Kedves Barátaink!

Facebook-oldalunkon tett újévi ígéretünkhöz híven alábbi írásunkban igyekszünk bemutatni a magyar katonai ejtőernyős felszerelés jellegzetes, és praktikus darabjainak, a különböző ejtőernyős lábbeliknek fejlődéstörténetét Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető bajtársunk írása segítségével. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

1938. szeptember 1. Szombathelyi repülőtér. Itt indul a magyar katonai ejtőernyőzés története, amikor a vitéz Bertalan Árpád százados vezetésével megalakított kísérleti ejtőernyős keret hat tisztje – Bertalan százados távollétében – végrehajtja első ugrását. A hat önként jelentkezett ugró közül ketten lábukat törik, azonnal kórházba kerülnek, majd sérülésük okán véget is ér rövid katonai ejtőernyős pályafutásuk.
Szokolay Tamás főhadnagy visszaemlékezéséből kitűnik, hogy a tapasztalatlan ejtőernyősök mindegyikét a földet éréskor várta a legnagyobb veszély, a lábtörés, mely harcképtelenné teszi a legjobban felszerelt, leginkább harcra kész katonát is. Az első ugrást szeptember 9-én követte Bertalan százados ugrása, melyre Szokolay főhadnagy így emlékezett:

„Néhány nap múlva megérkezett Bertalan is toborzó útjáról. Most már ő is minél előbb ugrani akart. Erre szeptember 9-én került sor, kissé szeles időben. Az ernyő szabályosan működött, de az erősödő szél alaposan földhözvágta Bertalan századost. Egyik bokáját alaposan meg is rándította, de az egy-két nap alatt magától is meggyógyult. Bertalan első ugrása után mindjárt rájött arra, hogy a gyakori lábsérülések oka a meg nem telelő Iábbeli. Szorosra fűzhető, a bokát biztosan tartó lábbelire van szükség. Addig is, míg ilyen beszerezhető lesz, megtiltotta a Iovaglócsizmában való ugrást és elrendelte, hogy mindenki rugalmas pólya felcsavarásával óvja bokáját az ugrásoknál. (…)”

A visszaemlékezésből kitűnik, hogy a tisztek, számukra magától értetődő módon, rendszeresített magas szárú lovaglócsizmáikban hajtották végre az első ugrást, ezzel tudtukon kívül nagy veszélynek kitéve magukat. Mentségükre szóljon, hogy előttük ilyen tapasztalattal csupán igen kevesen rendelkezhettek az országban, hiszen a fiatal magyar katonai ejtőernyős alakulat a világon az elsők között bontogatta szárnyait. Bertalan százados első ugrása egyben tapasztalatszerzést is jelentett, és kikövezte az utat az ejtőernyősök számára rendszeresített különleges lábbelik egész sora előtt a magyar fegyveres erőkben.

A kezdet – 1935M gyalogos bakancs

1935M gyalogos bakancs

A Magyar Királyi Honvédség általánosan rendszeresített marhabőr bakancsa az ejtőernyős alakulat katonáinak ruhatárában is megtalálható volt. Bár elsődlegesen a földi kiképzés (alaki, és harcászati kiképzés) során kerültek felhasználásra, a korabeli fényképek alapján valószínűsíthető, hogy amíg nem állt rendelkezésre elég ejtőernyős ugrócipő (lásd később) ugrások, sőt az 1941. április 12-i délvidéki harci bevetés során is felhasználásra kerültek ilyen bakancsok. A gyalogos bakancsok nem kifejezetten tartották jól a bokát, és a lábszárat, így használatuk rugalmas bokarögzítő pólyával együtt tette őket csak alkalmassá az ejtőernyős ugrások, és főleg a földet érés során fellépő erőhatások elviselésére.

Az 1935M gyalogos bakancs egy bőrből készült, szegelt, orr- és sarokpatkóval, valamint vas bakancsszegekkel megerősített talpú bakancs volt, melynek csatos bokavédője a láb rögzítésére szolgált. A gyalogsági szolgálatban jól bevált, népszerű lábbeli az ejtőernyős szolgálatra több szempontból sem volt alkalmas, hiszen a lábat nem rögzítette kellőképp, a vas szegek a repülőgép elhagyásakor könnye beakadhattak a gépajtóba, a bokaszíj pedig extrém esetben a kinyíló ejtőernyős zsinórzatába gabalyodhatott bele, így használata ejtőernyős ugrások során csupán szükségmegoldás lehetett, amíg kellő mennyiségű ejtőernyős ugrócipő nem került legyártásra.

Ejtőernyősök ugrás előtt a földön. Jól láthatóak a fémesen csillogó szegekkel kivert gyalogos bakancsok

A gyalogos bakancsok és az ugrócipők párhuzamos használatát erősíti meg Dr. Reszegi Zsolt „Ejtőernyős Ugróruházat” című cikkének II. része is, melyben kimutatja, hogy az ejtőernyős alakulat részére 1940-ben, a zászlóaljjá alakulás évében összesen 2765 pár bakancsot utaltak ki, ezek közül 765 pár vasalatlanul, azaz vas talpszegek, és vaspatkó nélkül került kiadásra, valószínűleg pont az ejtőernyős ugrás követelményeinek megfelelően.

A háború végén felállításra került II. ejtőernyős zászlóalj katonáit a visszaemlékezések szerint szintén ilyen (erősen használt) bakancsokkal szerelték fel az alapkiképzés idejére, legtöbbször arra sem ügyelve, hogy az adott katona a neki megfelelő, vagy egyáltalán passzoló méretű pár lábbelit kapja. Ahogy az egykori újoncok egyike lakonikusan megjegyezte:

„Miután az első pár héten egy újonc több időt töltött a hasán, mint a lábán, és azt is ha egy lehetőség van rá, a legnagyobb sárban fekve, igazán kár lett volna jó ruhákat adni nekik.”

Bár a fronton könnyűgyalogos „tűzoltó-alakulatként” bevetett ejtőernyős zászlóaljak legjellegzetesebb lábbelijének a fűzős, gumitalpú ejtőernyős ugrócipőt tekinthetjük, mégis a háború későbbi szakaszában készült felvételeken rendre felbukkannak ezek a régebbi bakancsok is, így kijelenthető, hogy 1938 és 1945 között az ejtőernyősök ruhatárában állandó, helyet kapott a gyalogos bakancs is.

Az első igazán ejtőernyős lábbeli – Az ejtőernyős ugrócipő

Ejtőernyősök ugrás előtt, védősisakban. Az egybeöntött gumitalp és a méretes "stoplik" jellemzik az ugrócipőket

Bár kialakítása okán jobban illene rá az „ugrócsizma” elnevezés, hivatalosan mégis ezen a néven szerepel ez a ruhadarab, melyet az első, kifejezetten az ejtőernyős ugrás követelményeinek megfelelően kifejlesztett lábbelinek tekinthetünk a magyar hadtörténetben.

Az ugrócipő kialakításában követi az 1941M fűzős csizma, közkeletű nevén a „Bilgeri” csizma kialakítását, így egy magas, fűzős szárú felsőrészből, és egy fűzős bokarészből áll, melyek stabilan, biztonságosan tartották, és védték az ugrás, és a földet érés során fellépő erőhatásoktól nem csak a bokát, de a vádlit is. A bokát egy plusz szorítószíj tartja stabilan. A masszív csizma ezen felül vastag nyersgumi talpat kapott, melyet „gumiszemölcsökkel”, mai nevükön stoplikkal tettek még inkább csúszásgátlóvá. Az ugrócsizma viszonylag magas gyártási költsége, és a hosszadalmas gyártási folyamat miatt csak igen lassan jutott ki kellő számban az ejtőernyős alakulathoz, ám a katonák azonnal megkedvelték.

Ejtőernyős honvéd posztóruhában, ejtőernyős ugrócipőben (vagy 1941M fűzős csizmában)

Az ejtőernyős ugrócipők első éles harctéri bevetésére 1941. április 12-én került sor a délvidéki ejtőernyős ugrás során, majd az azt követő harcokban, ahol a tapasztaltok szerint az ejtőernyős harccsoport felszerelése, és különleges egyenruházata nem felelt meg teljes mértékben a földi harc követelményeinek. Az ugrócipőt külön kritika nem érte, így népszerűsége töretlen maradt.

A népszerűségből adódó problémák egyik leginkább szembetűnő jele az volt, hogy az ejtőernyősök mindenhová, de leginkább kimenőre ebben az ugrócsizmában akartak járni, ami természetesen fokozott igénybevétellel járt. Éppen ezért a korabeli szabályozások szerint a sorállomány csupán az ejtőernyős ugrások során vehette volna fel ezt a lábbelit, míg az altiszti, és a tiszti állomány, korlátozás nélkül viselhette az ugrócipőket.

A gyakorlatban ez az elképzelés nem valósulhatott meg teljes egészében, hiszen felvételeken látható, hogy legénységi állományú katonák is szívesen „pózoltak” az elit jelleget kiemelő, és valószínűleg igen kényelmes ugrócipőben. Emellett a visszaemlékezők szerint frontra induló II. ejtőernyős zászlóalj újonc katonái alapkiképzésük végeztével, és a szakkiképzés megkezdése előtt szintén mind ilyen ugrócipőket kaptak.

Ejtőernyős katonák a háború végének jellegzetes "frontos" öltözetében. Lábukon 1941M fűzős csizma

Érdemes megfigyelni, hogy a fényképek tanúsága szerint a háború végén az ejtőernyősök már nem csak gumitalpú ugrócipőket, de hagyományos 1941M fűzős csizmákat is használtak, melyek eltérő talpkialakításuk okán könnyen megkülönböztethetőek az ugrócipőktől. A fűzős csizmák megjelenése az ejtőernyős alakulatnál valószínűleg a háború végi hiánygazdálkodás egyik szükségmegoldása lehetett, ám mivel kialakítása a talp kivételével lényegében megegyezett az ugrócipőkével, nem jelentett számottevő különbséget. Az ugrócipőkből jelenlegi ismereteink szerint nem maradt fenn egy darab sem, mivel azokat – hasonlóan az ejtőernyős felszerelés más, különleges darabjaihoz – a háborút követő ínséges időkben az egykori ejtőernyős állomány elhasználta a civil élet mindennapjaiban.

Új utakon – az 1949M ugrócsizma

1949M ejtőernyős ugrócsizma

Az 1949-ben rendszeresített ejtőernyős ugrócsizma egyfajta letisztultabb, átalakított változata a II. világháború ejtőernyős ugrócipőjének. Az egyszerű kialakítású, magas szárú csizmát végig fűzős kialakítással tervezték meg, ami a felvétel, és a levétel szempontjából igazi kihívás elé állítja az egyszeri ejtőernyőst, hiszen összesen 15 lyukon kellett átfűznie a csizma bőrfűzőjét annak, aki meg akarta azt húzni. Ez a rendszer mindemellett kiváló tartást adott a csizmának, amit a fűzőnek hála a viselője a saját lábára tudott igazítani.

Visszaköszön az ugrócsizmán a már megismert vastag gumitalp is, ezúttal stoplik nélkül, mely a talajfogáskor fellépő erőket volt hivatott elnyelni. A visszaemlékezések szerint a roppant kényelmes, ám viszonylag súlyos csizmát az ejtőernyős állomány kedvelte, szívesen viselte ugrások, és terepgyakorlatok, vagy akár díszszemlék alkalmával egyaránt, ám olyan ikonikus hírnévre nem tehetett szert, mint elődje, vagy utódai, így egyfajta megbízható, átmeneti megoldásnak tekinthető. Ez a helyzet azonban nem a csizma kialakításából adódik, sokkal inkább politikai döntések eredménye.

A vastag talpú csizma, a viszonylag rövid életű, 1948-ban felállított, és 1954-ben feloszlatott ejtőernyős alakulat létfontosságú felszerelési darabja volt, ám éles kipróbálására a Hidegháború kezdeti éveiben – szerencsére – nem került sor. Földi harcban valószínűleg hasonlóan kielégítő eredménnyel állta volna meg a helyét, mint elődje, az ejtőernyős ugrócipő, ám ez az elmélet, csupán elmélet maradt.

Szolnoki mélységi felderítők 1962-ben. Lábukon jól látható az 1949M ejtőernyős ugrócsizma (Bal szélen a kamerába néz: Hüse Károly)

Akárhogy is, a csizma túlélte az ejtőernyős alakulat 1954-es feloszlatását, hiszen az 1960-as évek legelején újra felbukkant egy rövid ideig, ekkor már a fiatal mélységi felderítő alakulat katonáinak lábán, majd az MHSZ civil ejtőernyőseinek ruhatárában, mint a biztonságos ejtőernyős sport egyik megkerülhetetlen eleme. Robosztus, praktikus kialakításának, jó minőségű alapanyagainak köszönhetően így közel másfél évtizeden át szolgálhatta ki a magyar ejtőernyőzés ügyét ez az igazán egyedi megjelenésű, magas szárú fűzős csizma.

A dobogó felső fokán - Ejtőernyős sportbakancs az 1960-as évekből

Ejtőernyős sportbakancs

Egy ejtőernyős tiszt, egykori szolnoki zászlóaljparancsnok anyagaival került gyűjteményünkbe ez az érdekes ejtőernyős bakancs, mely inkább sportejtőernyős, mint katonai ejtőernyős tekintetben értékelhető. Hivatalos rendszeresítéséről nem találtunk adatot, ám személyes elmondás alapján kifejezetten ejtőernyős ugráshoz tervezett bakancsról van szó, melyet az ejtőernyős válogatott tagjai is használtak. A barna bőrbakancs talpkialakítása, az egybeöntött fekete műanyag talp, a hullámos mintázat mind azzal a céllal került kialakításra, hogy az ugró számára az 1949M ugrócsizmánál könnyebb, mégis hasonló teherbírású alternatívát jelentsen.

