Dear Friends!

The next article of our member David Kiss would like to introduce the way the Hungarian People’s Army viewed the hostile US Special Forces, what picture the official military literature have built up in the second half of the 1980’s on these special soldiers serving on the other side. We would like to wish you a pleasant reading!

Portrait of a Green Beret of the 5th Special Forces Group

Introduction

The “American Green Beret” has been one of the most frequently mentioned dangers awaiting for the soldiers of the Hungarian People’s Army (HPA). This is not a surprise, as between 1945 and 1989, during the Cold War the United States of America has been one of the leading powers of the world, the Soviet Union being the other, both gathering around the forces of the NATO, and the Warsaw Pact, to march into war protecting democratic rights, or communist ideas.

In this bipolar world, out of historical and geopolitical reasons, Hungary has sided with the “Eastern Block”, or the Warsaw Pact, strengthening the “peace camp”, as its “most joyful barrack”, and prepared for the overwhelming attack of the NATO troops, spearheaded by the US special forces, and airborne units. In my essay above I try to unfold the view on these special soldiers, provided by contemporary works of Hungarian military experts in the second half of the 1980’s.

First of the books I have used for my essay is made for the civilian readers, written by Miklós Szabó in 1985, under the title “Zöldsapkások”, or “Green Berets”. As a “novel, based on documents” it tries to present the reality of the American Special Forces. The next work is an important, and one written in professional depth, edited by Soviet military theoretic, Professor M. M. Kirjan, under the title „A váratlanság szerepe az USA fegyveres erői hadműveleteiben” or „The role of unexpectedness in the offensive operations of the USA” published in 1986 by the Zrínyi Military Publishing. Also published by them in 1987, there is a work by Ferenc Kovács, titled “Az amerikai tiszt” or “The American Officer”, presenting a detailed view on the operations, and units of the US Special Forces. Last of all the work of the HPA Material and Theoretical Center for  Political Education published in 1988 (and stamped “For internal use only!”) under the title “NATO Corps in South and Middle-Europe”, introducint the airborne, and air mobile units opposing the HPA.

"The soldiers do not know impossible"

“Know your enemy!”

It was an important part of training in the HPA, especially for the Long Range Recon units, to attend the so-called “knowledge on the enemy armies” lectures. During these training sessions the Hungarian soldiers got to know the political goals, social composition, and most importantly the technical background of the opposing armies. As one of the veteran Long Range Recon soldiers remembers:

“As soon as bad weather struck us, we went to the classrooms, for enemy army knowledge, ground orientation course, survival skills, etc. It was funny that we have lectured on Austrian, Italian, and German military vehicles, reading their tracks, but in reality we have dealt with Soviet BMPs, and T-72s.”

In addition to the specialized training it was the task of the political officers of every single unit to familiarize their soldiers with the enemy, and point out the differences between the two political systems – of course highlighting the communist achievements. A flow of articles, books, and pamphlets have helped them doing so, written in a propagandistic manner, strengthening the official view on the American soldiers, and preparing the Hungarian soldiers mentally to fight them if time comes. Of course these publications have used propagandistic slogans, supporting their statements by a subjectively assorted group of facts, yet containing real and useful factual statements too. In the academic work under the title „The role of unexpectedness in the offensive operations of the USA” Professor M. M. Kirjan writes:

“The United States in 1949 has raised the strength of its armed forces to 1 615 000 – Making it five times larger, than the pre-war one in 1939. – This process has not stopped until the early 1970s, and resulted in the largest peacetime army in the history of the US that has not waged war against any countries, nor has been threatened by an external attack.”

„The role of unexpectedness in the offensive operations of the USA”

The quote, in the light of the communist doctrine of expansion, is clearly based on misstatements, though using US sources(!) to support its statements, using the work under the title: „Historical Statistics of the United States , Colonial Times to 1970.” published in Washington, in 1975. This example sheds light on the advantages of the domestic propaganda, using factually correct statements, and being an useful tool in political education, and military training alike.

Nuclear blitzkrieg, airborne troops, and special forces

After introducing the mindset in Hungary, let us see the strategy of the USA in a nutshell. The armed forces of the United States have been trained for and deployed in three major fields of operations during the Cold War era:

- Nuclear War: Building up a nuclear arsenal in the USA (which has been followed by the establishment of a similarly dangerous Soviet arsenal) the US Government has tried to prepare for a “preventive strike”, in case the Cold War would reach its boiling point. In this scenario the nuclear weapons stationed around various NATO bases would play a vital role in the operations, as the importance of reconnaissance and intelligence would have an increased impact on the outcome. As one of the ardent advocates of the “preventive strike” doctrine, B. Brodie has summed up its main essence:

“This scenario offers full victory to those who would be the first to attack.”

- Conventional Warfare: The war waged by using conventional (meaning no “nuclear” or “mass destruction”) weapons have remained the main mission of the armed forces of the US. Insomuch, that during the Cold War, the US has fought two of them (Korea, and Vietnam being these two), calling these wars “police actions”, and “interventions”, as none has been started by a formal declaration of war. The characteristic of both of these wars has been the presence of special forces, and the ever-growing deployment of airborne, and air assault forces. As it has been stressed in the FM-71 – 30 Field Manual on “Employment of Airborne Forces” issued in 1947:

“Airborne forces have to be deployed with the element of surprise taken into account. Surprise could be established by the secrecy of operational plans, by deceiving the enemy, by fast air transportation, and swift attack… Surprise is the main element of airborne operations, which has to be used to its maximum.”

- Local War: The changing post-1945 world has seen several newly independent states being the stage for a race to win these new states both by the Soviet Union, and by the USA to their own cause. Furthermore the communist ideology, because of its “revolutionary” nature has fueled several local armed insurgencies, as the anti-communist forces were also able to orchestrate several uprisings in countries under communist rule. Characteristic of these local wars are low intensity, asymmetric warfare (guerrilla and partisan wars), and the increased presence of improperly led, and armed local forces. In this filed the current US Special Forces are considered to be “experts”, mainly helping local groups of insurgents as advisors.

By these above it is clear why is there a real and understandable interest coming from the Hungarian military experts towards the airborne, air assault, and special forces of the US Army. Let us see how this interest has been worked out!

"Merciless"

US airborne and air assault forces from a Hungarian point of view

As it could be seen above, airborne, and air assault units are considered to be essential, highly versatile units, able to conduct fast deployment, and fight with distinction, often used in the depth of the enemy lines, to capture strategic strongholds, or areas. Most of the operations analyzed in „The role of unexpectedness in the offensive operations of the USA” had an air assault phase, proving the high standards of training, motivation of these units, making them a dangerous enemy, that could be encountered virtually anywhere, riding helicopters, or using parachutes as their method of deployment. It is not a surprise that Hungarian sources are going into depth introducing these units.

It could be an interesting parallel, but American propaganda has used enemy airborne forces too. In the 1984 movie masterpiece, “Red Dawn” Soviet paratroopers are the first to hit American soil, and start the invasion. It seems possible that Western people were as much in fear because of the Soviet paratroopers, as the Eastern Block has feared the American airborne units.

The 1988-dated informational publication, under the title “NATO Corps in South and Middle-Europe”, is mentioning the 101^st Air Assault Division, and the 82^nd Airborne Division as reinforcing elements for the US Army in Europe. Both of these units are introduced by an in-depth historical background, yet one can find interesting parts in these introductions. In the chapter dealing with the 82^nd Airborne Division the publication goes as:

“In December 1944, during the German Ardennes Offensive amongst four other American divisions the 82^nd has been also encircled, only saved from complete annihilation by a large offensive, launched by the Soviet troops.”

“NATO Corps in South and Middle-Europe”

In reality the division has been refitted and rested after the bloody fighting in September and October of 1944 in the Netherlands, when the German offensive struck the US forces. The division has been sent to the northern sector of the US lines, has never been surrounded, as it only had to retreat once. Further wartime experiences are described like this:

„Parts of the division has taken part in the pillaging wars of the American imperialism in Vietnam and Korea, in the intervention against the Lebanese people, oppressing the democratic forces of the Dominican Republic, and in the aggression against Grenada”

Of course all of the actions of the 82^nd Airborne Division mentioned above have been conducted against “popular”, and “progressive” forces backed by Communists, supporting the US efforts mentioned above. One can get a similarly alarming picture reading the column about weapons, training, and equipment of the 101^st Air Assault Division:

“The 101^st Air Assault Division has participated amongst the first ones in exercises, fielding live nuclear weapons, and other weapons of mass destruction. First of all this Division has been armed with the most advanced types of weaponry, and military technology for experimental use, and is still a testing ground for new tactics, and organizational innovations.”

Both of the unit descriptions have got a column, titled “Training, moral, and political state of the personnel”. These parts are detailing the special abilities, level of motivation, training, and political loyalty of the units. One can find the boldest statements about the US airborne forces, stating that all paratroopers are “brainwashed” fanatical mercenaries, “trained” to fight communist forces. In case of the 101^st Air Assault Division it states:

“The main goal of their ideological conditioning is to indoctrinate the soldiers in the pride of being part of the 101^st Air Assault Division (…) There is great emphasis on the psychological training of the soldiers and NCOs for the anti-communist struggle.”

"American soldiers in Grenada: Communism Stops Here! The 82nd Airborne Division"

Of course the unit is not an undefeateble „super-team”, and it is not one without flaws, as the description goes, there are lots of problems with drug use, heavy drinking, discrimination, and racism.

“In the past three years the Division has reduced the number on the field of disciplinary offenses by 33 percents and by 28 percents the consumption of narcotics and alcohol on post. Command has been able to reduce class-based hostilities, and racial tensions.”

Though the pamphlet lacks professional sources for the statistical details used, yet it is interesting to see data on drug abuse in the post-Vietnam US Army. Regulations in effect from 1982 have prohibited strictly the drug abuse of soldiers on post, or off duty, thus reduce of drug use would have to show a larger percentage in 1985. In comparison in the year of 2008 from the total number of service members between 18 and 15 serving in the armed forces of the USA only 3.9% have used illegal drugs during his time in the armed forces, and 28% of them have admitted that they have consumed larger amounts of alcohol on a regular weekly base. The topic itself, mostly because of its illegality, and social stigmatization is a difficult field of research, so one has to take reservations towards the Hungarian source in this regard. As the source continues, altogether it is safe to state that in the 101^st Air Assault Division:

“(…) intense combat training, backed up by brain-washing the soldiers  ensures the high level of combat readiness of the 101^st Air Assault Division, making it one of the most reliable unit of the US ground forces, in the eyes of the high command.”

The column about the Training, moral, and political state of the personnel” of the 82^nd Airborne Division is also an interesting reading. It states, that the Division is a versatile fighting unit, ready to deploy anywhere anytime. Then it goes as:

“Starting with 1962 the soldiers of the unit have been actively prepared to fight national liberation movements, partisans, and indoctrinated in the methods of fight against the proletariat of the United States. They are trained by the principle of Kill or be killed. During combat training they face special tasks designed to build up the aggressive instincts of the soldiers, and to convince them about that there is no moral, or any other barriers that can hold them back.”

"Soldiers are trained for special conditions"

These statements are hard to support, or could even come from the imagination of the writers, as there are no such events linking 1962, the 82^nd Airborne Division, and the oppression of the working class of the US together.  There has been only one action undertaken in this period that could be interpreted in such way, the Detroit racial unrest between the 23^rd and 27^th of July, 1967. when soldiers of the 82^nd Airborne Division has been ordered to support local law enforcement and the National Guard in handling the series of riots, robberies, arsons, and shootouts in the city. The events have claimed 43 fatalities.

Thus it is clear that in regards of the American paratroopers, the Hungarian military literature highlights a force which is “well prepared, and ready to wage war in any special circumstances on any continent.” At the same time personnel of these units are trained “to be able to act independently, and proactively. They have to be able to endure radical weather, the dangers of unknown terrain, and to fight for a prolonged period of time under pressure.”

Overall it is clear that members of the US airborne and airmobile units have been depicted by Hungarian military literature as highly trained, anti-communistic, “brain-washed”, and morally uninhibited soldiers, with experiences from “capitalist pillaging wars”, ready to terrorize the civilian population of the Hungarian Peoples Republic. There is only one type of American unit that is worse than them – the Special Forces.

Officer of theSpecial Forces

US Special Forces from a Hungarian point of view

The Hungarian military literature of the era – out of understandable reasons – could have presented only a few concrete facts about the mission, or structure of the US Special Forces, as it has got only a handful of these facts at the time. Nonetheless there are two books on the topic, one of them completely devoted to them. The book of Miklós Szabó, under the title “Zöldsapkások” or “Green Berets” has been published in 1985 by the gigantic Kossuth Publishing, with the aim to show the larger audience the inhuman ways of the Special Forces, their bloody missions, and the Hungarians taking part in them, fleeing the country after the fall of the 1956 anti-communist uprising.

"Green Berets"

The novel itself tells the story of the young “Ferenc Magyar”, who has fled to the US after 1956, then volunteered to serve in the Army to financially help his family. After basic training he became member of the Military Police, then part of the Special Forces, while continuously compares his “peaceful” Hungarian memories with the “inhuman” American way of life. The foreword of the book introduces the young Hungarian-American “Green Beret” like this:

„(…) as a soldier of the notorious ‘green beret’ detachment he gets special training, to be a worthy member of the unit, intervening in the local politics all around the world by terrorist attacks, coups, and diversion. The payment for this demanding and adventurous way of life: high salary and privileged position.”

The book depicts in a literary way this closed world by three real-life Hungarian-American soldier “returning home from the US Special Forces, bearing the Serial Numbers RA 10817071, RA 10813377, RA 10813619”. It is difficult to search for these Service Numbers, and the topic asks for further research to determine if there were three Hungarians serving under these actual Service Numbers, leaving their units, returning to Hungary, and reporting on their experiences, after realizing that their service, training, and actions are endangering their home country as the book states. Current sources make this unbelievable.

"Indian methods in the modern warfare"

It is a fact, that during the 20^th Century, especially after 1956 many Hungarians have fled the country, heading to the United States, as that is a fact, that lots of them have volunteered to fight in the US Army, like László Rábel, Tibor Rubin, or Leslie H. Sabo, all of them earning the highest US military award, the Medal of Honor.
Furthermore that is a fact too, that the US Special Forces were more than happy to train soldiers from potential areas of operations, as they knew the language, customs, the country itself, thus could operate more efficiently.

In spite of all these the style of “Green Berets”, mixing fictional elements with facts has been an useful tool of propaganda, trying to underline the ruthless ways both of the US special forces, and the American society. As the foreword states:

“Ferenc Magyar from being a bona fide, naive young men, first became a senseless, well-trained mercenary, spy (or killer if needed!), then when he would have to deploy against his own homeland, he turns his fate in an other direction, sickened by his former self.”

The book, published under the title “The American officer” written by Ferenc Kovács in 1987 paints a more detailed picture on the US Special Forces. The book has been published by the Zrínyi Military Publishing, as part of a series, introducing the officer cadre of the NATO armies to the Hungarian soldiers, dealing with training, social background, combat missions, and many more interesting details, supported by sources, charts, tables. The work focusing on officer training separately introduces the Special Forces.

“It is necessary to illustrate the warfare and mindset of the special forces, established to take part in interventions on foreign soil. (…) Cadre of the Special Forces are being selected from regular units, with a high standard regarding the physical endurance, execution of commands and training phases without hesitation or deliberation, fulfilling orders without any moral barriers, undertaking any missions for higher salary, or reward, mostly from people with dubious background, and immigrants or their descendants.”

"The American Officer"

Those who, after reading these expanded sentences, have got the picture of a “Dirty Dozen”-like unit filled with anti-social criminals, and prisoners sentenced to death, are not far from truth, as the writer wanted to depict the unit as one of the darkest and most evil executioners, and terrorist groups in history. About the capabilities of the 5 000-strong unit one can read the following:

“Due to their leftist views they are suitable to train and lead local counter-revolutionary forces, to perform the cruelest diversionary raids, and political assassinations. Their activities are marked by unscrupulousness, sadism, ordering or inflicting torture by modern medicine and techniques etc. tormenting women and children if necessary (and training for similar assassinations), arming, training and leading counter-revolutionary forces in their dirty work.”

It is important to highlight that it is a fact that the US Special Forces are multiplying their power by training and leading local forces, and are working as “advisors” on the field since the 1960s. This task has been with them since the WWII.-era “Jedburgh-teams”, supporting resistance movements in Western Europe, and is still part of their capabilities.

It has been also mentioned that amongst the ranks of the US Special Forces there were several anti-communist volunteers. One of them was a former Finnish commander of a special unit, who has afterwards served in the Waffen-SS before joining the US Special Forces, called Lauri Törni (Larry Thorne), who was killed in action in 1965 in Vietnam.

These lines are painting a picture by using exaggerations, and emotionally overheated language, but contain bits of the truth, partial facts, and historically correct statements, making these propagandistic pamphlets work in general. Furthermore one can find out that there is a difference between the Special Forces units:

“Only those experts, who have a deeper interest in the structure of the Special Forces know, that even in this bunch, ready for any cruelty and infamy there is present a caste-system of chauvinism between branches, and units. The main task of the class, better known as ‘green berets’ is the military training, and preparation of the terrorist organizations and armed military and law enforcement wings of satellite countries of America to fight the liberation forces. Despite they occasionally take part in bloody actions, compared to the rangers, or the ‘black berets’ they are considered to be ‘clean’ soldiers. Their most spectacular area of operations nowadays is Central-America."

Ferenc Kovács here highlights an other specialized unit of the US Army, the Ranger Battalion, which has been factually raised as a ”direct action” unit for directly attacking various targets, as an elite light infantry unit, that is able to support special forces in action. This unit could be deployed by sea, land, or air assaults and its small teams are “experts” of light infantry tactics.

This comparison between the “green berets” and the “black berets” is not fully valid, as the two units are working on different fields. While “green berets” are mainly tasked by training and mentoring, plus special reconnaissance, asymmetric warfare, and clandestine warfare, the Rangers are mainly acting as a supporting element for special forces as an airmobile light infantry unit. To put it more simple the “green berets” are mostly conducting secretive missions in special environment, while Rangers are providing background support as a highly mobile, and armed reserve units.

"Their nature of service is clearly visible through their propaganda shirts, available via magazines"

It is indeed an ironical fact that by the change of the political situation after 1989, the Hungarian Defense Force has been amongst the first ones to send officers to the Ranger course to the USA, to learn from these “inhumane” and “ruthless” soldiers. Times may change.

Summary

To sum up it is clear, that the assessed pieces of the Hungarian military and popular literature from the second half of the 1980s tried to demonize the soldiers of the US Special Forces, airborne, and airmobile units led by propagandistic goals, using contemporary sources, unverifiable statements, sometimes even artistic exaggerations. The level of discrediting is directly proportional with the effectiveness of the units, thus making it understandable, why the Special Forces have been targeted by the most serious statements.

