Kedves Barátaink!

A szovjet ejtőernyősök világát bemutató interjú után újabb cikkel jelentkezik „KITEKINTŐ” című sorozatunk, melyben olyan ejtőernyős katonákat szólaltatunk meg, akik az általunk vizsgált korszakban más nemzeteknél párhuzamosan működő ejtőernyős alakulatoknál teljesítettek szolgálatot. Az alábbi, Pap Attila bajtársunk által készített interjúban az ismert had- és rendvédelem-történettel, katonatörténetekkel, valamint összeesküvés-elméletek hátterével foglalkozó szakíró, blogger, egykori rendőrtiszt, Tóth Tibor – tiboru történetével ismerkedhetünk meg, aki az egykori Román Néphadsereg ejtőernyőseként szolgálta le katonaidejét. Köszönjük, hogy elfogadta felkérésünket és az interjút képanyaggal is támogatta!

Felderítők Blogja: Mesélne magáról? Kicsoda ön, honnan jött? 

Tóth Tibor: Tóth Tibor vagyok, 1962-ben születtem Temesváron, 1987 óta élek Magyarországon. 1990-ben, a rendszerváltozás után 4 hónappal szereltem fel rendőrnek, ahol 2009-ig szolgáltam. Utolsó beosztásom szerint a Nemzeti Nyomozó Iroda Műveleti Főosztályának vezetője voltam, ezt megelőzően a Tanúvédelmi Szolgálatot irányítottam.

F. B.: Mikor vonult be?

T. T.: 1982. szeptember 29-én 10.00 órakor jelentem meg a caracali UM 01841-es katonai egység - hadrendi számán és teljes nevén a Román Hadsereg 56-os Ejtőernyős Ezrede - bejáratánál. A sors apró fintoraként ez a nap akkoriban a Fegyveres Erők Napja volt Magyarországon, de ezt akkor még nem tudtam. Önkéntesként jelentkeztem ejtőernyősnek és előfelvételis voltam, tehát mindössze kilenc hónapra rendezkedtem be.

F. B.: Hogy néztek ki a seregben a hétköznapjai?

T. T.: Hétköznaponként reggel hatkor volt az ébresztő a reggeli tornával, majd a tisztálkodás után reggeli következett kábé fél hét és fél nyolc között. Háromnegyed nyolckor volt a laktanyaparancsnok fogadása és az ezredszintű napiparancs-hirdetés az alakulótéren. A délelőtti foglalkozások nyolckor kezdődtek és délig tartottak. Az első hetekben természetesen az alaki foglalkozás és a fegyver- és felszereléskezelés volt a középpontban, aztán fokozatosan jöttek a szakfoglalkozások: ejtőernyőismeret, hajtogatás, ugrási incidensek megoldási forgatókönyvei, ugrási gyakorlatok "szárazon", emelvényről, majd az ugrótoronyból, satöbbi. Volt vegyvédelem, tanultunk robbantási alapismereteket -hogyan kell felrobbantani egy hidat, egy hajót, hol vannak egy épület statikailag gyenge pontjai, stb.-, de volt katonai közelharc, épületharcászati alapok, "túlélés a természetben" című foglalkozás, természetesen lövészet-előkészítés és éleslövészetek, fizikai állóképesség erősítése, akadálypálya, szóval elég széles spektrumát kaptuk a katonai szakmának.

De térjünk vissza a napi programra: délelőtt tíz körül kaptunk húsz deka kenyeret felvágottal, egy májpástétom-konzervet vagy valami hasonlót. Ebéd fél egy és fél kettő között (már ha a laktanyában voltunk), majd folytattuk a kiképzést, ilyenkor általában elméleti tantárgyakkal: volt például idegenhadsereg-ismeret is (az akkoriban ellenségnek számító NATO-tagországok egyenruháit, rendfokozati- és fegyvernemi jelzéseit, hadseregeik szervezeti felépítését, felszerelését és fegyverzetét oktatták ennek keretein belül speciális, titkosnak minősített tankönyvekből F. B.), szabályzatismeret. Ilyenkor volt az ideológiai oktatás is, ami nálunk szerencsére kimerült abban, hogy a politikai tiszt hetente kétszer bejött, felolvasta a pártlap aznapi egy-két cikkét, aztán távozott, mi meg ottmaradtunk a tanteremben és leveleket írtunk haza vagy olvastunk, beszélgettünk.