A könnyű bakancs marhabőrből készült, szivaccsal bélelt, széles nyelvű lábbeli, amit 10 fűzőlyuk segítségével lehet szorosra húzni a viselője lábán. Érdekesség, hogy a bakancsban fehér ejtőernyőzsinórból készült fűző található, egyfajta státuszszimbólumként. Ezt a hagyományt a későbbiekben a Néphadsereg más ejtőernyős képességű alakulatainál is tetten érhetjük, és születése valószínűleg pont az 1960-as évekre tehető.

Az ejtőernyős bakancs kifejezetten egyszerű kialakítása teljesen alkalmassá teszi az ejtőernyős ugrások, és földet érés során fellépő, a lábra leselkedő veszélyek kiküszöbölésére, ám földi harcban valószínűleg már nem állná meg a helyét – ami egy sportbakancs kapcsán nem is meglepő. A párnázott, szorosan tartó lábbeli hosszabb menetelés során nehezen kezelné a felmerülő nedvességet, a láb gyorsan befülledhet, ami komolyan veszélyeztetheti egy katona lábának épségét, menetteljesítményét, és általában harckészségét. Az ejtőernyős sportbakancs mégis érdekes mementója annak a korszaknak, amit a következő, és listánkon utolsó ejtőernyős lábbeli megjelenése zárt le.

Az utolsó mohikán - Az 1965M ejtőernyős bakancs

1965M ejtőernyős bakancs (tiszti változat)

A nevével ellentétben már 1964-ben rendszeresített ejtőernyős bakancs nem is egy, de egyenesen két korszak talán legikonikusabb ejtőernyős lábbelije, hiszen a Magyar Néphadsereg, és a Magyar Honvédség alakulatai egyaránt használták.

A kialakításában az 1965M gyalogos bakancsot, a híres „surranót” követő lábbelit hat fűzőlyukkal, és egy kettős bokacsattal lehet biztonságosan rögzíteni a lábon, ami hasonló megoldás, mint az 1935M gyalogos bakancs esetében, ám itt a bokaszíj nem a bakancs tetején külön került rögzítésre, hanem a bakancs elejére lett felvarrva, így a „surranó” szár magasabb, míg a bokaszíj stabilabb lett.

A rohampályán is bizonyított az 1965M ejtőernyős bakancs (Varga Tibor felvétele)

A bakancs talpkialakítása, mintázata alkalmassá teszi ejtőernyős ugrásra, nincsen olyan kiemelkedő eleme, ami a gépen belül, vagy a gépelhagyás során beakadva veszélyeztetné az ugrót, tapadása pedig alkalmassá teszi a gépen belüli mozgásra is. Barna, és fekete gumitalppal egyaránt készült, előbbit jellemzően csak tisztek, míg utóbbit a sorállomány kapta meg. Természetesen előfordulhatott, és elő is fordult, hogy tiszt legénységi ejtőernyős bakancsot viseljen, de fordítva ez nehezebben elképzelhető.

Az ejtőernyős bakancsra emellett felkerült egy plusz bokapánt is, ami a földet érés során hátrabicsakló lábfejet, és bokát volt hivatott stabilan megtartani. A bakancs vulkanizált gumitalpa emellett alkalmas volt síléc felcsatolására is, így ideális volt a mélységi felderítők változatos környezetben végrehajtott feladataihoz. A viszonylag könnyű bakancs barna marhabőrből készült, kialakítása pedig annyira „jól eltalált” konstrukciónak bizonyult, hogy 1964-es megjelenésétől egészen a 2000-es évek elejéig, az utolsó sorkatonák szolgálati ideje alatt is rendszerben maradt. Ezzel talán a hazai hadtörténet legtovább szolgáló katonai bakancsának tekinthetjük.

Érdekes szokás az eredetileg barna surranók kapcsán azok feketére bokszolása, melyet jellemzően a sorkatonai idejük vége felé közeledő katonák engedhettek meg maguknak, ezzel látványosan jelezve, mennyi időt töltöttek a hadseregben. Természetesen ez a hagyomány a mélységi felderítők körében is hódított, sőt, az új négyszínnyomású terepmintás egyenruha elterjedésével a 2000-es évek elején egyenesen kötelezővé vált, így nem meglepő egy-egy pár fekete ejtőernyős bakancs felbukkanása a gyűjtői piacon.

A plusz bokapánt a visszaemlékezések szerint sok gyakorlati jelentőséggel nem bírt, terepen gátolta a mozgást, kúszás közben beleakadt mindenbe, és emellett egy plusz fényesítendő, tisztán tartandó felületet jelentett a bakancson, ám mégis az ejtőernyős kiképzést kapott katonák igen büszkék voltak rá. Ahogy egyikük, Zsig Zoltán írta bakancsához szóló ódájában:

„Nekem egyből megtetszettél, kitüntetésnek éreztem, hogy megkaphattalak. Katonai lábbelit nagyon sok ember viselt akkoriban, de ilyent, mint te, csak a kiválasztottak. A lábfejnél egy plusz pánt volt, amely a csatjával rögzíthetett akkor is, ha elszakad a cipőfűző.”

Az ejtőernyős, mélységi felderítők ikonikus bakancsa a valóságban azonban nem az egyedüli lábbelije volt ezeknek a különleges katonáknak. Visszaemlékezések, és fényképek is megerősítik azt a nézetet, mely szerint vegyesen kerültek kiosztásra ejtőernyős, és gyalogos 65M bakancsok egyaránt.

Még arra is sor került, hogy a kiosztott ejtőernyős bakancsok bokapántját a katona egyszerűen levágta(!) így megszabadulva a plusz bosszúságtól. Mára azonban gyűjtők, hagyományőrzők, és veteránok valóságos trófeaként tekintenek erre az egykor kevésbé népszerű, de máig ikonikus bakancsra, az utolsó kifejezetten ejtőernyős feladatra tervezett magyar katonai lábbelire.

Gyártási variáns ugyan, de az 1965M bakancstól eltérő kialakítású az 1985M bakancs. Legkönnyebben a dupla helyett szimpla bokaszíjról, és a harmadik fűzőlyuk utáni V-alakú bevágásról felismerhető, ami hajlékonyabbá tette a bakancs szárát. Természetesen az ejtőernyős változaton itt is megtalálható a bokapánt.  Hiányzik belőle továbbá az 1965M bakancsokban megtalálható bélésbőr is, így gyártása olcsóbbá, viselése pedig kevésbé komfortossá vált.

Hegyek között - 1985M ejtőernyős bakancs feketére bokszolva (Földi Zoltán felvétele)

A modern, többcélú katonai bakancsok megjelenésével az ejtőernyős bakancsok, csizmák, cipők ideje is lejárt. A ma elérhető anyagokból, a múlt tapasztalatai alapján kialakított bakancsok az ejtőernyős ugrás, és földet érés követelményeit is szem előtt tartva készülnek, így nincsen szükség különleges lábbelikre. Mégis, jó visszatekinteni az egykor státusszimbólumként viselt darabokra, melyek első pillantásra megmutatták, viselőjük tagja egy elit alakulatnak, melybe önként jelentkezett, és saját jogon került be. A magyar ejtőernyős lábbelik így részévé váltak a hazai különleges erők jelképrendszerének, bemutatásukkal igyekeztünk viselőik teljesítménye előtt is tisztelegni.

Források:

- Szokolay Tamás: A magyar ejtőernyősök lovagkora 1938 – 1941 (Kanadai Magyar Szárnyak, 1985. pp. 37. – 46.)

- Dr. Reszegi Zsolt - Ejtőernyős ugróruházat (in.: Haditechnika 2017/2. pp. 60. – 65.)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon…! – Visszaemlékezések (p. 76.)

- Zsig Zoltán: Óda egy bakancshoz

- A Magyar Néphadsereg főbb egyenruházati és személyi felszerelési cikkeinek rövidített műszaki leírása (1976)

Képek forrásai:

- Kiss Dávid gyűjteménye

- Baráti Kör Archív

- A Magyar Néphadsereg főbb egyenruházati és személyi felszerelési cikkeinek rövidített műszaki leírása (1976)

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Egy újabb esztendő „repült el” Baráti Körünk életében, mely 2013 óta dolgozik azon, hogy bemutassa a Magyar Királyi Honvédség, a Magyar Néphadsereg, és Magyar Honvédség felderítő, ejtőernyős, csapatfelderítő, illetve mélységi felderítő katonáinak felszereléseit, fegyverzetét, hagyományait 1938-tól, az első magyar katonai ejtőernyős alakulat felállításától, 1998-ig, a Magyarország NATO-csatlakozását megelőző időszakig bezárólag katonai hagyományőrző keretek között. Mit jelentett ez a számok tükrében idén? Íme:

Hagyományőrzőink a 2017-es évben ennek a vállalásnak február 19. és december 22. között összesen 23 rendezvényen tettek eleget, ami 29 együtt töltött napot jelent, így Baráti Körünk tagjai idén közel egy hónapot, nagyjából 700 órát(!) áldoztak arra, hogy civil munkahelyeik, tanulmányaik, családjuk mellett, szabad idejükben méltó módon, felkészülten hajtsák végre a felmerülő feladatokat. Hagyományőrzőink munkájának köszönhetően jelvényünket sokfelé megismerik civilek és katonák egyaránt, nem ritka, hogy bajtársainkat egyenruhában, vagy akár civil öltözetben is felismerik, megállítják az utcán, gratulálnak az elvégzett feladatokhoz. Ezek a találkozások erősítik meg azt a tudatot, hogy szükség van a munkánkra, és tudatosítják bennünk egyszerre azt, hogy amit a hétvégén végrehajtunk, az elkísér minket a hét többi részén is.

Egykori iskolatársak találkozása a Ludovika Fesztiválon

Hagyományőrzőink a saját anyagi lehetőségeik mentén szerzik be egyenruháikat a bakancstól a barettig, javítják, pótolják a nem mindig statikus feladatok végrehajtása során megsérült, elszakadt, eltört darabokat, fejlesztik közös gyűjteményünket. Kiemelten számítunk ebben a veterán felderítők segítségére is, hiszen az általuk megőrzött tárgyi emlékek mára a magyar hadtörténelem relikviái lettek, megőrzésük, felújításuk, bemutatásuk közös érdekünk.

Baráti Körünk folyamatosan bővülő gyűjteményének egy része a szolnoki 88-asok veterántalálkozóján

Új publikálási lehetőséget nyitott meg facebook-oldalunk mellett a július 31-én „élesített” blogunk is, melyen ezzel a cikkünkkel együtt 39 bejegyzés, visszaemlékezés, interjú, beszámoló, felszerelés- és fegyver-leírás várja az érdeklődő közönséget. Nagy örömünkre fél év alatt több mint, 21 000 oldalletöltés fölé jutottunk, számos általunk is nagyra becsült oldal osztotta meg a cikkeinket, mint például a kalasnyikov.hu, vagy a Katonahősök oldal, és a Surranótárs facebook-csoport. Bizalmuk munkánk minőségében kitüntetés számunkra!

Szívesen kiemelnénk itt „kedvenc” cikkeinket, de az igazság az, hogy mindet haszonnal forgathatják hagyományőrzőink, és olvasóink egyaránt, hiszen ezek az írások közös munkával készültek el, sokszor publikálásukat követően is újabb és újabb adalékokkal bővülnek, melyeket „UPDATE” formájában időről-időre közlünk is.

Továbbra is nagy örömmel várunk saját írásokat, visszaemlékezéseket azoktól a veterán felderítőktől, akik úgy érzik, szívesen megosztanák történeteiket, emlékeiket velünk. Interjúk elkészítésére is van lehetőség, névvel, vagy névtelenül akár. Nem árulunk el azzal nagy titkot, ha elmondjuk, már most is további írások várhatóak tőlünk 2018 januárjától, a „téli szünet” után, melyek már ma készen állnak a közlésre, vagy éppen jelenleg is szerkesztés alatt állnak.

Facebook-oldalunk ez idő alatt átlépte a 4 000 kedvelőt, és havonta tíz- és tízezrekhez jutnak el eredményeink, gondolataink, és fényképeink, ami nagy megtiszteltetés számunkra. A különféle haditechnikai-, és veteráncsoportokban is újra és újra előkerülnek posztjaink, cikkeink, ezzel is segítve elsődleges célkitűzésünket, azaz ezeknek a kevéssé ismert magyar katonáknak a minél szélesebb körben történő megismertetését, hogy mindenki láthassa – vannak magyar hősök.

Baráti Körünk hagyományőrzői a hősi halált halt Hüse Károly ejtőernyős őrnagy sírjánál

Az elmúlt időszakban szakmailag is előre léptünk, hiszen közel két éves felkészülés után nevet változtatott Baráti Körünk, felvállalva a II. világháború magyar ejtőernyőseinek hagyományainak ápolását is, megkezdve az egykori pápai ejtőernyős alakulat hagyatékának feldolgozását, és bemutatását is. Nem titok, hogy ehhez a korszakhoz milyen felkészültséggel, tapintattal és körültekintéssel kell, és lehet csak viszonyulni, hiszen a világháború öröksége máig megosztó hagyaték. Mi mégis úgy döntöttünk, hogy csupán az embert, a katonai teljesítményt nézve, lehetőségeink szerint igyekszünk tisztelegni a magyar katonai ejtőernyőzés hőskora előtt is. Nagy örömünkre a világháború magyar ejtőernyőseinek harcait feldolgozó cikkeink mindig kiemelkedő figyelmet kaptak blogunkon, és facebook-oldalunkon egyaránt, lassanként kilépve a virtuális térből, átkerülve a köztudatba. Örömmel, és büszkeséggel gondolunk arra, hogy ennek az elfeledett, sokszor megbélyegzett alakulatnak a hírét a mi írásaink is segítenek a megfelelő fénybe helyezni, így a jövőben is várhatóak a II. világháború ejtőernyőseivel foglalkozó írásaink, bemutatva történetüket, felszerelésüket, fegyverzetüket a már megszokott rövidebb cikkek mellett nagyobb légvételű tanulmányokban is.

