Kedves Barátaink!

Egy egykori mélységi felderítő katona, T. A. az MN 3100 fedőszám alatt Szolnokon működő 34. Önálló Felderítő Zászlóalj katonája adta hozzájárulását az alábbi visszaemlékezés közléséhez. A visszaemlékezés történetek, helyek, emlékek kronologikus, mégis különálló füzére, mely egyedülálló betekintést nyújt a múlt ezen eltitkolt magyar különleges alakulatának mindennapjaiba. A szerkesztés során ezeket a különálló epizódokat mi is szétválasztottuk, elkerülendő a félreértéseket. A zárójelben beszúrt szerkesztői megjegyzések csupán a történet könnyebb követését segítik, egyes kifejezések pontos magyarázatát tartalmazzák, első sorban fiatalabb olvasóink kedvéért. Terjedelmi okokból a visszaemlékezést két részletben közöljük.
A 34 évvel ezelőtt megkezdett sorkatonai szolgálatra visszatekintő írás szerzője törekszik a történeti pontosságra, és a hitelességre, bemutatva ezt a különleges, zárt világot, mégsem tolja magár előtérbe. Ahogy mondta „csak egy voltam a többi közül, ezek nem az ÉN, hanem a MI történeteink.”

Jó szórakozást kívánunk a visszaemlékezéshez, és köszönjük a szolgálatot!

„MN 3100, ahogy én látlak most”

Nekem a kötelező katonai szolgálat teljesítésével szemben egyetlen elvárásom volt. Szerettem volna hasznosan, értelmesen eltölteni azt a 18 hónapot, amit elvesznek majd az életemből. Ez az elvárásom már a Déli pályaudvaron dugába dőlni látszott. Egy külön vonatnyi tömeggel Szombathelyre vittek. Egy páncélos hadosztály aknavetőse lehettem volna. Ez kb. 2 hetes érdemi képzést jelentett, amit csak az idő eltöltésére való unalom követett. Hét században kezdtük meg az 1 hónapos alapkiképzést az egyik tízemeletes panel-tömb hét emeletén. Minden alkalommal mikor az ebédlőbe vonultunk az öreg katonák az ablakokban ülve üvöltötték: „Kopaszok! Meg fogtok dögölni!” Alig várták, hogy feltöltsék velünk a létszámot.
Voltam kollégista, éltem már addig külföldön, 24-25 évesként nem féltem, hogy valami új helyzetben ne tudnám megvédeni magam. De az értelmetlen és számomra hasztalan időtöltés gondolata egyre nagyobb szorongást és dühöt okozott.

Egyik este századsorakozót rendeltek el, mind a hét emeleten. A győri csapatfelderítők tisztje kereset olyan katonákat, akik vállalják az ejtőernyős ugrást. Gondolkodás nélkül igent mondtam és másnap hét társammal már vittek is repülő-orvosi vizsgálatra Lentibe. Négyen-öten meg is feleltünk. Hétvégén úton voltunk három társammal, vonattal Szolnokra, egy hét múlva esküt tettünk a szocialista hazára... és nem volt tőlem boldogabb katona!

1983.aug. 25 - 1985. febr. 14-ig szolgáltam az alakulatnál. Tisztjeink, parancsnokaink, képzettek, elhivatottak és emberségesek voltak. Ideológiai szempontból nem foglalkoztak az épülésünkkel. Már olvastam akkor a Beszélőt és más szamizdat (illegálisan kiadott és terjesztett F. B.) kiadványokat. Politikai képzésen vitatkozhattam ’56-ról, szerintem nem került be a jellemzésembe. Már csak egy-két politikai tiszt jelenléte emlékeztettek arra minket mi volt ebben a rendszerben egykor. Velük még nem volt tanácsos vitába szállni, de ezt már ők is inkább megkerülték, nem volt részük a kiképzésünkben. Nem úgy, mint más alakulatoknál.

Egyedül a tisztesképzőn (honvédnél magasabb rendfokozatba és beosztásba való előlépést megelőző tanfolyam F. B.), ahová nem kívántam menni, találkoztam az egyikőjükkel. Kérdésére nyíltan jeleztem, hogy én nem kívánok itt lenni. Majd az alaki képzés gyakorlásán is hülyére vettem a figurát. Fenyegetett és visszaküldött a századhoz, jó néhány eltáv (eltávozás, katonai szabadságolás F. B.) megvonásával úsztam csak meg. Sorsom nem kerülhettem el, mert bár rendfokozatot nem kaphattam, még is én voltam honvédként másfél évig, a tízes csoport vezetője. Ez elégé példa nélküli volt.

Ide mindenki önkéntes vállalás útján került. Vállalni kellett az ejtőernyős ugrást, de a kiképzés vagy később a szolgálat alatt ezt bármikor meg is lehetett tagadni.
Már az alapkiképzés alatt megkezdődött az ejtőernyős földi felkészítés Furkó Kálmán százados (a szolnoki mélységi felderítő zászlóalj legendás testnevelő tisztje, és közelharc-kiképzője F. B.) vezetésével. Nekem hétfőn reggel, mintha ez lenne a legtermészetesebb: bekapcsolódtam a kiképzésbe.

