Kedves Barátaink!

Kiss Dávid bajtársunk 2016. szeptember 30-án Újpesten elhangzott előadásának vázlatát adjuk közre, melyben bemutatja Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezését, aki ejtőernyős katonaként végigharcolta a II. világháború utolsó éveit, szemtanúja volt 1956 eseményeinek, majd az Amerikai Egyesült Államokban talált új otthonra. Az előadás létrejöttét az Újpesti Lokálpatrióták Egyesülete, és az Újpesti Városvédő Egyesület közreműködése tette lehetővé. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

Az előadás plakátja

- A visszaemlékezésről
Az 1991. május 31-én lezárt emlékiratot, melynek címe „Göröngyös Utakon! – Visszaemlékezések”, az író, Ábel Béla Gusztáv fia, Gus Abel juttatta el hozzám az Egyesült Államokból 2016 januárjában, azzal a céllal, hogy méltó emléket állítsunk az édesapja regényes életútjának. Amikor azt mondom „regényes”, ezt szó szerint veszem, hiszen a visszaemlékezésként megírt 138 gépelt oldalnyi anyag bemutatja egy fiatal, édesapját nem ismerő újpesti vagány életútját, az ejtőernyős leventeképzéstől a frontszolgálaton, és a szovjet hadifogságon át az 1956-ot követő emigrációs hullámban a tengeren túlra szakadt, és ott új életet kezdő magyar diaszpóra szubjektív élményeiig. Ahogyan műve előszavában írja:

„(…) hogy az EMBERISÉG se maradjon ki a jóból! Miután a világnak már más úgysem hiányzott, mint egy újabb elfuserált életnek a leírása, Isten neki, ezt a hiányt e hézagpótló ’alkotással’ ezennel megszüntetem. Az egyetlen remény csak az lehet, – mivel ’művemet’ csak időtöltésnek szántam – hogy talán nem kerül valami gyanútlan olvasó kezébe, és így nem sokan fogják ’élvezni’!”

Az emlékező az írást saját bevallása szerint is barátai, és volt katonatársai unszolására kezdte el, így a legelső élmény, amit „ujjgyakorlatként” papírra vetett, az első ejtőernyős ugrásához kötődik, és művét novellának szánta. Ennek a rövid írásnak családi-baráti körben bekövetkezett sikerén felbuzdulva kezdett neki a nagyobb ívű memoár megírásának, melyet az elejétől a végéig a már idézett ön-ironikus hangvételű „kiszólások” tarkítanak. Az emlékiratot 138 gépelt A4-es oldalon kaptam meg, és 17 fejezetre tagolódik, melyeket két nagyobb részre bont az író. Az első részben az 1924 – 1956 közti időt mutatja be, melyben bemutatja a Magyarországon, valamint az eltérő kultúrában, a Szovjetunióban töltött időt. A második részben az „amerikás évek” következnek, melyek során megismerhetjük a disszidálás nehézségeit, az új élet, és az ismét új, teljesen idegen kultúrába való beilleszkedés furcsaságait.

- Gyermekkor

Ábel (Wolgai) Béla Gusztáv 1924. május 13-án született Budapesten, Wolgai Gusztáv néven. Édesanyja Wolgai Irén, édesapját, akiről úgy sejtette zsidó, nem ismerte, hiszen törvényen kívüli kapcsolatból született. A korban ez igen komoly szégyennek számított, az ilyen kapcsolatból született gyerekeket a család sokszor hagyta magára, mint a szégyenletes esemény „mementóját”. Hasonló helyzetbe került Ábel Béla Gusztáv is, aki mint írta:

„A baj ott kezdődött, hogy volt bátorságom hivatalos meghívó nélkül megérkezni erre a csodálatos világra. Természetesen ezzel a legnagyobb szégyent hoztam a családra. Azt hiszem, ők ezt egy igen rossz viccnek vették. Egy olyan kicsiség, hogy ezt én nem a magam jószántából csináltam – csak azért, hogy őket bosszantsam – az senkit nem érdekelt.”

A visszaemlékező 12 éves koráig anyai nagyanyjánál nevelkedett Újpesten, és ott is járt iskolába. A családot ekkor nagybátyja és egyben keresztapja tartotta el, aki a szükséges minimumon kívül mást nem juttatott neki. Ahogy a visszaemlékező írta:

„Az ő gyereknevelése ma már biztos nem válna be. Bár lehet, sőt igaz, hogy ő a maga részéről mindent megtett, amit ő szükségesnek látott, végső fokon volt hol aludnom, volt mit ennem, és még ruhára is telt néha. Mi más kell egy gyereknek?”

Ekkoriban döntötte el a család, hogy az emlékezőnek ideje édesanyjához költöznie, aki Újpest megyeri részén, a temetővel szemben lakott a Károlyi-uradalom területén. Ez a vidék, a „Megyeri Havasok” lett a visszaemlékező, és hasonló korú pajtásainak vadregényes játszótere is, ahol a fiatal gyerekek a rendszeresen gyakorlatozó leventéket gyakorta gúnyolták. (Leventemozgalom: kötelező ifjúsági honvédelmi előképzés az iskoláskorú, 12 – 21 év közti fiúgyermekek részére 1921-től 1945-ig) Ennek eredményeképpen a leventeoktató – Simon Géza – egy alkalommal rájuk uszította a leventéit, akik gyorsan el is fogták a fiatalabb, gyengébb gyerekeket. Az oktató ezt követően mindegyiküket lehordta, ígéretet tett arra, hogy mindent megtesz majd, hogy szeptembertől ezt a csapatot igazán keményen fogva, megmentse attól, hogy „jó kommunistákká” váljanak.

- Leventeévek

A leventemozgalomban töltött kezdeti időkről így vall a visszaemlékező:

„Az biztos, az a négy óra, amit minden héten a leventéknél töltöttem, nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Ötven év távlatából nehéz lenne visszaidézni miket gondoltam jóakaróim segítségéről. A velem szemben tanúsított igyekezetük nem esett túl jól. Nem hiszem, hogy abban az időben militarista érzelmeim lettek volna. Csináltam, mint mindenki más csinálta, és mert muszáj volt. Próbáltam képességeimtől függően a legjobban csinálni azt, amit kellett, hogy ne tudjanak valamilyen okból belém kötni.”

Ezen a kevéssé rózsás helyzeten változtatott a nagypolitika. Észak-Erdély 1940-es visszatérését követően állítottak fel egy levente-díszszázadot, melynek feladatául szabták, hogy alapos felkészülés után a hazatért országrészben propagandisztikus céllal megjelenve mutassák be felkészültségüket, tudásukat. A visszaemlékező így vall a kezdeti érzéseiről az „expedíció” kapcsán:

„Amikor legelőször hallottam erről, nem túlzottan érdekelt, de azután jobban fontolóra véve a dolgokat, és megfontolva a lehetőségeket, úgy döntöttem, érdemes megpróbálni. Ha csak egy rövid időre is, de kikerülök ’jóakaróm’ kezei közül, ráadásul láthatom az ország egyik legszebb vidékét. Meg kell próbálni!”

A kiképzésre önkéntes jelentkezés, és szűrés útján lehetett bekerülni. A komoly alaki képzést két hivatásos altiszt, Képes Kálmán őrmester a folyamerőktől, és Lacffi Ferenc gyalogos főtörzsőrmester vezette. Az UTE stadionjában összegyűlt 500 levente-fiatal közül válogattak ki száz főt. Ebbe a százas csoportba került be a válogatások után, és itt érezte meg először, hogy büszke lehet arra, amit elért:

„Ha megpróbálom visszaidézni azokat a napokat, úgy érzem, ezek voltak azok az idők, amikor szinte észrevétlenül, de egyre inkább kezdett egy olyan gondolat kialakulni a fejemben, hogy talán a katonaság nem is olyan rossz, csak teljesíteni kell a kapott parancsokat és senki nem zavarja az embert.”

Sok gyakorlás után a válogatott leventeszázad 1941. június 22-én, vasárnap indult útnak. Ugyanezen a napon indított támadást a hitleri Harmadik Birodalom a sztálini Szovjetunió ellen. A visszaemlékező tévesen rögzíti a magyar választ az új helyzetre, hiszen ezen a napon csupán a szovjet-magyar diplomáciai kapcsolatok szakadtak meg, nem került sor magyar katonai beavatkozásra, még öt napig.

A leventék végül többórás várakozás után a Nyugati pályaudvarról indulva érték el Kolozsvárt, majd Gyimesbükkön, az ezeréves határon a fiatal leventék a visszaemlékező szerint először találkoztak a háborúval:

„Itt már nem volt kételye senkinek, tudtuk, hogy háború van. Bár a két nap alatt amióta elindultunk Pestről, a frontvonal valamennyit már előretolódott, de egy nehéztüzérségi állás volt a közelünkben, és ez elég emlékeztető volt. Ha csend volt, még a különböző kézifegyverek hangját is jól lehetett hallani.”

Az első éjszakán a csatazaj szolgáltatta az altatódalt a fiatal leventéknek:

„Sötétedés után nagyon sokáig álltam kint, nézve a torkolattüzek villanásait, hallgattam a számomra ismeretlen hangokat. Próbáltam elképzelni, vajon mit éreznék most, ha nem egy biztonságos helyről nézném ezt a lenyűgöző, de halálosan komoly tűzijátékot, hanem felettem robbannának azok a lövedékek. (…) Ha igaz akarok lenni magamhoz, azok a válaszok, amiket akkor este kaptam magamtól, nem voltak túl biztatóak a jövőmre nézve. Még jó, hogy senki nem látott bele a gondolataimba azon az éjszakán.”

Az erdélyi út innen teherautókon folytatódott, ahogy a visszaemlékező írja: „Jól lehetett látni a csodálatos tájat, és minket is jól láttak az emberek, akik az utak szélén vártak ránk.” A folytatásban Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyilkos tó, és Marosvásárhely voltak a következő állomások. A leventék dalolva, a nagyobb városokban néptánc-előadásokat tartva, a helyi lányokkal ismerkedve töltötték az időt.

Leventék ünnepségen. Balról a második Ábel Béla Gusztáv

Végül a három hetes „turné” véget ért, ám a század kiképzésével és vezetésével megbízott őrmesterek annyira elégedettek voltak hősünk teljesítményével, hogy meghívták a frissen felállításra kerülő újpesti levente „ejtőernyős-századba”. A levente ejtőernyősök az Európában ekkoriban igen elterjedt hazafias ifjúsági mozgalmak tagjai közül egyedülálló módon ejtőernyős kiképzést kapott fiatal fiúk, akiket ejtőernyős oktatók (leszerelt ejtőernyős katonák, kiképzett leventeoktatók) tanítottak meg az ejtőernyős ugrások elvégzésére. A levente ejtőernyősök között szolgáló fiatalok vállalták, hogy amennyiben megfelelnek az orvosi vizsgálatokon, úgy katonaidejüket, azaz három évet a pápai ejtőernyős alakulatnál töltenek el.

Az ejtőernyősök korabeli megítéléséről így ír a visszaemlékező:

„Azokban az időkben a repülés és az ejtőernyőzés nem tartozott a mindennapi dolgok közé. A mai világban talán az asztronautáknak van olyan kiváltságos helyük az emberek között, amit ahhoz lehet hasonlítani, amilyen akkor volt az ejtőernyősöknek.  A mi időnkben ez a fegyvernem volt az, ami izgatta a fiatalok fantáziáját, hisz ez valami extra dolog volt. Talán azért, mert nagyon veszélyes és kalandokkal teli életforma volt, talán azért, mert nagyon kevés embernek jutott osztályrészül, hogy egy ilyen csoporthoz tartozzon, és annak részese legyen.”

Így vállalva az orvosi vizsgálat, az embert próbáló szolgálat, és az ejtőernyős-élet még sokszor ismeretlen nehézségeit, számos fiatal jelentkezett levente-ejtőernyősnek 1941 szeptemberében. Egyikük volt Wolgai Béla Gusztáv, aki így foglalta össze saját, és kortársai indítékait:

„Biztos vagyok abban, hogy a világ bármelyik hadseregében az újoncokat nem kezelik kesztyűs kézzel. A szokatlan környezet, a sokszor durva bánásmód, megalázások sorozata nem teszi könnyűvé a katonaélethez szokást. Pápáról azonban más hírek szállingóztak, a kiképzéssel kapcsolatban. Az a hír járta, hogy sokkal emberségesebb a kiképzési formula. Miután a katonaságot kikerülni semmiféle módon nem lehet, úgy éreztük, ha sikerül Pápára bejutni, nem csak tagjai lehetünk egy elit alakulatnak, hanem még jobb bánásmódra is számíthatunk.”

Az ejtőernyős leventék kiképzése azért is sürgőssé vált, mert a pápai ejtőernyős alakulat igen dinamikusan növekedett, ehhez a növekedéshez pedig szükség volt a képzett emberanyag-utánpótlásra is. A levente-ejtőernyősök kiváló lehetőséget jelentettek, hiszen előképzésben részesültek, ez pedig lerövidítette katonai kiképzésüket is, emellett kialakultak köztük azok a bajtársi kötelékek, melyek elengedhetetlenek egy jól működő harcoló egység túléléséhez. Ezekről a kötelékekről így ír a visszaemlékező:

„Nagyon jól bevált az új század. Hetvenöten voltunk összesen, két szakaszba osztva. Megint én lettem az első szakasz parancsnoka, és nagyon meg voltam elégedve a sorsommal. (…)

Kaptunk egy nagy helyiséget, ahol a szerelvényünket tudtuk tartani. Egy kis társadalmi munkával átalakítottuk annyira, hogy tudtuk klubhelyiségnek is használni. Most már majdnem minden szabad időnket ott töltöttük, esténként is együtt voltunk. A közös cél, a sok együtt végzett munka, a sok együtt elkövetett kamaszos csínytevés kialakított egy olyan baráti közösséget, ami nem sok embernek adatott meg. Ezek a barátságok valójában egy életre szóltak. Ma már csak hárman vagyunk életben abból a sok fiatalból, de az akkor kezdődött barátság még mindig tart, és amennyire lehet, tartjuk a kapcsolatot.”

Az ejtőernyős levente-kiképzés mellett, mely mindenek előtt testedzésből, és zárt rendi (alaki) képzésből, ejtőernyő-hajtogatásból, valamint földi felkészítésből állt, az ejtőernyős leventék reprezentációs céllal is megjelentek az egyszerű emberek között ünnepségek, istentiszteletek alkalmával, különleges, egyedileg szabatott egyenruhájukban hamarosan híresek lettek szűkebb környezetükben.

Az újpesti ejtőernyős-leventék. Az első sorban legbelül Ábel Béla Gusztáv menetel

1943 első felére készült el az a levente ugrótorony, melyből a fiatal ejtőernyős-jelöltek biztonságosan, mégis életszerűen gyakorolhatták az ejtőernyős ugrás főbb mozzanatait. A torony működését így írja le az emlékező:

„A torony tetején egy daruszerű alkotmány tartotta az ernyőt. Ezt a darut, teljes 360 fokban lehetett körbe forgatni, hogy a szél ne a torony felé vigye az ugrót. Az ernyő egy drótkötélhez volt erősítve, amely azután a daru végén felszerelt csigán futott keresztül, így baj esetén az ernyőt meg lehetett könnyen állítani. A torony tetején egy kis erkély futott körbe, ahonnan az ugrások lettek végrehajtva.”

Az ugrótoronynál 1943 augusztusában került sor egy nagy ejtőernyős táborra, ahová a pápai alakulattól, és az ország minden részéről is érkeztek ejtőernyősök és levente-ejtőernyősök, egy közös kiképzésre, amit szoktatórepülés zárt, ahol a fiatal leventék megtapasztalhatták a repülés új élményét ejtőernyős szállítógépeken. A remek hangulatú tábort az újpesti század egyik kiképzőjének halálhíre árnyékolta be, ugyanis Képes Kálmán őrmester augusztus 20-án motorbalesetet szenvedett, és elhunyt. A temetésén a teljes újpesti levente-ejtőernyős század részt vett.

A tábor zárása után a visszaemlékező, és négy barátja segített rendet rakni a táborozók után, majd „megfűzték” a pápai kiképzőket, hogy repülőgépen vigyék magukkal őket is Pápára, ahol később mind szolgálnak majd. Az ejtőernyősök bele is egyeztek, így a fiatal leventék repülővel érkeztek meg a pápai ejtőernyős laktanyába, ahonnét egy gyors túravezetés, és egy kiadós ebéd után egyszerűen kitették őket. Pápáról Budapestre kalandos úton vonaton, szekéren, stoppolva jutottak haza, ételt és szállást úgy szereztek, ahogy tudtak, mégis így ír erről az útról a visszaemlékező:

„Úgy éreztük, búcsúzunk a gyerekkorunktól, és ezzel fiatal életünknek egy szakasza, az álmodozások kora, örökre lezárul. Az a pár gondtalan nap, ma is nagyon kedves emlékem a sok kellemetlen között. (...) Abból az öt rakoncátlan suhancból, akik végig viháncolták az utat Pápától Pestig, egy rövid esztendő leforgása alatt hárman haltak hősi halált hazájuk védelmében!”

- Háborús évek

A kalandos utat követően a visszaemlékező szembesült egy feloldhatatlannak tűnő dilemmával: a származásával. Mivel édesapját, aki valószínűleg zsidó ember volt nem ismerte, ám a katonai szolgálat megkezdéséhez igazolnia kellett származását, bürokratikus akadályok merültek fel. Ahogy összefoglalta:

„A származást, méghozzá az árja származást kellett volna bizonyítani a törvény értelmében, s ebből adódtak a gondjaim. Abban az időben nem volt már elég, ha valaki katona akart lenni. Ha kellett, a legnagyobb áldozatra is képes legyen. A csatamezőn kiontott vérnek „tiszta, árja vérnek” kellett lennie!”

Végül levente-oktatója, Lacffi őrmester segítségével oldódott meg a helyzet, aki meggyőzte a visszaemlékező édesanyját, és nevelőapját, hogy az utóbbi vegye a nevére a fiút. Ezzel az utolsó akadály is elhárult az áhított ejtőernyős szolgálat elől, és Wolgai Gusztáv immár Ábel Béla Gusztáv néven katonának állhatott. 1944 októberének elején vonult be Pápára, a frissen alakuló II. ejtőernyős zászlóaljhoz, ahol közel ezer társával együtt kezdhette meg az embert próbáló kiképzést.

Hogy miért vállalta egy valószínűleg zsidó származású fiatal az ejtőernyős szolgálatot? Erről így vall maga a visszaemlékező:

„Miután soha senki nem mondta meg nekem, ki volt az apám, így csak következtetni tudok. Nézzük a lehetőségeket! Tegyük fel azt, hogy zsidó ember volt. Ha ez már akkor derül ki, amikor én az ejtőernyős alakulatnál szolgálok, ez egyszerűen azt jelentette volna, hogy én „befészkeltem magam” egy elit alakulathoz. Vajon miért? (…) Ha pedig úgy döntök, bátran kiállva vállalom az ő sorsukat, és az ezzel járó következményeket, a végeredmény nem lehet kétséges, hol kötöttem volna ki. (…)

A másik lehetőség, amit én választottam, az pontosan ugyanoda vezethetett volna, mint az első. De az odafelé vezető út más volt. A félelem, amiről eddig beszéltem, nem azt jelentette, hogy a bőrömet próbáltam menteni, hanem inkább szerettem volna emberként harcolva meghalni, ha a sorsom úgy hozza, és nem pedig valahol lemészárolva, mint egy állat. Soha nem jutott eszembe, hogy attól féljek, amire vállalkoztam. Amikor erre sor került, az életemet éppen úgy kockára tetem, mint a többi fiatal, és meg is fizettem érte alaposan, mint a többiek, velem együtt. Amitől féltem, tulajdonképpen az volt, hogy az egész életemben megbélyegzettként élhetek, egy könyörtelen társadalomban.”

Pápán, immár az ejtőernyős alakulat II. zászlóaljának újoncaként aztán ugyanolyan, ha nem keményebb kiképzés várt rá, és vele együtt bevonult társaira, mint más alakulatoknál. A remélt jobb bánásmód helyett elnyűtt, régi egyenruhák, komisz kiképzők, és sok-sok „kitolás” várta az újoncokat. Ennek oka nem csak a hadsereg saját természetében rejlik, hanem sokkal inkább abban a tényben, hogy az újoncokat nagyon rövid idő alatt kellett a szó szoros értelmében „betörni”. Az újoncok egyetlen ejtőernyős ugrást hajtottak végre az előírt négy helyett, a kiképzés további részében földi harcra készítették fel őket. Ahogy Kövesdy Dezső főhadnagy, a 6. század parancsnoka fogalmazott:

„Hat hét semmiképpen nem elegendő két év kiképzés lerövidítésére.”

Az első ejtőernyős ugrás során, melyre 1944. november 1-én került sor, halt hősi halált a 17 éves Sárosi Gyula honvéd, akinek mindkét ejtőernyője beakadt a repülőgép hátsó vízszintes vezérsíkjába, majd leszakadva a fiatal katona ernyő nélkül zuhant a földre. Ez a tragédia sem gátolta meg a többi újoncot, hogy a minősítő ugrást vállalja. Így ugrott hát ki a repülőgépből Ábel Béla Gusztáv is, aki így emlékezik az ugrásra:

„Végre rám került a sor. Amikor a zöld lámpa kigyulladt, jelezve az ugrás kezdetét, mindenki a begyakorolt módon, gyors egymásutánban ment kifelé. Hogy az első másodpercekben mi történt, nem hiszem, valaki is emlékezne közülünk, de amikor éreztem a kinyíló ernyő rántását a vállamon, és a zuhanás lassú ereszkedésbe ment át, valószínű az volt az első pillanat, amikor lélegezni mertem, legalábbis tudatosan. Ezer méter magasságból ugrottunk, így azután volt idő most már gyönyörködni az eddig ismeretlen látványban. A repülőtér, a háttérben a város képével, a lassan közelgő, és ringatódzó föld, mind együtt nagyon szép volt fentről. Mire földre értünk, a legtöbbünk úgy érezte, rögtön most visszamenne újra ugrani!”

Ez az élmény indította végül arra, hogy megírja visszaemlékezését is.

A II. zászlóaljat 1944. november 25-én (vagy 27-én) riadóztatták, majd december 1-én megtörtént az állások elfoglalása is. A hosszú eltelt időt a zászlóalj német fegyverre történő átfegyverzése, és az autóbusz-konvoj lassú haladása is indokolta. A visszaemlékező az itteni harcokból csupán azt a részletet örökíti meg, amikor a nyilasok által bevetett „Szálasi-röppentyű” névre keresztelt új magyar „csodafegyver” kapcsán tört ki vita az ejtőernyősök, és a nyilasok között. Történt ugyanis, hogy az utóbbiak a rakétafegyver gyors használata után általában mindig kereket oldottak, míg az ejtőernyősök az állásokban maradtak, kiszolgáltatva a szovjet tüzérség válaszcsapásának. Ahogy a visszaemlékező írja:

„Igaza volt „nyilas testvéreinknek”, hogy komoly károkat tud okozni a rakétájuk. A baj csak az volt, hogy nem az oroszoknak, hanem nekünk.”

Végül az ejtőernyősök fegyverrel kergették el a nyilas pártszolgálatosokat az állásaik közeléből. Az ejtőernyős zászlóaljakat külön-külön, úgynevezett „tűzoltó-alakulatként” vetették be mindig ott, ahol a legnagyobb volt a szükség a magas harcértékű ejtőernyős katonák szaktudására, és segítségére. A 12 napig tartó Csepel-szigeti védekező harcokat követően Fóton került bevetésre az alakulat, ahol a szovjet erők már a településen belül jártak, így az ejtőernyősök kénytelenek voltak visszahúzódni. Így ír erről a visszaemlékező, aki szó szerint a saját hátsó kertjét védte:

„A következő állomásunk Fót volt, majd amikor onnan kinyomtak, visszahúzódtunk a megyeri dombok közé. Ez már az otthont jelentette nekünk, újpestieknek.”

