Kedves Barátaink!

Új sorozatot indítunk útjára „KITEKINTŐ” címmel, melyben havonta egyszer, gyűjtői, hagyományőrző munkánk során megismert külföldi ejtőernyős barátaink történeteit osztjuk meg az érdeklődőkkel. A témával a múltban is foglalkoztunk már érintőlegesen, amikor egy volt brit felderítőkatona osztotta meg velünk gondolatait. Az új sorozat célja bemutatni az általunk vizsgált korszakban más nemzeteknél párhuzamosan működő ejtőernyős katonák mindennapjait. Az alábbi interjúban Alexander Antonovval ismerkedhetünk meg, aki a volt Szovjetunió légideszant alakulataiban szolgált. Kiemelt köszönet illeti Vszevolod Csirkov urat, aki nélkül az interjú nem jöhetett volna létre. Jó szórakozást kívánunk!

Felderítők Blogja: Mesélne magáról?

Alexander Antonov: A kelet-kazahsztáni régióban, Leninogorszkban (ma: Ridder, Kazahsztán) születtem 1970. június 20-án. Két éves koromban a családom a Komi Köztársaságban található Sziktivkarba költözött, természetesen a Szovjetunió területén belül. Fontosnak tartom megemlíteni a komi-magyar, finnugor eredetű rokonságot, hiszen rokonok vagyunk. Bár én mégiscsak orosznak tartom magam. Úgy éltünk, mint bárki a Szovjetunióban.

Hét évesen összekötöttem az életem a “mennyországgal”: pilóta akartam lenni. Elárulom: végül nem lettem az. 1982 óta vagyok elkötelezett a sportlövészet iránt; imádtam. 1984-ben, az első katonai alapismeretek óránkon vehettem először a kezembe AKMSz gépkarabélyt az iskolánkban. Akkor azt mondták nekünk, hogy a deszantosoknak vannak ilyen fegyvereik.

1985-ben láttam egy közleményt a szünetben, mely szerint ejtőernyős képzés indul. Természetesen felkeltette a figyelmem, eljártam az órákra és az oktatásokra. Az oktatás heti 3-4 alkalommal zajlott a tanítási idő után. Az elméleti óráink során foglalkoztunk a D-5 illetve a Z-5 ejtőernyőkkel (fő- illetve mentőernyők – F. B.). Amikor megkérdeztük az oktatónkat, hogy hány ugrása van, csak azt válaszolta: “egy pár... 100 körül”. Megbotránkozva néztünk a figurára: teljesen hihetetlen! Azt gondoltuk, hogy ehhez egész életében ejtőernyőznie kellett!

A képzéseink 3-4 hónapig tarthattak, több vizsgával. Ezek sikeres elvégzése után következhetett az első gyakorlati óránk, azaz az első ejtőernyős ugrásunk. Először az ún. Katonai Öttusán kellett helytállni. Ekkoriban a lövészeten való megfelelésen kívül az alkalmasság féltétele volt a futás terepen és akadálypályán, az úszás és a távolba dobás. Csak ezek után jöttek az ejtőernyős ugrások. Ezután a Szovjetunió Repülő Sport Klubjai felkészítették a fiatalokat katonai szolgálatukra, természetesen a Védelmi Minisztérium finanszírozásával.

Az első három ugrásom után ébredtem rá, hogy ez az, amit csinálni szeretnék egész életemben. 15 évesen ténylegesen összekötöttem az életem a “mennyországgal”, és elkezdtem folyamatosan ejtőernyőzni.

 F. B.: Mi volt a motiváció ahhoz, hogy deszantos legyen

A. A.: Nem volt kérdés, hogy melyik fegyvernemnél fogok szolgálni. Az idősebb ismerőseim és barátaim kivétel nélkül a deszantosoknál szolgáltak, többen Afganisztánt is megjárták. Kiváló példaképek voltak a 15-16 éves szovjet gyerekek számára. Láttam az 1979-es “Felderítők akcióban” című kultuszfilmet, amely hasonlóképp befolyásolta a döntésemet. Az ejtőernyős és edzőtáborok oda vezettek, hogy mire bevonultam katonának, addigra körülbelül 400 ugrással rendelkeztem. A hadkiegészítő bizottságnál is elhangzott: “Hová máshová is küldhetnénk? Csakis a deszantosokhoz!”

 A fiatal ejtőernyős

F. B.: Mikor vonult be?

A. A.: 18 éves koromban megkaptam a behívóparancsomat, vagyis a levelet, melyben felszólítottak, hogy ideje “visszafizetni az adósságom az Anyaországnak”, ahogy akkoriban nálunk mondták. Minden jövőkép és az életem tervezése is csak 20 éves korom után kezdődhetett. A sorkatonai szolgálat előtt a fiúk nem tervezhettek és nem is tudtak tervezni semmit.

Én a Litván SzSzK-ba, a jonavai járásban található Gaižiūnaiba kerültem, a 242-es számú légideszant kiképzőközpont (242-й учебный центр подготовки младших специалистов Воздушно-десантных войск – F. B.) állományába. A kiképzés után vezényeltek Kaunas oktatási részébe, ahol a mesterfokon kellett elsajátítanom a fegyvernemi specializációt 6 hónapon keresztül.

Már a kiképző zászlóaljban is lehetett érezni a hatalmas különbségeket a századok katonái között. Nagyon szerencsés voltam, hiszen egy olyan században szolgáltam, ahol “rendetlenség” volt; nehéz ezt elmagyarázni, de akkor sok dolgot nem vettek komolyan, a titoktartás és a különleges feltételek ellenére sem.

Miután megvolt az alapkiképzésünk, megkértem a parancsnokom, hogy hadd maradjak Kaunas városában. Nagyon sok év után elmondhatom, hogy nagyon szeretem a mai napig ezt a várost, valamint az ott lakó embereket. Ez olyan, mint egy nyitott ablakban való nagy lélegzetvétel a tiszta és friss levegőből... Ablak egy másik világba, akkor, 1988-ban.

A kiképzés után átkerültem a Vörös Zászló Érdemrenddel és Kutuzov Renddel Kitüntetett 7. Gárda Légiszállítású Deszant Hadosztályba (7-я гвардейская десантно-штурмовая Краснознамённая орденов Суворова и Кутузова дивизия - A hadosztály jogelőd alakulatai harcoltak az 1944-45-ös budapesti csatában, a Balaton környékén, 1956-ban a tököli reptér elfoglalásában, majd a prágai tavasz leverésében vettek részt – F. B.). A lehetőségem Kaunasban való tartózkodásra – bár rossz ötletnek tartották – a hadosztály ejtőernyős parancsnoka közbenjárására jöhetett létre.

A szovjet időkben a hadseregben volt a legprofesszionálisabb a sportolási lehetőség – főként az ejtőernyőzés –, itt voltak a legjobb edzők, bázisok és hatalmas finanszírozás. Így maradhattam Kaunas városában. Különösebb erőfeszítés nélkül bekerültem a hadosztály sportcsapatába. Az életünk nagyon különbözött a sportcsapatban a szolgálati és kiképző-alakulatokban megszokottaktól. A csapatunk öt főből állt velem együtt, főként altisztekből és továbbszolgálókból.

Egy hónappal az áthelyezésem után a sportcsapatban való szolgálatom véget ért. Kihúzták a nevem a csapatból “napi rutin megsértése” miatt. Nem hivatalosan pedig konfliktusom volt egy nálam idősebb sportolóval; nagyon hevesen reagáltam minden igazságtalanságra.

A kiképzés szünetében

F. B.: Milyen nemzetiségek, köztük mennyi magyar szolgált az alakulatuknál?

A. A.: 95%-ban szlávok szolgáltak az alakulatunkban. Az alkalmasságik során főként ukránokkal, fehéroroszokkal, oroszokkal találkoztam, sokukkal Szibériából. Magyarok nálunk nem szolgáltak. Nem is gondoltuk volna, hogy léteznek rajtunk kívül más nemzetiségű ejtőernyősök.

F. B.: Milyen volt a felszerelésük?

A. A.: Az általános viseletünk a melegítő volt. Állandóak voltak az ejtőernyős ugrások, magunknak főztünk, gyakorlatilag a repülőtéren éltünk. A kiképző-alakulatnál a régi stílusú (1969M - F. B.) uniformist hordtuk, ami egy rézgombos, régi szabású pamut egyenruha. Télen pedig félig gyapjú anyagút kaptunk. Ekkor a fejünkön még pilotkát hordtunk, de a gallérhajtókánk és a vállapunk kék volt, viszont a kiképzés alatt nem viselhettük a deszantosok jellegzetességét, a kék barettet. Még a legfelső gombot sem gombolhattuk ki, mint egy igazi deszantos, hogy látható legyen a telnyaska (égszínkék-fehér csíkos trikó - F. B.). Amikor átkerültünk a 7. Hadosztályba, akkor egy rövid ideig a régi egyenruhákat hordtuk, ezután megkaptuk a “Bután” terepmintás (1988M, “TTsKO” három színnyomású – F. B.) egyenruhát, a barettet és mindent, ami más deszantosnak járt, de a hétköznapokban a terepszínű kepkát (siltes sapka – F. B.) hordtunk.

Az interjúalany által viselt egyenruhák az öltözködési utasításban

F. B.: Miben nyilvánult meg a fegyvernemi ellentét?

A. A.: A közelben volt egy pontonhidász alakulat. Fekete váll-lapot és hajtókát viseltek. Állandó támadásnak voltak kitéve a részünkről, megvetéssel viszonyultunk feléjük. Náluk az a mondás járta, hogy “Ha deszantos vagy, legyél büszke rá. Ha nem vagy ejtőernyős, akkor örülj neki!”.

Tiszteletet csak a pilóták iránt tanúsítottunk a kék váll-lap miatt, illetve a tengerészgyalogság iránt. Utóbbiakkal még közös gyakorlataink is voltak a kalinyingrádi járásban. Ezeknek a gyakorlatoknak a célja hídfőállás kialakítása volt. Ledobtak minket, majd a tengerről megérkeztek a tengerészgyalogosok.

F. B.: Volt különleges beavatási szertartása a deszantosoknak?

A. A.: Nem volt különleges beavatásunk. Az első ugrás után kaptuk meg az ejtőernyős jelvényünket, valamint a „tásnotik” becenevet (“тошнотик” = „hányinger”, utalva a kopasz ejtőernyősökre, akik még hánytak az első ugrás izgalmával – F. B.).

F. B.: Hány ugrása van?

A. A.: Az első ugrásaimat a seregben IL-76 típusú gépből hajtottam végre, még a kiképző alakulatomnál. A katonai ugrás nem volt számomra kihívás. Mint már említettem, 400 feletti ugrásszámmal vonultam be. A sportcsapatban körülbelül 115 ugrásom lett, így több mint 500 ugrással szerelhettem le. Fontos kiemelnem, hogy sportugrásokon kívüli tényleges katonai ugrásaim száma csak körülbelül 20. Kifejezetten sok időt töltöttünk a felszerelésünk és az ejtőernyő ellenőrzésével. Mindig precízen ment minden, de így is 5 ember halt meg a gyakorlóugrások során.

F. B.: Mesélne az ugrások menetéről? Mi volt ezek közül a legérdekesebb?

A. A.: Kifejezetten emlékszem a „Zapad-89” (“Запад” = nyugat – F. B.) nevezetű hadgyakorlatra: 4 gyakorlóugrásom és 1 harci ugrásom lett ezen az eseményen (Mivel a Varsói Szerződés országaiban folyamatos harckészültség volt, a szovjetek megszállt országoknak tekintették őket, így minden nemzetközi hadgyakorlaton végrehajtott ejtőernyős ugrást "harci ugrásnak" tekintettek – F. B.) Egy GK-30 jelzésű rakomány-konténerrel ugrottam, amelybe további fegyvereket, lőszert és egyéb ellátmányt, felszereléseket tettünk. A főernyő nyitása után a konténer egy speciális gyűrű segítségével leválik, majd 16 méterrel alattunk lóg egy kötélen. A csomag egy rugós rendszerrel van ránk rögzítve. A konténer 3 másodperccel korábban érkezik a földre mint a deszantos, így a vertikális süllyedés csökken, ezzel csökkentve a sérülések valószínűségét. Ez kifejezetten érdekes volt számomra.

GK-30 konténer akcióban

Ezután a gyakorlat után 15-en kaptuk meg a “kiváló ejtőernyős” címet és jelvényt, és nem volt többé sértő becenevünk. Annak ellenére, hogy nagyon sokan hordták ezt a jelvényt, amikor átkerültek tartalékos állományba, nagyok kevesen érdemelték is ki valójában.

Az egyik gyakorlóugrás előtt

F. B.: Hogyan és hol működött volna az ön alakulata egy tényleges háború során?

A. A.: A hadosztályunknak tényleges konfliktus során hídfőállást kellett volna elfoglalnia az NSZK-ban. Erről nem hivatalos beszélgetésekből értesültem, amelyeket tisztekkel folytattam. Az alakulatunk telepítéseinek valós terveit nem láttuk, és nem is láthattuk. A ”Zapad-89” nevű gyakorlat során éles helyzetben gyakorlatoztunk.

Miután mindenféle belső konfliktus gyakori lett a Szovjetunióban, a deszantosokat alkalmazták beavatkozásra az ország bármely pontján, a gyors reakcióképességük miatt. Katonaként persze nem sejthettük, hogy a Szovjetunió 1991-ben meg fog szűnni. Politikai információként rendszeresen azt mondták nekünk, hogy a litvánok a rosszak és a hibásak. Ugyanezt mondták az összes többi egységnek is bármelyik nemzetiségről, ahol konfliktus volt.