A bemelegítés még ment is, de amikor a csoportok felsorakoztak, az eje. (ejtőernyős F. B.) szerek előtt már mindenki tudta a dolgát… csak én nem. Persze, hogy a gépelhagyás-szivacsgödröt fogtam ki. Másodikként rohantam fel a lépcsőn, és gondoltam, majd ránézek az előttem ugró mutatványára, aztán fog az menni. Azt láttam, hogy magasan leszek, és nem szabad megtorpannom, mert akkor ugrani sem merek majd, - de hogy engem innen a nyulakhoz (a gépesített lövész katonák gúnyneve F. B.) nem visznek vissza, az is biztos!

Le is dobtam én magam, de mint egy medencébe, kicsit fejjel előre, de inkább egy nagy hasas becsapódással! A szivacsból kifelé már a százados rántott ki, hogy mit művelek itt, de aztán tisztáztuk a helyzetet és az újonnan jöttek is végig vették a tanszereket. Látványos volt a bitón lezuhanva földet érni, könnyű volt a drótkötélpályán csúszva a becsapódást gyakorolni, a forgókerékben szédülni, de a legdurvábbak azok a kis nyavalyás fapadok, vagy mik voltak. Páros zárt lábbal ugrálni előre, ugrálni oldalazva a végkimerülésig. Befejezésnek a focipályán felugrás és földet érés gyakorlása félvállas guruló átfordulással, aztán ismét talpon és oda-vissza. Hamar megtanultam, hogy amikor már „ezt nem lehet kibírni”, akkor még bizony, nagyon sok minden ki lehet bírni. De ehhez néhány reggel, a korlátba kapaszkodva hátrafelé kellett lejönni a lépcsőn az izomláz miatt. Aztán ment minden, mint a karikacsapás… a következő megpróbáltatásig!

Felkészítés az "ejtőernyős kertben".

(…)

Néhány álmatlan éjszakát okozott még a többiek kóstolgatása, mert ők civilben, a megyei MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség, a hadseregen kívüli katonai felkészítés országos szervezete F. B.) klubokban egy alapkiképzés és hét bekötött (tanuló) ugráson már minimum túl voltak. Én meg ismerni sem ismertem olyat, aki látott volna már ejtőernyőst! A felderítőkről sem tudtam semmit, de tudtam maradnom kell, itt a helyem, itt a „frontvonalban” lehetek. Fene sem akar az unalmas „hátországban” sunnyogni! Új bajtársaim, magukat is biztatva engem cikiztek, hogy ki merek-e majd ugrani? Persze bennem is komolyan felmerült: tényleg, ki merek-e majd ugrani? Hogy fogok a kritikus pillanatban reagálni?

Aztán így okoskodtam magamban: mivel igen nagy százalékban sikeresek az ugrások, kis odafigyeléssel valószínűleg az enyémek is azok lesznek. A saját félelmemmel kell majd csupán megküzdenem, ami persze nem lesz kevés. A felkészítés alapossága meggyőzött arról, hogy ura tudok lenni a helyzetnek. Hamar ledolgoztam a tudásbeli lemaradásomat. Fokozta az önbizalmamat, hogy mindenki a nulláról kezdte. Az első hajtogatópárom már 299 ugrásnál tartott, de velem együtt hajtogatta a focipályán az RS-4 (az NDK-ban gyártott, a Magyar Néphadseregben, és a Magyar Honvédségben is rendszerben tartott körkupolás katonai ejtőernyő-típus F. B.) kupoláit mintha sosem látott volna még ilyet. Nem számított honnan jöttél, mennyit tudsz, ha nem voltak előírásszerűen lapolva a kupola szeletek, Derzsi István főtörzs úgy rúgta szét bárkiét, mintha máris az életünk függött volna tőle. Még csak haragudni sem tudtunk rá ezért.

Máig érvényes gondolat mentén aztán, számot vetettem azzal is, „legfeljebb meghalok!” Ijesztő volt ez elsőre, de amint tudatilag ezt elfogadtam, talán nevetséges, de annyira megnyugodtam, hogy gyakorlatilag sem az első, sem a többi 66 ugrásom előtt nem éreztem nagyobb félelmet. Olyan komoly ön-szuggesztió lehetett ez akkor, hogy mai napig is csökkenteni tudom vele a szorongás faktoromat. Na és, legfeljebb meghalok! ...ha ezt el tudod magaddal fogadtatni sok homályos félelemtől megszabadulhatsz. És még csak meghalni sem kell érte. Nem lettem én ettől sem bátrabb, sem könnyelműbb, de cselekedeteimben kevésbé vált gátlóvá a szorongás. Ha többet nem is nyújtott volna az ejtőernyőzés, már ezért is bőven megérte volna!