Előadás Veszprémben, az 1941. április 12-én Jutaspusztán bekövetkezett ejtőernyős tragédia, és a délvidéki ejtőernyős ugrás eseményeire

2017-ben új alapokra került, és szorosabbá vált együttműködésünk az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandárral, akik a pápai, és a szolnoki ejtőernyős, mélységi felderítő, és légimozgékonyságú alakulatok jogutód szervezeteként ezen alakulatok jövőjét jelentik ma. Ezekkel a különleges katonákkal együtt dolgozva a Múzeumok Éjszakáján, vagy éppen Szolnokon, az Ejtőernyős Emlékfalnál, esetleg Budapesten, Vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős alezredes úr sírjánál. Ezek a pillanatok is megerősítik azt a tudatot, hogy a mai jogutód alakulat számára is fontos a múlt katonai értékeinek megőrzése. Köszönettel üdvözöljük innen is szolnoki barátainkat, kívánunk az elkövetkező évhez erőt, egészséget, katonaszerencsét!

Az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár katonáival közös koszorúzásunk Vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős alezredes sírjánál Budapesten, Halottak Napján

Reméljük 2018-ban is találkozhatunk azokkal a veterán barátainkkal, akiket eddigi munkánk során ismertünk meg, és akiket felsorolását megpróbálni is hiába való lenne. Reményeink szerint még számtalan új, értékes, izgalmas, érdekes embert ismerhetünk meg a jövőben, és mindenkit arra biztatunk, hogy ahogyan eddig is, kövesse, támogassa munkánkat, véleményét, emlékeit, kritikai meglátásait bátran ossza meg facebook-oldalunkon, vagy üzenetben velünk!

Összegezve 2017-ben Baráti Körünk kibővült feladatrendszerrel, új lehetőségekkel, visszatérő, és új kihívást jelentő feladatokkal szembenézve végezte munkáját, ahogy azt már évek óta megszoktuk. Hagyományőrzőink büszkén és örömmel tekintenek vissza az elmúlt egy év munkájára, és már most megkezdték a felkészülést a 2018-as év nagy megmérettetéseire, hiszen számos jeles évforduló, és rendezvény vár minket az év elejétől, új élményeket ígérve hagyományőrzőinknek. Hogy mégis miért érdemes egy évben 700 órát aktív hagyományőrzéssel (és még ki tudja hány százat kutatással, gyűjtéssel, írással…) tölteni, erre az életformára tíz- és százezreket elkölteni? Erre a cikkhez mellékelt képválogatás nyújthat választ, melyet 2017 legjobb „rendezvényes” fényképeiből válogattunk össze. A fotók megtekinthetőek facebook-oldalunkon, egy külön albumban.

Találkozunk 2018-ban!

Kedves Barátaink!

Alábbi összefoglaló írásunkban szeretnénk bemutatni a magyar ejtőernyős, mélységi felderítő katonák által viselt emblematikus fejfedő, a zöld barett kialakulásához, fejlődésének főbb állomásait. Jó szórakozást kívánunk a cikkhez!

A világ számos hadseregében viselnek barettsapkát az elitnek számító fegyver- illetve haderőnemek. Hazánkban elsőként (a II. világháború utáni időszakban) a Magyar Néphadsereg ejtőernyős képességgel rendelkező alakulatai, a mélységi felderítők számára rendszeresítették ezt a máig töretlenül népszerű fejfedőt.

Baráti Körünk által feladat-végrehajtás során leggyakrabban viselt 1987 M ejtőernyős gyakorlóruházathoz is ez tartozik, tagjaink gyűjteményében számos példány található. Vannak, akik az adott darabot hordták, amíg mélységi felderítőként szolgáltak, vannak veteránoktól ajándékként hozzánk került, csere útján beszerzett, de piacon, boltban vásárolt eredeti, és rekonstruált barettek is. 

Már az 1970-es évek elején felmerült az ejtőernyősök részére barett bevezetésének gondolata, de ekkor még csupán rajzok, tervek, néhány kísérleti darab készült. Érdekes módon eleinte két külön típusról lett volna szó: sötétvörös posztó kimenő, olívzöld pamutvászon pedig gyakorló célra.

Kísérleti ejtőernyős barettsapkák az 1970-es évek elejéről

Kísérleti ejtőernyős barettsapka-jelvények az 1970-es évek elejéről

 A végleges döntés értelmében azonban egy sötétzöld posztó anyagú variáció valósult meg, amely az 1975-ös díszszemlén mutatkozott be a nagyközönség számára. Az 1975 M ejtőernyős barettsapkák még varrott technológiával készültek, rajtuk található barnával hímzett jelvény pedig kézen fekvő módon ejtőernyőt ábrázolt kiterjesztett szárnyakkal, egy magyaros elemmel, a zsinórzat közepére illesztett nemzeti színű pajzzsal kiegészítve.

Mélységi felderítők az 1975-ös díszszemle főpróbáján zöld barettben

1975 M ejtőernyős barettsapka ezüst (tiszthelyettesi) sapkajelvénnyel

Noha a ruhadarab már papíron rendszerben állt, valószínűleg nem volt általánosan kiosztva. Erre a korabeli fotókból lehet következtetni, amelyeken mélységi felderítő katonák láthatók „bocskai” sapkában, vagy egyszerűen sapka nélkül is. A szélesebb körű elterjedésére várni kellett egy bő évtizedet, amikor is egy kisebb változáson ment keresztül.

1987M ejtőernyős barettsapka legénységi (barna) változata

Az 1987 M barett szabása változatlan maradt, viszont a jelvény kapott egy zöld-barna terepmintás, fekvő ovális alakú alapot. Létezik olyan változat is, amelyen az ejtőernyő kupolája nem barna, hanem fehér, egyes visszaemlékezések szerint ez a korábbi változat. Érdekesség, hogy az „Ejtőernyős nyári sapka viselési módja” című szemléltető tablón szintén ez a verzió szerepel.

1987M ejtőernyős barettsapka legénységi változata fehér kupolás ejtőernyővel

"Ejtőernyős nyári sapka viselési módja" című tabló - jól látható a fehér kupolás ejtőernyő

Lehet találkozni kis számban olyan jelvényekkel, amelyek arannyal (tiszti, ill. zászlóstól fölfelé) vagy ezüsttel (tiszthelyettesi) hímzettek, ezeket leginkább szolgálati célra szánhatták, mert a csillogó jelvény túl feltűnő lett volna terepen, egy esetleges harcérintkezés során. 

Mélységi felderítő katona 1987M ejtőernyős barettsapkában, ezüst színű sapkajelvénnyel

A következő változás a rendszerváltás után érkezett: az újabb, 1993 M barettek a „nyugatiasabb” stílust követve immár egy darabból készültek, és méretük is csökkent. Sok katona azonban még így sem volt teljesen elégedett a kincstári sapka anyagával vagy szabásával, inkább az ekkor már használtan olcsón beszerezhető német darabokat hordták, vagy missziós területen szereztek be másikat a német, francia, osztrák ellátó rendszeren keresztül.Egyesek még sorkatonaként is feltűnés nélkül hordtak külföldi barettet.
Ugyanebben az időszakban jelent meg az ejtőernyős barettjelvény több nem hivatalos (bár a mai napig elterjedt) változata. Ezek ugyanattól a gyártótól származnak, formailag megegyeznek, csak színben térnek el. A lényegi különbség, hogy a jelvény közepén a nemzeti színű pajzs helyett a koronás kiscímer (hazánk államcímere) szerepel. Barna, ezüst és arany színnel hímzett, valamint alacsony láthatóságú (zöld alapon fekete) is létezik belőle, sőt készült homokszín alapon barna (tehát sivatagi) változat is!

Ejtőernyős barett "alacsony láthatóságú" sapkajelvénnyel

"Alacsony láthatóságú" ejtőernyős sapkajelvény sivatagi(!) változata

Baráti Körünk gyűjtési, kutatási területén ugyan a továbbiak már kívül esnek, de érdekességként érdemes megemlíteni, hogy elit katonáink barettjén folyamatosan jelennek meg újabb jelvények.

Az ejtőernyős barett mint olyan, 2000-től tulajdonképpen megszűnt. Az ekkor rendszerbe állított barettjelvények között egységes felderítőt találunk, amely a felderítő fegyvernemi jelzést ábrázolja.

 2000M felderítő sapkajelvény

A története folyamán sok néven tevékenykedett szolnoki 88. Zászlóalj viselte a máig előforduló, helikoptert és szárnyakat ábrázoló hímzett kivitelű jelvényt, a közelmúltban pedig készült egy teljesen más jellegű fém jelvényük. Fém jelvényt készíttetett a 34. Különleges Műveleti Zászlóalj is, a Ludovika Zászlóalj felderítő szakos hallgatóinak pedig szintén van sajátjuk (ezeknek természetesen egyike sem hivatalos).

Az MH 88. Könnyű Vegyes Zászlóalj nem hivatalos hímzett "légi roham" sapkajelvénye

Az MH 88. Könnyű Vegyes Zászlóalj nem hivatalos fém sapkajelvénye

Az MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj nem hivatalos sapkajelvénye

Az MH Ludovika Zászlóalj felderítő szakos honvédtiszt-jelöltje (jobb) a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium növendékével (bal) felderítő járőrversenyen.

A ’90-es évek közepétől több misszió vagy csapatnem számára rendszeresítettek zöld barettet (illetve akadnak akik „önszorgalomból” hordják), így a régi nimbusza, amelyet a mélységi felderítők több évtizedes helytállása épített fel, megkopni látszik. Ennek tudatában nem csoda, hogy a Magyar Honvédség jelenlegi leginkább elit egysége, a 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár újat, mégpedig homokszínűt szeretne kapni, természetesen új, a dandár szimbolikáját ábrázoló jelvénnyel. 

Az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár barettsapkájának tervezete

Források:
- https://galeriasavaria.hu/termekek/reszletek/gyujtemeny/1786123/MH-BARETT-SAPKA-JELVENY-FELVARRO-FELDERITO-S+V/
- http://combatgear.blog.hu/2017/06/08/barettsapkak_a_magyar_nephadseregben_es_a_magyar_honvedsegben
- Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium facebook oldala
- Baráti Kör Archív
- Baráti Kör Gyűjtemény

Dear Friends!

In the past we have interviewed a former English soldier, a veteran of Afghanistan, also a collector of Cold War memorabilia, and Hungarian armed forces, and found out that there are some collectors abroad, who are interested in the history, equipment, and weapons of the Hungarian soldiers. This time we’re presenting you a young Russian collector, Mr. Vsevolod Chirkov, who have got dozens of Cold War era uniforms, one is the full kit of the Hungarian LRRP soldier from around 1987. The interview has been arranged and conducted by one of our newest members, Attila Pap, who is also interested in the history of Soviet forces in Hungary, and researches this topic extensively.

Recon Blog: Thank you for your interview in advance! Please tell me something about you!

Vsevolod Chirkov: Hello everybody! My name is Vsevolod, I’m 19 years old. I am from Surgut, Siberia, but currently studying and living in Moscow. I am second year student of Moscow law academy of Kutafin (МГЮА им Кутафина) - specialist lawyer in National Security. Haven’t served in the army.

R. B.: Are you more of a collector or re-enacting?

V. C.: I am mostly collector.

R. B.: What do you think about Hungarian re-enactment?

V. C.: I think that it is great that in Hungary the re-enactment of its own armed forces and also the Soviet army is so popular. I am really sad, that we are so far located and it is difficult to visit each other for events.

R. B.: What do you think about Russian re-enactment?

V. C.: I think that our re-enactment is one of the biggest and most expensive in the world. Also there are only a few popular themes - WW2 and Afghanistan, but there could be many more conflicts to re-enact.

R. B.: How long are you in re-enacting and collecting?

V. C.: I am in reenactment for the 4th year

R. B.: What is your favourite era?

V. C.: It is difficult to answer. I think local wars with Soviet/Russian participation between 1968 – 1999

R. B.: What is your favourite uniform?

V. C.: I have many uniforms - about 65 of them. My favourite is the M1969 woolly black uniform of Soviet naval infantry, because it really looks beautiful.

Vsevolod Chirkov in Soviet Naval Infantry uniform

R. B.: How come you have been in television?

V. C.: I took part in a WW2 project, where I have talked about my hobby, so they have decided to make a small interview about my hobby, because it is not so popular where I have lived.

Vsevolod Chirkov and his collection in television

R. B.: What do you think about Hungarian paratroopers?

V. C.: I can’t say much, because I don’t know much, as Warsaw Pact era countries are not popular in Russia. Maybe only the DDR is an exception, so it is difficult to find any information, but I think that it was one of the combat ready VDV units in the Warsaw Pact.

R. B.: How have you got your Hungarian uniforms? Why have you chosen to do a paratrooper impression?

V. C.: I met Peter Gal from Hungary, I bought a few things from him, and asked him, if he can help me to make a small set of Hungarian army during Cold War. He helped. Firstly it was the kit of Hungarian motorized infantry, then I decided to try make it VDV for our Cold War airsoft project, as there are only Soviet and DDR armies represented from the Warsaw Pact block. I also want to have a Polish kit in the future.