Fóton a harcok során fordult elő az a helyzet is, amikor a visszaemlékező egyik bajtársa elment élelmet „szerezni” a közelben élő rokonaihoz, majd fél napos távollét után zsákmányolt szovjet fegyverekkel, ellenséges térképekkel tért vissza – no meg tyúkokkal. Történt ugyanis, hogy az ejtőernyős a rokonainál nem kapott élelmet, így eldöntötte, hogy megnézi magának Fótot, ami eddigre szovjet megszállás alatt volt. A településen belül akadt össze három szovjet katonával, akik szintén tyúkot lopni indultak, és őket lelőve, majd kifosztva jutott vissza a saját alakulatához. Az efféle kalandozások egyáltalán nem voltak idegenek az ejtőernyős katonáktól.

Fót után, december közepén a zászlóaljat a Felvidékre, az Ipoly és a Garam közére vezényelték. Az állapotokat így írja le a visszaemlékező:

„Közel nyolc hete voltunk már az első vonalban, pihenés nélkül. Az eddigi veszteségeink, a rossz és nehézkes ellátásunk, az elégtelen lőszerutánpótlás hatásai kezdtek megmutatkozni. Már egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint egy elit alakulat. (…) Éhesen, agyonfagyva, lőszer nélkül, nagyon nehéz csodákat művelni.”

Az itt zajló harcok valóban talán a háború legnagyobb próbatételének számítottak az ejtőernyős zászlóalj számára. A feladat szerint meg kellett tartaniuk az Ipoly hídját Letkés, és Ipolyszalka között, majd annak feladása után a szovjet gyűrűből kis csoportokban törtek ki az ejtőernyős katonák. Az Ipoly hídját utolsóként Ábel Béla Gusztáv, és bajtársa-barátja hagyták el, fedezve a többiek visszavonulását.  A Garamon derékszíjakból készített szükség-kötélhíd mentén úsztak át a katonák, 1944 decemberének különösen kemény telén. Nem csoda, hogy a visszaemlékező is kórházba került, általános kimerültség, kihűlés, és a lábát ért aknaszilánk okozta sebesülés adta a belépőt az érsekújvári kórházba, ahonnét bajtársával megszökve, kalandos úton jutott vissza állomáshelyére, Pápára.

Itt régi beosztásából tisztesiskolára vezényelték, melynek célja az volt, hogy a harcedzett, a harcokban kitüntetéssel szolgáló öreg katonákból utánpótlásként altiszteket, majd tiszteket képezzenek ki a veszteségek pótlására, egy igen gyors tanfolyamon. Erről a tanfolyamról így ír a visszaemlékező:

„Úgy látszott, hogy hivatásommal kapcsolatos álmaim mégis csak valóra válnak. Karpaszományos lettem, tiszti iskolára megyek! Bátor katona lettem! Valahogy mégsem tudtam örülni annyira, mint azt gondolni lehetne. Senki sem lehet annyira naiv, vagy beképzelt, hogy ne vegye észre azt, hogy ezek az előléptetések, a gyorstalpaló tiszti iskolák, nem azért jöttek létre, mert jól beváltak, és eredményesen működtek, hanem mert fogytán volt azoknak a száma, akik megérdemelten viselték rangjukat.”

Az iskolát a Vörös Hadsereg előrenyomulása szakította félbe, így a visszaemlékező őrmesteri rendfokozatban került beosztásra régi századához, Pápa védelmére. A várost végül az ejtőernyősök harc nélkül adták fel (dacára az ezzel ellentétes parancsoknak) így megkímélve a lakosságot, és a várost is a pusztítástól. Pápáról, a pápai dohánygyár bombázását követően minden katona bőséges cigaretta, dohány, és papír-utánpótlással indult meg nyugat felé, napról-napra hátrálva a szovjet erők elől. Erre az időszakra így emlékezik vissza hősünk:

„Nappal harcoltunk amennyit tudtunk, a sötétség beállta után meg „futottunk”, mint a nyulak. Közben hazafias nótákat énekeltünk győzelemről, hősies csatákról, és mi lesz majd, ha hazatérünk győzelmesen!”

Az ejtőernyős zászlóaljak, melyeket még 1944 novemberében az elit Szent László Hadosztályban vontak össze, de együtt soha nem vetettek be, 1945 áprilisának elején érték el a határt. A visszaemlékező szerint az ő alakulatuk 3-4-re virradó hajnalban hagyta el az országot, és folytatta útját Graz felé rövid pihenő után. A határ átlépésekor sok, eddig bátran, kiemelkedően harcoló ejtőernyős „lépett le” az alakulattól, ahonnét a szökés soha nem volt divat, és ahol a hadifogságba kerülés egyenesen szégyennek számított. Ennek oka az volt, hogy a magyar ejtőernyősök nagy része úgy érezte, megtette kötelességét, harcolt a hazájáért, de idegen földön, tisztán német érdekekért fegyvert fognia őrültség. Így tett a visszaemlékező egyik barátja is, míg Ábel Béla Gusztáv alakulatával maradt – nem meggyőződésből, hanem mert úgy döntött, „lesz ami lesz”. Ahogy írta:

„(…) a legegyszerűbbnek látszott, ha csak vár az ember, és abbahagyja a hiábavaló tervezést. Rábízza magát arra a felsőbb hatóságra, aki majd a jövőt intézi, miután úgyis úgy intézi, ahogy ő jónak látja! Az adott körülmények úgysem voltak jók a hosszú lejáratú tervek kovácsolásához.”

Az alakulat ezt követően a Mura vonalán, Wersee település mellett vonult állásba, ahol a mocsaras vidék, a szúnyogok,  és a tetvek nagyobb kihívást jelentettek, mint az ellenség, és a ”háborúsdi”:

„Most már az oroszok sem siettek, nem volt sok értelme, hiszen az idő nekik dolgozott. Így azután néha volt valami tessék-lássék lövöldözés. A legtöbb problémát a mocsár, és a tetvek okozták.”

Ábel Béla Gusztáv (balra) és bajtársa, Gyetván István 1945-ben Pápán

- Hadifogság

Az elcsigázott, háborúba belefásult ejtőernyősök 1945. május 7-én kapták meg a hírt, hogy véget ért a háború. Ezt a jó hírt tetézte az is, hogy „Egy pár nappal azelőtt két tisztünk odaát volt az amerikai csapatoknál, és azzal tértek vissza, ha mint egy rendezett katonai alakulat átmegyünk, az egész zászlóaljat hajlandóak átvenni”. Így aztán visszatért a barakk-fegyelem, a tisztek újra megkövetelték harcedzett „öreg” katonáiktól a régen hátrahagyott katonai alaki fegyelmet. Erről így ír a visszaemlékező:

„Mintha egy perc alatt visszatért volna az utóbbi napokban már-már elfelejtett katonásdi. A szabályok szerint egy menetelő alakulat minden körülmények között gondoskodik megfelelő biztonságról. Tíz napja, hogy ide jöttünk, még háború volt, mégis csak imbolyogtunk az úton, senki sem gondolt, vagy törődött azzal, amit a szabály ilyen alkalmakra előírt. Most végre béke lett, de most biztosítani kellett a vonuló alakulatot!”

Ezt a „nemes” feladatot természetesen Ábel Béla Gusztáv szakasza kapta meg, így ők alkották az utóvédet a visszavonuló zászlóalj mögött. Így kommentálja a helyzetet:

„Mint annyiszor az utóbbi időben, úgy most is elfelejtették megmondani, ha az oroszok mégis úgy döntenek, hogy átkelve a Murán utánunk jönnek, mivel állítsuk meg őket? Ha az egész, még meglévő hadsereg nem tudta őket megállítani, hogy tudnánk mi ezt a csodát véghezvinni egy szakasz fáradt katonával?”

Szerencsére a szovjetek még ekkor sem siettek, így az egész alakulat rendben ért el Deutschlandsberg községet, az odaúton pedig a katonák megcsodálhatták a békét ünneplő Európát.

„A háború befejeződésének örömére a hegycsúcsokon a helyi lakosok örömtüzeket gyújtottak. Nálunk is esténként sötétedés után, az emberek tűzijátékot rendeztek nagy örömükben. Néha olyan lövöldözés volt, hogy a háború alatt nem volt olyan. Ez meglehetősen veszélyes szórakozás volt. A nyomjelző lövedékeket, és a jelzőrakétákat részesítették előnyben a fiúk.”

1945. május 10-én egy szovjet páncélos menetoszlop választotta le a falun átvezető vasúti átjáró mentén a magyar menetoszlopról több társukkal együtt, az alakulat végén ragadt Ábel Béla Gusztávot, és katonáit. A képlet egyszerű volt: A túloldalt lévő katonák mehetnek amerikai fogságba, az innenső oldalon lévőket pedig a szovjetek vendégszeretete várja. Természetesen ezt nem ebben a formában közölték velük.

„Egy orosz őrnagy beszédet mondott az ott összesereglett katonáknak. Nagyjából arról beszélt, hogy miután vége lett a háborúnak, az orosz, és közép-európai kormányok nem szívesen vennék azt, hogy ezer és ezer ember bolyongjon mindenfelé. Ezért azután a legjobb lesz, ha mindenki megy a saját hazájába. (…) A szovjet kormány nem akar senkit sem felelősségre vonni, sem megbüntetni. Mindenben a segítségünkre lesz abban, hogy minél hamarabb hazajussunk, és munkához lássunk.”

Ezzel a hazugsággal kezdődött meg Ábel Béla Gusztáv két éven át tartó szovjet fogsága. A foglyokat először a helyi futballpályára terelték, majd gyalogmenetben vitték őket át a határon azzal az ígérettel, hogy az igazoló bizottságtól kell papírt szerezniük. A magyar területen a foglyokat folyamatosan megtámadták az új magyar hadsereg katonái, amit a hadifoglyok sem hagytak tétlenül. A kisportolt, frontot járt ejtőernyősök gyakran csúnyán helyben hagyták a rájuk támadó, vagy őket becsmérlő „új” magyar katonákat. A menetoszlop Jánosházára tartott, ahol egyetlen éjszaka alatt szögesdróttal körbekerítették őket, valamint a mellettük letáborozó „szövetséges” magyar alakulatot is a szovjet őrök.  Jánosházán kezdődtek meg a „zabrálások”, azaz a foglyok rendszeres kifosztásának rendszere is.

„Egy-egy csoportot elkülönítettek a többitől, és mindent, ami megtetszett nekik, elvették tőlünk.”

Jánosházáról Budapestre (immár zárt marhavagonokban), majd Belgrádba, onnan pedig Bukarestbe szállították a magyar foglyokat.  Itt teszi fel a visszaemlékező a költői kérdést:

„Csőbehúzásunk”, illetve fogságba esésünk aktusa itt be is fejeződött. Több kérdés is megfogalmazódhatna bennünk, de a kérdés-halomból elég lenne, ha csak egyre tudnánk helyes választ kapni. Nevezetesen: A kapituláció, illetve a fegyverszünet után hogyan lehet az embereket – volt katonákat és civileket – személyes szabadságuktól megfosztva fogságba hurcolni?”

A fogságba az út a romániai Foksány hatalmas gyűjtő- és elosztóállomásán keresztül vezetett, melynek fő feladata a foglyok teljes kifosztása volt. A Foksányig vezető úton a magyar foglyok láthatták, hogy az ő kiforgatásuk mellett folyik az ország kirablása is, hiszen amit a németek meghagytak, azt a szovjetek tették vonatra.

„Tanúi lehettünk annak a szédületes arányú rablásnak, ami az országban ebben az időben folytatódott. Az oroszok arcátlanul raktak vonatra mindent, amit a németek ott hagytak, vagy csak nekik megtetszett. Valahogy úgy nézett ki az arány, hogy egy fogolyszerelvény, egy vonat gyárberendezésekkel! Ez így ismétlődött egymás után, ki tudja hányszor. Láthattuk, hogy a „felszabadítás” nem csak ránk vonatkozik, visznek mindent!

Talán a legtragikusabb ebben a szabad rablásban az volt, hogy mire kiért a sok gép a Szovjetunióba, egyik része a szerelvénynek száz, és száz kilométerrel kerülte el a több, hozzá tartozó részt. Így azután még ott is évekig lehetett őket látni, mint szomorú emlékeztetőket, és ott rohadtak el a vagonokról lelökdösve, használhatatlanul.”

A „vizsgálatok” után Constantából hajón vitték a foglyokat tovább. A rakományt a raktérben, a foglyokat a fedélzeten zsúfolták össze, így hamar tengeribetegség lett úrrá mindenkin.

„Miután elhagytuk a kikötőt, az első két napban elég viharos volt az idő. Ez azután sok „áldozatot” szedett a fedélzeten szoronkodó „szállítmány” között. Több, mint a fele tengeribeteg lett, és amikor megkönnyebbülés okából rohanni szerettek volna a korlát felé, bizony a legtöbb nem érte el. A többit már mindenki elképzelheti, hogy nézett ki az egész társaság „rókabőrrel” beterítve! Ezeken az eseteken segíteni próbáltunk úgy, hogy keskeny utakat hagytunk kisebb-nagyobb sikerrel. Az alacsony fedélzetet gyakran elöntötték a hullámok, így azután mindnyájan csurom vizesek voltunk. Június lévén nem fagytunk meg, de nem volt kellemes, időnként nyakig vízben ülni. Az egy előnye az volt, hogy egy kicsit lemosta a fedélzetet a víz, ami bizony nagyon kellett már akkor.”

A hajó végül Novorosszijszk városában kötött ki, a foglyokat pedig vagononként százasával vonatra tették, és útnak indították egy 3 000 fős táborba, ahol „amerre az ember nézett, csak szénbányák voltak”.

Itt 50-60 fős csoportokban dolgoztak a foglyok, napi 8-8 órás műszakokban, a hét minden napján. A szénbányában folyó robotolás mellett a tábort is maguknak kellett felépíteniük, hiszen csak egy fürdőépület állt még ekkor, bár a táborban nem volt víz sem. A foglyok 30 fős sátrakban éltek, tíznaponta fürödhettek a közeli folyóban, és igen szegényes koszton éltek.

„A napok teljesen egyformán teltek. Az egész összefolyódik az emlékezetemben. Az állandó robot, semmi sem maradt meg, amire érdemes lenne emlékezni ezekből a hetekből.”

Az első tél során a sátrakban élő foglyok harmada, ezer ember halt bele a hidegbe, vagy az elégtelen táplálkozásba, betegségbe, vagy a sűrűn előforduló balesetekbe. Tavasszal a tábort feloszlatták, és lakóit szétosztották. A visszaemlékező így került Popovka közelébe, egy nagyobb, szervezettebb táborba, ahol magyar partizánok parancsnoksága alatt működött a rendszer. Ők olyan „önként” jelentkezett magyar hadifoglyok voltak, akiket a szovjetek bár kiképeztek, de nem vetettek be partizánfeladatra. Jogállásuk nem sokban különbözött a többi fogolyétól:

„Azon kívül, hogy jobb volt a ruhájuk, és a kosztjuk, mint a miénk, gyakorlatilag ugyanolyan rabok voltak, mint mi. Ők sem tudták, mikor mehetnek haza. Mégis csak van egyenlőség a Szovjetunióban!”

A visszaemlékező Popovkán kezdetben a bányában dolgozott, majd egy súlyos baleset után, melyben bal keze, és háta komolyan megsérült, különféle „félkezi” munkákat végzett csak. Felépüléséig a tábor kultúrtermében ütötte el az időt olvasással, társasjátékozással, itt ismerte meg a partizánok parancsnokát is:

„Partizánjaink vezetőjét Szabó Istvánnak hívták, egy aránylag fiatal ember volt, Budapesten élt, és úgy látszott szeret beszélgetni. Ő is ott töltötte ideje nagy részét. Őt hallgatva, amikor a régi szép időkre emlékezve mesélte el különböző kedves emlékeit, érezni lehetett, hogy neki is legalább olyan honvágya van, mint mindenki másnak. Ő is éppen olyan rab, mint én!"

Felépülését követően a visszaemlékező visszakerült a bányába, a futószalag mellé, ahol a szén közé került kődarabokat válogatta ki. Itt került akaratán kívül összetűzésbe egy fiatal őrrel, aki súlyosan összeverte. Így került át a tábor fazekasműhelyébe fűtőnek, ahonnét egy rabtársa figyelmetlensége miatt került új munkahelyre. Tábori karrierje minden állomásán összeverték, hiszen mint mondta:

„Kezdtem megszokni, hogy akiknek éppen semmi más dolguk nincsen, azok rendszeresen vernek engem. Mit mondjak, el tudok képzelni sokkal egyszerűbb elbocsátási módot is, mint azt velem tették, de ahány ház, annyi szokás!”

A fazekasműhelyből a táborparancsnok személyes utasítására így a latrinák tisztítására rendelték ki, amit a táboron belül kizárólag fogságba esett zsidó munkaszolgálatosokkal végeztettek. Itt dolgozott egészen addig, míg a táborból elsőként a zsidó származásúakat (köztük a táborparancsnokot), majd második körben a munkaképtelen betegeket, így őt is áthelyezték, így megkezdődött hosszú útja hazafelé.

„Amikor a mozikban, vagy TV-ben mutatnak filmeket a fogolytáborok életével kapcsolatban, a legtöbb tábor az olyan, hogy a foglyok nem ki, hanem be szeretnének jutni. Miért nem volt nekem olyan szerencsém annak idején, hogy egy ilyen helyre kerültem volna?”

Popovka után azonban nem a hazaút, hanem egy újabb tábor várta, ahol a parancsnok utasítására a raboknak egy éjszaka ki kellett vonulniuk egy közeli hatalmas gazdaságba, ahol egy munkavezető fogoly kezei alatt kellett dolgozniuk pár napig. Ez az ember „(…) nem vezetett, hanem despota módjára uralkodott felettünk. Három hasonszőrű csibész szolgálta ki őt, ezek voltak a felügyelőink. (…) Soha nem lehetett őt látni egy nagy vastag bot nélkül, és nem csak cipelte, hanem használta is ha kellett, ha nem. Olyan örömmel verte, aki a közelébe került, mintha ezért fizették volna. (…) Az étkezésnél ezek a csibészek kiszedték a javát mindennek, amit ők akartak, és csak azután kaptunk mi.”

Végül kiderült, hogy a táborparancsnok a szokásos módon, saját zsebre dolgozva adta kölcsön az új foglyokat a környékbeli gazdáknak, ahogyan az a fogságban sokszor megesett már. Ez természetesen nem volt törvényes – de a foglyok többségének ottléte sem volt az.

A következő hetekben a foglyokat táborról-táborra utaztatták, egyre közelebb a szabadsághoz. Végül sok bolyongás után vonatra kerültek, és nyugat, azaz Magyarország felé indultak útnak. 1947 szeptemberének első hetében érték el a román-magyar határt, ahol két napon át vesztegeltek, míg a magyar oldalról át nem küldtek egy mozdonyt a szerelvényért. Budapestre, a Nyugati pályaudvarra 1947. szeptember 13-án, pénteken érkezett meg a fogolyszerelvény. Ábel Béla Gusztáv négy év után hazatért.

- Hazatérés és 1956

A visszaemlékező első útja haza, majd a családjával való találkozás után a rendőrségre, a titkosrendőrségre, és a városházára vezetett. Mindenhol igazolták, minden rendben volt. Nagy meglepetésére gyorssegélyének folyósításakor nem mással, mint korábbi levente-oktatójával, Simon Gézával találkozott. Így írja le a találkozást:

„Az úgynevezett gyorssegély csupán annyi volt, amiből két csomag cigarettát lehetett venni. Amikor kissé csodálkozva megkérdeztem, hogy ez nem-e tévedés, igen szigorúan rám szólt, a város többet adni nem tud, egyébként sem ők küldtek oda, ahol voltam. Ha minden hazatérő „nácinak” többet adnának, hova jutna az ország? Azt már nem tudom, hogy jutottam ki az irodából, de úgy éreztem, a kör bezárult. Az ő felelőtlen kijelentései sok fiatallal együtt indítottak el azon az úton, amin haladtam, bár a későbbi döntések már az én elhatározásomból születtek. Most ő, mint a hatalom képviselője fogad, amikor hazajövök, és most már az új divat szerint én vagyok a náci, ő megint csak a jó hazafi, mégpedig kommunista.”

A régi-új közegben új kihívások várták a visszaemlékezőt. Szembe kellett néznie azzal, hogy családja gyarapodott, ráadásul mindenki úgy tudta, hogy ő meghalt szökés közben. Éppen ezért minden ingóságát elcserélték, vagy eladták ételért, így szó szerint a nulláról építette fel új életét.

Még a háború előtt, üvegtechnikusnak tanulva ismerte meg első szerelmét Rózsit, aki a lánykérés előtti pillanatokban hagyta őt faképnél. A visszaemlékező a szakítást követően ideje nagy részét a Szúnyog-szigeten töltötte, ahol megismerkedett volt menyasszonya egyik kolléganőjével, akit ő csak „Putyi” néven említ a visszaemlékezésében. Az ismeretségből barátság, a barátságból szerelem, a szerelemből esküvő lett, 1948. május 15-én keltek egybe a rákospalotai városházán, majd 16-án a MÁV-telep katolikus templomában. A pár össze is költözött, ám kapcsolatuk ezt már nem bírta ki, így hamarosan különváltak. Ezt a visszaemlékező így magyarázta:

„Fiatalok voltunk, valószínű önfejűek, nem tudtuk megtalálni az együtt éléshez elengedhetetlenül szükséges közös nevezőt.”

Miután felesége hazaköltözött, még sokáig randevúztak, jártak el mulatni együtt, de folyamatosan távolodtak. Ebben az időben a visszaemlékező a munka mellett a Szúnyog-szigeten, illetve a munkában megismert barátokkal töltötte idejét, valamint udvarolni kezdett egy másik lánynak, újra összeköltözött a feleségével, ismét összevesztek, majd elváltak. A válás során a bíróságon a visszaemlékezőt a volt felesége ügyvédi tanácsra bevádolta, így a válást a férj hibájából mondták ki. A barátság mégis megmaradt. 1955-ben, a munkahelyére, a Gyógyszeripari Kutatóintézetbe tartó buszon ismerte meg egy kolléganőjét Klárit, aki mellett végül megállapodott. Az esküvőt 1956. szeptember 22-én tartották meg.

Az idillikus, és kalandos fiatalságot azonban beárnyékolta a történelem. A visszaemlékező 1956. október 23-án éppen egy új bőrkabátért indult, amikor felbolydult a város. Ahogy írta:

„Amikor Klárival találkoztam, már voltak hírek, hogy az egyetemisták valamilyen felvonulást terveztek. Arról is, hogy a rendőrség nem adott rá engedélyt. Miután mi az ellenkező irányba mentünk, nem igen törődtünk ezekkel a hírekkel. (…) Amikor azután este boldogan indultunk haza, a villamosmegállónál hallottuk, milyen felfordulás van a belvárosban. (…) Teljesen váratlanul az egész világ felfordult körülöttünk.”

Az októberi eseményekben a visszaemlékező legjobb tudomásunk szerint nem vett részt aktívan harcolva, ám ennek nem ő volt az oka:

„Ahol anyósomék laktak, közel volt Újpest központjához, ahol egy széles útkereszteződés van. Ez volt az a fórum, ahol az emberek összejöttek híreket cserélni. Ide jöttek a város központjából a teherautók is, amelyek híreket hoztak, és önkénteseket toboroztak, akiket azután vittek vissza a városba harcolni! (…) Egy idő után azt vettem észre, ha kimentek az utcára, hírekre várva „véletlenül” valaki mindig jött velem. Senki sem szólt semmit, csak ott voltak. Ismerve az én gondolkodásomat, úgy látszott, szeretnék elkerülni azt, hogy véletlenül valamelyik teherautóval elmenjek a városba.”

Az egyik ilyen alkalommal látta meg egykori levente-oktatóját, a későbbi kommunistát, Simon Gézát, aki ekkorra már „(…) az akkori divatnak megfelelően öltözve, micisapkával, munkaruhában, nemzetiszínű kokárdával a kabátján(…)”  vezetett egy csapat munkást, akik a helyi bank széfjét igyekeztek feltörni, hogy abból fizessék ki a városházán dolgozók bérét.