(…)

Az eje. táborra való felkészülés közben megalakultak a mélységi felderítő csoportok, az MFCS-k. Mindig 5 felderítő, plusz 2 felderítő-távírászból állt egy csoport. Kilenc MFCS csoport, illetve 5 fő gépkocsivezető alkottak egy századot. A mi századunk az első emeleten, három körletben volt elhelyezve.

A zászlóalj törzsét a 3 felderítő század alkotta, mindegyik egyidőszakos állománnyal. A III. századként mi voltunk a kopaszok (a frissen bevonult, újonc katonák gúnyneve F. B.), II. a gumik (a katonaidejük másodidőszakát töltő katonák gúnyneve), illetve az I. században voltak akkor az öreg katonák (az utolsó sorkatonai időszakot töltő, leszerelés előtt álló katonák F. B.). Volt még egy híradós század illetve egy hadtápos szakasz az emlékeim szerint, ők vegyes időszakosak voltak.

Minden MFCS csoportban volt egy kijelölt mesterlövész, aki egy Dragunov mesterlövészpuskát kapott, és erre irányuló lőkiképzést a lövészeteken. Mi a 7,62-es AMD-vel (AMD-65 gépkarabély F. B.) lőttünk viszonylag sokat. Volt részem lőni világító lövedékkel, éjjellátó-készülékel, hangtompítóval, illetve a PA 63-as pisztollyal, ami a felszerelésünket is alkotta. Gyakorlaton, kihelyezéseken használtunk még egy irány-jeladót (R-255PP típusú vevőkészülék F. B.), ha meg kellett egymást vagy a teherzsákot keresni.
Volt nálunk egy kézi, rádió adó-vevő (R-392A rádió adó-vevő F. B.) a csoporton belüli kommunikációhoz illetve a távírászok az általam csak „ügynökrádióként” ismert készülékkel jelentettek „haza”. Századonként, ha jól emlékszem, egy MFCS, - nálunk a 90. csoport - műszaki kiképzést kapott. A szentesi Tisza-parton voltak táborban, robbantási és nehéz búvár kiképzést tartottak minden időszakban. Emlékem szerint nagyon élvezték „Gronyár-ral”, a csoport pk-val.

Mélységi felderítő csoport túlélési gyakorlaton

Csőke Pál volt a század-parancsnokunk, hírből ismertük csak, az egész időszakunk alatt vezényelve volt, így a rangidős, a 10-es csoportunk főhadnagy parancsnoka látta el a feladatát. A 20-as és 30-as csoport élén is egy tiszti rangú parancsnokolt, aztán rangidős sorrendben tiszthelyettesek, de mindenképpen hivatásos állt minden csoport élén. (Bencsik, Rózsa, Juhász, Derzsi, Hangodi… ) Kiss főtörzs, -Donga- volt az ellátmány felelőse.

(…)

Az ugrótáborunk a szandaszőlősi reptéren zajlott. A felszerelési- és hajtogató hely a reptér szélén volt kijelölve. Az időjárás nekünk kedvezett, egész héten ideális volt a széljárás. Az Ancsához (szovjet Antonov An-26 szállítórepülőgép F. B.) szokott társaságot is magával ragadta és csak fokozta az izgalmat a három dübörgő Mi-8-as (Mil Mi-8 szállítóhelikopter F. B.) érkezése. Készségszinten elsajátított tudásunkkal felvértezve, magabiztosan álltunk fel a felszerelő vonalhoz, hogy a hevedereket még utoljára leellenőrizzék rajtunk. Amikor felszereltünk és megindultunk egyes sorba a dübörgő helikopterek felé, azok tökéletes pillanatok voltak. Ezt már csak a másod-időszakban, a hadgyakorlatokra történt bevetéseknél, az AN26-osba való beszállások tudták felülírni.

AN-26-os szállítógép Szolnokon

Most még volt előttünk 7 bekötött ugrás, hogy szokjuk meg a levegőben való mozgást, mielőtt ugorhatjuk a stabilizátoros, 10-15 másodperces késleltetéssel történő ugrásokat. Gördülékenyen mentek ezek a körök, ha jól emlékszem naponta hármat ugrottunk, közben meg bőszen hajtogattunk. Az egyik legmeglepőbb élményem a remegő, zajos gép elhagyása utáni végtelen csend volt. Bekötött ugrásnál nem sokat lehetett élvezkedni. Mire észbe kaptunk már földet is értünk. Eseményként (az üzemszerű működéstől eltérő, rendellenes jelenségeket nevezik repülőeseménynek F. B.) egyszer a nyíló hevedercsat koccolt az arcomon, majd egy leoldásra emlékszem földet éréskor, elkerülendő a kutyázást (az a kellemetlen helyzet, melynek során az ejtőernyőbe belekapó szél végigvonszolja az ugrót a földön, aki négykézláb, vagy hason-háton csúszva igyekszik azt megfékezni F. B.). Az utolsó ugrások között mindenkinek volt egy kötelező mentőernyő nyitás is.