Hungarian LRRP in Russia

R. B.: Do you need help in your collection?

V. C.: I need much help. It is difficult to find pieces, also I need to know how to wear them and so on.

R. B.: Have you ever been to Hungary? Would you like to return?

V. C.: Yes, I was in Hungary in 2014 on Heviz lake and visited Budapest. Yes, I want to visit again.

R. B.: How many jumps you have?

V. C.: Only one jump and I want more! :-) :-)

Before jump in period correct equipment and with weapon

R. B.: Would you tell us about your jump?

V. C.: I made my first jump from an AN-2 plane from an altitude of 800 meters with an army parachute D-6. jumped in February in conditions of low clouds, the feeling was that we were flying into the void. I liked the experience. (Although I expected more).

Jump book with one jump in it

R. B.: Have you talked with Hungarian paratroopers?

V. C.: No, I only know three Hungarians - you are one of them.

R. B.: What is the bad side of the Hungarian parachutist uniform, and documents? What is the good side?

V. C.: I can say one good side - all pouches are made with zippers - easy to open and close.

R. B.: Have Russia got other Hungarian reenactment groups in this era?

V. C.: No, I think I am the only one.

R. B.: Would you like to work with Hungarian collectors, re-enactors, and veterans?

V. C.: Yes, international friendship is great and interesting. Also in our new Cold War time it is necessary to be open to the world, to say to the world that in Russia there live normal people too, and we won’t clean our army boots in the La Manche Channel! :-)

- Attila Pap -

Kedves Barátaink!

A múltban már készítettünk interjút egy veterán brit katonával, aki megjárta Afganisztánt, és emellett a Hidegháború, és a Magyar Néphadsereg relikviáit gyűjti, és bemutatja hagyományőrzőként. Ekkor találkoztunk több más olyan külföldi gyűjtővel is, akiket szintén érdekel a magyar katonák felszerelése, fegyverzete, és a magyar hadtörténet is. Ez alkalommal egy fiatal orosz gyűjtőt, Vszjevolod Csirkov urat szeretnénk bemutatni, akinek tucatnyi hidegháborús egyenruhája között megtalálható a magyar mélységi felderítők 1987-ben rendszeresített egyenruhája, és teljes felszerelése is. Az interjút legújabb tagunk, Pap Attila szervezte meg, és bonyolította le, aki maga is kutatja a magyarországi szovjet csapatok történetét.

Felderítők Blogja: Üdv! Köszönöm, hogy elfogadtad a megkeresést! Kérlek mesélj magadról!

Vszjevolod Csirkov: Üdv mindenkinek! Vsevolod a nevem, és 19 éves vagyok. a szibériai Szurgutban születtem, de jelenleg Moszkvában tanulok, és élek. Másodéves jogászhallgató vagyok a moszkvai jogi egyetemen, a szakterületem a nemzetbiztonsági jog. A fegyveres erőknél nem szolgáltam.

F. B.: Inkább hagyományőrzőként, vagy gyűjtőként határozod meg magad?

V. Cs.: Leginkább gyűjtőként.

F. B.: Mi a véleményed a magyarországi hagyományőrzésről?

V. Cs.: Azt gondolom, hogy nagyszerű dolog, hogy Magyarországon a saját fegyveres erők hagyományainak megőrzése, és a szovjet katonai hagyományok megjelenítése is ilyen népszerű. Igazán elszomorít, hogy ennyire messze vagyunk egymástól, mert így nehéz egymás rendezvényeit látogatni.

F. B.: Mi a véleményed az oroszországi hagyományőrzésről?

V. Cs.: Úgy látom a mi hagyományőrző közösségünk az egyik legnagyobb, és legnagyobb költségvetésű a világon. Emellett csupán néhány felkapott témára igaz ez, mint a második világháború, vagy Afganisztán, miközben akadna még jó pár olyan konfliktus, amit be lehetne mutatni.

F. B.: Milyen régóta vagy gyűjtő, illetve hagyományőrző?

V. Cs.: Negyedik éve foglalkozom a témával.

F. B.: Melyik a kedvenc gyűjtési korszakod?

V. Cs.: Nehéz kérdés. Talán a helyi szovjet, illetve orosz beavatkozások története 1968 és 1999 között.

F. B.: Melyik a kedvenc egyenruhád?

V. Cs.: Számos egyenruhám van, körülbelül úgy 65 szett. A legkedvesebb mégis a szovjet M1969 fekete posztó tengerészgyalogos egyenruha, mert igazán elegáns darab.

Vsevolod szovjet tengerészgyalogos egyenruhában, és felszerelésben

F. B.: Hogyan kerültél a tévébe?

V. Cs.: Részt vettem egy II. világháborús projektben, és ekkor említettem meg a hobbimat. Érdekesnek találták, és készítettünk róla egy rövid interjút, mivel ez nem számít annyira elterjedtnek ott, ahol élek.

Vsevolod Csirkov és gyűjteménye a televízióban

F. B.: Mit gondolsz a magyar ejtőernyősökről?

V. Cs.: Nem mondhatok sokat, mivel nem is tudok sokat, mivel a Varsói Szerződés más csapatai nem túl népszerűek Oroszországban. Talán csak az NDK képez kivételt, így eléggé nehéz információkat találni. Mégis úgy gondolom, hogy ők egyike voltak a Varsói Szerződés hadra fogható ejtőernyős alakulatainak.

F. B.: Hogyan jutottál magyar egyenruhákhoz? Miért éppen a mélységi felderítőkkel foglalkozol?

V. Cs.: Gál Péterrel találkoztam először, aki Magyarországon él. Vettem tőle pár felszerelési darabot, és megkérdeztem, tudna-e segíteni egy kisebb hidegháborús magyar összeállítás felépítésében. Beleegyezett. Először a gépesített lövészek felszerelését állítottuk össze, majd belevágtam a mélységi felderítő anyagba is, az airsoft-projektünk számára, mivel eddig csak a szovjet és keletnémet hadseregeket jelenítettük meg a Varsói Szerződés erői közül. A jövőben szeretnék egy lengyel szettet is.

Magyar mélységi felderítő Oroszországban

F. B.: Szükséged van valamilyen segítségre a gyűjtésben?

V. Cs.: Rengeteg segítség kell. Nehéz felszerelést találni, és azt is meg kell tudnom, mit, hogyan viseltek, és még sok mást.

F. B.: Jártál már Magyarországon? Visszatérnél ide?

V. Cs.: Igen, 2014-ben jártam Magyarországon, Hévízen voltam, és ellátogattam Budapestre is. Szeretnék újra ellátogatni hozzátok.

F. B.: Hány ejtőernyős ugrásod van?

V. Cs.: Eddig még csak egy, de még többet akarok! :-) :-)

Ejtőernyős ugrás előtt korhű felszerelésben, fegyverrel

F. B.: Elmondanád nekünk milyen volt az ugrásod?

V. Cs.: Az első ugrásomat egy AN-2-es gépből hajtottam végre, 800 méteres magasságból, katonai D-6 ejtőernyővel. Alacsony felhőalapnál ugrottunk, februárban. Úgy éreztük, mintha a semmiben repülnénk. Tetszett az élmény, (bár valahogy többre számítottam).

Ugrókönyv egy bejegyzett ugrással

F. B.: Beszéltél már magyar ejtőernyősökkel?

V. Cs.: Nem, összesen három magyart ismerek csak, téged is idevéve. :-)

F. B.: Mi az előnyös, és a hátrányos oldala a magyar ejtőernyős felszerelésnek?

V. Cs.: Egy nagy előnyt ki tudok emelni – cipzáras zsebek. Könnyű nyitni, és csukni őket!

F. B.: Vannak más oroszországi magyar hagyományőrzők is ebből a korszakból:

V. Cs.: Nem, azt hiszem, én vagyok az egyetlen itthon.

F. B. Szeretnél a jövőben Magyar gyűjtőkkel, hagyományőrzőkkel, veteránokkal együtt dolgozni?

V. Cs.: Igen, a nemzetközi barátságok mindig érdekesek, és nagyszerűek! Emellett a mostani új hidegháborús időkben fontos, hogy nyitottabbak legyünk a világra, hogy elmondjuk a világnak,hogy Oroszországban is normális emberek élnek, és nem fogjuk belemosni a bakancsainkat a La Manche-csatornába! :-)

- Pap Attila -

Kedves Barátaink!

Az igen népszerű, az 1944 decemberi Garam-menti harcokat feldolgozó írásunk nyomán ismét a II. világháborúba kalauzoljuk most Olvasóinkat, amikor Kiss Dávid bajtársunk írásában bemutatjuk a Budapest elleni első szovjet támadás hátterét, és a Soroksár-Dunaharaszti védelmi vonalon védekező alakulat, a magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős zászlóalj történetének egyik újabb dicső fejezetét. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

1944 őszén a háborús Budapest viszonylag békés képet mutatott. A magyar főváros a háborús viszonyokhoz képest jól el volt látva élelmiszerrel, volt elektromos áram, fűtés, és számtalan szórakozási lehetőség, amikkel a fronton harcoló katonák nem találkozhattak. Az egyedüli közvetlen veszélyt az angolszász légierők megújuló légitámadásai jelentették. Mindemellett a főváros ostromra készült, hiszen október elejétől a szovjet csapatok egyre inkább megközelítették Budapestet, Kecskemét környékén vertek szét több nagyobb német és magyar seregtestet, melyeknek visszaözönlése eltorlaszolta az utakat. A szovjet hadvezetés célja az volt, hogy menetből, egy rohammal foglalja el a magyar fővárost, és folytatja előretörését Bécs felé.

A Kárpátokban vívott véres védekező harcokat követően az I. ejtőernyős zászlóalj 1944. október 15-én rakodott be Munkácson, hogy az új parancs értelmében késlekedés nélkül Budapestre induljon. A Horthy kormányzóhoz hű ejtőernyősöknek minden valószínűség szerint az október 15-i kiugrási kísérletben lett volna szerepe, ám a történelem közbeszólt. Ahogy Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy, az I. zászlóalj nehézfegyver-századának tisztje emlékezett:

„Mire a Józsefvárosi pályaudvarra értünk, tiszta volt a dolog: Szálasi átvette az uralmat. Hogy szegény jó öreg Kormányzó urunkkal mi lett, azt senki sem tudta.”

A nyilas kormány totális mozgósítása értelmében megkezdődtek a védelmi munkálatok, melyekben katonák, civilek, és munkaszolgálatosok tömegei vettek részt. A korabeli hadi helyzetet és közhangulatot az ekkor ejtőernyősként szolgáló Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős honvéd összegezte:

„Egy távoli harctér, már nem volt realitás, hiszen a frontot akár villamossal is el lehetett érni. Budapest elkészült a legrosszabbra!”

A Budapesten laktanyában töltött időszakot az ejtőernyősök készleteik feltöltéssel, és átszervezéssel töltötték. A katonák itt tudták meg, hogy alakulatuk immár az elit Szent László Hadosztály keretében harcol, melynek parancsnoka is ejtőernyős tiszt, vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy, az ejtőernyős alakulat korábbi parancsnoka lett. Több tisztet átvezényeltek az ekkor Pápán megalakuló II. ejtőernyős zászlóaljhoz. Az I. zászlóalj parancsnoka Pokorny „Poki” László őrnagy lett.

Magyar ejtőernyősök a Soroksár - Dunaharaszti harcok idején (Hungarian Royal Army ww2)

Az ejtőernyős zászlóalj 1944. október 23-án vonult védőállásokba Soroksár – Dunaharaszti vonalában. A fő védőövet a munkaszolgálatosok által ásott mély harckocsi-árok jelentette, ami előtt egyetlen elektromos vezetéket feszítettek ki, drótakadályként. Ám a gyalogság állásai még nem kerültek teljesen kiépítésre. Az ejtőernyősök harcát több, földi célokra beállított légvédelmi löveg is támogatta, csatlakozott a zászlóaljhoz egy visszavonulás során csapatától elszakadt 40M Nimród önjáró légvédelmi gépágyú is, valamint harcelőőrsként került kiküldésre a magyar vonalak elé Sebestyén ejtőernyős főhadnagy páncéltörő szakasza, akiknek feladata a szovjet páncélostámadás feltartóztatása, vagy késleltetése volt. A németek részéről szintén ígéret érkezett a Waffen-SS 22. Önkéntes Lovashadosztályának bevetésére, akik erősítésként érkeztek volna a magyar csapatok mellé. Éppen ezért az ejtőernyősök kihasználva az időt a szovjet csapatok megérkezéséig, védőállásaikat tökéletesítették. Ahogy Nagy főhadnagy emlékezett:

„Most hát itt ülünk és várjuk az oroszt. Ez a második eset, hogy már akkor védőállásban vagyunk, amikor még az ellenségnek se híre, se hamva. Uzsokon volt az első, de ott nem vártuk be őket. Itt be fogjuk várni. Nem lesz sok örömük benne!”

Ejtőernyős katonák védőállásban Soroksár - Dunaharasztinál (Magyar Filmhíradó)

A szovjet támadás végül 1944. november 2-án indult meg a Soroksár-Dunaharaszti vonalában védekező ejtőernyős zászlóaljjal szemben. Itt érdemes hosszabban idézni Nagy főhadnagy visszaemlékezését a harcokra, hiszen egykorú leírása pontos képet ad a Budapest ellen induló első szovjet támadás kezdetéről – és végéről:

„Hajnalban - nagy csoportosítások után - súllyal Soroksárnál megindult a lehengerlőnek ígérkező páncélos és gyalogos támadás védőállásunk ellen. A beígért német lovashadosztály nem érkezett meg, éppen ezért a jelen lévő német vezérkari csoport a helyzetet tarthatatlannak ítélte és a befutókat máris egy hátrább lévő állásba irányította, feladatunkat tartós védelemből halogató visszavonulássá. változtatva át. Úgy látszik, nem vették észre a három betűből álló bűvös szócskát: EJE

Miután egy erős német Stuka-támadás a csoportosuló kb. 120 orosz páncélos közül mintegy hatvanat megsemmisített, vagy mozgásképtelenné tett, a megmaradtakból kb. 40 Soroksárnál, 20 pedig a haraszti sávban indult meg gyalogsággal alaposan megtűzdelve, hogy védőállásunkat letiporja.
Ami ezután következett, az a német vezérkari főnök szerint hihetetlenül meseszerű volt.

