Kedves Barátaink!

Ma egy rendkívül különleges személlyel készült interjút szeretnénk veletek megosztani. Tiborral a 2017. augusztus 5-én megrendezésre került II. 88-as találkozón beszegettünk először és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy megkeresem egy interjúval. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy elfogadta a felkérést. A kedves olvasóknak jó szórakozást kívánok!    

Felderítők Blogja: - Mikor kezdted a katonai pályát, illetve melyik alakulatnál?

Vári Tibor: - 1987-ben végeztem tábori-tüzér szakon. 1987-2003 között tüzér beosztásokban teljesítettem szolgálatot.  Üteg első tiszt, tűzszakasz parancsnok, valamint parancsnoki szakaszparancsokként dolgoztam. 1992-ben kerültem kiválasztás után a 88. LMZ kiképző század állományába, mint páncéltörő.

Hallgatóként

F. B.: - A horvátországi háború ekkor tört ki, milyen feladatokat kaptatok?

V. T.: - Meghatározott időben és helyen 7 hónapot töltöttem feladatok ellátásával, melynek jellege nem publikus. Életem első harcparancsát ebben az időben kaptam meg.

F. B.: - Milyen volt a váltás, mikor a 88. Légimozgékonyságú Zászlóalj megalakult?

V. T.: - Nagy tisztességnek éreztem, hogy az alakulat kiválasztó elbeszélgetésén egy számomra új világba csöppenhettem. Sokat tanultam és tapasztaltam. Kiemelkedő hozzáadott értékként azt jelölném meg, hogy a kreativitás, és az új harceljárás módok kidolgozása, valamint rendszerbe illesztése zökkenőmentesen ment. Mindenki szakmai tudására támaszkodott a parancsnok. Emberséges irányítása mellett a szakmai keretek kitöltéséhez teljes szabadságot kaptunk. Erre az időre nyúlik vissza a „bevetésre kész” köszönés bevezetése, melyet én találtam ki.

 A MH 88. Légimozgékonyságú – Gyorsreagálású Zászlóaljának, Támogató századának nem hivatalos karjelzése

F. B.: - Milyen eszközöket kezeltetek a Támogató századnál?

V. T.: - Támogató század egy aknavető, egy légvédelmi-tüzér, valamint egy vegyes páncéltörő szakaszból állt. Eszközök 82mm. av. SZPG-9 állványos gránátvető, 9M111. Későbbiek során elsőként kaptuk meg a 9K115–2, melynek harcászati és rendszerbe állító feladatát önállóan hajtottam végre.

Gránátvetővel a Besenyszögi úti laktanyában

F. B.: - Milyen volt a légkör a századon belül? Valamint hogy tudtatok együtt dolgozni a zászlóalj többi alegységével?

V. T.: - A fegyvernemi sovinizmus mindig jelen volt. Nyilván vicces keretek között. Maga a tűzerő dinamizmus és hatékonyság jellemezte a támogató század ütőerejét. Más századokkal a szakmai kapcsolat és együttműködés hibátlan volt. Támogattuk bajtársainkat. Olyan éleslövészeteket hajtottunk végre melyek legendásak és megismételhetetlenek voltak. Tisztelete volt a „hangszereknek”. Csodálatos élményeket éltünk át. Volt olyan év, amikor 12 hónapból 4 hónapot töltöttünk helyőrségben, sokat tanultunk más századoktól. Igazi csapat volt.

Bajtársak között

F. B.: - 1996-ban a Béketámogató Kiképző Központ a zászlóaljhoz került. Dolgoztál ott, illetve szolgáltál külföldi misszióban?

V. T.: - Béketámogatók munkájában vettem részt. BEKK. -hez jelentkeztem. Folyamatosan vettem rész békemissziók felkészítésében. Két alkalommal szolgáltam egy-egy évet misszióban. Az első missziómat Forces Commanderi dicsérettel, a másodikat Miniszteri kitüntetéssel zártam.

Vidáman a BEKK-ben

Komolyan Sínán

F. B.: - Találkozták külföldi katonákkal a 88-as pályafutásod során?

V.T.: - Természetesen. Gyakorlatokon. Később civilként 27 ország bejárása után több konfliktus zónában dolgoztam együtt más nemzet katonáival.

Amerikai katonák társaságában

F. B.: - Mit szerettél leginkább csinálni a zászlóaljnál? Mit tartasz a legmeghatározóbb élményednek?

V. T.: - Mit szerettem leginkább? Mindent. Szakmai feladataimat korlátok és határok nélkül. Ez volt a legjobb. Élmény? Természetesen a köszönés elfogadása. Volt egyszer egy éleslövészetünk. Keresztúri ezredes Úr egyik este behívott magához. „Vári uram! Meghívtam a harckocsizó tanszék hallgatóit holnapra, a vegyes-páncéltörők lövészetére. Szeretném, ha elámulnának!”
Aznap este egy dinamikus lövészetet tervezve egy begyakorlással végrehajtottunk egy szimulációs lövészetet élesben. Maga a látvány és élmény a csapat mozgása dinamikája és tűzcsapása a páncéltörés csúcsát adta vissza. Három tűzcsoport egymás fedezete mellett akkor és ott csodát hajtott végre. Emlékszem Keresztúri Úr szavaira. „Tibor ma történelmet írtunk”. A 88-asok megtették sok esetben, de ez a nap a miénk volt. Feledhetetlen élmény. A harckocsizók annyit mondtak, velük nem lennének szemben.

F. B.: - Köszönjük szépen az interjút, és a szolgálatot!

 A tüzér főtörzsőrmester bevetésre kész!

 Képek forrása:
- Baráti Kör archív
- Vári Tibor archívuma (magántulajdon)

- Berkesi Balázs -

Kedves Barátaink!

Halottak Napja közeledtével igyekeztünk csokorba gyűjtve bemutatni a Magyarországon található ejtőernyős emlékművek közül tizenegyet. A felsorolásban sajnos nem jut hely az ejtőernyős sírok bemutatására, hiszen azokból túlzás nélkül több száz darab található országszerte, és idegen földön egyaránt. Listánkat azzal a céllal állítottuk össze, hogy bemutassuk ejtőernyőseink bátor helytállásának kézzel fogható műemlékeit, és mindenkit arra biztassunk, ha teheti látogasson el a hozzá legközelebbi ejtőernyős sírhoz, vagy otthon gyújtson gyertyát azon magyar ejtőernyős katonák emlékére, akik békében, vagy háborúban áldozták életüket szolgálatuk teljesítése közben.

Baráti Körünk tagjai a veszprémi ejtőernyős emlékműnél

1. A legelső ejtőernyős emlékmű – Pápa (1942)
Az első magyar katonai ejtőernyős alakulat, a Magyar Királyi 1. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj története összeforrott vitéz Bertalan Árpád őrnagy, I. világháborús hős nevével. A legendás parancsnok, és bajtársainak 1941. április 12-i tűzhalála Veszprémben éppen ezért bénítóan hatott az egész zászlóaljra, sokkolta a sokat látott, a délvidéki harcokat megjárt ejtőernyős katonákat. A hősöknek kijáró temetés mellett természetesen szinte azonnal felmerült az igény arra, hogy a bevetésre induló vezérgépen hősi halált halt ejtőernyősök, és repülőhajózók Pápán, az ejtőernyősök „fészkében” is emlékművet kapjanak. A két külön emlékművet a repülőtéri hangárok elé tervezték felállítani.
A terveket tett követte, és 1942. május 31-én, a Hősök Napján felavatásra is került a két mészkőből készült emlékmű, melyeket a pápai alakulat katonái saját költségen, és saját munkájuk eredményeként állítottak fel. Az emlékműveken szerepelt a halálfejes ejtőernyős jelvény, illetve a repülőhajózókén egy szárnyait kiterjesztő sas, a Légierő jelképe. Az emlékműveken fekete márványon megörökítésre került mindazon ejtőernyős, és repülőkatonák neve, akik a magyar katonai ejtőernyőzés úttörőiként életüket áldozták szolgálatteljesítés közben.
1945-ben a Pápát kiürítő ejtőernyős alakulat nyomán megérkező szovjet csapatok az emlékműveket felrobbantották.

Ejtőernyős katonák 1942-ben a pápai ejtőernyős emlékműnél

2. A veszprémi katasztrófa emlékműve – Jutaspuszta (1991)
Az 1941. április 12-i repülőszerencsétlenség emlékműve csupán a rendszerváltást követően készülhetett el, a katasztrófa 50. évfordulójára. Az emlékművet Mester Nagy József készítette el. A két imádkozó kéz által közrefogott fakereszt Szent Péter keresztjét jelképezi, melyen egy ejtőernyőt jelképező elem található, benne a lélekharanggal, egy tüzérségi lövedék hüvelyével. Az emlékművön két megemlékező szöveg is található. Az egyik az avatáskor került rá, és így szól:

„1941 áprilisában hősi halált halt ejtőernyősök emlékére."

Míg a másik, kiegészítő tábla 1998-ban utólag került rá a Magyar Honvédség fennállásának 150. és a magyar repülés 60. évfordulóján:

"Veszprém földjén és légterében hősi halált halt repülők és polgári lakosok emlékére."

Az emlékmű alatt fém urnában a katasztrófa idejét idéző folyóiratok, és pénz került elhelyezésre. Minden évben április 12-én az ejtőernyős veterán-szervezetek, és a Honvédség ejtőernyős katonái megemlékező koszorúzással tisztelegnek az 1941-es történések hősi halottai előtt.

Baráti Körünk tagjai 2016. április 21-én a veszprémi ejtőernyős emlékműnél (Sárközi Zoltán felvétele)

3. Ejtőernyős Emlékfal – Szolnok (2001)
Az Emlékfal 2001 augusztusában az MH 86. Szolnok, ittebei Kiss József Helikopterbázison került felavatásra. A kezdeményezés nem mástól, mint a legendás felderítő tiszttől, shihan Furkó Kálmán nyá. ezredes úrtól ered, aki ekkor az MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj parancsnokhelyetteseként szolgált.
Az emlékfalat a szolnoki felderítők saját anyagi forrásból teremtették meg, a fal közepét díszítő 1940M ejtőernyős jelvényt Furkó ezredes úr készíttette el, egy eredeti jelvény alapján, tízszeresre nagyítva azt, bronzból. Az Emlékfal három panelből áll, enyhe félkörívben helyezkedik el.
Az Emlékfal rendezői bal oldalán kívül a jogelőd alakulatok állomáshelyei sorakoznak Szombathelytől Szolnokig hét fekete márványtáblán.
Jobbra haladva fehér márványtáblán olvasható az 1952-ben mártírhalált halt Kiss Zoltán ejtőernyős alezredes, legendás ejtőernyős parancsnok neve, aki már 1938-ban is az első ejtőernyős kísérleti keret tagja volt, az 1941-es délvidéki bevetésen harccsoport-parancsnokként vezette az első magyar ejtőernyős harci ugrást teljesítő katonákat, majd 1948-ban az újra felállításra kerülő ejtőernyős alakulat tisztjeként is szolgált.
A középső részen, az 1940M ejtőernyős csapatjelvény alatt található annak a 62 ejtőernyős katonának a neve, akik 1940, és 2000 között ejtőernyős ugrás során, vagy repülőszerencsétlenségben hősi halált haltak.
Az Emlékfal jobb oldalán látható az 1948-ban Szolnokon megalakult 1. Önálló Ejtőernyős Század emléktáblája, a jobb szélen felül pedig a magyar államcímer zárja le az emlékművet. Minden évben Halottak Napján, és az Ejtőernyős Emléknapon díszőrséggel kísért koszorúzás során emlékeznek az egykori, és a mai ejtőernyősök közösen az elődök áldozatára. A díszőri feladatokat 2015 óta a jogutód alakulat katonái mellett a mi hagyományőrzőink látják el.

Az Ejtőernyős Emlékfal Szolnokon (Sárközi Zoltán felvétele)

4. Hüse Károly emlékműve – Szolnok (2009)
Hüse Károly posztumusz őrnagy emlékezete nem csupán a magyar katonai ejtőernyőzés, de az ejtőernyős sportélet meghatározó eleme is egyben. A posztumusz ejtőernyős őrnagy 6263 ejtőernyős ugrást hajtott végre a Magyar Néphadsereg ejtőernyős válogatottjának tagjaként. A válogatottal összesen hat világbajnokságon indult el, számos magyar rekordot állított fel.
A kiváló sportember 1978. május 26-án hunyt el ejtőernyős baleset következtében.
Szobrát 2009-ben állították fel az MH 86. Szolnok, ittebei Kiss József Helikopterbázison, az Ejtőernyős Emlékfal mellett. Az életnagyságnál nagyobb bronz mellszobor, mely az egyenruhás Hüse őrnagyot mintázza, egyszerű talapzaton áll, melyen felirat hirdeti a 38 éves korában hősi halált halt ejtőernyős őrnagy életművét.
A szobornál Halottak Napja, és az Ejtőernyős Nap során szintén koszorúzásra, megemlékezésre kerül sor, melynek keretében az egykori sporttársak, katonatársak, barátok, családtagok emlékeznek. Díszőreink ezeken az alkalmakon is jelenlétükkel tisztelegnek a legendás ejtőernyős emléke előtt.