1989 után többször is volt olyan helyzet, amikor éles riasztásra ébredtünk. Mennünk kellett azonnal a reptérre, felvettük az ejtőernyőt, a repülők már készen álltak. Az öreg altisztek, akik több gyakorlaton vettek részt, köztük a “Duna-85” hadgyakorlaton, elmondták, hogyha a raktárak nyitva vannak a reptérnél (ahol a mozgósítási zárolt készleteket tárolták – F. B.), akkor a háborúba repülünk. A riasztás után 10-12 óra múlva visszatértünk az állandó szolgálati helyünkre. Az egyiknél már nem is tudom milyen ország volt a célország, de azt határozottan, hogy afrikai. Nem is tudtunk arról, hogy létezik ez a mozgósítási megállapodás. Véletlenül kerültem fel a gépre, én voltam az egyik ejtőernyős kiképző. Csak az ejtőernyőzésre tanítottam a katonákat.

F. B.: Tudna mesélni a híres „dembelről” ("demobilizáció", a katonai szolgálat végén egyéni és látványos leszerelő ruha készítése) és a hírhedt dedovscsinyáról („nagyapáskodás”, az öreg katonák terrorja a fiatalabbakkal szemben)?

A. A.: A felkészülés a leszerelésre egy hatalmas és külön téma. A legtöbb esetben a kimenő egyenruháinkat alakítottuk át. Nagyon nehéz, de meg kell találni a megfelelő alapanyagokat ehhez. Volt a közelünkben egy “tankgyár”, vagyis csak mi hívtuk így. Pontosabban csak páncélozott járműveket javítottak. Nagyon sok holmit rendeltünk tőlük, főleg ha valami nikkelezett vagy krómozott dologra volt szükségünk. Az egész egyenruha újjászületett, egyedül a kitűzőink nem változtak, a többi dolog teljes mértékben átalakult.

A „nagyapáskodás” nálunk nem volt jellemző, az egyetlen veszélyforrás a kevesebb mint egy évet szolgáló állomány volt, akik ugyanúgy felelősséggel tartoztak az egységünk rendjéért. A nagyapáskodásnak semmi más megjelenése nem volt.

 Felkészülve a leszerelésre

F. B.: Mit üzen a magyar veteránoknak, gyűjtőknek és hagyományőrzőknek?

A. A.: Szeretném elmondani, hogy örömmel szolgáltam, akárcsak több magyar testvérem. Természetesen voltak buktatók, mint mindenhol az életben, de a kedvenc sportomnak hódolhattam a sorkatonai időszakom alatt is. A gyűjtőknek és a hagyományőrzőknek egy remek ajánlatot tudok tenni: örömmel nyújtok segítséget mindenkinek, aki a téma iránt érdeklődik.

F. B.: Köszönjük a lehetőséget és az interjút!

A. A.: Én köszönöm a megkeresést és az érdeklődést a téma iránt! Szlává VDV! (Ejtőernyős köszöntés: Слава ВДВ, “éljen a deszant!” – F. B.)

– Pap Attila –

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk fennállásának hatodik évében, ahogy 2017-ben és 2018-ban is tettük, az év végével és az újesztendő beköszöntével számvetést tartunk az elmúlt év során elért teljesítményről.

Tavaly sem pihentünk

Amikor 2019 január végén Baráti Körünk tagsága összegyűlt egy év eleji megbeszélésre, az előző, 2018-as - év élményeit minden tekintetben a katonai hagyományőrzésben nyújtható teljesítményünk csúcsának éreztük. A magyar katonai ejtőernyőzés centenáriumi ünnepségein való részvétel, azok szervezésében való közreműködés, a külföldi hagyományőrző megjelenés és a katonai teljesítménytúrák végrehajtása után úgy éreztük, Baráti Körünk hagyományőrzői elérték azt a pontot, amikor már nem vagyunk tovább terhelhetőek, és a megtiszteltetés mellett a fáradtság érzése is megtalált minket. 2019 bebizonyította, hogy ez nem igaz.

A 2019-es évben 45 különböző rendezvényi feladatot hajtottunk végre, melyek során 54 napot voltunk távol a szeretteinktől. A rendezvényeket a saját, egyéni szabadidőnk, szabadságkeretünk terhére teljesítettük, hiszen Baráti Körünk minden tagja dolgozik, vagy tanul valahol. Ez a szám magasabb, mint a tavalyi rendezvényszám, és nem csak darabra, de minőségében is. A visszatérő rendezvények mellett, mint például az Oldtimerek Hétvégéje, vagy a zsámbéki fegyverkiállítás, új feladatokat is kaptunk.

Hagyományőrzőink Zsámbékon

Az év talán legnagyobb kihívását a Felderítők Napja jelentette, hiszen azt - együttműködésben a Pákozdi Katonai Emlékparkkal, ahol kamara-kiállításunk is megtekinthető -, immár ötödik alkalommal rendeztük meg, mégis ez volt az első alkalom, amikor külföldi kiállítók is megjelentek a rendezvényen. Lengyel barátaink nagy örömünkre profi, összeszokott csapatként dolgoztak velünk, és így viszonozhattuk az ő idei meghívásukat.

Lengyel-magyar közös kiállítás Pákozdon

Folytatódott a 2014 óta tartó közös munka a szolnoki katonákkal is. Az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár meghívására hagyományőrzőink részt vettek a 2019-es Ejtőernyős napon és az azt követő Ejtőernyős Bálon is, valamint közösen emlékezhettünk az alakulat névadójának budapesti sírjánál is.

Hagyományőrzőink az Ejtőernyős Emlékfalnál

A 2019-es év végén épült ki a kapcsolat az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Ezred és jogelődjei felé, hiszen Egerben előadást, Debrecenben pedig tisztelgő látogatást szenteltünk a Magyar Honvédség egyetlen szervezetszerűen ma is működő felderítő alakulatának. Nagy megtiszteltetésként vettük, amikor az alakulat parancsnoka elvállalta az idei Felderítők Napjának fővédnökségét is.

 Előadás és statikus kiállítás Egerben

A Magyar Honvédséggel fennálló együttműködés másik szép példáját láthattuk a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által hagyományőrzőink részére megtartott fegyverzettechnikai oktatáson, ahol a múzeum ejtőernyősökhöz kapcsolódó különleges fegyvereit ismerhették meg hagyományőrzőink.

 Fegyverzettechnikai oktatáson a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban

A képzések sorában nem ez volt az idei egyetlen alkalom. Baráti Körünk zárt körű, csak a hagyományőrzőink számára megtartott oktatások és felkészítések során az állomány alaki tudása mellett hangsúlyt fektettünk az ejtőernyő-hajtogatás fogásainak gyakorlására és a gyűjteményünk karbantartására, de sor kerülhetett az év végén egy próbamerülés során a műszaki felderítők és harci búvárok világának megismerésére is. A képzések másik típusát azok a felkészülési menetek alkották, melyek során a különféle hagyományőrző teljesítménytúrákra készült fel a végrehajtó állományunk.

Merülés előtt

Ilyen túrákból az idei évben háromra került sor. Az elsőt, a márciusi Gróf Hadik András Éjszakai Emléktúrát az MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj „Gróf Hadik András” Mélységi Felderítő Századának névadója előtt tisztelegve hajtottuk végre. A második komoly megmérettetésre, a Szent László Menetre nyáron került sor, ahol két hagyományőrzőnk a rossz emlékű 50 kilométeres távon teljes felszereléssel, fegyverrel ment végig, megszerezve az emlékjelvényt is. A harmadik, egyben legnagyobb szabású menetet a debreceni Bocskai Portya jelentette, ahol Baráti Körünk öt hagyományőrzője és két barátunk is rajthoz állt, hogy az összes távon próbára tegye magát. A portya sok tanulsággal szolgált minden indulónak, így idén újra rajthoz állunk!

 Csak előre!

Még a Hadik-túrán fogalmazódott meg bennünk az igény arra, hogy jobban megismerjük a nevét viselő század történetét. Erre a legjobb lehetőség 2019 júliusában adódott, amikor hagyományőrzőink Pécsre látogatva hosszas, terepbejárással egybekötött interjú-csokrot gyűjtöttek össze az alakulat veteránjainak és egykori parancsnokának segítségével. A gyümölcsöző kapcsolat a pécsi repülőnapon folytatódott, ahol közös kiállítással és veterán-találkozóval emlékeztünk és emlékeztettünk az egykor itt állomásozó felderítő katonákra. A beszélgetések terjedelmére jellemző, hogy az interjúk anyagának feldolgozása most is tart, több publikációra elég anyag került a Baráti Körhöz. Köszönjük!

Az MH 42. "Baranya" Felderítő Zászlóalj karjelvénye

A felderítők, ejtőernyősök halottairól sem feledkezhettünk meg 2019-ben. Szomorú kötelességünknek tettünk eleget, amikor a 2019. május 29-i dunai hajókatasztrófa során életét vesztett matróz – egykori mélységi felderítő tiszt – temetésére szervezett megemlékezés során fogtuk össze az egykori bajtársakat, valamint biztosítottunk hagyományőrző díszőrséget a szertartáshoz.

A bajtársak búcsúja

Másik feladatunk az immár hagyománnyá vált Halottak Napi megemlékezés két elemből állt. Október 30-án vitéz Bertalan Árpád posztumusz ejtőernyős alezredes budapesti sírjánál emlékeztünk, míg november 1-én Juhász Mihály ejtőernyős hadnagy bökönyi sírja mellett állt egész napos hagyományőrző díszőrségünk. A feladat komolysága mellett is szívet melengető volt látni a bökönyiek vendégszeretetét, ragaszkodását és kedvességét.

Díszőrségben Halottak Napján

Baráti Körünk virtuálisan elérhető platformjai (azaz facebook-oldalunk és a Felderítők Blogja) a következő képet mutatják: a facebook-oldalunkon 5437 kedvelővel indítjuk az új esztendőt, míg blogunkon 32 cikk jelent meg.

A való világban 54 napot töltöttünk együtt, 45 rendezvény során külföldön és itthon egyaránt.

Megígérhetjük, hogy a vállalt feladatainkat 2020-ban is, immár hetedik éve, a tőlünk megszokott színvonalon folytatjuk. Új ötleteink, lehetőségeink száma végtelen, csakis a befektetett idő és energia szabhat nekik határt!

Találkozzunk 2020-ban is!

Kedves Barátaink!

2019 számos emlékezetes és megtisztelő rendezvényt hozott magával Baráti Körünk számára. Januártól decemberig 45 alkalommal gyűltünk össze kiállítások, előadások, hagyományőrző díszőri feladatok során, melyeket hamarosan aktuálissá váló évadzáró posztunkban részletesen is elemzünk. Akadt hétvége, amikor három nap alatt három különböző rendezvényen jártunk, az ország különböző pontjain, de eljutottunk külföldre is, lengyel ejtőernyős barátainkhoz, sőt viszonozhattuk is vendéglátásukat saját szervezésű rendezvényünkön.

A számos megjelenés közül mégis a hagyományőrzőink számára leghasznosabb rendezvények a nagyközönségtől elzárva zajlottak. Ezeken a belső képzéseken a csapatépítés mellett olyan ismeretekre is szert tehettünk, melyeknek segítségével katonai hagyományőrző munkánkat jobban, hitelesebben végezhetjük. Tartottunk a különféle honvédségi szervezésű teljesítménytúrák előtt felkészülési meneteket, sor került alaki felkészítésre a hagyományőrző díszőri feladatok ellátása kapcsán, de jutott idő ejtőernyő-hajtogatási képzésre és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum segítségével fegyverzeti képzésen is részt vettek hagyományőrzőink.

A kilenc, képzéssel és tanulással eltöltött alkalom során saját tagságunk mellett „külsős” oktatók is segítették munkánkat, hogy alapelveinknek megfelelően „élmény alapú tanulás” során nyerjünk betekintést azokba a témákba, melyekkel katonai hagyományőrzőként foglalkozunk. Ez egyetlen esetben sem jelent aktív, harctéren alkalmazható tudást, az alaki képesség kivételével, melyre számos alkalommal szüksége volt Baráti Körünknek az idei évben, csupán betekintést enged abba a zárt és titkos világba, melyet igyekszünk jobban megérteni, feldolgozni és a lehetőségekhez mérten bemutatni.

Ebben a szellemben készültünk fel a V. Felderítők Napján felajánlott lehetőségre is, melyet Veress Vilmos úr, a Dive Hunter búvárcsapat vezetője tett felénk. A csapta különleges felkészültségének és felszereléseinek hála lehetőségünk nyílt a mai különleges alakulatoknál is használt búvárfelszerelések megismerésére biztonságos közegben, profi instruktorok segítségével. Az első foglalkozásra a budapesti Aquaworld Resort szálloda és uszodakomplexum búvármedencéjében került sor 2019. december 18-án este, a tapasztalt búvároktató, Agócs Zoltán szakértő vezetésével. Az „intrózás” során hagyományőrzőink megismerkedhettek a rekreációs búvárkodás során használt felszerelések mellett az amerikai SEAL-kommandósok által használt harci uszonyok előnyeivel és hátrányaival is.

A SEAL-uszony

A három órás foglalkozás 50-50%-ban állt elméleti és gyakorlati elemekből, a felszerelés bemutatása és használatának ismertetése után hagyományőrzőink a medencében mutatták meg, mit tanultak a szárazon. Az instruktorok felkészültségének és közvetlen, mégis határozott stílusának köszönhetően teljes biztonságban hajtottuk végre az olyan egyszerű, mégis szokatlan feladatokat, mint a víz alatti légzés, a búvármaszk vízmentesítése, az emelkedés és süllyedés kontrollálása és a víz alatti úszás.