At the same time, these works could contain valuable data built on solid facts that could be only filtered out by using strong source criticism and skepticism. Though it is possible to separate facts from fiction, using these sources mentioned above, mostly because of their nature, would require a massive amount of additional research. Therefore it could be stated, that in regards of the history of the US Special Forces, airmobile and airborne units the Hungarian sources dated before 1989 could be used with less efficiency.

These sources on the other hand could be of use as documents of an era, marking a military mindset, and a worldview, as these are clearly demonstrating the views and thoughts of a member of the Warsaw Pact, about the most highly trained, best equipped, most motivated soldiers of the main opponent, the United States of America, preparing its soldiers for a war, that never had to be fought.

- David Kiss -

Sources:

 - National Institute on Drug Abuse; National Institutes of Health; U.S. Department of Health and Human Services. (https://www.drugabuse.gov/publications/drugfacts/substance-abuse-in-military) (2018-02-06 15:30)

- https://en.wikipedia.org/wiki/1967_Detroit_riot (2018-02-06 16:05)

- http://felderitokblogja.blog.hu/2018/01/22/http_felderitokblogja_blog_hu_2018_01_22_mn_3100_ahogy_en_latlak_most_egy_melysegi_felderito_katona_ (2018-02-06 18:14)

- M. M. KIRJAN (szerk.): A váratlanság szerepe az USA fegyveres erői hadműveleteiben ( Zrínyi Katonai Kiadó, 1986.)

- KOVÁCS Ferenc: Az amerikai tiszt (Zrínyi Katonai Kiadó 1987.)

- TÓTH Csaba (szerk.): A NATO-Hadtestek Dél- és Közép-Európában (MN Politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ, 1988.)

- SZABÓ Miklós: Zöldsapkások (Kossuth Kiadó, 1985.)

Sources of pictures:

- KOVÁCS Ferenc: Az amerikai tiszt (Zrínyi Katonai Kiadó 1987.)

- TÓTH Csaba (szerk.): A NATO-Hadtestek Dél- és Közép-Európában (MN Politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ, 1988.)

Kedves Barátaink!

A Baráti Körünk gyűjteményében megtalálható hatástalanított fegyverek történetét bemutató nagy sikerű, rövid cikkeinkben az AMD-65 gépkarabély, az RPD golyószóró, és a Mauser Kar. 98k ismétlőpuska után legújabb szerzeményeinket, az 1948 M ismétlő puskát és az 1948 M karabélyt mutatjuk be az érdeklődőknek. Természetesen a darabok rendezvényeinken személyesen is láthatóak, szakszerű leírást pedig hagyományőrzőink adnak róluk. Nagy örömünkre szolgál, hogy a 2018 június 15-én publikált cikkünk, mely eredetileg még csak az 1948 M ismétlő puska bemutatására korlátozódott, az újonnan felmerült források és bővülő eszközparkunk okán teljes átdolgozásra szorult. Így most egy cikkben kerülhet bemutatásra az 1948 M ismétlő puska és az 1948 M ismétlő karabély is.

Az 1948 M ismétlőpuska történeti előzményei

A bemutatásra kerülő fegyverek története egészen a XIX. század végéig nyúlik vissza, amikor a cári orosz hadsereg tisztje Szergej Ivanovics Moszin százados és a belga fegyvertervező Léon Nagant egy a modern hadviselés követelményeinek jobban megfelelő, az egylövetű Berdan puskák felváltására alkalmas ismétlőfegyvert tervezett.

Az öt, töltőlécen elhelyezett, vagy kézzel betöltött töltény befogadására alkalmas, középágytáras, forgó tolózáras ismétlőpuska első pillantásra elnyerte a hivatalos szervek tetszését és bár a tervezőpáros hamarosan jogi vitákba keveredett abban a kérdésben, hogy a fegyver mennyiben tekinthető Moszin százados, és mennyiben Nagant úr szellemi gyermekének, a puskát 1891-ben rendszeresítették a cári orosz hadseregben, a szakirodalomban pedig a mai napig Moszin-Nagant előnévvel jelölik a fegyvert.

Magyar 1948 M ismétlő puska

Az eredeti fegyver hossza 1304 milliméter volt, amit egy nagyjából 500 milliméter hosszúságú döfőszurony tett igazán hosszú puskává, 180 centiméteres teljes hosszával, feltűzött szuronnyal. A későbbi variánsok, melyeket az 1930-as években alakítottak át rövidebb csövet kaptak, így a fegyver legelterjedtebb változatának, az 1891/30 Moszin-Nagant ismétlőpuskának az átlagos hossza csupán 1141 milliméter, (vagy 1641 milliméter a változatlan, jól bevált 500 milliméter hosszú döfőszuronnyal.)

Az eredeti 1891 M Moszin-Nagantokat még a régi, körülbelül 280 méter és 2300 méter között állítható íves csapóirányzékkal szerelték, ennek oka a cári Oroszország saját hosszmértékében keresendő. Ennek megfelelően a puska irányzéka 400 és 3200 arsin között volt állítható (1 arsin = 0. 771 méter). Az új, 1891/30 M Moszin-Nagant ezzel szemben 100 méter és 2000 méter között 50 méterenként állítható íves csapóirányzékot kapott, összhangban a Szovjetunióban bevezetett metrikus rendszerrel.

A Moszin-Nagant ismétlőpuska a 7.62x54R kaliberű peremes lőszert tüzeli, melyet kifejezetten ehhez a fegyverhez tervezett a cári orosz hadsereg 1891-ben és azóta is a világ számos országában hadrendben maradt, ezzel a hadviselés történetének leghosszabb ideje szolgáló lőszertípusának tekinthetjük, a maga 129 évével.

1948 M ismétlő puska nyitott zárral

Magyar katonák először az I. világháború során, 1914 és 1918 között kerültek szembe ilyen fegyverekkel nagy tömegben, amikor a cári orosz csapatok ellen harcoltak az orosz fronton. 1914 – 1915 során nagy mennyiségben zsákmányoltak az osztrák-magyar csapatok Moszin-Nagant puskákat és lőszert, melyeket zsákmányanyagként ki is osztottak másodvonalbeli csapatok számára, különösebb átalakítások nélkül.

Említésre méltó még a továbbiakban az 1917-ben a szocialista forradalom mellé állt magyarok szereplése is, akik a forradalmi eseményekben szintén ilyen fegyverekkel vettek részt. Az 1936 és 1939 között dúló spanyol polgárháború magyar önkéntesei a Nemzetközi Brigádok soraiban szintén szovjet fegyverszállítmányokból származó Moszin-Nagantokat használtak, ahogy a keleti fronton a Vörös Hadsereg ellen harcoló magyar honvédek számára is jól ismert ellenfél volt a típus modernizált 1891/30 M verziója, különösen annak távcsővel szerelt változata. Így elmondható, hogy a Moszin-Nagant igen korán bevonult a magyar hadtörténetbe.

Az 1948 M ismétlőpuska bemutatása

A fegyver hazai gyártásának hivatalos története 1948 július 2-án kezdődik meg, amikor szovjet-magyar kétoldalú egyeztetések sorát követően egyezmény született szovjet fegyverzeti anyag, közte 17 000 darab 1891/30 M Moszin-Nagant ismétlőpuska, valamint 10 000 darab 1891/30 M Moszin-Nagant „oktató puska” átvételéről, mely az alaptípus átalakított, műszaki metszetként szemléltetésre és kiképzésre használható változatát takarta. A fegyverzeti anyagot a Magyar Honvédség 1948. november 4-én, gyorsított eljárásban „48M” típusjelzéssel rendszeresítette. Csapatpróbákra, lőpróbákra, egyéb vizsgálatokra nem került sor, a magyar átvételi bizottság a fegyvereket, mint „A 2. világháború győztes fegyvereit, hatalmas szövetségesünk a Szovjetunió kitűnő hadianyagát” eleve modern és hadihasználatra alkalmas fegyverzetnek tekintette.

 
1948 M ismétlő puska feltűzött döfőszuronnyal

A magyar 1948 M puskák fontos szerephez jutottak két fegyveres konfliktusban is, hiszen az 1956-os forradalom és szabadságharc során a magyar felkelők csoportjai, a Magyar Néphadsereg és az Államvédelmi Hatóság egységei is ezeket a fegyvereket használták, valamint a vietnami háború során „internacionalista segítségnyújtásként” nagyszámú távcsöves 1948 M puska került ki az Észak-vietnami Hadsereg és a Nemzeti Felszabadító Hadsereg, ismertebb nevén a Vietkong harcosaihoz, akik azokat sikerrel alkalmazták a dzsungelben.

Az 1948 M ismétlőpuskához kiadott segédletek szerint a katonákat három tüzelési nemben képezték ki, melyek mindegyike egységszintű tüzelési módot jelentett, azaz a katonák meghatározott csoportja hajtotta végre, nem egyes lövészek. Ezek a tüzelési nemek tüzelési testhelyzettől (menetben, álló, térdelő, ülő, fekvő), az elrendelt lövésszámtól, illetve a célzás módjától (feltámasztva, vagy kézből) függetlenül az alábbiak lehettek:

- Lassútűz: ebben a tüzelési nemben az egység tagjai meghatározott távolságra, meghatározott célra nyitnak tüzet egyenként, meghatározott sorrendben, egymás után. Így az ellenséget folyamatos, célzott ponttűz alatt tartva, időt adva maguknak a pontos célzásra és a lövések közti újratöltésre egészen addig, míg a tűz beszüntetésére parancsot nem kapnak.

- Gyorstűz: ebben az esetben az egység tagjai sorrend nélkül, rendszertelenül, a legszükségesebb célra tartás szabályait szem előtt tartva tüzelnek meghatározott célra olyan gyorsan, ahogy csak az újratöltéssel lehetséges, egészen addig, míg a tüzelés beszüntetésére parancsot nem kapnak. A katonák ebben a tüzelési nemben intenzívebb területtüzet tudnak összpontosítani egy adott célra, mely azonban a találati arányt tekintve pontatlanabb, mint a lassútűz.

- Össztűz: ebben a tüzelési nemben a katonák a „TŰZ” parancs elhangzása után egyszerre tüzelnek, így koncentrált tűzcsapást mérve a kijelölt célpontra. A tüzet az első sortűz után az egység parancs nélkül beszünteti, újratölt, majd várja a további utasítást. Ez a tüzelési nem nagyobb összegyülekezett ellenséges tömeggel szemben, valamint karhatalmi feladatok során egyaránt jól alkalmazható.

Magyar 1948M ismétlő puska gyártási beütőkkel 1952-ből

Különleges lőképességet igényel a segédletekben is kiemelt légi célok elleni harc, melyben külön példaként jelenik meg az ejtőernyősökre való tűz vezetése. A magyarázó szöveg szerint:

„Ejtőernyősökre való tüzelésnél az előretartást az ereszkedés sebességének megfelelően alkalmazzuk (…) az ereszkedés irányában.”

A célpont megválasztása ejtőernyősökre való tüzelésnél

Érdekes kérdéskört jelent a fegyverrel kapcsolatban a nevezéktan problematikája is, hiszen a magyar szakutasítások két megnevezéssel is jelölik ugyanazt a fegyvert. Az 1949-ben kiadott „48 M. puska Anyagyaismeret és Lőutasítás” című tervezet még a címben megadott elnevezést használja az eszköz kapcsán, míg az 1954-ben megjelent „Anyagismeret és lőutasítás az 1981/30 M. puskához, az 1938 M. és 1944 M. karabélyhoz” című kiadvány már a fegyver változatainak korábbi, szovjet elnevezését használja. A helyzetet tovább bonyolítja az is, hogy a magyar rendszeresítési iratokban mindegyik, 1948 folyamán Magyarországra beérkezett szovjet fegyvertípust egységesen „48 M.” néven rendszeresítették. A cikkben bemutatott fegyverek esetében éppen ezért mi is a korabeli magyar rendszeresítési név feloldásaként használtuk az „1948 M” megnevezést. Az elődtípusok kapcsán szintén a magyar nevezéktan szabályait követve adjuk meg a fegyverek megnevezését.

Az 1948 M ismétlő karabély történeti előzményei

Szovjet eredetű 1944 M Moszin-Nagant ismétlőkarabély behajtott döfőszuronnyal

Az 1891 M ismétlőpuska tekintélyes hosszúsága nem minden feladatkörben bizonyult praktikusnak. Éppen ezért kis számban már 1910-ben (más források szerint 1907-ben) rendszeresítésre került annak karabély változata is, szakosított csapatok, mint a lovasság, utászok, tüzérség számára. Fontos eltérést jelentett a puskához képest az, hogy a karabély nem volt alkalmas szurony rögzítésére. A 290 mm-el rövidebb és közel egy kilogrammal könnyebb fegyver kiválóan alkalmas volt feladatköre betöltésére, mégis viszonylag kis számban került gyártásra 1917-ig bezárólag. Az alapfegyver 1930-as modernizációjával megszületett az 1938 M karabély, mely az 1891/30 M ismétlőpuska 121 mm-el rövidebb változatának tekinthető. Az 1938 M karabélyra, elődjéhez hasonlóan nem szerelhető szurony. 1943-ban kezdődik meg egy új típusú karabély csapatpróbája, mely technikai adatait tekintve megegyezik az 1938 M karabély kialakításával, egyetlen fontos kivételtől eltekintve, amit az alapfegyverhez hasonló kialakítású, ám a fegyver csöve mellé jobbra lehajtható négyélű döfőszurony felszerelése jelentett. Ezzel az 1944 M néven rendszeresített karabély alkalmassá vált szuronyharc megvívására is, további önvédelmi lehetőséget biztosítva a felhasználóknak.

Az „Anyagismeret és lőutasítás az 1981/30 M. puskához, az 1938 M. és 1944 M. karabélyhoz” című kiadvány az 1944 M karabély esetében a szuronynak kétféle használati módját különbözteti meg:

- Harckész: A szurony ebben az esetben elülső helyzetben kerül rögzítésre úgy, hogy a szuronyrögzítő gyűrű a fegyver csövére feszül, amit a szurony tövénél ellentartó feszítőrugó tesz lehetővé. Ebben a helyzetben a fegyver „kézitusára kész”.

- Hordhelyzet: A szurony ebben az esetben hátra hajtva simul a fegyver faágyazatán kialakított vájatba, heggyel a töltényűr felé. Így a fegyver tárolása és szállítása biztonságosan megoldható. A kezelési és lőutasítás a szurony „hordhelyzetben” való alkalmazását írja elő laktanyai tárolás, menet végrehajtása, vasúti és gépjárműves szállítás esetén.

Az 1948 M (itt: 1944 M) karabély lehajtható szuronyának ábrája

A fegyver karbantartása kapcsán az utasítás leszögezi továbbá, hogy „Az 1944 M karabélynál a szurony nem vehető le. A karabély szuronyát levenni és szétszedni még a karabély teljes szétszedése esetén is tilos.” A szigorú tiltás oka valószínűleg abban keresendő, hogy a döfőszuronyt egy rugó feszíti és tartja a helyén, amit egy egyszerű csavar kilazításával feszteleníthetünk is. Így a „harckész” helyzetben lévő szurony a fegyverről ki is lőhet.

Szovjet eredetű 1944 M Moszin-Nagant ismétlőkarabély kihajtott döfőszuronnyal

Az 1948 M karabély a Magyar Néphadsereg ejtőernyős képességű alakulatainál

A Magyar Honvédségben 1948. október 1-én újra felállításra kerülő ejtőernyős csapatnem század erőben kezdte meg felkészülését a háborús károktól mentesített, helyreállított szolnoki repülőtéren. A hamarosan zászlóaljjá bővülő alakulat számára az újonnan beszerzett szovjet fegyveranyag került kiadásra. Az ejtőernyős alakulat a korabeli lehetőségekhez képest kiemelt felszerelési és ellátási helyzetben volt, éppen ezért a zászlóaljnak lehetősége nyílt 1948 M ismétlő karabélyok szélesebb körű rendszeresítésére. Az 1948 M ismétlőpuskánál rövidebb, ezért az ejtőernyős ugráshoz alkalmasabb fegyvert a korabeli felvételek alapján széles körben alkalmazták az ejtőernyős alakulat lövész katonái.

Magyar ejtőernyős katona 1948 M ismétlő karabéllyal

Az ejtőernyős alakulat 1954. november 30-ra végrehajtott feloszlatásával az 1948 M karabélyok használata is megszűnt ennél a különleges képességű lövész alakulatnál.

A fegyver következő felbukkanására a szintén ejtőernyős képességű mélységi felderítő alakulatok fegyvertárában, már mint gyakorlófegyver került sor. a modernebb, Kalasnyikov-rendszerű egyéni lövészfegyverekkel felszerelt mélységi felderítő katonák számára a katonai közelharc gyakorlásának eszközeiként jöhettek szóba az elavult ismétlő karabélyok. Az 1990-es években készült oktatófilm-felvételek tanúsága szerint a Magyar Honvédség 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóalja még az ezredforduló előtt is használta ebben a szerepkörben ezeket a fegyvereket. Visszaemlékezések szerint ez a gyakorlat a mélységi felderítő alakulat 1959-es megszervezésétől kezdve fennállt.

1948 M ismétlő karabélyok szolnoki mélységi felderítő katonák kezében az 1990-es években.

Az 1948 M karabély a rövidebb csőhossz miatt az alaptípusól eltérő irányzékot is kapott. Míg az 1948 M ismétlőpuska tolóirányzékán 2 000 méterig találhatóak beosztások, az 1948 M karabélyon ez a beosztás már csupán 1 000 méter.

Szovjet eredetű 1944 M ismétlőkarabély irányzéka

Baráti Körünk gyűjteményének új darabja egy szovjet eredetű 1944 M Moszin-Nagant ismétlő karabély, mely 1946-ban készült az izsevszki fegyvergyárban. Ehhez hasonló háború utáni gyártású darabok kerültek a Magyar Honvédséghez 1948-ban is.

Szovjet eredetű 1944 M ismétlőkarabély gyártójelei

Összegzés

Az 1948 M puskákat és karabélyokat a magyar gyártású AK-47 gépkarabélyok szorítják ki az 1960-as évek elejétől, amikortól a típus már csak gyakorló fegyverként, illetve távcsöves puskaként, mint rajtámogató fegyver, marad meg a Magyar Néphadsereg arzenáljában az 1970-es évek elejéig, amikor az SZVD Dragunov ebben a szerepkörben is felváltja a fegyvert.

Összességében kijelenthető, hogy elterjedtségük, népszerűségük és politikai hatásuk tekintetében a Moszin-Nagant puskák tekinthetőek a XX. század első felének AK-47 gépkarabélyának, hiszen a kései utódhoz hasonlóan ezek a fegyverek is több, mint 60 ország fegyveres erőiben voltak megtalálhatóak, akár az eredeti szovjet-orosz darabokat, akár helyi másolatokat, variánsokat vesszük figyelembe. A fegyver, vagy helyi megfelelője összesen 36 nagyobb konfliktusban játszott szerepet. Fontos megjegyezni, hogy a bolgár hadsereg és az ukrán belügyminisztérium máig rendszerben tartja a típust, miközben Afganisztánban fegyveres felkelők fegyvertárában bukkan fel újra és újra, így a Moszin-Nagant ismétlőpuska a jövőben is a csataterek egyik állandó szereplője marad.