Veterán felderítő díszőr Hüse Károly mellszobránál 2016-ban az Ejtőernyős Napon Szolnokon

5. Ejtőernyős és Szállítórepülő Emlékmű – Pápa (1992)
Az 1942-ben felavatott, és 1945-ben elpusztított pápai emlékművek utódjaként született újjá 1992. szeptember 12-én a Huszár lakótelepen, az egykori laktanya helyén felavatott új emlékmű, melyet a jogutód alakulat mélységi felderítő katonái mellett az egykori pápai veteránok is megkoszorúztak. Az egyesített emlékmű formavilágában követte az 1942-es eredeti darabokat, egyszerű, kőből rakott gúlaként emlékeztette az elhaladókat a pápai ejtőernyősök, és repülőhajózók áldozatvállalására, ám emléktábláján nem nevek, csupán egy méltató szöveg szerepelt:

„M. Kir. ’Vitéz Bertalan Árpád’ Honvéd Ejtőernyős Ezred, és Szállítórepülő Század Hősei Emlékére – 1939 – 1945”

2007-ben Pápa város úthálozati fejlesztéseinek következtében a régi ejtőernyős – és repülőemlékmű veszélybe került, így annak áttelepítéséről, és felújításáról döntött a város vezetése. Az új emlékművet, melyet Gosztola István tervezett, és Járóka Attila készített el, 2007. szeptember 15-én délelőtt adták át. Az új emlékmű formailag szakított az eredeti elképzeléssel, egyfajta síremlékként emelkedik új helyén.

A pápai ejtőernyős emlékmű 2016-ban (Szelindi Csaba őrmester felvétele)

6. Ejtőernyős Emléktábla – Pápa Repülőbázis (1985)
A pápai repülőbázison található emléktábla szintén az 1941-es katasztrófa áldozatai előtt tiszteleg. Érdekessége, hogy ez a második legidősebb ejtőernyős emlékmű a felsorolásban, hiszen még a rendszerváltozás előtt készült el, az 1985-ös dátum csupán a felújítást jelzi. Az egyszerű márványtábla a Veszprémben 1941. április 12-én hősi halált halt ejtőernyősök névsorát tartalmazza. Érdekesség, hogy más emléktáblákkal összevetve ez a tábla pontatlanabb, hiszen nem tartalmazza a repülőszerencsétlenséget követően a veszprémi kórházban elhunyt ejtőernyősök neveit. Sajnálatos módon az egykor az emlékmű díszét jelentő 1940M ejtőernyős csapatjelvény már nincs a helyén.

A pápai bázisrepülőtéren található ejtőernyős emléktábla (Lippai Péter ezredes felvétele)

Ejtőernyős kopjafa – Eger (2015)
2015. november 11-én került felavatásra Egerben az egykori katonavárosban az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj veteránjainak kezdeményezésére az a kopjafa, mely nem csupán az Egerben szolgált ejtőernyősök, de a helyőrség minden egykori katonája előtt is tiszteleg. Nagy megtiszteltetést jelentett számunkra, hogy Baráti Körünk is meghívást kapott a kopjafa felavatására, így részesei lehettünk ennek a szép, és méltó kezdeményezésnek mi is. A kopjafán helyet kapott az 1950M ejtőernyős jelvény éppen úgy, mint a „24-esek” karjelvénye is

Az egri ejtőernyős kopjafa (Berkesi Balázs felvétele)

8. Az ejtőernyős kísérleti keret emléktáblája – Budapest (1996)
A Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége (MEBSZ) által 1996. június 23-án felállított emléktábla a Szombathelyen 1938-ban felállított magyar ejtőernyős kísérleti keret úttörő munkája előtt tiszteleg. Ez az önkéntes tiszti keret alapozta meg tapasztalati úton, kísérletezve a magyar katonai ejtőernyőzés létrejöttét. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum belső udvarán található fekete márvány emléktáblán arany betűk hirdetik:

„1938-1939 - Az Első Magyar Ejtőernyős Alakulat Emlékére”

A Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége (MEBSZ) minden évben koszorúzással, és ünnepi beszéddel emlékezik a Bertalan Árpád által vezetett különítmény tagjaira, sorsukra, munkásságukra. Baráti Körünk állománya 2016-ban vett részt az emléktáblánál történő koszorúzáson.

 Baráti Körünk hagyományőrző díszőrsége az ejtőernyős kísérleti keret emléktáblájánál

9. A II. világháborúban elesett magyar katonák emlékműve – Isaszeg (1984)
Az Isaszeget 1944-ben védő 1. Ejtőernyős Zászlóalj katonái előtt is tiszteleg az az 1984-ben állított emlékmű, ahol minden évben összegyűlnek a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének (MEBSZ), és más szervezeteknek képviselői, hogy a helyi lakossággal közösen emlékezzenek a területen vívott véres harcokra, melyből az ejtőernyős alakulat a Szent László Hadosztály kötelékében jócskán kivette a részét.
Bár az emlékművön külön nincsenek kiemelve az ejtőernyős katonák, a civil kezdeményezés (ez a legelső, a magyar katonák helytállására is emlékező emlékművek egyike az országban!) mégis sok egykori, és ma is aktív katonai ejtőernyőst vonz a temetőbe, ahol az emlékmű megkoszorúzását követően sor kerül az ejtőernyős sírok felkeresésére is.
Az egyszerű márvány emlékmű felirata egy Kassák Lajos idézettel tiszteleg az elesettek emléke előtt:

„Győzni szerettek volna, és elhulltak szegények

Az 1944-ben elesett magyar katonák emlékére.”

Az isaszegi temetőben álló emlékműnél 2015-ben megrendezett megemlékezés

 10. II. világháborús emlékmű – Letkés
A letkési harcok szintén a Szent László Hadosztályban szolgáló ejtőernyősökhöz köthetőek, ám itt az ejtőernyős ezred II. zászlóalja állt helyt 1944 telén heves harcokban. Hagyományőrző bajtársaink a Szent László Hadosztály Honvéd Hagyományőrző Egyesülettől hosszú évek óta teljesítenek itt díszőrséget, tisztelegve a II. világháborúban itt elesett honvédek (ejtőernyősök, és repülő-lövészek) emléke előtt. Az emlékmű a helyi temetőben található, és itt sem utal semmi külön az ejtőernyős kötődésre. Az ejtőernyős katonák, és a Letkésről bevonult, majd hősi halált halt fiatalemberek nevei együtt szerepelnek a márványtáblán. Minden évben közös megemlékezésen tisztelegnek itt a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének (MEBSZ) veteránjai, a hagyományőrzők, és a Magyar Honvédség ejtőernyős katonái a hősi halált halt elődök előtt. Érdekes adalék, hogy a Szent László hadosztály jelvényének továbbélése is ehhez az emlékhelyhez köthető. Bővebben Berkesi Balázs bajtársunk cikkében!

 A Szent László Hadosztály HOHE, a MEBSZ, és a Magyar Honvédség közös díszőrsége Letkésen

11. II. világháborús emlékmű - Ipolyszalka
A letkési harcokhoz kapcsolódik az ipolyszalkai emlékmű is, mely a határ szlovák oldalán található. A temető hősi emlékműve impozáns tisztelgés a Szent László Hadosztály elesett ejtőernyősei, és repülő-lövészei előtt. Természetesen ezen az emlékművön is helyet kaptak az Ipolyszalkáról bevonult, és a háborúban hősi halált halt helyi lakosok. Korábbi cikkünkben már feldolgoztuk a környéken lezajlott harcokat, ezt az írásunkat ajánljuk azoknak, akiket mélyebben is érdekel a harcok lefolyása. Minden évben, a letkési rendezvény folytatásaként, közös megemlékezésen tisztelegnek itt a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének (MEBSZ) veteránjai, a hagyományőrzők, és a Magyar Honvédség ejtőernyős katonái a hősi halált halt elődök előtt.

 A Szent László Hadosztály HOHE, a MEBSZ, és a Magyar Honvédség közös díszőrsége Ipolyszalkán

+1. Verancsics Faustus emléktáblája - Veszprém (2011)
Korelnöknek tekinthető az emléktáblán szereplő név, hiszen Verancsics Fausztusz feltaláló, fordító, diplomata, író, humanista, és csanádi püspök az 1500-as évek közepén született Sibenik-ben, a mai Horvátország területén. Ifjú korát nagybátyja, az esztergomi érsek mellett töltötte, így lehetősége volt megismerni a korszak legjobb tudósainak munkásságát. 1579-ben nevezik ki a veszprémi vár kapitányává. Később Velencében él, ahol megírja az ejtőernyőzés szempontjából is fontosnak tekinthető „Machina Novae” azaz „Új gépezetek” című munkáját, melyben számos vázlat mellett egy kezdetleges, merev szerkezetű ejtőernyő rajza is szerepel. Ez az ábrázolás szerepel a munkássága előtt tisztelgő emlékművön is, melyet a veszprémi vár bejáratánál helyeztek el 2011-ben.
A bronz emléktáblát Diénes Attila készítette. Bár idegenkednénk annak kijelentésétől, hogy az ejtőernyő így magyar (vagy horvát, esetleg velencei) találmány volna, elvitathatatlan, hogy Verancsics Faustus művében egy később működőképesnek bizonyuló szerkezet ábrázolása található, így ez a polihisztor is helyet követelhet magának az ejtőernyőzés úttörői között.

Verancsics Faustus emléktáblája Veszprémben (Bakos-Nagy László felvétele)

Források:
- Huszár János: Honvéd Ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945 (Pápa, Jókai Kör 1993.) (p. 90.)
- https://www.kozterkep.hu/~/31871/Ejtoernyos_emlekmu_Veszprem_1991.html
- Pápa és Vidéke (V. évf. 35. szám - 2007. szeptember 20.) (pp. 1-2.)
- Top Gun magazin (1992/11) (pp. 16-17.)
- Shihan Furkó Kálmán ezredes úr közlése

Képek forrásai:
- Kiss Dávid gyűjteménye
- Baráti Kör Archív
- Dr. Lippai Péter ezredes
- Szelindi Csaba
- Berkesi Balázs
- Bakos-Nagy László
- Sárközi Zoltán

Kedves Barátaink!

Az 1956-os forradalom kapcsán ejtőernyősök, felderítők szerepvállalása után kutatva döbbentünk rá, hogy egyik tagtársunk gyűjteményében régóta ott pihen egy visszaemlékezés, mely érinti a forradalmi eseményeket is, és amely hűen bemutatja a tenni akaró kisember sorság azokban a zavaros időkben Újpesttől egészen az Egyesült Államok kényszerű emigrációjáig.

A visszaemlékezés, melynek 1956 eseményeivel foglalkozó részleteit itt közöljük, Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős őrmesteré, aki fiatal ejtőernyős katonaként végigharcolta a II. világháború során a II. ejtőernyős zászlóalj nehézfegyver századában szolgálva a Csepel-sziget, Fót, Ipolyszalka és a garami hídfő, végül pedig a Mura vonalának védelmét is, folyamatosan hátrálva a Vörös Hadsereg elől. Mint írta:

„Nappal harcoltunk amennyit tudtunk, a sötétség beállta után meg „futottunk”, mint a nyulak. Közben hazafias nótákat énekeltünk győzelemről, hősies csatákról, és mi lesz majd, ha hazatérünk győzelmesen!”

 Ábel Béla Gusztáv (bal oldalon) katonatársával a pápai ejtőernyős laktanyában 1945-ben

Az ejtőernyősöknek volt is mitől tartaniuk, hiszen a szovjetek a különösen keményen harcoló elit alakulat tagjain igyekeztek bosszút állni. Ez a bosszú 1945. május 10-én érte el Ábel Gusztávot, amikor a háború lezárása után, német területen hadifogságba kerülve a Szovjetunióba hurcolták, ahonnét csak két évvel később keveredett haza betegen, a szénbányában töltött lélekölő robotolás után megtörten került haza.

Mégis talpra állt, munkát talált, elvált, majd többször újraházasodott, végül 1956. szeptember 22-én kötötte össze életét Klárival, azzal a nővel, aki haláláig társa maradt. A friss házasok igyekeztek megalapozni közös, új életüket, annyi szenvedés után, nyugodt fészket találni a sztálinista terror legsötétebb éveiben is, ám a történelem közbeszólt.

A visszaemlékező 1956. október 23-án éppen egy új bőrkabátért indult, amikor felbolydult a város. Ahogy írta:

„Amikor Klárival találkoztam, már voltak hírek, hogy az egyetemisták valamilyen felvonulást terveztek. Arról is, hogy a rendőrség nem adott rá engedélyt. Miután mi az ellenkező irányba mentünk, nem igen törődtünk ezekkel a hírekkel. (…) Amikor azután este boldogan indultunk haza, a villamosmegállónál hallottuk, milyen felfordulás van a belvárosban. (…) Teljesen váratlanul az egész világ felfordult körülöttünk.”

Ábel Gusztávot, a frontot megjárt ejtőernyős katonát a családja nem engedte harcba szállni a felkelők oldalán, pedig ahogy a visszaemlékezésből is látszik, ez a gondolat nem állt távol tőle:

„Ahol anyósomék laktak, közel volt Újpest központjához, ahol egy széles útkereszteződés van. Ez volt az a fórum, ahol az emberek összejöttek híreket cserélni. Ide jöttek a város központjából a teherautók is, amelyek híreket hoztak, és önkénteseket toboroztak, akiket azután vittek vissza a városba harcolni! (…) Egy idő után azt vettem észre, ha kimentek az utcára, hírekre várva „véletlenül” valaki mindig jött velem. Senki sem szólt semmit, csak ott voltak. Ismerve az én gondolkodásomat, úgy látszott, szeretnék elkerülni azt, hogy véletlenül valamelyik teherautóval elmenjek a városba.”