Ha fegyvert, (vagy lángvágót) nem is fogott, saját tudásával igyekezett segíteni ahol tudott. A nemzetközi gyógyszer-szállítmányok ugyanis munkahelyére futottak be, ahol azokat csoportosítás után osztották szét a különféle budapesti kórházaknak, elsősegélyhelyeknek. A visszaemlékező ebben a Kutató egyik vöröskeresztes teherautójának utasaként segített, míg a sofőr ejtőernyős bajtársa volt. Mint igen szűkszavúan írta „így volt alkalmam sok mindent látni”.

Orvosi segélycsomagokat szállító teherautó 1956-ban

A teherautó, és a vele járó vöröskeresztes jelzések, igazolványok adták az első ötletet arra, hogy a helyzet súlyosbodásával próbáljanak meg Nyugatra szökni. A terv akkor vált bizonyossá, amikor november végén a visszaemlékezőt két ismeretlen férfi kereste a lakásán. Így 1956. december 1-én „majdnem üres kézzel” felkerekedtek, az ismeretlen jövő felé.

- Az Újvilágban

A vöröskeresztes teherautóval Újpesttől Sopronig akadálytalanul ment a két család (a visszaemlékező, a felesége, a barátjuk, annak a felesége, és két gyerekük), ott azonban a visszaemlékező feleségének rokonai jelezték, hogy a határ zárva van, és őrzik. Így aztán az autót hátrahagyva, egy „hivatásos” embercsempész segítségével jutottak át a határon.

Ausztriában a határőröktől a katonákon át a helyiekig mindenki segítőkész, kedves volt, a jólét pedig valósággal megdöbbentette a magyar menekülteket. Hochegg-ben, Bécstől kb. 80 kilométerre délre kerültek táborba, ami valójában egy hegyi szanatórium volt. A visszaemlékező így ír róla:

„Nagyon szép, csendes hely volt. A tiszta levegő, a hegyek látványa, igen megnyugtató volt az idegekre. Az egyetlen problémánk most már az evéssel volt. Egy tíz perces séta ebben a tiszta hegyi levegőben, és meg tudtuk volna az asztalok lábát is rágni.”

Pár napon belül a különféle segélyszervezetek segítségével a menekültek, köztük a visszaemlékező, és felesége regisztrációja meg is történt. Az úti céljuk az Amerikai Egyesült Államok volt, ahol a visszaemlékező nevelőapjának bátyja élt. A bécsi amerikai nagykövetségen a formalitások (kihallgatások, FBI jegyzőkönyv, adatok felvétele, stb.) után beesteledett, így a pár az egyik helyi őrszobán, egy cellában töltötte az estét – büntetlenül, a rendőrök meghívására. Másnap reggel az egyik rendőr felesége mintha a legtermészetesebb lenne, még külön reggelit is tálalt nekik.

Az orvosi vizsgálatok után pár nappal kapták meg a hivatalos értesítést arról, hogy kérelmüket a nagykövetség pozitívan bírálta el, így jogosulttá váltak az amerikai kormány védelmét igénybe venni. Az indulás napja 1956. december 19-re lett kitűzve, a határozatot pedig 18-án ismerték meg. A napot így egy hasonló sorsú családdal töltötték együtt, ott ahol melegedni lehetett: moziban, pályaudvari váróban, a Vöröskereszt szállásán, vagy éppen levesért sorban állva. A váróban esett meg az alábbi tanulságos eset, ahol a másik pár férfi tagjával igyekezett megmelegedni:

„Egyszer csak egy férfi állt meg előttünk, és két konyak volt a kezében. A markunkba nyomva az italt boldog karácsonyt kívánt, és elment. Azóta (…) ha elmegyek a resti előtt még mindig elfog az a furcsa érzés, hogy ez az a hely, ahol sok évvel ezelőtt egy idegennek megesett a szíve rajtam, amikor csak minden nélkül, csupán a jövőbe vetett hittel itt ácsorogtam dideregve. Volt egy ember egy több milliós városban, aki észrevette és megpróbálta valamivel tűrhetőbbé tenni két menekült életét.”

Az időjárás miatt csupán karácsony után indultak el a katonai buszokból álló konvojok München felé, egy amerikai katonai támaszpontra. Itt étel-ital, forró zuhany, és minden más is az érkezők rendelkezésére állt, ám a visszaemlékező, és felesége nem maradt elég ideig, hogy mindent élvezzen, hiszen őket a legelsők között szólították névsor szerint a már ismert buszokhoz, melyek a repülőkhöz vitték őket.

A visszaemlékezőnek csak a repülőgépen jutott igazán ideje számba venni az elmúlt időszak eseményeit, és nem minden töltötte el örömmel: a barátja, és annak családja iránt érzett aggodalom, a saját rokonainak féltése, valamint nem utolsó sorban a menekültekkel érkező kétes elemek miatti viszolygás kavargott benne. Mint írta:

„Sajnos a sok menekült magyar, akik elhagyták az országot, nem mind öregbítették a magyarok jó hírnevét. Amikor a forradalom alatt kiszabadították a börtönökből az úgynevezett „politikai foglyokat”, velük együtt sok megrögzött bűnöző is szabadlábra került (…) Sokan voltak olyanok is, akik mintegy jó bulinak látva az alkalmat, csak meg akarták nézni, milyen Ausztria. (…) A másik felháborító dolog volt a sok „újszülött hős”. Olyan csodálatos háborús kalandokat, és hőstetteket lehetett hallani, hogy szinte szégyelltem magam, mit is keresek én ezek között a bátor hazafiak között. (…) Illusztrációul egy kis történet, ami nagyon jól mutatott rá ezekre az alakokra. A mese szerint két kutya beszélget Bécsben. Az egyik egy kis puli, a másik egy bécsi öleb. Mondja a kis puli: Ha ismertél volna otthon, én Pesten Bernáthegyi kutya voltam!”

A gép először az Azori-szigeteken szállt le, ahol a magyarok a müncheni télből a trópusi forróságba csöppentek. A legtöbben ekkor láttak először tengert közelről. Ez volt az első találkozás az amerikai kultúrával is: a repülőgépeken kapott élelmiszer-csomagok maradékát a személyzet kidobta, és a magyarok kérdésére elmondták, hogy az már szemétnek számít, mert kibontották, majd adnak másikat, nem kell „spájzolni”.

Leszállás után a menekült magyarokat New Jersey-ben, a Camp Kilmer katonai támaszponton helyezték el. Összesen 30 000 magyar fordult meg itt ebben az időben. A regisztrációt amerikai magyar önkéntesek segítették, és a visszaemlékező szerencséjére minden névsor szerint ment, így általában bármi történt, elsőként velük történt. A visszaemlékező jelentkezett munkára, elintézte a papírmunkát, és igyekezett felvenni a kapcsolatot nagybátyjával, ami egy kis segítséggel sikerült is. Újévkor, 1957. január 1-én hagyták el a tábort. Erről így emlékezik meg:

„ AMERIKA! Ó mennyit hallottunk róla, és milyen keveset tudtunk az itteni állapotokról, és az életről. Miután ilyen tudatlanok voltunk az itteni életformával kapcsolatban, nem is igen lehetett elképzelésünk, mit is fogunk csinálni, ha megérkeztünk.”

2009-ben avatott emléktábla Camp Kilmer-ben, mely az itt fogadott több ezer magyar menekült háláját fejezi ki

Az első útjuk New York-ba vezetett, ahol a visszaemlékező egyik ámulatból a másikba esett. Érkezése másnapján már munkát is kapott egy üvegtechnikai cégnél, egy magyar származású mérnök, Aurelius Sándor keze alatt, felesége pedig szintén állást kapott, ám ahhoz még nyelvet kellett tanulnia. Mindezt úgy, hogy ekkor Ábel Béla Gusztáv még a háborúban, és a forradalom napjaiban is viselt ejtőernyős csizmáját sem tudta lecserélni amerikai polgári cipőre. Kéthavi munka után már fizetésemelést is kapott, ugyanis a magyar, és az amerikai munkatempó közti eltéréseket érzékletesen bemutatta. Mint írta:

„(…) attól a perctől kezdve dolgozhattam, amennyit csak akartam. Helyesebben nem annyit, mert figyelmeztettek, az oroszok itt nem hajtanak. Attól féltek, ha nekiszabadulok, egy hét alatt mindent megcsinálok, és nekik nem lesz munkájuk!”

A visszaemlékező tíz éven át élt New York-ban, majd 1967-től 2010. május 20-án bekövetkezett haláláig Framingham-ben, Massachusetts-ben. Ez alatt a több, mint ötven esztendő alatt nem felejtett el magyarként élni, felépített egy teljes életet, felnevelt két fiút, akik bár amerikainak születtek, családi körben máig magyarul beszélgetnek, magyarul éreznek. Talán ezért sincsenek a kalandos életű Ábel Béla Gusztáv magyar ejtőernyős őrmester, amerikai üvegtechnikus hamvai idegen földbe temetve, hanem ahogy kívánta, framinghami otthonában, egy polcon, családja, kedves szobájában őrzi azokat.

Kedves Barátaink!

Katonai hagyományőrzőként sokszor, sokféle furcsa kérdést kapunk a rendezvényeken, privát beszélgetések során, vagy akár az interneten is. Ezekre szeretnénk kötetlen formában válaszolni most, egy „képzelt riport” keretén belül.

Kérdés: Mit csinálnak a katonai hagyományőrzők?

Válasz: A katonai hagyományőrzők szabad idejükben, választott korszakuk hadtörténetének tárgyi emlékeit gyűjtik össze, másolják le, és használják rendezvényeik során, bemutatva azokat a közönségnek. Ezek a rendezvények sokfélék lehetnek egyszerű kiállításoktól, a bonyolult, sok felkészülést és odafigyelést igénylő csata-rekonstrukciókig.

Mélységi felderítő őrmester harcban

K.: A hagyományőrzők eszerint katonák?

V.: Bár akadnak a hagyományőrzők között olyanok szép számmal, akik a fegyveres erőknél szolgálnak, nem feltétele a katonai hagyományőrzésnek, hogy valaki egy bizonyos foglalkozást űzzön. Nagy büszkeség számunkra azonban, hogy Baráti Körünk tagjai között számos mélységi felderítő veterán is megtalálható, akik hagyományőrzőként dolgoznak velünk együtt azon, hogy minél hitelesebben működhessünk.

Mélységi felderítőből hagyományőrző

K.: Akkor kiből lehet hagyományőrző?

V.: Mindenkiből lehet hagyományőrző, aki az adott csapat céljait szimpatikusnak tartja, egészségileg bírja a felmerülő megterhelést, kész vállalni az anyagi áldozatot, ráfordítani a megfelelő mennyiségű időt a fejlődésre, és jól érzi magát az adott csapatban. A mi saját, tapasztalataink szerint az alsó korhatár akár 16 év lehet, de a jogi megkötések miatt az összes rendezvénytípusban csak a 18. életévét betöltött, felnőtt tag vehet részt. Saját tagjaink jellemzően 18 év feletti, saját keresettel rendelkező férfiak, akik között akad több diplomás történész, frissen végzett középiskolás, vállalkozó, asztalos, kerékpáros futár, és biztonsági őr is.

Időutazók - az élet minden területéről

K.: Hol vannak ezek a hagyományőrző rendezvények?

V.: Baráti Körünk igyekszik facebook-oldalán közzétenni, épp merre jár, mi a következő rendezvénye. Gyűjtési területünk, és a közös munkával kialakult kapcsolatokból eredően éppen olyan sokszor, ha nem többször veszünk részt a Magyar Honvédség rendezvényein, mint „civil” szervezésű rendezvényeken, így rendszeresen jelenünk meg olyan helyszíneken, ahová máskor nehéz, vagy lehetetlen eljutni, mint például a szolnoki helikopterbázis, ahol évről-évre bemutatjuk gyűjteményünket a jogutód alakulat katonáinak.

Közös megemlékezés Szolnokon az Ejtőernyős Emlékfalnál

K.: Honnét vannak ennek a gyűjteménynek a darabjai?

V.: Sok esetben piacokon, internetes aukciókon, vagy éppen padlásokon, katonai boltokban kerülnek elő a gyűjtemény darabjai, de a legmegbecsültebb darabok mégis azok, amelyeket maguk a veteránok adnak át nekünk, így segítve munkánkat. A gyűjtemény árát természetesen mi, gyűjtők gazdálkodjuk ki, vagy dobjuk össze.

Gyűjteményünk egy kis része a természet (nem mindig) lágy ölén.

K.: A kiállított fegyverek igaziak?

V.: A gyűjteményünk darabjai legnagyobbrészt igazi, korabeli, hatástalanított darabok, kisebb részben engedély nélkül tartható airsoft másolatok. A hadijátékokon, csata-rekonstrukciókon a szervezők által biztosított eszközök ezzel szemben színházi fegyverek, vaktölténnyel működnek.

Felügyelettel minden fegyver kézbe vehető

K.: Mennyi egy hagyományőrző fizetése?

V.: Amennyit a munkahelyén megkeres, hiszen hagyományőrző tevékenységét minden tagunk szabad idejében, saját anyagi lehetőségeihez mérten végzi. Megegyezéstől függően kapunk üzemanyag-hozzájárulást, ami fedezi a saját járművekkel megtett út költségét, de ezen kívül más anyagi ellenszolgáltatást, fizetést nem kapnak hagyományőrzőink. Az igazi fizetség számunkra a jól végzett munka öröme, és az együtt átélt sok kaland.

"Kutyázás" - egy kaland a sok közül

K.: Akkor mégis miért éri meg hagyományőrzőnek lenni?

V.: Első sorban élményt nyújt, mint minden más szabadidős tevékenység, de remek lehetőség arra is, hogy a tagok belelássanak a XX. század legjobban képzett magyar katonáinak mindennapjaiba, kipróbálják magukat a komfortzónájukon kívül is, miközben tisztelegnek a veteránok szolgálata előtt, és egyben szórakoztatva oktatják a közönséget is.
Emellett olyan szoros közösséget jelent, melyben bajtársakként dolgozunk együtt egy közös cél elérése érdekében naponta, olyan technikai eszközök, felszerelések között, melyeket aktív használatuk idején is csak kevesen ismerhettek meg.

Katonai közelharc-bemutató csoportunk akcióban

K.: Hol lehet jelentkezni hagyományőrző csapatokba?

V.: Minden csapatnak megvan az a közösségi felülete, ahol elérhetőek. Mi a facebook-on is, és az mnfelderito@gmail.com címen is egyaránt megtalálhatóak vagyunk.

Civil programok - Shihan Furkó Kálmán ezredessel, előadása után

K.: Nincs melegetek ebben az egyenruhában, felszerelésben, fegyverzettel? 

V.: Nincs, mindegyikben saját beépített légkondicionáló berendezés található, ami speciálisan hagyományőrzők számára kifejlesztett technológia alapján AZOKON a napokon is kellemes érzést biztosít… 

 Hűsölünk a Gerecsében, a Szent László meneten

Igyekeztünk írásunkban megválaszolni a leggyakoribb kérdéseket, ám ha ez mégsem sikerült teljes mértékben, várjuk kedves Olvasóink kommentjeit, melyekre igyekszünk legjobb tudásunk szerint válaszolni!

A jelvény amiért dolgozni kell!

Kedves Barátaink!

Talán kevesen tudják, de 1973 és 1975 között összesen 600 magyar katona teljesített szolgálatot a háború sújtotta Vietnamban, az International Commission of Control and Supervision, rövidítve ICCS (magyarul: Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság – NEFB) három kontingensében. Feladatuk az 1973-as párizsi békeszerződés aláírásával elindított békekötési folyamat ellenőrzése, felügyelete volt, együtt dolgozva Lengyelország, Indonézia, és Kanada katonai, és polgári képviselőivel. Az első csoportban utazott ki Uhrin Károly nyugállományú főtörzszászlós, aki később Mezőtúron, majd nyugállományba vonulásáig a szolnoki 34. Önálló Felderítő Zászlóalj egészségügyi főnökeként teljesített szolgálatot. Katonai pályafutásáról, vietnami élményeiről, és nem utolsó sorban Szolnokon, a mélységi felderítők között végzett egészségügyi munkájáról kérdezte őt Kiss Dávid bajtársunk.

Uhrin Károly 1972 júliusában Mezőtúron. "1973 év elején irány Vietnam!"

Felderítők Blogja: Mesélnél kicsit magadról? Mikor születtél, hol élsz ma, mi a legmagasabb elért rendfokozatod?

Uhrin Károly: Uhrin Károly nyugállományú főtörzszászlós vagyok, Mezőtúron élek, 1953. június 9-én Budapesten születtem. Mezőtúron végeztem el a katonai középiskolát, lőkiképzésből, harcászatból, testnevelésből, és társadalomtudományból, államvizsgát tettem, 4.75%-os eredménnyel!

F. B.: Miért választottad életutadnak a katonahivatást?

U. K.: Gyermekkoromtól fogva, valahogy mindig vonzottak az egyenruhások! 17 évesen jelentkeztem gépkocsizó lövész szakra, ahol, a felvételi vizsgám sikeres lett, és 1970. szeptember 1.-én bevonultam, és megkezdtem a katonai tanulmányaimat!

F. B.: Hogyan lettél mélységi felderítő?

U.K.: Ez egy nagyon hosszú folyamat volt! Mint említettem, gk. lövészként végeztem, az első beosztásom a 7015 díszelgő és őrezred volt a Budaörsi úti Petőfi laktanyában, 1972 őszétől! Díszelgő szakaszparancsnok voltam! Innen indítottak 1973 év elején Vietnamba, béketeremtő misszióba. 1975 nyarán, visszakerültem saját kérésem alapján Mezőtúrra, több beosztásban is voltam, többek között szakasz, századparancsnok! A diszlokációig itt szolgáltam, ahol is a 80-as évek elején elvégeztem, a magasabb képzettséget biztosító egészségügyi iskolát, és rögtön segélyhely parancsnok lettem! A zászlósi iskolát, már egészségügyi szakon végeztem, és rögtön elő is léptettek zászlóssá! Ezt követte még több továbbképzés, kórházi gyakorlat, és a legvégén a "Katasztrófa medicina!" Minden iskolámat 5-ös kitűnő, és kiváló eredménnyel végeztem! A mezőtúri diszlokáció után szolgáltam Debrecenben, és Cegléden! 1990-ben áthelyezésemet kértem a szolnoki mélységi felderítő zászlóaljhoz, amit meg is kaptam! Itt kezdődött az imádott élet!

F. B.: Milyen feladatra készítettek fel mélységi felderítőként?

U. K.: Egyetlen feladatra készítettek fel, a felderítő katonák ellátása, gyógyítása, és egészségügyi biztosítása! Ahová ők mentek, (lövészet, búvárkiképzés, túlélési kiképzés, hegymászó kiképzés, ejtőernyős táborok, tehát mindenféle felderítő képzésen) mentem velük, vigyáztam rájuk, gyógyítottam őket! Innen ered a becenevem a "Doki" Hozzá tenném, hogy 1998-ig nyugállományba vonulásomig, egyetlen haláleset sem fordult elő, semmiféle maradandó sérülés! Mindent meg tudott oldani az egészségügyi szolgálat!

F. B.: Miből állt a kiképzésetek?

U. K.: A kiképzések mind a túlélést garantálták, amit a katonáink meg is tanultak, és igen jól kamatoztattak! Számos versenyt megnyertek, és a szakmában ők voltak a legjobbak! Büszke vagyok rá, hogy velük szolgálhattam!

F. B.: Milyen felszerelést kaptatok mélységi felderítőként?

U. K.: Ugyan az a felszerelésünk volt, mint egy átlagkatonának, kiegészítve, dobó késsel, búvárfelszereléssel, és ejtőernyővel, melyek biztosították az ellenség mélységébe történő bevetésüket! És természetesen az önvédelem, illetve a karate kiképzés, amit személyesen Furkó Kálmán testnevelő tiszt biztosított, aki már azóta 8 danos nemzetközi mester, és nyugállományú ezredes.

F. B.: Emlékszel az első ejtőernyős ugrásodra? Elmesélnéd a történetét?

U. K.: Bármennyire is sajnáltam, én nem ugorhattam, mert nekem a földön kellett helytállnom, és biztosítanom az állományt!

F. B.: Otthon hogyan fogadták a tényt, hogy ezt a cseppet sem veszélytelen hivatást választottad?

U. K.: Szerencsére a családom, nagyon megértő, segítőkész, bár tele aggodalommal, kiváló háttérmunkát végzett, hogy nekem ne kelljen sem nélkülöznöm, sem hiányt szenvednem, semmiben!

F. B.: Egészségügyi területen dolgozva mi volt a feladatod?

U. K.: Az én feladatom az állomány eü. anyaggal történő ellátása, betegek gyógyítása, sérültek kezelése, súlyos esetben kórházba szállítás! Sebesültszállító UAZ gépkocsival!

F. B.: Kaptál különleges szakirányú egészségügyi képzést? Pontosan milyen szintűt?

U. K.: Az átlag képzésen felül, a legfontosabb a háborúra való felkészülést a katasztrófa medicina legmagasabb szintű iskola elvégzése! Vizsgák a BP.-i központi katonai korház professzori, és főorvosi bizottsága előtt, főleg traumatológiai kérdésekre kellett választ adni, illetve a sérültek osztályozása, szortírozása, és ellátása terén kellett bizonyítanunk rátermettségünket!

F. B.: Térjünk át Vietnamra. Hogyan kerültél be az ICCS misszióba?

U. K.: Parancsra! Visszagondolva, akkorra már volt pár magyar bajnoki címem, JUDO, KARATE, LÖVÉSZET. Szerintem ezért esett rám is a választás. És természetesen egészségügyi megfelelés! De hát 19 évesen hogy ne lenne az ember egészséges, és bivalyerős! No meg persze kalandvágyó! Aki önként jelentkezett senki nem vittek ki!

"A szállás-barakk előtt. Egyenruhában, szabálytalanul sapka nélkül!"

F. B.: Kaptatok valamilyen különleges kiképzést mielőtt elindultatok Vietnamba?

U. K.: Nem, hacsak az nem számít különlegesnek, hogy az Anna-völgyi tábornoki üdülőben volt egy kéthetes összevonásunk, ahol elmondták a helyzetet, filmeket vetítettek, 14 nap intenzív angol nyelvtanulás!

F. B.: Hány főből állt a misszió? Ki vezette?

U. K.: Az összes misszió ’73-tól ’75-ig tartott, három küldöttség volt, 200-200 fős létszámmal, tehát összesen durván, 600 fő teremtett békét, ha úgy tetszik, a másik három ország delegáltjaival együtt! Mint említettem én az első transzporttal voltam, Dr. Esztergályos Ferenc nagykövet, és Dr. Szűcs Ferenc vezérőrnagy voltak a vezetőink!

"A felségjelzésünk, mindenhová ez volt festve!"

F. B.: Hogyan épült fel az ICCS szerkezete?

U. K.: Erről sokat nem mondhatok, talán annyi elég lesz, hogy Kanada, Indonézia, Lengyelország mellett Magyarország volt a négyes (bizottság) küldöttség. Vigyázva az egyensúlyra, mint szocialista, és kapitalista országok.

F. B.: Mekkora területet ellenőrzött a magyar misszió?

U. K.: Saigon volt a központ, a demilitarizált övezetig, délen, hét Helyi Ellenőrző Csoport ténykedett! Ez kiterjedt Dél-Vietnam egész területére!

F. B.: Mi volt a feladatotok pontosan Vietnamban?

U. K.: Fegyverszünet betartásának ellenőrzése, megsértés esetén kivizsgálása és jelentéstétel a központnak, illetve a hadifogoly cserék végrehajtását felügyeltük! Rendfenntartás!

"Fogolycsere ellenőrzése."