Magyar vonatkozásban elmondható, hogy az 1948 M fegyvercsalád ezen két tagja meghatározó eleme volt a Magyar Honvédség 1945 és 1951 közti, majd a Magyar Néphadsereg 1951 és 1960 közti arculatának, mint általános lövészfegyver, majd a Kalasnyikov-rendszerű fegyverek elterjedésével fokozatosan háttérbe szorult. A legyártott nagy mennyiség azonban (1955-re 227 176 darab Magyarországon gyártott 1948 M ismétlőpuska állt a raktárakban, havi átlag 5 500 darab ismétlőpuskára elegendő gyártási kapacitással) szükségessé tette a típus alternatív felhasználását. Ennek egyik lehetséges megoldása volt például a mélységi felderítő katonák számára gyakorló fegyverként való kiosztás, természetesen a külföldi export mellett.

Technikai adatok

Források:

- https://en.wikipedia.org/wiki/Mosin%E2%80%93Nagant#History (2020. 04. 04. 11:21)

- http://worldbayonets.com/Bayonet_Identification_Guide/Russia/Russia_2.html (2018-05-30 11:05)

- https://en.wikipedia.org/wiki/7.62%C3%9754mmR#Background (2018-05-30 11:32)

- http://www.mosinnagant.net/global%20mosin%20nagants/Captured-Mosin-Nagants1.asp (2018-05-30 11:52)

https://www.youtube.com/watch?v=YyBtRsFy0D4&feature=youtu.be&t=68&fbclid=IwAR2SLNaKz8rNuE4e4e1k29k2DQm1TTaJEiZrZRHNG5VdZADhh8-giDzpIkU (letöltés ideje: 2020. 04. 02.)

- 48M puska Anyagismeret és Lőutasítás (tervezet) – (Honvédelmi Minisztérium 1949)

- Anyagismeret és Lőutasítás az 1981/30 M. puskához, az 1938 M. és 1944 M. karabélyhoz – (Honvédelmi Minisztérium 1954)

- Kováts Zoltán – Nagy István: Kézi Lőfegyverek (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1986) (pp. 106. – 108.)

- Pap Péter: Erőltetett fegyverzettechnikai fejlesztés 1945 – 1950 (in.: Katonai Logisztika 2013/1. pp. 202 – 215.)

- Dr. Ruszin Romulusz – Dr. Boda József: Levegőből harcba – A magyar katonai ejtőernyőzés története és változó feladatrendszere (Zrínyi Kiadó Budapest, 2012. pp. 81 – 91.)

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban Berkesi Balázs bajtársunk tanulmánya olvasható, melyben részletesen bemutatásra kerül a magyar légimozgékonyságú képesség koncepciójának fejlődéstörténete mellett az ilyen képességgel bíró alakulatok saját története, struktúrája és felszerelése is. Jó szórakozást kívánunk az íráshoz, mely egyben tisztelgés is minden egykor vagy most ilyen alakulatnál szolgáló katona előtt!

Valamivel kompenzálni kell a fegyverek hiányát, és itt jönnek be az emberi tényezők. Tehát! Jobban felkészültnek kell lenni és jobb fizikai állóképességgel kell bírni, a pszichének is jobban a helyén kell lenni, mint úgy általában, és hát az egymásrautaltság, ami lényeges ennél a csapatnál.

Keresztúri László ezredes

 A magyar pegazus
(Magántulajdon)

A második világháború után nagy változások következtek be a légideszant csapatok életében keleten és nyugaton egyaránt. Az ejtőernyős lövészek mellett az 1950-es évek végétől és a 60-as évek elejétől megjelentek a helikopteren szállított gyalogosok is. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen már a 2. világháborúban nagy számban kerültek bevetésre, különösen az angolszász légideszant hadosztályok kötelékében vitorlázó gyalogos csapatok. Több leszálló deszant hadműveletre is sor került, ahol a gyalogosokat szállító repülőgépek landoltak (akár ellenséges tűzben is) repülőtereken, hogy azt elfoglalják, vagy azokról kiindulva feladatokat hajtsanak végre. 1944 augusztusában Nagyváradon a magyar ejtőernyős zászlóalj is sikeres leszálló deszantot hajtott végre, bár ez nem volt tervezett. A repülőtér őrségét akarták eredetileg megerősíteni, de azt már elűzte a román gyalogság, mikor a magyar ejtőernyősöket szállító gépek megérkeztek, így azok erős elhárító tűzben voltak kénytelenek landolni.  Az ellenállással dacolva az ejtőernyősök visszavették az elveszített repülőteret.

A légi gyalogság koncepciója 1939 előtt is létezett, és a háború alatt bebizonyosodott, hogy működőképes. De igazán hatékony alkalmazásra a helikopterek megjelenése adott lehetőséget. A forgószárnyasokkal, sokkal pontosabban és biztonságosabban lehetett csapatokat deszantolni a műveleti területre, mint vitorlázó repülőgépekkel. A nehézfegyverzet kirakása is sokkal könnyebb lett, ami megnövelte a csapatok tűzerejét. A hidegháború proxy konfliktusaiban, mint a vietnámi háború vagy Afganisztán, illetve kisebb összecsapások alkalmával (Grenada 1983-ban, illetve Panama megszállása 1989-ben) a helikopteres gyalogság többször bebizonyította, hogy fontos társa az ejtőernyős lövészeknek.

Felmerülhet a kérdés bennünk, hogy ez idő tájt mi történt nálunk? 1954-ben a Magyar Néphadsereg egyetlen ejtőernyős lövészzászlóalját az akkori haderőátszervezés keretében felszámolták. A döntés mögött feltehetően nem csak politikai okok állhattak. Egyetlen zászlóalj valószínűleg nem lehetett túl hatékony, nagyobb, ezred vagy dandár méretű csapat felállítása pedig túl költségesnek bizonyult volna. Nem feltétlenül az alakulat létszámának növelése lett volna drága, hanem az, hogy több szállító gépre lett volna szükség.  Ne felejtsük, hogy már a háború alatt kiderült, egy kiváló ejtőernyős alakulat jócskán veszíthet a harcértékéből, ha nincs elég szállító kapacitás a légierő birtokában, hogy a csapat minden alegységét a bevetési területre szállítsa. Gondot jelentett továbbá az, hogy a nehézfegyverzet kihelyezését nem tudták megoldani, ami gyengítette a zászlóalj tűzerejét. 1961-62-től a Magyar Néphadsereg feladata egy esetleges európai konfliktus esetén a hazánk területén állomásozó szovjet erők támogatása lett volna, egy nyugati irányú, Ausztrián keresztül, a Pó-völgyéig tartó előrenyomulásban. Valószínűleg erre a feladatra a szovjet erők megfelelő számú és méretű deszant alakulattal rendelkeztek, így az MN kötelékéből továbbra is kimaradtak az ejtőernyős deszant csapatok.

Ejtőernyősök az ’50-es évek elején
(Pénzes Sándor tulajdona)

Bár a hadsereg ejtőernyős szolgálata túlélte az ötvenes évek második félének nagy haderőátszervezési hullámát, és 1959-től megkezdődött a mélységi felderítő századok felállítása, azok teljesen más képességet képviseltek már, így biztosan kijelenthetjük, hogy az ejtőernyős lövész képesség 1954 után eltűnt a Magyar Néphadsereg eszköztárából. Ironikus módon azonban a hidegháború utolsó szakaszában a hadsereg vezetése ráeszmélt, hogy szükség lenne egy deszant alakulatra, ami a mélységi felderítőktől eltérő feladatkörben is alkalmazható. Ekkor viszont már a sokkal pontosabb és egy zászlóalj méretű erő szempontjából jóval hatékonyabb helikopteres megoldás felé fordultak. Az ötlet alapját az adta, hogy 1984-ben létrejött a szolnoki 89. Vegyes szállító repülő ezred, ami már megfelelő technikai hátteret biztosított egy ilyen csapatnak. Az elkövetkező években sikeresen kidolgozásra kerültek a légimozgékonyságú harcászat elvei, majd egy csapat felállítása is megtörtént. 1987-ben a szolnoki Besenyszög úti (Mester úti) laktanyában létrejött az 5. Önálló deszant-roham zászlóalj (MN6540), a Magyar Néphadsereg első és egyetlen légimozgékonyságú zászlóalja.

A csapat természetesen a szovjet mintát követte; az előkészítő munkában a Szovjet hadsereg egyik ezredese is részt vett. A csapat szervezetébe négy deszant-roham század (3 lövész és egy 82mm-es aknavető szakasz), egy páncéltörő üteg (feltehetően SzPG-9 állványos gránátvetőkkel), egy 120 mm-es nehéz aknavetőüteg, egy híradó század, illetve egy kiszolgáló század és a zászlóalj törzse tartozott. Az aknavetők mellett a lövészszakaszokat lángszórókkal is ellátták, amik nagyban megnövelték az alegységek ütőképességét helységharcban. Érdekesség, hogy fényképek tanúsága szerint a Magyar Néphadsereg talán egyetlen alakulata volt, amit az új Ak-63D gépkarabélyokkal szereltek fel.

A nagy tűzerőre azért volt szükség, mert a zászlóalj fő feladata háború esetén ellenséges hadosztály vezetési pontok, atomeszközök indítóplatformjainak rombolása, valamint egyéb ellenséges objektumok elfoglalása és tartása lett volna. Megközelítőleg 50-60 km-es szállítást követően maximum 8-10 km mélységben kívánták bevetni a csapatot. Ez azért volt fontos, mert ez volt az a bevetési mélység, ahol még lehetett azzal számolni, hogy a zászlóaljat időben fel tudta volna menteni az előrenyomuló főerő.

1988-ra a zászlóalj elérte a teljes feltöltöttséget, és az utolsó nagy Varsói Szerződés hadgyakorlaton, a „Barátság 88”-on bevetésre is került. Sári-Dabas-Táborfalva térségben, a csapat három százada (illetve egy századot tartalékban hagytak) helikopterekkel került kihelyezésre és imitált tömegpusztító fegyver indítóállások rombolását gyakorolták.

Bár hadgyakorlat megmutatta a zászlóalj létjogosultságát, az 1989-es évvel beálló politikai változások azt megkérdőjelezték. Az 1990-es „Gerecse” fedőnevű átszervezés során a csapatot felszámolták, mert a Magyar Köztársaság új védelmi stratégiájába nem illet egy ilyen offenzív alakulat. Azt, hogy ez mennyire rossz döntés volt, 1991 őszén a horvátországi háború eszkalálódása bebizonyította. Bars bombázása után az MH-t (különösen a 2. Gépesített Hadtestet, majd Katonai Kerületparancsnokságot, amit a horvát-magyar határra rendeltek) és a BM Határőrséget mozgósították, és ugyan sikeresen lezárták a határt, kiderült, hogy az azon átszivárgó kis fegyveres csoportok elfogására a nagy gépesített lövészdandárok túl lassúnak és nagynak bizonyultak. Egy légimozgékonyságú csapat sokkal hatékonyabb lett volna, de azt már felszámolták. A honvédség részvétele a határ megerősítésben 1992 tavaszáig, a horvát háború időleges „elcsendesedéséig” eltartott (a háború csak 1995-ben ért véget), miden szervező munka csak ez után kezdődhetett. Az észlelt problémák nyomán, jobb híján a felderítő zászlóaljak mélységi felderítő alegységeinek kellett egy különleges „kettős rendeltetésű” szakaszt kiállítaniuk, amit szükség esetén lövész feladatokra is be lehetett vetni. A szolnoki 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóaljnál is így tettek. 1992. február végén két lövész alegység felállításába kezdtek, amelyek személyi állományát az F és K századokból válogatták össze. Érdekesség, hogy ezeket az alegységeket speciális, csapatpróbára szánt gyakorló ruházattal és málhamellényekkel látták el, továbbá feltétezéseim szerint a felszámolt 5. zászlóaljtól „megörökölték” az Ak-63D gépkarabélyokat is. A katonák egy kísérleti jellegű, légimozgékonyságú-lövész kiképzést kaptak. Visszaemlékezések szerint ezért kezdetben nem lelkesedtek a mélységi felderítők, azonban a közös felkészülés alatt nagyon jól belejöttek az új feladatukba. Más alakulatoktól is érkeztek hivatásos katonák az alegységhez, főleg kiképzési célból. 1992 májusában egy látványos hadgyakorlattal zárták le a kiképzést, amin a BLFZ mellett a többi négy felderítő zászlóalj kettős rendeletetésű szakasza is részt vett. A felső vezetés láthatta a potenciált egy ilyen alakulatban, ezért annak fejlesztésébe fogott.

Az MH 34.BLFZ Kettős rendeletetésű alegysége
(Vitéz Kiss Zsolt tulajdona)

 Augusztus folyamán már újoncokat vonultattak az új alegység állományába, és 1992. szeptember 1-én létrejött az 1. Légimozgékonyságú század, amin belül egy támogató szakasz is felállításra került. Az utóbbi alegység SzPG-9 állványos gránátvetőkkel (hátrasiklás nélküli löveg) került felszerelésre. Ez az alegység 1993 júniusában egy látványos, Várpalota-Tés térségében megtartott harcászati gyakorlat keretében bemutatkozott a magyar közvélemény előtt. A század gyorsabb mozgását biztosítandó, légi szállításra alkalmassá tett UAZ 469-es terepjárókkal kerültek felszerelésre, amiket a Mi-8-as helikopterekbe lehetett málházni. Érdekesség, hogy a kocsikat, különleges, a 2. világháborúban alkalmazott német álcafestéssel látták el, ami nagyon jól megállta a helyét a próbákon.

Egy új légimozgékonyságú erő volt születőben. Azonban az 5. deszant-roham zászlóaljjal szemben egy kizárólag védelmi feladatokra bevehető, gyorsreagálású erőről lehetett már csak szó. Egy olyan csapatról, ami az ország területén belül bárhol bevethető és feladatát nagyfokú önállósággal hajthatja végre. A korábbi szovjet harcászati elvek helyére a Magyar Köztársaság nyugati integrációjával és NATO csatlakozási törekvéseivel összhangban, nyugati eredetű elgondolások kerültek.

1993 márciusában a 34. BLFZ 2. felkészítő részleg bázisán létrehozták a légimozgékonyságú zászlóalj előkészítő törzsét, valamint egy kiképző századot. Szeptember 1-én létrejött az MH 88. Légimozgékonyságú Zászlóalj. A csapat a ceglédi 3. Katonai Kerület, később Gépesített Hadosztályparancsokság alárendeltségében működött, annak 2000-ben bekövetkezett felszámolásáig. A csapat feladatai válsághelyzet esetén a határszakaszok gyors lezárása, fontos terepszakaszok, illetve területek biztosítása, ellenséges fegyveres csoportok felkutatása és elfogása, fontos épületek őrzésének megerősítése, valamint ipari katasztrófák, továbbá terrortámadások következményeinek felszámolása lettek. Háború esetén pedig az ellenség harcászati vagy közeli hadműveleti mélységeiben lévő objektumainak rombolása vagy elfoglalása (vezetési pontok, repülőterek, utánpótlási vonalak, stb.), a védelemben keletkezett rések gyors lezárása, ellentámadások támogatása, ellenséges légideszantok felszámolása, harci kutató-mentő feladatok végrehajtása és így tovább. Már 1993 körül körvonalazódott, hogy az alakulat béketámogató szerepkörben is alkalmazható, valamint humanitárius feladatokra szükség esetén bevethető.

Az 1993-as alakuláskor a következő alegységek tartoztak a zászlóalj parancsnoksága, valamint törzse alá: az 1. légimozgékonyságú század és a Kiképző század. A 2. és 3. légimozgékonyságú századot csak „M” (mozgósítás) esetén akarták feltölteni. A korábbi támogató szakaszból, Támogató század lett, ami három alegységből állt: Egy vegyes páncéltörő szakasz (SzPG-9 állványos gránátvetőkkel, 9K111 Fagot irányított páncéltörő rakétakomplexumokkal felszerelve), egy aknavető szakasz (82mm-es aknavetőkkel) és légvédelmi rakéta (közkedvelt nevén „LÉRAK”) szakasz, amit SZTRELA-2 vállról indítható rakétákkal láttak el. A biztosító alegységek ekkor a Híradó szakasz, Komendáns szakasz, Műszaki szakasz, Vegyi-sugár felderítő szakasz volt, valamint egy csak békeidőben fenntartott Csapat hírközpont is rendelkezésre állt. A zászlóalj ekkor még nem rendelkezett önálló felderítő alegységgel.

Kirakás
(Csurilla Imre tulajdona)

1994. június 27-én Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság akkori elnöke csapatzászlót adományozott a zászlóaljnak. Szinte már a kezdetektől arra törekedett a zászlóalj vezetése, hogy minél több szerződéses katonát tartson meg a csapat, amit az elkövetkező években többször hangsúlyoztak is. A haderő átalakításában, a korábbi tömeghadseregből, profi hivatásos haderővé való átállásban a 88. LMZ oroszlánrészt vállalt, amit az elkövetkező években kiválóan végre is hajtott.

Úton a század
(Magánfelajánlás)

Az elkövetkező pár év nem sok változást hozott a zászlóaljnak, viszont 1996. március 1-én a haderő reform keretében a MH 88. Légimozgékonyságú zászlóaljat, MH 88. Gyorsreagálású Zászlóaljjá szervezték át. A megalakulás óta használt Mester úti laktanyából a Thököly úti (korábbi Rékasi úti) laktanyába költözött át a csapat és a MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóaljjal került szomszédságba. Az átszervezés komolyan érintette a zászlóalj létszámát, ami a korábbi 488-ról, 650 főre növekedett. Az 1. Gyorsreagálású század (korábbi 1. LM század) mellé felállt a 2. GYR század (amit előszeretettel hívtak „gladiátor képző”-nek), és a kiképző századból a 3. GYR század lett. Érdekesség, hogy a 2. század lett a Magyar Honvédség egyik legelső (hanem az első) teljes egészében szerződéses és hivatásos állományú alegysége. A 3. század megtartotta a kiképző század képességét is. További érdekesség volt, hogy a zászlóalj Felderítő, Vegyi-sugár felderítő és Műszaki szakaszát, az úgynevezett Harcbiztosító Század parancsoksága alá rendelték (ezt a katonák gyakran HBO századnak rövidítették és úgy ejtették, mint a híres kábeltévé csatorna nevét). Ez az alegység szinte teljes egészében ejtőernyős beosztású katonákból állt. Műszaki szakasza képviselte a zászlóalj „vízen járó” képességét is, ami a búvárszolgálatot és a különleges átkelő rajt jelentette.