Merülés előtt

Már a „beöltözés” is új élményt jelentett, zömmel szárazfölhöz szokott tagjainknak. A maszkok, a reduktor, a felfújható jacket, az uszonyok és a palack mind szokatlanul álltak elsőre, de értő kezek mindent gyorsan eligazítottak rajtunk és az instruktorok el is magyarázták mi, miért hová való.

A három lelkes hagyományőrzőnk a visszajelzések alapján fegyelmezett, hálás tanítványnak bizonyult, így hamarosan belevághattunk az est legizgalmasabb részébe és végre merülhettünk. Egy instruktor kíséretében ereszkedtünk a medencébe, aki minden mozdulatunkat figyelve kísérte első víz alatti lépéseinket. A „kis kékség” szinte azonnal megbabonázta az embert. A medencében más feladatokat végrehajtó tapasztalt búvárok barátságos integetéssel fogadtak minket, talán emlékezve arra, amikor ők voltak nagyon kezdők.

Be a vízbe!

Az est egyetlen feladata az volt, hogy megmutassuk: az új közegben is ijedelem nélkül boldogulunk, élvezzük a víz alatt töltött időt és elbírunk a ránk bízott felszerelés kezelésével. Ahogy katonai körökben mondani szokás: a foglalkozás elérte célját, mindhárom reménybeli búvárunk széles mosollyal kászálódott ki a medencéből, az engedélyezett harminc perces merülési idő leteltével. Az új perspektíva és a lábakban kezdődő izomláz megismerése együttesen mutatta meg a búvárok különleges, de kihívásoktól sem mentes világának egy kis szeletét.

Víz alatti úszás

Természetesen ettől még nem lettünk „harci búvárok”, vagy „búvár hagyományőrzők” – még búvárok sem – de bizonyítottuk magunknak, hogy jó társaságban földön-vízen-levegőben egyaránt tartalmasan tölthető egy este. Aztán ki tudja? Lehet, hogy a most szerzett élmények arra sarkallják néhány tagunkat, hogy komolyabban is belevessék magukat a búvárkodás világába!

Varga Zsolt

 Berkesi Balázs

Kiss Dávid

Bár a három órás „intró” szinte elrepült, hagyományőrzőink mégis nagyon sokat tanultak az ízelítőnek szánt foglalkozás alatt. Köszönettel tartozunk a felajánlásért a Dive Hunter csapatának, akikkel a jövőben is örömmel dolgozunk együtt!

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Bár az ünnepi készülődés már mindenhol a tetőfokára hágott, újabb megtisztelő és izgalmas feladatunk akadt az idei évre. Így 2019. december 7-én Berkesi Balázs hagyományőrző felderítő, Baráti Körünk tagja az egri „Időalagút - Város a Város Alatt” helytörténeti kiállítóhely meghívására az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj és jogelőd alakulatainak történeti fejlődéséről tartott előadást a kiállítóhely lovagtermében.

 
Az előadást megnyitja: Varga Zsolt felderítő őrmester, Baráti Körünk vezetője

Az elhangzott előadás célja kettős volt: egyrészről emléket állítani az idén 70 éves csapatnak, ami nem csak, hogy napjainkban is működik, mint felderítő ezred, de önmagában képviseli a Magyar Honvédség felderítő képességét, annak egyetlen dedikáltan felderítő feladatokra optimalizált alakulataként. Az egri felderítők jogutódjaként működő ezreddel az együttműködésünk nem új keletű, hiszen a V. Felderítők Napja alkalmából ezen alakulat parancsnoka, Hajnal István ezredes úr vállalta a rendezvényünk fővédnökségét is, valamint számos más alkalommal dolgozhattunk együtt a „Bornemisszásokkal” honvédségi rendezvények során.

Előadás közben

A megjelenés másik célja pedig az volt, hogy az előadás és statikus kiállítás a szervezők azon hosszú távú kezdeményezését indítsa útnak méltó keretek között, amely célul tűzte ki, hogy az egri kiállítóhelyen a 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj múltjával kapcsolatban egy állandó emlék-kiállítás nyíljon meg a jövőben. Ehhez házigazdáink a kiállítóteret, valamint a szükséges tárlókat, bábúkat biztosítják, míg Baráti Körünk tagjai gyűjtői tapasztalatukkal és történészi szakértelemmel igyekeznek hozzájárulni a kiállítás minél teljesebb megvalósulásához. A témaválasztás nem véletlen, hiszen Tietze Károly, a kiállítóhely megálmodója maga is az alakulat katonájaként szolgált egykor.

Statikus kiállításunk

Ezúton szeretnénk minden a zászlóaljban szolgált volt és jelenlegi katonához, valamint az alakulat tisztelőihez szólni, hogy amennyiben erre lehetőségük van, segítsék a szervezőket, hogy ez a nemes cél teljesülhessen és Eger városában az ejtőernyős és felderítő katonákra emlékező kopjafa mellett, egy újabb, emlékhely jöhessen létre, ami a felderítő zászlóalj Egerben töltött 44 évét bemutatva emlékezik és emlékeztet az egri felderítők történetére. Amire szükség lehet: újságcikkek, fényképek, karjelvények, egyenruhák, egyéb relikviák, melyek méltó módon kiállításra kerülnek majd.

Rendhagyó tárlatvezetés

A kiállítás szervezőinek elérhetőségei:

http://idoalagut.hu/

idoalagut@gmail.com

Ezúton is köszönjük a meghívást és reméljük lesz még lehetőség a jövőben is a közös munkára! Építsük fel együtt az egri felderítők múltját bemutató kiállítást!

- Berkesi Balázs -

Kedves Barátaink!

Idén immár ötödik alkalommal rendeztük meg a Felderítők Napját Pákozdon a Katonai Emlékpark területén, a Park üzemeltetőjével, a Katonai Emlékpark Közhasznú Nonprofit Kft-vel közösen.

Aki nyomon követte az esemény meghirdetése és lebonyolítása közötti időszakot is, az némiképp beleláthatott, hogy mennyi szervezőmunkát igényelt a rendezvény sikeres lebonyolítása. Bajtársaimmal már a nyáron megkezdtük az előkészületeket. Elsőként az időpontot kellett kitűzni, melyhez a KEMPP vezetésével kellett egyeztetni. Ez után következett a rendezvény tartalommal való megtöltése.

Statikus kiállításunk összeállításakor figyelembe vettük, hogy lehetőségeinkhez mérten, a hazai katonai felderítés minél szélesebb szakterületéről mutassunk képet. A szállító kapacitás és a hely korlátai miatt így is akadt, ami otthon kellett maradjon, de azért remélem a megtekinthető és kézbe fogható válogatott eszközök magukban is betekintést engedtek a felderítők eszköztárába.

Baráti Körünk tagjai a megnyitó beszéd előtti pillanatokban

A szakmai előadások tervezésénél szempont volt, hogy olyan felderítő szakág is bemutatkozzon, mely ritkábban kap figyelmet és eszköztára a „hétköznapi” rendezvények során nehezebben bemutatható. Így esett idén a választás a vegyi - sugár felderítés területére. Ezt az előadást Szeles Eszter bajtársnőnk prezentálta, aki a téma kutatója nem csak a Baráti Körön belül, de tanulmányai okán a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is. Az előadás idei sikeréből kiindulva jövőre még több szakág bemutatását tervezzük.

Szeles Eszter bajtársunk előadása

Nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy az MN-7000 fedőszámú alakulat, azaz a 34. mélységi felderítő század 1959-ben, 60 évvel ezelőtt kezdte meg működését. Ez az alakulat volt a jogelődje az 1963-tól Szolnokon, „MN 3100” fedőszám alatt működő 34. Mélységi Felderítő Zászlóaljnak és jogutód alakulatainak, így méltó megemlékezéssel kívántunk tisztelegni az úttörő elődök előtt. Ebben volt garancia Kiss Dávid bajtársunk előadása, aki a tőle már megszokott informatív és élvezetes előadói stílusában (a kijelölt időkorlátot alig átlépve…) tárta elénk az alakulat létrejöttének külső és belső okait, és a tovább élés történetét.

Kiss Dávid bajtársunk előadása

Felderítők Napján nem érthetetlen, sőt nagyon is szükséges bemutatni a felderítő járműveket is, melyek különleges, vagy épp jól bevált technikai megoldásaikkal segítik a különlegesen képzett katonák munkáját. Berkesi Balázs bajtársunk a rá jellemző alapossággal látott a feladatnak, de előadásában nem száraz műszaki paraméterekkel untatta közönségét, hanem a járművek megépítése mögötti szándékot ismerhettük meg, ami hatalmas tetszést váltott ki és egy érdekes szakmai vitát is elindított a hallgatóság soraiban.

Berkesi Balázs bajtársunk előadása

A „felderítők sapkadivatja” című előadás leginkább a mélységi felderítők fejfedőjének történelmén kalauzolt végig bennünket, hiszen a „magyar zöldsapkások” (akik kezdetben majdnem vörös barettesek lettek), általában elöljárói kezdeményezésre váltogatták a sapka és felvarró típusát, így kis túlzással, ahány időszak és alakulat, annyiféle variáció létezhetett. Papp Attila bajtársunk ugyan elsőként mutatkozott be, mint előadó, a debütálása mégis jól sikerült. Élmény volt megismerni, még a veteránoknak is, hogy milyen múltra tekint vissza a méltán megbecsült és ma is büszkén viselt ejtőernyős barett. A remekül megszerkesztett prezentációt a Baráti Kör gyűjteményébe tartozó fejfedők tették kézzel foghatóvá.

Pap Attila bajtársunk előadása

Az utolsónak meghirdetett előadást Bács Zoltán egykori diplomata, az NKE szakoktatója prezentálta. Ahhoz hogy megértsük a magyar katonai hagyományokat Latin-Amerikában, kicsit hátrébb kellett lépnünk, egészen az 1848-1849 évi forradalom és szabadságharc leverése utáni időkig, mikor is több remek katonatisztünk talált új otthonra a térségben. A Tanár úr előadásából nem csak a száraz történelmi adatokat ismerhettük meg, de főleg Domi bácsi, azaz vitéz Ladányi Domonkos magyar királyi honvéd ejtőernyős főhadnagy élettörténete kapcsán mindnyájan büszkék lehetünk magyarságunkra és az ejtőernyős hagyományokat az új hazában is ápoló, megtörhetetlen elődeink fáradozásaira. Az előadás érzelmi hangulata, melyet az előadó maga személyesen is átélt Buenos- Airesben, az előadótermet telt házig töltő közönség számára is csontig hatoló élmény volt. Nekem magamnak is hosszan kellett köszörülnöm a torkom mielőtt feltettem a szokásos kérdést „van kérdése valakinek?” Természetesen rengeteg volt, és Bács Zoltán a maga megszokott, katonás, mégis közérthető stílusában rendre mindet meg is válaszolta, hatalmas tárgyi tudásról és kiapadhatatlan lelkesedésről tanúbizonyságot téve. Azt gondolom a hallgatóság nem csak tárgyi ismeretekkel, de lelkiekben is erősödve, gazdagodva állt fel az előadás után.

Bács Zoltán ezredes úr előadása

Természetesen, hiszen megígértük, volt filmvetítés is, melyet az előadások közé iktattunk be. Ahogy beharangoztuk a „Csend Harcosai” című 1981-es oktató/propagandaanyag került levetítésre. A közléshez szükséges engedélyeztetéssel és egyeztetések leírásával most nem untatnék senkit, mindenesetre a „mozi” fényesen sikerült. Külön örömet okozott az a tudat, hogy a közönség soraiban egyaránt ültek általános iskolás gyerekek és olyan veterán mélységi felderítő is, aki maga is tevékenyen részt vett a film elkészítésében. Jövőre szintén lesz vetítés, az anyag is megvan hozzá, a feltételek megteremtése és az engedélyeztetés folyamatban. Hangulatkeltőnek csak annyit jeleznék, hogy már a következő, eddig csak szűk körben vetített film kedvéért is érdemes lesz kilátogatni majd jövőre Pákozdra.

Telt házas előadás

Most essék szó „sztárvendégeinkről” lengyel bajtársainkról, akik nem véletlenül jártak nálunk, hiszen első ízben, 1989-ben a Lengyel Néphadsereg mélységi felderítői és magyar kollégáik szintén Magyarországon tartottak közös gyakorlatot egy 1988-as lengyelországi képzés viszonzásaként. Alig több mint egy hónapja mi vendégeskedtünk Wisłában a IX. Ejtőernyős Pikniken és ekkor hívtuk meg Piotr barátunkat, a Lengyel Ejtőernyős és Különleges Műveleti Múzeum vezetőjét és veterán bajtársait, hogy az emlékezetes 30 évvel ezelőtti cserekiképzést ebben a formában is felelevenítsük. Az ő vendéglátásukra való felkészülés komoly csapatmunkát és közel egy hónapig tartó egyeztetést igényelt. Az egyeztetett időpontban, hosszú autóút után végül lengyel barátaink meg is érkeztek a pákozdi motelbe, ahol már vártuk őket. Némi pihenőidőt hagyva, és hogy lemossák az út porát, este egy kis vacsorával leptük meg barátainkat. A magyaros főételek elfogyasztása után megismertettük velük a méltán híres hazai desszertet, a somlói galuskát.