Délután négy óra magasságában jött az uzsonna, kábé hasonló választékkal, mint a tízórai, majd megint gyakorlati foglalkozások következtek hétig, amikor jött a vacsora, majd az esti program: körlettakarítás, felkészülés a következő napra, fegyver- és felszereléstisztítás és karbantartás, stb. Ha belefért az időbe és rendes volt az ÜTI, akkor még tévézhettünk is egy kicsit, majd negyed 11-kor takarodó.   

F. B.: Milyen felszerelést használtak?

T. T.: Az egyéni, hétköznapi alapfelszerelésünk nagyjából megegyezett a lövészekével: a Kalasnyikov román klónjának, az AKM gépkarabélynak a behajtható válltámaszú deszant-változata (PM-65 gépkarabély F. B.) volt két 30-as tartalék ívtárral, tisztítószettel és bajonettel. Volt még összecsukható nyelű gyalogsági ásónk tokkal, gázálarcunk, szóval semmi különös vagy extra. Ugrásokhoz kaptunk egy ejtőernyőstőrt, bőrkesztyűt és ejtőernyőssisakot ugrószemüveggel. Amúgy talán érdekesség, de most ugrik be, hogy klasszikus rohamsisakunk nem is volt, legalábbis nem emlékszem rá. Egy-egy 20-22 fős, három rajos szakaszban volt egy kézi páncéltörő gránátvetős katona a szovjet AG-7-tel (a szovjet RPG-7 román klónja F. B.), három golyószórós (akik a PM-64-est használták F. B.), és egy mesterlövész, akinek a szintén román PSL-54-ese volt.

PM-65 típusú gépkarabély

Ami az ejtőernyőket illeti, a főernyőnk a román tervezésű, körkupolás, 98 négyzetméteres, 18 kilós, 36 zsinóros BG-7M-es, a hasernyőnk (tartalékernyő F. B.) a szintén román BG-3 volt. Egyikre sem volt panaszom, korrekt és megbízható iparosmunka volt mindkettő. Nyitóautomatikának a KAP-3-at használtuk, ezek - ha jó emlékszem - csehszlovák gyártmányúak voltak, de nem esküszöm meg rá.

 BG-7M

F. B.: Volt önöknek valami speciális megkülönböztető jelzése a lövészekhez képest?

T. T.: Hát elsősorban a kék egyenruhát említem a lövészek khakizöldjéhez képest, hiszen mi a légierőhöz tartoztunk és nem a szárazföldi csapatokhoz. Kora tavasztól késő őszig világoskék barettünk volt (a lövészeknek khaki pilotkájuk), csak télen kaptunk mi is usankát, mint mindenki a román hadseregben. Aztán különleges volt a lábszárközépig érő vörösesbarna bilgericsizmánk (szemben a lövészek fekete surranójával), amelynek bőrszíja volt és nem cipőfűzője.

Tóth Tibor ejtőernyős tizedes

Volt továbbá Y-hevederünk; ez a hajózó állomány kiváltsága volt és kiváló szolgálatot tett, mert a derékszíjra ráaggatott mindenféle felszerelés: a gyalásótól a tölténytártáskán keresztül a bajonettig, nem húzta le annyira a nadrágot, tehát nem kellett annyira megszorítani a nadrágszíjat sem az ember derekán. Ugyancsak tavasztól őszig különleges, kivehető szőrmebélésű, kapucnis, vízhatlan anyagból készült ejtőernyősdzsekijeink voltak, télen "normál" katonai nagykabát. A fegyvernemi jelzés is szokatlan és árulkodó volt: ez volt az egyetlen ilyen a román hadseregben, amelyik színes változatban készült: világoskék háttér előtt egy sasszárnyas fehér ejtőernyő, közepén a román légierő köralakú, háromszínű felségjelzésével. A hivatásosokén a sas szárnyai és faroktollai aranyszínűek, a sorállományúakén ezüstszínűek voltak.

 Hivatásos állományjelző

Legénységi állományjelző viselése

Legénységi állományjelző

Ezek olyan ritkák voltak, hogy egy-egy darabért a gyűjtők lazán kifizettek akár 60-70 lejt is, ami akkoriban 20-25 korsó sör ára volt. Éppen emiatt szigorú elszámolás alatt voltak, egy katona összesen két párat, vagyis összesen négy darabot kapott a felszerelésekor és csak nagyon nehezen lehetett pótolni, márpedig e nélkül nem engedték ki az embert még kimenőre sem.