A Harcbiztosító Század nem hivatalos karjelzése (1997-98-tól)
(Magántulajdon)

A szerződéses katonák száma 1996-ban 250-re nőtt és az elkövetkező években a harcoló (végrehajtó) alegységekben már szinte csak ők szolgáltak, de sorkatonák egészen 2004-ig megfordultak a zászlóalj kötelékében. 1998 folyamán a Támogató század SzPG-9-es gránátvetőit Metisz II. irányított páncéltörő rakétákra kellett lecserélni, amiknek rendszerbeállító lövészetét a zászlóalj önállóan hajtott végre. Visszaemlékezések és a Magyar Televízió felvételei szerint a támogató alegység két darab szovjet gyártmányú 2B9 Vasilek öntöltő aknavetővel is rendelkezett, amiket a zászlóalj anyagi-technikai szolgálata még módosított is. A tervek szerint a Honvédség többet is vásárolt volna a zászlóalj számára, de az általános költségvetési megszorítások miatt erre végül nem került sor. Viszont 1996-tól a Támogató század, Vegyes páncéltörő szakaszának 1. Támogató csoportjában 12,7 mm-es Gepárd rombolópuskát is rendszeresítettek.  

Eddigre a zászlóalj minden harcoló alegységét és a speciális Harcbiztosító Századot is ellátták módosított UAZ terepjárókkal is.

Terepen
(Földi Zoltán tulajdona)

A 90-es évek második fele rendkívül mozgalmas volt a 88-as számára. Nem csak a belső változások miatt, de 1996-ban a budapesti BEKK (Béketámogató Kiképző Központ) felszámolást követően bizonyos részei a zászlóaljba kerültek beépítésre, és így a 88. folytatta a békefenntartók felkészítését. A zászlóalj szerződéses és hivatásos állományának jelentős része maga is több misszióban szolgált. Ezek közül a legfontosabbak ciprusi UNFICYP és a sínai MFO (római központú, ENSZ-től független) missziók voltak. A zászlóalj rengeteg tapasztalatra tett szert a nemzetközi békefenntartó műveltekben valamint különböző NATO békepartnerségi gyakorlatokon, mint például a hazánkban végrehajtott Delta 97’, az 1998-as Strong Resolve ’98 Portugáliában, az év szeptemberében megrendezett macedóniai Békepartnerségi gyakorlaton a Cooperativ Best Effort-on. Azt sem szabad elfelednünk, hogy a délszláv háború elhúzódása miatt a zászlóalj elég gyakran élt át harckészültségeket. Az 1999-ben megindult KFOR misszióban is számtalan 88-as katona fordult meg.

Macedónia 1998
(Nagy László tulajdona)

További változás volt 2000 folyamán a 4. manőver század felállítása (személy állományát a 3. GYR század biztosította, így a 3. századot csak M esetén töltötték volna fel újra), aminek mozgatására később Hódmezővásárhelyről BTR-80-as páncélozott szállító harcjárműveket hoztak a szolnoki helyőrségbe. A járművek átvételére 2001 márciusában került sor.

A 4. század nem hivatalos karjelzése (2000-es évek eleje)
(Magántulajdon)

Az átszervezések mögött egy sokkal nagyobb terv körvonalazódott. 2000. október 1-től a 88. Gyorsreagálású Zászlóalj átszervezésre került (ismét) és az MH 1. Könnyű Vegyes Ezred hadrendi megnevezést kapta. A létszám 1028-ról 2004-ig 1167 főre emelkedett. Változást jelentett a BTR-el felszerelt 5. század felállítása.  Az utóbbi alegységet nem töltötték fel, csak a század törzsét, illetve az 1. szakasz parancsnoki állományát, hogy a 4. század újoncai számára szakalapozó képzést végezzen. A Támogató századot, mint önálló alegységet felszámolták és három szakaszát a 2. GYR századhoz rendelték (ezt hívták „nagy” 2. századnak). A megnövekedett létszám miatt felállításra kerültek helyőrség támogató alegységek is. A Harcbiztosító század alárendeltségében működő felderítő alegységet is kivették a század irányítása alól és önálló Felderítő századdá fejlesztették. 2000. október 1-én létrehozták (az ezred részeként) a Magyar Honvédség Béketámogató Kiképző Központot (MH BTKK), és a Könnyű Vegyes tovább folytatta a békefenntartók felkészítését.

2001 folyamán az alapító 1. századot elkezdték átszervezni ejtőernyős mozgékonyságúvá. A század állománya orvosi alkalmassági vizsgálatokon vett részt. Akik vállalták az ugrást, a században maradtak, még akik nem, illetve nem feleltek meg a kritériumoknak, a 2. és 3. GYR századba vezényelték át. Így 1954 után újra működött egy ejtőernyős lövész alegység a Magyar Honvédségben.

A 2000 utáni időszak volt egyértelműen a csapat csúcsidőszaka. Problémát jelentett azonban, hogy a BTR-ek légi szállítását nem tudták megoldani, mert a rendelkezésre álló AN-26-os gépek nem voltak alkalmasak ilyen feladatra. A 2001-ben megtartott Lariat Response és a 2002-es Hungarian Response hadgyakorlatokon az ezred C-17-es szállítógépekbe sikeresen málházott BTR-eket, azonban a C-130 Herculesekbe ez a feladat megoldhatatlannak bizonyult. A járművek kialakításból és a rámpa emelkedési szögéből fakadóan málházás közben a BTR-ek megrongálhatták volna a gép szerkezetét.

2003-ban és 2004-ben a Magyar Honvédség iraki és afganisztáni szerepvállalásában az 1. KVE óriási szerepet játszott. Az iraki háborúba az ezred egy századot küldött, aminek része volt egy ejtőernyős beosztású katonákból álló szakasz is, ami egy fontos objektum védelmét látta el. A század szállítmánykísérési feladatokat hajtott végre. 2004. június 17-én az ezred 4. századának katonája, Nagy Richárd szakaszvezető Al-Hillahtól hetven kilométerre egy útkereszteződésben, rögtönzött robbanószerkezet detonációja következtében hősi halált halt. Ő volt második világháború után az első magyar katona, aki tényleges harcfeladat végrehajtása közben vesztette életét. A 88-as a mai napig hűen őrzi nevét, ahogy az NKE (a korábbi Zrínyi Akadémia) udvarán felállított békefenntartó misszióban életüket veszített katonák emlékművére az ő neve is felkerült. 

2004-ben azonban egy újabb átszervezés következett be, ami már egyértelműen negatívan érintette a csapatot. A honvédelmi költségvetés újabb megszorítása következtében, valamint amiatt, hogy 2003-ra nyilvánvalóvá vált a hadsereg légi szállító képessége fejlesztésének elmaradása, az MH 1. Könnyű Vegyes Ezredét újra zászlóaljjá szervezték át és a tatai MH 25. Klapka György Lövészdandár alárendeltségébe helyezték. 2004. szeptember 1-től 25/88. Könnyű Vegyes Zászlójaként folytatta tovább a csapat, aminek létszáma 1045 főre csökkent. A zászlóalj talán legnehezebb időszaka következett. A 4. GYR századot teljesen felszámolták (helyét a 3. század vette át), ahogy a Felderítő századot is. A 2. GYR századtól elvették a támogató elemeket és azokból, illetve a megmaradt felderítő-műszaki alegységekből létrehozták a Harctámogató századot. Az MH BTKK is önállósodott és kikerült a zászlóalj alól. Részben véget ért az 1996 óta tartó hagyomány. Nagy gondot jelentett továbbá a kipróbált, tapasztalt szerződéses állomány kiáramlása. Sok, a 90-es évek óta szolgáló szerződéses altiszt és tisztes szerelt le vagy folytatta más alakulatoknál. Szinte jelképe lehetne ennek az időszaknak az, hogy a zászlóalj a Thököli úti laktanyából a helikopterbázisra diszlokált. Nem sokkal előttük a 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj is végrehajtotta ezt.

Idővel a zászlóalj újra talpra állt és folytatta a magas fokú szakmai munkát. 2015 márciusában újra önálló (ÖHP közvetlen) státuszt kapott, csak azért, hogy 2016. január 1-étől az MH 2. Különleges Rendeltetésű Ezred (2018. január 1-től dandár) parancsnoksága alá kerüljön (a 34. KMZ-el együtt).

Talán ez az egyetlen alakulat a magyar hadtörténetben, amit ennyiszer átszerveztek, vagy magasabb parancsnokság alá rendeltek. A csapat mögött rengeteg munka, küzdelem, keserűség és győzelem áll, és véleményem szerint, ha már nem is önállóan, de tovább viszik az 1987-ben, vagy ha úgy vesszük a (34. KMZ-vel közösen) az 1938-ban megkezdett utat, és magyar légimozgékonyságú-ejtőernyős lövészgyalogság képességét a jövőben is képviselni fogják.

Ejtőernyős nap 2017

BEVETÉSRE KÉSZ!

- Berkesi Balázs -

Források:

Turcsányi Károly- Hegedűs Ernő: A légideszant II., Ejtőernyős-, helikopteres,- és repülőgépes deszantok a modernkori hadviselésben (1945-2010), Puedlo Kiadó 2010.

Somkutas Róbert: Álcaruhában, Fejezetek a hadműveleti-harcászati és csapatfelderítés történetéből (1945-2000)

https://nava.hu/id/02930_1993/

https://nava.hu/id/02784_1992/

https://www.honvedelem.hu/cikk/51640

https://nava.hu/id/03188_1996/

https://honvedelem.hu/szervezet/Mhbtkk

https://honvedelem.hu/cikk/15414/a-h%C3%B5si-halottra-emlekeztek

Magyar Honvéd 9. évfolyam, 15. szám, 1998

Magyar Honvéd 9. évfolyam, 9. szám, 1998

Veteránok visszaemlékezései

Kedves Barátaink!

 Baráti Körünk elsődleges feladata a magyar ejtőernyős és felderítő katonai hagyományok megőrzése, melynek keretében a statikus kiállítások, dinamikus bemutatók mellett szomorú, mégis megtisztelő kötelességünk a tisztelgés azok előtt az ejtőernyős bajtársak előtt, akik már az égi kötelékben szolgálnak. Halott bajtársaink emlékét 2016 óta egy régi ejtőernyős hagyományt felelevenítve Halottak Napján őrizzük azáltal, hogy minden évben kiválasztunk egy-egy ejtőernyős sírt, ahol nyitástól zárásig hagyományőrző díszőrség áll. 2016-ban vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy, posztumusz alezredes sírjánál kezdtük meg ezt a munkát, amit 2017-ben, együttműködésben az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandárral két nap alatt, három helyszínen hajtottunk végre.

Baráti Körünk díszőrei Hajdúszoboszlón

Szolnokon, az MH 86. Helikopterbázison található Ejtőernyős Emlékfalnál, valamint Bertalan Árpád Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található sírja mellett álltak a jogutód alakulat, és a hagyományőrzők díszőrei október 31-én, míg november 1-én Hajdúszoboszlón, Hüse Károly ejtőernyős százados, posztumusz őrnagy sírjánál teljesítettünk egész napos díszőrséget. Ekkor tudatosult bennünk a tény: Hüse Károly halálának 40. évfordulója egybeesik a magyar katonai ejtőernyőzés 100. emlékévével, így fontos mérföldköve lesz a 2018-as év zsúfolt programjának.

A felkészülést 2018 legelején kezdtük meg, engedélyt kérve Hüse Károly legközelebbi hozzátartozóitól arra, hogy hagyományőrzőink koszorúzással, díszőrséggel tiszteleghessenek az ejtőernyős legenda emléke előtt. Hüse Károly fiai nagy örömünkre köszönettel engedélyüket adták a tervhez, így a következő feladatot a szükséges engedélyek beszerzése jelentette. Nagy szerencsénkre a hajdúszoboszlói köztemető munkatársai szintén pozitívan fogadták kezdeményezésünket, külön köszönet illeti a hajdúszoboszlói köztemető részéről Hüse Ilonát, aki megkeresésünkre hivatalból visszajelzést küldött.

Felállított díszőrök Hüse Károly sírjánál

Díszőreink az évek során összegyűlt tapasztalattal határozták meg a feladatot, öltözetet és a díszőrség összeállítását. Sajnos a tervekkel ellentétben nem a zöld 1965M ejtőernyős gyakorlók másolataiban állhattunk a sír mellé, mivel azok időre nem készültek el, így Baráti Körünk alapvető gyakorló ruházata, az 1987M ejtőernyős gyakorló került meghatározásra, természetesen fehér derékszíjjal, fehér kesztyűvel és ejtőernyős barettsapkával.

Miután mindenki tisztában volt a feladataival, megkezdődött a partner-szervezetek felkeresése, egyeztetés céljából. A Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége, és az Ejtőernyősök Szolnoki Szervezete jelezte, hogy a Magyar Honvédséggel közösen 2018. május 25-én, pénteken kerül sor a megemlékezésükre, így hagyományőrzőink feladata az eredetileg tervezett 26-i megemlékezés végrehajtása lett.

Az emlékezés koszorújának elhelyezése

Baráti Körünk négy fővel hajtotta végre a feladatot jó hangulatú vonatút után. A sír szemrevételezésekor nagy örömmel láttuk a megemlékezés koszorúit, melyeket a Magyar Honvédség különböző szervezetei és veteránszervezetek helyeztek el a síron.

Díszőreink a Baráti Kör koszorújának elhelyezését követően még egy órán át teljesítették feladatukat a sírnál, így is tisztelegve Hüse Károly ejtőernyős százados, posztumusz őrnagy élete és emléke előtt, melynek üzenete az emberséges szolgálat, a személyes példamutatás, a professzionalizmus és az áldozatvállalás kell, hogy legyen. Emlékét kegyelettel megőrizzük!

További képek a megemlékezésről ITT láthatóak

Tisztelgés a hősi halott bajtárs emléke előtt

Források:

- https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%BCse_K%C3%A1roly

Képek Forrása:

- Baráti Kör Archív

Kedves Barátaink!

Már megszokott lehet, hogy blogunk foglalkozik fegyverbemutatókkal is, hiszen hagyományőrző tevékenységünk során ezek az eszközök képezik (természetesen hatástalanítva) a legnagyobb érdeklődés tárgyát veterán katonák, civil érdeklődők, és a fiatalok körében egyaránt. Az AMD-65 géppisztoly/gépkarabély, valamint az RPD golyószóró bemutatása után most azonban az atomháborús Hidegháború kora után a II. világháború vészterhes napjaiba tekintünk vissza, amikor a Karabiner 98 kurz ismétlőpuskák (röviden csak Kar. 98k) uralták a csatateret a keleti fronton, és nyugaton egyaránt.

Karabiner Kar. 98k ismétlőpuska Baráti Körünk gyűjteményéből

Az 1935-ben rendszeresített fegyver igen gazdag történelmi múltra tekinthetett vissza születésekor is, hiszen az I. világháború harctéri tapasztalatait ötvözték a már kiforrott Mauser-rendszerrel, azaz a forgó tolózáras, központi gyújtású lőszerhez tervezett, több darab szerelt lőszert befogadó középágy-táras rendszerrel, mely a 19. század végén forradalmi „gyorstüzelő” fegyvernek számított a korábbi elöltöltős, és gyútűs rendszerekhez képest.

 Természetesen nem a Mauser-testvérek (Paul és Wilhelm Mauser) voltak az egyedüliek akiknek ez a műszaki megoldás eszükbe jutott, ám ők voltak az egyedüliek, akik a fegyver mellé saját lőszert is terveztek, és gyártottak, ez pedig, valamint a minőségi alapanyagok felhasználása, monopolhelyzetbe hozta a testvéreket. Ilyen háttérrel könnyű volt valóban minden résztvevő számára előnyös állami megrendelésekhez jutni.

Cikkünk főszereplője azonban nem egy egyszerű lábjegyzet a Mauser-cég történetében, hanem talán egyik legismertebb termékük, hiszen filmek, és videojátékok tucatjai „foglalkoztatták” a legendás fegyvert, nem is beszélve a spanyol polgárháborútól kezdve a délszláv háborúkon át a mai fegyveres harcokig bezárólag számos konfliktust.

A fegyver zárszerkezete

A Mauser Karabiner 98 kurz, azaz a Mauser cég 98-as karabélyának „rövid” változata 1935-ben robbant be a köztudatba, mint a Wehrmacht, azaz a hitleri Németország hadseregének általános egyéni lőfegyvere, és ezzel a kilenc fős lövészrajok legelterjedtebb tűzfegyvere. A fegyverhez rendszeresített 7.92×57mm Mauser lőszer ma is kedvelt vadászpuska-lőszer, ám a két világháború között olyan országok hadseregei rendszeresítették, mint például Spanyolország, Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia, vagy Lengyelország. Érdekes módon ezek az országok mind-mind kapcsolatba kerültek valamilyen módon Németországgal is, de ez inkább a történelem iróniája lehet, mint a rendszeresített puskalőszer hatása.

Az alap fegyver öt töltény befogadására képes puska, melynek íves csapóirányzéka 2 000 méterig kalibrált, ám a célzott lőtávolság nem haladja meg az 500 métert. A puskára kisebb módosításokkal távcső is szerelhető, megduplázva ezzel a célzott lőtávolságot is.

Íves csapóirányzék

A puskába a forgó tolózár teljes elfordítása, és hátrahúzása után lehet betölteni egyesével, vagy egy töltőléc segítségével az öt darab lőszert, majd a zár előretolásával, és teljes elfordításával tehető tűzkésszé. A zárszerkezet mögött található nagyméretű biztosító teszi lehetővé a fegyver töltött állapotban való biztonságos hordozását is. Amennyiben a biztosítókar balra néz, a fegyver tűzkész, az elsütő billentyű elhúzása után megtörténik a lövés. Az üres töltényhüvelyt a forgó tolózár fentebb leírt működtetése üríti a fegyverből, majd az előretolás tölti csőre, és reteszeli újra a puskát, amit így minden lövés után manuálisan kell felhúzni.

Az 1941-es gyártású, immár hatástalanított darab nyitott töltényűrrel

A fegyverhez rendszeresítésre került egy szurony is, melyet a cső alá rögzítve a katona a közelharcban, vagy a lőszerkészlet kifogyta után is használható harceszközt kapott.

Magyra vonatkozása az eszközöknek a II. világháború vége kapcsán, pont az ejtőernyőseink történetében van, ugyanis az 1944. október 17-én Pápán felállított II. ejtőernyős zászlóalj katonáit az alapkiképzés után, frontra indulásuk során ilyen német eredetű fegyverekkel szerelték fel, csupán géppisztolyaik, és kézigránátjaik egy része maradt magyar eredetű. A II. zászlóalj katonái (jellemzően fiatal levente-ejtőernyősök) magyar puskáikat az ekkor felállításra kerülő ejtőernyős pótzászlóalj tagjainak adták le, ugyanis a helyőrségben nem akadt elég fegyver az elvonuló alakulat, és a kiképzésre váró újoncok együttes felszerelésére.