Talán, ha egy rendkívüli esemény volt a tábor ideje alatt. A laktanyaudvarunkon, sátrakban települtek a győri, szombathelyi, egri mélységisek (a felderítő zászlóaljak mélységi felderítő századai F. B.) is az eje. tábor idejére. Közöttük volt egy összecsúszás, ahol a nyíló ernyő zsinórzatába gabalyodott a fölötte nyitó. Bokasérülést szenvedett. Aztán a késleltetett ugrásoknál már én is megértettem, mire mondták az ejtőernyősök, hogy a zuhanás „a második legnagyobb élvezet” a világon! És tényleg! J

(…)

Ciklikusság volt az ugrásokban, sokáig nem kellett, majd a bemutatók vagy a hadgyakorlatok előtt voltak gyakorló ugrások is több napon keresztül. Ugrottam Mi-8 és AN-26-ból, ugrottam terepen, éjszaka, esőben, ugrottam kétszer a Dunába, és persze teljes fegyverzetben és a hátizsákkal amivel lépni is alig tudtunk. Kétszer kerültem,”helyzetbe”, mind kétszer szándékosan.

Egyszer gyakorló ugráson 3 másodperccel túlcsúsztam. Én tudtam mit csinálok, de látványos volt és komoly kioktatást kellett végig hallgatnom Kovács őrnagy az ugrató-parancsnoktól.

A másik Nagyvázsonyban volt egy nagyszabású bemutatón. Itt minket dobtak be elsőként egy domboldalba ejtőernyővel majd egy lövész-páncélos alakulat lendült támadásba a mi cél-meghatározásunk alapján. Két-három napja már készültünk rá és lazák voltunk, mert nekünk csak ugrani kellett. Közben sok pihenő volt, Lacsi kapitány (Faragó László ejtőernyős százados, legendás felderítő tiszt F. B.) tartott „előadást” a „tripla leszúrt Rittberger”, és a „hogyan fecskézzünk a levegőben”, témakörből. A fecskézés (ilyenkor az ugró bal kézzel fogja a kioldót jobb kéz szimmetrikusan a hevedert, a lábak vállszélességű terpeszben vannak . F. B.) fortélyát így kitanulva akartunk mi is kísérletezni. Ugráskor Sztoja elfelejtette mit beszéltünk meg előtte, én viszont nem, de így egyenesen felé zúgtam. Ezt látva azonnal hasra fordultam és kitéptem a kioldót, amitől meg idő előtt nyitottam. Lentről ez is jól látszott és nem dicséret járt érte most sem.

(…)

Talán az egyik vízi ugrásból lehetett volna még bajom. Tudtommal mi voltunk az utolsó ugrók 1984-ben (talán még 1988-ban volt ilyen?) akik még ugrottunk a vízi- és légi parádén. Főpróbát tartottunk, augusztus 17-én Dunakeszinél. Első ugróként sokat kellett a levegőben visszafelé utaznom, hogy a vízbe érjek és ne a parton landoljak. Sikerült is eljutni a víz fölé csak már nem volt időm széllel szembe fordulni, és az ernyő a zsinórzattal mind a nyakamba hullott. Két-három karcsapás után úgy rám tekeredet a zsinórzat a vízben, hogy csak a csuklómat tudtam kiemelni. Az már csak ráadás volt, hogy az értem jött ROCSO (rohamcsónak F. B.) rotorja majdnem feltekert zsinórral, ernyővel együtt.

A parádén aztán már jobban lehetett manőverezni, hiszen a parlament előtt a legszélesebb a Duna. Az ugrás különlegessége abból fakadt, hogy extrém alacsonyról kellett ugrani. Két hullámban ugrottunk 400 és 600 méter magasságból bekötött ugrást. A vízből kiemelés roham-csónakokkal történt, a Batthyányi térnél kialakított mólón. Nekünk ez hadgyakorlat volt, harci feladatként hajtottuk végre, fegyvertelenül. Ennek ellenére a parton lehetőséget kaptunk találkozni barátokkal, családtagokkal mielőtt buszra szálltunk és visszatértünk a laktanyába.

Ejtőernyős ugrás Augusztus 20-án a Dunán

(…)

A hosszú szüneteket követő ugrások előtti éjszaka jelent meg a szorongás az állomány tagjai körében. Volt, aki bevallottan félt és valósidejű jelét is adta ennek. Volt, aki csak később tudott róla beszélni. De emlékem szerint bíztatólag voltunk egymás iránt. Az első ugrást még mindenki megugrotta, többek szerint a következő 2-5 volt a kritikus. Az MHSZ-nél kiképzett ugrókkal már nem is nagyon volt baj. A magamféle jött-mentek közül volt még lemorzsolódás.