Az egyik ilyen alkalommal, a tömegben álldogálva látta meg egykori fanatikus, és kegyetlen levente-oktatóját, a későbbi hithű kommunistát, Simon Gézát, aki ez idő tájt éppen „(…) az akkori divatnak megfelelően öltözve, micisapkával, munkaruhában, nemzetiszínű kokárdával a kabátján (…)” vezetett egy csapat munkást, akik a helyi bank széfjét igyekeztek feltörni, hogy "abból fizessék ki a városházán dolgozók bérét".

 Leventefiatalok egy ünnepségen a II. világháború előtt. A kép bal szélén viharkabátban Ábel Béla Gusztáv

Ha fegyvert, (vagy lángvágót) a családi furfang miatt nem is foghatott, saját tudásával igyekezett segíteni ahol tudott. A nemzetközi gyógyszer-szállítmányok ugyanis munkahelyére, a Gyógyszeripari Kutatóintézetbe futottak be, ahol azokat csoportosítás után osztották szét a különféle budapesti kórházaknak, elsősegélyhelyeknek. A visszaemlékező ebben a Kutató egyik vöröskeresztes teherautójának utasaként segített, míg a sofőr egykori ejtőernyős bajtársa volt. Mint ezekről a segélyszállító utakról igen szűkszavúan írta „így volt alkalmam sok mindent látni”. A látványosságok kapcsán talán elég annyi, hogy feleségét, annak többszöri kérlelésére sem volt hajlandó magával vinni a véres harcokat átélő Budapest szívébe.

 Vöröskeresztes teherautó 1956-ban Budapesten

A teherautó, és a vele járó vöröskeresztes jelzések, igazolványok adták számára az első ötletet arra, hogy a helyzet súlyosbodásával, és a forradalom bukásának egyre biztosabb közelségével, próbáljanak meg Nyugatra szökni. A terv akkor vált bizonyossággá, amikor november végén a visszaemlékezőt két ismeretlen férfi, nyilván két titkosrendőr kereste a lakásán. Így 1956. december 1-én „majdnem üres kézzel” felkerekedtek, az ismeretlen jövő felé.

A vöröskeresztes teherautóval Újpesttől Sopronig akadálytalanul ment a két család (a visszaemlékező, a felesége, a barátjuk, annak a felesége, és két gyerekük), ott azonban a visszaemlékező feleségének rokonai jelezték, hogy a határ zárva van, és őrzik. Így aztán az autót hátrahagyva, egy „hivatásos” embercsempész segítségével jutottak át a zöldhatáron.

Ausztriában a határőröktől a katonákon át a helyiekig mindenki segítőkész, kedves volt a lerongyolódott magyarokkal, a jólét pedig valósággal megdöbbentette a menekülteket. Hochegg-ben, Bécstől körülbelül 80 kilométerre, délre kerültek táborba, ami valójában egy hegyi szanatórium volt. A visszaemlékező így ír róla:

„Nagyon szép, csendes hely volt. A tiszta levegő, a hegyek látványa, igen megnyugtató volt az idegekre. Az egyetlen problémánk most már az evéssel volt. Egy tíz perces séta ebben a tiszta hegyi levegőben, és meg tudtuk volna az asztalok lábát is rágni.”

Pár napon belül a különféle segélyszervezetek segítségével a menekültek, köztük a visszaemlékező, és felesége regisztrációja meg is történt. Az úti céljuk az Amerikai Egyesült Államok volt, ahol a visszaemlékező nevelőapjának bátyja élt. A bécsi amerikai nagykövetségen a formalitások (kihallgatások, FBI jegyzőkönyv, adatok felvétele, stb.) után beesteledett, így a pár az egyik helyi őrszobán, egy cellában töltötte az estét – büntetlenül, a rendőrök meghívására. Másnap reggel az egyik rendőr felesége mintha a legtermészetesebb lenne, még külön reggelit is tálalt nekik.

Az orvosi vizsgálatok után pár nappal kapták meg a hivatalos értesítést arról, hogy kérelmüket a nagykövetség pozitívan bírálta el, így jogosulttá váltak az amerikai kormány védelmét igénybe venni. Az indulás napja 1956. december 19-re lett kitűzve, a határozatot pedig 18-án ismerték meg. A napot így egy hasonló sorsú családdal töltötték együtt, ott ahol melegedni lehetett: moziban, pályaudvari váróban, a Vöröskereszt szállásán, vagy éppen levesért sorban állva. A váróban esett meg az alábbi tanulságos eset, ahol a másik pár férfi tagjával igyekezett megmelegedni:

„Egyszer csak egy férfi állt meg előttünk, és két konyak volt a kezében. A markunkba nyomva az italt boldog karácsonyt kívánt, és elment. Azóta (…) ha elmegyek a resti előtt még mindig elfog az a furcsa érzés, hogy ez az a hely, ahol sok évvel ezelőtt egy idegennek megesett a szíve rajtam, amikor csak minden nélkül, csupán a jövőbe vetett hittel itt ácsorogtam dideregve. Volt egy ember egy több milliós városba, aki észrevette és megpróbálta valamivel tűrhetőbbé tenni két menekült életét.”

Az időjárás miatt csupán karácsony után indultak el az amerikai katonai buszokból álló konvojok München felé, egy amerikai katonai támaszpontra. Itt étel-ital, forró zuhany, és minden más rég nélkülözött luxus is az érkezők rendelkezésére állt, ám a visszaemlékező, és felesége nem maradt elég ideig, hogy mindent kiélvezzen, hiszen őket a (névsor alapján) a legelsők között szólították a már megismert buszokhoz, melyek a repülőkhöz vitték őket.

A visszaemlékezőnek csak a repülőgépen jutott igazán ideje számba venni az elmúlt időszak eseményeit, és nem minden töltötte el örömmel: a barátja, és annak családja iránt érzett aggodalom, a saját rokonainak féltése, valamint nem utolsó sorban a menekültekkel érkező kétes elemek miatti viszolygás kavargott benne. Mint írta:

„Sajnos a sok menekült magyar, akik elhagyták az országot, nem mind öregbítették a magyarok jó hírnevét. Amikor a forradalom alatt kiszabadították a börtönökből az úgynevezett „politikai foglyokat”, velük együtt sok megrögzött bűnöző is szabadlábra került (…) Sokan voltak olyanok is, akik mintegy jó bulinak látva az alkalmat, csak meg akarták nézni, milyen Ausztria. (…) A másik felháborító dolog volt a sok „újszülött hős”. Olyan csodálatos háborús kalandokat, és hőstetteket lehetett hallani, hogy szinte szégyelltem magam, mit is keresek én ezek között a bátor hazafiak között. (…) Illusztrációul egy kis történet, ami nagyon jól mutatott rá ezekre az alakokra. A mese szerint két kutya beszélget Bécsben. Az egyik egy kis puli, a másik egy bécsi öleb. Mondja a kis puli: Ha ismertél volna otthon, én Pesten bernáthegyi kutya voltam!”

A gép először az Azori-szigeteken szállt le, ahol a magyarok a müncheni télből a trópusi forróságba csöppentek. A legtöbben ekkor láttak először tengert közelről. Ez volt az első találkozás az amerikai kultúrával is: a repülőgépeken kapott élelmiszer-csomagok maradékát a személyzet kidobta, és a hiánygazdasághoz szokott, megrökönyödött magyarok kérdésére elmondták, hogy az már szemétnek számít, mert kibontották, hamarosan adnak másikat, nem kell „spájzolni”.

Leszállás után a menekült magyarokat New Jersey-ben, a Camp Kilmer katonai támaszponton helyezték el. Összesen 30 000 magyar fordult meg itt, ebben az időben. A regisztrációt amerikai magyar önkéntesek segítették, és a visszaemlékező szerencséjére minden névsor szerint ment, így általában bármi történt, elsőként velük történt. A visszaemlékező jelentkezett munkára, elintézte a papírmunkát, és igyekezett felvenni a kapcsolatot nagybátyjával, ami egy kis segítséggel sikerült is. Újévkor, 1957. január 1-én hagyták el a tábort. Erről így emlékezik meg:

„AMERIKA! Ó mennyit hallottunk róla, és milyen keveset tudtunk az itteni állapotokról, és az életről. Miután ilyen tudatlanok voltunk az itteni életformával kapcsolatban, nem is igen lehetett elképzelésünk, mit is fogunk csinálni, ha megérkeztünk.”

 2009-ben avatott emléktábla Camp Kilmer területén, melyet a hálás amerikai magyar emigránsok állítottak

Bőven volt idejük kitapasztalni az új életformát. A visszaemlékező tíz éven át New York-ban, majd 1967-től 2010. május 20-án bekövetkezett haláláig Framingham-ben, Massachusetts-ben élt. Ez alatt a több, mint ötven esztendő alatt nem felejtett el magyarként élni, felépített egy teljes életet, felnevelt két fiút, akik bár amerikainak születtek, családi körben, és barátaikkal máig magyarul beszélgetnek, magyarul éreznek. Nekik köszönhetően ismerhettük meg ezt a történetet is, ami tanulságos szelete az 1956-os magyarság hányattatott történetének, egy egykori ejtőernyős katona szemszögéből nézve.

Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezésének magyar nyelvű kézirata, melyet fia, Gus Abel juttatott el bajtársunkhoz

Források:
- Ábel Béla Gusztáv: „Göröngyös utakon! – Visszaemlékezések” (kézirat a szerző tulajdonában)

Képek forrásai:
- Kiss Dávid: Újpesttől Framinghamig – Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezése 1924. – 1991. (előadás 2016. szeptember 30-án)

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk eszköztára a közelmúltban újabb gyűjteményi darabbal bővült, így immár hitelesen bemutathatjuk, hogy a magyar mélységi felderítő katonák nem csak a földön, vagy a levegőben, de a vízen is megállták a helyüket, hála a most megérkezett 1971-es felderítő csónaknak. Az eszközzel Kiss Dávid bajtársunk írásában ismerkedhetünk meg közelebbről. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

Felderítő katonák vízi átkelése felderítő csónak használatával.

A mélységi felderítőket a legtöbben még a hozzáértők közül is gyakran az ejtőernyőzéssel azonosítják, ám ez a vitathatatlanul sok bátorságot igénylő, igen látványos kihelyezési mód csupán egy a szóba jöhető számtalan lehetőség közül. Ha a szükség úgy hozza, a mélységi felderítőknek képesnek kell lenniük különféle gépjárművekkel, gyalog, vagy akár sítalpon közlekedve áthidalni gyakran igen nagy távolságokat. A víz azonban nem csak hó formájában, de folyékony halmazállapotban is igen komoly kihívást jelenthet a rejtve mozgó, nagy mennyiségű felszerelést cipelő felderítő katonák számára.

Ez is víz, csak máshogy. Felderítő katonák síkiképzése.

A különféle vízi akadályok, főleg folyók, csatornák átszelése során a hidak használata a legtöbb esetben szóba sem jöhet megoldásként, hiszen azokat az ellenség viszonylag egyszerűen ellenőrizheti, zárhatja. Így az a felderítő csoport, amely megkockáztatja a hidak gyakori használatát a műveleti területen, a gyors lebukás, az üldözés, és a megsemmisülés veszélyét is felvállalja ezzel.

Alternatív megoldásként magától értetődően jelentkezik a vízi akadályok átúszása, ám ez sem minden helyzetben jó megoldás. A felszereléssel alaposan megterhelt felderítő katonákra nagy veszélyt jelenthetnek a gyors sodrású folyók, vagy akár patakok is, majd azok leküzdését követően az átázott, vizes ruha és az elázott felszerelés plusz súlya hátráltatja a harcost, és teszi ki a kihűlés fenyegető veszélyének, főleg télen. Ezzel együtt is fontos a felderítő katonák egyéni úszáskészségének fejlesztése, hiszen szükségmegoldásként mindig szóba jöhet a vízi akadályok úszva történő leküzdése.

 Felderítő katona vízi átkelése.

Mégis talán a legkényelmesebb megoldást a most gyűjteményünkbe került eszköz, a felderítő csónak jelenti. A darabot 1971. november 4-én gyártották a Magyar Néphadsereg felderítő csapatai számára, és kezelési utasítása pontosan megfogalmazza feladatkörét:

„A felderítő csónak két harcos teljes felszerelésben történő szállítására alkalmas felderítő eszköz.”

A felderítő csónak egy felfújható, merevített, lapos fenekű, zöld színű gumicsónak, melyet két fából készült evezővel, kézi erővel lehet meghajtani. A felfújható gumicsónak egyik talán legérdekesebb tulajdonsága mégsem a vízen, hanem szállítás közben tűnhet fel, hiszen a tíz részből álló készletet egy nagyméretű hordzsák segítségével egy felderítő katona hordozhatja, háton.

 A felderítő csónak hordzsákja (elölnézet).

A felderítő csónak hordzsákja (hátulnézet).

A készlet minden eleme szétszerelhető, a könnyebb szállítás érdekében. A hordzsák fedelén kialakított zsebben az olyan apróbb darabok kapnak helyet, mint a szelepsapkák, az evezőgyűrűk, a javítókészlet, vagy épp a vízhatlanított kezelési utasítás.