Vacsora közben természetesen beszélgetésre is volt idő bőven, egykori vendéglátóink az „akasztják a hóhért” helyzetben rengeteget meséltek katonai és hagyományőrző kalandjaikról, mindkettőből volt bőven, hiszen a két vendégünk összesen több, mint 700 ejtőernyős ugrást hajtott végre és katonai hagyományőrzőként is számos országban jártak már megemlékezéseken, rendezvényeken. Megtudtuk azt is, hogy csapatuk nagyobb része a Lengyel Függetlenség Napjára készülve otthon maradt, pedig többen is szerettek volna jönni, de feladat várt rájuk a nemzeti ünnep alkalmából. Nagy örömmel fedeztük fel, hogy a lengyel államiság egyik legfontosabb ünnepének és a magyar felderítők napjának egybeesése biztosan nem lehet véletlen. Vendégeink nem érkeztek üres kézzel, az általuk részünkre átadott relikviák és gyűjtemény puszta mennyisége is indokolja, hogy a jövőben elgondolkozzunk egy tematizált lengyel-magyar sarkon.

Lengyel bajtárs magyar fegyverrel

Másnap, a rendezvényen nagy sikert aratott nem csak személyük, de kiállításuk is, a fiatalok pedig hatalmas örömmel fogadták az ajándékba hozott plakátokat. Sokan készítettek közös fotót a lengyel ejtőernyősökkel. A KEMPP dolgozóinak hála jutott rá lehetőség, hogy Piotrek és Janek körbejárhassa az Emlékparkot és megismerhessék annak kiállításait, lehetőségeit. Elismerően szóltak a látottakról, külön kiemelve az idegenvezető felkészültségét és a korabeli fegyverek kipróbálásának lehetőségét, amit bárki élvezhet, aki ellátogat Pákozdra.

A nap végén a KEMPP nevében Oláh László nyá. alezredes úr, az Emlékpark szakmai igazgatója emlékkönyvet adott át részükre, ezzel is erősítve a lengyel-magyar történelmi barátságot. Mi sem maradtunk ajándék nélkül, hiszen vendégeinktől megkaptuk a lengyel „Kiváló Katona” érdemérmet. Jómagam abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Janek személyesen tűzte fel zubbonyomra azt. A rendezvény zárása után lengyel barátaink útra keltek, remélem olyan élményekkel gazdagon, ahogy mi szoktunk hazaindulni tőlük.

Elismerések átadása

A rendezvényünk fővédnökségére felkértük Hajnal István ezredes urat, a 24. Bornemissza Gergely Felderítő ezred parancsnokát, aki nagy örömünkre vállalta is a felkérést, ugyan személyesen nem tudott jelen lenni, de üdvözölte az V. Felderítők Napja résztvevőit és méltatta Baráti Körünk hagyományőrző tevékenységét. Bízom benne, hogy rövidesen személyesen is lesz lehetőségem megköszönni ezt a gesztust. az ezredes úr üdvözlő levele alább olvasható:

A látogatók igazán színes kavalkádot alkottak, a rendezvény zárásakor több, mint száz fős látogatottságot mértek az Emlékpark munkatársai, ami a kint zuhogó eső ellenére talán az eddigi leglátogatottabb Felderítők Napjává tette a rendezvényünket. Őszinte örömünkre rengeteg egykori felderítő és ejtőernyős katona tisztelte meg a rendezvényt, évről-évre többen jönnek.

Veterán a régi "munkaeszközzel"

A bajai felderítő veteránok saját kezdeményezésre koszorút helyeztek el Gyuricza Béla tábornok úr, egykori mélységi felderítő parancsnok emléktáblájánál, melyhez megtiszteltetés volt számunkra, hogy biztosíthattuk a díszegységet. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy innen is üdvözöljem egykori bajtársam Tanka Attilát, akivel húszon… mindegy is, maradjunk annyiban, hogy jó rég óta nem láttuk egymást. Fergeteges érzés volt felidézni azokat a daliás időket és kiegészíteni egymás emlékeit.

A sajnos túl korán bekövetkező búcsúzáskor derült ki, hogy Attila elvesztette a „deszantpajzsát” de olyan NEM LEHET, hogy Attilának nincs „eje pajzsa”! Benyúltam a zubbonyom zsebébe és átadtam neki egyet abból amit alig pár órája szereztem be a magam részére, szintén pótlásként mert ahogy a felderítő induló is tartja: „vált a vállhoz Testvér” Nehezen engedtem útjára Attilát, de sajnos mennie kellett, remélem lesz még alkalmunk találkozni és nem várunk megint húszon-évet!

Ilyen 30 éve nem volt - Lengyel ejtőernyős magyar ernyővel!

Természetesen voltak veteránok más alakulatoktól is, így nem csak adtunk, de kaptunk is. Gyűjteményünk bővült vegyi sugárfelderítés, egyenruhák és ejtőernyős felszerelések kapcsán is. Fiatalok, iskolások is jöttek szép számmal. Őket főleg a fegyverek érdekelték, de más felszerelési tárgyakkal is szívesen ismerkedtek és csodálkozva hallgatták meg, hogy bizony nekünk, magyaroknak is voltak, vannak különleges egységeink!

Különleges katonáknak különleges fejfedő

A lengyel hadsereg elit alakulatainak plakátjai is jó tempóban fogytak, azt hiszem ez jó minta arra, hogy talán itthon is készíthetnének hasonlókat. Nem feledkeznék meg a meghívott és kilátogató hagyományőrző barátokról sem. Ruházatuk igazi üde színfolt volt a rendezvényen, őszinte érdeklődésük pedig tiszteletre méltó és szívmelengető volt. Szívesen találkozunk velük más rendezvényeken is, különösen igaz ez a Varsói Szerződés Hagyományőrzőire, akikkel élő a kapcsolat, baráti a viszony és közösen is sokat dolgoztunk már.

Köszönettel tartozom Bajtársaimnak, hogy ilyen magas színvonalon sikerült megrendeznünk ezt az eseményt. Köszönettel tartozom társszervezőnknek a KEMPP-nek, Különösen Molnár Nellinek, akivel végig folyamatosan egyeztetve építettük a rendezvényt ha esett, ha fújt. Edit néninek, aki nélkül éhen haltunk volna, és akinek találékonysága, kitartása a konyha frontján felderítőkhöz méltó volt. Köszönöm lengyel barátainknak, akik a „derült égből” jött felkérést is örömmel teljesítették és igazi bajtársakként, testvérekként vettek részt a rendezvény lebonyolításában. Külön köszönetem Hajnal István ezredes úrnak a fővédnökségért és a méltató szavakért, melyek után éreztük, élő hagyományt képviselünk. Bács Zoltán tanár úrnak köszönetem a bensőséges előadásért. Mindenkinek, aki részt vett az V. Felderítők Napján: köszönöm!

Ahogy a mondás tartja: Jövőre veletek, ugyanitt!

Varga Zsolt
egykori mélységi felderítő őrmester
A Baráti Kör vezetője

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk idén is folytatta a hagyományt, melyet még 1941-ben a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyősei alapítottak. Nevezetesen az ez évi Halottak Napján is állt ejtőernyős katona egy elhunyt bajtárs sírjánál.

Míg elődeink minden elhunythoz oda tudtak állítani egy díszőr párt, a mi lehetőségeink végesek. Kiválasztunk egyet az elhalálozott Bajtársak közül és annak sírja mellett adunk egész napos díszőrséget. A hagyomány sajnos 1944-ben megszakadt, mert míg sajnos a halott egyre több lett, a végrehajtó állomány viszont fogyott és az elkeseredett harcok nem engedték, hogy a díszelgő megemlékezés lehetőséget kapjon. A háború befejeztével teljesen feledésbe merült ez a szokás, míg nem egy egykori ejtőernyős vadász visszaemlékezésében rá nem bukkant Kiss Dávid bajtársunk. Baráti Körünk felvette az elejtett (eje)zsinórt és újra odaáll a sírokhoz, melyekben ejtőernyősök alusszák örök álmukat.

Idén ismét, mint már évek óta Vitéz Bertalan Árpád Fiumei úti síremlékénél kezdtük a megemlékezést október 30-án, az Őrnagy úr nevét viselő katonai alakulat parancsnokával Sánta Gábor ezredes úrral és az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár katonáival, valamint a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének tagjaival közösen róttuk le kegyeletünket a magyar katonai ejtőernyőzés megalapítója előtt. Néhány éve, a hagyomány újraindításakor még csak mi álltunk ott egész nap, de a szolnoki jogutód alakulat hamar partnerré vált vitéz Bertalan Árpád emlékének ápolásában.

Baráti Körünk hagyományőrzői 2019. október 30-án a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy (p. alezredes) sírjánál (fotó: MH 2. Vitéz Bertalan Árpád KRDD)

Mint fentebb említettem volt, Halottak Napján, minden évben más síremléket keresünk fel, hiszen sajnos túl sok a sír, és mi kevesen vagyunk. Voltunk már Hüse Károly őrnagy úr és Boksay Antal főhadnagy úr sírhelyénél. Ezek a feladatok alapos előkészületet igényelnek. Engedélyeket kell beszerezni a családtól, ha van, a sírhelyet fenntartó intézménytől, a tevékenységet be kell jelenteni az illetékes rendőrkapitányságon is. Azon felül gondoskodnunk kell a személyi állományról, felszereléséről, a feladatot végrehajtók felkészítéséről, hiszen a díszőröknek párban és rajban is tökéletesen együtt kell működniük.

Ugyanezen feladatok vártak ránk idén is, mikor Juhász Mihály egykori hadnagy úr sírját kiválasztottuk. Kutatóink felderítették a sír fellelhetőségét. Az én feladatom volt, hogy a település önkormányzatától, mint a temető fenntartójától engedélyt kérjek, illetve hogy az esetleges családtagok felől érdeklődjek. Ez elektronikus levélben meg is történt, kettő nap múlva telefonon keresett a község polgármestere Piskolczi Géza úr. Mindenben támogatásáról biztosított, ígért kosztot, kvártélyt. A rendőrhatóság felé is megtörtént a feladat végrehajtás és az ahhoz használt eszközök bejelentése. Nem maradt más hátra, mint felkészülni, elindulni.

Halottak napján kora reggel öt lelkes és felkészült hagyományőrző útra indult Bökönybe, a szabolcsi községbe, hogy egész napos díszőrséggel emlékezzen Juhász Mihály egykori ejtőernyős- felderítő hadnagyra, aki 1952. október 18-án, 20. születésnapja után egy nappal, a hadgyakorlat egyetlen áldozatává vált. Gurulhatott volna a Vitara Fejér megye irányába, vagy Pest és Nógrád határa felé, a benne ülők az ország, és annak határain túl is látogathatták volna saját elhunyt családtagjaikat. A mi utunk mégis ide, egy ismeretlen bajtárs sírjához vezetett, mert, ahogy Baráti Körünk mottója is tartja, „nincs más”, aki a feladatot végre tudná hajtani!

Kis debreceni kitérő után (és innen is megköszönve a baráti felajánlást gyűjteményünk gyarapodása számára), megérkeztünk Bökönybe, rögtön a temető főbejáratához, ahol polgármester úr és kedves felesége már vártak minket. Elsőként a sírhelyet tekintettük meg. Örömmel tapasztaltuk, hogy a sír és környezete ápolt, térkövezet, mint megtudtuk a felújítási munkálatok nem olyan rég vették kezdetüket. A díszőrség felállítása, mozgatása így kulturáltan végrehajtható, a nyughely méltó a hősi halotthoz. Hálás köszönetünk érte Bököny községnek!

Hagyományőrzőink Juhász Mihály ejtőernyős hadnagy sírjánál

A szemle után kerültek bemutatásra vendéglátóink, hiszen Piskolczi úr megígérte a kvártélyt és kosztot. Szavakban nem tudom kifejezni mennyire megtisztelve éreztük magunkat, és zavarunkban nem is tudtuk miképpen fejezzük ki hálánkat az igazi magyaros vendéglátásért. Nem vagyunk mi ilyen úri luxushoz szokva, de hamar szállóigévé válik a „bökönyi vendégség”! Vendéglátóink, egy bökönyi család, minden földi finomsággal elláttak minket, beengedtek az otthonukba, hogy őreink kényelmesen töltsék a váltások közti pihenőt. Szeretném megemlíteni a szabolcsi töltött káposztát és a túrós rétest, melyet olyan családtól kaptunk, akinek nem lenne kötelessége munkánk támogatása, mégis vállalták a „katonák” befogadását, ezzel hozzájárulva megemlékezésünk sikeréhez. Mi hálás szívvel gondolunk rájuk és remélem, ha újra találkozunk, viszonozhatunk valamennyit a felénk irányuló szeretetből és törődésből.

Barettek a fogason - otthon érezhettük magunkat!

Felállított díszőreink arról számoltak be, hogy aki a sír mellett elhaladt, megállt egy főhajtásra és többen az emlékezés mécsesét is elhelyezték. Juhász Mihály hadnagy úr unokatestvére is kilátogatott a sírhoz és megrendülten köszönte meg ottlétünket. Van, hogy a férfitorok is elszorul, nehéz olyankor fegyelmezetten katonásnak tűnni, mégis ilyenkor a legfontosabb. Az őrségváltások óránként folytak, az állomány tagjai „tisztelegj” állásban hajtották végre 60 perces feladatukat, nyolc órán keresztül.

Hagyományőrzőink Juhász Mihály ejtőernyős hadnagy sírjánál

Két felvezetés között volt rá alkalmam, hogy Piskolczi úrral beszélgessünk a sírhellyel kapcsolatban. Megállapítottuk, hogy némi felújítás bizony ráférne, polgármester úr azt sem tartaná elvetendőnek, ha emlékművet kapna a sír, de ez az én, és a Baráti Kör hatáskörét, képességein sajnos túlmutató feladat. Mindenféleképpen igyekszünk azonban kommunikálni a megfelelő szervek felé, hogy Juhász Mihály egykori ejtőernyős-felderítő hadnagy sírhelye a hősi halotthoz méltó állapotba kerüljön egy egyszerű felújítást, állagmegóvást követően.

