Kedves Barátaink!

Kiss Dávid bajtársunk írása következik most a II. világháborús pápai ejtőernyősöket övező számos legenda egyikének kapcsán, melyet egykori tisztjük, Bárczy János ejtőernyős százados indított útjára az 1981-ben, a Magvető Könyvkiadó „Tények és Tanúk” sorozatának gondozásában megjelent „Zuhanóugrás” című, ellentmondásos visszaemlékezésében.

Bárczy százados leírása szerint, melyet érdemes hosszasan idézni, a pápai ejtőernyősök a fogságba került amerikai repülőszemélyzetek tagjait, az ellenséges közhangulat, és a német katonai hatóságok kérései ellenére sem „légi terroristákként”, „terrorbombázókként”, vagy „légi banditákként”, hanem repülő bajtársiassággal, igen lovagiasan kezelték. Ahogy az ekkor a Honvédelmi Minisztériumban dolgozó Bárczy százados írta:

„(…) Igen érdekes volt megfigyelni azt a hangulatváltozást, amit az angolszász légitámadások szakszerű, kíméletlen, és könyörtelen végrehajtása okozott. (…) Az álmodozók, a nyugatimádók, a notórius angolkórosok csalódottan, sértődötten, keserű szájízzel ocsúdtak fel (…) Fordult a kocka: az eddig megmentőnek hitt Amerika lett az 1. sz. Ellenség, melynek pusztító légitámadásaitól már csak a Vörös Hadsereg menthet meg, melynek közeledése libabőrössé tette még a legedzettebb átlagpolgár hátát is… És a mi ejtőernyőseink? Ők – már szinte magától értetődően – ismét homlokegyenest másképp viszonyultak ezekhez az eseményekhez. A botránkoztatás, különcködés, virtuskodás gátlástalan viszketegsége ismét arra ösztökélte őket, hogy fittyet hányjanak minden parancsnak, közhangulatnak. 44 nyarán erélyes hangú, felháborodott átiratot kaptunk Fütterer (Kuno Heribert Fütterer repülő altábornagy, a Luftwaffe magyarországi parancsnoka K. D.) törzsétől, melyben a németek magyarázatot kérnek arra: Pápán hogyan fajulhattak odáig a dolgok, hogy a magyar ejtőernyősök szívélyes, bajtársi kapcsolatot alakítottak ki a lelőtt amerikai, és brit repülőkkel?”

A kérdést vizsgálat követte, melynek során Bárczy százados egy Bücker típusú kiképzőgéppel repült át Pápára. Bárczy százados leírása szerint a kalandos utat egy „pótdíj-pilótával” tette meg, aki csupán a repült órák után járó pótdíj miatt ült gépre. Együtt kerültek viharba, és kis híján le is zuhantak, amikor (csodálatos módon épp jókor) megjelent alattuk a pápai repülőtér, ahol sikerült is leszállniuk. 

Bücker Bü- 131 Jungmann típusú repülőgép a pápai repülőtéren.

Maga a vizsgálat Bárczy százados emlékezése szerint így zajlott:

„Kocsiba ültünk, hogy behajtsunk a városba, mivel a foglyokat a volt huszárlaktanyában helyezték el. Biztosan tudtam, hogy a repülőtérről már telefonon jelezték a látogatásomat. Így – természetesen – valóban nem észleltem semmi különöset. Az „Amik” – úgy emlékszem heten voltak – az őrszoba folyosójáról nyíló fogdahelyiségekben voltak. Ellátásuk a legénységi konyháról történt, a Fütterer-féle átiratban foglalt megkülönböztető bánásmódnak – látszólag – nyoma sem volt. Lehozattam az egyik irodából egy írógépet, és ott helyben ilyen értelmű jegyzőkönyvben rögzítettem a tényeket. (…)”

A legenda szerint minden rendben végződött tehát, a németek megkapták a választ pökhendi kérdésükre, az ejtőernyős „turpisság” sosem derült ki. Bárczy százados ezzel a meglepő fordulattal zárja le a történetet:

