Kedves Barátaink!

Ahogy ígértük, következzék egy összefoglaló a Szent László Menet Bronz távját teljesítő hagyományőrzőink egyikének tollából:

Az úr 2017. évének, június havának 22. napján elvégeztük szentéletű lovagkirályunk, a magyar gyalogság védőszentjének, Szent Lászlónak a tiszteletére a róla elnevezett emlékmenetet Tatán, a Honvédség meghívására. Alább olvasható az én szubjektív visszaemlékezésem.

Menetfelszerelés

Három fős járőrünk, melyben jómagam az egészségügyi háttérbiztosítást adtam, tett meg 32 kilométert a Gerecsében.

Hogy mit jelentett ez a gyakorlatban? Számomra ezt:

Vonattal mentünk Budapestről Tatára, az úton mindenki fegyelmezett, de izgatott volt. Tatán 12:30-kor indítottak minket útnak egy gyors regisztráció, és eligazítás után.

"Névre szóló" útravaló

Összesen kilenc checkpoint-on kellett lukasztanunk a versenylapot, érdekesebbnél érdekesebb tájakon. Természetesen az induláskor sok volt az ismerős Szolnokról, a Hadtörténeti Múzeumból, és más katonai alakulatoktól. A hangulat teljesen bajtársias volt, mire leértünk, már elterjedt, hogy jönnek a "hagyományőrzők", és többen, akik könnyű felszerelésben, vagy éppen pólóban, rövidnadrágban vágtak neki a távoknak, csak a fejüket csóválták a 25-30 kilós, ugyanennyi éves felszerelésünk láttán.

Csoportkép indulás előtt

A túrának a hőségriasztás, a határhelyzet, és más feladatok miatt igen kevesen vágtunk neki, összesen 88 fő indult el. A legnagyobb kontingenst az US Army felderítői adták (4. ID 3ABCT 4-10CAV "Apache" század), akikkel később úton útfélen találkoztunk, és akik a megindulásunkat hitetlenkedve, és nevetgélve szemlélték.
A kezdés egyáltalán nem volt veszélyes, Tata gyönyörű, a helyiek barátságosak, a lányok kedvesek, és csinosak. Az első kilométereken a 32-ből nem volt semmi gond. Vidáman talpaltunk, tisztelegtünk amerikainak, magyarnak, egyenruhásnak, helyi kisfiúknak (akik pacsiért is sorban álltak a "katonáknál"), és élveztük az együtt töltött időt, ebben a gyönyörű városban. A Gerecse viszont igazán embert próbáló terepnek bizonyult a továbbiakban, ami igazán sokat tanított nekünk.

Kergetjük az amerikaiakat :)

Még a városban találkoztunk először közelebbről az amerikai katonákkal, akik eltévedtek - nem volt GPS-jelük, így a mi segítségünkkel találtak rá a helyes útra. Innentől többé-kevésbé együtt mentünk, beszélgettünk, lévén mindhárom harcosunk jó angolos. Kiderült, hogy a srácok zöme fiatal, 18 - 20 éves katona, akik egy lovassági (gépesített) felderítő alakulat tagjai.
Igazán elképedtek, amikor közöltük, hogy mi viszont civil hagyományőrzők volnánk, mert ők azt hitték, hogy valami különleges egység tagjaival találkoztak.

Bajba jutottunk

Innentől nőtt egyre gyorsabban egymás iránt a tisztelet, hiszen együtt meneteltünk, figyeltünk egymásra, és beszélgetve jobban fogytak a kilométerek is. Sokat megtudtunk az ő hadseregükről, az életükről, ők pedig a mi munkánkat ismerték meg. Igazán bajtársias légkör alakult ki, amiben megosztottuk egymással a szőlőcukrot, figyelmeztettük egymást, hogy fogyjon a víz, hiszen a nyári hőségben ez igen fontos.
A gond akkor kezdődött, amikor a várost felváltotta a hegy. A szervezők 680 méteres szintemelkedést ígértek, és ezt maradéktalanul be is tartotta a Gerecse, ráadásul omladékos, köves talajjal nehezítve.

Innen csak felfelé vezet az út!

