A Csend Harcosai megszólalnak

2021. január 10. 11:43 - SFBlogger

Mindhalálig ejtőernyős – Emlékezés vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagyra

Kedves Barátaink!

A V. Felderítők Napján Dr. Bács Zoltán ezredes úr magas színvonalú előadása hívta fel a figyelmünket egy hazájától messzire szakadt, nem mindennapi magyar ejtőernyős katonatiszt életútjára, aki hosszú és tartalmas pályafutása során ugyanolyan lelkesen vette ki a részét a különleges katonai feladatokból, mint ahogyan az 1945 utáni argentínai magyar emigrációban dolgozott. Következzék most Kiss Dávid bajtársunk tollából vitéz Ladányi Domonkos magyar királyi honvéd ejtőernyős főhadnagy életének története, ahogyan azt a feltárt források, gyakran saját szavai bemutatják, születésének 104. évfordulóján.

Ladányi Domonkos 1917. január 10-én, Balassagyarmaton született. Édesanyja Csiszár Piroska (1891 – 1961) volt, akivel édesapja, Lihet László (1886 – 1945) 1915-ben kötött házasságot. Lihet László családnevét a Vitézi Rendbe történt felvételekor változtatta Ladányira.

A katonai helytállás nem volt ismeretlen hagyomány az erdélyi gyökerekkel rendelkező, máramarosszigeti református családban. Vitéz Ladányi (Lihet) László az I. világháború során a cs. és kir. 85. gyalogezred törzsőrmestereként géppuskás osztagparancsnokként szolgált. Ebben a minőségében 1914. november 18-án nyerte el az Arany Vitézségi Érmet, amikor osztaga élén hat órán át tartotta fel a rohamozó orosz gyalogságot a Krakkótól északra található Polánki községnél. 1917-ben sebesülten feküdt a balassagyarmati katonakórházban, mikor látogatásra érkező felesége ugyanott világra hozta első gyermeküket. Tettei elismeréséül Ladányi (Lihet) Lászlót 1922-ben avatták vitézzé, 1926-ban pedig 14 kataszteri hold földet kapott vitézi telekként. Vitéz Ladányi Domonkos így emlékezett katonásan kemény apjára, aki a I. világháborút követően is hivatásos katona maradt:

„Édesapámtól még kis gyerekkoromtól fogva rendkívül szigorú és erős katonai magyar nemzeti nevelést kaptam. Csintalan, rakoncátlan gyerek voltam, sok testi fenyítésben is volt részem, ami akkor szokásos volt (…) Már korán megszoktam a katonai újoncszolgálat keménységét…”

v_ladanyi_lihet_laszlo.jpg

Vitéz Ladányi (Lihet) László hivatásos honvéd tiszthelyettes

A Ladányi család 1919 elején menekült Debrecenbe, ahol egy ideig a vagonlakók keserű kenyerét ették. Ezek a határon túlról menekült magyar családok, megfelelő lakóhely híján, vasúti kocsikban rendezkedtek be, akár hosszabb időre is.

Vitéz Ladányi Domonkos középfokú tanulmányait a debreceni négyévfolyamú fiú felső kereskedelmi iskolában végezte, osztályfőnöke Dr. Héger Flóris némettanár, az iskola igazgatóhelyettese volt. Vitéz Ladányi Domonkos az utolsó, 1935 – 1936-os tanévében az iskola Ifjúsági Vöröskereszt-Egyletének ifjúsági elnöki posztját is betöltötte.

ladanyi_bizonyitvany.jpg

Ladányi Domonkos osztályzatai az éves iskolai értesítőben. Az évfolyam megjelölése elírás, helyesen „IV.” évfolyam

Az ekkor 19 esztendős vitéz Ladányi Domonkos ugyanitt tett érettségi vizsgát 1936 május – június között, melyet a korabeli négyfokú osztályozási rendszer szerint „2” azaz „jól megfelelt” szinten teljesített.

ladanyi_erettsegi.jpg

Összeállítás a vitéz Ladányi Domonkos érettségi vizsgáját is tartalmazó iskolai évkönyvből

Az érettségi vizsga megszerzését követően vitéz Ladányi Domonkos, aki vegyész-hadmérnöknek akart továbbtanulni, baráti tanácsra jelentkezett soron kívüli katonai szolgálatra, hogy honvédségi ösztöndíjhoz jutva fedezhesse Műegyetemi tanulmányai költségeit. Így vitéz Ladányi Domonkos karpaszományos honvédként, tartalékos tiszti szolgálatra jelentkezett Debrecenben, a magyar királyi 11. hajdúezrednél.