„Egészen nyíltan beszéltünk arról, hogy a hét repülő egy szép napon el fog tűnni Pápáról, amolyan „volt, nincs” bűvészmutatvány segítségével. Volt, aki Ausztrián át Svájcba szerette volna áttenni őket, mások meg úgy gondolták, hogy le kell őket vinni a Muraközbe, ahonnan aztán a jugó partizánok elkísérhetik Tito hadseregéhez. A legmerészebb terv szerint repülőgépet kellene szerezni nekik, hogy ezzel egyenesen visszajussanak Olaszország déli, már angol-amerikai megszállás alatt lévő támaszpontjára. (…) Végeredményben: nem tudom, hogy mi lett a Pápán fogva tartott amerikai repülőkkel. Felgyorsultak az események, és teljesen lefoglalta a figyelmünket a magunk dolga – egy idő múltán el is felejtettem, hogy pontosan megtudjam, ejtőernyőseink hogyan tüntették el a hét repülőt. Talán elmesélték, talán valaki meg is írta, vagy majd még megírja regényes menekülésük történetét, mely méltó párja lenne a Jó széllel Francia Partra című könyvsikernek.”

Bárczy százados kívánsága szerencsére (vagy éppen szerencsétlenségére?) jobban teljesült, mint remélte. Az 1944 augusztusi eseményeknek ugyanis akad egy tanúja, aki máshogyan emlékezik. Ebben a visszaemlékezésben nyoma sincs „a botránkoztatás, különcködés, virtuskodás gátlástalan viszketegségétől” hajtott ejtőernyősöknek, sokkal inkább a totális háborúba belesodródó emberek véletlen találkozásainak – igazi, regényes Happy End nélkül.

Len Kovar hadnagy, önkéntes jelentkezés, és kiképzés után az USA Hadseregének Légierejének 451. Bombázó Csoportjának 727. bombázószázadához került 22 éves navigátora és bombairányzója volt, egy B-24-es bombázógépen, melynek bajtársai a „Kamugép” (Con Job) nevet adták. Tizenegyedik bevetésén, 1944. augusztus 22-én a századot ellenséges vadászgép-kötelékek támadták, és Kovar repülőgépét le is lőtték Magyarország felett. A legénység ejtőernyővel menekült, a nagyjából 25 000 láb (körülbelül 7 600 méter) magasról lezuhanó repülőgépből.

1944. április 13-án Pápa mellett lezuhant amerikai bombázógép roncsai.

Az ejtőernyővel földet ért fiatal hadnagy szomjúsága okozta a fogságba esését is, hiszen egynapi bujkálás, és sikertelen vízszerzési kísérlet után betört egy közeli faluba, és megpróbált egy kútról vizet merni. Az este sem néptelen faluban azonban két férfi, akik nyilvánvalóan a helyi légoltalmi liga járőrei voltak, közrefogta, és foglyul ejtette, majd egy pajtába zárta.

Kovar hadnagyot másnap, hosszas tanácskozás után a falu népe egy homokfutóra ültette két, őrnek mellé rendelt fiatal leventével, akik rövid utazás, és némi erőfitogtatás után átadták foglyukat egy közeli magyar katonai egységnek.

Ennél az alakulatnál találkozott Kovar hadnagy repülőgépének orr-lövészével, a súlyosan összevert, megbéklyózott Mitch Cohennel, aki Kovar leírása szerint amellett, hogy zsidó vallású volt, pechére még „a nácik karikatúráinak zsidójára is hasonlított”.

Másnap a magyar katonák a helyi lakosság előtt állították ki a két amerikai foglyot. Kovar hadnagy, és Cohen lövész órákig állt egy fal mellett, őrizet alatt, amíg a látványosságra összegyűlt falusiak tanulmányozták őket. Volt, aki átkozódott, volt, aki csendben nézte őket, és akadt egy begipszelt lábú kislány is, aki odasántikált hozzájuk, hogy gyümölcsöt adjon a szomjas és éhes amerikaiaknak. Mint később kiderült, a 14 év körüli kislány lába egy amerikai bombatámadás során sérült meg.