A hegyek között magunkra is egyre jobban elkezdtünk figyelni, hiszen tudtuk, hogy ha nem osztjuk be az erőforrásainkat, baj lesz. Folyamatosan figyeltük egymást, tudtuk kinek mi lesz a baja, mi a gyenge pontja, csak az volt a kérdés, mikor jön a holtpont, és hogyan segítsük át azon egymást. A célunk a táv együttes teljesítése volt, nem a győzelem.
Menet közben, egy sziklás ösvényen felfelé kapaszkodva találkoztunk a tatai Zsaruellátó egyik hölgytagjával, aki már tavaly is indult. Folyamatosan panaszolta a hőséget, a déli indulás nehézségeit, de nagyon jó tempóval ment előre. Itt-ott találkoztunk még vele az úton.
A nagy meglepetés az emelkedő tetején, a Vadászháznál ért minket, ahol egy nagy frissítőpont várta a tikkadt szöcskenyájak helyett a kimerült harcosokat. Az amerikaiakkal együtt futottunk be, akik le is rogytak azonnal pihenni. Volt, aki a mellkasát fájlalta, volt aki a lábát, érződött, hogy még ezeket a jól képzett, fiatal katonákat is megrágta a hegy.

Mi pihenésképpen a pontőrökkel kezdtünk beszélgetni, akik először azt kérdezték melyik alakulattól vagyunk, hol szolgálunk, majd azt, mi is ez a hagyományőrzés, honnan jött az ötlet, hogy belevágunk? Beszélgetve láttuk a szemükben a növekvő tiszteletet, amikor rádöbbentek, hogy ez itt valóban egy teljesen civil különítmény, ami jobbára efféle teljesítmények hajszolásával tölti a napjait.
A beszélgetés végére derült ki, hogy ők maguk valódi felderítő katonák, éppen ezért érdekelte őket a „régi idők focija” ennyire. Kiváló hangulatban töltöttünk itt el viszonylag sok időt, a pontőrök minden jóval kínáltak minket friss gyümölcstől az energiaitalon át a mézes puszedlikig, és a zsíros kenyérig, amit az amerikai katonák el is neveztek „Hungarian Hamburger”-nek.

Itt hangzott el búcsúzáskor egy felderítőtiszt szájából egy mondat, mely szerint:
"Azzal, hogy ti ebben a cuccban nyomjátok le a távot, simán kiérdemelnétek a felvarrót is."
Soha nem voltam büszkébb magunkra.

Az elbeszélgetett idő után tovább álltunk, és egyre nehezebben fogyott a táv. Kijöttek a bajok. A parancsnokunk volt a legfelkészültebb, mint tapasztalt túrázó, és a mindennapokban is sok mozgással járó munkát végző kerékpáros futár.
A csapatunk másik tagja soha nem csinált még ilyet, hatalmas fába vágta a fejszéjét, igazából nem is tudta mit vállal be, de igyekezett derekasan helytállni, bár láttam rajta, egyre rémültebb, és leharcoltabb, ahogy csak nem akart felbukkanni az a célvonal.

Szép erdő, ronda fotón.

Én fejben teljesen rendben voltam, motiváltan, elszántan mentem előre, de a térdem, a lábam kezdte feladni, lelassított, fájt, bosszantott, és ingerültté tett, amit a másik két bajtársamnak kellett elviselnie.
Ekkortájt, az egyre gyakoribb pihenők egyike során találkoztunk a Zsaruellátós hölggyel, aki vidáman közölte, hogy "Most hánytam, de megyek tovább mindjárt!"
Innentől nem nagyon volt kérdés mit kell tennünk, így hozzá igazodva, vele együtt haladtunk tovább. Megosztottuk vele a vizünket, kapott multivitamin pezsgőtablettát is az elvesztett só és cukor pótlására, és hozzánk csapódott. Ez mindenkinek jót tett, hasznosak is voltunk, a hölgy sem maradt egyedül, és mi is lassíthattunk anélkül, hogy puhánynak éreznénk magunkat.

Haladunk - haladunk

A célhoz vezető utolsó kilométereken a legfiatalabb túrázónk már komoly fájdalmakról motyogott, én ha kedvem úgy tartotta kurjantottam a térdem állapota feletti örömömben egy-egy nagyot (azaz jajgattam, sziszegtem, és botorkáltam), még a parancsnokunk is szorosra húzott hátizsákkal, keresztbe tett karokkal, csendben poroszkált.
Hihetetlen jól esett a kapcsolattartó tiszt, Balog Nándor hadnagy úr megjelenése, aki a célegyenesben végig kísért, biztatott minket. Vele együtt értünk be a célba, ahol a szervezők, és a már befutott csapatok örömujjongása, elismerő tapsa fogadott minket.

Célfotó - megcsináltuk!