 A felderítő csónak minden alkatrészével, még felfújás előtt.

A hordzsák fő rekeszébe kerülnek az evezőlapátok szétszerelt állapotban, a két darab lábpumpa összecsukva, és maga a csónaktest leeresztve, összehajtva, benne a leeresztett fenékmerevítéssel, és az oldalkapcsoló kötéllel. Az összehajtott csónaktestet két heveder rögzíti.

A felderítő csónak összeállításához két katona munkája szükséges, bár egy fő is el tudja végezni, ha szükséges. A hordzsákból elővett, kiterített csónaktestet négy szelepen keresztül lehet felfújni. Ezt követően a csónak aljába igazított fenékmerevítés felfújása következik, amit az evezőgyűrűk behelyezése követ. Az evezőlapátokat a gyűrűkön átdugva csavarjuk össze, így azok nem eshetnek le a csónakról. A kész csónakot külső részén körben kell rögzíteni az oldalkapcsoló kötelet, ami a felfújt csónak szállítását is megkönnyíti.

A felderítő csónak felfújt állapotban, bevetésre készen.

A csónak összeállítását követően minden olyan felszerelés, ami nem került elhelyezésre a csónakon, a hordzsákba kerül. A hordzsák a felderítő csónak ülőrésze alá kerül, összehajtva. Ilyen módon az ülőrész tartást kap, megtartja a rajta ülő katona súlyát.

 A hordzsák belső zsebe az apróbb felszerelések számára.

A csónakot egyszerre legfeljebb két felderítő katona használhatja. A katonák egymás mögött helyezkednek el. A csónak hátsó részében ülő felderítő kezeli az evezőket, míg a csónak orrában helyet foglaló katona fegyverével biztosítja az átkelést.

 A felderítő csónak "születésnapja".

A csónak emellett alkalmas sebesült, eszméletlen katona szállítására is, ebben az esetben csak egy, fekve szállított katonának jut hely. A felderítő csónak használható vízi átkelés során felszerelések, fegyverek szállítására is. Ebben az esetben a felderítő csoport tagjai úszva szelik át a vízi akadályt, a csónakban felhalmozott felszerelést maguk előtt tolva, esetleg kötél segítségével a túlpartról vontatva.

A felderítő csónakot használat után leeresztve, kiszárítva, összehajtva, hordzsákjában elhelyezve szállíthatjuk tovább, raktári tárolása kiterítve ajánlott. Tisztítása langyos, szükség szerint szappanos vízzel megoldható, szigorúan mellőzve a különféle durva kefék használatát, amik kiszúrhatják, gyengíthetik a csónak anyagát.

A felderítő csónak rendszeresített készletezési kimutatásában nem szerepel, azonban fontos eleme a vízi átkelési gyakorlatoknak a felfújható mentőmellény is, mely a katonák életmentő eszköze. Az 1971-ben készült mellények külön érkeztek, málházásuk leeresztve, összehajtva a tárzsákban, vagy a felderítő katonák egyéni felszerelésén elosztva lehetséges.

 A mentőmellény elölnézetben.

A zöld színű, elöl nyitott mentőmellény, három légrekesszel rendelkezik, melyeket a katona szájjal fújhat fel, három gumicső segítségével. A csöveket citromsárga műanyag kupakok zárják le, így sötétben is jól láthatóak. Egy-egy rekesz a mellény elején, további egy a mellény hátrészén biztosítja, hogy a mellény felhasználója a víz tetején maradjon. A mellény kialakításából adódóan csak a felsőtestet emeli ki a vízből. A mellényt elölről ejtőernyőzsinór segítségével lehet összefogni.

 A mentőmellény hátoldala.

A mentőmellény alkalmas improvizált úszó csomagok készítésére is olyan formán, hogy a mellény hátrészét használjuk a csomag fenekének, arra halmozzuk fel a szállítani kívánt felszerelést, figyelve a súlyelosztásra. A mellény elejét alkotó két szárnyat a csomag oldalára, és tetejére hajtjuk, majd az ejtőernyőzsinórt megkötve rögzítjük. Fontos megjegyezni, hogy a rögtönzött úszó csomag ettől nem lesz vízálló, csupán a víz felszínén marad.

Gyártópecsét a mentőmellényen.

A Magyar Néphadseregben rendszeresített felderítő gumicsónak negyven év távlatából is átgondolt, jól használható konstrukció. Létfontosságú eleme minden felderítőcsoport felszerelésének, akik működési területükön számíthatnak nagyobb vízi akadályok felbukkanására. Előnye, hogy kompakt, egy ember által is szállítható eszköz, hátrányt jelent viszont a csomag nagy súlya, és a csónak viszonylag kis mérete, ami zsúfolttá teszi két megtermettebb harcos szállítása esetén. Kézi meghajtása korlátozott mértékben teszi alkalmassá nagyobb távolságok megtételére, viszont csendes haladást tesz lehetővé.

A csónak viszonylag gyorsan felfújható, egy embernek sem tart az összeállítás 15-20 percnél tovább, ez két katona esetén feleződik. A csónak talán leggyengébb pontját a szelepek jelentik, a most érkezett darab egyik szelepe is ereszt, de ez több, mint negyven év távlatából igen figyelemre méltó tartósságot feltételez. Külön érdekes, és hasznos eleme a felszerelésnek a vízhatlan kezelési utasítás, melyet követve a felderítő csónak málházása, tárolása, javítása, és összeszerelése is sokkal egyszerűbb.

 A vízhatlan kezelési utasítás.

Összegzésként elmondható, hogy a kicsi, kompakt felderítő csónak saját feladatának ellátására, azaz arra, hogy egy kisebb létszámú különleges egység számára megoldást jelentsen felmerülő vízi akadályok leküzdésére, praktikus, viszonylag könnyen hordozható eszközként, teljesen alkalmas. Kihelyezése ejtőernyős ugrás esetén sem problémás, hiszen a csomag kialakítása folytán könnyen málházható ejtőernyős csomagba is. Nem is véletlen, hogy a felderítő csónakot csak az 1990-es években váltották fel a nagyobb, motorral is felszerelhető, több személy szállítására alkalmas „Zodiak” gumicsónakok a hazai különleges alakulatok eszköztárában.

FELDERÍTŐ CSÓNAK KÉSZLETEZÉSI
KIMUTATÁSA

Források:
- Kezelési utasítás (HTI TU-1550)

Képek forrása:
- Békeőrségben
- Baráti Kör Archív

Kedves Barátaink

Alább következő rövid cikkünk Kiss Dávid bajtársunk tollából a Magyar Néphadseregben a felderítő alakulatok által is használt RPD golyószóró pályafutását mutatja be, hasonlóan az AMD-65-ről készült nagy sikerű cikkhez. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

Felderítők oldalkocsis motorkerékpáron, az AMD-65 gépkarabély mellett jól látható az RPD golyószóró is.

A golyószórók családját az első világháború lövészárok-harcának tapasztalatai szülték meg. Szükségessé vált ugyanis egy, a géppuskánál könnyebb, sorozatlövés leadására alkalmas, egy ember által is működtethető, és könnyen hordozható tűzeszköz kifejlesztése, ami mozgékonyabbá tette a lövész-alegységeket, és megnövelte tűzerejüket. Az első rendszeresített golyószórók között volt az amerikai tervezésű, de Európában karriert csináló Lewis-típusú ami nagy számban a brit hadseregben terjedt el, a szintén amerikai Browning Önműködő Puska (BAR), amit az I. világháború végén az amerikai hadseregben rendszeresítettek. Ezek a fegyverek jellemzően 10 kilogramm körüli súlyban mozogtak, tárból tüzeltek, és lőszerük megegyezett az adott hadseregben rendszeresített puskalőszerrel.

Ausztrál katona Lewis golyószóróval támad légi célokat az I. világháborúban.

Az I. világháború vérzivataros állóharcát követően a katonai doktrínák fő elemévé a mozgékonyság lépett elő, így a még könynebb géppisztolyok mellett előtérbe kerültek a gyalogos harc megvívásának új eszközei, a golyószórók is. A világ minden hadseregében megjelentek ezek az eszközök, legyen akár szó a géppuska és a golyószóró között átmenetet képező német MG-34-ről, ami a villámháborús német taktika alapkövévé vált, akár a magyar Solothurn 31M-ről, amit itthon svájci licensz alapján gyártottak, vagy éppen a brit BREN golyószóróról, ami köré az angolok még egy könnyű páncélozott szállítójárművet is terveztek, még mozgékonyabbá téve gyalogos rajaikat.

Az angolszász csapatok körében népszerű "BREN Carrier" lánctalpas jármű és fegyverzete a II. világháború idején.

A Szovjetunióban is folyt a fejlesztés, a már a világhírű tulai fegyvergyár egyik mérnöke, Vaszilij Alekszejevics Gyegtyarjov tervei alapján 1928-ban került rendszeresítésre a DP-28 golyószóró, ami végigharcolta a II. világháborút, majd a háború után sok más, a keleti blokkhoz tartozó országhoz hasonlóan 1948M golyószóró néven a Magyar Néphadseregben is rendszeresítésre került. A jellegzetes dobtárral (azaz a fegyver tetején elhelyezkedő, tányér alakú tárral) szerelt, igen hosszú fegyver, hasonlóan a kor többi golyószórójához, puskalőszert tüzelt.

Szovjet DP-28 golyószóró.

Változást ebben a gondolkodásban csak az 1943-ban rendszeresített, de csupán 1945 után elterjedt 7.62x39mm-es 43M lőszer megjelenése hozott, ami olyan legendás fegyverek lőszereként vált elterjedté, mint az SzKSz öntöltő puska, az AK-47-en és változatain alapuló gépkarabélyok többsége, és az itt bemutatásra kerülő RPD golyószóró.

Baráti Körünk hatástalanított, gyűjteményi RPD golyószórója.

Az RPD golyószórót a DP-28 tervezője, Gyegtyarjov mérnök alkotta meg, a végleges változat 1944-re készen is volt, ám a II. világháború harcaiban az eszköz már nem vett részt. Az új fegyver a 43M lőszert tüzelte 100 tagú hevederből, melyet a fegyver aljára rögzíthető rakaszban lehetett elhelyezni. A hevedert a fegyver bal oldaláról lehet betölteni, továbbítását a tokfedélbe épített rugós adogatókar végzi.

Minden csupa zsír - a tokfedél felnyitásával láthatóvá válik az elsütő- és töltőszerkezet

A fegyver gázdugattyús reteszelésű gázelvételes rendszerű, hosszú gázdugattyú hátrasiklásos, reteszelése pedig retesztestes (köszönjük a helyreigazítást a Gunspotter blognak). a dugattyú a fegyvercső alatt futó gázdugattyú-vezető csőben kapott helyet. A gázdugattyú-vezető csőbe áramló lőporgázok mértékét, ezzel pedig a tűzgyorsaságot, háromállású szeleppel lehet szabályozni.
A nyitott zárpozícióból tüzelő fegyver csak sorozatlövés leadására alkalmas, egyes lövés kiváltására képes tüzelési beállítása nincs. 650 lövés/perces elméleti tűzgyorsasága emellett lehetővé teszi a rövid sorozatok, tapasztalt kezelő esetén pedig akár egy-egy lövés leadását is.

A biztosítókar tűzkész állásban, így látható a "TŰZ" felirat

A fegyver tüzelés közben nyitott zárszerkezetét hordhelyzetben rugós porvédő fedelek védik, melyek lezárják a heveder befogadására, és ürítésére kialakított adogatónyílást, így megakadályozzák, hogy a fegyver érzékeny mechanikus részeibe por, szennyeződés kerüljön.

Nyitott rugós porvédő fedél

A fegyver felhúzó karja, mely a jobb oldalon helyezkedik el, hordhelyzetben szintén felhajtható, így nem áll ki a fegyver oldalából, nehezebben akad bele bármibe. A fegyver irányzéka egy íves csapóirányzékból, és egy irányzékvédővel ellátott első irányzékból áll, hasonlóan az AK-rendszerű fegyverekhez. Bár a fegyver irányzékát 1000 méterig kalibrálták, fegyver leírása, és kezelési utasítása szerint:

„A golyószóróval nyílt csoportokat, és fontos, egyes élőerőket 800 m-ig, repülőgépeket, és ejtőernyősöket 500 m-ig semmisíthetünk meg.”

Az RPD oldalirányba is állítható hátsó irányzéka, a jól látható távolsági osztásokkal

A fegyver használatát statikus tüzelőállásban, ponttűz kifejtéséhez egy a cső alá behajtható villaláb könnyíti meg, míg menetből tüzelve a katona a fegyver fából készült mellső markolatát fogva mozoghat, és adhat területtüzet. A fegyverhez rendszeresített hordszíj ilyenkor is hasznos, hiszen a vállon átvetve a fegyver súlyát jól elosztja.

A golyószóró hordhelyzetben, behajtott és rögzített villalábakkal, csukott porvédő fedelekkel, és rakasz nélkül

Az RPD golyószórót a Szovjetunióban az 1945-ben, a Magyar Néphadseregben pedig az 1950-es években rendszeresítik. A Magyar Néphadsereg rajszintű támogató fegyvereként egészen a PKM géppuska rendszeresítéséig használatban marad, ott van az 1956-os események során a harcoló felek mindegyikének fegyvertárában, és az 1968-as csehszlovákiai intervencióban is. Nemzetközi viszonylatban az RPD golyószóró szinte minden 1945 óta kirobbant háborúban szerephez jutott, hála igen elterjedt lőszerének.