Az amerikaiak ebédre egy-egy tál pörköltet kaptak, majd két fegyveres katona a falu főutcáján keresztül, útjuk új állomására kísérte őket. A helyiek zöme megbámulta a furcsa négyes fogatot, többjük pedig ellenségesen, szitkozódva kiabált utánuk, de a két fegyveres katona miatt megtámadni nem merték őket.

A katonák a következő faluban meghívták foglyaikat egy-egy pohár sörre. A két amerikai és a két magyar „kényelmes asztalnál ülve, sörözgetve élvezte a pihenést. A két őr egymással beszélgetett, mi pedig Cohennel beszélhettünk szabadon. Furcsamód, abban a félhomályos, és barátságos szobába, valamiféle különös bajtársiasságot éreztünk egymás iránt mind a négyen.” ahogy Kovar hadnagy emlékezett.

Kora estére értek be Pápa városába, ahol az őrök is visszaálltak a jóval katonásabb viselkedésre. Itt a két amerikait átadták a laktanya őrségének, akik „hatékonyan, és gyorsan” a fogdára kísérték a két repülőhajózót. Egy napon át csak az ételt (híg zöldséglevest) osztó őrök voltak Kovar hadnagy társasága, ám a második napon az egyik őr, kíváncsiságból bement hozzá. Jelekkel, és töredék szavakkal igyekeztek beszélgetni politikáról, világnézetről, és míg az amerikai katona igyekezett meggyőzni magyar társát arról, hogy Hitler kezdte a háborút, a magyar igyekezett bebizonyítani, hogy Roosevelt volt az. A meddő vitát végül az amerikai hadnagy zárta le azzal, hogy kíváncsiságból elkérte őre puskáját. Az unatkozó katona, miután kiürítette a fegyverét, át is adta azt neki. A két ellenséges katona egy ideig együtt nézegette a fegyvert, majd a magyar őr visszavette azt, és kuncogva távozott.

Egy nappal később Kovar hadnagy és Cohen lövész a börtönük udvarán találkozott, ahol örömmel üdvözölték egymást. Nem voltak azonban egyedül.

„A fogda mellett, magyar ejtőernyősök körülbelül ötven fős csapata pihengetett. Később megtudtuk, hogy pihenésre, és feltöltésre érkeztek, miután néhány hónapig harcban álltak az orosz fronton. Ezek az ejtőernyősök valószínűleg már több mint tíz harci ugrást élhettek túl. Kemény katonák voltak – a lehető legkeményebbek. Mind megjárhatták a poklot.”

Magyar ejtőernyős őrvezető portréja

Az amerikaiak itt tévednek, hiszen nem harci ugrásról, hanem sokkal inkább a keleti frontra „tapasztalatszerzésre” három-három hónapos turnusokra kiküldött, és onnan hazatérő ejtőernyős katonákra utalhat a szerző, akiket különféle harcoló alakulatokhoz osztottak be, a rendfokozatuknak megfelelő beosztásban, hogy fronttapasztalatot szerezzenek, amit később az ejtőernyős zászlóalj kiképzésébe is beépítettek.

Ám nem csak az amerikaiak voltak kíváncsiak a magyarokra. Ahogy a hadnagy folytatta:

„Páran közülük úgy döntöttek, hogy kiviszik a nyílt terepre Cohen-t, hogy jobban megnézzék maguknak. Mikor kivezették, Cohen meggyőzte őket, hogy én is vele mehessek, amibe beleegyeztek. Néhány katona odasétált hozzánk, hogy megnézzen minket, aztán visszaporoszkált a bajtársaihoz. Ezalatt mi Cohennel arccal a fal felé, egymással beszélgetve álltunk, hátat fordítva nekik.”