Egy fiú – a második ugráshoz vonultunk, amikor én is láttam milyen feszült és tétova – a helikopterhez érve nem szállt be, hanem kétségbeesett, kirántotta a kioldót, amitől a földre hullott az ernyője. Persze azonnal kikapták a sorból és többé nem ugrott. Nem büntették meg érte, de áthelyezték a laktanyán belül, disznópásztor lett. Egy kis sertéstelepe volt valamelyik nyúl alakulatnak hátul és itt láttuk minden nap bevetésen. Később is volt 2-3 ember, akik az eje. tábort végig csinálták, de aztán szóban jelezték feletteseiknek, hogy nem akarnak többé ugrani. Ők már ott töltötték ki az idejüket a felderítő csoportjuknál.

Alapos volt a felkészítés, féltettek, persze minket is féltettek, de a tisztjeink a rendkívüli eseménytől is tartottak. Emlékszem egyszer visszahozták a századot AN26-al egy Szolnok környéki bemutató terepugrásról, mert határeseti volt a szél, pedig egy „pizsamás” (a magas beosztású főtisztek, tábornokok gúnyneve, melyet barna színű fésűszövet díszegyenruhájuk után kaptak F. B.) tábornoknak szólt volna a bemutató. Idegesítően köröztünk is egy ideig a levegőben, aztán mikor mégis lefújták az ugrást, tömeges megkönnyebbülés kísérte a sisakokba ezt a landolást. Közre játszhatott a lefújásában, hogy a 20-as csoportból a Hori, az előző napon ugyanott egy zsombékra ugrott fél lábbal és a másik térde csúnyán luxálódott (kificamodott F. B.). Kórház lett belőle és hosszú rehabilitáció, később sem ugrott már velünk.

(…)

A felderítő munka az eje. tábor után kezdődött. Az első kihelyezésünk Pusztavacson volt. Itt ástuk az első bázist (a mélységi felderítők álcázott „szállása” a működési területen, ahonnét különböző feladatokra indulhatnak F. B.), itt ástuk az első refit (rejtett figyelőt, a felderítő katonák álcázott megfigyelőállását F. B), gyakoroltuk a felderítő mozgást, tájékozódást, menetgyakorlatot. A záró program egy 12 km-es menetgyakorlat. Térkép koordináták alapján kellett felkeresni a találkozási pontokat. A térkép nálam volt, és olyan iramot diktáltam, hogy a mért időeredmény alapján meg is nyertük a menetet, hétvégén a teljes 10-es csoport hazamehetett. Akkor már ez öröm volt, de menetközben halálos fenyegetéseket kaptam a csoporttól, hogy lassítsak. Csutkavágóval az élén, akinek a géppisztoly-dobás körén kívül kellett lennem, mert többször próbált leütni… komolyan féltem tőle.

Az ősz folyamán volt még egy könnyű kihelyezésünk Egerbaktán, ahol Donga keringett a Csepszon (Csepel D344 teherautó beceneve F. B.) platóján egy Pershing rakétával, amit nekünk kellett észlelni, felderíteni. Vagy az idő volt még szép, vagy sátorban aludtunk, de többre nem emlékszem belőle. Annál többre majd a két januáriból.

Ahogy beállt a rossz idő, tanterembe vonultunk, idegen-hadsereg, tereptan, túlélési ismeretek stb. Az volt a vicces, hogy hetekig tanulmányoztuk az osztrák, olasz, német harcjárműveket, olvastuk a nyomokat, de a hadgyakorlatokon a valóságban a BMP (szovjet eredetű páncélozott lövész-szállító harcjármű F. B.) vagy T-72 (szovjet eredetű harckocsi F. B.) volt a dilemma! Ez a bódés Csepel tűzvezetési pont, vagy csak kenyeres-autó? Mivel a saját technikáról semmit nem tanultunk, ám ellenükbe harcoltunk! Na, itt vettem sok hasznát a szombathelyi három hétnek. Többször is tartottak a kopasz századoknak fegyvernemi bemutatót, míg ott voltam. A teljes páncélos hadosztály szervezettségét bemutatták. Ültem BMP-ben, tarackon, harckocsiban, láttam vezetési pontot, rádió-átjátszót és hogy települnek, milyen az őrzés-védelmük. Később ennek még nagy hasznát vettem!

(…)

Az első időszak végén, a módszertani képzések után, januárban egy lezáró gyakorlatra került sor. Csoport (raj) vezetőként abban a „szerencsés” helyzetben voltunk, hogy ezt kétszer is átélhettük. Az akkori gumi század is gyakorlatozott előttünk ugyanott, és mi mehettünk velük szekundálni, vagyis részt vehettünk az ő munkájukban, mintegy mintát szolgáltatva, a saját csoportfeladat végrehajtásához.