Az 50 darabos hevederbe töltött 43M lőszerből összesen 100 darab kapott helyet a rakaszban

Az eszköz mellett szólt ugyan kalibere, ami megegyezett a többi katona által használt lőszerekével, így utánpótlása sem okozott gondot, ám a fegyver hazai leváltását a „nagy testvér”, a Szovjetunió döntése mellett, az RPD technikai megoldásainak bonyolult összetettsége indokolta, karbantartására, kezelésére jóval tovább tartott kiképezni egy-egy katonát, mint váltótípusára.

Az RPD "egészségesebbik vége" - jól látható az irányzék működése a kezelő szemszögéből

Az RPD golyószóró sokoldalúságát, és műszaki összetettségét jól mutatja, hogy 1961-ben kiadott magyar leírása, és kezelési utasítása több, mint 150 oldalas, szemben az AMD-65 30 oldal körüli utasításával.

Az RPD golyószóró összességében a hidegháború egyik ikonikus szovjet fegyvere maradt, mely az új lőszer támasztotta követelmények mellett is betöltötte a golyószórók klasszikus szerepét, és a mozgékonyság megőrzése mellett is hathatós tűztámogatást nyújtott a lövészrajoknak az atomháború árnyékában.

Magyar felderítők propagandafotón, harcjárműről végzett deszant közben. Az előtérben lévő katona RPD golyószóróval fedezi társait

Források:
- Kováts Zoltán – Nagy István: Kézi Lőfegyverek (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1986)
- A 7.62mm-es RPD golyószóró leírása és kezelési utasítása (HM 1961)
- Helyesbítés A 7.62mm-es RPD golyószóró leírása és kezelési utasítása c. szolgálati könyvhöz (HM 1964)

Képek forrása:
- Wikipédia
- Baráti Kör archív

- Kiss Dávid-

Kedves Barátaink!

Újabb interjúval jelentkezik blogunk, melyet ezúttal Dr. Reszegi Zsolttal, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár levéltárosával készített el Kiss Dávid bajtársunk. Az interjú apropóját az interjúalany kutatási területe adja, hiszen Reszegi úr a magyar királyi honvéd ejtőernyős csapatnem 1938-1945 közötti történetének elismert hazai kutatója, több szakmai publikáció szerzője. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

Felderítők Blogja: Egy hónap híján két évvel ezelőtt találkoztunk először, a Hadtörténelmi Délutánok egyik előadásán, a „Honvéd ejtőernyősök. Létrehozás, felszerelés, kiképzés 1938 – 1944” című előadáson, ahol te magad mutattad be az ejtőernyős csapatnem hazai II. világháború alatti fejlődését. Honnan jött az érdeklődés a magyar ejtőernyősök iránt?

Reszegi Zsolt: Az első találkozásom a témával még Gyöngyösön, a városi könyvtárban történt. A felnőtt könyvtárban keresgéltem gimnazista koromban, a hadtörténeti témájú könyvek között. Korábban innen ismertem meg a népszerűsítő kiadványok által a német ejtőernyősök történetét. Ahogy nézegettem a polcon a könyveket, szembetűnt egy citromsárga külsejű kiadvány. Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán című könyve volt. Levettem, kikölcsönöztem, aztán ezt még pár alkalommal megismételtem. Emellett a Top Gun magazin magyar ejtőernyősökről szóló cikkei voltak azok, amik megalapozták a téma iránti érdeklődésemet.

Dr. Reszegi Zsolt, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának munkatársa

F. B.:Milyen út vezetett a mostani munkahelyedig, a Hadtörténelmi Levéltárban?

R. Zs.: Elég kacskaringósra sikeredett a doktori iskola elvégzése előtt, majd azt követően is a legkülönbözőbb munkakörökben dolgoztam. Voltam telefonos ügyfélszolgálati munkatárs, fizikai munkás (mosogató, raktáros, üzemi feldolgozó), közben beadtam az önéletrajzomat a HM HIM Hadtörténelmi Levéltárba is, ahová végül felvételt nyertem.

F. B.: A téma szakértőjeként hogyan értékeled a magyar katonai ejtőernyősök jelentőségét a II. világháborúban?

R. Zs.: A honvéd ejtőernyősök, bár nem hajtottak végre annyi ugró bevetést, mint a szövetséges, vagy a német ejtőernyősök, a rendelkezésre álló anyagi és technikai feltételek maximális igénybevételével igyekeztek felkészülni a harcokra. Viszonylag alacsony létszámuk, és az átlagosnál valamivel jobb ellátás, valamint a felkészülésben és a célba juttatás módjában rejlő veszélyek miatt elitként tekintettek magukra, ez pedig megfelelő kohéziós erőt adott. A környező országokhoz (a korabeli Szlovák Köztársaság, a Román Királyság, a Független Horvát Állam) viszonyítva hamarabb jött létre a csapat-, majd seregtest, és ami fontos, nem német irányítással, német technikával és felszereléssel, hanem sajátos, „magyar módon”, a magyar ejtőernyősökre jellemző kiképzési módokkal és ugróruhával.
Megfelelően feltöltött és kiképzett alakulat volt, mely a volt Kisantant országai ellen tervezett hadmozdulatokban képes lett volna végrehajtani a kitűzött harcfeladatot.

Magyar ejtőernyősök ugrás előtt, teljes felszerelésben a II. világháború idejéből

F. B.: A Haditechnika magazin 2017/1. és 2017/2. számában megjelent cikkeid bemutatják az ejtőernyős alakulat katonáinak különleges egyenruháit. Mennyire számítottak ezek az egyenruhák megfelelőnek a feladatra, amire tervezték őket?

R. Zs.: Az 1939 M. egybeszabott ugróruha nem volt a legideálisabb felszerelési elem. A rendszeresített hajózó kezeslábas alapján készült; zubbony felett viselve, főleg nyáron, igencsak megizzasztotta az ugrót, tisztet és honvédet egyaránt. Ugyanakkor a kivehető bélés segítségével, télen is végrehajthatóak voltak az ugrások, és – bár nem volt a legpraktikusabb viselet – a gyakorlóugrások nélkülözhetetlen kelléke volt.

Jelics József ejtőernyős honvéd ugrás előtt 1943 nyarán, Pápán.

F. B.: Közismert tény, hogy a háború végén rengeteg katonai dokumentum megsemmisült, elveszett. Hozzávetőleg mekkora iratanyag maradt meg a pápai alakulat történetével kapcsolatban?

R. Zs.: Ezt nehéz pontosan meghatározni. A HM HIM Hadtörténelmi Levéltárban az ejtőernyős ezrednek külön fondszám alatt csak egy 1944. okt. 21-én kitüntetésre felterjesztett legénység névsora található. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak ez a pár oldal maradt fenn az ejtőernyősökről. Több osztály is foglalkozott az ejtőernyősök fegyverzettel, gépjárművekkel, ruházattal való ellátásával, így számos iratban esik szó az ejtőernyősökről, ezt hosszas munkával lehet felkutatni.

F. B.: Mekkora jelentősége van a személyes visszaemlékezéseknek az alakulat történetének szempontjából?

R. Zs.: A visszaemlékezések, vagy az egykori ejtőernyősökkel készített interjúk, a tér- és időbeli pontatlanságok ellenére hasznosak, hiszen az egykori résztvevők által átélt élményeket rögzítik, gyakran olyan információkat tartalmazhatnak, melyekről nem esik szó a hivatalos iratokban. Nem szabad azonban elfelejteni azt, hogy ha csak ezek állnak rendelkezésre, alapos kutatást igényelnek, és megfelelő forráskritikával kell ezeket kezelni.

Göröngyös utakon! - Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős őrmester géppel írott visszaemlékezései, benne a II. világháborús szolgálat emlékeivel

- F. B.: 2013-ban került kiadásra „Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása, és harcai 1938 és 1945 között” című könyved, ami Baráti Körünk könyvtárának megbecsült, és sokat forgatott darabja. Milyen kutatómunka előzte meg a kiadást?

- R. Zs.: Hosszas munka után született meg a doktori disszertáció, mely a könyv alapját képezte. A HM HIM Hadtörténelmi Levéltárban elérhető források mellett más levéltárakban (Budapest Főváros Levéltára, Magyar Nemzeti Levéltár, Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára Pápai Fióklevéltár, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) is hasznos és elengedhetetlen a kutatás, hiszen nem csak a katonai iratok között lehet a témával kapcsolatban érdekességekre bukkanni. Gondolok itt az ejtőernyős leventék ugrótornyára, melynek tervrajza és az építéssel kapcsolatos iratanyag Budapest Főváros Levéltárában található.

Dr. Reszegi Zsolt "Légi Huszárok - Az ejtőernyős csapatnem kialakulása, és harcai 1938 és 1945 között" című könyvének borítója

- F. B.: A „Légi Huszárok” kapcsán kik adták a legnagyobb segítséget a kötet elkészítéséhez?

- R. Zs.: Az írásbeli források mit sem értek volna, ha nem találkoztam volna Huszár Jánossal, János bácsival, ahogy sokan nevezték. A vele, valamint más veteránokkal folytatott beszélgetések és levelezések alapvető fontosságúak voltak abban, hogy az ejtőernyősök életét, kiképzését, vagy harcait megismerhessem.

- F. B.: A kiadás óta eltelt időben kerültek elő olyan új információk, amik esetleg indokolttá teszik egy újabb, bővített kiadás elkészítését?

- R. Zs.: Ahogy mondani szokták, egy munka, vagy írás sosincs kész, mindig bukkanhatnak fel új források. Az elmúlt években megtalált forrásokat sikerült közölni, például az általad is említett Haditechnika magazinban. Rendkívüli újdonságok nem, inkább kisebb-nagyobb részletek, adatok kerültek elő; egy újabb, bővített kiadás jelenleg nincs tervben.

Dr. Reszegi Zsolt kétrészes, a magyar ejtőernyősök egyenruháját taglaló cikkének a Haditechnika magazin 2017/1. számában közölt első része

- F. B.: Vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagynak, a magyar katonai ejtőernyőzés megteremtőjének, az első magyar katonai ejtőernyős alakulat parancsnokának nevét 2016 óta újra magyar katonai alakulat viseli. Milyennek látod az ejtőernyős hagyományok továbbélésének lehetőségeit ma?

- R. Zs.: Az emlékezés és a hagyományok megőrzését segíti az alakulat új neve is; összeköttetést biztosít a múlt és a jelen között. Szerencsére az ejtőernyős hagyományok továbbélésének nincs akadálya, az alakulat megemlékezhet jogelődjéről és szervezhet ezzel kapcsolatban tevékenységeket, rendezvényeket, amik révén az állomány megismerheti elődeinek múltját, kötődhet alakulatához.

2016. Október 4. Az MH 2. Különleges Rendeltetésű Ezred felveszi vitéz Bertalan Árpád nevét - a rendezvény fényét két bajtársunk munkája is emeli!

- F. B.: Véleményed szerint milyen jelentősége lehet a katonai hagyományőrzőknek az ismeretterjesztésben, vagy akár a kutatómunkában?

- R. Zs.: A katonai hagyományőrzők jelenítik meg az egykor viselt egyenruhákat, munkájuknak köszönhetően elevenedhet meg a múlt. A nyilvánosság számára megismerhetővé teszik egy-egy kor harcosát, a rendezvényeken, hadijátékokon az érdeklődőknek elmagyarázzák példának okáért a honvéd ejtőernyős felszerelését, korabeli eszközökkel, vagy másolatokkal szemléltetve, mellyel népszerűsítő-oktató feladatot végeznek.

Magyar királyi honvéd ejtőernyős (balra), és határvadász (jobb) hagyományőrzők Veszprémben, a II. Honvédelmi Nap kiállítói között

- F. B.: Milyen területen folytatsz kutatásokat jelenleg?

- R. Zs.: Per pillanat nincs más kutatási területem, ez annak függvényében változhat, hogy milyen érdekes forrásra bukkanok.

- F. B.: Milyen előadásaid, publikációid várhatóak a jövőben?

- R. Zs.: Még az anyaggyűjtés fázisánál tartok; a jövőben születhet újabb ejtőernyős témájú tanulmány, de a Magyar Királyi Honvédség más alakulatai is tartogathatnak még publikálásra váró, érdekfeszítő információkat.

- F. B.: Milyen tanácsokat tudsz adni azoknak az érdeklődőknek, akik akár családi kötődésük, akár kíváncsiság okán szeretnének többet megtudni az első magyar katonai ejtőernyős alakulat történetéről, katonáiról?

- R. Zs.: Többféle forrásból tájékozódhat az érdeklődő: akit a honvéd ejtőernyősök története és harcai érdekelnek, könyvekből, cikkekből, tanulmányokból,akit pedig a rendszeresített felszerelés érdekel, az a hagyományőrzőknek köszönhetően közelről veheti szemügyre a felszerelési eszközöket és fegyvereket. Ráadásul az internet révén villámgyors választ is kaphat kérdéseire.

- F. B.: Köszönjük az interjút, és további munkádhoz kívánunk sok erőt, egészséget!