Baráti Körünk ezúton is vállalja, hogy egy körülbelül 50x50 cm-es fekete márványlapba vésett 1950M ejtőernyős ugrójelvény un. „deszantpajzs” felkerüljön a sír fedőlapjára, jelezve mindenki számára, hogy alatta ejtőernyős katona alussza örök álmát.

A nagyszerűen sikerült közös munka megpecsételéseként adhattam át Piskolczi polgármester úrnak Baráti Körünk asztali zászlaját egy üveg bor kíséretében. Viszonzásul a végrehajtó állomány minden tagja kapott egy üveg, az önkormányzat által idén palackozott, díszcímkével ellátott üveg helyi bort.

Baráti Körünk ajándéka Bököny polgármesterének. Köszönjük a vendéglátást!

Hát így történt, kedves barátaink. Szívünk hálával gondol Bökönyre, a Bökönyiekre és Juhász Mihály ejtőernyős hadnagyra, ennek a csodás kis falunak a szülöttére, aki a legdrágábbat, az életét áldozta fel katonai szolgálata során, békében is halálos veszélyt rejtő ejtőernyős feladata végrehajtása közben. Visszatérünk még, hiszen megígértük. Juhász Mihály sírhelye kicsit most feladat is lett, pedig jövőre, Halottak Napján egy új sírhelyen, egy másik egykori ejtőernyős katona nyughelyénél teljesítünk majd egész napos díszőrséget, így emlékezve és emlékeztetve a magyar katonai ejtőernyőzés hősi halottjaira.

Mert nincs más, mert ha minket küldenek, már nem küldhetnek mást. Így tanultuk, így nevelte belénk parancsnokunk a szellemiséget mélységi felderítőként, ejtőernyős katonaként Pécsen, Szombathelyen, Egerben, Szolnokon, Győrben, Újdörögdön, vagy Debrecenben, alig 30 kilométerre Bökönytől. Abban az időben, amikor számomra az előttem ugró jelentette az ejtőernyős történelmet.

Budapest. 2019. 11. 02.

Varga Zsolt egykor mélységi felderítő őrmester, a Baráti Kör vezetője.

FORRÁSOK:

- A Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének 2012. októberi hírlevele

- honvédelem.hu

- Piskolczi Géza polgármester úr közlései

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk hagyományőrzői idén negyedik alkalommal vettek részt az immár tizedik alkalommal megrendezett Bocskai Portya teljesítménytúrán, mely az MH 5. Bocskai István Lövészdandár, az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Ezred, a Debreceni Honvéd Sport Egyesület, a Kratochvil Károly Honvéd Szakközépiskola és a Magyar Tartalékosok Szövetségének debreceni szervezete által került megszervezésre 2019. október 18. és 20. között. Beszámolónk a 2017-es és a 2018-as teljesítésekről ITT illetve ITT olvasható.

Mindenek előtt gratulálunk Baráti Körünk hat fős végrehajtó állományának nevében mindenkinek, aki rajthoz állt, hogy megméresse magát egy igazán bajtársias, mégis embert próbáló meneten. Biztosak vagyunk benne, hogy az emléklapok és jelvények mellett mindenki élményekkel, barátságokkal gazdagabban tért haza.

Őszi tájkép hagyományőrzőkkel

Október 19-én, pénteken érkeztünk meg a Debrecenbe, ahol a regisztrációs pultnál a főszervező Horváth Béla százados úr már régi ismerősként köszöntött bennünket. Miután elfoglaltuk a szállásainkat az MH 5. Bocskai István Lövészdandár laktanyájában, illetve a Kratochvil Károly Honvéd Szakközépiskola tornatermében, megvacsoráztunk, majd a szállásokon lehetőség nyílt az ismerekedésre. Számos veteránnal, jelenleg is aktív katonával, más állami cégek alkalmazottjaival, illetve lelkes civillel volt szerencsénk beszédbe elegyedni. A késő estig tartó barátkozás és sztorizás után rápihentünk a másnapi feladatra.

A 05:30-as ébresztőt gyors öltözés és a menetfelszerelések ellenőrzése követte, majd a 6 órai indulási pontnál való találkozó és eligazítás után, jószerencsét kívánva egymásnak, 7 óra körül megkezdtük a menetelést.

A 20 km-es távnak három hagyományőrzőnk vágott neki egy ejtőernyős veterán barátunk lányának kíséretében, aki az édesapja munkásságát megtisztelve az ő egykor hordott ejtőernyős barettjét viselte a portya alatt. Annak, aki nem tett meg hosszabb távot 65M surranóban, bizony ez az út is jelenthet kihívásokat, így az állomány ezen tagjai a tapasztalatlanságukat figyelembe véve választották ezt a távot 10 kg-os felszereléssel és hatástalanított fegyverekkel. Az „elsőbálozók” a kevés rutin ellenére 4 óra 40 perc alatt sikeresen, szintidőn belül teljesítették a feladatot köszönhető ez az összehangolt munkának és a képességeknek megfelelő feladatmegosztásnak: az egyik bajtársunk térképpel a kezében felelt az útvonal betartásáért, a másik az autóutak mellett figyelt mindenki biztonságra, a harmadik pedig a többiek vízfogyasztására ügyelt. A 20-as állomány céljául tűzte ki hogy déli 12 óra előtt célt érjen, ennek érdekében az utolsó 5 km-en egy összehangolt, gyors tempóban végrehajtott menet került végrehajtásra, majd az utolsó párszáz métert már kötelékfutásban tették meg hagyományőrzőink.

A 20-as csapat

Okkal vagyunk büszkék a 40 km-es távot teljesítő veterán bajtársunkra, aki 53 évesen, ráadásul teljesen egyedül úgy vágott bele a feladat-végrehajtásba úgy, hogy utoljára 32 évvel ezelőtt, mélységi felderítő sorkatonaként tett meg ekkora távot. Mivel a 65M surranójának jelenlegi állapota nem volt alkalmas egy ekkora táv megtételéhez, a sikeres végrehajtás érdekében a saját, tartalékos katonaként viselt 2000M egyenruhájában hajtotta végre a feladatot. Egy percig sem tagadta, hogy a célja nem a szintidőn belüli teljesítésért járó jelvény megszerzése volt, hanem az, hogy szembe nézzen a határaival és azokkal megküzdve teljesítse a távot. Egy darabon ugyan együtt ment mindhárom táv, de a szétválás után, bajtársunk egyedül folytatta az utat, így menet közben fokozottan figyelnie kellett a saját vízfogyasztásra és étkezésére, mert nem volt, aki figyelmeztesse, ha esetleg megfeledkezik róla. Az időközben jelentkező fáradtság, és a fájdalmai ellenére végig azzal bíztatta magát, hogy „Nem fáj annyira, hogy megálljak!” Ennek a mentalitásnak köszönhetően a szintidőt túllépve 11 óra 20 perc alatt megérkezett a célba, ahol a 20-as távot teljesítő bajtársak már türelmetlenül várták. Utólag mesélte el nekünk, hogy az elhunyt édesapja emléke elött szeretne az debreceni teljesítményével tisztelegni.

40 kilométer után, megfáradtan de elégedetten

A csapatunk tapasztaltabb, bátrabb résztvevői a leghosszabb, 70 km-es táv megtételére vállalkoztak katonai kategóriában. Az állomány ezen két tagja már több száz kilométert menetelt együtt, aminek köszönhetően egy jól összeszokott, egymást fél szavakból is megértő duóként vágtak neki a feladatnak. Sok csodálkozó tekintet célkeresztjébe kerültek, amiatt, hogy korabeli egyenruhában, 65M surranóban és 15 kg-os szerelvénnyel vágtak neki a távnak, de Baráti Körünknek az egyenruha bemutatása nem csak kiállításokon való megmutatkozásból áll, emiatt fontos az ilyen programokon való resztével, illetve a felszerelés „éles” körülmények között történő alkalmazása által szerzett tapasztalat is. A táv egy részét a 40 km-et teljesítő bajtárunk kíséretében tették meg a sokszínű erdőben. Miután a kijelölt útvonal más-más irányokba mutatott, a két táv teljesítői búcsút intettek egymásnak. Röviddel ezután pillantottak meg bajtársaink egy segítségre szoruló fiatal katonát, aki erejéből kifogyva az út közepén állva „pihent”. Nem volt kérdés, hogy a régi felszerelés, kiváltképp a jól ismert surranó miatt tartandó feszes tempó, a szintidő, és a teljesítésért járó jelvény mind értelmét veszti, amennyiben hagyományőrzőink hátra hagyják a kimerült bajtársat.

Így gyors állapotfelmérés után együtt haladtak tovább, téve mindezt az új csapattag tempójához igazodva, megosztva vele az ivóvizet, egészségügyi anyagot, élelmet. A következő ellenőrzőponton bebizonyosodott, hogy bajtársaink félelme nem volt oktalan: a fiatal túrázó lábain lévő sérülések ellátása, a vízpótlás, a szükséges pihentetés nagyjából 40 percet vett igénybe. Innentől az újonnan csatlakozó portyázó biztonságos célba juttatása vált az elsődleges feladattá. Az fárasztó menetelést tovább nehezítette az, hogy folyamatosan sötétedett, és a fejlámpákkal való közlekedéshez szükséges éberség még több energiát vett ki mindenkiből, így a 70-es távon a három fősre duzzadt csapat minden tagjának fokozottan figyelnie kellett egymásra. Az utolsó ellenőrzőponthoz való megérkezés felrázta fáradt hagyományőrzőinket, hiszen a „Látom a végét!” hangulat tényleg azt sejtette, hogy közel a cél, de az órával versengeni már nem lehetett: az utolsó 8 km környékén egy honvédségi gépjármű állította meg bajtársainkat Horváth Béla százados úr tanácsát tolmácsolva, miszerint mivel úgyis túlmentek a szintidőn, szálljanak be a kocsiba. Rövid, ám heves vitát követően a tanácsból parancs lett, így a 70-es távot teljesítő bajtársaink végül autóval érkeztek meg a célhoz, ahol jó hír várta őket: Az utolsó ellenőrzőpontnál leszakadt fiatal harmadik csapattag futva ugyan, de az utolsó percekben még pont beért a célba, így jogosulttá vált a jelvényre is. Az ő sikere a mi örömünk is egyben.

Bajtársi segítségnyújtás - megfáradt láb hintőporozása ellenőrzőponton

Az egész állomány számára tanulságos volt ez a hétvége. A 20-as távon teljesítőktől azt láthattuk, hogy a megfelelő kommunikáció és a másikba vetett bizalom, miszerint meg tudja csinálni a rászabott feladatot-, segít kikövezni a sikerhez vezető utat. A 40-es távon induló bajtársunk a kitartásáról tett tanúbizonyságot, ezzel jelentősen motiválva a csapat fiatalabb tagjait. A 70-es távon indulók pedig a mérlegre helyezték a bajtársaknak való segítségnyújtást és a személyes dicsőséget, végül pedig a kötelességtudat győzedelmeskedett, így a sikertelen teljesítést semmiképp nem szabad kudarcnak megélni, mert egy sokkal fontosabb érték került középpontba azon az éjszakán: az emberség.

„Olykor óhatatlanul zsákutcába jutunk, fizikai, mentális vagy érzelmi téren, de ez rendben van így. Tartsuk magunkat mindig a tervhez, és eljutunk oda, ahova indultunk. Az út talán hosszabb, és esetleg máshogy ér véget, mint ahogy eredetileg terveztük, de a kitartás végül kifizetődik.”

William Pullen

A jól megérdemelt rántott hús a cél után

- Szeles Eszter -

Kedves Barátaink!

A tavalyi megtisztelő meghívást követően Baráti Körünk tagsága 2019-ben ismét útra kelt, hogy meglátogassuk lengyel ejtőernyős barátainkat, akik idén kilencedik alkalommal szervezték meg Ejtőernyős Piknikjüket. A rendezvényen hagyományőrzők, gyűjtők, egykori és jelenlegi ejtőernyős katonák, valamint kadétok vesznek részt, így mondhatni a lengyel katonai ejtőernyőzés minden generációja együtt ünnepel családias, bajtársi közegben évről-évre.

Természetesen a gyűjteményünk fejlődésével és a lehetőségeink bővülésével mi is igyekeztünk újdonságokat bemutatni a közönségnek, így az indulást lázas ötletbörze előzte meg. Az összeállított gyűjteményi anyag a hazai katonai ejtőernyőzés és a különleges erők száz évnél is hosszabb történetének legizgalmasabb pillanatait örökítette meg. Így a döntés végül a már többször bevált „korszakos” bemutatásra esett, amikor hagyományőrzőink a különféle korszakok jellegzetes magyar ejtőernyős egyenruháit felvéve mutatják be a csapatnem evolúcióját. Statikus kiállításunknak újonnan beszerzett sátrunk és az azt díszítő (vagy álcázó?) álcaháló adott otthont.

Épül a kiállítás, de már gyűlnek az érdeklődők.

A statikus kiállítás mellett idén első alkalommal vállaltuk el a színpadi megjelenés kihívását is, melynek keretében tolmácsunk és jó barátunk, a Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület tagja, Sikur Kristóf volt nélkülözhetetlen segítőnk. A színpadon felsorakozott hagyományőrzőink a tervek szerint 1938 és 1998 között mutatták be a magyar katonai ejtőernyősök egyenruhájának, felszerelésének fejlődését.