A Budapest ellen törő első és legelszántabb roham sorsa alig 10 perc alatt eldőlt. Az ejtőernyős fiúk úgy kushadtak a lövészlyukakban, hogy még egy sapkarózsa sem látszott belőlük. A páncélosok gyanútlanul közeledtek a csendesnek látszó vidéken, mikor megmozdultak a göröngyök, megindultak a kukoricaszár kúpok, a fák tövéből kísértetiesen ordító fantomok pattantak föl, és az alig 100 m-re lévő harckocsik kezelői még fel sem ocsúdhattak, máris körülugrálták őket, mint a halál angyalai, az esernyős rémek. Kifújtak a Faustok csövei, és a páncéltornyokon, hernyótalpakon egymás után robbantak a faustfejek, leemelve a tornyot, szétszaggatva a hernyótalpat, szénné égett várrá változtatva az erődöket az előbb még büszke vöröskatonákkal. Alig telt bele tíz perc, már ott lapítottak a fiúk az árokban és vicsorgó foggal várták a támadó orosz gyalogságot.

Még hogy Pestre akarnak a büdösek bemenni! A páncélos roncsok kísértetiesen füstölögtek állásaink előtt - és a gyalogság nem jött. Maga a látvány elég volt nekik belőlünk, egy életre.
Hiába ordítoztak hátul a politrukok, hiába berregett fel a visszaözönlőkre néhány túlbuzgó politikai biztos géppisztolya, fél órával a támadás megindulása után, messze kilométerekig nem lehetett élő oroszt látni Dunaharaszti - Soroksár térségében. A német vezérkari főnök földhöz vágta a sapkáját és az izgalomba belesápadt arccal rekedten hörögte: három hadosztályt ilyen harcosokból és a Donig űzöm velük vissza az oroszt egy hónap alatt!”

A november 2-i éjszakai harcokban a szovjetek igyekeztek sérült harcjárműveiket elvontatni, de áttörésre már nem volt elegendő erejük. Mindemellett a kikülönített páncéltörő szakasz állásait a szovjet előretörés lerohanta, az ott harcoló ejtőernyősök zöme hősi halált halt. A visszaemlékezők szerint az elsőként támadó szovjet harckocsi megtévesztésül német jelzéseket viselt, így sikerült a magyar állás közelébe jutnia. Az állásban dúló harcok hevességére jellemző, hogy a páncéltörő szakasz parancsnoka, vitéz Sebestyén Béla ejtőernyős főhadnagy holtteste elő sem került, maradványai egy közvetlen találat nyomán egyszerűen eltűntek.

Mindemellett a Budapestet menetből elfoglalni induló Vörös Hadsereg első támadása szó szerint vérbe fulladt. Az ejtőernyősök védekezése annyira sikeres volt, hogy másnap, november 3-án a szovjet erők nem is kísérelték meg az újabb frontális támadást. Ehelyett a magyar ejtőernyősök Tassonyi Edömér őrnagy parancsnoksága alatt indítottak ellenlökést a teret nyert szovjet erők ellen Dunaharasztinál. A napközben észrevétlenül összegyülekezett 110 főből álló ejtőernyős század a sötétség beálltával fényjelző lövedékekkel tüzelő géppuskák, és a Nimród légvédelmi gépágyú tüzének fedezete alatt rohamozták meg csípőből tüzelve, ék alakban a szovjet állásokat. Az ellenség a sötétben menekülve vonult vissza, hátrahagyva sebesültjeit, és felszerelése nagy részét. Az itteni harcok egyik kiemelkedő hőse F. Tóth József ejtőernyős őrmester volt, aki a szovjet állásokba betörve egyedül tisztított meg egy közel 50 méteres árokszakaszt, és nyitott rést bajtársainak.

A szovjetek ezt követően november 4-ig vártak az újabb rohammal, mely helyi sikereket ugyan elért, ám az egyénileg áttörő szovjet páncélosokat az ejtőernyősök leválasztva a kísérő gyalogságról gyorsan megsemmisítették.

Jellemző a magyar ejtőernyősök találékonyságára, hogy a saját állások mögött mozgásképtelenné vált szovjet harckocsik egyikének tornyát visszaforgatva abból egészen a harckocsi saját lőszerkészletének kifogyásáig tüzérségi állást, és géppuskafészket alakítottak ki, így felhasználva a zsákmányolt harckocsit a védelemben is.

Az utolsó szovjet támadás 1944. november 5-én indult meg a magyar ejtőernyősök állásai ellen, melynek során igyekeztek a zászlóalj jobb szárnyán elhelyezkedő utászszázad állásain keresztül betörni, de ezt a zászlóalj tartalékát képező ejtőernyős lövészszázad bevetése visszaverte. Ahogy Nagy főhadnagy visszaemlékezéséből kiderül, a szovjetek olyanok voltak:

„Mint az ijedt gyermek, akit megvertek, mozogtak előttünk még az emlékezetes támadás után egy héttel is - úgy, hogy szinte megsajnáltam őket. Közben próbálkoztak támadásokkal, hol kisebb, hol nagyobb elánnal, de az elszántság valamennyiből hiányzott és mind összeomlottak állásaink előtt.”

Ez a mindkét fél számára szokatlan, meglepő helyzet sarkallhatta arra Pokorny őrnagyot, hogy 1944. november 8-án megpróbálkozzon egy nagyjából 40 fős(!) ejtőernyős harccsoport élén Taksony visszafoglalásával. Az alkalmi harccsoportot Platthy „Gyoe” Győző ejtőernyős főhadnagy vezette, és velük tartott Pokorny őrnagy zászlóaljparancsnok is az ejtőernyősöknél visszamaradt 40M Nimród önjáró légvédelmi gépágyún utazva. Nagy főhadnagy így emlékezik a vállalkozás indulására:

„Egy óra múlva már össze is állt a kisded támadó csoport, 37 főből, élén Gyoe-vel. Peter Becher főhadnagy, az állásunkban lévő német szakasz parancsnoka még mindig nem akarta elhinni az egészet. Csak amikor a csoport elindult, akkor ölelkeztek össze Győzővel. Még egy óra múlva is csóválta a fejét és mondogatta: hihetetlen, hihetetlen, mind ott marad. Különben a Péter épp olyan mértékben csodálkozott a mi szegényes harcmódunkon, mint én az ő nagyvonalúságukon. Nem tudta megérteni, miért nincs tartalékunk sem fegyverben, sem emberben, de azt sem, hogy miért kell nálunk egy csapatnak - ha mégoly súlyos harcokat vívott is - oly sokáig állásban maradnia és miért mindig annyira aránytalan a feladat a létszámunkhoz képest (…)”

Az ejtőernyős harccsoport lendületesen induló támadása végül gyorsan kudarcba fulladt, amikor a zászlóalj parancsnoka, és a támadást vezető Platthy százados is súlyosan megsebesültek a harcban. Az előbbit a közelében robbanó aknagránát szórta meg repeszekkel, míg az utóbbi mell-lövést kapott. A magyar erőkkel szemben álló egy zászlóaljnyi beásott szovjet gyalogság az ejtőernyősök lendületes rohama elől (hihetetlen módon!) mégis megfutamodott, ám az így elfoglalt terület megtartására az ejtőernyősöknek nem maradt elég emberük. Az öngyilkos roham magyar mérlege 10 halott, 17 sebesült volt, így csupán tíz ejtőernyős vészelte át a könnyelmű, virtuskodó támadást épségben. Nagy főhadnagy visszaemlékezése szerint ráadásul:

„(…) az egész viaskodást két teljes létszámú SS-század nézte végig, anélkül, hogy akár csak az ujját is mozdította volna.”

Ez az epizód zárta le a területért vívott támadások és ellentámadások sorozatát, az elkövetkező héten az ejtőernyősökre a legnagyobb veszélyt a szovjet tüzérség, és a mesterlövészek jelentették, csupán az éjszakai járőrtevékenység volt állandó. A folyamatos tüzérségi tűz egyik áldozata volt Mezei Sándor ejtőernyős honvéd is, akinek életrajzával érdemes közelebbről is megismerkednünk, hogy megismerjük a Soroksárt és Dunaharasztit védő ejtőernyősök lelkivilágát:

Mezei Sándor ejtőernyős honvéd portréja (1942)

Mezei Sándor ejtőernyős honvéd 1917. szeptember 10-én született Hajdúhadházán Sarkadi Julianna, és Mezei Sándor gyermekeként. A család visszaemlékezése szerint mindig kalandokat kereső, a veszélyt nem mérlegelő, már-már könnyelműségig vakmerő fiatalember volt. Az ejtőernyős alakulathoz 1942-ben jelentkezett önként. Ekkor írta haza testvérének, Erzsébetnek az alábbi sorokat:

"Emlékül Sanyitól
Testvéremnek Bözskének"

"Ugy tedd el emlékbe, hogy meglegyen,
jussak majd eszedbe, ha majd
a föld alatt leszek – 1942. Pápa"

Mezei Sándor ejtőernyős honvéd portréjának hátoldala

Mezei Sándor ejtőernyős honvéd a Magyar Királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” Honvéd Ejtőernyős Zászlóaljban szolgálva, 1944. november 5-én, 11:20 perckor halt hősi halált alakulatának soroksári védőállása előtt, a lábszárát ért ellenséges géppisztoly-lövéstől, és a fejét ért aknarepesztől. A halál okaként fejroncsolást rögzített a korabeli veszteségi karton. Mezei Sándor ejtőernyős honvéd 27 évet élt.

Holttestét a soroksári régi temetőben hantolták el, majd az 1950-es években, mivel hozzátartozó, tartva a következményektől nem jelentkezett a maradványokért, azok Pestszentimrén kerültek hamvasztást követően szétszórásra.

A család a rendszerváltozás után igyekezett megtalálni sírhelyét, ám egészen a közelmúltig erőfeszítéseiket nem koronázta siker.

Sok Soroksárt és Dunaharasztit védő, és ott elesett bajtársához hasonlóan neki sincsen emlék- vagy sírhelye.

Az ejtőernyős zászlóaljat végül a sikeres védelmi harcok után 1944. november 12-én vonták ki az első vonalból, és Soroksáron, polgári házakban kerültek elszállásolásra. A harcok mérlege elképesztő volt: az ejtőernyős zászlóalj tíz napi harc alatt sebesültekben, és halottakban elvesztette harcos létszámának 40%-át, ám teljesen megakasztotta a szovjeteknek Budapest felé törő támadó hadműveletét. Elismerésképpen Pokorny őrnagy a kórházi ágyán vehette át a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. A közvélemény az ejtőernyősöket Budapest megmentőiként ünnepelte, a város vezetése több, a harcokban kiemelkedő bátorsággal harcoló ejtőernyősnek is rózsadombi ingatlanokat ajánlott fel, melyeket azonban soha nem vehettek át. A Soroksár – Dunaharasztin védekező ejtőernyősök feladatuk végeztével egy rövid szusszanásnyi pihenőt követően újra teherautókon ültek, hogy újabb csata, újabb megvédendő arcvonal, ezúttal Isaszeg felé robogjanak. Emléküket híven őrzi a Szent László Hadosztály Balladája, Szántó Lóránt tollából, és mi a kései utódok is:

„Szántó Lóránt A Szent László Hadosztály Balladája

"Háborúban hallgatnak a múzsák"-
mondták bölcsen a rómaiak egykor,
de ha a hősök sírját már behúzták,
megfeledkezik róluk az utókor,
mert elmúlt már éppen két emberöltő,
s már nem festi vér vörösre a hantot,
akkor nem hellgathat sohasem a költő!
Szólni kell! Kézbe kell venni a lantot!
Hogy volt egy hadosztály, mely el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

Mint annyiszor a történelmünk során,
Hazánk felett az ég sötétre borult,
És magyar vér ömlött földjeink porán,
mert elvesztettük a világháborút.
Mikor a győzelem reménytelen volt.
Jó magyar népem, nehéz döntést hoztál,
Hogy becsületünkön ne essen folt,
Megszületett a Szent László hadosztály.
A hadosztály , mely soha el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

Ma már alig vagyunk, kik emlékszünk még
A hősi csatákra. S ki emlékszik mindre?
Soroksárra? Hogy Dunaharaszti ég?
Isaszegre? Letkésre? Kicsindre?
És a felvidéki ütközetekre?
A dunántúli utolsó harcokra?
A fagytól fekete, halott kezekre?
S a vérbeborult baráti arcokra?
A hős hadosztályra , mely el nem bukott.
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

Ajánlás
Fiatalok! Soha ne felejtsétek,
És mondjátok el, ha ti lesztek vének!
A Szent László hadosztály, el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!”