Képek forrása:
- Reszegi Zsolt achív
- Kiss Dávid gyűjteménye
- Baráti Kör Archív

- Kiss Dávid-

Dear Friends!

We are sharing with you a special interview this time, as a former artillery recon soldier, who have served together with the famous Parachute Regiment is contributing to our blog, by sharing his memories of his military service, training, and deployments to Afghanistan. In the article we will only reveal his rank, and a letter from his name, protecting his personal space, and also his comrades. So here comes the interview with “L/Cpl. Y” with one of our members.

Recon Blog: Please introduce yourself shortly! How old are you, where are you from?

L/Cpl. Y.: I'm 26 and was born in the UK.

R. B.: For how long have you served in the Army?

L/Cpl. Y.:I joined the Army aged 18 and started in the Artillery, I served there for 4 years and then spent 3 years in the Signals.

R. B.: What inspired you to enlist for military service?

L/Cpl. Y.:I feel as though I was raised to join the military. My mother more or less told me I was going to join. All the males in my mothers side of the family served too.

R. B.: What were the reactions of your family, and friends to your decision?

L/Cpl. Y.:Very encouraging. I was supported a lot in the beginning of my caree.r

R. B.: By what means have you been supported?

L/Cpl. Y.:I always had people rooting for me in a way. I knew they were supportive of what I was doing by the way they always spoke about me. And I always had people I could talk to if I needed to. I could always go home and have a beer with some friends.

R. B.: Is this kind of teamwork present in the military environment too?

L/Cpl. Y.:It is, but to a lesser extent. The culture of fraternal military brotherhood is something that has started to disappear.

R. B.: What were the signs of its disappearance?

L/Cpl. Y.:People have started to enforce military laws without the intention with which they were written and it has caused some political flare ups within the military. A lot of people resign now because of it. Also because of cuts in spending.

R. B.: Do you remember your first day in? How was it?

L/Cpl. Y.:It was pretty scary. You're taken from a train station and forced through a series of signing forms, being measured for size and briefings on how to behave. It's pretty intimidating. It got a lot better though of course, otherwise I wouldn't have been there so long!

R. B.:Is this intimidating part of the basic training too? What was the structure of the basic training in the British army when you were in?

L/Cpl. Y.:It is like that purposely. To break you down from an individual into a wider team.The training is very structured, but It's been a long time. I can't remember exactly what you do in your 14 weeks of basic training. – The length of time of your basic training varies depending on what your unit is.

British soldiers during basic training

R. B.: Is there any memorable part about basic?

L/Cpl. Y.: Skipping church on a Sunday and getting away with it!

R. B.: Have you received any special training? What kind of training have you got?

L/Cpl. Y.: In my time I've done a variety of reconnaissance courses, I went onto work in Electronic Warfare after a while. I cannot speak about elements of my time in Electronic Warfare.

R. B.: How demanding were these reconnaissance courses? Could you go in details?

L/Cpl. Y.:Very demanding, they are designed to push you to your limit mentally and physically. I can't go into a great amount of detail due to the technical nature of the job and the equipment I was required to train on. But I can say that the physical requirement would usually involve a lot of patrolling with heavy kit!

R. B.: Have you participated in international exercises? Which armies have you co-operated with?

L/Cpl. Y.: I've worked with the French, the Kenyans, the Afghans, the Danish, the Estonians and the US. The French and the Kenyans were on peacetime training operations and the remainder in Afghanistan.

British and US soldiers on a joint exercise

R. B.: How good was the co-operation with foreign armies?

L/Cpl. Y.:It was total. Generally speaking, we integrated as fully as possible with other nations.

R. B.: Were there any memorable moments coming from these co-operations?

L/Cpl. Y.: Certainly. For example once, around Christmas time, we had an American convoy driving along a highway close to us. The local insurgents planted an IED on this road in the night, so when an American truck drove over it, it pretty much cut the whole vehicle in half, killing 6 soldiers. The US convoy then made a detour to ourPatrol Baseon a nearby hill. We managed to squeeze most of the 50 trucks on the hill while the US guys received orders and planned their next move. It gave their guys some time to sleep and get some coffee.

R. B.: How long have you been deployed to Afghanistan? Where have you been stationed?

L/Cpl. Y.:2 tours, so about a year total. I remained in Helmand province, but I saw a lot of it. They have some brilliant walking tours.

R. B.: Was there any type of pre-deployment training around? Compared to the real thing how useful was that in retrospective?

L/Cpl. Y.:Pre-deployment training [PDT] was useful. It taught us the threats at the time and how to avoid falling victim to them. It was 6 months each time.

R. B.: What were the most constant threats while you were there?

L/Cpl. Y.:Typically the Sun and the IEDs.

British soldier of a Bomb Disposal unit searching for improvised explosive devices the old way

R. B.: How was a “normal” day during deployment? What was the daily routine around?

L/Cpl. Y.:Wake up, go shave, do a four hour shift, eat, go to the gym, shower, second 4 hour shift, go to bed, repeat. That's how a lot of days rolled. The majority of war is very boring. A lot of waiting.

R. B.: How about the minority? Have you been in active combat? Would you mind sharing the events with us?

L/Cpl. Y.:I have. I've been there when my friends died, or got hurt. That's all I'd like to talk about that.

R. B.: As a British soldier, compared to other armies (past or present) how well-prepared were you for the challenges of the operational environment?

L/Cpl. Y.:Very. When I joined the British army was a compact fighting force. It had it's problems with kit supply, but the training was top notch.

R. B.: Speaking of equipment how much have you carried around? What made up your kit-list?

L/Cpl. Y.:My kit varied depending on what we were expecting to do. Sometimes things would get added, like a sleeping bag or fresh clothes. My operational kit usually consisted of body armour, weapon, helmet, bayonet and all the ammo I could carry.

R. B.: What was the most important part of your gear back there?

L/Cpl. Y.:Rifle, body armour and helmet. Those three things were your life.

British soldiers in full gear during a field operation

R. B.: You have mentioned your bayonet. was it used as a tool, or meant something in combat situations too?

L/Cpl. Y.:Of course a bayonet is a weapon as much as it is a tool.

R. B.: How was the relationship between your unit and the locals? Were there any cultural differences, and funny moments?

L/Cpl. Y.:There were a lot of cultural differences, some of them were especially intense. The Afghans I worked with had a much better sense of humour than the locals I met. To the locals I met we were just some foreign invaders.

R. B.: Has this status made it impossible to have any positive communication with the locals?

L/Cpl. Y.: At times, for certain.

A British soldier making friends with Afghan kids

R. B.: After coming home from deployment were there any changes in your mindset, or daily routines? How have the deployment affected you?

L/Cpl. Y.:I came back and I had some pretty serious PTSD, I couldn't leave the house for a while and fireworks scared me, they still do.

R. B.: Have you got support from the military in regards of PTSD?

L/Cpl. Y.:Not really, there is this stigma about mental health within the military that meant I didn't want to seek help in case I was ostracised.

R. B.: Have you got help from your civilian life in this situation?

L/Cpl. Y.: I did, I spent some time getting help and I'm doing much better now.

R. B.: As I see there are lots of ways to fight PTSD. What helped you the most?

L/Cpl. Y.:I think talking with some one about what happened really helped me. I spent a long time burying what happened from myself. As soon as I managed to get it all off my chest things began looking up.

R. B.: Have you participated in training other soldiers getting ready for deployment after coming back?

L/Cpl. Y.:Yes, I spent some weeks following my first deployment teaching the future rotation of troops about the situation out there.

British soldiers on a combat exercise

R. B.: What was the most important knowledge that you wanted to teach them?

L/Cpl. Y.:Most of it was technical aspects about the equipment we were operating out there. Afghanistan is one of the harshest climates in the world. All military kit breaks out there, eventually, the experience of what to look for when things are going wrong is vitally important.

R. B.: In what rank have you left the military?

L/Cpl. Y.:Lance Corporal

R. B.: Which unit have you served in?

L/Cpl. Y.:I was in a unit, which has been attached to the Parachute Regiment.

R. B.: As a military history enthusiast, and fellow re-enactor you are still wearing a uniform frequently. How do you see? Is it possible to educate people on the history of warfare, or most of them are there for the giggles?

L/Cpl. Y.:I feel like it's a mix of the two. I get to hang out with my friends in some pretty cool kit and educate people! I tend to learn a lot too, my fellow re-enactors always have something to teach me!

R. B.: Speaking of re-enacting, which is your latest project?

L/Cpl. Y.:I have a few Projects on the go. My Soviet kit (my main kit) is always a work in progress, but my two other works in progress are my 1965 Congo crisis, Belgian Commando kit and my Hungarian early 80's kit.

R. B.: Where have you learned about the military history of Hungary?

L/Cpl. Y.:Honestly? I saw an AMD 65 on the internet and immediately wanted one!I have learned much, but of course, there is always a lot more to learn!

R. B.: Have you been to Hungary? How do you like us?

L/Cpl. Y.:I have, three times in fact! I have to say, I love Hungary, you have a lot in common with the British!

R. B.: What are these linking points as you see?

L/Cpl. Y.:Our food is similar, A lot of Hungarians I meet complain about the weather! Also, you all love to drink. I think British and Hungarian culture share a love of beer!

R. B.: How widespread is military re-enacting in the UK? Is Cold War a popular topic?

L/Cpl. Y.:There are a large number of groups, of those groups there are probably 4-5 that have numbers above 50 people. But some of these members live in wider Europe.

R. B.: I would like to thank you for contributing to our blog, by sharing your story! I hope we will meet during international events, or during your stay in Hungary! Thank you very much!

L/Cpl. Y.:It's a pleasure to contribute. Thank you for the opportunity.

Soldier of the Parachute Regiment in Afghanistan

Sources:

- Images: various internet search results

Kedves Barátaink!

Egy különleges interjúval készültünk ezúttal, hiszen a brit hadsereg egykori tüzérségi felderítője, a patinás hírnevű Ejtőernyős Ezred alárendeltségében dolgozó katonák egyike eleveníti fel katonakori emlékeit a kiképzésről, és afganisztáni szolgálatáról. A cikkben mi csak a rendfokozatát (L/Cpl, azaz Lance Corporal, a magyar tizedesnek megfelelő rendfokozat) és egy betűt adjuk meg, ezzel is védve magánéletét, és bajtársait. Következzen tehát az interjú, „L/Cpl. Y” és Baráti Körünk egy tagja között.

Felderítők Blogja: Kérlek, röviden mutatkozz be! Mennyi idős vagy, és hol élsz?

L/Cpl. Y.: 26 éves vagyok, és az Egyesült Királyságban élek.

F.B.: Mennyi ideig szolgáltál a hadseregben?

L/Cpl. Y.: 18 évesen léptem be a hadseregbe, és a tüzérségnél kezdtem meg a szolgálatomat. Négy évig szolgáltam ott, majd további hármat egy híradó alakulatnál.

F. B.: Mi inspirált, hogy katonának jelentkezz?

L/Cpl. Y.: Úgy érzem, katonának neveltek. Az édesanyám többé-kevésbé mindig úgy tartotta, hogy be fogok állni. Anyai ágon minden férfi felmenőm szolgált a hadseregben.

F. B.: Hogyan fogadták a családtagjaid, barátaid a döntésedet?

L/Cpl. Y.: Őszintén bátorítottak. A pályafutásom elején nagyon sok támogatást kaptam tőlük.

F. B.: Milyen módon támogattak téged?

L/Cpl. Y.: Mindig voltak körülöttem olyanok, akik szurkoltak nekem. Már abból is tudtam, hogy támogatják, amit teszek, ahogy beszéltek rólam. Mindig ott voltak, ha szükségem volt valakire, akivel beszélhettem. Amikor hazamentem, minden alkalommal volt pár barát, akikkel leülhettünk egy sör mellé.

F. B.: Jelen van ez a fajta összetartás a hadseregben is?

L/Cpl. Y.: Ott van igen, de kisebb mértékben. A katonai értelemben vett bajtársiasság fogalma olyasmi, ami lassanként eltűnik a fegyveres erőkből.

F. B.: Mik voltak ennek a jelei?

L/Cpl. Y.: Az emberekre elkezdtek folyton katonai szabályokat erőltetni, figyelmen kívül hagyva az értelmüket, csak a betű szerint eljárva, ez pedig politikai feszültségekhez vezetett a hadseregen belül. Sokan szerelnek le emiatt. A másik okot a költségvetési megszorítások jelentik.

F. B.: Emlékszel az első napodra a seregben? Milyen volt?

L/Cpl. Y.: Nagyon ijesztő! A vasútállomástól kezdve folyamatosan formanyomtatványokat írsz alá, különböző méréseket végeznek rajtad, és eligazítások követnek eligazításokat arról, hogyan kellene viselkedned. Eléggé megfélemlítő közeg. Idővel persze javult a helyzet, hiszen ellenkező esetben nem maradtam volna ilyen sokáig!

F. B.: A megfélemlítés az alapkiképzés része? Hogyan épült fel a kiképzésetek?

L/Cpl. Y.: Szándékosan ilyen. Hogy egyéniségből egy csapat tagjává változz, meg kell, hogy törjenek. Az alapkiképzés nagyon strukturált, de igen régen volt már. Pontosan nem is emlékszem arra, mit csináltunk a 14 hét alatt, amíg a kiképzés tartott. – Az alapkiképzés hossza eltérő lehet, attól függően, milyen alakulatnál szolgálsz.