Végül meg kell említenem a karfelvarrót, ami mai szemmel elég kezdetlegesnek tűnik ugyan, de akkoriban mi voltunk az egyetlen fegyvernem a Román Hadseregben, amelyiknek ilyen egyenruha-kiegészítője volt. Ez még ritkább és még értékesebb volt, mint a fegyvernemi jelzés. Eredetileg csak a hivatásos állomány részére rendszeresítették a hetvenes évek végén, de aztán a sorállomány is megkapta. Majd - ha jól emlékszem - valamikor 1985-ben vissza is vonták, mert a katonai vezetés az ejtőernyősök különcködésének bizonyítékaként tekintett rá.

Ejtőernyős felvarró

F. B.: Milyen volt a lövész-ejtőernyős ellentét?

T. T.: Semmiféle ilyen ellentétről nincs tudomásom és nem is hallottam ilyenről. Enne két oka is lehetett. Az egyik, hogy nem is nagyon érintkeztek egymással a két fegyvernem katonái, hiszen nem volt hol és nem volt mikor. Mint említettem, mi a légierőhöz tartoztunk, márpedig a légierőnek mindig külön laktanyái voltak, "nyulakkal" (lövész katonákkal F. B.) maximum a kimenők során találkoztunk. A másik ok, amiért nem volt acsarkodás, az az volt, hogy a tisztjeink és altisztjeink szinte kivétel nélkül a lövészektől (a gyalogságtól F. B.) jöttek, hiszen ezt a fegyvernemi iskolát végezték (hivatásos ejtőernyős-tiszti vagy altiszti iskola nem volt F. B.). Amúgy bennünket a többi fegyvernem - kicsit gúnyolódva - "függőleges gyalogság"-nak hívott, hiszen az ő szempontjukból csak az volt a különbség köztünk és a klasszikus nyulak között, hogy mi függőlegesen érkeztünk a harcmezőre, ők pedig vízszintesen. Persze mi tudtuk, hogy ez azért ennél sokkal komplexebb kérdés, de egy ejtőernyős nem áll le vitatkozni se egy lövésszel, se egy harckocsizóval, se egy tüzérrel.

F. B.: Hány ugrása van? Mesélne ezeknek a menetéről?

T. T.: Az előfelvételiseknél hat ugrás volt az előre tervezett, de nekem sikerült ezt a számot -mindenféle ügyeskedéssel és a laktanyai korrupció kihasználásával- még ugyanennyivel megfejelnem, vagyis annyit ugrottam a kilenc hónap alatt, mint a teljes állományú sorkatonák a tizenhat hónap alatt: tizenkettőt. Persze ez távol van attól a minimálisan 30-as számtól, ami a szakemberek szerint az ejtőernyős légbiztonság megszerzéséhez szükséges, de hát sorállományúként ez volt a maximum, amit bezsákolhattam. A leszerelésem után érdeklődtem, hogy civil ejtőernyős foglalkozásra lenne-e lehetőség, de rá kellett jönnöm, hogy szülővárosom két határszakaszhoz viszonyított közelsége a rengeteg pozitívum mellett hátrányokkal is jár: a nyolcvanas évek Romániájában nem működhetett egyetlen polgári repülős vagy ejtőernyős egyesület sem az államhatártól számított 150 km-es sávon belül. Temesvár meg 30 km-re van a szerb, 60 km-re a magyar határtól, szóval ez nagyon nem jött össze.  

 Eskütétel, piros nyíllal Tóth Tibor

Nálunk az úgynevezett stabilizátoros ugrás volt a divat. Tudom, hogy ezt a blogot elsősorban szakemberek olvassák, de talán annyi belefér, hogy a kevésbé szakmabelieknek röviden mégis elmagyarázom, mi is ez. Ennél a technikánál a repülőgép elhagyása után rögtön kinyílik egy egészen kicsi, 1-1,5 négyzetméteres ernyő, aminek kettős rendeltetése van: egyrészt stabilizálja és "normális" állásba rántja az esetleg forgó vagy fejjel lefelé zuhanó testet, másrészt egy kicsit csökkenti az ejtőernyős sebességét. Ezek az apró kényelmi szolgáltatások igen jól jönnek, amikor egy hatalmas rántással kinyílik a főernyő és az ember mondjuk nem fejjel lefelé zuhan 180 km/órával, hanem már egy kicsit előredöntött, majdnem álló helyzetben és csak 120 km/órás sebességnél kapja az ernyő kinyílása által előidézett fékezési sokkot. A már említett, általunk használt BG-7M főernyő nyitása után úgy 5 m/másodperces (18 km/órás) ereszkedési sebességgel közelítünk a földhöz, s a 98 négyzetméteres körkupola rései, valamint az irányítókötelek segítségével 4 m/másodperces (14,5 km/órás) vízszintes közlekedési sebességet lehet elérni, egészen jó irányíthatóság mellett. Egyik sem vészes, persze nem véletlenül gyakoroltuk hosszú napokon keresztül a szabályszerű földet érést.