A Szent László Hadosztály jelvénye

Az alábbi linken egy ritka filmhíradó-felvétel eleveníti fel az ejtőernyőseink védelmi harcait:

http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=5881 (00:00:40)

Források:
- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… (Gödöllő 2005.)
- Huszár János: Honvéd Ejtőernyősök Pápán (Pápa, 1993.)
- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. Honvéd Ejtőernyős Főhadnagy Háborús Jegyzetei (http://epa.oszk.hu/00000/00018/00008/pdf/martin.pdf)

Képek forrása:
- Kiss Dávid gyűjteménye
- Magyar Filmhíradó
- Hungarian Royal Army ww2

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban szeretnénk bemutatni az ejtőernyős, mélységi felderítő katonák részére a Magyar Néphadseregben kifejlesztett elsősegély-csomag egyik részét, hivatalos nevén a II. típusú Személyi Ejtőernyős Csomagot, vagy rövidítve a SZECS II-t.

A SZECS-II becsomagolva barna műbőr tokban

Régi, véren szerzett katonai tapasztalat az, hogy sokat számít, milyen gyorsan jut elsősegélyhez a sebesült katona. Éppen ezért az olyan tömeghadseregek, mint a Magyar Néphadsereg is, igyekeztek minden egyes katonájukat ellátni egyéni sebkötöző csomagokkal, és megtanítani a katonákat az alapvető elsősegély-nyújtási technikákra. Emellett természetesen a mélységi felderítők számára ezt a tudást nagyobb alapossággal kellett elsajátítaniuk, hiszen az ellenséges területen csak önmagukra számíthattak.

Ennek a gondolatnak a jegyében születtek meg az 1960-as években a Személyi Ejtőernyős Csomag névre keresztelt felszerelési darabok, melyeket kifejezetten azzal a céllal állítottak össze, hogy a felderítő katonák mindegyike több egészségügyi felszerelést tudjon magával vinni a harctérre. A csomag két műbőr tokban kapott helyet, a SZECS I. gyógyszerek, míg az itt bemutatásra kerülő SZECS II. kötszerek részére biztosít tárhelyet egy patenttal záródó barna műbőr tokban, melyet a katonák a derékszíjukon viselhettek egy egyszerű bújtató segítségével.

Míg a SZECS-I. teljességi jegyzékét sajnos itt nem tudjuk rekonstruálni, mivel Baráti Körünk nem rendelkezik ilyen darabbal, a raktári állapotú SZECS II. a mellékelt jegyzék alapján az alábbi anyagokat tartalmazza:

-100 lapos steril géz (1 csomag)
-Háromszögletű kendő (1 darab)
-Szegett mullpólya (2 csomag)
-Ragtapasz (1 csomag)
-Steril sebkötöző csomag (2 csomag)

A SZECS-II. kibontva, minden tartozékával együtt

Az egész csomagot a barna műbőr tokon belül egy nagyon praktikus, vízhatlan műanyag zsák tartja össze. A műbőr tokot egy az egész szájat körbeérő füllel lehet lezárni, és egy egyszerű patenttal rögzíteni. Ez a fül, remekül meggátolja a nedvesség, vagy más külső behatás bejutását a tokba. A tartalomjegyzék a tok aljában külön kapott helyet, így a zacskó kibontása nélkül is elérhető.

A szett maga a pecsétek alapján 1966-ban került összeállításra, ám a benne található sebkötöző csomagok például 1953-as évjáratúak. Nyilván ez az anyag ebben a formában már nem használható elsősegélynyújtásra, csupán gyűjteményi funkciójuk maradt meg.

Érdekesség, hogy ezek a szettek elkísérték a mélységi felderítő és ejtőernyős katonákat egészen az 1990-es évekig, változatlan külsővel, viszont természetesen frissített belső tartalommal. Eredeti viselési fénykép eddig nem került elő a csomagokról, ennek oka valószínűleg az lehet, hogy M (mozgósítási) zárolt anyagról van szó, melyet csak háborús helyzetben osztottak volna ki az állomány részére.

A csomag mai szemmel már elavult darabnak számít, ám összehasonlítva a korabeli Egyéni Sebkötöző Csomagokkal, nagy előrelépést jelent a saját erőktől elvágott mélységi felderítők egészségügyi ellátásában. Hiányosságnak tekinthető talán olyan darabok elmaradása a csomagból, mint például a kötszervágó olló, vagy az érszorító.

Baráti Körünk tagsága a feladatok elvégzése során sokszor kerülhet olyan helyzetbe, amikor fennáll a sérülések veszélye, éppen ezért a gyűjteményünkben a teljesen feltöltött SZECS-I. mellett jó szolgálatot tesz az a SZECS-II. tok is, melyet egy egészségügyi hagyományőrzéssel foglalkozó barátunktól kaptunk meg csere útján, és amelyet modern orvosi anyaggal töltöttünk fel, így korhű, és mégis használható elsősegély-csomagot kaptunk. A csomag jó szolgálatot tett a különféle teljesítménytúrák, bemutatók során, de hasznos volt már kiállításon is.

Menetfelszerelés - A jobb alsó sarokban látható SZECS-II tartalma modern egészségügyi anyag

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk interjú-sorozatában nem csupán a múlt tanúit szólítjuk meg, de fontosnak tartjuk bemutatni – amennyire ez lehetséges – a mai fiatal felderítőtisztek, ejtőernyős katonák életét is, ezáltal betekintést engedni a jelen, és a jövő kihívásaiba, lehetőségeibe, valóságába. A következő interjúban, melyet a Magyar Honvédség engedélyével készítettünk el, az említett fiatal "utódok" egyikével beszélgettünk. Következzen tehát most minden további bevezetés nélkül interjúnk egy fiatal felderítőtiszttel, „Z". hadnaggyal, aki jelenleg Szolnokon, az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandárnál teljesít szolgálatot. Az illusztrációként felhasznált fényképekért külön köszönet a Pápai Joci Photo facebook-oldal üzemeltetőjének!

- Felderítők Blogja: Mindenekelőtt köszönjük, hogy időt szakítottál ránk! Mi motivált abban, hogy katonai pályára lépj?

 - "Z". hadnagy: Üdvözlöm a kedves olvasókat! Elsősorban a Haza iránti szeretetem motivált, másrészről hasznos tagja szerettem volna lenni a társadalomnak, kötelességemnek érzem, hogyha tudok, akkor segítsek a rászorulóknak. Végül pedig érdekelt, hogy milyen átalakulásokon megyek keresztül, mennyire válik előnyére a személyiségemnek a katonai hivatás.

- F. B.: Mindig katonatiszt akartál lenni?

- "Z". hadnagy: A katonaságon belül ez vonzott a leginkább. Legszívesebben a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára jártam volna. Elképesztő tartást adott az ott végzett tiszteknek. Sajnos azonban ahhoz egy másik korban kellett volna születni.

- F. B.: Miért pont felderítő szakirányra jelentkeztél?

- "Z". hadnagy: Feladatkörében ez vonzott a leginkább és a mai napig hálát adok az égnek, hogy alkalmasnak találtak mélységi felderítő katonának.

- F. B.: A családod, barátaid hogyan fogadták a hírt, hogy a katonahivatást választottad?

- "Z". hadnagy: Örültek neki, végig támogatták döntésem.

- F. B.: Mit szóltak, amikor megtudták, hogy milyen területre szakosodsz?

- "Z". hadnagy: Büszkék voltak, tudták, hogy nekem ez mennyire fontos.

- F. B.: Emlékszel az első napodra egyenruhában? Hogyan zajlott?

- "Z". hadnagy: Egy augusztus végi nap volt, egész nap szakadt az eső. Sietnünk kellett mindennel, hogy aztán várjuk, hogy siethessünk. Amikor megérkeztünk Szentendrére a kiképzők hamar lefektették az alapszabályokat, amikhez tartanunk kellett magunkat a 14 hetes alapkiképzés végéig.

- F. B.: Miben változtatott meg a Honvédségnél kapott kiképzés?

- "Z". hadnagy: Fegyelmezettebb lettem, kifinomultabb önismeretem lett. Sokkal inkább tisztában vagyok a gyengeségeimmel és erősségeimmel. Megtanultam legyőzni a korlátaimat és azt, hogy akaraterővel és a megfelelő gondolkodással olyan akadályokat is képesek vagyunk leküzdeni, amelyek előtte lehetetlennek tűntek számunkra. Úgy gondolom jobb emberismerő lettem, türelmesebb lettem embertársaimmal szemben is. A világ történéseire is másképp tekintek. Jobban keresem az összefüggéseket, nagyobb késztetést érzek, hogy tájékozottabb legyek. Végül pedig magabiztosabbnak és céltudatosabbnak érzem magam.

- F. B.: Az ejtőernyős ugrás, ahogy mondják a „bátrak sportja”. Neked összesen hány ugrásod van?

- "Z". hadnagy: Egyelőre még csak 32, de a jövőben szeretném feltornázni ezt a számot legalább háromjegyűre.

- F. B.: Emlékszel az első ejtőernyős ugrásodra? El tudnád mesélni mit éreztél?

- "Z". hadnagy: Éveket vártam, hogy túl legyek az első katonai ejtőernyős ugrásomon. Végül mikor fent ültem a gépen, természetesen félelmet éreztem. Félelmet az ismeretlentől, hiszen ilyen élményben még nem volt részem, hiába kaptunk alapos kiképzést az ejtőernyős oktatóktól. Mikor elhangzott az „Ugrás!”vezényszó, elrugaszkodtam a gépajtóból. Zuhanás közben felszabadult érzés fogott el, hiába kalapált ezerrel a szívem. Tudtam, hogy megérte erre várni. Aztán belobbant a kupola és a tanultak szerint elvégeztem az ellenőrzéseket, megkezdtem a megfelelő tevékenységeket. Hihetetlen csöndet éreztem. Csodaszép volt fentről a táj és nagyszerű érzés volt irányítani az ernyőt. Hálás voltam mindenkinek, aki részese volt annak, hogy ugorhattam.

- F. B.: A tanulmányaid során sok más fizikai, szellemi kihívással találkoztál. Mi segített, hogy tovább lendülj?

- "Z". hadnagy: Egyrészt a megfelelő példa. Sok olyan emberrel találkoztam, vagy éppen olvastam, akik mögött olyan pálya áll, hogy motiválóan hatottak rám. Az ő szavukra mindig különösen odafigyeltem, igyekeztem a legtöbbet tanulni tőlük. Másrészről pedig a szeretteim és a céljaim tartották bennem a lelket. Sosem akartam volna csalódást okozni nekik vagy éppen magamnak.

- F. B.: A fiatal tisztek, évek közös munkája után számtalan helyre nyerhetnek beosztást. Az egyetemen kialakult barátságok, kapcsolatok megmaradnak a távolság ellenére?

- "Z". hadnagy: A 4 év alatt kialakult barátságokat a távolság ellenére is ápolni kell. Rengeteget köszönhetünk egymásnak, sokat tanultunk a másiktól. Együtt húztunk bakancsot és végigkísértük egymás fejlődését, örömét, bánatát. Sok olyan emlék köt össze minket, ami akár egy életre barátokká kovácsolhat bennünket. Továbbá jó érzéssel tölt el, mikor mesélik, hogy mik történtek velük. Örülünk egymás sikereiknek és biztatjuk a másikat a nehéz időszakokban.

- F. B.: Melyik volt a katonai szolgálatod eddigi legemlékezetesebb pillanata?

- "Z". hadnagy: Sok emlékezetes pillanat volt, ám amire a legbüszkébb vagyok az, amikor a tisztavatáson a társaimmal utoljára ilyen felállásban elénekeltük az egész ország előtt a Himnuszt.

- F. B.: Alapos, és hosszú felkészülési időszak van a hátad mögött. Visszatekintve milyennek látod az oktatóid, és a kiképzőid munkáját?

- "Z". hadnagy: Úgy gondolom a lehetőségeikhez mérten tisztességesen és becsületesen elvégezték munkájukat. Sokat köszönhetek nekik.

- F. B.: Az alakulat, ahol most szolgálsz, vitéz Bertalan Árpád nevét viseli. Mit jelent számodra ejtőernyős tisztként a bertalani örökség?

- "Z". hadnagy: Egy olyan példát, amihez sok munkával, kitartással és alázattal fel kell nőni. Ugyanakkor büszkeséggel tölt el, hogy olyan helyen szolgálhatok, amely egy ilyen magyar hős nevét viseli.

- F. B.: Mi hagyományőrzők azt szoktuk mondani „a katonáknak civilek vagyunk, a civileknek katonák”. Te katonaként mit gondolsz a katonai hagyományőrzők hazai munkájáról?

- "Z". hadnagy: Hasznosnak és tiszteletreméltónak tartom a munkájukat. Fontosnak tartom kiemelni, hogy olyan értékek fennmaradásáért és megismertetéséért küzdenek, amelyekből katonák és civilek egyaránt sokat tanulhatnak.

- F. B.: A múlt után beszéljünk röviden a jövőről. Mik a terveid?

- Z. hadnagy: Sokat tanulni, fejleszteni magam és megfelelni a szakmámban támasztott követelményekkel szemben. Olyan vezetővé és emberré válni, akire évek múltán is pozitívan emlékeznek vissza.

- F. B.: Sok fiatal érdeklődik a Honvédség iránt. Mit tanácsolsz azoknak, akik fontolgatják, hogy jelentkeznek katonának?

- "Z". hadnagy: Bevonulás előtt, gondolják át, hogy mennyi lemondással jár ez a hivatás és mérlegeljék képesek-e ezeket beleegyeztetni életükbe, mennyire gondolják komolyan ezt a szakmát. Amennyiben elég eltökéltnek érzik magukat, akkor sok sikert és még több kitartást kívánok nekik. A katonaság rengeteget adhat az embernek, viszont ehhez áldozni is kell. Áldozni kell időt és energiát a céljaink elérése érdekében. Nagyon szép hivatás és tiszteletet érdemel, aki a Haza szolgálata mellett dönt.

- F. B.: Köszönjük szépen az interjút, és kívánunk további szolgálatodhoz erőt, egészséget, katonaszerencsét!