Természetesen mínuszos, havas időben a Mátra már ismert hegyei közzé dobtak be minket. Fegyelmezett, összeszokott I. vagy II. százados, mindenben együttműködő volt ez a tízes-csoport. Földet érés után, jött az éjszakai menetelés a működési körzetbe, ahol aztán bázisépítés, a refi kialakítása és a járőrözés is zajlott, amiből gyakorlatilag semmire nem emlékszem. Annál élesebben viszont az éjszakai alvás helyetti rémálomra. Az éjszaka beálltával sátorlapokat feszítettünk fák törzsére egy szűk körbe, a szél ellen. Középre egy kis tüzet raktunk és ahhoz feküdtük le a földre, minél közelebb. Végeláthatatlan forgolódással egész éjjel, mert elől majd megégtünk, miközben a hátunk a fagyos szélnek volt kitéve. Elaludni nem tudtam, kábultan kellett megélnem az éjszakák minden percét.

Eligazítás terepen a téli fagyban

Utolsó napra viharossá fokozódott a szél. Próbáltunk egy fenyvesbe menedéket találni, de inkább a menetelést választottuk a kiemelés helyszíne felé. Egyik település szélén parancsnokunk Horváth főhadnagy, egy magas, szikár, kevés beszédű, barátságos katona, egy járőrtárssal vállalta, hogy szereznek valamit a túléléshez. Összeakadtak egy helyivel, aki aztán elszállásolta a faluvégi házába az egész csoportot. Házigazdánknak lett volna igénye, hogy a kiosztott kupica pálinkák mellé hallgassuk meg az ő katonatörténeteit is, de perceken belül ájult, hortyogó zombikat láthatott csak maga körül. Hajnalban mire a falu ébredezett, nekünk már csak a hűlt helyünk volt. Néhány órás regenerálódás után már könnyedén vettük a kilométereket a kiemelési ponthoz.

(…)

Rövid hétvégi pihenő után ismét a minyó-ban (a Mi-8-as szállítóhelikopter beceneve F. B.) voltunk, most már a saját csoportunkkal, útban a Mátra felé. Ennek a gyakorlatnak már teljesen más volt a dinamikája. A földet érésünk mintaszerű volt. Időközben a szél is elcsendesedett, a hideg megenyhült. A csoport, egymást biztosítása mellett, összeszedtük az ernyőinket és a közben odaért ejés kocsiba (az ejtőernyős szolgálat terepjárója F. B.) rejtettük el, az ellenség szeme elől.

Üzenetet kaptunk a csoport-parancsnokunktól, aki nem ugrott velünk, hogy egy néhány kilométerre lévő találkozási ponton találkozzunk. Itt a század Csepeljével felszedett és elvitt a működési körzetünk széléig. Nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem fog velünk éjszakázni az erdőben. Parancsba adta, hogy építsük ki az út mellett a rejtett figyelőt, az erdőben a bázist, és szervezzük meg a járőrözést. Pontban éjfélkor vissza fog jönni ellenőrizni, és ide adott 3 üveg pálinkát. Nyomatékosan meghagyta, hogy naponta csak egy üveggel ihatunk meg.

Ilyen könnyített indítás után persze úrrá lett a csoporton a „fesztivál és buli hangulat”. De nekiálltunk kiépíteni a bázist és a rejtett figyelőt. Úgy-ahogy haladtunk is vele. Naná, hogy legelőször az üveg pálinka fogyott el. Egészen ránk sötétedett már, amikor a bázis felől „Csutkavágó” jelent meg kezében a következő fél üveg pálinkával. Ő bizony elhagyta a géppisztolyát és ettől olyan ideges lett, hogy innia kellett egy kis pálinkát. Herceg attól lett nagyon ideges, hogy nélküle ivott, ki is kapta a kezéből… Karaktere alapján már tudtam, hogy egy géppisztoly és egy üveg pálinka veszteségét, Csucsu már nehezen fogja tolerálni. Mozgalmas lesz ez az éjszakánk.

Katonának kell ahhoz lennie valakinek, hogy átérezze azt az érzést: elvesztettem a fegyverem! Eleinte nem törődtünk vele, hogy nem találta. De az éjfél közeledtével egyre inkább áttevődött miránk is az ő szorongása. Sávokra osztottuk a lehetséges helyszíneket és úgy tapogattunk végig módszeresen mindent, míg meg nem lett. Kicsit nyugodtabban vártam az éjfélt. Amikor (a csoportparancsnok) megjött, rutinosan leellenőrizte a munkánkat és persze a pálinkákat. „Névnapom van!” idétlenkedtem a válasszal, hogy miért is szálltunk szembe a paranccsal és ittuk meg a második pálinkát? Parancsnokunkra nem volt jellemző, hogy piti dolgokkal szekálta volna katonáit, de mindig hihetetlenül feldühítette, ha parancsait nem vagy nem úgy hajtottuk végre. Felsorakoztatott most is minket egymás mellé, lerakatta a három üveget, de éreztem mi forr a levegőbe és kellő távolságot tartottam. Emlékem szerint három lövésből, három üveget talált el a pisztolyával, a sötétben. Az úton éppen egy üres Volánbusz haladt el, aminek a sofőrje megláthatta a torkolattüzet. „Valami baj van?” kérdezte balgán miközben kiszállt és jött felénk. „Takarodj te a büdös…” üvöltött rá, és ahogy megindult felé kilőtte a maradék tárat.