Brit katonák alapkiképzésen

F. B.: Volt emlékezetes része az alapkiképzésednek?

L/Cpl. Y.: Amikor kihagytam a vasárnapi misét, és megúsztam!

F. B.: Kaptál valamilyen specializált kiképzést? Pontosan milyen területen?

L/Cpl. Y.: A szolgálati időm alatt több felderítő tanfolyamon, és képzésen is részt vettem, majd egy idő után az elektronikai hadviseléshez kerültem. Az utóbbiról nem fedhetek fel további részleteket.

F. B.: Mennyire voltak kemények ezek a felderítő tanfolyamok? Megoszthatsz részleteket ezen a téren?

L/Cpl. Y.: Nagyon kimerítőek voltak, mivel úgy épültek fel, hogy a mentális, és fizikai képességeid határáig terheljenek. Nem sokat mondhatok el a részletekről, a feladatok technikai részét illetően, vagy a használt felszerelésekről, de azt kijelenthetem, hogy a fizikai rész zömmel hosszú járőrözésekből állt, nehéz felszerelést cipelve!

F. B.: Vettél részt nemzetközi gyakorlatokon? Melyik hadseregekkel dolgoztál együtt?

L/Cpl. Y.: Együtt dolgoztam a francia, kenyai, afgán, a dán, az észt, és az amerikai hadsereggel is. A franciákkal és a kenyaiakkal hadgyakorlatok során, a többiekkel pedig Afganisztánban.

Amerikai és brit katonák közös gyakorlata

F. B.: Mennyire volt jó az együttműködés a külföldiekkel?

L/Cpl. Y.: Tökéletesen jól működött. Általánosságban amennyire lehetett, igyekeztünk csapatként dolgozni a nemzetközi környezetben.

F. B.: Akadtak emlékezetes pillanatok az együttműködés során? Megosztanál velünk párat?

L/Cpl. Y.: Egyértelműen! Egy alkalommal például karácsony környékén egy amerikai konvoj haladt hozzánk közel egy országúton. A helyi ellenállók IED-t telepítettek az útra az éjszaka folyamán, így amikor az egyik amerikai teherautó áthajtott felette, a robbanás egyszerűen kettévágta a járművet, megölve hat katonát. Az amerikai konvoj ezután letért az útról a mi járőrbázisunkra egy közeli dombon. Sikerült közel 50 teherautónak helyet szorítani a dombon, amíg az amerikai srácok megkapták a további parancsaikat, és kitalálták hogyan tovább. Még aludni, és egy gyors kávéra is jutott idejük.

F. B.: Mennyi ideig szolgáltál Afganisztánban? Pontosan melyik részén voltál az országnak?

L/Cpl. Y.: Két missziót, összesen egy évet szolgáltam kint. Helmand tartományban állomásoztunk, de a nagy részét láttam. Remek gyalogtúrákat szerveznek arrafelé...

F. B.: Kaptatok valamilyen előzetes kiképzést? A misszió valóságával összehasonlítva mennyire volt hasznos?

L/Cpl. Y.: A missziós felkészítés (Pre-deployment training - PDT) nagyon hasznos volt. Megtanították nekünk a felmerülő fenyegetéseket, és azt, hogyan kerüljük el, hogy áldozatul essünk nekik. Hat hónapig tartott a felkészítés.

F. B.: Melyek voltak ezek a fenyegetések?

L/Cpl. Y.: Leginkább a Nap, és az improvizált robbanóeszközök.

Brit tűzszerész kutat az útra telepített robbanóeszközök után egy régi-régi módszerrel Afganisztánban

F.B.: Hogyan nézett ki egy átlagos nap a misszióban? Miből állt a napi rutin?

L/Cpl. Y.: Felkelsz, megborotválkozol, lenyomsz egy négy órás műszakot, kajálsz, edzel, még egyszer négy óra meló, ágyba, majd reggel újra kezded. A legtöbb nap így telt el. A háború legnagyobb része nagyon unalmas. Csupa várakozás.

F.B.: A misszió során kerültél éles harchelyzetbe? Megosztanád velünk a részleteket?

L/Cpl. Y.: Kerültem. Ott voltam, amikor a barátaim megsebesültek, vagy meghaltak. Ez minden, amit el szeretnék erről mondani.

F.B.: Angol katonaként hogy láttad? Mennyire voltatok felkészültek a műveleti terület kihívásaira más mostani, vagy ezelőtti hadseregekhez képest?

L/Cpl. Y.: Nagyon is. Amikor jelentkeztem, a brit hadsereg egy összetett harci gépezet volt. Megvoltak a problémák a felszerelés-utánpótlás terén, de a kiképzésünk elsőrangú volt.

F.B.: A felszereléssel kapcsolatban mit mondhatsz el? Mennyi felszerelés volt nálatok, és miből állt a teljes lista?

L/Cpl. Y.: A felszerelésem attól függően változott, hogy mit kellett csinálnunk. Néha a hálózsák, és a tiszta váltás ruha is belekerült. A műveleti felszerelésem általában a testpáncélból, fegyverből, sisakból, szuronyból, és annyi lőszerből állt, amennyit csak magammal tudtam vinni.

F.B.: Mi volt a felszerelésed legfontosabb eleme szerinted?

L/Cpl. Y.: A fegyverem, a lövedék- és repeszálló testpáncél, és a sisak. Ez a három dolog jelentette az életet.

Brit katonák a harctéren, teljes felszerelésben

F.B.: Említetted a szuronyt. Munkaeszközként használtátok inkább, vagy a harctéren is volt jelentősége?

L/Cpl. Y.: Természetesen a szurony legalább annyira fegyver, mint szerszám.

F.B.: Milyen volt a kapcsolat köztetek, és a helyiek között? Voltak kulturális eltérések, és vicces pillanatok?

L/Cpl. Y.: Rengeteg kulturális eltérés feszült közöttünk, néhány eléggé intenzíven. Azok az afgánok, akikkel együtt dolgoztam sokkal jobb humorérzékkel rendelkeztek, mint azok a helyiek, akikkel találkoztam. Az utóbbiak számára mi csak idegen megszállók voltunk.

F.B.: Ez a vélemény megnehezítette, hogy pozitív képet kialakítva kommunikálhassatok a helyiekkel?

L/Cpl. Y.: Időnként nagyon is.

Brit katona barátkozása afgán gyerekekkel

F.B.: Miután hazatértél a misszióból változott a mentalitásod, vagy a napi rutinod? Hogyan befolyásolt a műveleti területen töltött idő?

L/Cpl. Y.: Mikor hazatértem, igen komoly poszt-traumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedtem. Jó ideig nem tudtam elhagyni a házat, és a tűzijáték is halálra rémített. Ma is félek tőle.

F.B.: Kaptál bármilyen támogatást a hadseregtől a PTSD kapcsán?

L/Cpl. Y.: Nem igazán. Itt van ez a bélyeg a mentális egészségről a hadseregen belül, ami azzal járt, hogy inkább nem kértem segítséget, hogy elkerüljem a kiközösítést.

F.B.: Kaptál segítséget a civil ismerőseidtől ebben a helyzetben?

L/Cpl. Y.: Kaptam. Eltöltöttem némi időt azzal, hogy segítséget találjak, és mostanra sokkal jobban érzem magamat.

F.B.: Számos módszer létezik a PTSD leküzdésére. Rajtad mi segített?

L/Cpl. Y.: Úgy gondolom az, hogy beszélhettem valakivel arról, ami velem történt, igazán sokat segített. Hosszú ideig még magam elől is eltemetve hordoztam azt, ami odaát történt. Ahogy sikerült kiadnom magamból, ami a lelkemet nyomta, a dolgok máris jobban festettek.

F.B.: Részt vettél a misszióba induló katonák kiképzésében később?

L/Cpl. Y.: Igen, az első misszióm után pár héten keresztül a következő kontingensben részt vevő katonák felkészítésével foglalkoztam.

Brit katonák harcszerű menetgyakorlaton

F.B.: Mi volt a legfontosabb tudás, amit igyekeztél átadni nekik?

L/Cpl. Y.: A legnagyobbrészt technikai részleteket arról a felszerelésről, amit kint használtunk. Afganisztán a világ egyik legkegyetlenebb időjárással bíró területe. Minden katonai felszerelés gyorsan tönkremegy odakint. Épp ezért az, hogy mire figyeljenek oda, ha a dolgok rosszra fordulnak, életbevágóan fontos.

F.B.: Milyen rendfokozatban szereltél le?

L/Cpl. Y.: Tizedes

F.B.: Melyik alakulatnál szolgáltál?

L/Cpl. Y.: Egy olyan alakulatnál, ami az ejtőernyős ezred alárendeltségében harcolt.

F.B.: Hadtörténet iránt érdeklődő hagyományőrzőként most is egyenruhát viselsz egy bizonyos tekintetben. Hogy látod? Van mód az emberek oktatására a hadviselés története terén, vagy a legtöbben csak a móka kedvéért mennek el egy-egy rendezvényre?

L/Cpl. Y.: Úgy gondolom, ez a kettő keveréke. Együtt lóghatok a haverjaimmal, király cuccokban, és még az érdeklődőket is oktatom közben! Sokat tanulok ezalatt én is, mivel a többi hagyományőrző mindig tud újat mutatni!

F.B.: A hagyományőrzésről szólva melyik a legfrissebb projekted?

L/Cpl. Y.: Több projekten is dolgozok. A szovjet felszerelésem (ami a fő érdeklődési körömbe vág) folyamatosan bővül. Emellett két másik felszerelésen is dolgozok, az 1965-ös kongói krízishez köthető belga kommandós felszerelésen, és egy magyar összeállításon az 1980-as évek elejéről.

F.B.: Hogyan ismerkedtél meg a magyar hadtörténettel?

L/Cpl. Y.: Őszintén? Megláttam egy AMD-65-öst az interneten, és azonnal akartam egyet! Sokat tanultam azóta de természetesen mindig van hová fejlődni.

F.B.: Jártál már nálunk? Hogy érezted magad?

L/Cpl. Y.: Voltam, háromszor is! Azt kell mondjam, imádom Magyarországot, nagyon sok közös van bennetek, és az angolokban!

F.B.: Milyen közös tulajdonságokra gondolsz?

L/Cpl. Y.: Az ételeink nagyon hasonlóak. Sok magyar, akivel találkoztam panaszkodik az időjárásra! No meg szintén szeretjük a jó italokat. Azt hiszem a magyar, és a brit kultúra közös pontja a sör szeretete!

F.B.: Mennyire népszerű az Egyesült Királyságban a katonai hagyományőrzés? Mennyire népszerű a hidegháború témája?

L/Cpl. Y.: Sok csoport működik, talán 4-5 is van, aminek több, mint 30 tagja van, de a tagok egy része Európa más országaiban él.

F.B.: Szeretném megköszönni, hogy a történeted megosztásával hozzájárultál a blogunk tartalmához! Remélem, találkozunk még nemzetközi hagyományőrző rendezvényeken, vagy ha legközelebb Magyarországra jössz! Köszönöm szépen!

L/Cpl. Y.: Részemről az öröm, hogy közreműködhetek. Köszönöm a lehetőséget!

Az Ejtőernyős Ezred katonája Afganisztánban

Források:

- Képek forrása: Internet

Kedves Barátaink!

A MH 5. Bocskai István Lövészdandár és a Debreceni Honvéd SE, a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium valamint a Honvédség és Társadalom Baráti kör Debreceni Szervezete segítségével ebben az évben szeptember 16-án rendezte meg a már hagyományosnak számító Bocskai Portya elnevezésű teljesítménytúrát, illetve ezen belül elsősorban a katonai hagyományőrző csoportok számára kiírt Doni Nyári Hídfőcsaták Emlékmenetet. Baráti Körünk tagjai az utóbbin vettek részt. Az élményeinket nem voltunk restek papírra vetni olvasóink számára, a továbbiakban ez olvasható.

Csapatunk nagy része egy izgatottan, jó hangulatban eltöltött vonatút után érkezett Debrecenbe a Portyát megelőző nap délutánján. A már ismerős villamosozás és séta után elfoglalhattuk szálláshelyünket, amelyet ezúttal is a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola kollégiuma biztosított a résztvevők számára. A folyosón a szobáink felé haladva máris ismerősbe „botlottunk”, ugyanis a falon sorakozó nagyméretű honvédségi propagandafotók egyikén egy kedves barátunkat, egykori 88-as katonát fedeztük fel.

Váratlan találkozás

A csomagjaink lepakolása után jelentkeznünk kellett Horváth Béla százados úrnál egy gyors regisztráció, illetve a menetokmány/térkép átvétele céljából, ez nagyban meggyorsította, gördülékenyebbé tette a reggeli indulást.
A szobákban történő elhelyezkedés és az úti fáradalmak kipihenése után elindultunk, hogy beszerezzük azokat az apróságokat, amik még hiányoznak a túrázáshoz, illetve gondoskodtunk a másnapi reggeliről, majd meleg vacsora után néztünk. A kollégiumba visszatérés után a rangidős belengetett némi fazonigazítást a nem előírásszerű hajviselettel rendelkező bajtársak számára, amit aztán hamarosan végre is hajtott egy szintén a Portyára készülő ifjú barátunk, a Kratochvil egyik növendéke segítségével, aki még nyírógépet is szerzett.

Birkanyírás!