- "Z". hadnagy: Én köszönöm a lehetőséget és a megkeresést! További példamutató eredményeket és sikerekben gazdag munkát kívánok a Baráti kör tagjai számára!

Az interjú létrejöttét a Magyar Honvédség illetékesei tették lehetővé. Köszönjük segítségüket!

A fényképeket a Pápai Joci Photo oldal tulajdonosának tudtával, és engedélyével használjuk fel!

Kedves Barátaink!

Berkesi Balázs hagyományőrző őrvezető bajtársunk írása következik, melyben bemutatásra kerül Az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóaljának és jogelőd szervezeteinek rövid története. Az itt olvasható cikk képezte alapját bajtársunk 2017. November 11-én a felderítők napján Egerben, a Dobó István laktanyában, veterán egri mélységi felderítők előtt megtartott megemlékező beszédének. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

A Magyar Honvédség 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóaljának története majd 70 éve kezdődött! Számtalan küzdelem, sok verejtékes munkával töltött év, siker okozta öröm és veszteség miatti bánat kísérte el a csapatot hosszú utazása alatt. Ennek az alakulatnak rövid történetét szeretnénk nektek most átadni.

A kezdet és vándorlás évei

A zászlóalj jogelődje az 1949 tavaszán felállított 1. Páncélos Felderítő Zászlóalj volt Piliscsabán. A csapat az esztergomi 1. Páncélos Hadosztály önálló felderítő zászlóalja volt, amit a 2. Önálló Gépesített Zászlóalj alakított meg. Az 1950-es évek erőltetett haderőfejlesztése, valamint a sorozatos átszervezések következtében azonban a zászlóalj további költöztetéseknek nézett elébe.

1949 októberében az 1. Páncélos Hadosztály Parancsnokság átalakult 7. Gépesített Hadosztály Parancsnoksággá (Pf. 6417) és mintegy „megörökölte” a páncélos felderítő zászlóaljat, ami megkapta a 83. Felderítő Zászlóalj hadrendi számot és a Pf. 6324 fedőszámot, valamint a korábbi esztergomtábori helyőrségből, Pétervásárra diszlokált. 1950 novemberében egy újabb költözés, ezúttal Miskolcra. Az új állomáshelyen a 83. zászlóalj állománya a hadosztály közvetlen 12. Felderítő Zászlóalj (Pf. 1183) létrehozásában segédkezett. 1952-ben a zászlóalj aztán ismételt helyőrségváltásban vett részt, ezúttal már Esztergomba. Az „50-es évek” rohamléptékű haderő fejlesztésének egyik következménye volt a folyamatos vándorlás a helyőrségek között. Azonban ez 1953-ra véget ért.

 Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető, mint "csapatfelderítő az '50-es évek”-ből Fotó: Rácz Tünde

A hadsereg felduzzasztása és fejlesztése hatalmas terhet rótt a magyar gazdaságra, ami miatt esedékessé vált a haderő részleges leépítése. Ezt az is segítette, hogy rendeződött Jugoszláviával az 1949 óta tartó feszült viszony. A haderő leépítése a zászlóaljat annyira nem érintette, de 1956 szeptemberében Esztergomból Gyöngyös helyőrségbe kellett diszlokálnia és a 4. Gépesített Hadosztály alárendeltségébe került. (Ez később szerencsés döntésnek bizonyult.) Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot a zászlóalj itt élte át.

A 1957 tavaszán megkezdődött haderő újjászervezése, mert szabadságharcot leverő Szovjet Hadsereg a Magyar Néphadsereg számtalan alakulatát lefegyverezte és szétkergette, továbbá folytatni kellett a forradalom előtt megkezdett haderő átalakítást. Több hadosztály parancsnokságot felszámoltak felderítő alegységeivel együtt ebben az időben, de a 4. Gépesített Hadosztály Parancsnokság állományából létrehozták a 4. Gépkocsizó Lövészhadosztály Parancsnokságot és a korábbi 83. Felderítő Zászlóaljból felállították a hadosztály közvetlen 24. Felderítő Századot, ami az akkor újonnan bevezetett rendszer szerint az MN 6324 fedőszámot kapta.

Az 1957 utáni átmenti időszak végét 1962 ősze jelentette, amikor az MN hadosztály közvetlen felderítő alegységeit zászlóaljakká szervezték át. 1962. november 1-én a 4. Gépkocsizó Lövészhadosztály Parancsnokság alárendeltségében, akkor már Hatvan-Nagygombos helyőrségben állomásozó 24. Felderítő Századból, Felderítő Zászlóalj lett (változatlan fedőszám alatt), majd a következő év szeptember 1-én a diszlokációja Egerre változott.

Az Egri 44 év

Az új helyőrségben a zászlóalj az MN 3855-ös fedőszámot kapta. A csapat a nagy múltú Dobó István Laktanyában kerül elhelyezésre. Ahol több mint négy évtizedet töltött el. A zászlóalj hosszú egri tartózkodása alatt szinte eggyé vált a várossal. Több visszaemlékezés szerint, a felderítő katonák jó viszonyt ápoltak a várossal és annak katonai középiskolájával is.

A későbbi Dobó István-laktanya valamikor a 20. század elején

1962 októberétől a zászlóalj az MN tartalékos felderítő tisztjeinek, ki és továbbképzését látta el, illetve 1966. november 1-én egy Felderítő Kiképző Központtal egészítették ki a zászlóaljat. 1963-ra egy mélységi felderítő század is felállításra került csapaton belül, ami az elkövetkező évtizedekben több ezer ejtőernyőst képzett ki.

Egri felderítő hallgató század ejtőernyős képzésen valamikor a 70-es évek végén, 80-as évek elején

A többi hadosztály közvetlen felderítő zászlóaljhoz képest kicsit lemaradva, de a 70-es évek elejére a 4. Gépkocsizó (1975 decemberétől Gépesített) Lövészhadosztály alárendeltségében működő egri felderítő zászlóalj egy rádiótechnikai alegységgel, majd rádió felderítő századdal is kibővült. A zászlóalj alegységeit az idő során többször átszervezték, illetve modernizálták, de a csapat végig Egerben maradt. Alárendeltségében nem történt sok változás 1987-ig, amikor a zászlóalj közvetlenül ceglédi 3. Gépesített Hadtest Parancsnokság alá került. A csapat híres volt a hegyi képzéseiről, aminek részét képezte a sí kiképzés, valamint a mélységi felderítők felkészítésében való jártasságukról. Az ejtőernyős kiképzés alapjait Szolnokon, még a bonyolult terepre való ugrást, a verpeléti gyakorlótéren hajtották végre.

Mélységi felderítők síkiképzésen (illusztráció)

Számtalan kiváló felderítő tisztet adott a zászlóalj a hadseregnek, többen kezdték tanuló éveiket, illetve pályájukat Egerben. Furkó Kálmán nyugalmazott ezredes, az MN 3100, illetve későbbi MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóaljának legendás testnevelő tisztje, valamint zászlóalj parancsnokhelyettese sorkatonai szolgálatát is a 24-eseknél töltötte, ahol elmondása szerint életében először síelt és itt ismerkedett meg az ejtőernyőzéssel. Murinkó Attila alezredes úr, aki az 1990-es években az elsők között járta ki az Egyesült Államok Hadseregének RANGER iskoláját, szintén a zászlóaljnál szolgált, ahogy Ádám Barnabás ezredes is, alegység parancsnoki beosztást töltött be.

A 24-esek Csapatfelderítő Századának katonái a 90-es években, középen Ádám Barnabás (jelenleg ezredes)

A rendszerváltást követően több változás következett be az alakulat életében. A hidegháború vége, az új geopolitikai helyzet, valamint a Magyar Köztársaság jövőbeli nyugati integrációja miatt szükségessé vált egy hosszú távú haderőreform, ami magába foglalta az (1990. március 15-től) Magyar Honvédség átalakítását. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország gazdasága nem képes fenntartani egy nagyméretű tömeghadsereget (amire a fenti okokból kifolyólag már nem volt szükség) és egy kisebb, szerződéses, valamint hivatásos katonákból álló profi haderőre kell áttérni. Ebben az átalakulásban a 24. Felderítő Zászlóalj is részt vett.   

 1990-ben a zászlóalj felvette az egri várvédő hős, Bornemissza Gergely nevét és azt azóta is büszkén viseli azt (MH. 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj – MH. 24. BGFZ).

A MH 3. Katonai Kerület, később Gépesített Hadosztály Parancsnokság karjelzése (1993-2000)

1992 januárjára az 5. Hadsereg Parancsnokság megszűnésével és Szárazföldi Csapatok Parancsnokságává való átalakulása után, a korábbi 3. Gépesített Hadtest, 3. Katonai Kerület Parancsnoksággá szervezték át. 1995-ben ez 3. Gépesített Hadosztály Parancsnoksággá alakult és így a zászlóalj 2000-ig Cegléd alá tartozott.

A MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj csapatkarjelzésének nem hivatalos, hímzett változata (1993-2007)

1996-ban egy második mélységi felderítő századot állítottak fel a zászlóaljban, amit azonban 1998-ban felszámoltak. A Magyar Honvédséget érintő sorozatos megszorítások, az egri felderítőknél is érezhető volt. Lényeges volt a 90-es évek folyamatos haderő átalakulása kapcsán, hogy 1990-ben még négy felderítő zászlóalj volt az MH kötelékében, azonban 1997-re már csak kettő, a 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj (amit hadműveleti rendeltetésre tartottak fenn) és a 24. BGFZ működött. A Bornemissza gyakorlatilag az utolsó harcászati (régies kifejezéssel csapatfelderítő) felderítő zászlóalj lett, amit csak fokozott az a tény, hogy a 2000-es évek elején a dandárok, majd könnyű-lövész zászlóaljak felderítő alegységei is megszűntek. 2004-ben a sorkatonaság felfüggesztésével a BGFZ is áttért a teljes egészébe szerződéses és hivatásos állományra, illetve a MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj, Különleges Műveleti Zászlóaljjá való alakulása után a Magyar Honvédség utolsó felderítő alegységeként folytatta tovább. A csapat fontos érdemeket szerzett a délszláv-válság kezelésében, a HUMINT (Human Intelligence) képesség kialakításában, különböző NATO missziókban, kétoldalú gyakorlatokon való szerepvállalásokkal, katonai sport, illetve járőrversenyeken való előkelő helyezésekkel, valamint a személyi állományának „Rohamlövész”- tanfolyamban való részvételével.

"Bornemisszás" felderítők BTR harcjárművel, valamikor az ezredforduló környékén

A debreceni költözés és az újrakezdés

A számtalan szakmai siker ellenére 2007-ben a zászlóalj Debrecenbe volt kénytelen diszlokálni, ahol csökkentett létszámmal, illetve képességekkel, a MH 5. Bocskai István Lövészdandár, kötelékzászlóalja lett. A költözés miatt több tapasztalt szakember elhagyta a zászlóaljat és leszerelt. Számtalan katona a mai napig fájdalmas emlékként éli meg a költözést. Egy beszélgetés során egy volt felderítő elmondta, hogy egy külföldi misszióból visszatérve, megdöbbenve értesült arról, már Debrecen helyőrségbe fognak hazatérni.

Ettől függetlenül el kell mondanunk, hogy a Magyar Honvédség utolsó felderítő alakulataként a mai napig működik, és a 24. BGFZ hűsséggel védelmezi Magyarország lakosságát, valamint alaptörvényét. Személyi állománya Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégiumban nagy szerepet tölt be, ahogy a különböző katonai sporteseményeken, teljesítmény túrákon szintén jól szerepelnek. Külföldi békefenntartó missziókban még mindig sok BGFZ-s katonai teljesít szolgálatot és a büszkén viselik a zászlóalj karjelzését itthon, és külföldön egyaránt. Hagyományőrző tevékenységünk során többször voltunk együtt a zászlóalj tagjaival és óriási megtiszteltetésként érezzük, hogy különböző megemlékezéseken, rendezvényeken, valamint teljesítmény túrákon találkozhattunk.

Az 5/24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj díszőre a Szent László Hadosztály hagyományőrző díszelgő katonájával, a letkési megemlékezésen (2017) Fotó: Berkesi Balázs  

2017. november 11-én Eger városában a zászlóalj veterán katonái meghívására részt vettünk az általuk szervezett megemlékezésen, amit a hajdani Dobó István laktanyában és az Eszperantó sétányon felállított kopjafánál tartottak.

Baráti Körünk tagsága a laktanya kapujában

Az előbbi helyszínen csapatunk két tagja, Gáspár Péter szakaszvezető és Pap Attila hagyományőrző felderítő díszőrséget adott, valamint személyesen én, a laktanya és a felderítő zászlóalj történetéről mondtam egy rövidebb beszédet. A kopjafánál a MH 86. Helikopterbázis díszalegysége, csapatunk parancsnokának Varga Zsolt őrmester bajtárs és egyik veterán tisztesünk, Varga János őrvezető bajtárs kíséretében, elhelyezte Baráti Körünk koszorúját. A csapatunk számtalan zászlóaljban szolgált sorkatonával, hivatásos tiszthelyettessel, tiszttel találkozott és sok emléket osztottak meg velünk. Nagy megtiszteltetés volt részt venni az eseményen, nem tudjuk elégszer megköszönni a szervezőknek a meghívást!

2018. január 1-én aztán egy újabb változás következett be: A csapat ismételten önálló szervezet lett és zászlóaljból, ezreddé vált.

A Magyar Honvédség 24. Bornemissza Gergely Felderítő Ezrede 2019 áprilisában ünnepelte fennállásának 70. évfordulóját. A magyar fegyveres erők egyik, hanem a legrégebbi alakulata immár, ami fennállása során annyi feladatot teljesített, hogy felsorolni is hosszú lenne. A jövőben sok kitartást, és sikert kívánunk neki!

