlépte a magyar határt és belépett a német XI. hadtest felelősségi területére, Galíciában.

Tíz nappal később, 1944. április 24-én Molnár László hadnagy is részese volt annak a tömeges szovjet támadásnak, melyben a magyar állásokra húsz szovjet harckocsi által támogatott zászlóalj erejű gyalogság zúdult. A kritikus helyzetben Bercsényi ezredes átvette egy nehéztüzér-üteg parancsnokságát és közvetlen irányzással lövette az előre törő ellenséges páncélosokat. Molnár László hadnagy ez idő alatt a 24. gyalogezred visszaözönlő részei felett vette át a parancsnokságot és közelharcban vette vissza az állásaikat. A kialakuló csatában 16 darab amerikai gyártmányú, szovjetek által használt Sherman harckocsit sikerült kilőni. Az alakulatot, benne Molnár Lászlóval 1944. május 14-én, egyhavi harc után tartalékba helyezték.

Molnár László az újra felállított, tragikus múltú 2. honvédhadsereg kötelékébe vezényelt 3. harckocsiezreddel együtt készült fel Erdély védelmére. 1944 szeptember 18-án, miközben oldalkocsis motorkerékpárjában ülve utazott arcvonal-szemrevételezésre, Molnár László hadnagy járművét találat érte. A robbanás kirepítette az oldalkocsiból, földet érve pedig lábát törte. Ceglédre, majd Budapestre került gyógykezelésre.

1944 októberében Molnár hadnagy, ismét Bercsényi ezredes keze alatt, Esztergomban készült fel a páncélos kiképző iskola Németországba való kitelepítésére. Az iskola december közepére költözött át a németországi bergeni páncélos iskolába.

1945 elején Bercsényi ezredes javaslatára Molnár Lászlót századossá léptetik elő. 1945 májusában jelen van, amikor a brit erők elérik Bergen-Belsen körzetét és felfedezik a Harmadik Birodalom egyik leghírhedtebb koncentrációs táborát. Az ezt követő tárgyalásokra így emlékezik vissza:

„Egy Mercedes 220 típusú tiszti személygépkocsiban hagytuk el a bergeni kiképzőközpontot. Az autót én vezettem, egy német ezredes, valamint Bercsényi és Alturay ezredes urak társaságában. Miután elhagytuk a tábort, kitűztem egy fehér lobogót az autó elejére és Celle felé vettem az irányt. Egy farakást elhagyva, egy földúton találkoztunk két Bren típusú szállítójárművel, az egyikben két angol tiszt ült. A találkozót előre egyeztették, így csak intettek, hogy kövessük őket. Az egyik jármű előttünk ment, a másik mögöttünk. Az Aller folyóig haladtunk így konvojban, egy vidéki birtokhoz. A britek megtagadták, hogy szóba álljanak a német Wehrmacht ezredesével, így csak a magyarok léphettek be az épületbe, hogy megtárgyalják a Bergen-Belsen körzetében kialakult helyzetet.”

Molnár százados három órán át várakozott a német ezredes társaságában, mire a parancsnokai kiléptek a házból. A francia nyelven folytatott tárgyalások eredményeképpen a magyarok segítséget nyújtottak a briteknek a környék biztosításában, valamint a koncentrációs tábor biztosításában is, ahol tífuszjárvány tombolt. A tárgyalások eredményét jegyzőkönyv rögzítette, melyet angolul tudó magyar tisztek fordították le és tolmácsolták a páncélosiskola magyar állományának. A megállapodás egyik aláírója Molnár László százados volt.

Molnár László alakulatával végül 1946-ban tért vissza Magyarországra, ahol formálisan is megadták magukat a szovjeteknek. Ezt követően Molnár László visszatért Sopronba, mint hivatásos katonatiszt, ahonnét 1949 októberében vitte el az Államvédelmi Hatóság. Ceglédről, három napig tartó kihallgatást követően a szegedi börtönbe került, majd Budapestre a Markó utcai fogházba. A vád súlyos testi sértés volt egy állami alkalmazott terhére. A népbíróság gyorsított eljárásban bűnösnek ítélte, ám a kiszabható büntetést letöltöttnek nyilvánították.