A hét további eseményeire már csak foszlányokban emlékszem. Az éjszakák most is brutálisak voltak, már akkor éreztem, hogy eljön az idő, amikor a térdem nem fogja ezt a földön alvást megköszönni. Dereng valami hogy az utolsó nap még volt egy behatolás a faluba, a készleteink frissítése céljából.

(…)

A felderítő identitásunk mégis csak harci körülmények között, a hadgyakorlatokon teljesedett ki igazán. A csoport pk. (csoportparancsnok F. B.) az első időszak végére teljesen levette rólunk a kezét. Összevontak minket a 20-as csoporttal és Rózsa főhadnagy vezetésével folytattuk a munkát. Abban az évben három hadgyakorlat is zajlott és mi mind a hárman részt vehettünk. Utólag tudom leginkább azonosítani, úgy mint Duna-84, a Pajzs-84 illetve Barátság-84 lehettek. Egyrészt az emlékemben már összemosódnak az idő- és térsíkok, másrészt soha nem is tudtuk, hogy mibe fogunk belecsöppenni. Volt úgy, riadó volt a századnál és kitelepültünk Újszászra a riadó-körletbe, sátrakban, gulyás- ágyúval (kerekes, hordozható tábori konyha F. B.)! A törzstől tartottak egy felkészítést ahol meghatározták a feladatainkat, a csoport pk-val pedig terepasztalon próbáltuk a tereptárgyakat beazonosítani, betanulni. De ez a terepasztalos felkészítés volt a tornateremben is.

A következő kép, hogy a Kilián egyik kifutópályája szélén dekkolunk órák óta. Mire aztán „Felszerelni!” és odagurul egy AN-26-os. A rámpa leengedve, a két hajtómű magas fordulaton dübörög. Egyes sorban vonultunk vagy inkább tipegtünk, a háternyő alá rögzített hátizsák miatt a géphez. A ráhangolódás, az ugrás előtti stressz, a dübörgő hajtóművek örökre emlékezetessé tették ezeket a pillanatokat.

Mélységi felderítő katonák készülnek ejtőernyős ugráshoz

Az első működési körzetünkre pontosan emlékszem. Már sötétedett mikor ugrottunk. A Kab-hegyi torony mellett volt a földet érés, és onnan kellett átgyalogolnunk Hárskút közelébe. Éjszaka… eső után sár… hanyatt-esések. Reggelre megvolt a bázis és indultunk járőrözni. A Herend - Bánd - Márkó vonalában várható páncélos ezred vagonírozás felderítésére kellett felkészülnünk. Rejtett figyelőt állítottunk a legvalószínűbb vasútállomás környékén. Nem volt nagy lutri, mert ráleltünk a széles hadiútra ami megrajzolta nekünk is az útjukat a lőtérre.

A járőrtársak naponta cserélődtek mellettem. Engem érdekelt a térképészet, a tájolás, sokat fejlődtem az alakulatnál futásból, de alkatilag még is csak gyalogló voltam, két korty vízzel (mindig volt belőle gond) egész nap kibírtam, civilben 10 óra alatt teljesítettem a „Mátrabérc 60” kilométerét. Szóval még az isten is járőrnek teremtett. Volt olyan társam, akinek nem volt térkép a kezében a 18 hónap alatt, de a legtöbbnek is kiesett belőle. Így aztán mindig én tévedtem el, engem zavartak meg a felszámoló-erők (a mélységi felderítő csoport elfogására, vagy megölésére kivezényelt katonai alakulatok F. B.), karhatalmisták (a rendőrség, határőrség, munkásőrség alakulatai F. B.), engem akartak lelőni az oroszok, de még a favágók is felnyomtak. Egyedül a gyerekeket sikerült rávenni tábla csokiért, hogy olvassák le a sátrakról a hadrendi számokat, mert ők ki-be mászkáltak egy falu közeli letelepült egységnél. Ja és ez hogy volt?

Egy órát is vártunk a falu közelében a forrásnál, a gyerekekre: tűnjenek már el onnan. De nem, ott játszanak rendületlenül. Álcaruha le, barna esővédő fel, akár civilnek is tűnhetnék. A gyerekek első kérdése: „Bácsi te vagy az-az ejtőernyős, akit keresnek a faluban a katonák?” Mondhattam le a csokiról. (Bár ebben a gyerekes történetben lehet, hogy keveredik némi század-folklór is, de az „átöltözés a forrásnál” biztos megvolt és a hadrendi számok is része volt a felderítésnek…).