Az első három ugrást tíz fős csoportokban és fegyver nélkül hajtottuk végre a jó öreg An-2 típusú gépekből (Magyarországon az „Ancsa” becenevet kapták, Romániában az orosz „Annuskát” használták F. B.). Ha jól emlékszem, az első két ugrás 1300 méterről történt, a harmadik tán 1100-ról, erre most nem vennék mérget, de olyan sokat nem hinném, hogy tévednék. Ezek kivétel nélkül nagyon enyhe szélben zajlottak le; emlékszem, hogy az első ugrásunkat kétszer is elhalasztották, mert a szél erősebb volt, mint az ilyen esetben engedélyezett.   

Román ejtőernyős igazolvány borítója

Aztán a többit An-24T és An-26-osokból ugrottuk; itt már az egész század, ami nálunk úgy 48-50 fő hajózót jelentett a 60-65 fős alegységből egyszerre ugrott. A negyedik ugrástól vittük a teljes személyi fegyverzetet és felszerelést, a hatodik pedig már kombinálva volt egy rövid éleslövészettel is: a földet érést követően meg kellett közelítenünk az alkalmi lőteret, ahol már vártak ránk a lövészetvezetők. Nem volt egy nagy durranás, vagy tíz célzott lövést kellett leadnunk mellcéltáblára; gondolom csak azt tesztelték, hogy közvetlenül ugrás után mennyire tudunk összpontosítani.

A hetedik ugrástól felfelé már nem a sajátjaimmal ugrottam -mint említettem, az előfelvételiseknek hat ugrás volt a maximum-, szóval ott csak olyan megtűrt voltam; nem is vettem részt az ugrás utáni foglalkozásaikban, csak egyszer lőttem közösen velük, ami kábé ugyanolyan volt, mint a hatodik ugrásomnál. 

F. B.: Milyenek voltak a gyakorlatok és a kihelyezések?

T. T.: Előfelvételiseknél tartós kihelyezés nem volt, én kétszer voltam egy-egy úgynevezett "fizikai és pszichikai állóképességet fokozó komplex harcászati gyakorlaton"; az első 24 órás volt, a második 48 órás. Az első volt a keményebb, mert azt valamikor december elején tartottuk és nagyon hideg volt, végig szemerkélő havas esővel. A másodikra meg május környékén került sor, az kifejezetten baráti volt, persze akkorra már én is magam mögött tudhattam hét hónap katonaságot, már nem voltam kezdő. Mindkettő olyan próbatétel-féle volt.

Az elsőnél, amit a saját előfelvételis századommal csináltunk, egyszerűbb, raj-szintű feladatok voltak, amiket a laktanyától kb. 8 km-re fekvő erdős területen meg egy elhagyatott vasúti pályaudvar-épület környékén hajtottunk végre. A tájékozódás szándékosan kicsit félrerajzolt térképpel, telepített pirotechnikai csapdák felfedezése, vaktöltényekkel ránk támadó "ellenség" visszaverése -amire mi is vaktöltényekkel válaszoltunk-, éjszakai táborhely kialakítása, egy kis épületharcászat, szóval gyakorlatilag egy kis számháború, csak 24 órán át tartott és csak azt ehettük és ihattuk, amit magunkkal vittünk.