Ez a viselkedés nyilván felbőszítette az egyik ejtőernyőst, mivel, ahogy Kovar hadnagy emlékezik:

„Hirtelen egy vállas magyar katona jött oda hozzánk, megragadta Cohen-t a nyakánál fogva, és elrángatta a faltól. Körülbelül húsz lépésnyire a faltól, a katona megtorpant, és megpördítette Cohen-t, hogy szemtől szemben álljanak. Gyűlölettől fröcsögő hangon trágár fenyegetéseket üvöltött Cohen arcába, majd rosszindulattól sugárzó arccal előhúzta a pisztolyát, hátra rántotta a szánt, és a csövet Cohen fülébe nyomta. Cohen mozdulatlanná dermedt a félelemtől. Szinte megfagyott az idő abban a pillanatban.

Az udvaron egyetlen dolog mozgott, és az Cohen vére volt, ahogy lassan elhagyta az arcát. Mindenki a katonát figyelte, aki töltött pisztolyát még mindig Cohen fejéhez nyomta. Hirtelen leeresztette a karját, majd pár lépésnyit elhátrált Cohentől, gyűlölettől izzó szemekkel. Céltudatosan felemelte a karját, amint a fegyverét újra Cohenre irányította.

Cohen meg sem mozdult, talán levegőt sem vett, mereven, és egyenesen állt. Mintha lassítva láttam volna, térdei feladták a harcot, és megrogytak. A föld felé félúton végül megacélozta magát. Egyszer csak konok makacssággal kihúzta magát, és egyenesen a dühöngő katona szemébe nézett. Cohen mereven összeszorított állkapcsa egyetemes üzenetet hordozott: Gyerünk te fattyú, húzd meg a ravaszt!”

Ám a magyar katona másképp döntött:

„Egy néma, törékeny, feszült örökkévalóság következett, ahogy a katona ott állt, pisztolyával Cohen szemei közé célozva. Majd lassan, vonakodva, végül leengedte a pisztolyt. Hosszú szünet következett. Majd felengedte a kakast, a pisztolyt ingerülten visszalökte a tokjába, és hirtelen hátat fordított, hogy visszasétáljon bajtársai közé.”

1937M Frommer pisztoly - a Magyar Királyi Honvédség rendszeresített oldalfegyvere

A két repülőhajózót ezt követően a magyar ejtőernyősök egyike „ünnepélyes csendben” kísérte vissza a cellájukba. A drámai közjátékot követő napon egy lelőtt vadászpilóta került Kovar cellájába, majd az itt őrzött repülőhajózókat a magyarok buszra tették, és átadták a németeknek, akik a repülőhajózókat a Stalag Luft 3. táborba szállították.

Látható tehát, hogy bár Bárczy százados csupán érintőlegesen említi ezt a történetet, mint a magyar ejtőernyősöknek a közhangulattal mindig szembehelyezkedő, polgárpukkasztó, tapintatlan, faragatlan viselkedését, és az „angolkórosokkal” szemben az államszocializmusban megkövetelt álláspontot bemutassa, és a Vörös Hadsereget is felmagasztalja, a legenda mégis több sebből vérzik.

Kovar hadnagy visszaemlékezése azt sugallja, hogy a magyar katonák vele szemben mindig humánusan jártak el (amit már nem lehet elmondani Mitch Cohen orr-lövészről), de szó sem volt a Bárczy által említett „szívélyes, bajtársi kapcsolatról”. A legközelebb ehhez nem az ejtőernyősökkel, hanem a Pápára vezető út során az őket őrző két szomjas katonával kerültek. Pápán sem várta őt, és bajtársát más, mint az átadás-átvétel ”hatékony és gyors” lebonyolítása. A fogdán kapott zöldségleves, ismerve más ejtőernyős-visszaemlékezők véleményét a bőséges pápai ellátásról sem egyezett meg a legénységnek kiadott fejadagokkal, nyilván alulmúlta az ejtőernyősök napi négy-ötszöri bőséges étkezését.