Miután bezárt a borbélyüzlet, takarítás, tisztálkodás és lábbelikarbantartás után nekiálltunk ellenőrizni a felszerelésünket. Közben befutott az a két bajtársunk is, akik munkahelyi teendőik miatt csak később tudtak elindulni, így teljes lett a létszám. Még gyorsan megbeszéltük pár szóban, hogy mit hogyan csinálunk holnap, aztán igyekeztünk nyugovóra térni, hiszen korai kelés, majd több óra gyaloglás várt ránk menetfelszerelésben.

Variációk menetfelszerelésre Nr. 1.

Variációk menetfelszerelésre Nr. 2.

A korán kelést szó szerint kell érteni, hisz az ébresztőóra 5 óra 15 perckor csörgött, hogy időben kiérjünk a rajt helyére, a laktanya sportpályájára. Érkezésünkkor a szervezők már sürögtek-forogtak, számos katonai szervezet karjelzésével találkoztunk, de sokan álltak rajthoz a „katkósok” közül is új gyakorló egyenruhájukban. Régi és új (egyes esetekben teljesen új) ismerősökkel üdvözöltük egymást, többek között Lippai Péter ezredes úrral, a Bocskai Portya ötletgazdájával, alapítójával, illetve a Szent László Hadosztály HHE tagjaival. Érdekes színfolt volt a 75th Ranger Milsim Hungary csapat tagjainak megjelenése, akik az amerikai Ranger ezred jelenleg is használt ruházatában, illetve felszerelésének replikáiban álltak rajthoz.

Indulás előtti regisztrációs csendélet

Sokan meglepődve tapasztalták, hogy szintén a Portyára készül a helyszínen egy vak fiatalember, a debreceni tűzoltóság munkatársa, aki két biztosító katonai rendész társaságában, segítőkutyájával nevezett a 20 km-es távra. A résztvevők nagy részének megérkezése után került sor Ruszin Romulusz dandártábornok úr megnyitó beszédére, mely után a tábornok úr maga is nekivágott a 70 km-es távnak.

Néhány gyors fotó után az első reggeli napsugaraknál mi is szerelvényt igazítottunk, és elindultunk a városból kivezető úton. Miután elhaladtunk és fejet hajtottunk a Nagysándor József és honvédeinek emlékműve, majd az orosz hadifogolytemető előtt, a mezőgazdasági területre kiérve azt a tempót próbáltuk kitapasztalni, ami mindannyiunknak kényelmes, vagy legalábbis tartható.

Indulás előtti csoportkép

Ez nem is tűnt olyan egyszerű feladatnak, hiszen ahányan voltunk, annyi különböző edzettségi szint és alkat, de végül sikerült nagyjából egyenletesen fogyasztani a kilométereket, még egy kis nótázásra is jutott energia közben. Nemsokára ki is lyukadtunk a 35-ös út mellett futó, „végtelennek tűnő” kerékpárútra, amelyen haladva számos, az úttesten szembe jövő autóból integettek, dudáltak nekünk. A főúton való átkelés után már csak bő 1 km kellett, hogy beérjünk a Nagyerdőbe, és megpillantsuk az első (a mi távunkon egyetlen) ellenőrző pontot. Itt lepecsételtettük menetokmányainkat, feltöltöttük kulacsainkat, bekaptunk pár falatot, majd következett (biztos ami biztos) a zokni- és bakancsigazgatás. Ekkor a táv valamivel több mint felén már túl voltunk, és örültünk hogy utunkat az erdőben kell folytatni, mert az addig borús égen kezdett előbújni a Nap. Az utolsó néhány kilométeren már jobban oda kellett figyelni, hogy egymáshoz igazítsuk a tempót, hiszen ekkorra már erősebben megmutatkozott a különböző erőnlétek közti különbség, és a laza, homokos talaj sem könnyítette meg a dolgunkat.

Csak előre!

A városba visszaérve a kvázi célegyenesnek mondható Szabó Lőrinc utcán moráljavításként ismét menetdalba kezdtünk, közben utolért minket Polyák András ezredes úr (a Bocskai dandár törzsfőnöke), aki úgy döntött, hogy a 40-ből az utolsó 5-6 kilométert futva teszi meg (gyakorlóban-bakancsban!), hogy még az előtt célba érjen, mielőtt elfárad. :)

Vízvételezés az ellenőrzőponton

Amint mi is megközelítettük laktanyát, még eszközöltünk egy utolsó szerelvényigazítást, majd alakzatba rendeződtünk, hogy a kapun lépést tartva és nótázva forduljunk be. Ezután nem volt más hátra, mint hogy papírjainkat leadjuk a szervezőbizottságnak, akik „cserébe” klasszikus menzás teával kínáltak minket. Azt hiszem, akkor az a pohár langyos tea a világ bármely nektárjával felért!  Miután kifújtuk magunkat, és lehámoztunk magunkról minden málhát, a legénységi étkezdében elfogyasztottuk a Bocskai Portya  hagyományossá vált, várva várt ebédjét: a rántott húst sült krumplival. 

Túra után jól esik a meleg ebéd

Mire az ebéddel végeztünk, át is vehettük a teljesítésért járó emléklapjainkat és jelvényeinket Toka Zsolt hadnagy úrtól. Való igaz, nem mentünk jobb időt mint az elmúlt évben, de a menetet ezúttal is együtt, sérülés vagy egyéb probléma nélkül hajtottuk végre, és teljes létszámban értünk célba.
Ezek után nem következhetett más, mint a nap fénypontja: a forró zuhany, majd az apróbb horzsolások, vízhólyagok számba vétele, kullancsmentesség ellenőrzése. Ezt a ruházat, lábbeli, fegyveranyag karbantartása követte. Végezetül akiket a hétvége további részére egyéb program várt, azok elbúcsúztak és autóba ültek, akiknek pedig még lehetősége volt maradni reggelig, azok egy rövid belvárosi sétára indultak.

Összegezve ismét egy remek hangulatú erőpróbának lehettünk részesei, amely csapatépítő tréningnek sem volt utolsó.
Gratulálunk minden katona és civil teljesítőnek, de főleg a legifjabbaknak: az 1. évfolyamos újonc Kratochvil növendékeknek, akik a 40 km-t fejezték be sikeresen, és a 3. évfolyamos csapatnak, akik 70 km-t gyalogoltak le! Akiknek idén nem sikerült, azok ne csüggedjenek, lesz még alkalom a bizonyításra bőven!
Köszönjük szépen a szervezést a Bocskai dandár katonáinak, és a szíves vendéglátást a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium dolgozóinak!
A magunk részéről legközelebb is örömmel térünk vissza Debrecenbe, ha lehetőséget kapunk!

Lobog a zászló!

Kedves Barátaink!

A felderítők nagy családjába számtalan beosztású és feladatú katona tartozik. Csapatfelderítők, mélységi felderítők, rádió felderítők, egészségügyi katonák, sofőrök és így tovább. Minden katona munkájára szükség van, hogy a felderítő alakulat tökéletesen végre tudja hajtani a kiadott feladatot. Ma egy, Berkesi Balázs bajtársunk által készített interjút szeretnénk veletek megosztani, amelyben Harasztovics Zsolt felderítő irányzó eleveníti fel katonakori emlékeit.

Felderítők Blogja: Üdvözöllek! Egy rövid bemutatkozást kérhetek?

Harasztovics Zsolt: Harasztovics Zsolt vagyok. 1989-1991-ben a Savaria Gépesített Lövész Dandárnál és a Likócsi laktanyában szolgáltam, mint felderítő irányzó.

F. B.: Köszönöm! Milyen képzést kaptál Szombathelyen, illetve Győrött?

H. Zs.: Szombathelyen volt az alapkiképzés majd átkerültem fél évre Győrbe. Ott az CSF 1-nél felderítő kiképzést kaptam. Minden nap óráink voltak, mintha iskolába jártunk volna. Volt a terembe egy torony azon gyakoroltunk lövészetet, meg Győrszentivánon, ha jól emlékszem.

A győr-likócsi laktanya 1996 - A 74. Felderítő Zászlóalj otthona (1976-1996)

F. B.: Csak a jármű fegyverzetének kezelését oktatták nektek?

H. Zs.: Nem, a vezetést és az éjszakai vezetést is. Ugyan úgy vezettünk, mint a sofőrök. Éjszaka és nappal is. És a sofőröknek is kellett lőni.

F. B.: Melyik tetszett neked jobban? A jármű vezetése, vagy a lövészet?

H. Zs.: Imádtam lőni PKT géppuskával is meg gránáttal is. A vezetése annak a gépnek óriási élmény volt. Az a baj mi azért nem vezettünk annyit, mint a sofőrök.

A 74. „Arrabona” Felderitő zászlóalj harcjárművei Újdörögdön 1994.

F. B.: Tartottatok attól, hogy éles helyzetben ez problémát jelenthetett volna?

H. Zs.: Nekünk jobban a lövészetet nyomták. Rengeteget lőttünk, állandóan lövészeten voltunk. Akkor volt a kuvaiti meg a délszláv háború. Fel tudtunk vezetni is rendesen. Volt hogy 12 gránátot lőttem el mert a kopasz előttem nem merte ellőni. Én elküldtem őket szépen, és ezt mind töltő fával, mert az elektromos töltőt nem használhattuk.

F. B.: Pontosan milyen gránátokról van szó, illetve milyen fegyverzettel rendelkezett a harcjármű?

H. Zs.: PKT géppuska, kumulatív gránát, irányítható rakéta. Úgy emlékszem 90-es volt a gránát. Rakétát csak a harmad időszakban lőhettünk Táborfalván.

 9M14 Maljutka irányított páncéltörő rakéta.

F. B.: Kézifegyveres képzést is kaptatok?

H. Zs.: Igen. Nekünk PA 63 volt (AN 49-01). Őrségben AMD 65 (DS 16-75). De lőttem Dragunovval és RPG-vel is. Ja meg AK-47-el is.

F. B.: Köszönöm! Említetted, hogy ekkor zajlott a Sivatagi-vihar, majd a Délszláv-háború is ekkor tört ki. Illetve itt közép-kelet Európában a rendszerváltás is ekkor zajlott le. Milyen feladatokat kaptatok, a fenn nevezet események miatt?

H. Zs.: Állandó megerősített őrség, hármas gyűrű a Savaria Laktanya körül, mivel első lépcsős laktanya volt. Ja meg állandó HKSZ és a lukacsházi lőszerraktár szigorúbb őrzése. Plusz a munkásőrség objektumait is mi őriztük, mert akkor szerelték le őket. Hegyekben álltak a fegyverek. Plusz a szombathelyi szovjet laktanya őrzése.

F. B.: Nem lehetett könnyű időszak.

H. Zs.: Hát nem volt könnyű az biztos. Mi azért meg úgy igazi katonafélék voltunk!

Arrabonás felderítők és kezelők Újdörögdön 1994.

F. B.: Köszönjük a szolgálatot! Milyen viszonyotok volt, a helyi lakosokkal, illetve a két helyőrség más alakulataiban szolgáló katonáival?

H. Zs.: Győrben nem volt gond, de Szombathelyen szinte mindenhonnan ki voltak tiltva a katonák. A HŐR-el nem volt probléma. Az oroszokkal csak Győrben voltunk. Egymás mellett volt a lőtér, nem volt velük gond. Egy tiszt 88-ban kilőtt a toronyból egy őrt, mert belevilágított a szemébe. Nem tudom hallottal róla, ez Győrben volt. Azt hiszem a 8-as toronyból. Abba a toronyba aztán nem raktak őrt, ott ment az út az orosz laktanyához.

F. B.: Volt szovjet katonákkal közös gyakorlatotok?

H. Zs.: Közös nem, csak egymás mellett volt Győrben a lőtér. Mi lőttünk BMP-vel, ők meg T-72-el. Ott láttam BMP-2-t. Állítólag sokkal precízebb volt, mint az egyes. Kilépett a láncból és addig mozgatták, míg sikerült nekik visszaléptetni. Ügyesek voltak nagyon.

F. B.: Értem. Mi volt a legmeghatározóbb élményed, mint katona?

H. Zs.: Úgy, mint a vízi átkelés, mint a rakéta lövészet, stb. Nagy élmény volt, hetekig tudnék beszelni az élményekről. Az egész 18 hónap egy nagy élmény volt. Én nem siránkozok, hogy elvettek 18 hónapot az életemből. Ez kellett, és a mai fiataloknak is kellene. Én elmondhatom, hogy voltam katona.

Folyamátkelés egy BMP-vel, valamikor a 80-es években.

F. B.: Tartod a kapcsolatot a volt bajtársaiddal?

H. Zs.: Próbáltam keresni párat, találtam valakit, aki már meghalt. Van egy szegedi mélységis srác, Stoff Pál, vele gyakran beszelek. Mikor műtöttek Szegeden, meglátogatott a kórházban. Hát igen jól esett! A Szappanos volt a főnöke. Meg a Somkutas Róbert alezredessel is írtunk már egymásnak a facen. Ő felderítő tiszt volt Szombathelyen.

F. B.: Zsolt, nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad velünk az emlékeidet!

H. Zs.: Szívesen. Rengeteg élményem van, még azt leírni is hosszú lenne.

Képek forrása:

Szabó Béla
Varga Imre
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b4/9M14_Malyutka_Kecel_2.jpg (2017.09.17.)
Békeőrségben