A második már egy kicsit komolyabb volt. Itt én "ellenséget" játszottam és az volt a feladatom (többedmagammal), hogy egy tényleges idejű, vagyis 16 hónapra bevonult, főleg újoncokból álló század életét keserítsem meg 48 órán keresztül egy harcászati gyakorlat során, amit nagyjából ugyanott bonyolítottak le, mint mi a miénket öt hónappal korábban. Persze volt forgatókönyv, nagyjából meg volt határozva, hogy mit és hol fognak csinálni, s nekünk, néhány tisztesnek -én akkor már tizedes voltam- kellett folyamatosan cseszegetnünk őket, mint ellenség. Váratlanul rájuk lőttünk (természetesen vaktölténnyel F. B.), hang- és fénygránátot dobáltunk éjszaka, amikor lepihentek, félrevezető útjelzőket helyeztünk ki, ilyesmi. Itt én voltam az egyedüli előfelvételis segédkiképző és bevallom, ezt komoly megtiszteltetésnek tekintettem, már csak azért is, mert a többi segédkiképző mélységi felderítő volt és bőven volt mit tanulnom tőlük.   

F. B.: Román-magyar ellentét volt az alakulatban?

T. T.: A seregben eltöltött 9 hónapom alatt egyetlen rossz szót, egyetlen sértést sem kaptam azért, mert magyar vagyok, magyar nevem van és esetenként magyarul beszéltem a magyar nemzetiségű bajtársaimmal. Tudom, hogy hihetetlen, tudom, hogy számos, ezzel ellentétes katonasági emlék van számos erdélyi magyarban, de megismétlem és felelősséggel állítom: engem semmiféle atrocitás nem ért a nemzetiségem miatt, sem katonatársaim, sem a hivatásos altisztek vagy tisztek részéről. Mondjuk az ejtőernyősöknél az átlagnál sokkal komolyabb a bajtársiasság érzése és az összetartás, talán ez is lehet erre magyarázat. Maximum ránk csodálkoztak az olténiai (dél-romániai terület, Havasalföld része F. B.) srácok, hogy jé, milyen furcsa nyelven beszélünk, de ez volt a maximum.

F. B.: Dolgozott a Magyar Honvédséggel a sorkatonai időszakában?

T. T.: Nem, egyetlen percet sem. Románia eléggé kakukktojás volt a kommunista táboron belül. A Varsói Szerződés rendszeres közös hadgyakorlatain tudomásom szerint már a hetvenes évek óta csak törzstisztekkel képviseltette magát, csapatokkal nem, szóval még elméletileg sem volt semmi esélyem, hogy a Honvédség katonáival találkozzak, nemhogy együtt dolgozzak. A román katonai doktrína, Varsói Szerződés ide vagy oda, arra készítette fel a katonákat, hogy gyakorlatilag szövetségesek nélkül kell háborúzniuk, ha úgy hozza a sors. Ilyen szempontból a Román Hadsereg jobban hasonlított a Jugoszláv Néphadseregre, mint bármelyik másik szocialista államéra. Volt is egy mondás a katonaságnál, ami csak félig volt vicc: Romániának csupán egyetlen olyan szomszédja van, amelyikben megbízhat, s ez a Fekete-tenger.

F. B.: Mi volt a motiváció ahhoz, hogy ejtőernyős legyen?

T. T.: Mindig is militaristább alkat voltam, mint az átlag, s amikor a bevonulásnál adódott a lehetőség, hogy jelentkezzek az ejtőernyős csapatokhoz, úgy gondoltam, hogy ha már úgyis le kell valahol húzni azt a kilenc hónapot, akkor ezt egy olyan fegyvernemnél fogom eltölteni, ahol valami értelmét is látom az egésznek. Jelentkeztem és elfogadtak, aminek még úgy is nagyon örültem, hogy így nem 60 kilométerre kerültem az otthonomtól, mint ahogy az eredetileg számomra kijelölt gépesített lövészezred, hanem hatszor ilyen messzire.

F. B.: Milyen különleges beavatási szertartásuk volt az ejtőernyősöknek?

T. T.: Nálunk, előfelvételiseknél semmiféle ilyen nem volt, hiszen nekünk, az első 30 naptól eltekintve, nem voltak "öregjeink", nekünk csak hivatásos altisztjeink és tisztjeink voltak, akik a teljes kiképzést lezavarták velünk. A tényleges idejűeknél volt egy apró ceremónia az újoncok első ugrása után, de abban mi nem vettünk részt, úgyhogy nem is igazán tudok beszámolni róla.