Szintén hihetetlennek hangzik az, hogy a Bárczy százados által megszemlélt amerikai repülőhajózókat a magyar ejtőernyősök „bűvészmutatvánnyal” akarták volna eltüntetni Pápáról. Kovar hadnagy visszaemlékezése alapján elég fantasztikusnak tűnik, hogy azok az ejtőernyősök, akikkel találkozott, és akik véleménye szerint „kemény katonák voltak – a lehető legkeményebbek”, ekkor éppen az őrzésükre bízott, korábban a magyar területeket bombázó amerikaiak, tehát végső soron az ellenség megszöktetését tervezgették volna. A hónapokkal később Pápára, ejtőernyősnek bevonuló Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezése is megerősíti ezt a nézetet, amikor ezt írja:

„Az amerikai légierők Afrikában alakított támaszpontjaikról naponta jöttek bombázni a városainkat. Reggel Afrikából jövet repültek el az ország felett, majd Angliában újratöltve éjszaka mentek vissza afrikai támaszpontjaikra. A városok, vasútvonalak, gyárak, mind hadicélpontokká váltak. A háború megérkezett a hátországba is. Az emberek óvóhelyeken éltek, keveset aludni, keveset enni, állandóan félelemben élni, megtette a hatását.”

Egy ilyen közegben, ilyen közhangulatban jóval életszerűbbnek látszik a Kovar hadnagy által leírt összetűzés a laktanyaudvaron, melynek szenvedő alanya, és egyben hőse Cohen lövész volt. Tolmács nélkül is könnyű elképzelni, hogy miket vághatott az amerikai fogoly fejéhez a felbőszült, széles vállú ejtőernyős, mielőtt fegyvert rántott volna. Hogy mi késztette a „poklot megjárt” ejtőernyősök egyikét arra, hogy végül eltegye a pisztolyát, immár szinte lehetetlen. A többi ejtőernyős jelenléte? Könnyen lehet. Az amerikai katona halált megvető bátorsága? Valószínű, hiszen a pápai ejtőernyősök egyik unalomig sulykolt mottója is így hangzott: „Az ejtőernyős halálfélelmet, hadifogságot nem ismer!”

Filmhíradó részlete 1943-ból.

Akárhogy is alakult, végül az amerikai repülőhajózókat, ha nem is „szívélyes, bajtársi” hangulatban, de „ünnepélyes csendben” kísérték vissza a cellájukba, ahonnét (Bárczy százados legendájával ellentétben) nem lopott géppel Olaszországba, vagy Tito partizánjai közé, hanem egyszerű autóbuszon, majd katonai teherautóval Németországba, a Stalag Luft 3. hadifogoly-táborba vezetett az útjuk. Itt kezdődik meg Len Kovar, a 22 éves repülő hadnagy kálváriája a túlélésért, aprócska fejadagok, embertelen őrök, a saját légierejének folyamatos támadásai, és a szovjet Vörös Hadsereg elől nyugatra költöztetett fogolytábor halálmenetei közepette. Ám ez már egy másik történet.

Len Kovar "II. Világháborús Hadifogoly - Hogyan éltem túl" című könyvének borítója

Források:

- Bárczy János: Zuhanóugrás (1981. Magvető Kiadó, Budapest)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon…! – Visszaemlékezések (kézirat a szerző bitrokában)

- Len Kovar – Jessica Springer (szerk.): WWII Prisoner of War: How I Survived (Koho Pono LLC Clackamas, Oregon, USA, Március 13 2012)

https://books.google.hu/books?id=wI3gg5I6kUYC&pg=PT53&lpg=PT53&dq=hungarian+paratroopers+wwii&source=bl&ots=SZDlMJUJli&sig=dGahoGJLf_TotIs8hf--a70EORg&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwimj6HI07vLAhVqMZoKHRHUA8g4ChDoAQhAMAY#v=onepage&q&f=false

Képek forrása:

- Kiss Dávid gyűjteménye