A kulisszák mögött, előadásra készülve

A tervek elkészítése után már csak a megvalósítás volt hátra. Mondhatni a könnyebbik rész…

A tavalyi látogatáshoz hasonlóan idén is hét fővel, két autóval indultunk útnak 2019. október 4-én, a tavalyi tanulságok alapján a GPS mellett rádiókapcsolatot is tartva, így reméltük, gördülékeny utunk lesz. Természetesen, mint tudjuk, egyetlen terv sem éli túl a valósággal való találkozást.

A konvojunk Magyarországról Szlovákián át hatolt Lengyelország felé, és bizony komoly leckét kaptunk a járművek együtt tartásáról. Így kalandos körülmények között értük el a lengyel határt is, ahol meglepetésünkre útlezárás és négy úthenger fogadott minket, amik útkarbantartást végeztek. Este tízkor. A magyar humor szerint a gépek vagy a lengyel határőrség leghatásosabb blokkoló-járművei voltak, vagy egyenesen a mi tiszteletünkre javították az utat, csak mi értünk oda túl korán…

Akárhogy is, új utat kerestünk Lengyelországba, amit húsz percnyi autóútra meg is találtunk. Érdemes itt idézni a rádióforgalmazásból:

Figyelem hölgyeim és uraim! Előttünk egy újabb lengyel határátkelő, imádkozzunk… Ezt nem hiszem el… vaddisznók!!!

A kanyar után az már Lengyelország!

Ahogy a második határátkelőhöz értünk, valóban egy nagyobbacska vaddisznócsapat döntött úgy, hogy keresztezi az utunkat. A keresztirányú sertésforgalom sem akadályozhatta meg azonban kis csapatunkat abban, hogy belépjen Lengyelország területére, így viszonylag eseménytelenül folytattuk utunkat végállomásához. Furcsa érzés volt úgy megérkezni a Stanislaw Kowalik úr, veterán ejtőernyős által üzemeltetett (és példás rendben tarott) panzióba, hogy ismerősek voltak az épület körvonalai, az ablakokból pedig az épp eleredő eső ellenére is egyre-másra dugják ki fejüket a tavaly megismert és megszeretett lengyel hagyományőrző bajtársak. Kicsit úgy éreztük, hazatértünk.

Az üdvözlések és a hosszú út porát lemosó első pohár sör (lengyelt cseréltünk magyarra) után még biztosan reggelig beszélgettünk volna, de tudtuk, másnap feladatok várnak minket, így hamarosan lefeküdtünk aludni. Nem is álmodhattunk másról, csak a másnap ránk váró feladatokról és élményekről.

Október 5-én szokatlanul későn kelhettünk, hiszen a rendezvény csak 10:00-kor vette kezdetét, de szomorú kép tárult elénk: Wisła főterét szürke esőfelhők és a felázott utca képe keretezte, vigasztalanul zuhogó esővel. Az első aggodalmunkat az évek alatt kialakult hagyományőrző rutin váltotta fel: ha ilyen az idő, ebben kell dolgozni.

Leng a zászlónk, mi kéne még?

Gyors felszerelés-ellenőrzést követően fel is vonultunk a kiállítási területre, ahol éles körülmények között tesztelhettük a nemrégiben vásárolt kültéri kiállító sátrunkat és a hozzá beszerzett magyar álcahálót. Az összeállítás még kiállítási anyag nélkül is elnyerte a mi és a szervezők tetszését egyaránt, ám amikor a statikus összkép utolsó simításaként a magunkkal hozott magyar zászló is a helyére került, akkor szinte azonnal megindult a látogatók áradata.

Az „áradat” kifejezés nem írói fogás, hiszen a kitartóan zuhogó eső ellenére óvatos becsléseink szerint is 1000 – 1200 ember választotta hétvégi programnak az Ejtőernyős Piknik megtekintését. A több busznyi középiskolás korú lengyel kadétról nem is beszélve, akik hősiesen állták az elemek rohamait és összekapaszkodva énekelték lengyel hazafias nótáikat.

Ernyők alatt :)

Nagy örömünkre idén is találkoztunk tavaly megismert barátainkkal, mint Piotr Wybraniec úrral, a rendezvény főszervezőjével, a lengyel Ejtőernyősök és Különleges Erők Múzeumának igazgatójával, Tomasz Ratka úrral, aki a Traditionsverband NVA – Polska oldal szerkesztése mellett egy kisebb NDK-témájú múzeumot is üzemeltet. Jó volt viszontlátni a lengyel különleges alakulat, a GROM katonáit, akik a tavalyi vacsoráról emlékeztek is ránk és a rendhagyó magyar néptánc-bemutatónkra is.

Magyar - lengyel két jóbarát...

A sátrunknál folyamatos volt az érdeklődés, ám szerencsére jutott időnk az ebédre is, amit a szervezők biztosítottak a számunkra. Az ízletes grochówka azaz sárgaborsóleves és a lengyel kielbasa, a helyi fehérkolbász a hideg időben pont a legjobbkor melegítette fel elgémberedett végtagjainkat. Köszönjük a szakácsok és a személyzet fáradhatatlan munkáját, amivel kiszolgálták a rendezvény résztvevőit!

A grochówka-ágyú bevetésen - még az ebédjegy is ejtőernyős!

Ebéd után jött el az a feladat, amit még eddig nem próbáltunk soha: idegen nyelven előadást tartani a magyar katonai ejtőernyőzés történetéből. Szerencsénkre Baráti Körünk rendelkezik több olyan fegyvermakettel is, melyeket gond nélkül kivihettünk Lengyelországba, mivel nem minősülnek hatástalanított lőfegyvernek, vagy légfegyvernek sem, így az idővonal minden korszakához jutott „vas”, kivéve az 1950-es évek ejtőernyős katonáját. Itt siettek segítségünkre a kiállítok, akik a bemutató idejére kölcsönadtak számunkra egy PPS-41 géppisztolyt. Köszönjük a segítséget! Még szerencse, hogy a Varsói Szerződés hadseregeit szovjetizálták…

Színpadra! Narrátor: Sikur Kristóf

A színpadon az előre megírt és lefordított szöveget Sikur Kristóf barátunk mondta, Baráti Körünk hagyományőrzői „csupán” a felszerelést és a fegyverzetet szemléltették. Kristóf nyelvtudása nélkül igen elveszettek lehettünk volna, a legegyszerűbb kérdésektől a szakmai beszélgetésekig rengeteget segített abban, hogy gördülékenyen folyjék a hétvége, ezért nem lehetünk elég hálásak neki! A színpadon végrehajtott bemutató a közönség tetszését is elnyerte, hiszen hosszú tapsot és ovációt kaptunk. Minden hagyományőrzőnkön látszott, tisztában van azzal, most a lengyel ejtőernyősök találkozóján képviseljük magyar bajtársaikat és Magyarországot, így a feladatunk végrehajtása nem csak minket minősít. Örömmel jelenthetjük: nem vallottunk kudarcot.

A rendezvény az előadásunkat követően lassan a végéhez közeledett, így mi is (a legutolsók közt) bontani kezdtük a kiállítást. Az érdeklődésre jellemző, hogy a még mindig kitartóan pötyögő eső ellenére az összecsomagolás folyamatát is 4-5 látogató tekintette meg, az utolsó asztalon maradt gyűjteményi darabot is megszemlélték a többi csapat hagyományőrzői sőt, egy ponton újra elő kellett venni egyes darabokat és bemutatni működésüket. Igazán nem lehetett panaszunk az érdeklődésre!

Kadétok és hagyományőrzők is érdeklődtek irántunk.

A hotelbe visszaérve gyorsan átöltöztünk Baráti Körünk formaruhájába, hiszen lengyel barátaink egyértelmű sürgetéséből tudtuk: most jön a nap fénypontja, a vacsorával egybekötött bajtársi találkozó, ahol már minket is nagyon várnak. Formaruhás csapatunk a sietség ellenére is kis késéssel ért a találkozónak otthont adó étterembe, így igyekeztünk csendben beosonni, ami azért is lehetetlenné vált, mert, ahogy átléptük a küszöböt dörgő taps és hangos ováció fogadott minket. Ahogy az asztalunk felé haladtunk, sorra rázták meg a kezünket ismerős és ismeretlen emberek, hagyományőrzők, veteránok és aktív különleges műveleti katonák. Ekkor értettük meg igazán, hogy a hosszú autóút, a kiállítás egész napos üzemeltetése, a színpadi előadás nem csak számunkra jelentett a munka mellett igazi élményt, de házigazdáink elismerését is kivívta.

Jó társaságban gyorsan telt az este.

Nagy örömmel vettük át az emlékjelvényeket is, amiket régi katonaszokás szerint „leittunk” egy pohár sörről, majd feltűztünk formaruhánkra. Ki a tavalyi helyére, ki idén először, de biztosan nem utoljára…

Az este a lengyel vendégszeretet legszebb hagyományainak jegyében telt és hajnalig tartott. Sokat elmond az itt született barátságokról, hogy gazdát cserélt a barettsapkák, dögcédulák, ejtőernyős jelvények mellett még a harcos kislánya által készített szerencse-karkötő is. A nap fénypontja volt, amikor a GROM egyik operátora saját karjelvényét ajánlotta fel gyűjteményünk számára, mint mondta „a magyar kemény-legényeknek”. Külön elismerést érdemelnek az étterem dolgozói, akik fáradhatatlanul hordták a svédasztalra a tálakat, számolatlanul a söröket és a soplicát, hogy a dalos torkok se maradjanak szárazok. Mint kiderült a lengyel és a magyar katonadal-kincs számos hasonló darabot tartalmaz…

Abszolút hagyományőrzés

A vendéglátást igyekeztünk azzal meghálálni, hogy bemutattuk az érdeklődőknek Baráti Körünk eddigi munkáját, teljesítményét, de a nehézségeket is összevetettük. Pap Attila bajtársunk immár hagyományosnak tekinthető magyar néptánc-bemutatója álló vastapsot kapott, így összességében elmondható, hogy az est kulturális szempontból hatalmas siker volt.

Külön öröm volt találkozni olyan lengyel gyűjtőkkel, akik hozzánk hasonlóan hazájuk ejtőernyős és különleges műveleti relikviái iránt érdeklődnek. A velük kialakult cserekereskedelem végén Baráti Körünk gyűjteménye olyan karjelvényekkel gazdagodott, melyek a jövőben egy tematikus kiállítás alapját is jelenthetik akár.

Barett-cserebere

Az est végeztével, szintén immár hagyományos módon a magyar csapat hagyta el utolsóként a „harcteret”, de még sokáig zengett a szálló környéke az újonnan tanult magyar szavaktól…

A résztvevők csoportképe

Másnap, pihenten indultunk reggelizni és átadni ajándékcsomagjainkat és köszönetünket Kowalik úrnak és csapatának, amiért egész hétvégén gondunkat viselték. A reggelit követően vettük célba Piotr barátunk múzeumát, amit egy külön posztban alaposabban is bemutatunk majd. Itt került átadásra a Baráti Kör ajándéka a múzeum gyűjteménye részére. „Gyula tizedest”, az 1987M ejtőernyős gyakorló egyenruhát viselő ejtőernyős bábút nagy örömmel fogadta a múzeum vezetése és egy gyors csoportképet követően helyet is találtak neki a kiállítótérben. Felszerelését ígéretünkhöz híven igyekszünk minden évben valami újabb aprósággal kiegészíteni.

Csoportkép "Gyula tizedessel"

A múzeum-látogatást követően megvettük az otthoniaknak szánt szuveníreket és pótoltuk az egyetlen, számunkra igen fájó hiányosságot: a żurek-leves hiányát. A tavalyi évben, aki csak kóstolta szerelembe esett a fehérkolbászos, rozskovászos lengyel levessel. A függőség odáig fajult, hogy igyekeztünk felhajtani Budapest legjobb lengyel éttermét, ahol ilyen levest is felszolgálnak, de sajnos nem sok sikerrel. Így már indulás előtt egy héttel is arra készítettük ízlelőbimbóinkat, hogy újra belekóstolhatunk a finomságba, amit egy évig nélkülözni voltunk kénytelenek. A żurek helyett azonban sárgaborsó leves várt minket, amit csak addig vettünk szomorúan tudomásul, míg meg nem kóstoltuk. Azonban Baráti Körünk tagsága makacs emberek ritka gyülekezete, így nem mehettünk haza żurekezés nélkül!

A csodás żurek-leves 

Szerencsénkre találtunk egy éttermet, ahol a csodás żurek-leves mellett még finomabb pierogi is várt ránk. Így testben és lélekben teljes harmóniában indulhattunk haza. Az utunkat csak pár alkalommal szakítottuk meg. Ilyen alkalom volt a cseh-szlovák-lengyel hármashatár elérése, amikor magyar nemzeti színű szalag felkötésével köszöntük meg jelképesen Lengyelországnak a felénk mutatott jóságot.

A második alkalommal már Szlovákiában álltunk meg vacsorázni, hiszen ha már arra jártunk, nem hagyhattuk ki a valóban csodás sztrapacskát és a megosztó italnak tekinthető kofolát sem.

Emberes adag sztrapacska!

Végezetül úgy igyekeztünk kanyarodni, hogy az éjszakában útba essen Ipolyszalka is, ahol a magyar ejtőernyősök hőseposzba illő harcban állták a szovjet Vörös Hadsereg rohamait 1944 telén, 75 esztendővel ezelőtt.

Végezetül a Baráti Körünk minden tagja maradandó emlékekkel, élményekkel, kézzel fogható és csak a szív számára felfogható relikviákkal térhettek haza – otthonról. Hálásan köszönjük a vendéglátást és a szervezést mindazoknak, akik második alkalommal is örömmel hívtak meg minket az Ejtőernyős Piknikre Wisłába! A mielőbbi viszontlátásra!