F. B.: Mit tudott a magyar ejtőernyősökről, azok történelméről?

T. T.: Akkor még az égvilágon semmit.

F. B.: Hány magyar szolgált az ön alakulatában?

T. T.: Az előfelvételis században négyen voltunk magyarok. Rajtunk kívül volt még egy srác, akinek magyar neve volt ugyan, de ő már teljesen „elrománosodott” (magyar gyökereit nem ápolta F. B.), s egy hangot sem beszélt magyarul. Hogy tényleg nem tudott, vagy csak nem akart, azt nem tudom. A többi századnál még további magyarok is voltak, az egész ezredben lehettünk vagy tízen.

F. B.: Mesélne az alakulatáról és annak történelméről?

T. T.: A nyolcvanas években a román hadseregnek négy ejtőernyős ezrede volt, összesen mintegy 2500-2700 fő hajózó állományú ejtőernyőssel. Az akkor még létező négy hadsereg mindegyikéhez hozzárendeltek egyet:

- az 1. (munténiai) Hadsereghez a Boteni-ben található 64. Ezredet,

- a 2. (moldovai) Hadsereghez a Buzău-ban (Bodzavásáron) állomásozó 60. Ezredet,

- a 3. (olténiai) Hadsereghez a Caracal-i 56. Ezredet,

- a 4. (erdélyi) Hadsereghez a Câmpia Turzii-ban (Aranyosgyéresen) található 62. Ezredet.

Én az olténiai 56. Ejtőernyős Ezredben szolgáltam. Ez volt a négy közül a legfiatalabb, bevonulásom előtt három évvel, 1980 végén hozták létre és ekkor kapta meg a csapatzászlót, vagyis olyan nagy történelme nem volt. És nem csak a legfiatalabb, hanem a legkisebb is volt, hiszen az egész laktanyában, tisztekkel és altisztekkel, polgári alkalmazottakkal és az ezred kutyájával és macskáival együtt sem voltunk 600 főnél többen. Közülük is csak mintegy 450 fő volt hajózó állományú (ténylegesen ugró ejtőernyős F. B.), a többiek főleg műszakiak voltak, illetve hozzánk tartozott a közeli katonai repülőtér őrszázada is.

A teljes ejtőernyős fegyvernemet 2000-ben áthelyezik a légierőtől a szárazföldi csapatokhoz, majd az 56. ezredet előbb visszaminősítik zászlóaljjá, majd 2001-ben felszámolják, az ott szolgáló hivatásosok átkerültek más alakulatokhoz. A 62. ezred egy évvel később ugyanígy jár. Nem vagyok naprakész a román hadsereg szervezeti felépítését illetően, de úgy tudom, hogy napjainkban az összes román ejtőernyős alakulat (Ez két zászlóaljat jelent, körülbelül 800 fővel F. B.) a marosvásárhelyi központú Különleges Rendeltetésű Dandár része.

F. B.: Miért volt szükség a többnyelvű magyarság nagy mélységben való alkalmazására?

T. T.: Nem hinném, hogy velünk, erdélyi magyarokkal különösebb harcászati terveik lettek volna. Az ezredünkben található felderítő században például nem volt magyar, de más nemzeti kisebbséghez tartozó katona sem, kizárólag románok. Most utánagondolva nem is emlékszem, hogy hallottam volna olyanról, hogy magyar nemzetiségű mélységi felderítőként szolgált volna. Persze nem kizárt, hogy volt ilyen, de én nem hallottam róla.

A romániai magyarokat, németeket, szerbeket, ukránokat mindig is egyfajta gyanakvás övezte a fegyveres szervezeteknél, s csak igen kivételes esetekben kerülhettek magasabb hivatásos beosztásokba a hadseregben, a titkosszolgálatoknál vagy a rendőrségnél. A görög vagy a török nemzetiségű katonákat ráadásul azért is külön szemmel tartották, mert az ő anyaországaik NATO-tagok voltak.

F. B.: Milyen nációkkal szolgált együtt?

T. T.: A már említett magyarokon kívül az én századomban volt egy-egy szerb, német, bolgár, aztán egy rutén-szlovák, egy makedón-görög és egy román-német keverék. A laktanya legegzotikusabb katonája az ejtőernyős aknavetőszázadnál szolgált. Ő dobrudzsai tatár volt és tényleg úgy nézett ki, mint Dzsingisz kán barettban és ejtőernyős csizmában.

A tisztek között is volt egy magyar, legalábbis a neve magyar volt: Gavril Soci, aki Szőcs Gáborként születhetett, s amikor én voltam katona, ő főhadnagyként az ezredparancsnok mérnök-szolgálati helyettese volt, de soha nem hallottam magyarul beszélni.