Első szíjakasztó a puskaszíj számára

A német fegyverek bevezetése egyszerre volt áldás, és átok, hiszen a magyar ejtőernyősök nem ismerték ezeknek az eszközöknek a helyes használatát, ám lőszer-utánpótlásuk német alárendeltségben harcolva könnyebben megoldott volt. A frontra kiérkezett zászlóalj parancsnoka, Ugron István százados erélyes fellépésének köszönhetően három napot kapott az új fegyverzet megismerésére, valamint a német parancsnokság 40 német altisztet is a rendelkezésükre bocsájtott, akik segítettek a magyar ejtőernyősöknek megismerni az új fegyverek kezelését, karbantartását. A II. ejtőernyős zászlóalj így a magyar haderőben kirívó módon német Kar. 98k puskákkal felfegyverezve harcolta végig fennállásának három hónapját Csepeltől Ipolyszalkáig.

Eddigi kutatásaink alapján ez az egyetlen olyan magyar alakulat, melyet teljes egészében ilyen típusú fegyverekkel szereltek fel, míg a háború végén egyéni beszerzésekre akadt példa Budapest ostroma kapcsán is például az 1. Egyetemi Rohamzászlóalj esetében is.

A fegyver tusában elhelyezett foglalat a szétszerelés során jött jól

A típus sikertörténete nem zárult le a II. világháborúval, hiszen a fegyverpiacot elárasztotta a közel 8 000 000 legyártott darab özöne. Felfegyverkezett belőle az ekkor születő Izrael Állam is, természetesen a horogkeresztes beütőket gondosan kiköszörülve, valamint a Szovjetunió által támogatott kommunista gerillaszervezeteknek is jutott az egykori „fasiszta fegyverekből”, így kaptak az amerikaiak ellen harcoló Vietkong tagjai is zsákmányanyagból származó, szovjet támogatásként érkező darabokat.

A Kar. 98k a fegyveres erőknél mára egyedül a különféle díszelgő alakulatoknál rendszeresített fegyver, mint például a német Bundeswehr „Wachbataillon” alakulata, azaz a német hadsereg jelenlegi díszelgő egysége is ilyen, még a II. világháború alatt gyártott darabokat használ. Érdekes adalék, hogy sokáig az eredeti, sasos-horogkeresztes birodalmi átvevőbeütők is megtalálhatóak voltak a fegyvereken, ám egy politikai botrányt követően mindet eltüntették a díszalakulat által használt darabokról.

Célra tartott Mauser Kar. 98k hadipuska

Források:
- Kováts Zoltán – Nagy István: Kézi Lőfegyverek (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1986)
- https://en.wikipedia.org/wiki/Karabiner_98k
- https://en.wikipedia.org/wiki/Mauser
- https://en.wikipedia.org/wiki/7.92%C3%9757mm_Mauser

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Húsvét idején érkezett meg hozzánk az alább közölt visszaemlékezés, melyet a II. világháborúban Pápán szolgált ejtőernyős katona, Keresztúri-Tóth Antal lánya, Erdődiné Zsuzsanna Lídia vetett papírra. Jó szórakozást kívánunk az íráshoz és köszönjük a megosztását!

Édesapám, Keresztúri-Tóth Antal 1919. április 12-én Szentesen jött a világra református család tizenegyedik gyermekeként. Jó kötésű, erős fizikumú, középmagas termetű legény volt.

Keresztúri-Tóth Antal kitüntetéseivel

Apja Kereszttúri-Tóth Sándor, édesanyja Gyarmati Lídia.

Édesanyja korai elvesztése után két idősebb testvére Sándor (népfelkelő tüzér volt a Nagy Háborúban a 697. sz. Bronz Vitézségi Érem tulajdonosa) és Mihály volt a segítője, hogy szakmát tanuljon.

Az 1939. július 15-i Szentesi Naplóban szerepel a neve, bronz oklevelet kapott, mint hentes tanuló. Ezekről az évekről úgy emlékezett, sok marhahúst és velős csontot ettek, mert ha véres volt a tüdő, akkor nem vette át a sakter.

Ugyanez év szeptemberében „Hentes és Mészáros” segédlevelet állítottak ki a nevére.

A következő hónapokban megöregítik egy évvel, tényleges katonának vonul, a Magyar Királyi 1. Honvéd Ejtőernyős Zászlóaljhoz.

Keresztúri-Tóth Antal a jobb oldalon

Elmondása szerint, az ejtőernyősöknél a síelést (Kárpátokban) és minden lehetséges fegyver, harci jármű használatát, az elsősegélynyújtást, sebkötözést is megtanították számukra. A sebkezelést, kötözést a későbbiekben 80 évesen is remekül alkalmazta.

Mikor Közép-Európában utazgattunk, Ő mindig emlékezett, hogy ezt már fentről látta. A repülőgépek hangját ismerte.

Mesélte, Lengyelországban megszavazták, hogy az ott élő gyerekeknek adják az ellátmányukat, mert nem volt élelme a lakosságnak, ők pedig emelt kalóriájú élelmezést kaptak.

Bevetés előtt inkább bort ittak, mert a pálinka egy idő után megfagyasztotta őket, mintsem melegen tartsa.

1943. április 7-i Honvédségi Közlönyben megkapja a Magyar Bronz Vitézségi Érmet.

Ezt valószínű sebesülése után, amely valahol az orosz fronton történt.

Bal alsó lábszára tele volt aknaszilánkokkal, amelyek több évtized alatt betokosodtak az érfalba később, ez miatt és a cigaretta miatt, 1999-ben térd fölött amputálni kellett a bal lábát.

Elmesélése szerint 7-szer ugrott 8-900 méterről.

Ejtőernyős gyakorlóugrás

Sebesülés után Pápára került, ahol „áldott kezű” apácák ápolták.

1943-44-ben tartalékos szolgálatot lát el, ebben az időben sokat járt a Pápai laktanya és a budai vár között, mint futár. 1944. december 24-én Debrecen környékén esett hadifogságba.

1945 – 1946-ban mint szakaszvezető, először vasutat épített, később a Szeged-Budapest vonalon vonatkísérő volt és látta amint a markecoló orosz katonákat a parancsnokuk ott helyben főbe lőtte. (Később a 60-as évek elején a szegedi szovjet parancsnoknak odaadta a húsvéti sonkánkat, anyai nagyanyám soha nem felejtette el neki.) 

Mikor vonatkísérő lett Szegeden, az Apáca utcában kvártélyozták el, így ismerkedett meg édesanyámmal, Gál Mária Margit Erzsébettel, majd házasságot kötöttek 1946. március 5-én.

Ekkor még megvolt az ejtőernyős egyenruhája és abban nősül fénykép nem készült, mert édesanyám több hónapos viselős volt. 1946. június 26-án megszületett fiú gyermeke, Attila. Megpróbáltak hentesüzletet nyitni, de nem sikerült. Nem kapta meg az iparjogot.

Ejtőernyős ugrásra készen

Így kolbászt, hurkát készítettek és vásároztak Szegeden és környékén. Dolgozik a apácákkal, disznót, marhát vágott nekik, azt dolgozták fel együtt a zárda konyháján.

A rend megszűnte után még a 60-as években meglátogattuk a Nővéreket Debrecenben.

Alsóvároson, sok disznó nyikkanás nélkül hagyta el földi életét. Mire a finánc felébredt, a disznóságok már „jó helyen” voltak. Nem egy borjú neki köszönhette az életét, mert megfordította a kisborjút a tehénben.

1946. november 19-én hentes és mészáros mester lett.

A téli hónapokban embereket fogadott és napi szinten több disznót levágtak és feldolgoztak a megrendelőknek. Minden eszköze, gépe megvolt hozzá.

Egyik Nagypénteken hajnalban kiment, leszúrt több disznót az ólban.Ezután bement a műhelybe a perzselő emberhez. Kimentek, hogy kihúzzák a jószágokat az udvarra és azt látják, hogy a leszúrt állatok körben a fal körül járkáltak. Újra kellett szúrni őket.

Attól kezdve Nagypénteken soha nem dolgozott.

Ejtőernyős katonák kiképzésen

1950 júniusában Ő nyitotta meg a Szegedi Kiskereskedelmi Vállalat első Hús és Hentesáru boltját. Nyugdíjba vonulásáig és utána is pár évig a vállalat dolgozója volt.

1946 és ’60 között nagy baráti társaságuk volt, rendszeresen találkoztak, vacsoráztak, húzatják a cigánnyal, focimeccsre jártak, fogadásokat kötöttek. Pl.: Beengedik-e őket papucsba a Hágiba?

Csizmában járt a 60-as évek végéig. Úgy csináltatta bőrből saját kaptafára.

Kocsmás ivó lett, a barátok kellettek, együtt ittak Hunyadvári István ejtőernyős kiképzővel, akivel még Pápáról ismerték egymást és apám utolsó napjáig jóban voltak. (Hunyadvári István 1920. Alpár, Soros Teréz - 671 ht. eje őrmester 1944. május 24-ei, 23. számú Honvédségi Közlönyben kapta meg a Magyar Bronz Vitézségi Érmet.) Makóról is járt át egy másik, volt ejtőernyős néha apámékhoz.

Ejtőernyős bajtársak Pápán

Közösen találták ki, hogy az Ezüst Vitézségi Érem után, mely mindkettőjüknek megvolt, Bécsben megkaphatják a vitézi rangot. Ekkor tűnt el az a tablókép, melyen a következő szöveg volt:

1940 1 Magyar Királyi Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj szállító repülő század.

1972-ben egyik napról a másikra letette a poharat. Csodálatos idők következtek.

Nekem nem engedte, hogy kipróbáljam az ejtőernyőzést, inkább 1972-ben az érettségimre vett egy Fiat 850 Coupét.

Édesanyám 1990 decemberében elhunyt.

Édesapám 70 év felett még egyedül letaglózott és szétszedett egy fiatal borjút.

1999 tavaszára a lábfején felnőtt tenyérnyi nyílt seb volt. Ő a tanultak alapján több évig kezelte, kötözte és kerékpározott vele a család kertjébe, ahol disznókat és baromfit nevelt.

Térd felett amputálták a bal lábát, járókeretet kapott. Így főzött a családnak rendszeresen ebédet.

 Ejtőernyős ugróruhában, sisakban

2001 elején vastagbél rendellenesség miatt műtétet javasoltak neki. Húsvét előtt meg is műtötték, többórás műtét után jól volt, de nem engedték haza.

Húsvét hétfőjén úgy váltunk el egymástól, hogy másnap megyek érte. 2001. április 17-én hajnalban elment. Református vallásban keresztelték, de katolikus lányt vett el és aszerint élt.

Nagypéntek számára a legnagyobb ünnep volt. Most megint Nagypéntek és Húsvét lesz. Édesapám itt van velünk.

Képek és szöveg:

- Erdődiné Zsuzsanna Lídia -

Kedves Barátaink!

2018. április 12-én Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége (MEBSZ), mint minden évben, idén is több budapesti helyszínen emlékezett meg az 1941. április 12-i jutaspusztai katasztrófa áldozatairól. A szervezők felkérésére Baráti Körünk díszőrséggel vett részt a megemlékezéseken.
Elsőként a Fiumei úti Sírkertbe vezetett az utunk, a 77 éve ezen a napon hősi halált halt vitéz Bertalan Árpád őrnagy, posztumusz alezredes sírjához.Itt a résztvevők megérkezése után Dr. Boda József ny. vezérőrnagy méltatta a már életében legendássá vált zászlóaljparancsnok hadi érdemeit, majd ismertette a tragédia körülményeit.A tábornok úr beszéde után a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége, illetve a MH. 86. Szolnok Helikopterbázis Ejtőernyős Kiképzőrészlegének képviselői helyezték el koszorúikat.

Megemlékezők vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy, posztumusz alezredes sírjánál

Ezután a Rákoskeresztúri Köztemető 298-as parcelláját kerestük fel, ahol Kiss Zoltán százados, posztumusz rehabilitált alezredes emléktáblája áll, mivel nyughelye sajnos a mai napig ismeretlen. A megemlékezést megtisztelték jelenlétükkel leszármazottai, valamint meglepődve üdvözölhettük az 1848/49. Budai 2-ik Honvédzászlóalj hagyományőrző csapatot, akik mint kiderült, személyes érintettség okán jöttek el, ugyanis dobosuk, Berlinger Marcell Kiss Zoltán dédunokája. Az emlékhelyen Lázár Tibor őrnagy vette sorra az ejtőernyős tiszt életének és katonai pályafutásának állomásait, kihangsúlyozva fontos szerepét abban, hogy a tragikus baleset ellenére a zászlóaljparancsnokát és több katonáját elvesztett ejtőernyős harccsoport az újraszervezés után mindössze néhány órás késéssel el tudott indulni a délvidéki bevetésre, amelyet végre is hajtott. Végezetül az emléktábla megkoszorúzása következett, aztán tovább indultunk.

Hagyományőrző díszőrség Kiss Zoltán ejtőernyős alezredes emléktáblájánál

A harmadik úti célunk a Farkasréti Temető egykori katonai parcellája volt, ahol a sűrűn álló sírok sorában egymás mellett nyugszik a Jutaspusztán lezuhant vezérgép parancsnoka, Kelemen Károly rep. százados, és másodpilótája, Bene László rep. főhadnagy, posztumusz százados.Itt Gáll Gábor, a MEBSZ kegyeleti bizottságának elnöke mondott beszédet, majd itt is az emlékezés virágainak elhelyezésével zártuk az egész napos programot.

Hagyományőrző díszőrök Kelemen Károly repülő százados és Bene László repülő főhadnagy sírjainál

Képek forrásai:
Gáll Gábor (MEBSZ)
http://www.budaihonvedek.hu/emlekezes-kiss-zoltan-ejtoernyos-szazadosra/

Kedves Barátaink!

Következő hosszabb légvételű cikkünkben szeretnénk emlékezni és emlékeztetni a magyar hadtörténelem legelső ejtőernyős harci bevetésére, melyet 1941. április 12-én hajtottak végre a Délvidéken azzal a céllal, hogy elfoglalják a Ferenc-csatornán Szenttamásnál (ma Srbobran, Szerbia) átívelő hidat, ezzel meggyorsítva a támadó magyar csapatok előrenyomulását. Kiss Dávid bajtársunk írásából kiderül: a magyar ejtőernyősöknek vajon messze volt a híd?

Politikai helyzet a Balkánon 1941 első felében

1940-ben készült német térkép a Jugoszláv Királyság etnikai megosztottságáról

Magyarország az 1920-as Trianoni békediktátum óta tudatosan készült fel a békés revízióra, azaz az elcsatolt területek (köztük a Jugoszláv Királysághoz került Délvidék) politikai-diplomáciai úton történő visszaszerzésére, ami két estben 1938, és 1940 során német közvetítéssel, sikerrel is járt. Így került vissza a Felvidék, és Észak-Erdély a Magyar Királysághoz vér nélkül, a határon túli magyarság, és az anyaországi lakosság örömujjongása közepette. Ám a területi gyarapodásnak ára volt, hiszen a magyar kormányzati körök ezzel akarva-akaratlanul is a német birodalmi politika lekötelezettjévé tették az országot. Egy olyan, ezer éves birodalomban gondolkozó expanzív politikáénak, melyben Magyarország szerepe mindenekelőtt a katonai felvonulási útvonalak, és a hadigépezetet előre hajtó nyersanyag, és késztermékek utánpótlása volt, egyfajta „éléskamraként”.

A revizionista politikai útkeresés egyik epizódja volt a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés aláírása 1940. december 12-én, mely kimondta, hogy a két ország között a feszült történelmi múlt ellenére sem kerülhet sor fegyveres összecsapásra, a vitás kérdések rendezésének egyetlen elfogadható módja a tárgyalásos megoldás lehet.

A békés revízió mellett azonban a Magyar Királyi Honvédség is felkészült arra, hogy ha kell, erővel vegye vissza az elszakított területeket, katonai revízió keretében. Ebben a szellemben építették fel, és képezték ki az 1920-ban feldarabolt hadsereg egészét, helyi jellegű háborúk sorozatára felkészítve azt.

1941. március 27-én a Németország felé orientálódó, azzal két nappal korábban szövetségre lépő Jugoszláv Királyság hadseregének tisztjei puccsot hajtottak végre, ezzel pedig az országban elszabadultak a régóta feszülő nemzetiségi-etnikai indulatok. A kialakult helyzetben, védve balkáni érdekeit, Németország a katonai beavatkozás mellett döntött, melyben a magyar katonai segítségre is számított. Teleki Pál miniszterelnök a nemzetközi németellenes nyomás, a hazai németbarát közhangulat és a megkötött örök barátsági szerződés feloldhatatlan ellentmondásából az öngyilkosságba menekült, 1941. április 3-án hajnalban főbe lőve magát. Ugyanezen a napon vonultak fel a német csapatok a Jugoszláv határra, melyet április 6-án léptek át. Másnap, 1941. április 10-én horvát nacionalisták kikiáltották a független Horvátország létrejöttét, ezzel a Jugoszláv Királyság szétesett, az utolsó jogi akadály is elhárult a magyar beavatkozás elől. Teleki Pál megrázó búcsúlevele alább olvasható:

„Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.

Teleki Pál 1941. ápr. 3.”

A Magyar Királyi Honvédség alakulatai, köztük a pápai ejtőernyős zászlóaljjal, 1941. április 11-én reggel kapcsolódtak be a harccselekményekbe.

Az ejtőernyős alakulat bevetésének terve

Az ejtőernyősöket a délvidéki támadó hadműveletbe utólag, egy harccsoport erőben tervezték be, valószínűleg a parancsnokuk, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy személyes közbenjárására. A legendás parancsnok joggal tartott ugyanis attól, hogy a három éve szolgáló, az erdélyi bevonulásban, és sok más gyakorlaton is részt vett, teljesen kiképzett katonái úgy szerelnek le sorkatonai szolgálatuk végén, hogy nem bizonyíthatják rátermettségüket egy éles harci ugrás során. Emellett tartott attól is, hogy ha az ejtőernyősei nem mutatnak fel valamilyen harctéri érdemet, akkor alakulata, mely igen költséges, és különleges igényeket támasztó csapatnem része volt, feleslegessé válik, elsorvad, megszűnik. Éppen ezért maga Bertalan Árpád kardoskodott a legjobban amellett, hogy katonái végre ejtőernyős harci feladatot kapjanak.

Végül a hadművelet tervébe egy körülbelül 100 fő erejű ejtőernyős harccsoport bevetése került be, a Ferenc-csatorna és a Ferenc József-csatorna két fontos hídjának birtokba vétele kapcsán Szenttamásnál, és Újverbásznál, a magyar határtól körülbelül 90 kilométerre. A magyar ejtőernyősök feladata a hidak épségben való elfoglalása, és megtartása volt mindaddig, amíg a felmentő magyar gyorscsapatok meg nem érkeznek.