A börtönből frissen szabadult Molnár László hajnalban lépett ki a fogház ajtaján és azonnal két ÁVH-nyomozó kezei között találta magát, akik karon ragadták és gyalog bekísérték az Andrássy út 60. szám alá, az ÁVH központjába. Egy hétig tartó fogságot követően internálták Kistarcsára, ahol nyolc hónapot töltött. Az ellene felhozott vádakról semmit nem tudott meg, csupán annyit közöltek vele, hogy le van tartóztatva.

Molnár László Kistarcsáról vasúton jutott a recski munkatáborba 1950-ben. Itt az első feladata gerendahordás volt, az épülő barakkokhoz. A tábor elkészülte után a kőfejtőben dolgozott, mint kőtörő. Itt egy köbméteres kőtömböket kellett egy 20 kilogrammos és egy 2 kilogrammos kalapács segítségével apróra törni útépítéshez.

Sztálin 1953-as halálával a tábori körülmények fokozatosan javulni kezdtek. Abbamaradtak a bántalmazások, emelkedtek a fejadagok is és a foglyokat nem borotválták kopaszra többé. A rabokat egyesével újra kihallgatták, aminek végén mindenkinek alá kellett írnia egy dokumentumot, melyben kijelenti, hogy soha nem beszél a táborban tapasztaltakról.

A rabokat 1953 augusztusától tízes csoportokban engedték szabadon. Távozás előtt nagy kupacnyi civil ruhadarab közül válogathattak, majd egy darab vasúti jegy és pár forint készpénz átadása után szabadon távozhattak.

Molnár László nem térhetett vissza Sopronba, mivel fennállt a veszélye, hogy a határvárosból nyugatra szökne. Így Kiskőrén vállalt munkát a Földhivatalban, míg 1955 végén egy éjszaka az ÁVH titkosrendőrei ismét elfogták. Ezúttal a Fő utcai fogházba szállították Budapestre, ahol minden eddiginél keményebb vallatás várt rá. A kihallgatói folyamatosan megvilágított szobában faggatták a családtagjairól, főleg István nevű testvére kapcsán, aki az emigrációba kényszerült szélsőjobboldali magyar ellenállási mozgalom, a „kopjások” (hivatalos nevén a Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége) tagjaként végzett hírszerző munkát. Molnár László végül államellenes cselekmények és árulás miatt jogerősen hét év börtönbüntetést kapott, aminek letöltését Budapesten kezdte meg.

Molnár László az 1956 októberi forradalmi események során szabadult ki a börtönből, ahonnét azonnal Sopronba indult. Ausztráliába emigrált, ahol építőmérnökként helyezkedett el. 75 éves koráig dolgozott ezen a területen. Molnár László 2014. szeptember 21-én, 97. születésnapja előtt hunyt el Ausztráliában.

Csiszár Géza

Csiszár Géza
(Forrás: Csiszár Géza ny. alezredes adatlapja a Nemzeti Emlékezet Bizottságának adatbázisában)

Csiszár Géza 1917. július 13-án, Keleméren született. Anyja neve Nagy Julianna, apja neve Csiszár Ferenc volt. A tartalékos tiszti iskolát Ungváron végezte, ahonnét kiválasztották a „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatójának. Itteni tevékenységét követően vonult be tényleges katonai szolgálatra 1939. február 1-én a huszti 24/11. zászlóaljhoz, zászlósként.

Csiszár zászlós 1942. november 1.-ig a 24/11. zászlóalj géppuskás századának páncéltörő ágyús szakaszparancsnoki, illetve a 24. gyalogezred tartalékos tiszti iskolájának oktatói beosztásában szolgált.

1942. november 1-én Csiszár Gézát hadnaggyá léptetik elő, ugyanezen a napon a doni hadszíntérre indult szakaszparancsnokként, a 24/1. zászlóalj 2. puskás századának egyik szakaszát vezetve. A keleti fronton végzett szolgálatot követően főtiszti tanfolyami hallgató Kőszegen, majd 1943. november 15. és 1944. április 1. között segédtiszt, egyben a 24/11. zászlóalj 4. puskás századának parancsnoka. 1944. július 1-től főhadnagy. Az 1944 őszi magyarországi harcokra így emlékezik:

„Zászlóaljunkat (…) november táján hirtelen leváltották és gépkocsikon a Szerencs és Miskolc közötti szakaszra helyezték át. Az itteni harcokban zászlóaljunk csaknem felőrlődött, mindössze egy fél századnyi erő maradt meg belőle. Ezzel az erővel vonultam be az arcvonalból leváltás után Göncruszkára...”

