Kedves Barátaink!

Nyolcvan esztendővel ezelőtt ezekben a napokban, 1939. szeptember 1-én indult meg a Harmadik Birodalom hadigépezete Lengyelország ellen. A korabeli sajtóban „önvédelmi lépésként” jellemzett támadás a II. világháború kirobbanásához vezetett. Eddigre a katonai ejtőernyőzés gondolata már számos országban gyökeret eresztett, az olyan nagyhatalmak mellett, mint Németország, Olaszország, vagy a Szovjetunió, a kisebb befolyással rendelkező államok, köztük Magyarország és a fiatal Lengyelország is megkezdte a saját ejtőernyős csapatainak kiképzését.

Jelen írás gerincét a Magyar Katonai Szemle lapjain 1939. szeptember 1-én megjelent „Ejtőernyős csapatok kiképzése és alkalmazása angol, francia és lengyel megvilágításban” című tanulmány adja, vitéz Szentnémedy Ferenc vezérkari alezredes tollából, valamint a Honvéd Altiszti Folyóiratban ugyanekkor megjelent, „A légi gyalogságról” című cikk, Vadas Mihály őrmestertől. A szerzők talán maguk sem sejtették cikkeik leadásakor, hogy írásaik a szabad Lengyelország katonai ejtőernyős életének utolsó pillanatát rögzítik.

A folyóiratokról

A Magyar Katonai Szemle a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium havi rendszerességgel megjelenő folyóirata volt, melyet 1931. január 1-én indítottak útjára azzal a céllal, hogy a hivatásos katonai tisztikar számára tudományos igényű publikációs felületet biztosítsanak. A kiadvány elődje a Magyar Katonai Közlöny 1908-tól egészen 1930-ig töltötte be ezt a szerepet. A Magyar Katonai Szemle egyesítette magában a különböző szakcsapatok, csapatnemek, sőt katonai iskolák korlátozottabb példányszámban elérhető folyóiratait is, így egy központi hadtudományi lap született meg, melyből a hivatásos állomány mellett a civil érdeklődők is képet kaphattak a Magyar Királyi Honvédséget foglalkoztató problémákról, újításokról.

A Honvéd Altiszti Folyóirat 1934-ben indult útjára szintén a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium gondozásában, a Magyar Katonai Szemle mintájára, a hivatásos és továbbszolgáló altiszti állományt megcélozva. A tudományos igényességű tanulmányok helyett itt ismeretterjesztő cikkek, katonai alakulatokat érintő eseményekről szóló beszámolók, anekdoták és más könnyebben emészthető írások kaptak helyet, melyeket zömmel hivatásos altisztek jegyeztek. Mindkét kiadványt Vitéz Berkó István szerkesztette.

Lengyel ejtőernyősök magyar forrásokban

Szentnémedy alezredes cikkében a lengyel katonai ejtőernyőzés felvirágzását a történelmi ellenség, Oroszország közelségével indokolja. Az ejtőernyős képzést a hadseregen kívüli társadalmi repülő szervezet, a „Lopp” ejtőernyős szakosztálya végzi, legalább három nagy ejtőernyős ugróiskolában: Varsóban, Katowicében és Bielskoban.

A cikk pontos képet ad a lengyel ejtőernyősök előképzéséről, mely angolszász eredetű, de lengyel gyártású „Irvin” ejtőernyőkkel történik, ugrótornyokból. A körülbelül 60 méter magas tornyon, 55 méteres magasságban öt méter átmérőjű körerkély található, mely felett a torony csúcsán egy vasdaru tartja csigás acélsodrony segítségével az ejtőernyő kupoláját, melyet egy acélgyűrű rögzít nyitott állapotban. A daru forgatással állítható a kívánt irányba, hogy az ejtőernyős ugrót a toronytól elfelé, ne pedig a torony irányába sodorja a szél. A torony körerkélyéig lift viszi fel a növendékeket, akik az ugrásukat 50 méteres körben fűrészporral felszórt és növényi szárakkal (nád, vagy sásfélékkel) nagyjából egy méteres magasságig felpuhított talajra végzik, így csökkentve az esetleges sérülések kockázatát.

A Bielsko mellett felállított ejtőernyős ugrótorony

A lengyel növendékek három szoktató ugrás után további hét ugrást hajtanak végre toronyból, melyek során gyakorolják az ejtőernyő irányítását, a kézi kioldást, melynek során az ugrónak pontosan három másodperc függeszkedő zuhanást követően kell kinyitnia a hátán lévő ejtőernyőtokba csomagolt párnát, így imitálva a kézi nyitást. A cikk szerint „Ennél a gyakorlatnál válik el, ki ura teljesen idegeinek zuhanás közben.” Végezetül az utolsó két toronyugrás során a növendékek számot adnak a hevederek leoldásának gyakorlatáról, amikor a földközelben 1-1.5 méteres magasságban az ejtőernyő comb- és mellhevedereit kikapcsolva, abból kibújva szabadon zuhanva érnek földet.