Az ellenséges erők

Az ellenség a hidak körül, a csatornákra támaszkodó védelmi rendszert épített ki, melyeket műszaki zárakkal, lövészárkokkal, és géppuskás bunkerekkel is megerősített. A hagyományos állásharc mellett megjelenő csetnik taktika alapvetően a magyar menetoszlopok tűzrajtaütéssel történő megzavarását, majd azt követően a minél gyorsabb visszavonulást takarta, általában a települések be- és kivezető útjai mentén. Ennek keretében a csetnikek, akik napközben sokszor civil ruhában járva, a települések békés polgáraiként viselkedtek, éjszakánként adott jelre, vagy előzetes megbeszélés alapján harccsoportokba szerveződtek, és a magyar menetoszlopok hiányos biztosítását kihasználva, rejtett tüzelőállásokból (padlásokról, szénaboglyákból, ablakokból stb.) kézifegyverekkel tüzet nyitottak a településekről kivonuló, vagy oda megérkező menetoszlopokra. A rajtaütést követően a nyomokat eltüntetve igyekeztek ismét beolvadni a sötétségbe. Ezzel a taktikával elsődlegesen a magyar erők mentális kifárasztását célozták, hiszen így a magyar katonák sokkal feszültebben látták el szolgálatukat, bizalmatlanok maradtak a helyiekkel szemben, míg a helybéli szerb lakosság láthatta, hogy aktív ellenállás, partizánháború van kialakulóban a megszálló erőkkel szemben.

Az ejtőernyős alakulat szervezete 1941-ben

 Magyar ejtőernyős szakasz csoportképe

Az 1940-ben század erejű ejtőernyős alakulat Pápa állomáshellyel, nagyrészt a német ejtőernyős vadász (Fallschirmjäger) alakulatok hollandiai, belgiumi és norvégiai sikereinek köszönhetően az év augusztusában zászlóaljjá bővülhetett. A kiépült zászlóalj a tervek szerint egy zászlóaljtörzsből (375 fő), három ejtőernyős századból (egyenként 342 fő) álltak, így az ejtőernyős zászlóalj összlétszáma papíron több mint 1400 fő volt.

Az ejtőernyős századokban egy ejtőernyős nehézpuskás szakasz, egy ejtőernyős gránátvető szakasz, egy ejtőernyős géppuskás szakasz, egy ejtőernyős műszaki szakasz, egy ejtőernyős híradó szakasz és három ejtőernyős golyószórós szakasz került bevezetésre. Ebből is látható, hogy az ejtőernyős zászlóalj szervezetében az ejtőernyős századok nem csupán klasszikus értelemben vett ejtőernyős lövésszázadokként, hanem „összfegyvernemi” századokként épültek fel, melyek képesek voltak összetett harcfeladatok önálló végrehajtására is század erőben, harccsoportként alkalmazva.

Az ejtőernyős képességet támogató elemként került az ejtőernyős zászlóalj szervezetébe az ejtőernyős szállítórepülő század olasz Caproni Ca. 101 és a később ismertetett Savoia-Marchetti SM-75 típusú repülőgépekkel. Az ejtőernyős zászlóalj parancsnoka az ejtőernyős fegyvernem megalapítója, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy volt.

Az ejtőernyős alakulat fegyverzete a Délvidéki ugrás idején

A magyar ejtőernyős katonák különleges feladataihoz leginkább illeszkedő fegyver a géppisztoly volt, amiből a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulata a német eredetű MP35 típust használta. Az első, 50 darabos szállítmány 1940. április 5-én érkezett meg Magyarországra, melyekből csupán 25 darabot kapott meg az ejtőernyős alakulat. A korszerű, és az ejtőernyős ugráshoz is megfelelő kialakítású sorozatlövő fegyverből nagyobb mennyiséget, (egészen pontosan 380 darabról van szó) csupán 1941 nyarán sikerült beszerezni. Így a délvidéki ugrás során a típusból az ejtőernyős zászlóaljnál még elenyészően kevés volt elérhető, csupán az ugrást végrehajtó 100 katona mintegy negyedét tudták vele felszerelni.

 Magyar ejtőernyős katonák MP35 géppisztolyokkal

Mindenkinek jutott ezzel szemben 1937M pisztoly. A 9 x 17 mm-es Browning Short (magyar nevén Frommer) lőszert tüzelő öntöltő pisztolyt a Magyar Királyi Honvédség más alakulataitól eltérően az ejtőernyős alakulat minden egyes ugró állományú katonája megkapta, rendfokozattól, beosztástól függetlenül. A pisztolyt két tartalék tárral, összesen 21 lőszerrel, bőr pisztolytáskában, a derékszíj jobb oldalán elöl viselték. A pisztolyt a német ejtőernyősökhöz hasonlóan, elsődlegesen önvédelmi oldalfegyverként adták ki az ejtőernyős katonáknak, akik így ereszkedés közben, vagy az ernyőjükkel fákon, kéményeken, villanypóznákon fennakadva, sem maradtak fegyvertelenek. Korabeli fényképeken jól látható, hogy a magyar ejtőernyős katonák az ejtőernyő hevederzetét is úgy igazították magukra, hogy teljes ugrófelszerelésben is könnyen hozzáférjenek a pisztolyukhoz.

Magyar ejtőernyős katona tartja célra 1937M Frommer pisztolyát

Általános lövészfegyverként az I. világháborúból megmaradt 1895M Mannlicher puskákból átalakított, karabély méretűre kurtított (innen ered a név is), és az új, 1931M 8x56R lőszert tüzelő 1931M kurtályokat használtak ejtőernyőseink. Az ejtőernyős csapatoknál való használatra ezeket az egyenes húzású, tolózáras fegyvereket elsődlegesen viszonylag rövid, mintegy egy méter körüli hosszúságuk tette alkalmassá.
A kurtályhoz rendszeresített szurony a fegyveren rögzítve, és önmagában használva is a közelharc eszköze, illetve mindenes szerszám lehetett értő kezekben.
A kurtályhoz rendszeresített kettős tölténytáskából a gyalogságnál, és más fegyvernemeknél megszokott két párral szemben csak egy-egy párt osztottak ki az ejtőernyős katonáknak. Az ugrás során a kurtályt vászon tokban, a mentőernyő, és a főernyő hevederei alatt átvezetve tárolták.

 Magyar ejtőernyős katona gyakorlaton, 31M kurtállyal a nyakában

A rajok támogatófegyvere volt az 1931M golyószóró, mely svájci eredetű, hazai gyártású, a géppuskánál könnyebb, kis alegységek tűztámogatására alkalmas sorozatlövő fegyver volt. Az ejtőernyősök méretei, és súlya miatt csak dobókonténerben, azaz ejtőernyős csomagban tudták szállítani, mégis a megvívott harc támogatásának egyik legalapvetőbb eszköze volt, hiszen a nehéz, és nehézkes géppuskák helyett csak ez a tűzeszköz volt képes az ejtőernyős gyalogság harcát támogató tűz kiváltására. Az ejtőernyős századok hadrendjében 1940-től 18 darab golyószóró jelenik meg. A hozzá tartozó lőszert, ami megegyezik az 1931M kurtály puskalőszerével 25 darabos íves szekrénytárból adagolta.

 Magyar honvéd 31M golyószóróval 1941-ben Galíciában

Az 1936M nehézpuska az 1931M golyószóróhoz hasonlóan az ejtőernyősök nehezebb fegyverzetéhez tartozott és szintén svájci mintára, Magyarországon gyártott fegyver volt, mely öntöltő rombolópuskaként könnyen páncélozott célok, fedezék mögötti élőerő leküzdésére készült. Éppen ezért az ejtőernyősök kevés, és korlátozott páncélelhárító képességének egyik alapkövét jelentette. A közel 45 kilós eszközt, a golyószóróhoz hasonlóan csak szétszerelve, dobókonténerben lehetett kijuttatni az ejtőernyős csapatokhoz, ám 20 mm-es repesz-romboló, vagy páncéltörő lőszere értő kezekben komoly veszélyt jelentett az ellenséges gyalogságra, és a korabeli páncélozott járművekre is. Az eszközből az ejtőernyős századok hadrendjébe 1940-ben 3-3 darab volt beállítva századonként.

Ejtőernyős katonák MP35 géppisztolyokkal és 36M nehézpuskával hadgyakorlaton

A 1936M kézigránátot, avagy az általánosan elterjedt, és a katonák által tervezője után „Vécsey kézigránát” néven is ismert eszközt, melyet különleges gyújtásmechanizmusa tett jellegzetessé, az ejtőernyős csapatok is nagy számban használták mind a kiképzés, mind pedig az éles harc megvívása során, mint a rohamharcászat elsődleges fontosságú eszközét. A csapódó gyújtós kézigránát egyik nagy előnyeként értékelhető az a tény, hogy kibiztosítás, és eldobás után földet érve azonnal robbant, így az ellenségnek nem volt ideje, vagy lehetősége azt visszadobni. Hátrányt jelent azonban az a tény, hogy a német nyeles támadó kézigránátokkal ellentétben, kézben nem, csak eldobva élesíthető, így helyiségharcban, vagy ellenséges harcjárművek ellen csak korlátozottan használható. A másik problémát az jelenti, hogy a kézigránát vízbe, puha, sáros talajra, vagy mély hóba dobva nem minden esetben robbant fel, ám mindezek ellenére egészen a világháború végéig rendszerben maradt. Az ejtőernyős alakulat számára 5 000 db 1936M éles kézigránátot utaltak ki 1940 júniusában, ebből a raktárkészletből származtak a kiképzés során, és a délvidéki bevetés során felhasznált darabok egyaránt.

 Hatástalanított 36M kézigránát

Az ejtőernyős alakulat egyenruhája a délvidéki ugrás idején

Az ejtőernyős egyenruha talán legszembetűnőbb darabja az 1939M egybeszabott ugróruha és fejvédő volt. Az egyenruhát az ejtőernyős alakulat különleges működési feltételeinek szem előtt tartásával készítették el, és rendszeresítették 1939-ben. A ruhadarabot az általánosan rendszeresített posztó egyenruha fölött kellett viselni, de fényképek, és visszaemlékezések tanúsága szerint sok ejtőernyős a nehézkes, a vászon ugróruha alatt gyorsan befülledő posztó helyett a könnyebb zsávoly nyári gyakorló ruházatot részesítette előnyben. Az ugróruha általános kialakításában a nyári repülőhajózó (pilóta) kezeslábasokat követi, anyagát tekintve a leírása alapján „halványzöld” színű ballonvászonból készült, ami valószínűleg közelebb állhatott a zöldes homokszínhez. Az eredeti, fekete fehér felvételeken nagyarányú eltérés tapasztalható a ruhák árnyalatai között, ez valószínűleg az alapanyag színétől, és az elhasználtság fokától is függött.

 Hagyományőrző az 1941-es harci ugrást követő földi harcokban használt felszerelésben és egyenruhában

A kezeslábas lehajtott gallérral készült, és az ekkoriban viszonylag újdonságnak számító húzózáras (cipzáras) megoldást részesítik rajta előnyben a tervezők. Az ugróruha lábrészénél egy-egy húzózár könnyítette meg az ugróruha felvételét bakancsban, illetve ugrócsizmában. A ruha combjain egy-egy mély zseb kapott helyet. Az ugróruhán emellett még egy zseb található, a jobb mellrészen, mely méretéből adódóan csak kisebb személyes tárgyak (cigarettatárca, laposüveg, stb.) iratok, esetleg térkép tárolására volt elégséges. Az ugróruha csuklórészén gombos szűkítés található, míg a bokánál egy szűkítő szalag biztosítja azt, hogy a ruhaujjak ne akadhassanak be semmibe a gépelhagyáskor, a levegőben, vagy a földi harc során. A korabeli fényképeken látható, hogy az ejtőernyősök a ruházatot a kéz védelme érdekében bőrkesztyűvel egészítették ki.

Magyar ejtőernyős teljes ugrófelszerelésben

A ruha nagy hátránya az, hogy bár az ejtőernyős ugrás során megfelel a feladatnak (máig hasonló kialakítású kezeslábasokat használnak a sportejtőernyőzésben), a földi harcban már kevésbé praktikus viselet. A kevés zseb, a kényelmetlen, egybeszabott kialakítás, az álcázó szín hiánya mind olyan tulajdonságok, melyek az ugróruhát kevésbé teszik alkalmassá a földi harc megvívására. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ekkoriban, azaz 1941 körül még a szovjet, német, és az igen fiatal amerikai ejtőernyős alakulatok számára is hasonló, vagy ezzel teljesen megegyező elvek alapján készített „repülős” ruházat állt rendelkezésre.

Érdemes megjegyezni, hogy az ejtőernyősök a saját különleges ruházatukat minden hátránya ellenére olyannyira megkedvelték, hogy földi feladatok, mint az 1940-es erdélyi bevonulás, temetések, díszőrségek alkalmával is gyakran láthatóak voltak messziről felismerhető, megkülönböztető ruházatukban. Egyes ejtőernyősök gyakorta, és előszeretettel tették fel ugróruhájukra az alakulat katonái számára négy ugrást követően adományozott halálfejes-ejtőernyős csapatjelvényt is, melyet a zubbony jobb zsebe felett, illetve a hosszú köpeny bal ujján viseltek büszkén.

Magyar ejtőernyősök dísz-százada az 1940-es erdélyi bevonulás során

Az ejtőernyős fejvédő az ugróruhával megegyező vászon anyagból készült, formája a repülőhajózók fejvédőjének kialakítását követi, ám lemaradtak róla a repülőszemélyzeteknél elengedhetetlen rádió fejhallgatójának rögzítésére szolgáló elemek. A vászon fejvédő elsődleges feladata a fülek, az arc, és a fejbőr védelme az ugrás során, ám az anyag korlátozott védelmet nyújtott az ágak, tövisek ellen is. A fejvédő tarkórészén bőrfülecs található a pilótaszemüveg rögzítésére. A fejvédő állszíja az áll alatt bal oldalon áthúzva, a jobb oldalon fent rögzíthető egy kampóhoz egy D-gyűrű segítségével, így biztos tartást ad a fejvédőnek. Eredeti fényképek, és filmhíradó felvételek alapján látszik, hogy a földi harcban a fejvédő fülrészeit a fejtetőre felhajtva, vagy az állszíjat meglazítva viselték a fejfedőt, ami így szabadon hagyta a füleket, és megkönnyítette az ejtőernyős katona számára a hallás utáni tájékozódást.

Magyar ejtőernyős katona a II. világháborúból. Jól látható a fejvédő és az ejtőernyős csapatjelvény

Szintén az ejtőernyőseink felszereléséhez tartozott a korábbi cikkünkben már bemutatott ejtőernyős ugrócipő, melyet csak vastag nyersgumi talpa különböztetett meg gyalogsági párjától, az 1941M fűzős csizmától. A korabeli filmhíradó-felvételek tanúsága szerint nem minden ejtőernyősnek jutott azonban a délvidéki bevetés során ilyen különleges lábbeli, sokan a gyalogságnál rendszeresített, az ejtőernyős ugráshoz csak szükségszerűen alkalmas, 1935M bakancsokat használták, a boka és a lábfej rögzítésére rugalmas pólyát használva.

Magyar ejtőernyősök ugrás előtt. Jól látható a "stoplis" ejtőernyős ugrócipő és az 1935M gyalogos bakancs együttes megjelenése

 Az ejtőernyős alakulat felszerelése a délvidéki ugrás idején

Az ejtőernyős katonák felszerelése sokban megegyezett a Magyar Királyi Honvédség más alakulatai által használt felszereléssel. A rendszer alapját a 4-4.5 cm széles, bőrből készült legénységi derékszíj adta, mely tüskés pergőcsattal zárható, és amelyre megfelelő fülek, bújtatók, kampók, rendszerével lehetett rögzíteni a felszerelés elemeit. A legfontosabb mindközül a szintén bőrből készült 1895M kettős tölténytáska volt, melyben a kurtállyal felszerelt ejtőernyős katona 20 darab 1931M 8x56R lőszert tárolhatott 5-5 darabos töltőkeretekben, rekeszenként két-két keretben. A tölténytáska a katona bal oldalára előre került, így a zömében jobbkezes lövők, bal kézzel könnyedén hozzáférhettek a tartalék lőszerhez.

A tölténytáska mögé, a baloldalra került a kurtály szuronya, a fémtokkal, és a bőr bújtatóval. A nagyjából 25 centiméter hosszú penge elsőrangú fegyvernek bizonyult a közelharcban is önmagában, vagy a fegyverre feltűzve egyaránt.

A derékszíj jobb oldalán elöl kapott helyet a 1937M pisztolytáska, melynek anyaga bőr volt, és amelyben a pisztoly mellett két tárnak, és egy tisztítóeszköznek jutott hely. A pisztolytáska elsődleges feladata a benne tárolt eszközök biztos tartása, és védelme volt, így a tok kinyitása, és a fegyver elővétele viszonylag időigényes feladatnak bizonyult, ez jellemző a korszak szinte összes pisztolytáskájára, minden hadseregben.

Szintén a derékszíjon jutott hely az 1917M rohamkésnek. Ez az egyszerű kialakítású, még az I. világháború idejében rendszeresített harci kés egyetlen célt szem előtt tartva készült: a katonák számára a közelharcban jól használható szúrófegyverre volt szükség, amivel támadásban, és védekezésben egyaránt hatékonyan lehetett dolgozni a szűk lövészárkokban (angol forrásokban gyakran egyenesen „lövészárok-kés” néven találkozhatunk az eszközzel). A körülbelül 20 centiméter pengehosszúságú fegyver további része még egy egyszerű fa markolat, és egy keresztvas. A fémből készült tokot egy bőr füllel lehet a derékszíjon rögzíteni. A rohamkést az ejtőernyős katonák eredeti funkciója szerint, és munkaeszközként, vagy mentőeszközként is használták, például gyújtózsinór méretre vágásához, ejtőernyő-zsinórzat elvágásához, vagy a mindennapokban felmerülő más, pengét igénylő feladatok megoldására.

Az ejtőernyős ugró jobb, és bal oldalán egy-egy 1935M kenyértarisznya kap helyet, a vállon átvetve. Ezekbe a vászon oldaltáskákba zsúfolták az ejtőernyősök mindazt a személyi, és harcfelszerelést, aminek nem jutott külön tok. Ide került így külön zsebbe a kulacs, elemlámpa, váltás alsóruházat, cipőápoló készlet, drótvágó, kötél, tartalék lőszer, kézigránátok, és sok más egyéb hasznos felszerelés, az élelmiszer mellett.

Az ejtőernyős katona a hátán az I. világháborúból megmaradt 1916M hátizsákot visel. A hátizsák a tartályokban ledobott lőszer, utánpótlás tárolására szolgált, amit az ejtőernyősök más módon magukkal vinni nem tudtak. Eredeti filmhíradó-felvételek alapján valószínűsíthető, hogy az ejtőernyősök az üres hátizsákot az ugrás során az ejtőernyő alatt viselték a hátukon, majd a földet érés után töltötték azt meg a dobókonténerek tartalmával.