1944. december 2.-től december 25-ig a magyar királyi 24. honvéd gyaloghadosztály kiképző századának parancsnoka Göncruszkán, majd 1945. január 22-ig a 24. gyalogezred törzsszázadának parancsnoka. Ekkor Csiszár Géza főhadnagy, a 24. gyalogezred parancsokságával együtt Rozsnyónál román hadifogságba esik.

Csiszár főhadnagy fogságba kerülésekor felajánlotta szolgálatait a szovjeteknek, így elkerülte a hadifogságot. 1945. december 12. és 20. között vett részt Budapesten az úgynevezett Demokratikus Átképző Tanfolyamon, 1947. március 1-től századosként szolgált tovább. Ugyanebben az évben lép be a Magyar Kommunista Pártba (MKP), majd 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártjának tagja lesz.

1947 decemberétől 1949 áprilisáig a budapesti Honvéd Hadbiztosi Akadémia hallgatója, majd egy különleges tanfolyam elvégzését követően 1952-ig tanul a Szovjetunióban, a leningrádi Hadtáp és Katonai Ellátó Akadémián. Itt éri 1950. május 1-én őrnagyi előléptetése.

Csiszár Géza 1954. november 15-től alezredesként szolgál tovább. Az 1956-os események során október 23-tól tevékenyen vesz részt a Honvédelmi Minisztérium őrzésében, mint a kiképzési csoportfőnökség beosztott főtisztje. Október 29-én Budapest III. kerületi pártbizottság kérésére nyújt segítséget, majd november 1. – 3 között visszatért a Honvédelmi Minisztériumba, ahonnét másnap lakására távozott. November 10-én szolgálatra jelentkezett a 3. (budai) karhatalmi ezrednél, ahol beosztott századparancsnok-helyettesként, majd 1957. március 23-tól századparancsnokként vett részt a XII. kerületben zajló karhatalmi feladatokban, a Hajnóczy József út 2. szám alatti épületet biztosítva, folyamatos kapcsolatban a Vérmezőn tevékenykedő szovjet alakulatokkal. Jellemzése szerint:

„Az ellenforradalom idején becsülettel és szilárdan helytállt (…)”

Csiszár Géza alezredes 1957. április 30. és november 22. között a Forradalmi Honvéd Tiszti Ezred hadtápfőnökeként szolgált, ebben a minőségében kapta meg a „Munkás – Paraszt Hatalomért Emlékérmet” is, melyet azok számára alapítottak, akik aktívan részt vettek az 1956-os forradalom elfojtásában. További kitüntetései az odaítélés éve szerint növekvő sorrendben:

- Szolgálati Érdemérem (10 év) – 1959.

- Kiváló Szolgálatért Érdemérem (15 év) – 1960.

- Haza Szolgálatáért Érdemérem (20 év) – 1965.

- Felszabadulási Jubileumi Emlékérem; Szolgálati Érdemérem – 1970.

Csiszár Géza alezredes 1960. január 15-től a Magyar Néphadsereg Vezérkar Szabályzatszerkesztő Önálló Osztályán szolgált hadtáp szerkesztő-fordító főtisztként. 1963. október 1-től, 1972. július 1-én elrendelt nyugállományba helyezéséig a Magyar Néphadsereg Vezérkar 7. önálló osztályán hadtáp szerkesztő főtisztként szolgált. Csiszár Géza nyugalmazott alezredes 2003. október 11-én, Verőcén hunyt el.

Források

- https://www.legacy.com/amp/obituaries/theage-au/172541864 (Molnár László gyászközleménye. Letöltés ideje: 2021. 01. 02.)

- Dr. Gaskó Béla: Dr. Csongor Győző (in.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1. (Szeged, 1999. pp. 9. – 28.)

- Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai (Tanulmányok Csongrád megye történetéből XXIII. Szeged, 1996. p. 18.)

- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzetei (in.: Hadtörténelmi Közlemények 1999. 1. sz. p. 13.)

- Csiszár Géza ny. alezredes adatlapja a Nemzeti Emlékezet Bizottságának adatbázisában

- John Molnar ezredes (ausztrál hadsereg) írásbeli közlései (2019. 09. 06. és 2019. 09. 07.)

- A Soproni Állami Széchenyi István Gimnázium 61. sz. értesítője (p. 30.)

- Sőregi Zoltán főhadnagy: Egy felemás diverzánsakció – Szabadcsapatok Kárpátalján 1938 őszén (in.: Felderítő Szemle VII. évf. 4. sz. 2009. december pp. 148. – 156.)

- Halász Aladár: A felvidéki szabadcsapatok és a Soproni harcéták története. Soproni egyetemisták az önkéntes szabadcsapatokban 1938-ban (in.: Soproni Szemle 2006. 1. sz. pp. 55. – 74.)

- Dr. Csongor Győző: „Testnevelési Szaktanfolyam” (in.: Magyar Szárnyak XXV. évf. 25. szám 1997. pp. 182. – 183.)

- Dr. Mujzer Péter: A 2. páncéloshadosztály hadműveletei Galíciában, 1944-ben I. rész (in.: Haditechnika Magazin (2017/6. sz. pp. 2. – 6.)

- Dr. Mujzer Péter: A 2. páncéloshadosztály hadműveletei Galíciában, 1944-ben II. rész (in.: Haditechnika Magazin (2018/1. sz. pp. 2. – 6.)

- Bene János – Szabó Péter: Huszonnégyes honvédek a Kárpátokban – A m. kir. 24. gyaloghadosztály története 1944 – 1945 (Nyíregyháza 1997. p. 98. 131. sz. lábjegyzet)

- B. Stenge Csaba: A Rongyos Gárda bevetése Kárpátalján 1938 – 1939 (in. Seregszemle – Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság szakmai-tudományos folyóirata XVI. évf. 2. sz. 2018. pp. 93. – 105.)

- B. Stenge Csaba: Magyar hadműveletek Kárpátalja visszacsatolása során 1939. március II. fázis (I. rész) (in. Seregszemle – Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság szakmai-tudományos folyóirata XVI. évf. 2. sz. 2018. pp. 106. – 114.)

- Szanyi M. József: Kárpátalja visszacsatolása Magyarországhoz (1938-1939). Autonómia, birtokbavétel, katonai akciók. (Doktori értekezés - Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történelemtudományi Doktori Iskola Budapest, 2017.)

- Simon László: A magyar katonai ejtőernyőzés rövid története (in.: Magyar Szárnyak, 1996. pp. 261.-271.)

- Eric Bernard: Kommandósok Ejtőernyősök és a Többiek – Betekintés a különleges erők világába (Presztízs Kiadó Budapest, 1991. pp. 17. – 18.)

- Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999. pp. 88. – 89.)

- Hornyák Csaba: A kárpátaljai akció (1938) (in.: Aetas 1988. p. 8.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest- Pápa 2013. p. 105. 350. sz. lábjegyzet; pp.128. – 133.)

- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945 (Pápa, 1993. pp. 11; 76. – 77.)

- Boldizsár Gábor – Gáll Gábor – Novák Béla: A magyar ejtőernyőzés 100 éve (Zrínyi kiadó Budapest, 2018. pp. 38. – 39.)

- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. A (Jegyzet) (Gödöllő, 2005. magánkiadás p. 31.)

- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. B (Jegyzet) (Gödöllő, 2005. magánkiadás)

- v. Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy halálhíre (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2011. szeptember p. 8.)

- „Rendkívüli beszélgetés vitéz Ladányi Domonkossal” (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2006. január-február pp. 3. – 4.)

- Gabriel Győző – Horváth Ferenc (szerk.) Hadtudományi Lexikon A – L (Magyar Hadtudományi Társaság Budapest, 1995.)

- Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó 2001. pp. 241. – 249.).

- MTI rádiófigyelő 1938. október 24. (p. 104.)

- Kiss Dávid -