A kopjafa az Eszperantó sétányon

Források:

- Somkutas Róbert: Álcaruhában, Fejezetek a hadműveleti-harcászati és csapatfelderítés történetéből (1945-2000), Zrínyi Kiadó, 2014.
- Turcsányi Károly- Hegedűs Ernő: A légideszant II., ejtőernyős-, helikopteres- és repülőgépes deszantok a modernkori hadviselésben (1945-2010), Puedlo Kiadó.   
- A Magyar Televízió Manőver c. katonai magazinja 1997-1998.
- Veteránok visszaemlékezései
- http://beszeloutcanevek.ektf.hu/utcanevek/h/hatvanas_ezred_utca (2017.10.22)

Kedves Barátaink!

Immár második éve hajtjuk végre Halottak Napján annak a régi ejtőernyős hagyománynak a szellemében feladatunkat, melyet Huszár János írt le Honvéd Ejtőernyősök Pápán – 1939–1945 című művének 80. oldalán:

"1941-ben alakult ki az a szokás, hogy halottak napján a pápai temetőben az ejtőernyős katonák sírjánál reggeltől estig díszőrség állt overallban, szuronyos puskával. Később ez hagyománnyá vált. Megrendítő látványt nyújtott, amint évről évre egyre több sírnál jelentek meg a szoborszerű merevséggel, feszesen álló őrök, többnyire az illető barátai, azok a bajtársak, akik vele együtt szolgáltak."

Tavaly, 2016-ban vitéz Bertalan Árpád posztumusz alezredes úrnak, a magyar katonai ejtőernyőzés megteremtőjének budapesti sírjánál kezdtük meg ennek a hagyománynak az újraélesztését, és közös döntésünk alapján, valamint a visszajelzéseket, és a lehetőségeinket mérlegelve úgy döntöttünk, hogy minden évben, Halottak Napján ezt követően más és más ejtőernyős katona sírját keressük fel, és adunk egész napos díszőrséget. Idén Hüse Károly ejtőernyős őrnagy hajdúszoboszlói sírhelyére esett a választásunk, közös akarattal.

Több havi munkát, szervezést és tervezést, valamint begyakorlást követően állt össze hagyományőrzőink kijelölt végrehajtó állománya. Ekkor érkezett meg a felkérés Szolnokról, az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandártól, melyben azt a megtisztelő feladatot bízták ránk, hogy hagyományőrzőink a Dandár katonáival közösen adjanak díszőrséget az Ejtőernyős Emlékfalnál Szolnokon, majd ezt követően Budapesten is, vitéz Bertalan Árpád sírjánál, akit a jogutód alakulat névadójaként a dandár saját halottjának tekint. Így egy díszelgési feladatból rögtön három lett. A kijelölt állomány tagjainak beszámolói következnek a végrehajtott feladatokról:

Ejtőernyős Emlékfal Szolnok, Fiumei úti nemzeti sírkert Budapest – 2017. október 31.

Baráti Körünk, és az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár közös díszőrsége az Ejtőernyős Emlékfalnál, Szolnokon

2017. Október 31 –én a MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár felkérésére hagyományőrzőink díszőrséggel csatlakoztak a Dandár katonáihoz két rendezvényen is. Délelőtt Szolnokon, az Ittebei Kiss József Helikopterbázison álló Ejtőernyős Emlékfalnál a szolgálatteljesítés közben elhunyt ejtőernyős katonákra emlékeztünk közösen a helyőrségben települő katonai szervezetek vezetőivel, a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége szolnoki területi elnökségével, valamint jelenlegi és egykori szolnoki alakulatok számos nyugállományú tisztjével, főtisztjével.

Sándor Tamás dandártábornok úr, az alakulat parancsnoka, és Nagy "Bruce" László főtörzszászlós úr az alakulat vezénylő zászlósa helyezik el a megemlékezés koszorúit az Ejtőernyős Emlékfalnál

Nagy István alezredes úr, protestáns tábori lelkész Mindenszentekkel, Halottak Napjával, illetve különböző történelmi korszakok halottkultuszával kapcsolatos gondolatainak meghallgatása után koszorúzásra és mécsesek meggyújtására került sor, a programot a Magyar Takarodó dallamai zárták.

Délután Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben kerestük fel vitéz Bertalan Árpád őrnagy (posztumusz alezredes) nyughelyét, ahol a kettős díszőrség felállítása után Boldizsár Gábor ezredes idézte fel beszédében a két világháborút megjárt hős életútját.  Ezután helyezték el koszorúikat a MH 2. KRDD, illetve a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének országos, valamint budapesti területi elnöksége vezetői, akik végezetül itt is mécsesgyújtással rótták le kegyeletüket.

Baráti Körünk, és az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár közös díszőrsége vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy úr sírjánál Budapesten

Baráti Körünk számára nagy megtiszteltetés volt a meghívás, a munkánkat illető legnagyobb elismerés pedig az, hogy Sándor Tamás dandártábornok úr, dandárparancsnok és Nagy László főtörzszászlós úr, a Dandár vezénylő zászlósa személyesen köszönték meg tagjaink közreműködését a megemlékezéseken.
Köszönjük szépen a lehetőséget, és nem kevésbé köszönjük Csajbók József főhadnagy úrnak, a Dandár kommunikációs tisztjének, hogy koordinálta díszőreink egész napos tevékenységét, és segítségükre volt, amiben csak tehette!

A megemlékezésen részt vevő szervezetek képviselői vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy úr sírjánál

Hajdúszoboszló, Köztemető – 2017. november 1.

Már hetekkel a feladat végrehajtása előtt is csak erről folyt a szó. Hamarosan indulunk Hüse őrnagy úr sírjához! Tudtuk a történetét, ismertük a jelentőségét mind sportejtőernyősként, mind pedig katonaemberként, tisztként, és nagy szerencsénkre apaként is, hiszen fiaival egyeztetve kaptunk lehetőséget a feladat végrehajtására, így tisztán láttuk, hogy ez a nap különleges lesz minden benne részt vállaló számára.
Éppen ezért minden, a végrehajtó állományba jelentkezett hagyományőrzőnk vasalt, mosott, fényesített, olajozott, hogy amikor eljön a nap ahogy elöljáróink mondták, „élére vasalt fegyverrel, frissen olajozott zubbonyban, kibokszolt barettel” állhasson az őrnagy úr sírja mellé.

Volt, aki egyenesen munkából jött, akadt, aki a családi temetőjárást napolta el, két bajtársunk pedig az előző napi szolnoki és budapesti megemlékezéseket követően jelentkezett szolgálatra. Az otthoni viták emléke, a munkahelyi kimerültség, vagy épp az előző napi feladat-végrehajtás még élénken élt mindenkiben, induláskor mégis egyszeriben háttérbe szorult az egész. Újra együtt voltunk, egy cél érdekében dolgozhattunk. Az úton Hajdúszoboszlóig nem is fogytunk ki a közös történetekből, sokat nevettünk a közös munka vidám, vagy épp emlékezetes pillanatait felelevenítve.

A temetőhöz megérkezve gyorsan bejelentkeztünk, és jeleztük, hogy megkezdjük a feladatot. A temetőgondnokság részéről nagyon nagy vendégszeretet fogadott minket, pihenőhelyiséget, vizet, mosdót, melegedési, sőt, ételmelegítési lehetőséget is kaptunk. Amikor igyekeztünk ezt a figyelmességet megköszönni, az illetékes csak annyit mondott röviden:

„Nincs mit megköszönni. Ismertem Hüse Karcsit, 200 méterre lakott tőlünk, sokszor ültetett a biciklije vázára, amikor ment valahová, és magával vitt. Én köszönöm!”

Ahogy az őrségünk felkészült a feladat végrehajtására, találkoztunk Hüse Károly fiaival is. Tibor, és Tamás is ejtőernyősök, mégis látszik rajtuk, hogy két lábbal a földön járnak. Kedves, közvetlen emberek, akiknek a szívből jövő köszönete nagyon sokat számított nekünk. Aztán sorban jöttek az egykori bajtársak. Nagy nevek, számunkra legendák. Gajdán Miklós, Both Lajos, Furkó Kálmán, akivel, mint kiderült sajnos pont elkerültük egymást, de már Szolnokon is látta a bajtársainkat, és sok sikert kívánt. Mind örömmel látták a régi egyenruhát, a régi fegyvereket, és az új arcokat, a hagyományőrzőket, akik eljöttek, hogy tisztelegjenek egy bajtárs emléke előtt.

Az első őrség felvezetését megtekintette, és megörökítette ez a kicsi, mégis óriási csapat, megköszönték a már elvégzett munkát, sok sikert kívántak az előttünk álló feladathoz, és egy utolsó főhajtást követően haza indultak. Baráti Körünk nevében Varga Zsolt felderítő őrmester, Baráti Körünk vezetője helyezett el mécsest a síron. Számunkra ekkor kezdődött meg a megemlékezés.

 Baráti Körünk hagyományőrző díszőrei Hüse Károly posztumusz ejtőernyős őrnagy sírjánál fiaival Hüse Tamással (b), és Hüse Tiborral (j) (Both Lajos felvétele)

Fél órás váltásokban, felvezetéssel álltak díszőreink a sír mellett, és ezek az időszakok mindenki számára felejthetetlen élményt jelentettek. Úgy látszik Hajdúszoboszlón mindenki ismerte Hüse Károly nevét, sorra érkeztek az egykori iskolatársak, távoli rokonok, bajtársak, vagy most aktív katonák a sírhoz. Számomra a leginkább megrendítő egy 90 év körüli idős bácsi érkezése volt, aki remegő hangon köszönte meg, hogy van, aki még emlékezik. Mint kiderült a hősi halott keresztapja volt az. Itt fogytak el a szavak, amiket felállított őrként nem is mondhattunk ki, csak a szemek beszéltek. Mozdulatlanul - díszőreink fél órás váltásokban teljesítettek szolgálatot

Az őreink természetesen nem voltak egyedül. Egy bajtársunk mindig a közelben várt, hogy ha kell, válaszoljon a kérdésekre, vagy közbelépjen, ha a díszőröket esetleg inzultus éri. Szerencsére baj nem történt, ám a kérdések csak úgy záporoztak felénk: Honnét jöttünk? Kik vagyunk? Mióta, és miért is csináljuk ezt? Katonák, rendőrök, polgárőrök és civilek érdeklődtek nem csak irántunk, de ami még fontosabb, a sírban nyugvó hősi halott őrnagy iránt is. Legjobb tudásunk szerint válaszoltunk.

A látogatók nagy része egy-egy fényképen is megörökítette a díszőreinket, és a sírt, megállt, elolvasta a sírkőre vésett nevet, és fejet hajtott. Pár fiatal suhanc akadt csupán, akik számukra vicces beszólásokkal tisztelegtek a jeles nap előtt, de a díszőreink tekintetéből kiolvasták, hogy ez itt és most nem „menő”.

 Őrségváltás - a feladat végrehajtását mindig nagy érdeklődés övezte a temető látogatói részéről

A feladat végrehajtásának félidejénél érkezett meg a média. A hajdúszoboszlói városi televízió készített riportot velünk, amelyben kommunikációs tisztesünk mutatta be a Baráti Kört, a feladatot, amit végrehajtunk, a tagságot, és a célkitűzéseinket. A kamera jókor forgott, hiszen éppen őrségváltásra került sor, így ezt is megörökítették, és adásba is került. Tovább élő hagyomány - Nagy örömünkre a legfiatalabb generáció képviselői is derekasan helytálltak

Az egymást váltó őreink ugyan nem sétálhattak szabadon, ám, az éppen pihenőidejüket töltő bajtársak egyre többet barangoltak a sírok között. Így vettük észre a két sírhellyel odébb található elhanyagolt sírt, melyben egy 22 éves szovjet katona aludta örök álmát 1956 óta. A hagyományőrzők, és a katonák egyaránt tisztában vannak azzal a régi igazsággal, hogy a „halott katona nem ellenség többé”, így magától értetődő volt, hogy itt is mécsest gyújtunk Halottak Napja alkalmából azzal a reménnyel, hogy az orosz területen elesett magyar katonákért is megteszi ezt valaki.

Az utolsó őrség Hüse Károly posztumusz ejtőernyős őrnagy sírjánál hátborzongatóan emlékezetes volt mindenki számára. A teljes állomány néma csendben felsorakozott a sírral szemben, felcsendült a Magyar Takarodó, és egyszerre lendültek a kezek. A feszesen álló díszőrök, a veterán ejtőernyősök, és a hagyományőrzők közösen rótták le tiszteletüket a hősi halott bajtárs, az ejtőernyős legenda előtt.

Nem felejtünk! - Szolnoki mélységi felderítő veterán bajtársunk vezeti fel a díszőrséget a sírhoz

Díszőreink levonulása után összecsomagoltunk, és haza indultunk. Az érkezéskor tapasztalt jókedv büszkeséggel vegyesen tért vissza, egymásra licitálva meséltük mit éreztünk, tapasztaltunk ezen a különleges napon. Ismét sok meghatározó élménnyel, szállóigével gazdagodtunk, és hatalmas vendégszeretetet tapasztaltunk a hivatalos szervek részéről. Köszönjük a segítséget a hajdúszoboszlói köztemető vezetésének, és dolgozóinak, a polgárőrség, és a rendőrség állományának, és természetesen a Hüse-családnak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy idén Hüse Károly sírjánál emlékezhessünk!

További képek Baráti Körünk Facebook-oldalán!

Képek forrásai:
- MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár (engedélyezve)
- Both Lajos
- Baráti Kör Archív