Az 1941. április 12-i harci ugrásban részt vevő ejtőernyős felszerelésének rekonstrukciója

39M H. Gy. kettős ejtőernyő

Az 1939-ben kifejlesztett 39M H Gy. azaz „Hehs Gyakorló” ejtőernyő az egyik legelső kifejezetten katonai ejtőernyős feladatokra készült ejtőernyő volt. Elődei, és az alakulatnál korábban használt típusok szinte mind a pilóták életmentő eszközeiből kifejlesztett, vagy átalakított ejtőernyők voltak, így a katonai ejtőernyőzés koncepciójához kevésbé illeszkedtek. A Hehs Ákos mérnök százados által Székesfehérváron megtervezett kettős rendszerű ejtőernyő teljesen hazai alapanyagokból, a hazai ipar lehetőségeit szem előtt tartva készült, így előállítása jóval olcsóbb lett, mint a külföldről vásárolt ejtőernyőké. A másik nagy előnyt a hazai gyártáskapcsán a hazai javítás lehetőségei jelentették, ami gyorsabb, és gördülékenyebb megoldást jelentett a külföldi beszállítók lehetőségeinél. Maga az ejtőernyő-rendszer egy fehér színű főernyőből (háternyő), és egy szintén fehér mentőernyőből (tartalék ernyő) állt. Egyes korabeli leírások szerint az egységek parancsnokainak megkülönböztetésére, illetve a teher-ejtőernyők tartalmának jelölésére rendszerben voltak sárga, illetve piros színű ejtőernyők is.

A tartalék ejtőernyő kisebb felületű, csak kézzel kinyitható ejtőernyő volt, fő feladata a háternyő sérülése, vagy rendellenes működése esetén az ugró katona életének megmentése volt. Ebben az időben ez a kettős rendszer igen ritkának számított, még a német hadsereg ejtőernyős alakulata sem használt ilyen biztonsági tartalék ernyőket.

Ejtőernyősök felszerelése gyakorlóugrás előtt

Az ejtőernyőt kézi kioldással, és kényszerkioldással is egyaránt lehetett nyitni. Az előbbi esetén a nagy magasságból ugró katona stopperrel mérte a kiugrástól eltelt időt, és meghatározott magasságon, saját maga nyitotta az ernyőjét. Ez a módszer a mai HALO-ugrások elődjének tekinthető, ami a különleges műveleti erők egyik kihelyezési módja. A második nyitási mód, a kényszerkioldás esetén az ejtőernyőt egy a repülőgépben előre kijelölt ponton (huzal, kampó) rögzített kioldókötél rántja ki a tokból, a kiugró katona súlyának hatására. Ez a módszer kizárja az emberi beavatkozás szükségességét, így biztonságosabb, és a tömeges ejtőernyős kidobásnak is jobban megfelel, mint a kézi nyitású módszer, így ez terjedt el a leginkább a korszak hadseregeiben is, mivel így a katonák ejtőernyői egymáshoz viszonylag közel nyílnak, így szűkítve az ugrók földet érésének helyét. A délvidéki bevetés során a magyar ejtőernyősök ezzel a módszerrel deszantoltak a hadműveleti területre.

Ejtőernyősök a gépelhagyás pillanatában

A teherkonténerek

Az ejtőernyős harccsoport a Pápán kifejlesztett 100 kilogramm teherbírású ejtőernyős teherkonténereket használta, repülőgépenként 2-2 darabot, melyeket olyan felszereléssel és fegyverzettel töltöttek meg, amit az ugrás során az ugrók magukon nem tudtak volna szállítani. Szintén ezekbe a konténerekbe került az orvosi felszerelés, a tartalék lőszer, és mindaz az élelem, amit az ugrást követően földet érve az ejtőernyősök magukra málházva szállíthattak. A teherkonténerek hengeres kialakítású hordeszközök voltak, melyekre egy-egy ejtőernyőt rögzítettek a biztos leszállás érdekében. A teherkonténerek a repülőgépek alján kaptak helyet, a dobást a pilóta indította.

Ejtőernyős teherkonténer dobása

A Savoia-Marchetti SM-75 szállítógép a pápai ejtőernyős alakulat szolgálatában

Az 1941-es harci ugrás során használt olasz gyártmányú, hárommotoros repülőgépek több átalakítás után kerülhettek csak az ejtőernyős alakulathoz. Az eredetileg csapatszállításra tervezett gépeket fapadok beszerelésével tették alkalmassá ejtőernyős ugrásra, valamint helyet kapott bennük az ejtőernyő kioldózsinórjának vezetésére szolgáló huzal is. Egy repülőgépen 24 ejtőernyős, és további hat fő repülőszemélyzet kapott helyet. Az eredetileg fegyvertelen repülőgépekre egy lövészállást is felszereltek, valamint megkapták a jellegzetes magyar hadifestését is. A repülőgépeket a megfelelő méretű hangárok elkészítéséig ponyvával letakarva parkoltatták a pápai repülőtéren, így folyamatosan ki voltak téve az időjárás viszontagságainak. Az olasz repülőgépekhez nehézkes volt a pótalkatrész-utánpótlás megszervezése is. Épp emiatt a rendszeresített öt SM-75-ből 1941. április 12-én csupán négy darab volt üzemképes, így erre a csökkentett szállítókapacitásra alapozva kellett meghatározni az ejtőernyős keret létszámát is.

Az E-104 oldalszámú SM-75 szállítógép a földön

A veszprémi katasztrófa

Az ejtőernyős bevetésre 1941. április 12-én kapott engedélyt az ejtőernyős alakulat, a már említett feladatok, azaz a szenttamási és újverbászi hidak birtokba vételének végrehajtására. A kijelölt, körülbelül 100 fő erejű harccsoportot a felázott talajú pápai repülőtér helyett a veszprémi repülőtérről indították el, melynek minden időben használható betonozott kifutópályái voltak. Az ejtőernyős szállítórepülő század négy darab üzemképes SM-75 típusú repülőgépe üresen repült át, míg a bevetésen résztvevő harccsoport és annak felszerelése teherautókon került átszállításra, a veszprémi repülőtérre. Az E-102 jelű vezérgép pilótája a szállítórepülő század parancsnoka, Kelemen Károly repülő százados volt, ő határozta meg a repülőgépek terhelésének elosztását is, abba az utólagos legendákkal ellentétben senki másnak nem volt beleszólása. A bevetési parancs 1941. április 12-én 15:45-kor érkezett meg, a kiugrás időpontját 17:00-ban határozva meg, így a szürkület is segítette volna az ejtőernyős harccsoport tevékenységét. Az ugrók emellett parancsot kaptak arra is, hogy a főernyő kibomlását követően tartalék hasernyőiket is nyissák ki, ezzel kétszer nagyobb ejtőernyős erő földet érésének képzetét keltve az ellenségben. Az ejtőernyős harccsoport parancsnoka Majthényi Imre ejtőernyős főhadnagy, az 1. ejtőernyős század parancsnoka volt, mivel a harccsoport állományának nagy részét is ebből, a legjobban kiképzett századból válogatták össze. A harccsoportot a 3. hadsereg parancsnokságának tiltakozása ellenére megfigyelőként Bertalan őrnagy is elkísérte a bevetésre, arra hivatkozva, hogy az egész alakulatból csak neki van valós harctéri tapasztalata, I. világháborús szolgálata okán.

Az E-102-es számú vezérgép 16:45-kor gurult ki a kifutópályára, majd megkezdte a felszállást, azonban körülbelül száz méter magasról hirtelen jobb oldalára dőlt, majd a földnek csapódott. A gép fedélzetén tartózkodó, a harccsoportot hivatalosan fényképészként elkísérő Szokolay Tamás ejtőernyős főhadnagy így emlékezett az eseményekre:

„A zuhanás pillanatában önkéntelenül körbepillantottam a gépben. Minden ember a helyén ült Bertalan az ajtó kinyitásával foglalatoskodott. Majthényi, aki közvetlenül előttem állt, kinyitotta a jobboldali ajtót és ugrani akart. Válla fölött átpillantva láttam, hogy a föld túl közel van, már késő ugrani. Visszarántottam, erősen megkapaszkodtam a szemben lévő merevítőben és már a földön is voltunk. A gép, erősen jobbra dűlt helyzetéből visszatért megközelítőleg vízszintes helyzetbe, de még így is, jobb szárnyával ért először földet. Majthényi kilépett a félig nyitott ajtón. Ebben a pillanatban hallottam a kiáltást: Ég a gép! A következő másodpercben SaceIláry zászlós és egy ejtőernyős katona kiléptek a gépből. Ekkor egy tűzcsóva vágott végig a gépen, melyet szerencsére nem szembe, hanem csak félbalról kaptam, és így a repülősapka megvédte arcomat és csak kisebb sérüléseket okozott. Ekkor én is - kissé szédelegve, de - kiugrottam az égő gépből. Utánam ezen az ajtón nem jött már ki senki sem; ezt biztosan tudom, mert hátrálva távoztam a géptől, ahogy a hőség fokozódott, a hátsó géppuskalövész ugrott még le a lőállásból és csúszott le a gép oldalán a földre. Szédelegve hátráltam a géptől. Azt láttam, hogy a bal kezem el van törve, de ezért még nem kellett volna szédülnöm. Csak később tudtam meg a hátsó géppuskalövésztől, hogy az összes géppuska töltényrakasz a zuhanás végén a fejemre esett. Hátrálás közben eszembe jutott feladatom, a fényképezés. Fél kézzel előkaptam a gépet és készítettem vagy fél tucat képet az égő gépről.”

A repülőgépben az egymásra zuhanó ejtőernyősök ruházatát azonnal átitatta a kifolyt üzemanyag, így menekülésre a lángok közül reményük sem maradt. Az egymást tépő, lángoló katonák a túlélésért küzdve egymást akadályozták a menekülésben a szűk helyen. Akadt, aki az ajtón át, akadt aki a repülőgép vászonborítását rohamkésével átvágva menekült, a legtöbben azonban a lángok között lelték halálukat, köztük Bertalan Árpád őrnagy is, akit a felhalmozott géppuskarakaszok sodortak le lábáról. A repülőtéren azonnal megkezdődtek a mentési munkálatok, az égő gép körüli túlélők, sebesültek menekítése, ellátása, amiben a repülőtér személyzete és az ejtőernyős harccsoport tagjai vettek részt. A mentést nehezítette a repülőgépből kiömlött üzemanyag mellett a dobókonténerekben tárolt, valamint az ejtőernyősök felszerelésében lévő lőszerek, kézigránátok, robbanószerek folyamatos elműködése is. A veszprémi repülőtér emellett nem rendelkezett speciálisan kiképzett tűzoltó-alakulattal sem, vagy olyan felszereléssel, mely lehetővé tette volna a lángoló vezérgép hatékony oltását. Így a repülőtér személyzete, valamint az ejtőernyős harccsoport sértetlen tagjai vették körbe az égő gépet, biztonsági gyűrűt alkotva körülötte. Ezt a gyűrűt törte át a gépből sebesülten megmenekült Kerekes Imre szakaszvezető, aki Bertalan őrnagyért futott vissza a lángoló pokolba. Utolsó mondata ez volt:

„Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg!”

A katasztrófa hírére az ejtőernyős bevetést azonnal letiltották. A harccsoport egyetlen épségben maradt tisztje, a rangidős Kiss Zoltán hadnagy kérésére azonban újra engedélyezték a felszállást. Kiss hadnagy a megmaradt három repülőgépen csökkentette a felszerelés mennyiségét és az ugrók létszámát is 2-3 fővel, mindenek előtt azokat leszállítva, akiket lelkileg leginkább megviselt bajtársaik tűzhalálának korábbi látványa. Az újra elosztott, nagyjából 80 fő erejű harccsoport 19:00-kor kapott engedélyt az ugrás végrehajtására. Ekkor tudatosult a parancsnokban, hogy a vezérgépen maradt és elégett a harci ugráshoz szükséges minden térkép, parancs és dokumentáció. Így az E-103-as oldalszámú SM—75 repülőgép vezetésével a szürkületi bevetés helyett éjszakai, térkép nélküli vakrepülésre indult a harccsoport, a vezérgép füstölgő roncsait és 21 halott bajtársat hagyva a veszprémi kifutópályán.

Az E-102 oldalszámú SM-75 repülőgép kiégett roncsa a veszprémi repülőtéren

A küldetés folytatása és a harci ugrás

Mivel felderítési adatok alapján ismertté vált, hogy a szerb erők az újverbászi hidat a kötelék felszállásának idejére már felrobbantották, a harccsoport egyedüli feladata a szenttamási híd elfoglalása lett. Az ismeretlen területen, térkép nélkül, sötétben repülő gépek azonban máig tisztázatlan körülmények között elvétették a kiugrási övezetet. Az egyik magyarázat szerint a problémát a vezérgép egyik motorjának hibája okozta, ami miatt a pilóta, újabb katasztrófától tartva kiugrásra adott parancsot. A másik magyarázatot a vezérgépen elégett dokumentáció hiánya miatt eltévedt kötelék jelenti, akik éjszaka nem tudtak pontosan tájékozódni, ezért pár perccel korábban kezdték meg az ugrást. Akárhogyan is történt, az ejtőernyős harccsoport az előzetes eligazítás szerint az ugrás jelére megkezdte a dobókonténerek kioldását, majd a nagyjából 80 fős harccsoport Kiss Zoltán főhadnagy vezetésével 200 méteres magasságból kiugrott a gépekből. Az előzetes parancs szerint minden katona mindkét ejtőernyőjét kinyitotta, így keltve nagyobb méretű ejtőernyős csoport látszatát. Az ejtőernyős egység 15 kilométerre a céltól, Szabadka – Nagyfény területén ért földet, egy szántóföldön.

Magyar ejtőernyős kötelék ugrása

Földi harcban

A leugrási övezetben gyors gyülekezést követően a század erejű harccsoport Kiss főhadnagy vezetésével elrejtette az ejtőernyőket egy vasúti őrházban, majd a közeli tanyák felé indult, ahonnét azonban ellenséges tüzet kaptak. A kialakult tűzharcban elesett két fő, és megsebesült további három fő ejtőernyős katona. A tanyaépületet megrohamozó ejtőernyősök hat hadifoglyot ejtettek, halottaikat helyben eltemették.

A földet ért ejtőernyősökkel magyar részről a 2. gépkocsizó dandár erőiből létrehozott Sándor-csoport vette fel a kapcsolatot először, akik a rossz minőségű, ellenség által rombolt utak miatt csak igen lassan haladtak előre. A Sándor-csoport a kassai 4. gépkocsizó zászlóaljból, a 2. felderítő zászlóaljból, a 12. kerékpáros ütegből, egy utászszakaszból, és két légvédelmi félágyús szakaszból állt. A csoport parancsnoka Sándor István alezredes volt. Az ejtőernyősökkel Szabadkán vették fel a kapcsolatot a csoport részei, az ejtőernyősök ezt követően a 2. gépkocsizó dandár alárendeltségében harcoltak a Sándor-csoport részeként, mint gépkocsizó gyalogság.

Április 13-án kora reggel indult meg Szabadka-Nagyfény területéről a csoport, feladata a Ferenc-csatorna elfoglalásának végrehajtására. Szenttamás előtt a műúton Sándor alezredes erőit szétbontakoztatva, felkészülve a község elfoglalására, az ejtőernyős századot a jobb szárnyra irányította azzal a feladattal, hogy az ejtőernyősök a községet nyugati kijáratát elérve keljen át a csatornán és így mielőbb vegye birtokba a túlparti hídfőt. Az ejtőernyős harccsoport a felszerelését egy ladikon vontatva, valamint úszva kelt át a folyón, majd felfejlődve megkezdte a déli hídfő bunkerei elleni rohamot, nehézpuskák, géppuskák és golyószórók fedezete alatt. Lassú előrenyomulással sikerült a szerb erőket először a község területére visszavetni, majd elhúzódó utcai harcban reggel 9 óra, és dél között felszámolni. Ez volt a délvidéki hadművelet egyetlen olyan összecsapása, melyben a magyar erők kiépített védelemben harcoló, szervezett ellenséggel vették fel a harcot. Magát a szenttamási hidat a Kozocsa-csoportban harcoló 1/4. gépvontatású könnyű üteg foglalta el, az alárendelt gépkocsizó utászokkal együttműködésben, miután az ejtőernyősöknek sikerült nehézpuskával kilőniük a betonbunkerben települt ellenséges robbantót. A hídról és a bunkerekből az utászok összesen 1 400 kilogramm robbanóanyagot távolítottak el.

Magyar ejtőernyősök harcban Délvidéken

A harcok után 20 egyenruhás katona, és 15 felfegyverzett civil (csetnik) ellenség került fogságba. A szenttamási hidat 12:00-ra sikerült teljesen biztosítani, ezt követően a harccsoport átkelhetett a sértetlenül elfoglalt hídon. A harcokban kiemelkedően bátran teljesített Kiss Zoltán főhadnagy, aki a harccsoport parancsnokaként emberei élén teljes felszerelésben úszta át ellenséges tűzben a Ferenc-csatornát, hogy az ejtőernyősök a szenttamási híd túlsó partját is biztosítani tudják.

A Sándor-csoport a dandár elővédjeként április 13-án késő este érte el Újvidék északi kijáratát, ahol biztosított szálláshelyen, harcszerű körülmények között várták a másnapot.

Április 14-én délelőtt az Újvidék északi részét ellenőrző Sándor-csoport több szerb csapatok által kezdeményezett rajtaütést vert vissza. Itt ismét Kiss főhadnagy személyes bátorsága mentette meg egy bajtársa életét, hiszen a harcok során fejlövéstől sebesült golyószórós katonát a főhadnagy ellenséges tűzben húzta fedezékbe, majd a fegyvert is biztonságba helyezte.

Szintén Újvidéknél történtek meg azok a szinte hihetetlen események, melyeket ejtőernyősök visszaemlékezései is rögzítettek, és melynek során a harccsoport ejtőernyős orvosa, Dr. Farkas Pál orvos százados az egyik ellenséges géppuskafészek elfoglalásáért vívott harcban súlyosan sebesült ejtőernyőséletét mentette meg. A százados, aki mindenütt az első vonalban harcolt, egy önként jelentkező magyar gépkocsivezetővel az ellenség tüzén át behajtott az újvidéki kórházba, hogy súlyosan sebesült bajtársát megfelelő orvosi ellátásban részesíthessék. Az kórházban aztán a százados megoperálta a sebesült ejtőernyőst, aki így meg is menekült.

Ezzel egy időben a Gyorshadtest, benne a 2. gépkocsizó dandárral, és a Sándor-csoporttal német alárendeltségbe, egyben a hadműveleti területről is kivonásra került, ám az erre vonatkozó parancs csak az esti órákban érkezett meg. Az ejtőernyős század a 4. gépkocsizó zászlóalj állományában Kúla – Zombor – Bátaszék menetvonalon Villány – Virágosd – Ivánbottyán – Pócsa területén gyülekezett, ahová másnap, azaz április 15-én 17:30-ra be is érkeztek. Ezzel lezárult a magyar ejtőernyősök harci alkalmazása a délvidéki műveletekben.