Veteránok barátsága

Dziękuję bardzo Spadochroniarski! DESANT!

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

A mai, évfordulókkal tűzdelt napon Kiss Dávid bajtársunk írását tesszük közzé arról, milyen jelentős szerepet tölt be a mai dátum a hazai különleges alakulatok életében. Az íráshoz jó szórakozást kívánunk!

A különleges műveleti erők hazai előképei

Völgyi Zoltán 2017-ben kelt „A különleges műveleti erők funkcionális elődei a magyar hadtörténelemben” című hiánypótló tanulmányának bevezetése kiválóan összegzi a magyar hadikultúra alkalmasságát a különleges műveleti képesség integrációjára:

„A megszokottól eltérő harceljárás a magyar hadtörténelemben nem szokatlan fogalom, hiszen őseink mentalitását és leleményességét több külföldi katonai szakíró is méltatta az idők folyamán. Az elismerések szinte minden esetben a furcsa, megszokottól eltérő harcmodornak, a gyakran megmagyarázhatatlan sikereknek szóltak.”

Éppen ezért igen nehéz a dolga annak a szakírónak, aki erre az egyszerű kérdésre keres választ: mióta rendelkeznek a magyar fegyveres erők különleges műveleti képességgel?

A kérdés feltétele újabb kérdést szül, hiszen ahhoz, hogy megtudjuk a választ, ismernünk kell a különleges műveleti képesség fogalmát is. A már idézett Völgyi-tanulmány ebben is segítségünkre van, hiszen idézi a Magyar Honvédség Ált/49 HM Különleges Műveleti Doktrína 2014-es első kiadását, amiből kiderül, ma mi várható el a különleges műveleti erőktől:

„A doktrína alapján a különleges műveletek végrehajtására alkalmazott állomány feladatvégzésének célja a stratégiai, hadműveleti szintű tevékenység, amit kiemelt célpontok elleni, kiemelt kockázati szintű tevékenység jellemez. Ebből kifolyólag a feladatot végrehajtó állomány és annak felszerelése a hagyományos feladatellátást végző katonai alegységeknél speciálisabb, ezen kívül sikertelenségük, esetleges elvesztésük nagyobb kockázatot eredményezhet stratégiai szinten. Mindezek miatt az említett jellegű műveletekre jellemző a messzemenőkig részletes tervezés, a körültekintő telepítés, a speciális felszerelés használata. A végrehajtó állomány esetében pedig nélkülözhetetlen a rejtett, vagy fedett jelleg miatt az elszigetelt feladat-végrehajtásra való képesség, ami megfelelő szintű kiképzéssel, felkészüléssel erősíthető. (…) A doktrína a végrehajtás jellegén kívül megnevez négy, kimondottan a különleges erőkre jellemző, egymástól jól elhatárolható konkrét feladatcsoportot is. Ezek a következők:

- a különleges felderítés, megfigyelés;
- a közvetlen műveletek;
- a nem hagyományos hadviselés végrehajtása;
 - a katonai segítségnyújtás.”

Ebbe a meghatározásba a laikus olvasó és a szakmai rutinnal rendelkező kutató is a legelsők között számítja bele a honfoglaló magyarok lovas-nomád életmódjából eredő jellegzetes portyázó harcmodort, ami megtalálható a sok más ország (például Franciaország, vagy az Egyesült Államok) könnyűlovasságára is nagy hatást gyakorló magyar huszárság harcmodorában is. Nem lehet véletlen szóválasztás Háry László repülő ezredesnek, a Magyar Királyi Honvéd Légierők parancsnokának 1939 szeptemberében a mátyásföldi repülőtéren elhangzott beszédében, amikor a felsorakozott ejtőernyős kísérleti keret tagjait így méltatta:

„Ti vagytok a levegő ördögei, a levegő magyar huszárjai!”

A megnevezés a visszaemlékezések szerint igen nagy hatást gyakorolt a kísérleti keret tagjaira, akik ekkor még csupán egy éves tapasztalattal rendelkeztek a katonai ejtőernyőzés terén.

Hasonlóképpen élt tovább a megnevezés az MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj 3416-os számú Különleges Műveleti Végrehajtó Egység (Special Operations Task Unit – SOTU) hívójelében és karjelvényében is, amikor a magyar különleges katonák a „HUSSAR” nevet választották maguknak. A karjelvényen egy szablyáját magasra emelő, lóháton ülő huszár sziluettje is látható.

A 3416-os számú Különleges Műveleti Végrehajtó Egység karjelvénye

Magától értetődő tehát, hogy párhuzamot vonjunk a huszárok és kései utódaik, a magyar különleges műveleti katonák között, ám a történelmi példák sora itt nem áll meg.

Az I. világháború lövészárok-harcai, különösen a haditechnikai újítások, mint a géppuskák, a szögesdrót, a lángszóró, vagy a harci gázok elterjedése, elvezettek a lovasság, azon belül is a huszárság csatadöntő szerepének alkonyához. A nyalka magyar huszárok előbb lovaikról leszállított gyalogságként, majd pedig színes egyenruhájuktól megválva szürke, lovon szállított gyalogságként őrlődtek fel a négy évig tartó vérzivatarban. Bár még a II. világháború során is sor került sikeres huszárrohamra, a technológiai fejlődés a huszárvirtust sem kímélte.

1916-tól, német mintára szerveződtek meg az Osztrák-Magyar Monarchia rohamcsapatai (Sturmtruppen), melyek feladatrendszerükben, kiképzésükben és felszerelésükben is sokkal jobban illeszkedtek az új háború követelményeihez. Az önként jelentkező katonák szigorú fizikai felkészítésen estek át, a mai rohampályák elődeinek tekinthető akadálypályákon, ahol megtanulták leküzdeni a szögesdrót-akadályokat, elfoglalni és megtartani az ellenséges lövészárkokat. Fontos szerep jutott ebben a katonai közelharc gyakorlásának, ahol a szurony helyett előtérbe került a rohamkés, a fokos, vagy éppen a házilag készített bunkósbot, vagy a boxer is.

Osztrák-magyar rohamjárőr pihenőben
(forrás)

A rohamcsapatok tagjai kis létszámú, különlegesen felszerelt alegységekben tevékenykedtek, céljuk nem a tömeges roham volt, hanem az ellenség lövészárkainak előre felderített gyenge pontjain történő áttörés, vagy beszivárgás. Ennek eléréséhez a személyes bátorság mellett új eszközökre is szükség volt, mint például a lángszóró, vagy a gyalogsági pajzs. A rohamcsapatok tagjai az elsők között kapták meg az 1916-ban német mintára bevezetett rohamsisakokat is, valamint oldalukon átvetett gránáttartó zsákjaikban akár több tucatnyi kézigránátot is magukkal vihettek, az ellenséges állások „felgöngyölítéséhez”. Egyenruhájukat sok esetben erősítették meg bőr, vagy vászon foltokkal térd- és könyöktájon, megkülönböztető jelvényük pedig a halálfejes rohamcsapat-jelvény volt. Ilyen rohamcsapat parancsnoka volt vitéz Bertalan Árpád is fiatal tisztként, akinek cikkünkben meghatározó szerep jut a későbbiekben.

A levegő magyar huszárjai

Látható tehát, hogy a hadviselés változása magával hozta az új harcászati és hadászati megoldások felbukkanását. Jellemzően ezeket az újításokat a mai napig a legtöbbször a különleges egységek tesztelik, hozzájuk jutnak el először az új harceljárások, az új fejlesztésű haditechnikai eszközök is. Nem volt ez máshogy a II. világháború hajnalán, 1938-ban sem, amikor hosszas elméleti viták után a Magyar Királyi Honvédségen belül is létrehoztak egy ejtőernyős kísérleti keretet Szombathelyen, vitéz Bertalan Árpád százados vezetésével. A keret célja az volt, hogy az I. világháborús tapasztalatok alapján létrehozott különféle tanfolyamok (gránátos és „testnevelési”) tanulságait összefoglalva megszülethessen egy olyan ejtőernyős alakulat, mely képes a levegőből harcba indulva elit könnyűgyalogságként és ha szükséges „ejtőernyős vadász” szerepkörben is helytállni. Mit jelentett ez az „ejtőernyős vadász” kifejezés?

A kísérleti ejtőernyős keret tagjai 1938-ban.

Az elképzelést kiválóan szemléltette vitéz Makray Ferenc ejtőernyős hadnagy 1939 szeptemberében megjelent cikke „Az Ejtőernyős Csapatok Magyar Szemmel Nézve” címmel, a Magyar Katonai Szemle folyóiratban:

„Nézzük meg a következő példát, mely szintén nagyon gyakran fordulhat elő és amely ugyancsak kifejezetten ejtőernyős feladat. Egy olyan parancsnokság kikapcsolása a feladat, mely részünkre nagyon fontos. Mivel minden magasabb parancsnokság közelében erős légvédelmi figyeléssel kell számolni, alacsonyról való kihelyezést emiatt nem lehet végezni. (…) Nagy magasságból (6 000 m) kell tehát a járőrnek kiugrania, mert ebben az esetben nemcsak hogy nem látják, de nem is hallják a repülőgépet. Az ernyőt 2-300 m-re a földtől nyitják ki az ugrók. Az ugrás éppen szürkület beálltakor történik. (…) a szürkület tehát nem akadály, hanem inkább előny, mert ennek kihasználását a járőr tagjainak kiképzési foka megengedi. (…) Ez a kiképezhetőségi különbség indokolja az ejtőernyős csapatok kettéválasztását, melyben a zömöt az olyan feladatokat végrehajtó csoportok alkotják, melyeket azonnali ernyőnyitással lehet megoldani. A másik, kisebb rész az ejtőernyős vadászok csoportja (…) melyek csak akkor kerülnek bevetésre, ha kifejezetten nekik való munka akad.”

Az idézetből kitűnik, hogy már 1939 szeptemberében (papíron legalábbis) létezett egy a mai különleges műveleti képességnek megfeleltethető koncepció az ejtőernyős alakulaton belül. Ennek az elképzelésnek a harctéri alkalmazásáról jelenleg sajnos nem rendelkezünk megbízható információkkal, pusztán szájhagyomány útján és ellenőrizhetetlen forrásokban merülnek fel a II. világháború végén ledobott magyar „fehér partizán” egységekről terjedő kósza hírek, amiket megerősíteni eddig nem sikerült.

A dátum fontossága

Ilyen hosszas, de mindenképpen szükséges bevezetőt követően térhetünk rá a mai, többszörös évfordulós dátum fontosságára. Az 1938 késő nyarán felállított ejtőernyős kísérleti keret sikerei oda vezettek, hogy vitéz Bertalan Árpád százados parancsot kapott egy ejtőernyős század felállítására Pápán, az egykori huszárlaktanyában. Érdekes, sorsszerű fordulat, hogy a lóháton vágtató huszárok helyét a „levegő magyar huszárjai” vették át. A század megalakulásának dátuma: 1939. október 1.

Immár 80 esztendővel később, utólagos bölcsességgel jól ismertek az 1940-re zászlóaljjá, 1944-ben pedig ezreddé szervezett, első, hősi halált halt parancsnokának nevét viselő alakulat történetének fejezetei. A tragikus 1941 áprilisi délvidéki bevetés, a Don-menti harcok „tapasztalatszerzése”, majd végül az 1944-45-ös hadiévek magyarországi harcai, ahol az ejtőernyős ezred, mint elit gyalogság, „tűzoltó-alakulat” került bevetésre.

A Szent László Hadosztály ejtőernyősei 1944-ben Budapest védelmében

A II. világháborút követően a magyar katonai ejtőernyőzés új keretek között, de a régi szakemberek vezetésével született újjá. Az 1948-ban felállított ejtőernyős század (később 1. Ejtőernyős Zászlóalj, majd 62. Önálló Ejtőernyős Zászlóalj) emblematikus alakja az 1938-ban Szombathelyen, a kísérleti keret tagjai között is megtalálható Kiss Zoltán százados volt. Ő vezette a délvidéki harci bevetés során a megfogyatkozott ejtőernyős harccsoportot feladatuk végrehajtásában, majd a háború végéig meghatározó tisztje maradt az ejtőernyős ezrednek. Tapasztalatait az újonnan felállított ejtőernyős században kamatoztatta tovább. Az ejtőernyős alakulat 1954-es feloszlatásáig a tömeges ejtőernyős ugrás helyett egyre inkább előtérbe kerültek a kiképzési foglalkozások során a szabotázsakciók, diverzáns feladatok, amik a hangsúlyt az ejtőernyős gyalogság harcmodoráról ismét a jellegzetesen „huszáros”, vagy „ejtőernyős vadászos” különleges műveleti feladatok felé terelték. A megalakítás dátuma: 1948 október 1.

Honvéd ejtőernyős az 1950-es éveben, téli ejtőernyős ugróruhában és utászcsizmában

Érdekes adalék, hogy a hidegháborús feszültség és a tömegpusztító fegyverek fenyegetése miatt 1959-ben Budapesten felállított MN7000 fedőszámú 34. Önálló Mélységi Felderítő Század, mely kifejezetten ejtőernyős képességgel rendelkező, különleges műveleti feladatokra is alkalmazható mélységi felderítő alegységként jött létre és melyet a Magyar Néphadsereg első mélységi felderítő alakulataként tarthatunk számon szintén októberben, ám 14-én hozták létre.

A fentiek miatt a 2016-ban Szolnokon két zászlóalj fúziójából létrejött MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred (ma Dandár) csapatünnepének október 1-ét választotta. Ám nem csak a különleges erők katonái ünnepelhetnek ezen a napon, hanem a rendőri különleges alakulatok jogutódjának számító Terrorelhárítási Központ számára is fontos dátum október 1-e.