F. B.: Az alakulat ejtőernyős lövész vagy mélységi felderítő volt?

T. T.: Az ezred fő profilja az ejtőernyős lövész volt, de mivel mi -az előfelvételis század- elvileg tartalékos tiszteknek voltunk szánva, kaptunk egy kis ízelítőt a mélységi felderítő szakmából is. A kilenc hónap alatt összesen úgy 80 óra szakosodott foglalkozást, ha jól számolom össze 37 év elteltével, amit az ezred szerves részét képező mélységi felderítő század oktatói és katonái nyújtottak.

F. B.: A repülőhajózó állománnyal volt ellentét vagy bajtársiasság?

T. T.: Mint említettem, az ezredhez tartozott a közeli katonai repülőtér (Deveselu) őrszázada is. Ők nem voltak hajózó állomány, szóval mindig is másodrendűeknek tekintettük őket -innen is elnézést kérek tőlük-, de amikor például mi adtuk a VÁP-ot (Katonai rendész-szolgálatot F. B.) a helyőrségben, értelemszerűen a magunk közé tartozóknak tekintettük őket, elvégre nekik is kék egyenruhájuk volt, ebből fakadóan nem igazán zaklattuk őket. És ez így volt akkor is, amikor ők voltak rendész-szolgálatban: inkább a zöld egyenruhások kerültek a célkeresztjükbe, nem mi. Az az igazság, hogy ők egy kicsit irigykedtek ránk, mi pedig egy kicsit lenéztük őket.

F. B.: Milyen volt a leszerelése?

T. T.: Gyakorlatilag eseménytelen, semmi rendkívüli. Az utolsó előtti napon leadtuk a teljes felszerelést, fegyverzetet, mindent, az utolsó nap délelőttjén -1983. június 30-án- pedig volt ünnepélyes parancskihirdetés az előfelvételisek leszereléséről, s itt vettük át a katonai ejtőernyős könyvecskéket, az enyémből már másnap kiesett a rosszul beragasztott fénykép, utólag pótoltam egy másikkal.

Az ejtőernyős igazolvány

Még egy tábornok is ott volt a légierő bukaresti parancsnokságáról. Ünnepi ebéd következett, majd utána átöltöztünk civilbe, leadtuk az egyenruhát és 14.00 órakor az ezred kürtösének szólójától kísérve elhagytuk a laktanyát, akiért nem jöttek rokonok vagy barátok kocsival -például én-, az kisétált a pályaudvarra. A temesvári gyors 15.30-kor indult, úgyhogy volt idő legurítani néhány sört. Este nyolckor már az otthoni lakáscsengőt nyomtam.

Az ejtőernyőzsinór darab

Azt nem is említettem, hogy az utolsó napon a századparancsnokunk mindenkitől személyesen elbúcsúzott. Mindegyik szakaszból kiválasztott egy katonát (jelentem: köztük voltam) akik kaptak tőle egy-egy 70 centis „paracord”-darabot (ejtőernyőzsinórt F. B.). Azt mondta, hogy őrizzük meg életünk végéig, mert ha semmi más, ez biztosan emlékeztetni fog arra a 275 napra, amit az 56. Ejtőernyős Ezrednél töltöttünk.

F. B.: Mit üzen a magyar veteránoknak, gyűjtőknek és hagyományőrzőknek?

T. T.: Annyit, hogy a tolerancia mindkét irányban fontos: a military iránt érdeklődők, a katonaságot kedvelők fogadják el, hogy vannak, akik nem rajonganak az egyenruháért és a "férfias játékokért", s ez nem jelenti azt, hogy ők bármennyivel is kevesebbek lennének, mint mi. Természetesen cserébe a másik oldaltól mi is jogosan várjuk, hogy hobbink, múltunk és meggyőződésünk miatt senki ne tekintsen bennünket korlátolt, vérgőzös vadállatoknak.

37 év eltelt azóta, a „paracord” a mai napig megvan. Az is lehet, hogy szentimentális vagyok, de néha még mindig álmodok az ugrásokról, a laktanyáról és a bajtársakról, s olyankor mindig nosztalgikus hangulatban ébredek.

Források:

Tóth Tibor személyes tárgyai, kutatásai és visszaemlékezése

devianart.com

theakforum.net

Regimentul 64 Parasutisti – Boteni Facebook oldala

- Pap Attila -