Veszteségek

A pápai magyar királyi 1. honvéd ejtőernyős zászlóalj bénító erejű szerencsétlenséget élt meg legelső harci ugrása során. A veszprémi repülőtéren történt balesetben összesen 21 fő ejtőernyős, és repülőhajózó halt hősi halált, köztük vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy, zászlóaljparancsnok, és Kelemen Károly repülő százados, az ejtőernyős szállítórepülő-század parancsnoka. A baleset okaként a hivatalos vizsgálat a vízszintes vezérsík magassági kormányának meghibásodását állapította meg, melyet a repülőgépek nem megfelelő tárolása okozott. A földet érést követő tűzharcban két ejtőernyős katona halt hősi halált Szabadka – Nagyfény területén. További egy fő, Csepzám Lajos ejtőernyős honvéd Szenttamás előtt esett el, így a hősi halottak száma összesen 24 főt tesz ki. Összességében így az ejtőernyős zászlóalj szenvedte el a délvidéki hadművelet legsúlyosabb veszteségét mind emberben, mind pedig hadianyag tekintetében. Mindezek ellenére a jelentések, újsághírek mindenhol kiemelték az ejtőernyősök rámenős, bátor viselkedését a harcokban, mellyel minden nehézség ellenére sikerült kitűzött feladatukat végrehajtaniuk.

Jelics József ejtőernyős honvéd aki tolmácsként vett részt a délvidéki harci ugrásban

A temetés és a bertalani örökség továbbélése

1941. április 15-én került sor a Veszprémben hősi halált halt katonák temetésére Veszprémben, tömegsírban, míg parancsnokaikat, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagyot, és Kelemen Károly repülő századost Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A temetéssel egy időben folyt a magyar ejtőernyős harccsoport hazaszállításának előkészítése is a hadműveleti területről, így a délvidéki ugrásban részt vevő katonák nem lehettek ott parancsnokuk temetésén. A temetés nem csak a bevetésben elesettek családtagjai számára volt nehéz pillanat, de az egy családként dolgozó ejtőernyős katonákat is nagyon megviselte a visszaemlékezők szerint.

A veszprémi Vörösmarty téren felravatalozott bajtársak előtt felsorakozott ejtőernyős dísz-század

Nem is csoda, hogy 1941 májusában az alakulat első parancsnoka előtt tisztelegve felveszi a „magyar királyi honvéd 1. vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős zászlóalj” nevet. A veszprémi tragédia és a délvidéki ugrás annyira mélyen meghatározta az ejtőernyős alakulat öntudatát az elkövetkező években, évtizedekben is, hogy a háborút követően Bertalan őrnagy sírja és április 12-e vált az ejtőernyős veteránok számára a találkozók helyévé és idejévé. 2016. október 1-el jogutód alakulatként az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred veszi fel a legendás parancsnok nevét és viszi tovább a bertalani hagyományt, mely a magas szakmai elvárások mellett az emberséges, igazságos, egyenlő bánásmód mintapéldája volt a magyar királyi honvédségben.

Az ejtőernyősök jelmondata a pápai kaszárnyában

Összegzés

Az igazi kérdést az jelenti, hogy szükséges volt-e a magyar ejtőernyősök bevetése a szenttamási híd elfoglalására? Utólagos bölcsességgel kijelenthető, hogy a magyar gyorscsapatok önállóan is elérték a kijelölt szenttamási hidat, melyet nem az ejtőernyősök, hanem gépkocsizó utászok foglalták el, az ejtőernyősök „csupán” a szerb erődvonalat számolták fel. Ebben a tekintetben Bertalan őrnagy makacs ragaszkodása az ejtőernyősök bevetéséhez talán felesleges áldozatnak tűnhet. Ám számításba kell venni az ejtőernyősök bevetését hátráltató számtalan tényezőt is, mielőtt ítéletet mondunk a délvidéki ejtőernyős ugrás felett.

Elmondható, hogy a magyar királyi honvédség ejtőernyősei kiforratlan technikai háttérrel, elégtelen felszereltséggel és rosszul karbantartott gépparkkal a hátuk mögött kerültek bevetésre 1941. április 12-én. A felsorolt nehézségekre vezethető vissza a harci ugrást megelőző és az azt követő nehézségek szinte mindegyike. A felszerelés és a fegyverzet hiányosságai, mint az elegendő mennyiségű géppisztoly hiánya, az ejtőernyős ugróruhák korlátozott felhasználhatósága földi harcban, vagy épp az I. világháborúból megmaradt felszerelések (hátizsákok, harci kések) felhasználása azonban mind eltörpül a modern olasz szállítógépek műszaki hibái mellett, melyek az ejtőernyős harccsoport és az egész hadművelet legnagyobb élőerős veszteségéhez vezettek a bevetés ideje alatt. A veszprémi katasztrófa nem csak utólagosan értékelhető meghatározó csapásként, de szinte azonnal éreztette hatását, hiszen csökkentette a harccsoport erejét, hátráltatta a bevetés megkezdését és megfosztotta a bevetésre induló harccsoport új, helyben kinevezett parancsnokát a feladathoz tartozó pontos dokumentációtól is.

Mindezek a hátráltató tényezők szinte lehetetlenné tették a bevetés folytatását a veszprémi repülőszerencsétlenséget követően, az ejtőernyősök mégis vállalkoztak a feladat végrehajtására. A földön véghezvitt egyéni hőstettek, a félreugrást követő öntevékenység mind az ejtőernyős csapatnem létjogosultságát, az ejtőernyős katonák harcértékét bizonyították olyan helyzetben is, amikor minden körülmény ellenük szólt.

Ebben a tekintetben az 1941. április 12-i harci ugrás összevethető az 1941. május 20-án Krétán végrehajtott német légideszant-művelettel, vagy épp az 1944. június 5-6-i normandiai angolszász ejtőernyős bevetéssel. Mindegyik ugrás során az előzetes haditervet felborító tényezők (Krétán a helyi lakosság felkelése, a szívós ellenállás, míg Normandiában a heves ellenséges légvédelmi tűzben eltévedt szállítógépek miatt összekavarodott ejtőernyős alakulatok) ellenére sikerült az ejtőernyősöknek elérniük a kitűzött célt, így a sikeresen végrehajtott ejtőernyős bevetések felsorolásban méltán kap helyet a magyar ejtőernyősök által 1941. április 12-én végrehajtott délvidéki harci ugrás.

1940M ejtőernyős csapatjelvény

Források:

- Huszár János: Honvéd Ejtőernyősök Pápán 1939 - 1945 (Pápa 1993.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest-Pápa 2013.)

- Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A Délvidéki Hadművelet 1941. Április (Budapest 2003.)

- http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/80-04/ch09s02.html (letöltés ideje: 2018.04.01. 11:04)

- http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/k10403a.html (letöltés ideje: 2018. 04. 05. 16:42)

- http://epa.oszk.hu/02700/02735/00085/pdf/EPA02735_katonai_logisztika_2017_3-4_137-179.pdf (letöltés ideje: 2018. 04. 05. 20:00)

- https://www.masodikvh.hu/erdekessegek/alakulatok/1602-a-magyar-kiralyi-honvedseg-ejternys-alakulatanak-toertenete-1938-1945 (letöltés ideje: 2018. 04. 05. 20:15)

- Magó Károly: Utasszállító bakaruhában - Savoia-Marchetti SM.75 1. rész
(in.: Aranysas magazin 2019/11. pp. 79 - 82)

- Magó Károly: Utasszállító bakaruhában - Savoia-Marchetti SM.75 2. rész
(in.: Aranysas magazin 2019/11. pp. 79 - 82)

Képek forrása:

- Kiss Dávid gyűjteménye

- https://vlaston.webnode.hu/news/a-jugoszlav-kiralysag-vegnapjai/

- http://www.hungariae.com/Soloth.htm

- Muzslai Pál hagyatéka

- Pataky Géza: Ég és Föld Között (1942)

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Ismét Szolnokról jelentkezik Baráti Körünk, ahol „anya-alakulatunk”, az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár meghívására vettek részt bajtársaink a hagyományos Ejtőernyős Bálon. Alább következik rövid, képes beszámolónk.

Mint kiderült, legutóbb jól sejtettük, március 23 után újra meghívást kaptunk Szolnokra, ezúttal az Ejtőernyős Bálba. Feladatunk megtiszteltetés, igazi elismerés volt, hiszen az egyeztetés alapján hagyományőrzőink sorfala fogadta az eseményre érkező meghívott vendégeket, majd ezt követően mi is könnyítettünk felszerelésünkön és csatlakoztunk a báli forgataghoz.

Az esős idő ellenére pontosan érkeztünk meg az MH 86. Helikopterbázishoz, ahol gyors tájékozódás után kialakítottuk a fogadás sorrendjét. Hagyományőrzőink sorfala az előtérben az egyik, míg a házigazda, Sándor Tamás dandártábornok úr, felesége, és Nagy „Bruce” László főtörzszászlós a másik oldalon fogadták a vendégsereget.

 Felállt a fogadóbizottság

Hagyományőrzőink sokféle egyenruhái bemutatták a magyar katonai ejtőernyőzés évtizedeit az 1938-ban felállított első alakulattól, a NATO-csatlakozás előtti 1998-as évig. Így látható volt a jogutód alakulat névadója, vitéz Bertalan Árpád idejében „divatos” ejtőernyős egyenruha, az 1970-es 1980-as évek ikonikus álcaruhás felderítője, az 1990-es évek elején létrehozott kettős rendeltetésű szakasz kísérleti egyenruhájában szolgáló katona és természetesen az 1990-es évek végének jellegzetes „rábamintás” egyenruhát viselő mélységi felderítője, mind korhű fegyverekkel, teljes felszerelésben. A sort Baráti Körünk vezetője zárta, a hagyományőrzőink által kifejezetten ilyen alkalmakra kialakított formaruhát viselve.

Száz éve a felhők közül a Hazáért!

Az érkező vendégek láthatóan nagy örömmel vették szemügyre a szokatlan fogadóbizottságot, sok veterán, egykori mélységi felderítőnek és ma aktív katonának is ismerős volt az egykor viselt egyenruhák egyike-másika, házigazdánk is örömmel nosztalgiázott velünk, hiszen katonai szolgálatát az általunk bemutatott álcaruhákban kezdte meg ő is.

Hagyományőrzők sorfala

Hagyományőrzőink számára nagy megtiszteltetés volt látni azokat az ismerős arcokat, akiknek segítségével, engedélyével, hozzájárulásával idén ötödik éve igyekszünk méltó emléket állítani a magyar katona ejtőernyőzés történetének jelentős alakjai előtt. shihan Furkó Kálmán ezredes úr biccentése, Keresztúri László ezredes úr hátba veregetése, kézszorítása és még megannyi sok-sok veterán köszöntése biztosított minket arról, szívesen látott vendégek vagyunk a bálban.

Baráti Körünk vezetője Varga Zsolt őrmester Keresztúri László ezredes úrral

Az utolsó érkezők köszöntése után hagyományőrzőink letették fegyvereiket, felszerelésüket és elvegyültek a báli sokaságban. Minden percben megállítottak minket egy köszöntésre, gratulációra vagy kérdésre, rengeteg történetet ismertünk meg és bizony kérések is elértek hozzánk.

Ilyen kérés volt Bacsa Lajos veterán mélységi felderítőé is, aki 1979 és 1981 között szolgált Szolnokon és 1980. augusztus 20-án ugrott a Duna felett. Keresi azokat a katonatársait, akikkel közösen húztak surranót és együtt hajtották végre az emlékezetes ugrást. Egy csoportképet is mellékelünk.

Fénykép a múltból - aki felismeri magát, jelentkezzen!

Az este gyorsan, vidáman telt, asztalunkhoz varázslatos módon újra és újra boros üvegek érkeztek, melyeket minden alkalommal egy barátságos intés kísért a teremből innen, vagy onnan. A kezdeti zavarunk így feloldódott és az „elsőbálozók” hamarosan együtt énekelték a jól ismert dalokat, együtt tapsoltak mikor ismerős nyert a tombolán és nevetve elevenítették fel az öt év közös munka alatt megesett vicces történeteket.

Báloznak a hagyományőrzők

A bál azonban lassan véget ért, így mikor éjfélt ütött az óra, mi is útnak indultunk szállásunk, az MH Béketámogató Kiképzőközpont felé, ahol három bajtárs gyors regisztráció után álomra is hajthatta zúgó fejét. Innen is köszönjük a vendéglátást a Kiképzőközpont személyzetének, akik mindenben segítségünkre voltak! Sofőrünk, aki vitézül ellenállt a legravaszabb kínálásnak is és parancsnokunk ezt követően haza indultak, hogy a húsvét már a családi körben találja őket.

Másnap reggel az utolsó hagyományőrzők is elhagyták Szolnokot, olyan élményekkel gazdagodva, melyek a szó igazi értelmében megtiszteltetést jelentenek. Köszönjük a szervezőknek, barátainknak a Dandárnál, hogy megosztották velünk ezt az alkalmat, együtt dolgozhattunk, együtt ünnepelhettünk!

Indulás előtti csoportkép a házigazdával, Sándor Tamás dandártábornok úrral

További képek ITT tekinthetőek meg!

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk immár negyedik éve állandó szereplője a szolnoki Ejtőernyősök Napja rendezvényének. Díszőreink komoly felkészüléssel, hagyományőrzőink pedig izgatott várakozással néznek a nagy nap elé minden évben, azonban az idei alkalom, ha lehet, még fontosabb volt. 1918-ban ezen a napon hajtotta végre az első szervezett ejtőernyős ugrást Boksay Antal repülő főhadnagy, amikor a perginei repülőtéren kiugrott kötött ballonjából, hogy egy vékony selyemkupolára bízza életét.

Példamutató cselekedetét azóta százezernél is többször ismételték magyar katonák itthon, külföldön, békében és háború idején egyaránt. Az ő hősiességükre emlékeztek mindazok, akik 2018. március 23-án Szolnokon az MH 86. Helikopterbázison összegyűlve fejet hajtottak az Ejtőernyős Emlékfal előtt, kegyelettel adózva mindazok emléke előtt, akik önként vállalt hivatásuk gyakorlása során életüket adták a Hazáért.

Ezen a jeles rendezvényen vett részt Baráti Körünk hat hagyományőrzője az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár meghívására. Hagyományőrzőink három feladatot is kaptak, hiszen az Ejtőernyős Emlékfalnál végrehajtott díszőrség és a szintén az Emlékfal mellé települt statikus kiállítás mellett magát a rendezvényt is bajtársunk, Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető előadása nyitotta meg.

Igencsak megpakolt hagyományőrzőink éppen a sűrű program miatt már előző este megérkeztek a szolnoki MH Béketámogató és Harckiképző Központban kijelölt körleteinkbe, ahol az őrség régi ismerősként fogadott minket. Kellemes meglepetés volt látni, hogy a kiképzőközpont őrsége a legutóbbi látogatásunk óta sem felejtett el minket, többjük pedig a facebook-oldalunkat is követi. A körletek elfoglalása után gyorsan rendbe szedtük illetve ellenőriztük felszerelésünket, majd ágyba bújtunk, hogy másnap frissen-fürgén láthassunk feladatainkhoz.

A korai ébresztőt követően hagyományőrzőink elbúcsúztak a kiképzőközpont dolgozóitól, akik tréfásan megjegyezték, nem teszik messzire körletünk kulcsait, mert úgy érzik, jövünk még. Legyen igazuk!

Épül a kiállítás

A helikopterbázishoz megérkezve gyors bejelentkezést követően azonnal a szervezés kellős közepén találtuk magunkat. A díszőreink megkezdték a felkészülést, gyorsan megépült a statikus kiállítás is, hála a dandár katonáinak, akik pillanatok alatt felhúzták a számunkra kiutalt sátrat és asztalokat.

A rendezvény Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető bajtársunk beszéde nyitotta meg, aki röviden méltatta a 100 éves magyar katonai ejtőernyőzés eredményeit, úttörőit, megemlékezett áldozatairól és reményét fejezte ki, hogy a magyar ejtőernyős név a jövőben is ugyanolyan fényesen ragyog majd, mint ahogy erre a száz éves múlt példái kötelezik az utódokat.

 Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető előadása

Az előadást követően került sor az emlékezés koszorúinak elhelyezésére, melyhez Baráti Körünk hagyományőrzői a dandár katonáival közösen biztosították a díszőrséget. Kiváló alkalom volt ez arra, hogy együtt dolgozzunk a mai különleges műveleti katonákkal, akik érdeklődéssel és sok kérdéssel fordultak a közös felkészülés során is hagyományőrzőink felé. Az évek óta tartó közös munkának hála a kijelölt állomány összeszokottan, olajozottan dolgozott, így is hozzájárulva a megemlékezés fényének emeléséhez. A Magyar Takarodó hangjaira tisztelgésre lendülő fiatal, és idős kezek jelentették azt a kapcsot, ami összeköti az itt megjelent katonákat, civileket, veteránokat és melyet a lélekharang kondulásai mellett felsorolt hősi halált halt ejtőernyősök áldozata pecsételt meg vérrel.

 Hagyományőrző díszőreink a dandár díszőreivel az Ejtőernyős Emlékfalnál

A megemlékezést statikus kiállításunk megtekintése követte, ahol a veterán ejtőernyősök és a most aktív katonák egyaránt régi barátként, vagy új meglepetésként üdvözölték a kiállított felszerelési tárgyakat, gyűjteményi anyagokat, köztük a kifejezetten ilyen alkalmakra „leporolt” 39M H. Gy. ejtőernyőt, mely az első hazai gyártású ejtőernyő.

Veteránok statikus kiállításunkon

 Ejtőernyős- és álcaruhák, valamint az 1939M egybeszabott ugróruha másolata 39M H. Gy. ejtőernyő hevederzetével.

A rendezvényt ejtőernyős ugrás zárta, ahol az MH 86. Helikopterbázis katonái mutattak be kupolakövetéses ugrást a sportpályán, mindenki osztatlan bámulatára. Az ejtőernyős bemutató után a látogatókat és a hagyományőrzőinket egyaránt egy remek ebédre látta vendégül a dandár. A babgulyás, valamint az almás és a túrós rétes jól is esett a hosszú nap során az élményektől megéhezett sokaságnak.

 Ejtőernyővel érkezik a magyar lobogó

Végül minden véget ér egyszer, így ebéd után a hagyományőrzőink a dandár katonáinak segítségével megkezdték a kiállítás elbontását. Mire az utolsó gyűjteményi darab is a csomagtartókba került, a helikopterbázis visszazökkent megszokott, különleges életritmusába és már semmi nem emlékeztetett arra az órákkal korábbi „civil” nyüzsgésre, amit az évforduló jelentett. A hazaúton mi is csak szívünkben őriztük a rendezvénye kapott sok elismerő pillantást, gratulációt és az élményeket a reménnyel együtt, hogy azok a bajtársak, akik már nem lehetnek köztünk megelégedéssel figyelték a munkálkodásunkat. A szolnoki körforgalomban felállított Mi-24-es helikopter mellett elhajtva a város katonai múltjának utolsó emlékét is magunk mögött hagytuk abban a biztos tudatban, hogy visszatérünk még az ejtőernyősök szolnoki fészkébe

 A nemrég felavatott Mi-24-es emlékmű

További képek ITT találhatóak.

Képek forrása:
- Baráti Kör archív
- honvédelem.hu

- Kiss Dávid -