Az 1972-es müncheni olimpiai játékokon történt terrortámadás új fejezetet nyitott a belügyi rendvédelmi alakulatok nemzetközi történetében is. A világ országainak rendőri vezetői keleten és nyugaton egyaránt igyekeztek megoldást találni arra, hogy hasonló helyzetben rendelkezésükre álljon egy olyan különleges alakulat, amely képes és kész a helyi jogi keretek és kulturális-földrajzi sajátosságok között földön, vízen, levegőben megszakítani a hasonló terrorcselekményeket. Magyarországon ennek a törekvésnek új lökést adott az 1973 januári balassagyarmati túszdráma, amikor két testvér barikádozta el magát napokon át egy leánykollégiumban, túszokat szedve és határőr tiszt apjuk fegyvereivel lövöldözve, míg a patthelyzetet rendőri mesterlövészek bevonásával nem sikerült megoldani.

Az új különleges csoportok az „akciószakaszok” bázisát a Forradalmi Rendőri Ezred (ma Készenléti Rendőrség) adta, ám ezek a rendőrök a különleges kiképzés mellett is folytatták mindennapi munkájukat, csak meghatározott esetekben működtem terrorelhárító egységekként. A fordulatra ebben a nem túl szerencsés helyzetben 1987 januárjában került sor, amikor Kolumbia budapesti nagykövete ellen sikertelen merényletet kíséreltek meg Pablo Escobar drogbáró utasítására. A támadást követően kezdődik meg a Forradalmi Rendőri Ezreden belül az „Akciószakaszok” összevonása és egy állandó terrorelhárító szolgálat felállítása, mely végül a hűséges magyar kutyafajta után a „KOMONDOR” Terrorelhárító Szolgálat nevet kapja. Az egység, melynek jogutódja a mai Terrorelhárítási Központ, felállításának időpontja: 1987. október 1.

Kiss Zsolt - mélységi felderítőből terrorelhárító

Összegzés

A tényeket így megvilágítva egyértelművé válik, miért bír kiemelkedő fontossággal a magyar különleges erők történetében a mai dátum. A 80, 70, illetve 32 esztendővel ezelőtt létrehozott alakulatok mind katonai, mind pedig rendőri vonalon olyan új lehetőségeket nyitottak meg a döntéshozók előtt, melyek a kor legmodernebb technikai lehetőségeit ötvözték a magyar hadikultúrában mindig is jelenlévő önálló kezdeményezőkészséggel, személyes bátorsággal, rámenősséggel és kreativitással. Az időről-időre megújuló együttműködés a jogutód szervezetek között, valamint az a tény, hogy számos kiváló hazai szakember katonai és rendőri különleges alakulatban is szolgált, megmutatja, hogy az eltérő feladatrendszer mellett is hasonló képességek szükségesek a sikerhez. Éppen ezért Baráti Körünk tagsága az elmúlt évek tapasztalatai, kutatómunkája alapján a mai napot tekinti a magyar különleges erők emléknapjának katonai és rendőri vonalon egyaránt. Reményeink szerint az alulról jövő kezdeményezés a jövőben, szélesebb körben is ismertté válik, ezzel a szándékkal született a fenti írás is.

Kívánunk ezúton is a magyar különleges erők nagy családjának minden egykori és ma aktív tagjának boldog évfordulót, szép október 1-ét!

A Terrorelhárítási Központ és a Magyar Honvédség 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandárának közös gyakorlata

FORRÁSOK:

- Völgyi Zoltán: A különleges műveleti erők funkcionális elődei a magyar hadtörténelemben (in.: Hadtudomány 2017. pp. 64 – 75.)
- v. Makray Ferenc: Az ejtőernyős csapatok magyar szemmel nézve (in.: Magyar Katonai Szemle 1939. 9. szám pp. 142 – 151.)
- Baczoni – Kiss – Salaly – Számvéber: Halálfejes Katonák - Az Osztrák-Magyar Monarchia rohamcsapatai (Puedlo kiadó, 2000.)
- Huszár János: Honvéd Ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945 (Jókai Kör Pápa, 1993.)
- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok (A pápai levéltár kiadványai Budapest – Pápa 2013.)
- Isaszegi János (szerk.): Legendák és Titkok Katonái (Zrínyi Kiadó Budapest, 2012.)
- Kiss Dávid „Feketeruhások – a hazai terrorelhárítás története a XX. században” c. előadásának vázlata

Képek forrásai:

- Baráti Kör Archív
- Kiss Dávid gyűjteménye
- honvédelem.hu
- nagy háború blog

Kedves Barátaink!

Nyolcvan esztendővel ezelőtt ezekben a napokban, 1939. szeptember 1-én indult meg a Harmadik Birodalom hadigépezete Lengyelország ellen. A korabeli sajtóban „önvédelmi lépésként” jellemzett támadás a II. világháború kirobbanásához vezetett. Eddigre a katonai ejtőernyőzés gondolata már számos országban gyökeret eresztett, az olyan nagyhatalmak mellett, mint Németország, Olaszország, vagy a Szovjetunió, a kisebb befolyással rendelkező államok, köztük Magyarország és a fiatal Lengyelország is megkezdte a saját ejtőernyős csapatainak kiképzését.

Jelen írás gerincét a Magyar Katonai Szemle lapjain 1939. szeptember 1-én megjelent „Ejtőernyős csapatok kiképzése és alkalmazása angol, francia és lengyel megvilágításban” című tanulmány adja, vitéz Szentnémedy Ferenc vezérkari alezredes tollából, valamint a Honvéd Altiszti Folyóiratban ugyanekkor megjelent, „A légi gyalogságról” című cikk, Vadas Mihály őrmestertől. A szerzők talán maguk sem sejtették cikkeik leadásakor, hogy írásaik a szabad Lengyelország katonai ejtőernyős életének utolsó pillanatát rögzítik.

A folyóiratokról

A Magyar Katonai Szemle a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium havi rendszerességgel megjelenő folyóirata volt, melyet 1931. január 1-én indítottak útjára azzal a céllal, hogy a hivatásos katonai tisztikar számára tudományos igényű publikációs felületet biztosítsanak. A kiadvány elődje a Magyar Katonai Közlöny 1908-tól egészen 1930-ig töltötte be ezt a szerepet. A Magyar Katonai Szemle egyesítette magában a különböző szakcsapatok, csapatnemek, sőt katonai iskolák korlátozottabb példányszámban elérhető folyóiratait is, így egy központi hadtudományi lap született meg, melyből a hivatásos állomány mellett a civil érdeklődők is képet kaphattak a Magyar Királyi Honvédséget foglalkoztató problémákról, újításokról.

A Honvéd Altiszti Folyóirat 1934-ben indult útjára szintén a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium gondozásában, a Magyar Katonai Szemle mintájára, a hivatásos és továbbszolgáló altiszti állományt megcélozva. A tudományos igényességű tanulmányok helyett itt ismeretterjesztő cikkek, katonai alakulatokat érintő eseményekről szóló beszámolók, anekdoták és más könnyebben emészthető írások kaptak helyet, melyeket zömmel hivatásos altisztek jegyeztek. Mindkét kiadványt Vitéz Berkó István szerkesztette.

Lengyel ejtőernyősök magyar forrásokban

Szentnémedy alezredes cikkében a lengyel katonai ejtőernyőzés felvirágzását a történelmi ellenség, Oroszország közelségével indokolja. Az ejtőernyős képzést a hadseregen kívüli társadalmi repülő szervezet, a „Lopp” ejtőernyős szakosztálya végzi, legalább három nagy ejtőernyős ugróiskolában: Varsóban, Katowicében és Bielskoban.

A cikk pontos képet ad a lengyel ejtőernyősök előképzéséről, mely angolszász eredetű, de lengyel gyártású „Irvin” ejtőernyőkkel történik, ugrótornyokból. A körülbelül 60 méter magas tornyon, 55 méteres magasságban öt méter átmérőjű körerkély található, mely felett a torony csúcsán egy vasdaru tartja csigás acélsodrony segítségével az ejtőernyő kupoláját, melyet egy acélgyűrű rögzít nyitott állapotban. A daru forgatással állítható a kívánt irányba, hogy az ejtőernyős ugrót a toronytól elfelé, ne pedig a torony irányába sodorja a szél. A torony körerkélyéig lift viszi fel a növendékeket, akik az ugrásukat 50 méteres körben fűrészporral felszórt és növényi szárakkal (nád, vagy sásfélékkel) nagyjából egy méteres magasságig felpuhított talajra végzik, így csökkentve az esetleges sérülések kockázatát.

A Bielsko mellett felállított ejtőernyős ugrótorony

A lengyel növendékek három szoktató ugrás után további hét ugrást hajtanak végre toronyból, melyek során gyakorolják az ejtőernyő irányítását, a kézi kioldást, melynek során az ugrónak pontosan három másodperc függeszkedő zuhanást követően kell kinyitnia a hátán lévő ejtőernyőtokba csomagolt párnát, így imitálva a kézi nyitást. A cikk szerint „Ennél a gyakorlatnál válik el, ki ura teljesen idegeinek zuhanás közben.” Végezetül az utolsó két toronyugrás során a növendékek számot adnak a hevederek leoldásának gyakorlatáról, amikor a földközelben 1-1.5 méteres magasságban az ejtőernyő comb- és mellhevedereit kikapcsolva, abból kibújva szabadon zuhanva érnek földet.

Más gyakorló eszköz a talajközeli erős széllökéseket imitáló ejtőernyős állvány, melyen az ejtőernyő hevederzetébe bújtatott növendék hintázva várja, hogy oktatói kioldják azt, majd a tanultak szerint, talppal előre érkezzen a földre.

A cikk írója kiemeli, hogy az alapos előképzést kapott lengyel ejtőernyősök „Mindenesetre nagyobb önbizalmat kapnak és gyakorlottságuk tudatában teljesen nyugodtan viselkednek” mire a repülőgépből végrehajtandó három ejtőernyős ugrásig jutnak, mely után oklevelet kapnak a képzés sikeres elvégzéséről.

A cikk az alábbi megállapítással zárul: „A lengyel nép igen nagy érdeklődést tanusít (sic!) a repülésügy iránt és így az ejtőernyőugrást is felkarolta.”

Vadas Mihály őrmester írása, mely behatóan foglalkozik a levegőben szállított gyalogság kérdésével, német források alapján igyekszik bemutatni a többi nemzet között Lengyelország haderejének ejtőernyős képességét is. A cikk bár szűkszavú, de alátámasztja Szentnémedy alezredes tanulmányának záró gondolatát, hiszen mint megjegyzi: „Lengyelország két ezred teljesen kiképzett légigyalogsággal rendelkezik, mely egy ejtőernyőugró és egy levegőben szállítható részből áll. Az utóbbi annyira korszerű, hogy kerékpárokat is visz magával.”

Összegzés és utóélet

A korabeli cikkek alapján elmondható, hogy a II. világháború kitörésekor a Magyar Királyi Honvédség téma iránt érdeklődő tagjai a lengyel ejtőernyős képesség helyzetét kielégítő módon ismerték, főleg a kiképzés tekintetében. Ezek az adatok azért is kiemelkedően fontosak voltak, mivel a varsói magyar katonai attasé, Lengyel Béla vk. alezredes már 1937-ben utasítást kapott arra nézve, hogy amennyibe lehetséges, tájékozódjon a lengyel ejtőernyős ugrótornyok részletei kapcsán. A lengyel fél segítőkészsége folytán Lengyel alezredes hamarosan tervrajzokat, fényképeket, sőt árajánlatokat(!) küldhetett Budapestre, melyben két lengyel cég is vállalta volna különféle méretű ugrótornyok magyarországi megépítését, valamint hozzájárultak volna ahhoz is, hogy magyar mérnökcsapat tanulmányozza a lengyelországi ejtőernyős ugrótornyok megoldásait. A tervrajzok és a szükséges dokumentációk beszerzése után a magyar fél nem tartotta fontosnak a személyes szemrevételezést, de kijelenthető, hogy az 1943. augusztus 22-én Rákosmezőn felavatott, 70 méter magas magyar ejtőernyős ugrótorony sokban merített a Lengyelországtól megkapott dokumentációkból.

Fontos eleme emellett a lengyel katonai ejtőernyőzés történetének és a lengyel-magyar kapcsolatoknak a Magyarországon keresztül menekülő lengyel katonák, köztük Stanislaw Sosabowski ezredes (később tábornok), az 1. Független Lengyel Ejtőernyősdandár parancsnokának története, aki alakulatával együtt 1944 szeptemberében Hollandiában harcolt a németek ellen.

Stanislaw Sosabowski tábornok

Források:

- vitéz SZENTNÉMEDY Ferenc: Ejtőernyős csapatok kiképzése és alkalmazása angol, francia és lengyel megvilágításban (in.: Magyar Katonai Szemle IX. évf. 9. szám pp. 129 – 131)

- VADAS Mihály: A Légigyalogságról (in.: Honvéd Altiszti Folyóirat VI. éfv. 9. szám p. 19.)

- RESZEGI Zsolt Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest – Pápa 2013. pp. 152 – 155.)

- https://en.wikipedia.org/wiki/Stanis%C5%82aw_Sosabowski#France (letöltés ideje: 2019. 09. 02. 16:30)

Képek forrásai

http://bielskobiala.fotopolska.eu/1093000,foto.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanis%C5%82aw_Sosabowski#/media/F%C3%A1jl:Sosabowski_Stanislaw3.jpg

- Kiss Dávid -