Igazán jó érzés volt, nagyon sok fáradtságot kihúzott a lábunkból a sok gratuláló magyar, amerikai, akikhez valahogyan eljutott már a hírünk, és az, hogy van egy kis elszánt csapat az országban, akik erejüket, idejüket nem sajnálva igyekeznek megfelelni az általuk vállalt hagyományok támasztotta követelményeknek, és nem félnek egy kicsit piszkosan, sárosan, véresen hazamenni ha arra kerül a sor.
Az átadási ceremónia rövid volt és velős. Egy gyors jelentéstétel, mely szerint a felderítő hagyományőrzők HIÁNYTALANUL, és EGYÜTT értek be a célba, egy kemény kézfogás, "Hazámat Szolgálom", és megkaptuk a jelvényeinket.

Az emlékjelvény

Talán azért is volt sietős, mert az amerikai bajtársak közül ekkor már hárman feküdtek a padlón orvosi kezelés alatt kiszáradás, ficam, vagy más túrabaleset okán, a rádióból pedig folyamatosan jött az eltévedt, szétszakadt csapatok, egyéni sérültek kimentésének forgalmazása.

Még megköszöntük a szervezőknek, hogy tető alá hozták minden nehézség ellenére ezt a remek túrát, külön a kedves és csinos ügyintéző lányoknak, hogy ügyintéztek minket, majd könnyítés, és pihenés következett.
Feltett szándékunk volt megvárni a Hadtörténeti Múzeum csapatát, akikkel két nappal később újra találkoztunk a Múzeumok Éjszakáján, így addig csendben nézegettük a túra „veszteségeit”, és számba vettük a saját sérüléseinket. Mindhármunk talpa, lába megsínylette a túrát, még napokkal később is éreztük az izmainkban a megtett utat. Vízhólyagok, vérhólyagok szép számmal akadtak, a vállunkat lehorzsolta a hátizsák, a nyakunkat kiégette a Nap, de ahogy egyikünk megjegyezte:

„A fájdalom elmúlik, a dicsőség örök!” – és valóban, megharcoltunk a távval, végrehajtottuk a feladatot, és közben rengeteget tanultunk magunkról, egymásról. Ez a katonai teljesítménytúrák szépsége, és ezért vagyunk büszkék arra, hogy helyt álltunk.

A szervezők valósággal körülzsongtak minket, százados főzte a kávénkat, külön nekünk kenték a zsíros deszkát, mindenből bármennyit ehettünk. Tökéletesen megérte végigharcolni a távot!
Végül Róth százados úr, a testnevelő tiszt kocsiba tett minket, és elfuvarozott a lefoglalt szállásra, miközben körülöttünk mindenki azt hangoztatta, hogy jövőre a laktanyában KELL aludnunk, ne fizessünk külön szállásért. Igazán megható volt a tatai katonák vendégszeretete!

Én itt is szeretném megköszönni a két testvérkémnek, hogy nem hagytak se előre, se hátra, és külön a másnapi rekreációs sántikálást, aminek során a tataiak, katonák, rendőrök és civilek sokszor előre köszöntek, hiszen emlékeztek ránk az előző napról. Közös képekre álltunk meg az utcán, volt, aki csak kezet fogni jött oda, akadt, aki a hagyományőrzésről kérdezett, mi pedig örömmel válaszoltunk minden kérdésre, egyenruhánkon a teljesítménytúra jelvényével.

Összegzésként elmondhatom, hogy nagy élmény volt együtt menetelni mindazokkal, akik rajthoz álltak, és megharcoltak magukkal,, és a Szent László Menet különböző távjaival.
Gratulálok mindenkinek, akár célba ért, akár nem, hiszen kiváló szervezéssel, remek társaságban vehetett részt egy olyan megmérettetésen, ahol valóban bajtársak között meneteltünk, és sokat megtudhattunk arról, mit bírunk. Jövőre találkozunk!

Együtt értünk be!

Köszönöm az MH 25. Klapka György Lövészdandár szervezőbizottságának, hogy megszervezték a túrát, Róth százados úrnak a sok segítséget, Balog hadnagy úrnak a szervezést, Baczoni őrnagy úrnak és Soós százados úrnak a jó kis indulás előtti beszélgetést, és a rajtfotót, Sznopka zászlós úrnak, hogy ránk köszönt, és nem felejtette el a közös ötletünket, és még sokaknak másoknak, hogy együtt lehettünk!

Kiss Dávid
hagyományőrző őrvezető