F. B.: Mi volt a feladatod a misszió tagjaként?

U. K.: Hármas feladatot láttam el, 1 A fegyverraktárunk őrzés-védelme, fegyveres szolgálat, 2 Járőrszolgálat, rendfenntartás ellenőrzés, fegyveres szolgálat, 3 Személyi kísérés a kivizsgáláshoz történő utazások során, a tábornok urat és a nagykövet urat őriztem és védtem (Személyi testőrként).

F. B.: Hogyan nézett ki a misszió egy átlagos napja?

U. K.: Reggel 5:30 ébresztő, 6:30 zászlófelvonás a parancsnoki épület előtt, 7:30 kihallgatás, szolgálati jelentések, ebédig, vagy szabad idő vagy valamilyen szolgálat, ezt mindig előtte való nap tudtuk meg. 13:00 ebéd, heti egy alkalommal magyar filmvetítés volt. 18:00 vacsora, utána vagy szabad idő vagy szolgálat, 22:00 takarodó! Két egyforma nap nem volt ezért tudom csak ennyire felületesen vázolni!

"A szállásunkról kilépni, és belépni, csak ezzel az engedéllyel lehetett!"

F. B.: Hogyan fogadtak a vietnami emberek titeket, magyarokat?

U. K.: Az északiak, nagy barátsággal és bizakodva, a déliek nagy fenntartással, bizalmatlanul, ami egy kis idő elteltével változott! Mindkét féllel megtaláltuk a közös nevezőt, és tudtunk egymás mellett dolgozni.

F. B.: Milyen volt az amerikaiak hozzáállása a jelenlétetekhez?

U. K.: Ezt röviden csak úgy tudnám jellemezni, hogy egy vesztes háború elszenvedői, mit érezhettek, egy szocialista állam katonáival szemben akik az ő kivonásukat ellenőrizni hivatottak? Erre még egy megrögzött civil is tud válaszolni. Én röviden ennyit, mert senkit nem akarok megbántani!

Ezt egy száguldó kocsiból fényképeztem nem messze Huétól, ez egy napalm bombázás nyoma!

F. B.: Mi okozta a legtöbb kellemetlenséget a misszió során?

U. K.: Minden nagyon csodálatos volt Két dolgot kivéve! A szerencsétlen áldozatok szaga, akik még hetekkel a haláluk után is ott hevertek, a trópusi melegben, és esőben! A másik a rovarok, és a szúnyogok! Na ezek kicsinálták az idegeinket! Nem lehetett elbújni előlük, esetleg a víz alá!

F. B.: Mi volt a legkedvesebb élményed, amíg kint szolgáltál?

U. K.: Az ország szépsége, az emberek közvetlensége, vendégszeretete! Egyszer kaptam egy egynapos szabadságot, pihenést, és elvittek Vung Thauba a dél kínai tengerpartra! Csodálatos! Hatalmas élmény volt! De csak egy nap, mert másnap menni kellett szolgálatba!

"VUNG THAU, Dél-Kínai tenger part. Itt húztak át felettünk villám gyorsan az amerikai harci gépek mentek bevetésre. Pillanatok alatt átrepültek felettünk!"

F. B.: Sajnálatos módon két hősi halottja is volt a missziónak. Mi történt pontosan?

U. K.: A helikopternek amerikai pilótája és navigátora volt. A négytagú bizottság 2-2 tagja utazott a gépen. Mint utólag kiderült letértek a kijelölt légifolyosóról felderítő repülésre és a (DIFK) Dél-vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány légelhárítása lőtte le a gépet!

F. B.: Vietnam után a kint megszerzett tapasztalatot tovább tudtad adni a katonatársaidnak képzéseken, vagy más formában?

U. K.: Nem! Ugyanis nem volt rá senki kíváncsi! Ezért örülök, hogy most a hagyományőrzők megteszik ezt, bár egy kicsit későn! Sőt a rendszerváltás után, ha véletlenül szóba került a kérdés, elmondták egyesek, hogy ezzel most már nem kellene "dicsekedni"! Nagyon jól tudjuk az okot hogy miért! De én úgy vagyok vele, ha valaki kérdez, én válaszolok! Ez már történelem. Nem dicsekszem vele, de ezt az élményt, és történetet már senki nem veheti el tőlem, tőlünk…

"Közösen a vietnamiakkal - sportnap!"

F. B.: Kaptatok valamilyen hivatalos elismerést a vietnami szolgálataitokért?

U. K.: Igen! Na minden anyagi elismerés nélkül a VDK FELSZABADÍTÁSI ÉRDEMRENDJÉT, VDK. BARÁTSÁG ÉRDEMÉRMÉT, AZ ICCS ÉRDEMÉRMÉT! Ezeket a kitüntetéseket Czinege Lajos hadseregtábornok Honvédelmi miniszter adta át személyesen!

"A három nagy kitüntetésből kettőnek az okmányai! A harmadik az ICCS Érdemrendje! Cinege Lajos Honv. Miniszter aláírásával!"

F. B.: Vietnam után milyen beosztásban szolgáltál, és meddig?

U. K.: Nyugállományba vonulásomig (1998) a szolnoki mélységi felderítő zászlóaljnál szolgáltam, mint az egészségügyi szolgálat főnöke!

F. B.: Van még olyan emlékezetes történeted az ICCS misszió kapcsán, amit szeretnél megosztani velünk?

U. K.: Egyenlőre ennyi, de ha van kérdésetek, nagyon szívesen válaszolok, de ha lehet egyszerre csak egyre! Ez már nagyon kimerítő volt, az ismert tények alapján!

"Dzsunkák! Sajnos több millióan laktak ilyen nehéz körülmények között a folyó partján, és a tenger partján!"

F. B.: Mit gondolsz az ICCS misszióban részt vett magyarokról tisztességgel megemlékezik az utókor?

U. K.: Hát ez nagyon egyszerű válasz! Nem! Teljesen el vagyunk feledve, talán mostanában mintha lenne némi érdeklődés, lásd: hagyományőrzők. Köszönöm neked kedves Dávid, és Dr. Kelemen János interjúit!

F. B.: Végezetül: mit tanácsolnál egy mai fiatalnak, aki bele akar vágni a katonaéletbe?

U. K.: Döntse el, hogy akar élni! Az eskü szellemében, mert az egy életre kötelez, és irányítja az életedet, sorsodat, vagy tejesen szabadon, hogy elsatnyuljanak a fiatal életek! Ha nincsenek egy kicsit kordába szorítva, hajlamosak erre a mai fiatalok! Tisztelet a kivételnek! Legyen ez a végszó.

F. B.: Köszönöm szépen az interjút, és kívánok neked további jó erőt, egészséget!

"Saigon szíve - a gazdag rész!"

FORRÁSOK:

Fényképek: Uhrin Károly

Kedves Barátaink

Legújabb cikkünkben igyekszünk bemutatni – bár sokaknak ismerős – a Magyar Néphadsereg, és a Magyar Honvédség leghosszabb ideig szolgáló kézi lőfegyverét, a legendás AMD-65 gépkarabélyt.

Magyar mélységi felderítő tűzfedezetet ad egy gyakorlaton. A fegyverén a vaktöltényhez használt csőszűkítő látható.

Az eszköz nevének feloldása annyit tesz, Automata, Módosított Deszantfegyver - 1965. Az évszám a rendszeresítés évét takarja, míg a név jelöli, hogy sorozatlövésre képes öntöltő, modernizált eszközről van szó, melyet a deszantcsapatoknak, azaz a harcjárműveken szállított, vagy ejtőernyővel célba juttatott alakulatok katonái számára fejlesztettek ki. Az eszköz fő feladata más lövészfegyverekhez hasonlóan az ellenség élőerejének leküzdése. Érdekesség, hogy az eszköz leírása és kezelési utasítása csak 1968-ban került kiadásra, valószínűleg így ebben az évben kerültek ki az első ilyen típusú fegyverek is az alakulatokhoz.

 Mélységi felderítő tiszthelyettes AMD-65 gépkarabéllyal

Az eszköz alapjául az AKM-63 gépkarabély szolgált, ám annál 98 mm-el rövidebb csővel, és a fix tus helyett oldalra behajtható válltámasszal készült. Jellegzetes csőszájféke, mely a lövés dörejét, és a visszarúgást is elvezeti, és különleges szögben álló, szintén a visszarúgás energiáit visszafogó mellső markolata egy korszak ikonjává tette a fegyvert.

 Mélységi felderítő kihelyezésen, kezében hűséges társával.

Technikai adatait tekintve az AMD-65 gépkarabély üres, tár nélküli tömege 2. 92 kg. 30 töltényt befogadó íves szekrénytárral ez a súly 3.75 kilogrammra növekszik. Behajtott válltámasszal a fegyver csupán 600 mm hosszú, szemben az AKM 870mm-es tejes hosszával, míg kihajtott válltámasszal az AMD-65 a 847 mm-es hosszt éri el. A fegyver elméleti tűzgyorsasága 600 lövés/perc, ami 30 töltényt befogadó tár esetén sorozatlövésben 100, egyes lövésnél 40 lövés/perc gyakorlati tűzgyorsaságot jelent, ami pontosan megegyezik az AKM-63 gépkarabély tűzgyorsaságának adataival.

 Mélységi felderítő fegyverrel kel át a vízi akadályon.

Az AMD-65 gépkarabély lőszere az 1943M 7.62x39mm-es karabélylőszer volt, melyet a Szovjetunióban a II. világháború után rendszeresítettek széles körben a katonák egyéni tűzfegyvereihez, mint az AK-rendszerű gépkarabélyok, öntöltő puskák (SzKSz Szimonov). és a golyószórók (mint az RPD). A Varsói Szerződés tagállamaiban egységesen elfogadott lőszertípusként több változatban (vaktöltény, fényjelző, gyújtó, páncéltörő, páncéltörő-gyújtó, csökkentett lőportöltetű, stb.) rendszeresítették.

 Baráti Körünk (hatástalan, szemléltető) AK-lőszergyűjteménye (balról jobbra: vaktöltény, acélmagvas lőszer, fényjelző lőszer, USz csökkentett lőportöltetű lőszer)

A Magyar Néphadseregben elsőként a mélységi felderítő, ejtőernyős alakulatoknál került rendszeresítésre az eszköz, ahol kedvező fogadtatásra talált kis mérete, és behajtható válltámasza okán. Hátránya azonban, hogy az eszközre szuronyt felszerelni nem lehet, így kézitusában csak korlátozottan használható.

Valóban nem megy rá...

Mai szemmel érdekes tény, hogy a korabeli „Leírás és Kezelési Utasítás” géppisztolyként hivatkozik a fegyverre, holott karabélylőszert tüzelő sorozat- és egyeslövés leadására alkalmas eszközről beszélünk. A meglepő névválasztás okát így írja le a Kovács Zoltán, és Nagy István által 1986-ban összeállított „Kézi Lőfegyverek” című típuskönyv:

„A Szovjetunióban, - és a magyar szabályzatokban is – mind a pisztolytölténnyel, mind a rövid puskatölténnyel tüzelő önműködő kézi lőfegyvert géppisztolynak nevezik. Angol és német nyelvterületen csak a pisztolylőszert lövő fegyver neve géppisztoly. Angol nyelvterületen a puskatölténnyel működő automata fegyvert gépkarabélynak hívják. (…) Ez az elnevezés nem honosodott meg, aminek az lehet az oka, hogy az ilyen lőszert lövő fegyvernek a mérete és tömege alig tér el a pisztolytöltényt tüzelő géppisztolyétól. (…)”

 AMD-65 géppisztoly, vagy gépkarabély?

A fegyverhez 20 darab lőszert befogadó, illetve 30 lőszer befogadására alkalmas íves szekrénytárat rendszeresítettek, mely megegyezik más AK-rendszerű fegyverek táraival. Minden fegyverhez öt darab tárat adtak ki (egy a fegyverben, négy a tártáskában, vagy a málhamellényen), így sokszor megtalálható fegyverládákon az AMD-65/5 típusjelölés is.

 Az AMD-65 gépkarabély fegyverládája

Az AMD-ket speciális feladathoz fel lehetett szerelni NSzP-3 éjszakai irányzékkal is, a fegyver bal oldalára felfúrt konzollal, úgynevezett infrabakkal. Az éjszakai irányzék segítségével a fegyver kezelője sötétben is jól látta a célt. Hátránya volt azonban az NsZP-3 irányzék közel két kilogramm körüli súlya, ami hosszú távon igen kényelmetlenné tette a fegyvert.

 Mélységi felderítő NSzP-3 éjszakai irányzékkal propagandafelvételen.

Az AMD-65-höz használt másik különleges kiegészítő a PBSz-1 hangtompító, hivatalos nevén „hang- és fénycsökkentő készülék” volt, melyet a csőszájfék helyére felcsavarva, és a csökkentett lőportöltetű USz-lőszert használva a lövés döreje radikálisan lecsökken. A 200mm hosszúságú hengeres eszközben lamellás gumibetét található, ami 200 lövésig szavatolja a lövés leadásakor fellépő hanghatás, és fényjelenség csökkentését. A csökkentett lőportöltetű (USz) lőszer kezdősebessége 270 – 295 m/s a körülményektől függően, szemben a 43M acélmagvas lőszer 650 – 700 m/s kezdősebességével.

 PBSz-1 hang- és fénytompító készülékek AKM-63, és AMD-65 géppisztolyokon.

Az AMD-65 gépkarabély 1965-ös rendszeresítésétől egészen a mai napig szolgálja a fegyveres erőket, mert bár a Honvédség fegyvertárából az 1980-as évek végén megkezdték kivonását, mára pedig átvette helyét az AK-63D (AMMSz) gépkarabély, a rendőrség, és más fegyveres szervek arzenáljában máig helye van ennek az ikonikus darabnak. Az alábbiakban pár fénykép mutatja be, mely külföldi országok fegyveres erőinél fordult meg a magyar fegyvergyártás méltán legendás AK-variánsa.

Angola (álcafestéssel, csőszájfék nélkül)

Horvátország (MILES-rendszerrel)

Afganisztán (GP-25 gránátvetővel)

Laosz

Libanon (erősen módosítva)

Szíria (csigatárral, távcsővel)

Vietnám (Biet Hai amerikai dél-vietnámi tengeri kommandó) álló sor, jobbról a harmadik katona

Angola (UNITA- díszszemle)

John Rambo :)

Források:
- Kováts Zoltán – Nagy István: Kézi Lőfegyverek (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1986)
- Hang- és fénytompító készülék (PBSz-1) a 7. 62 mm-es AKM és AMD géppisztolyhoz. Anyagismerti és lőutasítás. (HM 1979)
- 7. 62 mm-es AMD-65 géppisztoly leírása és kezelési utasítása (HM 1968)

Képek forrásai:
- Baráti Kör gyűjteménye
- Kiss Dávid gyűjteménye

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Olvasói kérésre lefordítottuk Kiss Dávid bajtársunk angol nyelvű cikkét, melyet az amerikai, és angol nyelvű olvasók számára készítettünk el, összehasonlítva 1944 telének egy amerikai, és egy magyar ejtőernyősökhöz köthető csatáját közérthető formában. Jó szórakozást kívánunk a magyar változathoz!

1944 decemberének közepe a második világháború utolsó telét hozta el, ám még rengeteg szenvedés várt a meggyötört Európára, mielőtt a fegyverek zaja elcsitulhatott, és a katonák haza indulhattak. A nyugati fronton egy kis belga város, Bastogne várta sorsa jobbra fordulását, Hitler utolsó nagy, nyugaton megindított offenzívájának közepén, bekerítve. A várost a Harmadik Birodalom elit alakulatai tartották ostrom alatt – német ejtőernyősök, és a Waffen-SS Hitlerhez halálig hű katonái

A romokban álló városban halál, és kétségbeesés tanyázott. Az ellenséges tüzérség bombázása szedte áldozatait. Aggódó, imákba burkolózó civilek, kimerült, sebesült katonák szenvedtek a romok között kialakított óvóhelyeken, vagy a város elsősegélynyújtó helyein. Az egykor békés városon kívül, melybe hét út vezetett be, és melyből hét út vitt tovább, gyalogsági lövészgödrök sorakoztak, melyeket robbantással vájtak a földbe, és amikben a 101. légiszállítású hadosztály félig megfagyott katonái, a legendás „Vijjogó Sasok” várták elszántan az ellenség rohamát, felkészülve arra, hogy minden áron megvédik a létfontosságú utakat.

Amerikai ejtőernyősök Bastogne-ban

Néhány amerikai ejtőernyős a keményre fagyott halott németekből épített fedezéket magának, mások a tüzérségi tűzben kidőlt fák ágaival fedték le állásaikat. Velük volt csőre töltött jó öreg M1-es puskájuk, és készen álltak életüket adni egy városért, aminek még a nevét sem tudták kiejteni. Ezek az elit, több hadjáratot megjárt veterán amerikai ejtőernyősök, ugróbakancsban, és mellükön ezüst ugrójelvényeikkel épp csak a hátuk mögött hagyták Hollandia rossz emlékű csatatereit, mielőtt újra harcba vetették volna őket a német hadsereg új erőre kapott villámháborújával szemben. Megfelelő téli felszerelés nélkül, a korábbi harcoktól lecsökkent létszámban tették őket teherautókra, és robogtak velük Bastogne-ba. Érkezésük óta az első vonalban küzdöttek, szemben a német gyalogság, és páncélosok rohamaival, helyt állva egy felkészült, és elszánt ellenséggel szemben.

Ezzel egy időben a keleti fronton nem egy egész hadosztályra való, csupán egy zászlóaljnyi ejtőernyős, egy másik ország fiai, készültek fel egy másik város védelmére, hasonlóan lehengerlő ellenséges erővel szemben. Nekik is megvoltak a maguk ugrócsizmái, és fényes jelvényei, és ugyanolyan elkeseredetten védték a kis magyar falvak, Letkés és Ipolyszalka területét a Garam és az Ipoly folyók között, mint az amerikaiak Bastogne városát.

Az ostromlók ezúttal azonban a szovjetek voltak, akik igyekeztek elvágni a Felvidéken visszavonuló magyar és német erők útját. A Vörös Hadsereg igyekezett a két gyors vizű hegyi folyó hídjait birtokba venni, vagy elpusztítani, hogy csapdába ejtse a hátráló ellenséget, amikor a magyar ejtőernyősök megérkeztek. A II. ejtőernyős zászlóalj harcedzett katonái voltak, a Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád” ejtőernyős ezredből, aki sokat látott harcosokká értek a zászlóalj 1944 októberi felállítása óta. A harcokban „tűzoltó-alakulatként” kerültek bevetésre azokon a frontszakaszokon, ahol a legnagyobb volt az ellenséges nyomás, így egyik véres csatából a másikba dobták át őket, a megállíthatatlan Vörös Hadsereggel szemben. Ahogy egyikük emlékezett:

„Az ejtőernyős alakulat a körülményekhez képest még mindig harcképes, elit alakulatnak számított. Ezért azután az egyik helyről a másikra rendeltek oda, ahol nagyobb volt a baj. Úgy látszott, volt ilyen hely bőven, mert folyton mentünk. Ha csak egy-két napra tudtuk is megállítani az oroszokat, az már sikernek számított.”

Hatheti kiképzés volt csupán mögöttük, amikor a frontra indultak, hogy német fegyverekkel felszerelve harcba szálljanak, ám a motivált, lelkes fiatal katonák égtek a vágytól, hogy belekóstoljanak a filmhíradókból jól ismert háborúba. A zászlóaljat az I. ejtőernyős zászlóaljnak a keleti frontról visszatért, tapasztalt veteránjai, és a fiatal, önként jelentkező levente-ejtőernyősök alkották.

Ezek a 17-18 éves fiatalok szigorú katonai ejtőernyős előképzést kaptak, ugrótornyokon gyakorolva, alaki képzésen izzadva, és rengeteg tornagyakorlatot elvégezve, ami felkészítette őket az ejtőernyős szolgálatra. Az ifjú leventék orvosilag mind alkalmasak voltak a szolgálatra, önként jelentkeztek ejtőernyősnek, hogy megvédjék az „Ősi Földet”, ahogy azt tanáraik, és kiképzőik elvárták tőlük.

Levente-ejtőernyősök kiképzésen

Ezek a fiatal ejtőernyősök nem sokkal korábban érdemelték ki ugrójelvényeiket, miután egyetlen ejtőernyős ugrás során bizonyították rátermettségüket. Rendes körülmények között négy ugrás kellett ahhoz, hogy megkapják az ejtőernyős jelvényt, ám a háborús helyzetre való tekintettel a fiatal levente-ejtőernyősöknél megelégedtek egy ugrással is, hogy több idő jusson gyalogsági kiképzésre. A harci kiképzést veterán bajtársaik vezették, nagy hangsúlyt fektetve a lövészetre, kézigránát-harcra, és az alegységek összekovácsolására.

A képzés tempóját felgyorsítva, és hogy az újoncok megszokják a csatatér zajait, a céllövészet során az egység egyik fele a lőtér céltáblái között keresett fedezéket, míg a másik fele tüzelt, majd csere következett. Ezáltal a fiatal ejtőernyősök lehetőséget kaptak arra, hogy megtapasztalják, milyen érzés tűz alatt lenni, és felismerjék a különböző típusú kézifegyverek hangját.

A kézigránát-kiképzést hasonló módon hajtották végre. Egy-egy német, vagy magyar gyártású kézigránát eldobása után az ejtőernyősnek felpattanva át kellett rohannia a robbanás füstfelhőjén. Ez a módszer azonban igen veszélyesnek bizonyult. A nehézfegyver század egyik szakaszparancsnoka, egy igen tapasztalt, öreg ejtőernyős egy ilyen oktatás során sebesült meg annyira súlyosan, hogy nem is tarthatott katonáival a harctérre.

Az ejtőernyős zászlóalj fegyverzete német, és magyar eszközök keverékéből állt. Ott voltak a fegyvertárukban az 1943M „Király” géppisztolyok, az 1937M Frommer pisztolyok, és a német MG-42 géppuskák épp úgy, mint a frontra indulás előtt kiosztott Panzerfaust 30 kézi páncéltörő eszközök, és a Kar. 98k karabélyok.

A magyar ejtőernyősök egyenruhája nem is hasonlított az amerikaiak zöld ballonvászon egyenruháihoz, amiket Bastogne védelme során viseltek. A magyarokon posztó egyenruha volt, ami megegyezett a gyalogság által használt darabokkal. Az egyenruha felett sokan posztóujjas bőrmellényt viseltek, ami kényelmes, modern, és meleg téli ruhadarabnak számított, szemben a nehéz posztóköpenyekkel, így igazán népszerű ruhadarabja volt a katonák ruhatárának. Sokan kiegészítették felszerelésüket civil téli ruhadarabokkal is, hogy melegen tartsák magukat.

A szolgálatban lévő katonák mindig viseltek fejfedőt, a legtöbb ejtőernyős választása pedig a bocskai sapkára esett a nehéz acélsisakokkal szemben. A magyar ejtőernyősök lábbelije, amit kifejezetten az ejtőernyős ugráshoz terveztek, az úgynevezett ejtőernyős ugrócipő volt. Ez az ugrócipő valójában egy magas szárú bőrcsizma, amit a hivatásos tisztek, és az altisztek előszeretettel viseltek minden adandó alkalommal, míg a legénység részére csak az ejtőernyős ugrások során adták ki. A harcba induló ejtőernyős zászlóaljat azonban ezekkel a lábbelikkel szerelték fel, melyek kiválóan beváltak a harctéren, és az ejtőernyős büszkeség jelképei is voltak.

A magyar ejtőernyősök még két megkülönböztető jelet viseltek egyenruhájukon. Az egyik a már említett, és egy másik leírásban bemutatott ejtőernyős csapatjelvény volt, a másik a Szent László hadosztály fém jelvénye, amit szintén tárgyalt már cikkünk ezen az oldalon.

Két magyar ejtőernyős (mindketten az Ipoly-menti harcok túlélője) 1945-ben frontos öltözetben.