Más gyakorló eszköz a talajközeli erős széllökéseket imitáló ejtőernyős állvány, melyen az ejtőernyő hevederzetébe bújtatott növendék hintázva várja, hogy oktatói kioldják azt, majd a tanultak szerint, talppal előre érkezzen a földre.

A cikk írója kiemeli, hogy az alapos előképzést kapott lengyel ejtőernyősök „Mindenesetre nagyobb önbizalmat kapnak és gyakorlottságuk tudatában teljesen nyugodtan viselkednek” mire a repülőgépből végrehajtandó három ejtőernyős ugrásig jutnak, mely után oklevelet kapnak a képzés sikeres elvégzéséről.

A cikk az alábbi megállapítással zárul: „A lengyel nép igen nagy érdeklődést tanusít (sic!) a repülésügy iránt és így az ejtőernyőugrást is felkarolta.”

Vadas Mihály őrmester írása, mely behatóan foglalkozik a levegőben szállított gyalogság kérdésével, német források alapján igyekszik bemutatni a többi nemzet között Lengyelország haderejének ejtőernyős képességét is. A cikk bár szűkszavú, de alátámasztja Szentnémedy alezredes tanulmányának záró gondolatát, hiszen mint megjegyzi: „Lengyelország két ezred teljesen kiképzett légigyalogsággal rendelkezik, mely egy ejtőernyőugró és egy levegőben szállítható részből áll. Az utóbbi annyira korszerű, hogy kerékpárokat is visz magával.”

Összegzés és utóélet

A korabeli cikkek alapján elmondható, hogy a II. világháború kitörésekor a Magyar Királyi Honvédség téma iránt érdeklődő tagjai a lengyel ejtőernyős képesség helyzetét kielégítő módon ismerték, főleg a kiképzés tekintetében. Ezek az adatok azért is kiemelkedően fontosak voltak, mivel a varsói magyar katonai attasé, Lengyel Béla vk. alezredes már 1937-ben utasítást kapott arra nézve, hogy amennyibe lehetséges, tájékozódjon a lengyel ejtőernyős ugrótornyok részletei kapcsán. A lengyel fél segítőkészsége folytán Lengyel alezredes hamarosan tervrajzokat, fényképeket, sőt árajánlatokat(!) küldhetett Budapestre, melyben két lengyel cég is vállalta volna különféle méretű ugrótornyok magyarországi megépítését, valamint hozzájárultak volna ahhoz is, hogy magyar mérnökcsapat tanulmányozza a lengyelországi ejtőernyős ugrótornyok megoldásait. A tervrajzok és a szükséges dokumentációk beszerzése után a magyar fél nem tartotta fontosnak a személyes szemrevételezést, de kijelenthető, hogy az 1943. augusztus 22-én Rákosmezőn felavatott, 70 méter magas magyar ejtőernyős ugrótorony sokban merített a Lengyelországtól megkapott dokumentációkból.

Fontos eleme emellett a lengyel katonai ejtőernyőzés történetének és a lengyel-magyar kapcsolatoknak a Magyarországon keresztül menekülő lengyel katonák, köztük Stanislaw Sosabowski ezredes (később tábornok), az 1. Független Lengyel Ejtőernyősdandár parancsnokának története, aki alakulatával együtt 1944 szeptemberében Hollandiában harcolt a németek ellen.

Stanislaw Sosabowski tábornok

Források:

- vitéz SZENTNÉMEDY Ferenc: Ejtőernyős csapatok kiképzése és alkalmazása angol, francia és lengyel megvilágításban (in.: Magyar Katonai Szemle IX. évf. 9. szám pp. 129 – 131)

- VADAS Mihály: A Légigyalogságról (in.: Honvéd Altiszti Folyóirat VI. éfv. 9. szám p. 19.)

- RESZEGI Zsolt Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest – Pápa 2013. pp. 152 – 155.)

- https://en.wikipedia.org/wiki/Stanis%C5%82aw_Sosabowski#France (letöltés ideje: 2019. 09. 02. 16:30)

Képek forrásai

http://bielskobiala.fotopolska.eu/1093000,foto.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanis%C5%82aw_Sosabowski#/media/F%C3%A1jl:Sosabowski_Stanislaw3.jpg

- Kiss Dávid -