(…)

Sztojával kaptuk a jelzést a refi-ből, hogy (a harckocsik F. B.) megindultak. Gondoltuk, ezt csak nem fogjuk kihagyni. Az erdő mellett volt a hadiút nyomvonala és a másik oldalán két méter magas sorba ültetett bokros-facsemetés kínálta a jó kilátást, de egyben a fedezéket is. Egy derékszögű kanyarnál, szembe a menetoszloppal, biztonságos távolságban hasaltunk a földön. Miután a csapatfelderítők FUG-ja (Felderítő Úszó Gépkocsi, kétéltű harcjármű F. B.) és még néhány könnyű jármű elment, bátran előbujtunk, hogy jobban lássunk. Ment már el addig mellettem harckocsi a betonon is, igaz lassan. Tudom, milyen brutális csörgő-zörgő hangja tud lenni. De ahogy ott békaperspektívából figyeltük ezeket a hatalmas lánctalpakat amint ráfordultak erre az egyenes szakaszra és egyre gyorsabban végre kihúzathatják... az minden képzeletet felülírt. Egy darabig tetszett is, de aztán közeledve a kanyarhoz vártuk, hogy majd lassítanak, de nem. Sőt szinte gyorsítanak. Nem bírtuk tovább, egyszerre ugrottunk fel, megmarkoltuk a fegyverünket, minden mást hátrahagyva futásnak eredtünk…

Egy rövid pánik-vágta után persze röhögve fordultunk vissza... Elképesztő volt, ahogy az orrunk előtt, 60-70 km-el rohanva befékezték az egyik lánctalpat, a másik nagy sebességgel derékszögbe fordította a harckocsit majd abban a pillanatban ismét meglódult ez a vasszörnyeteg. Frusztráló volt ez a beijedésünk, de néhány nap múlva, ha poén szinten is de revansot vettünk.

(…)

A páncélosok települése és a jelenlétük aznapra elvágott minket a bázisunktól. Vizünk, élelmünk volt, rádión jelentjük a bázis felé: éjszakára kint maradunk. A RÁF-osok (rádiófelderítők F. B.) persze bemértek és visszaszóltak, üzengettek nekünk. Ettől megnőtt a paránk, és biztonságos helyet igyekeztünk keresni éjszakára. Próbáltunk pihenni, de feszült várakozásban telt az egész éjszakánk, tudni illik kijönnek-e a keresésünkre a felszámoló erők? Fokozta a stresszünket a megzavart őzpopuláció egész éjszakás ugatása, amitől a kutyás keresés veszélyét fantáziáltuk, valószínűleg alaptalanul.

Jó lenne itt most nagy hőstetteket és poénos sztorikat leírni, de igazából melléfogások, bénázások és bebukások sorozata szült mindig csak némi kis eredményt. Egyik útvonalunkon például különösen veszélyesnek találtunk egy szakaszt. Egy műúton átkelve, fától fáig egymást fedezve óvatosan haladtunk két-három órán keresztül egy sűrű facsoportosban, anélkül, hogy bárkivel találkoztunk volna, amikor ismét egy műúton találtuk magunkat. Elkeseredetten észleltük, csak száz métert tévedtünk, hogy ugyanott kössünk ki ahonnan elindultunk!

Aztán volt, amikor profibban csináltuk és meg is találtuk őket. Egyik kevésbé gyakorlott járőrtársamnak kézjelekkel intek „csendet és állj”-t, hiszen előttem öt méterre jött ki a táborból két katona könnyíteni magán. De ő csak suttog, csörtet mögöttem „Hol? Kicsoda?”

Nem várom meg, hogy ők fedezzenek fel minket. Dühösen felugrom, kilépek a takarásból, újjal rájuk mutatva üvöltök a feszültségtől én is: „Itt ba’meg, nem látod?” Mondjuk katonát úgy még nem láttunk futni, de nem sokáig gyönyörködhettünk bennük, nekünk is kellett az ellenkező irányba. Mondjuk többet is megtudhatunk volna a táborról, de ezután már esélytelen volt.

Volt spontán behatolásunk, egy táborba. A támadásra készülő páncélosok kiszolgálását biztosító alakulatba botlottunk. Sem őrzés-védelmet, sem nagy mozgást nem érzékeltünk. Úrrá lett rajtunk a vadászösztön, hátha találunk valami használhatót. A teherautók az erdőszélén, sorban álltak az árnyékban. Kényelmesen végig kutathattunk néhányat. Fájdalom, de a haditervet nem találtuk. Személyes dolgokat, felszereléseket legfeljebb. Nagy volt a kísértés, hogy ott hagyjuk a kézjegyünket. De még volt 3 napunk a környéken, így csak magunkra szabadítjuk a figyelmüket. „Azért teremtsünk egy kis káoszt!” gondoltuk. A felszereléseket, személyes dolgokat átdobáltuk egyik autóból a másikba. Beértük ennyivel.

(…)

Vége az első résznek