Ilyen felszereléssel érkeztek meg a magyar ejtőernyősök 1944. December 19-én állásaikba, kék BESZKÁRT-buszokon utazva. A konvojt hamarosan felfedezték a szovjet 6. gárda légideszant hadosztály aknavetősei, így a menetoszlopot aknavető-támadás érte – hátulról. A lőszerrel, robbanószerrel dugig töltött buszokon utazó katonák így döbbentek rá, hogy elhajtottak a rejtőzködő ellenség mellett. Így a sebezhető konvoj megfordult, és amilyen gyorsan csak lehetett az Ipoly folyó partjára hajtott, ahol az ejtőernyősök beásták magukat.

A magyar ejtőernyősök állásai egy völgyben voltak, az ellenség pedig a magaslatokat uralta, így teljesen belátta, és be is lőtte a csatateret. Így a legfontosabb feladatot az jelentette, hogy a szovjeteket a magaslatokról visszaszorítva, a magyar ejtőernyősök kialakítsanak, és megtartsanak egy kicsiny hídfőt Letkésnél. A kitűzött célt a magyar ejtőernyősök egy nap alatt el is érték, ám a kialakuló védelmi harcok rengeteg áldozatot követeltek.

Ezalatt Bastogne-ban az 101. légi szállítású hadosztály katonái az elemekkel harcoltak. Az 506. ejtőernyős gyalogezred legendás „Easy” százada, miután ugyanazon a napon érkezett meg a belga városba, amikor a magyar ejtőernyősök Letkésre, beásta magát a Foy városára néző telepített erdőben. Az amerikaiak, akárcsak a magyar ejtőernyősök, folyamatos tüzérségi tűz alatt álltak, így szó sem lehetett tűzgyújtásról, hogy megmelegedjenek. Másnap, december 20-án sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó, a hőmérő higanyszála pedig sebesen zuhant.

A téli felszerelés hiánya, és a sekély lövészgödrökben ülve várakozás együtt megtette a hatását. A fagysérülések ugyanolyan veszélyes ellenséggé váltak, mint a közeli városban lévő németek tüzérségi tüze, ami szakadatlanul záporozott az amerikai állásokra.

Ugyanekkor a magyar ejtőernyősök is hasonló gondokkal néztek szembe. Ahogy egyikük megjegyezte:

„Közel nyolc hete voltunk már az első vonalban, pihenés nélkül. Az eddigi veszteségeink, a rossz és nehézkes ellátásunk, az elégtelen lőszerutánpótlás hatásai kezdtek megmutatkozni. Már egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint egy elit alakulat. Talán csak a belénk vert fegyelem, és az életösztön tartotta össze a századunkat. Lelohadt már a hazafiasság tüze, csökkent a harcolási láz. Lassan, de biztosan fogytunk. Amit az elején tizenkét embernek kellett csinálni, azt most már hat-hét embernek kellett elvégeznie. Éhesen, agyonfagyva, lőszer nélkül, nagyon nehéz csodákat művelni.”

December 21-én érkezett be a Szent László hadosztály repülőlövész ezrede a térségbe, hogy megerősítse, és felváltsa a kimerült ejtőernyősöket. Ezek a repülő katonák a Magyar Királyi Honvéd Légierőhöz tartoztak, így az ezred legénysége zömmel a repülőterek őrszemélyzetéből, repülőgépek nélkül maradt pilótákból, műszaki személyzetből, sőt, sofőrökből és raktárosokból állt. Az egyik századparancsnok például egy 38 éves repülőtiszt volt századosi rendfokozatban, aki korábban a légierő különféle kiképző tanfolyamait vezette, a legutóbb például a fotófelderítő iskolát!

Ezek a repülő katonák gyorsított gyalogsági átképzésen vettek részt, megkapták felszerelésüket, majd a légierő, és a gyalogság vegyes egyenruhájában indultak útnak a harctérre. Gyorsított, hiányos gyalogsági kiképzésük, kevert felszerelésük okán a moráljuk is igen változó volt, nem is beszélve a harcértékükről a földi harcban. Az egyik ejtőernyős így emlékszik az érkezésük után történtekre:

„Azt az utasítást kaptuk, hogy besötétedés után vonuljunk vissza a közeli faluba, ami ha jól emlékszem, Ipolyszalka volt. Másnap, amikor a reggelit hozó kocsi körül álltunk, hirtelen lövöldözni kezdtek ránk, egész közelről, szétlőve a reggelinket tartalmazó kondért. Egy borongós, ködös decemberi reggel volt, rossz látási viszonyokkal. Mint utóbb kiderült, hogy az az alakulat, amelyik minket felváltott, elfelejtett egy háromszáz méteres frontszakaszt lezárni. Így az oroszok, miután nem találtak ellenállást, szépen utánunk jöttek a faluba. Az első dolguk az volt, hogy az elfogottak, vagy megöltek ruháit lehúzták, és magukra vették. Így azután még nehezebb volt tudni, ki az ellenség, és ki a barát.
Amint ez kiderült, próbáltunk egymásnak állandóan beszélni, hogy megakadályozzuk azt, hogy egymást kezdjük gyilkolni. Egész nap folyt a vadászat házról-házra, amíg végre estére megtisztítottuk a falut a hívatlan vendégektől.”

Mialatt a magyar ejtőernyősök álruhás szovjetekre vadásztak, az amerikai hadseregnek hasonló gondja akadt amerikai egyenruhába öltözött németekkel. A magyar születésű, világhírű fotóriporter, Robert Capa Bastogne-ba vezető útját is számos alkalommal szakították meg az amerikai hadsereg tábori rendészei által „szervezett”hosszabb-rövidebb megállók.

„Minden harmadik kilométerkőnél különlegesen szigorú katonai rendőrök állítottak meg minket. Gondosan átvizsgálták az engedélyeinket, meg a személyi igazolványainkat, és a folytonosan változó jelszó felől érdeklődtek. Miután megadtuk nekik a jelszót, engem vettek elő, és egy csomó teljesen eszement és zavarba ejtő kérdést intéztek hozzám. – Mi a fővárosa Nebraskának? – tudakolták. – Ki nyerte meg az utolsó baseballbajnokságot? – Elmagyarázták, hogy a kommunikációs vonalaink mögé egész sereg német kémet és szabotőrt dobtak le ejtőernyővel, akik most amerikai egyenruhában és tökéletes angolnyelv-tudással sétálnak köztünk fel-alá. Ami engem illet, angolnyelv-tudásom siralmasan távol állt a tökéletestől, mi több a kiejtésem sem tartozott éppenséggel a divatosak közé. Még nagyobb bajt okozott, hogy halvány gőzöm sem volt Nebraska fővárosáról. Így azután jó pár alkalommal foglyul ejtettek, ami jó pár órányi késlekedéssel járt.”

Amerikai katonák a behavazott belga mezőkön (Robert Capa felvétele)

Pontosan ezen a napon, 1944. december 22-én, míg Capa, és a magyar ejtőernyősök is az álruhás ellenséggel bajlódtak a maguk módján, Bastogne bekerített városának parancsnoka levelet kapott az ostromló német erők parancsnokától.

Ebben a levélben a német parancsnok követelte a tűzerőben, és létszámban is erőfölényben lévő ellenséggel szemben álló amerikai csapatok azonnali, és feltétel nélküli megadását, így megkímélve a város civil lakosságát a további felesleges szenvedésektől. A levél a „közismert amerikai emberségességre” hivatkozva zárult. Az amerikai parancsnok, McAuliffe tábornok válasza erre a hivatalos angolsággal megfogalmazott hosszú levélre azóta is az amerikai hadsereg egyik leghősiesebb pillanataként él az emlékezetben, és beemelte a 101. légiszállítású hadosztályt a legendás alakulatok sorába.

„Frászt!”

McAuliffe tábornok karácsonyi levelének másolata

Balszerencséjükre a magyar ejtőernyősöknek nem jutott osztályrészül az ilyen levelekre való válaszadás lehetősége, ám biztosak lehetünk benne, hogy hasonló választ adtak volna, hiszen jelmondatuk is így hangzott:

„Az ejtőernyős katona halálfélelmet, hadifogságot nem ismer!”

Miután áttelepültek Ipolyszalkára, a magyar ejtőernyősök megpihenhettek egy keveset, míg a légierő lövészei tartották korábbi állásaikat, nyitva tartva a hídfőt, és épségben megőrizve a hidat, amilyen sokáig csak lehetséges.

A pihenés sem bizonyult azonban könnyűnek, mivel a szovjet tüzérség folyamatosan zaklatta az ejtőernyősök új állásait. December 22-én egy szovjet tüzérségi lövedék döntötte le egy magtár falát, ahol egy szakaszra való aknavetős ejtőernyős pihent éppen. A katonák szerencsések voltak, a fal kifelé dőlt, így nem sebesült meg senki. Az izgatott ejtőernyősök ahogy voltak, kirohantak az udvarra, sokuk mezítláb, hiszen az elmúlt hetek harcaiban nem sok idejük volt levenni fűzős csizmáikat. Ennek a maroknyi katonának az ellentámadása végül megtisztított egy tüzérségi állást, és megfutamított egy századra való szovjet katonát – mintegy teljesen véletlenül.

Az ejtőernyősöket parancsnokuk, vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy is meglátogatta, aki mielőtt a Szent László hadosztály parancsnokává nevezték ki, az I. ejtőernyős zászlóaljat vezényelte. Megígérte katonáinak, hogy hamarosan hazaindulnak három havi pihenésre, a Karácsonyt pedig mindenki a családjával töltheti. Két nappal később katonái ismét az első vonalban voltak.

Közelgett a Karácsony mind az amerikai, mind pedig a magyar ejtőernyősök számára. Bastogne bekerített védői mindent kiálltak, amit a Wehrmacht, és a Waffen-SS rájuk tudott zúdítani az utolsó nagy nyugati német offenzíva során. December 24-én a legendás „Easy” század állásait is támadás érte, melynek végén a németek 38 halott katonát hagytak hátra az amerikai állások előtt.

Az élelmiszerhiány állandó problémát okozott Bastogne-ban. Richard Winters százados ünnepi vacsorája csupán „öt szem babból, és híg erőlevesből” állt. Az amerikai hadsereg légiereje ejtőernyőn juttatott utánpótlást a városba, ám ez is csupán egy napra elegendő élelmet jelentett a védők számára, akiknek a civil lakossággal is törődniük kellett.

A bekerített városon kívül Robert Capa, és a 4. páncélos hadosztály igyekeztek azon, hogy, mint a lovasság a vadnyugaton, a bekerített védők segítségére siessenek. A haditudósító így emlékszik a Szentestére.

„Karácsony estéje volt, az égbolt csupa csillag. Éjszakára megálltunk, kis csoportokba verődtünk a tankok körül. Körülkínáltam az ezüst kulacsomat, a hideg konyak megmelengette kicsit a gyomrunkat. A napközben németeket, meg rossz kiejtésűeket öldöső férfiak egymáshoz bújtak, és a Csendes Éjt kezdték énekelni. Ekkor hirtelen egy ragyogó csillag gyúlt az égen, akárcsak Betlehemben, és ott is maradt Bastogne fölött. A német légierő hozta el ajándékát az 101. hadosztálynak. Dühödten szitkozódva másztunk vissza a tankokba.”

A magyar ejtőernyősök nem reménykedhettek felmentő páncélosok érkezésében, azzal kellett helytállniuk, amijük volt. A hídfő elsődleges célja biztonságos menekülési ót biztosítása volt, a visszavonuló német erők számára, és a Szent László hadosztály katonái tartották az állásaikat. December 24-én azonban parancs érkezett Letkés feladására, és a Letkést Ipolyszalkával összekötő híd felrobbantására. A magyar erők fegyelmezett visszavonulását követően a hidat fel is robbantották.

Jellemző a magyar ejtőernyősökre, hogy ketten a szigorú parancsok ellenére maradtak, hogy egy hátrahagyott MG42-es villámgéppuskával zaklassák az oroszokat, mivel egyikük „sajnálta volna hátrahagyni a jó karban lévő fegyvert az oroszoknak”. Miután a géppuskát használhatatlanná lőtték, mindkét ejtőernyős épségben rohant át a robbantás előtt álló hídon. A hídőrség ejtőernyős parancsnoka a géppuskás század parancsnoka, Karsay főhadnagy volt, aki egyáltalán nem tudott németül, míg a robbantást elvégző utászok németek voltak, így a virtuskodás nem volt veszélytelen.

A Szent László hadosztály ejtőernyős katonájának művészi ábrázolása

Karácsony éjszakáján az ejtőernyősök Ipolyszalka házaiban szálltak meg. a szovjetek folyamatosan lőtték a falut. Az ejtőernyősök egyike, Ábel Béla Gusztáv így emlékszik az estére:

„Pista jóvoltából megint volt vacsoránk, ugyanis valahonnan szerzett egy kacsát, és azt próbálták megsütni egy kis parasztházban, ahol a mi rajunk megszállt. Éjfél körül egy tüzérségi lövedék eltalálva a ház tetejét, és ott felrobbanva, ránk döntötte az egész tetőszerkezetet. A vacsora így elmaradt, és megint három emberrel kevesebb lett a létszám.”

Egy másik visszaemlékező, Ábel honvéd rajparancsnoka, Béres őrmester bővebben is leírja az incidens lefolyását:

„24-én este fele az egyik legény, Sáhó Lajos beszaladt az udvarra és a hóna alatt hozott egy kitekert nyakú libát. Letoltam! „Fogtam az utcán!” - mondta. Megkopasztották és meg akarták sütni. Nem tellett el tíz perc, egy másik gyerek egy 30 literes hordót gurított. Először mérges voltam, de annyira közel kerültek ezek a gyerekek hozzám, hogy megnyugodtam, éhesek is voltunk. A végén még segítettem is. Kovács Imre őrvezetővel fát fűrészeltünk. A legények kezdték sütni a libát az első szobában.
Ebben az időben állandóan lőtték nagyméretű aknavetőkkel Ipolyszalkát. A konyhában égett a petróleumlámpa és morzsoltuk a perceket. Este 19 óra körül egy tompa dörrenés, kivágódott a szoba ajtaja, légnyomást kaphattam, mert nagyon távol hallottam a hangokat. Feltekintettem, a csillagos eget láttam, az utcai szoba mennyezete, gerendázata teljesen beszakadt valami hatalmas erejű lövedéktől. Néhány katona vánszorgott a szobából, néhány rögtön meg is halt, többen megsebesültek. Este 19.00 óra volt. Meghalt: Gábris József honvéd (…), Sáhó Lajos honvéd (…), Horváth József honvéd lővezető ugyanott, bal lábát tőből leszakította a gránát és ott folyt el a konyhában a vére. A folyó vért egy macska kezdte nyalni. Akkorát rúgtam bele, hogy kirepült az udvarra.”

Ezeknek az eseményeknek az idejére az 1./II. ejtőernyős zászlóalj állományának legnagyobb részét elvesztette már. A zászlóalj létszáma, több, mint egy hónap után az első vonalban 1400 főről 630 harcképes katonára zsugorodott. Azaz sebesültekben, halottakban az egység elvesztette állományának 55%-át 1944. november 27, és 1944. december 27 között. Hovatovább a híd nélküli hídfőt, benne a feladat nélküli ejtőernyősökkel a szovjet csapatok is teljesen bekerítették.

A magyar ejtőernyősök kitörésüket a bekerítésből 1944. december 27-én kezdték meg. Ahogy egyikük emlékezett:

„(…) valamilyen csodára várva nem adtak visszavonulási parancsot, azután meg már késő volt. Így azután karácsonyi ajándéknak olyan parancsot kaptunk, amit a magyar hadseregben nagyon ritkán adnak. Csak a fegyverünket, és lőszert kell vinni, minden más szerelés marad! Ezen a hideg, borongós téli reggel mindenki érezte, nehéz napunk lesz. Azt hiszem senki sem csalódott! Minden támogatás nélkül próbáltunk kitörni a Garam felé. Legalább négyszer támadtuk az orosz vonalat, de nem volt elég átütőerőnk már. Kevesen voltunk, és ráadásul az orosz állások fent voltak egy dombtetőn, ahonnan szinte páholyból lövöldöztek ránk.”

Az első sikertelen rohamokat követően a magyar ejtőernyősök úgy döntöttek, kis csoportokban igyekeznek átszivárogni a szovjet vonalakon, és elérni a saját erőket. Ezzel a döntéssel szűnt meg katonai értelemben az 1/II. ejtőernyős zászlóalj, hiszen csupán 50-70 katona jutott el a saját vonalakig. A többiek az utolsó töltényig harcolva elestek, vagy lőszerükből kifogyva fogságba kerültek. Sok esetben a fegyvertelen magyar ejtőernyősöket a szovjet katonák legéppuskázták. A szerencsés túlélők egyike Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős honvéd volt, az ő visszaemlékezése alapján rekonstruálhatjuk a történteket.

A túlélők kis csapatának első döntése az volt, hogy nem adhatják meg magukat. Minden olyan felszerelési darabot hátrahagytak, ami zajos, nehéz, vagy felesleges volt. Összegyűjtötték, és igazságosan elosztották a megmaradt lőszert egymás között. A csatatéren körben mindenütt halott, és haldokló bajtársaik hevertek, akiken a túlélő ejtőernyősök nem tudtak segíteni, és akiket eltemetni sem volt módjuk. A csoport, amihez Ábel honvéd is tartozott elrejtőzött egy szénakazalban, várva az éjszakára. Éjfél után érték el a szovjet állásokat, amiken gond nélkül jutottak át, mivel a szovjetek magabiztosságukban nem állítottak elég őrt.

A Garam folyót elérve világossá vált, hogy a neheze még hátra van. A sebes hegyi folyó jégtáblákat vitt a hátán, és az átjutás még egy egészséges túrázó számára is kihívást jelentett volna, nem beszélve a halálosan kimerült, rongyos egyenruhákban menetelő sebesült katonákról, akik fegyvereiket, és maradék lőszerüket is cipelték.

Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős honvéd portréja

Végül az ejtőernyősök derékszíjaikat összekötve készítettek alkalmi kötélhidat a folyón át, amit a három legjobb úszó vitt át a túlpartra. A többiek ezt a hidat használva jutottak át a folyón, hármukat a sodrás ragadta magával, ők a Garamba vesztek. Öt kilométerrel később a csontig fagyott ejtőernyősök elérték a saját vonalaikat, ahol bajtársaik, és a falusiak már várták őket. A kimerült ejtőernyősök többsége kórházba került, majd vissza Pápára, egy újjászervezett zászlóaljba, mely a szovjetek elől nyugat felé hátrálva, végül a határt átlépve a brit erők előtt tette le a fegyvert – díszmenetben.

Ezalatt Bastogne körül a hadiszerencse fordulni látszott. December 25-én a felmentő csapatok elérték a várost, feltörve az ostromgyűrűt. Az amerikai ejtőernyősök többsége sosem ismerte el, hogy szükségük lett volna erre a segítségre… 1945 januárjának első felében a nyugati front utolsó nagy német offenzívája kifulladt, a német erők visszavonulásba kezdtek. A háború vége elkerülhetetlenül közeledett.

Ennek a két csatának az összehasonlításával, melyeket hasonlóan képzett, vezetett, és felhasznált erők vívtak párhuzamosan 1944 jéghideg telén, hasonlóan lehengerlő ellenséggel szemben, bekerítve, de az utolsó pillanatig harcra készen, szeretnénk tisztelegni a magyar és az amerikai ejtőernyősök helytállása előtt, akik ezeken a fagyos csatatereken haltak hősi halált, a II. világháború utolsó telén. Ellentétes oldalon harcoltak ugyan, de ugyanazzal a rettenthetetlen bátorsággal és elkötelezettséggel küzdöttek, megalapozva az ejtőernyős csapatok legendás hírnevét, ami a mai utód-alakulatok hagyományainak is részét képezi. Ez tette a „Bastogne-i Bitangokat”, és a Szent László hadosztály minden „Bárdos Brigantiját” testvérekké a harcban.

Források:

- Robert Capa: Kissé Elmosódva – Emlékeim a Háborúból (Park könyvkiadó, 2003.)

- Steven E. Ambrose: Az Elit Alakulat – Az amerikai 101. légiszállítású-hadosztály 506. ezrede Easy századának útja Normandiától Hitler Sasfészkéig (Gabo kiadó 2001.)

- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály katonái írták… (Magánkiadás)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon…! – Visszaemlékezések (kézirat a szerző tulajdonában)

- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 - 1945 – A Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád” Ejtőernyős Ezred története (Jókai Kör Pápa, 1993.)

MEGJEGYZÉS: A cikk ennek az angol nyelvű írásnak a magyar fordítása.

Dear Friends!

Our member, Dávid Kiss has just published an article in English, for those who are interested in a battle at the end of WWII. fought on the Eastern Front by Hungarian paratroopers, paralel to the legendary Siege of Bastogne.

The middle of December 1944 was the last winter of the Second World War, but there has been much more to come before the arms could be rested, and the soldiers can go home. On the Western front there was a small Belgian town, called Bastogne, encircled by the last offensive of Hitler, besieged by the best troops the Reich could pull together – the elite German paratroopers, the Fallschirmjäger, and Waffen-SS soldiers, loyal to Hitler to their last breath.

Inside the city there were ruins, death, and despair. Enemy artillery bombardment has taken its toll. Worried, praying civilians, and exhausted, wounded soldiers have suffered in the makeshift shelters, or at the field hospital of the city, under the ruins. Outside the once-peaceful small town with seven roads in, and seven roads out, there were foxholes all around the countryside, created by detonating TNT, inhabited by half-frozen US soldiers of the 101st Airborne Division, the famed „Screaming Eagles” desperate to defend the crucial crossroads at any cost.

US soldiers at Bastogne

Some US paratroopers have covered their foxholes by stacking up dead Germans, some have used branches of pine, to conceal their positions. They had their trusty M1s loaded, and ready to die for a city, with a name, most of them could not even pronounce. These top-notch, battle-hardened US paratroopers, in their shiny jump boots, and with their silver jump wings on their chests have just left the battlefields of Holland, after a disastrous operation to capture a „bridge too far”, before being thrown into combat against the renewed Blitzkrieg of the German Army. Without proper winter gear, weakened by the battles before, they were loaded onto trucks, hurried to Bastogne, and since then, held the line against the waves of German infantry and armor, and kept their ground against a well-prepared and determined enemy.

On the Eastern Front, at the same time, there was not a division, but a battalion of paratroopers, from an other country, preparing to defend an other city, against a similarly overwhelming enemy force. They had their rubber-soled leather jump boots, and their silver jump wings too, and they were just as desperate to defend the small Hungarian villages of Ipolyszalka and Letkés, on the banks of the rivers Ipoly, and Garam, as their American counterparts.

The attackers this time were the Soviets, who have tried to cut off the retreating Hungarian and German forces on the historical Hungarian soil of Upper Hungary, territory of the modern-day Slovakia. The Soviet Red Army has aimed to capture, or destroy the two bridges over the fast flowing rivers, to trap the retreating enemy, when the Hungarian paratroopers have arrived. They were battle-hardened. The 2nd Parachute Battalion of the Royal Hungarian 1st Honvéd „vitéz Bertalan Árpád” Parachute Regiment have seen much since its formation in October 1944. In this time of combat they were used as a „firefighter” unit, thrown from one bloody battle to an other in defense against the unstoppable Soviet Red Army. As one of the paratroopers have recalled:

 „The paratrooper unit, despite the circumstances, have been considered to be an elite fighting unit. Because of this we were ordered from one place to an other, depending on how big the trouble was. It seemed that there are plenty of places like that, because we were always on the road. If we were able to stop the Russians for two days, it counted as a success.”

They had only six weeks of training, and borrowed German weapons to fight with, but were motivated, and eager to go to war, so well known from the newsreels. The unit consisted of battle-hardened veterans of the 1^st Parachute Battalion, returning from the Eastern Front, and novice recruits from the Hungarian pre-military youth organization, the Levente Movement.

These young, mostly 17-18 years old boys have undergone a rigorous pre-military airborne training, using jump towers, close formation drill, and tons of athletics to get them ready for military service. The youngsters were medically fit, motivated to volunteer for airborne service, and eager to defend the „Ancient Land” as their instructors, and school teachers have told them to do.

 Young Levente paratroopers with their instructors at Pápa, Hungary

These young paratroopers have just earned their jump wings after one single parachute jump out of an airplane. Normally there would have to be four jumps, but due to the wartime situation, the commanders of the paratroops have made a compromise, to save up time for infantry training. The fresh paratroopers have been trained by veterans of the Eastern Front in small unit tactics, weapons handling, and live fire exercises.

To speed up training, and to familiarize the young soldiers with the sounds, and smell of the battlefield, target shooting have been conducted by half of the unit hiding between the targets on the firing range, and by the others scoring hits. By this method the young paratroopers had an opportunity, to get used to being shot at, and learn the different sounds of the different weapons fired at them.

Hand grenade training has been executed in a similar way. After throwing a Hungarian, or German offensive stick grenade, the young paratrooper had to jump on his feet, and charge through the smoke of the explosion. This way of training has been proven to be dangerous. One of the platoon leaders of the Heavy Weapons Company, a seasoned veteran paratrooper has just injured himself while demonstrating hand grenade tactics to his soldiers.

Weapons of the paratroopers in the unit were a mixture of Hungarian, and German pieces. There were 43M Danuvia „Király” submachine guns, and 37M „Frommer” pistols at hand, mixed with MG42 machine guns, and Panzerfaust 30 RPGs. The soldiers, before leaving to the front were handed a truckload of German Kar. 98k Mauser rifles, as they had to leave behind their Hungarian rifles for a training unit.

Uniform of the Hungarian paratroopers have not been similar to the ones worn by the US paratroops in Bastogne. They had wool service trousers, and tunics, inherited from the infantry units. Over this uniform some wore a leather jacket, with wool sleeves, which has been a cozy and warm piece of uniform in the winter, and a highly sought after piece of uniform by the soldiers. Others had their heavy wool greatcoats with them, and also there were some in a mixture of military and civilian clothes, to keep warm.

On his head a soldier on duty had to wear a cover, and most of the paratroopers have chosen to wear only their field cap. There was less, who has voted for the infantry steel helmet, designed after a German pattern. Footwear has been the special jump boots designed for parachute training and combat jump, and worn by career NCOs and Officers of the unit most of the time. These jump boots were handed out as a sign of pride, and also proven to be really useful footwear on the frontlines, compared to the low service boost and puttees of the late war Hungarian infantry.

Two Hungarian paratroopers (both survivors of the fighting at the river Ipoly) in 1945 in their combat uniforms

The Hungarian paratroopers had two more distinguishing pieces of uniform to wear. One has been the jump wings mentioned before, and the other was the badge of the Szent László Division.

The paratrooper badge has been introduced in 1940, and featured a skull sitting on top of two daggers, in front of a winged parachute. The eye-catching badge has been a source of pride amongst the elite soldiers of the regiment, and has been featured on most of its artistic depictions, like on the paratrooper memorial, gifts engraved with the badge, and even on postcards, or sheets of paper. The parachutist badge has been worn above the right pocket, or ont he side of caps, and also on the end of the left sleeve of the wool greatcoat.

The Hungarian 1940M paratrooper badge

The badge of the Szent László Division, of which the 1st Parachute Regiment has been part of, featured a hatchet surrounded by a wreath. The hatchet is a symbol of the denominator of the Division, (Saint) Ladislaus the 1^st, the knight-king, protector saint of the infantry in Hungary. The badge has not been worn exclusively by the paratroopers, but made them earn the nickname of „bastards with hatchets” by the Soviets. The soldiers have worn the badge on their left pocket, or on the side of their caps.

Badge of the Szent László Division - from around Ipolyszalka

Armed, and equipped like this, the Hungarian paratroopers have arrived on the 19^th of December 1944 to their destination, riding a column of blue-colored public transport busses. They were soon spotted by the Soviet mortar-men of the 6^th Guards Airborne Division, and the column has come under fire from behind. Loaded with ammunition, ordnance, and soldiers, the convoy has just realized that they have passed the enemy positions. So the paratroopers have turned around, and rushed to the bank of the river Ipoly, where they have dug in.

The paratroopers were in a valley, and the enemy had overlooking positions from the hillside around, so the first objective was to push the Soviets off the hillside, and consolidate a bridgehead at Letkés. It has been accomplished by the paratroopers in a day. The ensuing battle however took a huge toll.

Meanwhile in Bastogne, the US paratroopers of the 101^st Airborne Division have started a fight against the elements. The legendary “E” Company of the 506^th Parachute Infantry Regiment, after arriving to the line on the very same day, as their Hungarian counterparts, have taken up positions overlooking the town of Foy, in a thick forest of pine trees. The paratroopers were under constant German artillery fire from the nearby town, thus unable to light fires to warm up. On the next day, the 20^th of December, the snow just started to cover everything, then, the temperature rapidly dropped.

The lack of winter gear, and the constant sitting in the shallow foxholes combined had its effect on the soldiers. Frostbite, and trench foot were as dangerous enemies, as the Germans in the nearby town were pouring down artillery shells on the US positions.

In the meantime the Hungarian paratroopers had similar challenges to face. As one of them noted:

“We were in the first lines for nearly eight weeks now, without any rest. The casualties, we have suffered, the low grade, and slow arrival of supplies, and the inadequate amount of ammo we have got, started to take its toll. We were no longer looked like an elite unit. Maybe it was solely the discipline forced on us, and our will to survive, that kept our company together. (…) Hungrily, frozen to death, without ammunition it is really hard to conduct miracles.”

On the 21^st of December has arrived the Air Riflemen Regiment of the Szent László Division to the vicinity to reinforce and relieve the exhausted paratroopers. These soldiers were part of the Royal Hungarian Air Force, and consisted of mostly guards of the airfields, grounded pilots, and aircrew, without planes to fly, airplane mechanics without planes and tools to repair, and even clerks, and supply drivers of the air force, without supplies, to administrate. For example one of the company commanders of the unit was a 38 years old pilot, in the rank of Captain, who have been before led various air force training facilities, like one for aerial photography!

These soldiers had a hasty ground combat course behind them, and have been armed with various weaponry of Hungarian origin, dressed in different uniforms of the Air Force, and the infantry, then rushed into combat. Of course they were inexperienced, and had a mixed morale, and combat efficiency. The paratrooper, quoted above remembers to the events after the arrival of the airforcemen like this.

“We were ordered to fall back after dark to the nearby village, called Ipolyszalka, if I remember correctly. On the next morning, while we have gathered around the cart bringing our breakfast, someone opened up on us from a very close distance, destroying the pot, with our food in it. It was a gloomy, foggy December morning, with low visibility. As it turned out later, the unit we have been relieved by have just forgot to close a 300 meters long section of the frontline. By using the gap the Russians have infiltrated our lines without any resistance, and followed us to the village. Their first thing to do was to put on the uniforms of our dead, and the captured, thus making it harder to recognize who is the enemy, and who is a friend.
When we have revealed this, we have tried to talk to each other all the time, to avoid killing each other. We were hunting house-to-house all day long to clean the village from the unwanted guests.”

While the Hungarian paratroopers have hunted for Soviets disguised in enemy uniforms, the US Army had similar problems with Germans, disguised as Americans. As the Hungarian-born, world famous war photographer, Robert Capa remembered, his journey to correspond from the Siege of Bastogne had several long stops, arranged by members of the US Military Police, or MP.

“At every third milestones we were stopped by extremely strict MPs. They have checked our identification papers, and permits thoroughly, and asked about the ever-changing passwords. After we have given them the passwords, they got on me, and asked a ton of crazy, and confusing questions. – What is the capital of Nebraska? – they have asked. – Who won the last baseball-championship? – They have enlightened us that behind our communication lines there have been dropped an army of German spies and saboteurs, who at this moment are roaming the countryside with perfect English language skills, dressed in American uniforms. Back to me, my English skills were far from perfect, and my accent has not been amongst the most fashionable ones. Which is worse I had not got the slightest clue about the capital of Nebraska. Thanks to this we were captured several times, causing hours of delay.”

US infantry crossing the snow-covered Belgian fields en-route to Bastogne (Robert Capa photo)

At the very same day, on the 22^nd of December 1944 while both Capa and the Hungarian paratroopers have struggled with disguised enemies in various ways, the commander of the encircled Bastogne have got a letter from the German commander of the troops around the ruined town.

In this letter the German commander demanded the unconditional surrender of all of the American troops facing an enemy, superior in firepower to the US forces, to save the civilian population of Bastogne from further suffering. The letter closes with a reference to the “well-known American humanity.” The answer of the American commander, General McAuliffe, to this detailed letter written in official English style delivered on the same day, has been remembered since as one of the most heroic moments of the US military in WWII, and marks the birth of the legend of the 101^st Airborne Division.

“NUTS!”

Copy of the Christmas LEtter from Gen. McAuliffe sent to all members of the 101st Airborne Division

Unfortunately the Hungarian counterparts of the US paratroopers had no way to answer to such a letter, as the Soviets have only sent salvoes of mortar fire, but we can be sure that they would have reacted in a similar way, as their motto supports a similar worldview.

“The paratrooper does not know fear of death, or captivity!”

After moving to Ipolyszalka, the Hungarian paratroopers were stationed there for some resting, while the air riflemen were fighting in their former positions, to keep the corridor, and the bridge intact as long as possible. The paratroopers needed this rest a lot, as they have lost a lots of men due to combat wounds. As one of the paratroopers have recalled:

“Slowly, but surely there were less and less of us. Tasks, which have been done by twelve of us, now had to be done by six or seven men.”

The rest have not been an easy one, as Soviet artillery have harassed the new quarters of the paratroopers. On the 22^nd of December, a Soviet artillery shell opened up the wall of a silo, where a squad of paratrooper mortarmen were resting. The soldiers have been lucky, as the wall of the silo fell outwards, hurting nobody. The excited soldiers ran outside dressed up, but mostly bare-feet as they have removed their jumpboots for more comfort. The counter attack of this handful of soldiers have cleared an artillery position, and forced to flee a company of Soviet soldiers – by accident.

The paratroopers were also visited by the commander of their division, the former commanding officer of the 1^st parachute battalion, General vitéz Zoltán Szügyi. He has promised his soldiers a ticket home, three months of leave, and to spend Christmas with their families. Two days later his soldiers were in positions to hold the line along the river Ipoly.

Artistic depiction of a Hungarian late war paratrooper of the Szent László Division

Christmas closed in for both US, and Hungarian paratroopers. The encircled defenders of Bastogne have endured all that the Wehrmacht, and the Waffen-SS could rally in the last great offensive of the Western front. On the 24^th of December, the legendary “Easy” company of the 506^th Parachute Infantry Regiment has been attacked, and defended its position, killing at least 38 enemy soldiers in the battle. 

Food-shortage became a permanent problem in Bastogne. The Christmas dinner of Captain Richard “Dick” Winters have consisted of “five beans and a cup of weak soup.” The US Army Air Force have managed to drop supplies on the city, but those were only enough for one day to feed the soldiers, and there were also civilians to think of.

Outside the encirclement Robert Capa and the 4^th Armored Division have closed in on the encircled town, like cavalry did on the besieged settlers in the Wild West. As the combat photographer remembers.

“It was Christmas Night, the skies were full of stars. For the night we have stopped, and gathered around the tanks. I have passed around my silver flask, the cold cognac have warmed us up a bit. The men, killing Germans and guys with bad accent cuddled up and started singing the Silent Night. At this moment a bright star lit up, like in Bethlehem, and stood still above Bastogne. The German air force have brought its present for the 101^st airborne division. Cursing we have climbed back to our tanks.”

The Hungarian paratroopers had no hope of any friendly tanks showing up, they had to hold with what they have got. The main goal of the bridgehead was to secure the retreating German forces a safe route, and the soldiers of the Szent László Division held their ground. On the 24^th of December though came the order to retreat from Letkés, and blow up the bridge linking Ipolyszalka to Letkés. After the disciplined withdrawal of the Hungarian forces, the bridge has been blown up. It is typical to the Hungarian paratroopers, that two of them have disregarded the order to fall back, and left behind up to the last moment, firing an MG-42 machine gun to slow down the advancing Soviets, as one of them would “not leave behind this perfect gun for the Russians.” After the MG-42 has malfunctioned, the duo of daredevils has sprinted across the bridge before it got blown up. The commander of the bridge guards have been a Hungarian paratrooper officer, 1^st Lt. Karsay, without any German language skills, while the engineers, who have rigged the bridge for demolition were Germans.

On Christmas Eve the paratroopers were quartered in the houses of Ipolyszalka. The Soviets were shelling the village extensively. One of the paratroopers, Pvt. Gusztáv Béla Ábel remembers as it follows:

“Thanks to Pista, we have again got dinner, as he has somehow found a duck, and they have started cooking it, in a small farmhouse, where our platoon have got quartered. Around midnight an artillery shell hit the roof of the house, and exploding collapsed it on us. Dinner canceled, and we were three men shorter again now.”

By an other memoir of the platoon commander of Pvt. Ábel, Sgt. Béla Béres, the incident looks differently:

“On the 24^th, around nighttime one of our guys, Lajos Sáhó ran to the yard, holding a dead goose under his arms. I have bashed him! Caught in on the streets! – He told me. They have skinned it and wanted to cook it. After ten minutes or less, and other kid rolled in a 30 liter barrel. I was angry at first, but these kids became so close to me, that I have calmed down. We were hungry too. I have ended up helping them. With PFC Imre Kovács we have cut tree for the fire. The guys started cooking the goose in the room. By this time we were shelled by long range mortars at Ipolyszalka. In the kitchen there was light, we were waiting. Around 19:00 There was a muffled bang, and the door of the room have opened up. Maybe I have got blasted, as I have heard everything from a distance. Looked up, and seen the stars above, through the roof of the room. The roof have completely collapsed by the force of some heavy projectile. Some of my soldiers were straggling around, some have died instantly. It was 19:00PM. Killed in action: Pvt. József Gábris (…) Pvt. Lajos Sáhó (…) Pvt. József Horváth have lost his left leg, his blood poured out in the kitchen. A cat showed up, and started licking up the hot blood. I have kicked it out to the yard.”

By the time of these events the 1./II. Parachute Battalion have lost most of its manpower. The size of the battalion after one month of constant life in the first line, reduced from 1400 paratroopers to around 630 able-bodied veterans, meaning that the unit have lost 55% of its strength from the 27^th of November, to the 27^th of December. Furthermore in their position, without a bridge to defend, or a mission to complete, they have been encircled by the Soviets.

The Hungarian paratroopers at Ipolyszalka started their breakthrough on the 27^th of December 1944. Their goal was to reach friendly lines at the river of Garam. As one of them recalls:

“(…) Waiting for some miracle, there were no orders for falling back, until it was too late. By this, as a Christmas present we were given an order, rare in the Hungarian armed forces. We had to bring only our weapons, and ammunition, everything else would stay back! On this cold, foggy winter morning everyone felt that we will have a hard day. I think no none was disappointed! We have tried to break through to the Garam without any support. We have attacked the Russian lines at least four times, but we have not got enough strength to break through. We were few, and the Russians were up on a hillside, shooting at us like from a lodge.”

After their initial attacks the Hungarian paratroopers have considered to split up their force and try to reach the Hungarian lines in small groups. This event have marked the annihilation of the 1./II. Parachute Battalion, as only around 50 or 70 soldiers have escaped from the Soviet encirclement. The others, fighting to their last bullet have been both taken prisoners by the Soviets, or killed in the ensuing battle, sometimes mowed down by the enemy after surrendering. One of the lucky survivors was Pvt. Gusztáv Ábel Béla. We can reconstruct the events by his memoires.

The small group of survivors have concluded, that there will be no surrendering. They have left behind every bits of equipment, that could have make noise, or hinder their mission. They have collected and distributed their remaining ammunition as fair as they can do. There were dead and wounded comrades all around, the exhausted paratroopers had no means to help them, or bury them. The small group in which Pvt. Ábel has taken part have hid in a haystack, waiting for the night to fall. After midnight they have crossed the Soviet lines without any problem, thanks to the fact that the Soviets were confident in their success.

Reaching the river Garam it became clear, that the hard part is yet to come. The fast mountain river, with ice sheets on its surface is a demanding obstacle even for able-bodied hikers, not to mention the tired, battle-weary, wounded soldiers, carrying rifles and ammunition, dressed in wool uniforms and bandages.

Portrait of Pvt. Gusztáv Béla Ábel, one of the survivors of the battle at the rivers of Ipoly-Garam

The paratroopers decided that by using their service belts they will cross the river on a makeshift rope line. Three of the best swimmers in the unit took the belts, and crossed, while the others have used the belts for crossing. In the process three paratroopers have been washed away by the ice sheets, and drowned. The frozen paratroopers have arrived to their lines after five more kilometers of hiking, and then taken care by villagers, and comrades. The exhausted paratroopers were heading for hospital, and to re-organize at their nest, Pápa, Hungary, to take part in the last stage of the war retreating West, and finally capitulating in an impressive parade in front of British forces in 1945.

Meanwhile at Bastogne, the tide of war has just turned. On the 25^th of December the relieving forces have reached the city, breaking the siege. Most of the US paratroopers have never admitted that they would have needed any help… In the first half of January 1945 the last German offensive on the Western front have been defeated, the German forces were in retreat. The end of the war was imminent.

By comparing these two battles, fought during the same cold winter of 1944, by similarly trained, led, and used forces, in similar situations, against an overwhelming enemy, surrounded, but never intimidated, we would like to salute both the American, and of course the Hungarian paratroopers who have died during the freezing battles of the last winter of WWII.

They were fighting on opposing sides in a total war, but fought with the same bravery and determination to uphold the standards and legend of the airborne forces, which are now part of the modern armies of both countries. Thus making the “Battered Bastards of the Bastion of Bastogne”, and the “Bastards with Hatchets” brothers in arms.

Sources:

- Robert Capa: Kissé Elmosódva – Emlékeim a Háborúból (Park könyvkiadó, 2003.)

- Steven E. Ambrose: Az Elit Alakulat – Az amerikai 101. légiszállítású-hadosztály 506. ezrede Easy századának útja Normandiától Hitler Sasfészkéig (Gabo kiadó 2001.)

- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály katonái írták… (Magánkiadás)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon…! – Visszaemlékezések (kézirat a szerző tulajdonában)

- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 - 1945 – A Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád” Ejtőernyős Ezred története (Jókai Kör Pápa, 1993.)

NOTE: Two of the sources are also published in English. As these sources are translated to Hungarian, there could be differences between the translation of the author of this article, and the original English text.

Kedves Barátaink!

Berkesi Balázs és Kiss Dávid bajtársunk cikke következik most, mely a Magyar Királyi Honvédség első ejtőernyős jelvényének születését, használatát, és továbbélését mutatja be. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

A magyar fegyveres erők ejtőernyős és légi szállítású fegyverneme (korábban csapatneme) jelentős jelvény történettel rendelkezik. A magyar királyi honvédség első ejtőernyős századát 1939-ben hozták létre, majd 1940 augusztusában zászlóaljjá fejlesztették a csapatot. A ma már ikonikusnak számító ejtőernyős csapatjelvény rendszeresítését azonban igen alapos előkészítő munka előzte meg, az első jelvénnyel foglalkozó feljegyzés 1939 májusában látott napvilágot.

„ Az eje. szolgálathoz félelmet nem ismerő, tökéletesen megbízható magyar harcosra van szükség, aki életének hívását előrébb helyezve, az ellenség hátában visszatérés reménye nélkül, utolsó leheletéig tartó könyörtelen harcra hivatott. Az ilyen egyének viszont megkülönböztetett elbánást érdemelnek.

Az eje. szd. pk-a minden felterjesztésben kéri és a III. hdt. pk-a is több ízben javasolta, hogy az eje. szd. részére megkülönböztető csapatjelvény és ügyességi jelvény rendszeresítessék.

A kérelem indokolt és jogos, mert hasonló megkülönböztető és ügyességi jelvények rendszeresítve vannak a többi fegyvernemnél is (…)

Az eje. szd-ra vonatkozólag a kik. oszt. egyrészt az eddig nálunk ismeretlen fegyvernem kiképzési alapjának megteremtésénél végzett úttörő munkát megkülönböztető elismerésül, másrészt a jelentkezési kedv felkeltésére, növelésére és a fegyvernemhez tartozóság büszke öntudatának jelképezésére eje. csapat és ügyességi jelvény rendszeresítését fontosnak tartja (…)”

Büszke ejtőernyős honvéd 1943-ban kitüntetéseivel

A kezdetekben még nem volt tisztázva a csapatjelvény odaítélésének feltétele és természetesen a külalak sem volt meghatározva. Az első elképzelés szerint a csapatjelvényt minden (az ejtőernyős alakulatnál szolgáló) katona alanyi jogon, ejtőernyős ugrás felmutatása nélkül megkaphatta volna. Még érdekesebb az, hogy viselési helyként a zubbony gallérját jelölték volna ki, úgy, hogy a fegyvernemi jelzés a rendfokozat mögött kapott volna helyet, hasonlóan az 1915M egyenruhánál is használt fegyvernemi jelvényekhez. Az ügyességi jelvények kapcsán 5 ejtőernyős ugrást jelöltek meg megszerzési feltételnek, valamint 50 ugrást követőn a jelvényt megtarthatta a tulajdonosa. Nem sokkal később azonban a III. Csoportfőnökség úgy döntött, hogy az ejtőernyős csapatjelvény viselési helyét, a repülő jelvényhez hasonlóan a jobb zubbonyzseb felet jelölték ki. A mesterugró jelvény kapcsán ugyan azt a döntést hozták meg. A Kiképzési Osztály 1939 júliusában tett javaslatot, amihez több tervrajzot is mellékelt a csapatjelvényről. Az egyik az 1940-ben rendszeresített határvadász jelvényre hasonlított, a másik pedig a véglegesen rendszeresített változat volt. A legénység számára a csapatjelvényeket „fehér fémből”, illetve „ezüst, nem oxidáló fémből préselve” tervezték előállítani.

Érdekesség, hogy ez a változat nem egyezik a Honvédségi közlönyben leírt, „bronzszínű” változattal! A Kiképzési Osztály javaslatában az elnyerés feltételeinek módosítását javasolták, minek értelmében az ejtőernyős csapajelvény az alakulat állományba való felvétel után viselhető. Ez a más csapatoktól vezényeltek esetén 5 ejtőernyős ugrást, valamint azt feltételezte, hogy a katona megfelelt az ejtőernyős szolgálatra.

Az ügyességi jelvény odaítélésének feltételéül 25 ejtőernyős ugrást jelöltek ki. A jelvény megtartáshoz, az ejtőernyős katonának évente minimum 10 ejtőernyős ugrást kellett volna teljesítenie. Súlyos sebesülés esetén (háborúban és békében egyaránt), valamint 5 évi jogos viselés, valamint legalább 50 ejtőernyős ugrás megléte esetén a jelvényt véglegesen megtarthatta volna az adományozott.

Az 1940M ejtőernyős ügyességi jelvény másolata

Később további módosításokat tartalmazó javaslatok látták meg a napvilágot. 1939. szeptember 11-én a Honvédelmi Minisztérium „Elnökség A” osztálya azt javasolta, hogy a jelvényekről hagyják el a halálfejet. A kivitelek kapcsán pedig a tisztek számára zöld posztó alapon arany hímzéses jelvényt, a továbbszolgáló és hivatásos altiszteknek pedig zöld posztó alapon ezüstözött fém változatot képzeltek el.

Az 1940M ejtőernyős csapatjelvény hímzett, tiszti változatának másolata

A legénységnek ugyanilyen alapon fehér fém jelvényt kívántak rendszeresíteni. A halálfej kapcsán jelentkező ellenállás pontos oka nem ismert, de az igen, hogy az ejtőernyős század tagjai, a Kiképzési Osztálynak jelezték, hogy ők ragaszkodnak hozzá. Szeptember 14-én erről bejegyzés is született:

„A halálfejnek a jelvényen történő alkalmazását az eje. szd. pk.-a úgy személyesen, mint írásban is többízben (sic!) tisztikara, valamint a legénysége nevében kérte. (…) A Honvédség egyéb alakulatainál pl. a páncélosoknál is alkalmazzák aloszt. jelvényül a halálfejet, holott szolgálatuk, - különösen békeidőben- megközelítőleg sem olyan veszélyes, mint az eje. szolgálat. (…) Tehát, ha valaki ilyen szolgálatra, az halálmegvető (sic!) bátorságot és hazája iránti önfeláldozást jelent, miért is a kik. oszt- nak az a javaslata, hogy részükre megadandó volna az a megkülönböztetés, hogy jelszavuknak – a könyörtelen harc-nak jelképét a halálfejet jelvényükben viselhessék.”

1939 szeptemberében maga a honvédelmi miniszter döntött úgy, hogy a halálfejet el kell vetni a jelvényekkel kapcsolatban. De vitéz Keresztes-Fischer Lajos altábornagy, a kormányzó hadsegédje, valamint Katonai Irodájának főnöke november 16-án íródott levelében arról tájékoztatta, hogy

„a Kormányzó Úr Ő Főméltósága azon legmagasabb óhajának méltóztatott kifejezését adni, hogy az ejtőernyős csapatjelvény és ügyességi jelvény a halálfejes formában megrajzolt tervezet szerint rendszeresítessék.”

December 14-i dátummal egy újabb rendelettervet nyújtottak be Horthy Miklósnak, amiben két fontosabb változtatás szerepelt. Az egyik, hogy a legénységi csapatjelvényt

„nem ezüstözött, hanem az altisztektől való könnyebb megkülönböztetés végett bronzszínű fémből készülne. A jelvény általában mindkét oldalon egy- egy centiméterrel rövidebb, magasságban pedig egyfél (sic!) centiméterrel alacsonyabb kivitelben készülne, hogy a megfelelő ruházati cikkekben könnyebben elhelyezhető legyen.”

A felterjesztés az ügyességi jelvény elnyerését legalább 25 ejtőernyős ugrás teljesítéséhez kötötte. 1939. december 14-én a M. Kir. Honvéd Központi Ruhatárból a csapatjelvény és ügyességi jelvény mintáit átküldték a honvédelmi miniszternek. A legénységi csapatjelvény 3 ezüstözött változata is megtalálható volt a kibocsátott készletben, ami azért érdekes, mert már akkor kisebb bronzszínű jelvények rendszeresítésesről döntöttek.

Végül 1940. február 14-én Bartha Károly honvédelmi miniszter, a fent felsorolt módosítsák fényében csapat- és ügyességi jelvényt rendszeresített az ejtőernyős század katonái és tisztjei részére. A körrendelet szövegében meghatározták, hogy a csapajelvények tisztek és altisztek, valamint a legénység esetében eltérő kialakításúk, illetve különböző anyagból készültettek. A tisztek és altisztek hímzett, a legénység pedig fémjelvényt viselhettek a zubbony jobb felső zsebe fölött.

Az 1940M ejtőernyős csapatjelvény másolata

A köpenyen történő viselésre az a határozat született, hogy a jelvényt a bal karon, a külső oldal közepén, 5cm-re az ujj végétől kellett feltűzni.

Ejtőernyősök ugrás előtt. Jól látható a köpeny ujján viselt hímzett altiszti ejtőernyős jelvény

Az ügyességi jelvényt, a korszak szokásaitól némileg eltérően, a zubbony jobb felső zsebráncán kellett viselni és a csapatjelvénnyel szemben, a legénység és a tisztek számára is egységes formában készült. Egy dolgot azonban nem határozott meg a körrendelet, az pedig az volt, hogy hány ugrást kellett végrehajtani, a jelvény elnyeréséhez. Az ügyességi jelvény kapcsán is csak sematikus feltételeket határozott meg. Csak az 1942. november 13-i dátummal kiadott körrendeletben tisztázták a pontos számokat. A csapajelvény elnyeréséhez 4, az ügyességi jelvényhez pedig 25 ugrást és harcfeladatot kellett teljesíteni. Az 1940-es körrendelet szerint a legénység számára rendszeresített jelvények bronzszínű fémből készült (le is gyártották a mintapéldányokat), de 1940 tavaszán mégis a krómozott változatot rendszeresítették.

Ejtőernyős teljes felszerelésben. Az ernyő hevederzete alatt látszik a csapatjelvény szárnya

A bronz változat különlegessége, hogy a jelvényt lemezből préselték ki, és így az ékítmények egy egységet alkottak. Egy másik különlegessége, hogy szárnyak mintázata hasonlított a tiszti és altiszti hímzett jelvényre. A jelvény rögzítésére két pántot forrasztottak fel a hátára. A magassága 38 mm, a szélessége 81 mm, az ejtőernyő kupolája pedig 25 mm széles. Az a paradox helyzet állt elő, hogy hivatalosan ezt rendszeresítették az ejtőernyősök számára, de ők nem ezt viselték, hanem a krómozott változatot.

Magyar ejtőernyős őrvezető 1940M ejtőernyős csapatjelvénnyel

A krómozott verzió viseléséről ugyan nincs hivatalos rendelet és a viselés szabályait sem ismerjük, de fényképek tanúsága szerint a jobb oldalon viselték, a zubbonyzseb fölött. A másik fontos dolog, hogy a krómozott jelvényeket, már 1940 tavaszától használták!

A 25 ugrásért járó ügyességi jelvényt, amit a katonanyelv „mesterugró” jelvényként is ismert, a zubbony jobb zsebén viselték.

Érdekes változást hozott az ejtőernyős csapatjelvény viselésében az 1944-es év, amikor a levente-ejtőernyős képzésről az ejtőernyős alakulathoz bevonult fiatalok a háborús szükséghelyzet okán, és ejtőernyős előképzésük miatt, gyorsított tanfolyamon kapták meg ejtőernyős kiképzésüket. Ennek a kiképzésnek a keretén belül a katonák csupán egyetlen ejtőernyős ugrást követően is elnyerhették az ejtőernyős csapatjelvény viselésének jogát.

Ejtőernyősök Pápán 1945 elején. A jelvény szabálytalan módon a sapka bal oldalára került, a mellkas helyett

A magyar ejtőernyős katonák és tisztek e jelvényeket viselve harcolták végig a 2. világháborút, de a háború vége változást hozott ebben is.

Az 1945 utáni magyar ejtőernyős jelvénykultúra több változáson ment át. A honvédség újjászervezésével az addig használt jelvényeket is lecserélték, vagy átalakították. Ennek részben politikai okai voltak. A „Demokratikus” honvédség szakítani akart a korábbi jelvényekkel, de bizonyos tekintetben mégis megőrizték őket. Erre az egyik legjobb példa az ejtőernyős jelvény. 

 A ejtőernyős katonák számára 1948. június 23-án rendszeresítették a repülő szakképzettségi jelvényekre hasonlító „ejtőernyős teljesítmény” jelvényt. A vízszintesen kifeszített szárnyakra helyezett Kossuth-címer itt is központi motívum volt, amin egy függőleges lengő ejtőernyő kapott helyet. Érdekesség, hogy nagyvonalakban megtartotta az 1940-ben rendszeresített csapatjelvény bizonyos elemeit. Az ügyességi jelvényre, az előd mintáját követve egy zöld zománcozott tölgy- és babérkoszorú is felkerült. A koponya Kossuth-címerre cserélése kapcsán nem szabad elfelednünk, hogy már 1939-1940-ben is vitatott volt a használata, de valószínűleg politikai okok állhattak az átalakítás mögött.

A repülősök és ejtőernyősök által viselt jelvényeket az államcímer változása miatt 1950-ben bevonták. Az 1950M ejtőernyős, valamint az azt kiegészítő különböző jelvényekről egy későbbi cikkben szeretnénk beszámolni. Jelentőségük vitathatatlan, bár kialakításuk már egyáltalán nem követte az 1940-es hagyományokat, de ugyanúgy része a magyar katonai ejtőernyőzés történetének.

Az 1950M ejtőernyős jelvény

Az 1989-1990-es rendszerváltást követően az 1940M jelvény nem hivatalos formában kezdett visszatérni az ejtőernyős beosztású katonák egyenruhájára. Bár a hivatalos ejtőernyős jelvény a módosított, tehát „csillagtalanított” 50M jelvény maradt, 1993-ban megjelent egy hímzett, a 40M jelvény kialakítását követő felvarró, melyet először a "Feladat" című film forgatásán részt vett állománynak osztottak ki, természetesen nem hivatalosan. Ez a jelvény nagy sikert aratott a hivatásos tisztek és tiszthelyettesek, valamint a legénység körében is, ám a koponya-motívum kivívta a fegyvernemen kívüli vezetés tiltakozását. Épp ezért a koponyát hamarosan felváltotta a koronás magyar címer, máig ebben a formában viseli az állomány ezt a nem hivatalos jelvényt.

Baráti Körünk egyik szakaszvezetője a szolnoki Ejtőernyős Emlékfal előtt. Háttérben az 1940M jelvény, mellkasán pedig a "címeres" változat látható

Négy változatban készült: Barna a legénység számára, ezüst a hivatásos tiszthelyettesek, valamint arany a hivatásos tisztek társasági egyenruhájára. A (hadi) gyakorló egyenruhára egy alacsony láthatóságú verziót terveztek. A jelvény a 90-es évek második felére már annyira elterjedt, hogy elkezdte átvenni a hivatalos jelvény helyét (véleményem szerint ez napjainkra meg is történt). Ebben az is közrejátszott, hogy a „csillagtalanított” 50M jelvény gyártása megszűnhetett, valamint elég gyakran nem adták ki az ejtőernyősöknek. Főleg a sorkatonáknak.

Az 1993-as nem hivatalos jelvénynek egy olyan szintén hímzett változata is felbukkant pár évvel ezelőtt, amin már szerepel a koponya, ezáltal már teljesen a 1940M jelvény mintáját követi.

Dr. Lippai Péter ezredes, az MH 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnokhelyettese a hagyományos letkési megemlékezés során. Jól látható az 1940M ejtőernyős csapatjelvény formavilágát követő jelvény a jobb zseb felett.

Összegzésként kijelenthető, hogy az 1940M ejtőernyős csapatjelvény, mint az első hazai ejtőernyős jelvény, bár születésének körülményei egy máig vitatott, bonyolult katonai, és politikai korszakhoz köthetőek, a magyar katonai ejtőernyőzés megkerülhetetlen szimbólumává vált már rendszeresítése után. A kialakítás a jelvényt viselő katonák elit státusát hangsúlyozta, a kidolgozottság pedig az egyik leglátványosabb magyar katonai jelvénnyé teszi. Talán nem is meglepő, hogy visszatérő motívuma a jelvény a későbbi honvédségi ejtőernyős alakulatok, sőt, a „military-divat” szimbólumrendszerének is.

Az 1940M ejtőernyős ügyességi, "mesterugró" jelvény egy népszerű pólón

FORRÁSOK:

- Sallay Gergely Pál: Seregszemle fémben, zománcban, A Magyar Királyi Honvédség és a leventemozgalom jelvényei, 1938- 1945. Monarchia Kiadó, Budapest, 2009.

- 100 év 100 műtárgy a XX. század hadtörténetéből. Jellemző műtárgyak a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményéből, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2012.

- Huszár János:  Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945, A Magyar Királyi Honvéd „vitéz Bertalan Árpád” Honvéd Ejtőernyős Ezred története. Jókai Kör, Pápa, 1993.

- Szórádi Zsigmond- Tálas Géza: A Magyar Néphadsereg jelvényei 1945- 1970. (in: Néphadseregünk jelvényei 3.)

- shihan Furkó Kálmán nyá. ezredes úr visszaemlékezése

Képek:

Magángyűjtemények

Baráti Kör Archív

UPDATE!

Az 1940M ejtőernyős jelvény két új viselési verziója került elő az utóbbi hetekben, illetve hónapokban, ezeket szeretnénk itt most megosztani az Olvasókkal:

Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének egyik katonai beosztásban szolgáló alkalmazottja, egy tapasztalt ejtőernyős hölgy érdemelte ki a Magyar Honvédséggel közösen végzett ejtőernyős gyakorlatok, és ejtőernyős tanfolyam végén a magyar ejtőernyős szárnyakat. Az első adományozáskor a megszokott, és ismert címeres-szárnyas jelvényt kapta meg, ám hamarosan az 1940M ejtőernyős jelvényt láthattuk egyenruháján, amit valószínűleg a MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár adományozott emlékjelvényként a viselőjének. Ez a változat az eredetiről másolatként elkészített réz öntvény, melyet tűkkel lehet az egyenruhán rögzíteni.

Az 1940M legénységi ejtőernyős jelvény másolata amerikai egyenruhán

2017. Október 23-án, Sándor Tamás ezredes urat a MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeletetésű Dandárjának parancsnokát, dandártábornokká nevezték ki. Az ünnepségen a dandártábornok úr egy eddig nem látott, a 1940M ejtőernyős jelvény alapján készült nem hivatalos jelvényt viselt. Ez a változat azonban nem egy hímzett jelvény, hanem egy fém verzió. Kialakításában az 1940M ejtőernyős jelvény legénységi változatát másolja, de a koponya is ezüstös felülkezelést kapott. UPDATE: Mint megtudtuk, ezt az ezüst jelvényt nem más, mint shihan Furkó Kálmán nyá. ezredes úr készíttette egy ékszerésszel, viselte, majd adta át az alakulat aktuális parancsnokának.

Sándor Tamás dandártábornok úr kinevezésekor. Látható az 1940M legénységi ejtőernyős jelvény másolata

Képek forrásai:
- Facebook
- https://www.youtube.com/watch?v=Mt6cd5ePbl4

Kedves Barátaink!

Kiss Dávid bajtársunk írása következik most a II. világháborús pápai ejtőernyősöket övező számos legenda egyikének kapcsán, melyet egykori tisztjük, Bárczy János ejtőernyős százados indított útjára az 1981-ben, a Magvető Könyvkiadó „Tények és Tanúk” sorozatának gondozásában megjelent „Zuhanóugrás” című, ellentmondásos visszaemlékezésében.

Bárczy százados leírása szerint, melyet érdemes hosszasan idézni, a pápai ejtőernyősök a fogságba került amerikai repülőszemélyzetek tagjait, az ellenséges közhangulat, és a német katonai hatóságok kérései ellenére sem „légi terroristákként”, „terrorbombázókként”, vagy „légi banditákként”, hanem repülő bajtársiassággal, igen lovagiasan kezelték. Ahogy az ekkor a Honvédelmi Minisztériumban dolgozó Bárczy százados írta:

„(…) Igen érdekes volt megfigyelni azt a hangulatváltozást, amit az angolszász légitámadások szakszerű, kíméletlen, és könyörtelen végrehajtása okozott. (…) Az álmodozók, a nyugatimádók, a notórius angolkórosok csalódottan, sértődötten, keserű szájízzel ocsúdtak fel (…) Fordult a kocka: az eddig megmentőnek hitt Amerika lett az 1. sz. Ellenség, melynek pusztító légitámadásaitól már csak a Vörös Hadsereg menthet meg, melynek közeledése libabőrössé tette még a legedzettebb átlagpolgár hátát is… És a mi ejtőernyőseink? Ők – már szinte magától értetődően – ismét homlokegyenest másképp viszonyultak ezekhez az eseményekhez. A botránkoztatás, különcködés, virtuskodás gátlástalan viszketegsége ismét arra ösztökélte őket, hogy fittyet hányjanak minden parancsnak, közhangulatnak. 44 nyarán erélyes hangú, felháborodott átiratot kaptunk Fütterer (Kuno Heribert Fütterer repülő altábornagy, a Luftwaffe magyarországi parancsnoka K. D.) törzsétől, melyben a németek magyarázatot kérnek arra: Pápán hogyan fajulhattak odáig a dolgok, hogy a magyar ejtőernyősök szívélyes, bajtársi kapcsolatot alakítottak ki a lelőtt amerikai, és brit repülőkkel?”

A kérdést vizsgálat követte, melynek során Bárczy százados egy Bücker típusú kiképzőgéppel repült át Pápára. Bárczy százados leírása szerint a kalandos utat egy „pótdíj-pilótával” tette meg, aki csupán a repült órák után járó pótdíj miatt ült gépre. Együtt kerültek viharba, és kis híján le is zuhantak, amikor (csodálatos módon épp jókor) megjelent alattuk a pápai repülőtér, ahol sikerült is leszállniuk. 

Bücker Bü- 131 Jungmann típusú repülőgép a pápai repülőtéren.

Maga a vizsgálat Bárczy százados emlékezése szerint így zajlott:

„Kocsiba ültünk, hogy behajtsunk a városba, mivel a foglyokat a volt huszárlaktanyában helyezték el. Biztosan tudtam, hogy a repülőtérről már telefonon jelezték a látogatásomat. Így – természetesen – valóban nem észleltem semmi különöset. Az „Amik” – úgy emlékszem heten voltak – az őrszoba folyosójáról nyíló fogdahelyiségekben voltak. Ellátásuk a legénységi konyháról történt, a Fütterer-féle átiratban foglalt megkülönböztető bánásmódnak – látszólag – nyoma sem volt. Lehozattam az egyik irodából egy írógépet, és ott helyben ilyen értelmű jegyzőkönyvben rögzítettem a tényeket. (…)”

A legenda szerint minden rendben végződött tehát, a németek megkapták a választ pökhendi kérdésükre, az ejtőernyős „turpisság” sosem derült ki. Bárczy százados ezzel a meglepő fordulattal zárja le a történetet:

„Egészen nyíltan beszéltünk arról, hogy a hét repülő egy szép napon el fog tűnni Pápáról, amolyan „volt, nincs” bűvészmutatvány segítségével. Volt, aki Ausztrián át Svájcba szerette volna áttenni őket, mások meg úgy gondolták, hogy le kell őket vinni a Muraközbe, ahonnan aztán a jugó partizánok elkísérhetik Tito hadseregéhez. A legmerészebb terv szerint repülőgépet kellene szerezni nekik, hogy ezzel egyenesen visszajussanak Olaszország déli, már angol-amerikai megszállás alatt lévő támaszpontjára. (…) Végeredményben: nem tudom, hogy mi lett a Pápán fogva tartott amerikai repülőkkel. Felgyorsultak az események, és teljesen lefoglalta a figyelmünket a magunk dolga – egy idő múltán el is felejtettem, hogy pontosan megtudjam, ejtőernyőseink hogyan tüntették el a hét repülőt. Talán elmesélték, talán valaki meg is írta, vagy majd még megírja regényes menekülésük történetét, mely méltó párja lenne a Jó széllel Francia Partra című könyvsikernek.”

Bárczy százados kívánsága szerencsére (vagy éppen szerencsétlenségére?) jobban teljesült, mint remélte. Az 1944 augusztusi eseményeknek ugyanis akad egy tanúja, aki máshogyan emlékezik. Ebben a visszaemlékezésben nyoma sincs „a botránkoztatás, különcködés, virtuskodás gátlástalan viszketegségétől” hajtott ejtőernyősöknek, sokkal inkább a totális háborúba belesodródó emberek véletlen találkozásainak – igazi, regényes Happy End nélkül.

Len Kovar hadnagy, önkéntes jelentkezés, és kiképzés után az USA Hadseregének Légierejének 451. Bombázó Csoportjának 727. bombázószázadához került 22 éves navigátora és bombairányzója volt, egy B-24-es bombázógépen, melynek bajtársai a „Kamugép” (Con Job) nevet adták. Tizenegyedik bevetésén, 1944. augusztus 22-én a századot ellenséges vadászgép-kötelékek támadták, és Kovar repülőgépét le is lőtték Magyarország felett. A legénység ejtőernyővel menekült, a nagyjából 25 000 láb (körülbelül 7 600 méter) magasról lezuhanó repülőgépből.

1944. április 13-án Pápa mellett lezuhant amerikai bombázógép roncsai.

Az ejtőernyővel földet ért fiatal hadnagy szomjúsága okozta a fogságba esését is, hiszen egynapi bujkálás, és sikertelen vízszerzési kísérlet után betört egy közeli faluba, és megpróbált egy kútról vizet merni. Az este sem néptelen faluban azonban két férfi, akik nyilvánvalóan a helyi légoltalmi liga járőrei voltak, közrefogta, és foglyul ejtette, majd egy pajtába zárta.

Kovar hadnagyot másnap, hosszas tanácskozás után a falu népe egy homokfutóra ültette két, őrnek mellé rendelt fiatal leventével, akik rövid utazás, és némi erőfitogtatás után átadták foglyukat egy közeli magyar katonai egységnek.

Ennél az alakulatnál találkozott Kovar hadnagy repülőgépének orr-lövészével, a súlyosan összevert, megbéklyózott Mitch Cohennel, aki Kovar leírása szerint amellett, hogy zsidó vallású volt, pechére még „a nácik karikatúráinak zsidójára is hasonlított”.

Másnap a magyar katonák a helyi lakosság előtt állították ki a két amerikai foglyot. Kovar hadnagy, és Cohen lövész órákig állt egy fal mellett, őrizet alatt, amíg a látványosságra összegyűlt falusiak tanulmányozták őket. Volt, aki átkozódott, volt, aki csendben nézte őket, és akadt egy begipszelt lábú kislány is, aki odasántikált hozzájuk, hogy gyümölcsöt adjon a szomjas és éhes amerikaiaknak. Mint később kiderült, a 14 év körüli kislány lába egy amerikai bombatámadás során sérült meg.

Az amerikaiak ebédre egy-egy tál pörköltet kaptak, majd két fegyveres katona a falu főutcáján keresztül, útjuk új állomására kísérte őket. A helyiek zöme megbámulta a furcsa négyes fogatot, többjük pedig ellenségesen, szitkozódva kiabált utánuk, de a két fegyveres katona miatt megtámadni nem merték őket.

A katonák a következő faluban meghívták foglyaikat egy-egy pohár sörre. A két amerikai és a két magyar „kényelmes asztalnál ülve, sörözgetve élvezte a pihenést. A két őr egymással beszélgetett, mi pedig Cohennel beszélhettünk szabadon. Furcsamód, abban a félhomályos, és barátságos szobába, valamiféle különös bajtársiasságot éreztünk egymás iránt mind a négyen.” ahogy Kovar hadnagy emlékezett.

Kora estére értek be Pápa városába, ahol az őrök is visszaálltak a jóval katonásabb viselkedésre. Itt a két amerikait átadták a laktanya őrségének, akik „hatékonyan, és gyorsan” a fogdára kísérték a két repülőhajózót. Egy napon át csak az ételt (híg zöldséglevest) osztó őrök voltak Kovar hadnagy társasága, ám a második napon az egyik őr, kíváncsiságból bement hozzá. Jelekkel, és töredék szavakkal igyekeztek beszélgetni politikáról, világnézetről, és míg az amerikai katona igyekezett meggyőzni magyar társát arról, hogy Hitler kezdte a háborút, a magyar igyekezett bebizonyítani, hogy Roosevelt volt az. A meddő vitát végül az amerikai hadnagy zárta le azzal, hogy kíváncsiságból elkérte őre puskáját. Az unatkozó katona, miután kiürítette a fegyverét, át is adta azt neki. A két ellenséges katona egy ideig együtt nézegette a fegyvert, majd a magyar őr visszavette azt, és kuncogva távozott.

Egy nappal később Kovar hadnagy és Cohen lövész a börtönük udvarán találkozott, ahol örömmel üdvözölték egymást. Nem voltak azonban egyedül.

„A fogda mellett, magyar ejtőernyősök körülbelül ötven fős csapata pihengetett. Később megtudtuk, hogy pihenésre, és feltöltésre érkeztek, miután néhány hónapig harcban álltak az orosz fronton. Ezek az ejtőernyősök valószínűleg már több mint tíz harci ugrást élhettek túl. Kemény katonák voltak – a lehető legkeményebbek. Mind megjárhatták a poklot.”

Magyar ejtőernyős őrvezető portréja

Az amerikaiak itt tévednek, hiszen nem harci ugrásról, hanem sokkal inkább a keleti frontra „tapasztalatszerzésre” három-három hónapos turnusokra kiküldött, és onnan hazatérő ejtőernyős katonákra utalhat a szerző, akiket különféle harcoló alakulatokhoz osztottak be, a rendfokozatuknak megfelelő beosztásban, hogy fronttapasztalatot szerezzenek, amit később az ejtőernyős zászlóalj kiképzésébe is beépítettek.

Ám nem csak az amerikaiak voltak kíváncsiak a magyarokra. Ahogy a hadnagy folytatta:

„Páran közülük úgy döntöttek, hogy kiviszik a nyílt terepre Cohen-t, hogy jobban megnézzék maguknak. Mikor kivezették, Cohen meggyőzte őket, hogy én is vele mehessek, amibe beleegyeztek. Néhány katona odasétált hozzánk, hogy megnézzen minket, aztán visszaporoszkált a bajtársaihoz. Ezalatt mi Cohennel arccal a fal felé, egymással beszélgetve álltunk, hátat fordítva nekik.”

Ez a viselkedés nyilván felbőszítette az egyik ejtőernyőst, mivel, ahogy Kovar hadnagy emlékezik:

„Hirtelen egy vállas magyar katona jött oda hozzánk, megragadta Cohen-t a nyakánál fogva, és elrángatta a faltól. Körülbelül húsz lépésnyire a faltól, a katona megtorpant, és megpördítette Cohen-t, hogy szemtől szemben álljanak. Gyűlölettől fröcsögő hangon trágár fenyegetéseket üvöltött Cohen arcába, majd rosszindulattól sugárzó arccal előhúzta a pisztolyát, hátra rántotta a szánt, és a csövet Cohen fülébe nyomta. Cohen mozdulatlanná dermedt a félelemtől. Szinte megfagyott az idő abban a pillanatban.

Az udvaron egyetlen dolog mozgott, és az Cohen vére volt, ahogy lassan elhagyta az arcát. Mindenki a katonát figyelte, aki töltött pisztolyát még mindig Cohen fejéhez nyomta. Hirtelen leeresztette a karját, majd pár lépésnyit elhátrált Cohentől, gyűlölettől izzó szemekkel. Céltudatosan felemelte a karját, amint a fegyverét újra Cohenre irányította.

Cohen meg sem mozdult, talán levegőt sem vett, mereven, és egyenesen állt. Mintha lassítva láttam volna, térdei feladták a harcot, és megrogytak. A föld felé félúton végül megacélozta magát. Egyszer csak konok makacssággal kihúzta magát, és egyenesen a dühöngő katona szemébe nézett. Cohen mereven összeszorított állkapcsa egyetemes üzenetet hordozott: Gyerünk te fattyú, húzd meg a ravaszt!”

Ám a magyar katona másképp döntött:

„Egy néma, törékeny, feszült örökkévalóság következett, ahogy a katona ott állt, pisztolyával Cohen szemei közé célozva. Majd lassan, vonakodva, végül leengedte a pisztolyt. Hosszú szünet következett. Majd felengedte a kakast, a pisztolyt ingerülten visszalökte a tokjába, és hirtelen hátat fordított, hogy visszasétáljon bajtársai közé.”

1937M Frommer pisztoly - a Magyar Királyi Honvédség rendszeresített oldalfegyvere

A két repülőhajózót ezt követően a magyar ejtőernyősök egyike „ünnepélyes csendben” kísérte vissza a cellájukba. A drámai közjátékot követő napon egy lelőtt vadászpilóta került Kovar cellájába, majd az itt őrzött repülőhajózókat a magyarok buszra tették, és átadták a németeknek, akik a repülőhajózókat a Stalag Luft 3. táborba szállították.

Látható tehát, hogy bár Bárczy százados csupán érintőlegesen említi ezt a történetet, mint a magyar ejtőernyősöknek a közhangulattal mindig szembehelyezkedő, polgárpukkasztó, tapintatlan, faragatlan viselkedését, és az „angolkórosokkal” szemben az államszocializmusban megkövetelt álláspontot bemutassa, és a Vörös Hadsereget is felmagasztalja, a legenda mégis több sebből vérzik.

Kovar hadnagy visszaemlékezése azt sugallja, hogy a magyar katonák vele szemben mindig humánusan jártak el (amit már nem lehet elmondani Mitch Cohen orr-lövészről), de szó sem volt a Bárczy által említett „szívélyes, bajtársi kapcsolatról”. A legközelebb ehhez nem az ejtőernyősökkel, hanem a Pápára vezető út során az őket őrző két szomjas katonával kerültek. Pápán sem várta őt, és bajtársát más, mint az átadás-átvétel ”hatékony és gyors” lebonyolítása. A fogdán kapott zöldségleves, ismerve más ejtőernyős-visszaemlékezők véleményét a bőséges pápai ellátásról sem egyezett meg a legénységnek kiadott fejadagokkal, nyilván alulmúlta az ejtőernyősök napi négy-ötszöri bőséges étkezését.

Szintén hihetetlennek hangzik az, hogy a Bárczy százados által megszemlélt amerikai repülőhajózókat a magyar ejtőernyősök „bűvészmutatvánnyal” akarták volna eltüntetni Pápáról. Kovar hadnagy visszaemlékezése alapján elég fantasztikusnak tűnik, hogy azok az ejtőernyősök, akikkel találkozott, és akik véleménye szerint „kemény katonák voltak – a lehető legkeményebbek”, ekkor éppen az őrzésükre bízott, korábban a magyar területeket bombázó amerikaiak, tehát végső soron az ellenség megszöktetését tervezgették volna. A hónapokkal később Pápára, ejtőernyősnek bevonuló Ábel Béla Gusztáv visszaemlékezése is megerősíti ezt a nézetet, amikor ezt írja:

„Az amerikai légierők Afrikában alakított támaszpontjaikról naponta jöttek bombázni a városainkat. Reggel Afrikából jövet repültek el az ország felett, majd Angliában újratöltve éjszaka mentek vissza afrikai támaszpontjaikra. A városok, vasútvonalak, gyárak, mind hadicélpontokká váltak. A háború megérkezett a hátországba is. Az emberek óvóhelyeken éltek, keveset aludni, keveset enni, állandóan félelemben élni, megtette a hatását.”

Egy ilyen közegben, ilyen közhangulatban jóval életszerűbbnek látszik a Kovar hadnagy által leírt összetűzés a laktanyaudvaron, melynek szenvedő alanya, és egyben hőse Cohen lövész volt. Tolmács nélkül is könnyű elképzelni, hogy miket vághatott az amerikai fogoly fejéhez a felbőszült, széles vállú ejtőernyős, mielőtt fegyvert rántott volna. Hogy mi késztette a „poklot megjárt” ejtőernyősök egyikét arra, hogy végül eltegye a pisztolyát, immár szinte lehetetlen. A többi ejtőernyős jelenléte? Könnyen lehet. Az amerikai katona halált megvető bátorsága? Valószínű, hiszen a pápai ejtőernyősök egyik unalomig sulykolt mottója is így hangzott: „Az ejtőernyős halálfélelmet, hadifogságot nem ismer!”

Filmhíradó részlete 1943-ból.

Akárhogy is alakult, végül az amerikai repülőhajózókat, ha nem is „szívélyes, bajtársi” hangulatban, de „ünnepélyes csendben” kísérték vissza a cellájukba, ahonnét (Bárczy százados legendájával ellentétben) nem lopott géppel Olaszországba, vagy Tito partizánjai közé, hanem egyszerű autóbuszon, majd katonai teherautóval Németországba, a Stalag Luft 3. hadifogoly-táborba vezetett az útjuk. Itt kezdődik meg Len Kovar, a 22 éves repülő hadnagy kálváriája a túlélésért, aprócska fejadagok, embertelen őrök, a saját légierejének folyamatos támadásai, és a szovjet Vörös Hadsereg elől nyugatra költöztetett fogolytábor halálmenetei közepette. Ám ez már egy másik történet.

Len Kovar "II. Világháborús Hadifogoly - Hogyan éltem túl" című könyvének borítója

Források:

- Bárczy János: Zuhanóugrás (1981. Magvető Kiadó, Budapest)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon…! – Visszaemlékezések (kézirat a szerző bitrokában)

- Len Kovar – Jessica Springer (szerk.): WWII Prisoner of War: How I Survived (Koho Pono LLC Clackamas, Oregon, USA, Március 13 2012)

https://books.google.hu/books?id=wI3gg5I6kUYC&pg=PT53&lpg=PT53&dq=hungarian+paratroopers+wwii&source=bl&ots=SZDlMJUJli&sig=dGahoGJLf_TotIs8hf--a70EORg&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwimj6HI07vLAhVqMZoKHRHUA8g4ChDoAQhAMAY#v=onepage&q&f=false

Képek forrása:

- Kiss Dávid gyűjteménye

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban Berkesi Balázs bajtársunk legújabb kutatását szeretnénk közzétenni, két szolnoki különleges alakulat nem hivatalos megkülönböztető jelzései kapcsán.

A hidegháború elmúltával a fegyveres erőkre jellemző titkosítás és mindent átfogó uniformizálás némileg oldódott és lehetőség nyílt a különböző hivatalos, valamint nem hivatalos megkülönböztető jelzések használatára. Az előbbiek egyik kicsúcsosodása a hivatalos csapatkarjelzésekben, még az utóbbi, a nem hivatalos alegység jelvényekben mutatkozott meg.  

Az 1993-ban még légimozgékonyságú zászlóaljként felállításra került MH 88. Gyorsreagálású Zászlóalj (GYRZ) 1998-99 között több nem hivatalos csapat- és alegység-karjelzést készített magának. Az 1. század karjelzéséről egy másik cikkben már bővebben is beszámoltunk. Az MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj sorkatonái és hivatásos tisztjei, tiszthelyettesei a zászlóalj csapatkarjelzésének, nem rendszeresített, tompított változatait csináltatták meg és hordták.

Az MH 34. BLFZ tompított (alacsony láthatóságú) karjelzése

Azonban a két csapat nem hivatalos jelvényeinek története ezzel nem ért véget.

Ha valaki mélyebben beleássa magát a két alakulat viselettörténetébe, akkor a korabeli fényképeket vizsgálva egy igen érdekes jelenséggel találkozhat. Az 1987M ejtőernyős gyakorló zubbonyon még megtalálható volt a klasszikus vállszalag, ami akkora már jobbára jelentőségét veszítette, hiszen a rendfokozati jelzést a bal karon, tépőzárral lehetett felerősíteni. 1993 végétől azonban a 34. BLFZ szerződéses katonái, hogy elkülönítsék magukat a zászlóaljban szolgáló sorkatonáktól, vörös szalagot erősítettek fel rá.

Ezt alátámaszthatja több visszaemlékezés és egy 1994-ben, a ceglédi 3. Katonai Kerület Parancsnokság által készített film, amin a parancsnokságnak alárendelt alakulatok, így az  MH 34. „Bercsényi László” Felderítő Zászlóalj és az MH 88. Légimozgékonyságú zászlóalj is szerepelt. A szituációs lőtéren végrehajtott bemutatóról készült képsoron valóban látható néhány katona vörös színű vállszalagpánttal.

Feltehetően ennek nyomán a 88. LMZ is elkészítette a saját nem hivatalos szerződéses állományjelzőjét. Ők többnyire kék gyöngyvászon csíkot erősítettek fel a vállszalagjukra.

Visszaemlékezések és egy filmfelvétel szerint ez a szokás már 1994-ben elküzdött és párhuzamosan futott a Bercsényiben alkalmazott vörös jelzéssel az általunk vizsgált időszak végéig.

1996-ban azonban a Bercsényinél egy új szokás is megjelent: A zászlóalj katonai (beleértve a sorkatonákat és a hivatásos állomány egy részét is) század színű szalagokat tettek fel a vállpántjaikra.

A század színek a következők szerint alakultak:

M SZÁZAD: fehér vállszalagpánt

F SZÁZAD: zöld vállszalagpánt

K SZÁZAD: sárga vállszalagpánt

CS SZÁZAD: fekete vállszalagpánt

ZS SZÁZAD: szürke vállszalagpánt

Még nincs róla képünk :-(

A szerződésesek a korábban megszokott vörös pántot tovább viselték, azonban, mint kiegészítő pántként a századjelzésre erősítve.

 Az F század szerződéses szakaszvezetője 1996 után

 Volt rá példa, hogy valaki egyszerre két századjelzést viselt, hasonlóan a szerződéses kiegészítő pánthoz. A kiképzőnek más századhoz került mélységi felderítő sorkatonák az eredeti századuk vállpántszalagját is viselték, a fogadó század vállszalagpántjával megegyező sávval.

További érdekesség, hogy visszaemlékezések szerint, ekkortájt nem hivatalos, századszínű gyakorlópólók is alkalmazásban voltak az alegységeknél.

Az időközben átszerezésen átesett MH. 88. Gyorsreagálású Zászlóaljnál is követték ezt a változást, ám ott némileg eltérő módon. A zászlóalj Támogató századának szerződéses katonái a kék szalagokon, középen, egy kisebb vörös sávot is elhelyeztek. A vörös szín, ebben az esetben a tüzér fegyvernemi színre utalt.

Metisz kezelő a MH 88. GYRZ Támogató századának Vegyes páncéltérő szakaszából (1998)

Egy visszaemlékezés szerint ennek mintájára zöld (lövész) és fehér (felderítő) kiegészítő pántok is megjelentek, de erről még nem áll rendelkezésünkre fényképes forrás is. A 88. GYRZ-nél a kiegészítő szín elsősorban nem az alegységre utalt, hanem a képesítésre. Az más kérdés, hogy a pl. tüzér pánt (vegyes páncéltörő, aknavető és légvédelmi rakéta), ekkortájt egy önálló alegységet jelentett a csapaton belül. A Bercsényinél megjelenő század jelzésektől eltérően, a 88-nál 1998-tól nem hivatalos alegység karjelzéseket csináltattak és a vállszalag pántokkal együtt használták.

Rekonstruált szerződéses „tüzér”zubbony 1998-ból. A jobb karon a század nem hivatalos karjelzésével.

Ironikus módon a két zászlóalj vállszalag pántjai megihlették a 89. „Szolnok” Vegyes Szállítórepülő Dandár őrszázadának katonáit is, akik vékony sárga pántot tettek fel a zöld gyakorlóik vállszalagjaikra, hogy elkülöníthessék magukat a dandáron belül.

Ezek a nem hivatalos jelzések az új 90M hadi (gyakorló) ruházat bevezetésével és a sorkatonaság 2004-es felfüggesztésével eltűntek.

Aki további információkkal, esetleg fényképekkel rendelkezik ezekről a „nem hivatalos” vállszalagpántokról, és kiegészítést tud nyújtani a cikkhez, és további kutatásainkhoz, kérjük jelezze facebook-oldalunkon, vagy az mnfelderito@gmail.com e-mail címen!

Források:

- 100 év 100 műtárgy a XX. század hadtörténetéből

- Seregszemle A Honvédelmi Minisztérium sajtóosztályának kiadványa készült a „Honvédelem ’98” és a „Szárazföldi Vezérkar” valamint a „NATO tények könyve” információi alapján.

- http://nava.hu/id/05001_1994/ 2017.04.16

- Veteránok visszaemlékezései

Képek forrásai:János

- A Baráti Kör gyűjteménye (Dombi Mihály, Földi Zoltán, Földvári Márton, Király József, Szernyi János, Tahoczki András, Varga Tibor)

- Baráti Kör Archív

- Magyar Televízió

- Berkesi Balázs -

Kedves Barátaink!

2017 Szent László éve és egy kis cikket szeretnénk veletek közölni azokról a jelvényekről, amik magunkon hordozzák I. (Szent) László jelképeit. Az 1077-1095 között uralkodott Árpád-házi király a magyar katonai hagyományok egyik legkorábbi megteremtője. A hazáját védelmező, a csatában seregét személyesen vezető, csatabárdos lovagkirály legendája fontos helyet tölt be a magyar katonai gondolkodásban. 1068-ban besenyő és úz sereg tört be a Magyar Királyságba, ami végigdúlta a keleti országrészt és Bihar váráig is eljutott. Az ellenük felkelt magyar sereget Salamon király, László és Géza hercegek vezették. Az észak-erdélyi Kerlesnél a magyar sereg megütközött és szétverte az ellenséget! A legenda szerint a László ebben az ütközetben szabadított ki az egyik (tévesen kunnak tartott) besenyő vitéz fogságából egy fiatal magyar lányt, tanúbizonyságát adva lovagi erényei egyikének.

I. (Szent) László király ábrázolása egy diafilmen

Az 1192-ben szenté avatott király attribútuma, a bárd a magyar katonai jelképrendszer különleges elemévé vált. A második világháború végén, 1944. október 12-én felállított, a Magyar Királyi Honvédség „elit seregtestének szánt Szent László hadosztály” nem hivatalos jelvényében is helyet kapott. Fontos megjegyezni, hogy 1943 februárjában a Honvéd Vezérkar főnöke rendeletben tiltotta meg az alakulat jelvények viselését, de a hadosztály elit státusza, valamint a katonákra gyakorolt pozitív lélektani hatása miatt megtűrték annak használatát. A közös jelvény viselése az összetartozás érzését erősítette a több fegyvernemből összeállított hadosztály tagjainál, köztük a Magyar Királyi 1. vitéz Bertalan Árpád Honvéd Ejtőernyős Ezred katonái és tisztjei számára. A hadosztály kemény ellenállása miatt, a jelvény nyomán, a szovjet tisztek és katonák, a „bárdos brigantik” névvel illeték az alakulat tagjait. A név elnyerésében óriási szerepet játszott az ejtőernyős ezred állományának küzdelme! A jelvény préselt alumíniumból készült, egyszerű kidolgozása a háború végi állapotoknak és a nem hivatalos mivoltának tudható be. Rögzítését varrással lehetett megoldani, amire négy furat szolgált a jelvénytesten. Alá fegyvernemi színű, hajtókaposztó alátétet tettek. Viselési helye a jobb felső zubbonyzseben volt, de a képi és filmforrások szerint a jelvény gyakran a másik oldalon, vagy éppen a katonák sapkáján kapott helyet.

A Szent László Hadosztály fém jelvénye

A háborút követően az új politikai rendszer majdnem egy félévszázadra eltüntette Szent László király jelképeit, ám 1990 után ismét lehetőség nyílt a használatukra. 1992-től a Magyar Honvédségben hivatalosan engedélyezték a csapat karjelzések rendszeresítését, ám a bárd ismét „félhivatalosan” jelent meg. 1999-ben a Magyar Honvédség 88. Gyorsreagálású Zászlójának (1993-96 között légimozgékonyságú), 1. százada az alakulat többi alegységéhez hasonlóan nem hivatalos megkülönböztető karjelzést készítettet magának. A 2. és 3. század szárnyakkal és kardal díszített felvarrójával ellentétben, az 1. század karjelzésében a Szent Lászlói attribútumok, a bárd és a hadosztály jelvényén szintén szereplő korona kapott helyet. Természetesen az alegységek száma, és a „PRO PATRIA”, vagyis a Hazáért felirat minden a zászlóalj minden századának felvarrójára felkerült. Az idők során színes és alacsony láthatóságú változat is készült a felvarróból. A formai eltérés oka sokkal meglepőbb, mint az elsőre gondolnánk. 1999-ben Letkésen a Szent László Hadosztály emlékművénél és katonai temetőnél tartott megemlékezésen a hadosztály veterán katonái személyesen kérték fel az ott jelenlévő, a díszőrséget adó 88-as katonákat, és az 1. század akkori parancsnokát, Dósa István századost, hogy viseljék az ők a jelvényüket, ezzel folytatva a Szent Lászlói hagyományokat. A GYRZ többi felvarrójához hasonlóan az 1. század felvarróját a katonák a zubbonyon, jobb karon viselték.

A 88. Gyorsreagálású Zászlóalj 1. századának karfelvarrója

2000. október 1-jétől az MH 88. Gyorsreagálású Zászlóalj elnevezése MH 1. Könnyű Vegyes Ezredre változott. 2001 folyamán az 1. GYR századot átképezték és átszervezték ejtőernyős lövészszázaddá. Ennek több következménye volt. Az egyik, hogy 1954 óta újra lett ejtőernyős lövészalegység a Magyar Honvédség kötelékében. A másik, hogy az 1999 óta használt századkarjelzést módosították.

 A Könnyű Vegyes Ezred nem hivatalos csapat- (balra az első) és alegység karjelzés grafikái, köztük az 1. század ejtőernyős változata (mellette a felderítő és a logisztikai század)

Még hivatalos nyomtatványokban is megjelent az ezred többi alegységével együtt az 1. század új nem hivatalos alegység karjelzése.

Kártyanaptár az MH 1. KVZ századjelvényeivel
2001-2004

Végül csak az ejtőernyős lövészszázadé valósult meg teljes mértékben. 2002-ben a boszniai SFOR-MSU magyar századában (aminek állományát az 1. Könnyű Vegyes Ezred adta) szolgáló egyik ejtőernyős készítette el a parancsnokság műhelyében a tárgyalt darabot. Csak öt példány készült akkor, így elmondhatjuk, hogy a jelvény valóban létezik, de igazán nem tudott elterjedni. Kis darabszámban történt utángyártásra feltételezésem szerint sor kerülhetett, de az sem érhetett el magas számot. A jelvény grafikája azonban rákerült az alegység nem hivatalos menetzászlójára is.

Az 1. (ejtőernyős) század karjelzése
2002
(Magánfelajánlás)

Ezt a jelvényvariánst az 1999-ben megjelent elődjével együtt 2016-ig viselhették az (időközben 88. Könnyű Vegyes Zászlóaljjá átszervezett) 1. század katonái, amikor a zászlóalj beolvadt a 2. Különleges Rendeltetésű Ezred, majd Dandár kötelékébe.

Első hivatalos megjelenésre a 90-es évek óta MH 25. Klapka György Lövészdandár és Tatai Tömegsport és Tájfutó Honvéd Sportegyesület által megrendezésre kerülő „Szent László” menet teljesítménytúra kapcsán történt meg. Az embert próbáló túra díjaként a részvevők egy három fokozató (arany, ezüst, bronz) préselt fém jelvényt és hímzett felvarrót nyerhetnek el. Az embléma szinte teljesen megegyezik hadosztályéval, de természetesen a „hadosztály” felirat helyére, a „menet” és a fokozat szavai kerültek. Az arany fokozathoz egy hímzett felvarró is tartozik, amit a gyakorló ruhán lehet elhelyezni! 2017 júniusában csapatunk három fővel képviselte magát a megmérettetés bronz fokozatán és sikerrel teljesítette azt.

A Szent László Menet "ezüst" távjának emlékjelvénye

A Szent László Menet "bronz" távjának emlékjelvénye

Mindent egybevéve láthatjuk, hogy a Magyar Honvédség aktívan őrzi a lovagkirály emlékét és szellemiségét, valamint tovább adja azt a jövendő katona generációinak.

Források:

Besenyő Buda János: A Magyar Honvédség karjelzései

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, Corvina, 2013.

Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301, Osiris Kiadó, Budapest 1998.

Kristó Gyula: A tizenegyedik század története, Pannonica Kiadó, 1999.

Molnár József Zoltán és Sebő Ferenc közlése (2017.02.20) (Az interjút készítette Berkesi Balázs)

Sallay Gergely Pál: Seregszemle fémben, zománcban, Monarchia Kiadó, Budapest, 2009.

Interjúk

Somkutas Róbert: Álcaruhában, Fejezetek a hadműveleti-harcászati és csapatfelderítés történetéből (1945-2000), Zrínyi Kiadó 2014.

A honvédelmi miniszter 104 1992. (HK 21.) HM utasítása a Magyar Honvédség Öltözködési Szabályzatának kiadásáról szóló 77/1987. (HK 32.) HM utasítás módosításáról in: Honvédségi közlöny 1992, 21. szám.   

http://szentlaszlomenet.weebly.com/szent-laacuteszloacute-menet-taacutevok.html (2017.02.18)

Turcsányi Károly – Hegedűs Ernő: A légideszant II. Ejtőernyős-, helikopteres- és repülőgépes deszantok a modernkori hadviselésben (1945-2010), Puedlo Kiadó.   

Jelvények forrása.

Magángyűjtemény           

 - Berkesi Balázs -