A szolgálat keretében azoknak a katonáknak, akik érettségi bizonyítvánnyal rendelkeztek, lehetőségük nyílt egy évig tartó katonai szolgálatot vállalni, melynek során tartalékos tisztekké képezték ki őket. Ezek az emberek a polgári életbe visszatérve alkották a Honvédség katonai vezetői tartalékállományát, melyet szükség esetén az új alakulatok feltöltésére, veszteségek pótlására be lehetett hívni. Természetesen amennyiben a tartalékosnak megtetszett a katonaélet, kérelmezhette hivatásos állományba vételét, mint továbbszolgáló tiszt. Ez a rendszer sok érettségizett magyar fiatalember számára vonzó megoldást jelentett, hiszen a rendes sorkatonai szolgálati idő ekkor három évet tett ki.

Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos szolgálata azonban váratlan fordulatot vett, amikor egy másik, erdélyi származású karpaszományos társával együtt lehetőséget kapott, hogy csatlakozzon egy újonnan induló különleges képzéshez. Erre Ladányi így emlékezett vissza:

„Jelentkeznünk kellett az ezredparancsnok irodájában, ahol egy Budapestről érkezett vk. szds. (valószínűleg Stefán Valér vezérkari százados K. D.) nagy kedvességgel fogadott és megtudtuk, hogy egy katonai ’szabotázs-tanfolyamra’ vagyunk jelölve (…) mint megbízhatók.”

A fent említett „szabotázs-tanfolyam” nem volt más, mint a Honvéd Vezérkarfőnökség (Vkf.) 5. „elvi és katonapolitikai” osztálya által kidolgozott, 1938 májusában három csoportban meginduló „Testnevelési Szaktanfolyam” (TSzT) fedőnevű titkos képzés, melynek során olyan, földön, vízen és levegőben is bevethető katonákat képeztek ki, akik készek voltak a Trianoni békediktátum által 1920-ban elcsatolt országrészekben különféle titkos bevetéseket végrehajtani. Vitéz Ladányi Domonkos, aki a „Testnevelési Szaktanfolyam 1. csoportjában kapott beosztást, így emlékezett vissza az embert próbáló kiképzésre:

„A mi titkos kiképzésünk rendkívül érdekes volt. Különösen pisztollyal, puskával, autóval és motorkerékpárral kellett igen jók legyünk, de a későbbiekben gránátvető, aknavető, golyószóró, géppuska stb. is hozzátartozott. Igen fontos volt a kézigránát gyakorlat. Ezt mindenki érdekesnek és hasznosnak találta, de az ejtőernyőugrástól fáztunk.”

Az ejtőernyőktől való félelem nem volt alaptalan. A Magyar Királyi Honvédség ezelőtt még nem használta másra az ejtőernyőket, mint a pilóták és repülőgép-személyzetek mentőeszközeként. Hovatovább a ma ismert katonai ejtőernyőzés még a nemzetközi színtéren is gyerekcipőben járt. Éppen ezért a „TSzT” hallgatóinak képzése is igen hiányos volt: jobbára 5-7 méter magas szénakazlak tetejéről ugráltak a földre, hogy így tapasztalják ki a földet érés helyes végrehajtását. Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós első ejtőernyős ugrására 1938. augusztus 4-én, Pápán került sor. Az ugrás érdekessége, hogy egy hónappal előzte meg a Magyar Királyi Honvédség első ejtőernyős kísérleti keretének megalakulását. Vitéz Ladányi Domonkos 2006-ban így emlékezett vissza az ejtőernyős (bakanyelven: „eje”) képzés szegényes körülményeire:

„Pápán voltak az eje. gyakorlások. Az első ugrásokhoz volt egy repülő-overallunk, egy sapkánk és egy fehér teniszcipőnk. Idővel aztán nagyon hasznos tapasztalatokra tettünk szert a sok baleset elkerülésére (…)”

Az ejtőernyőzés mellett a „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói számos területen kaptak szerteágazó képzést, a robbantástól a különféle gépjárművek vezetésén és a kézifegyverek használatán át a rádiókészülékek használatáig, mely felkészítette őket a feladatuk végrehajtására. A hallgatók kiképzésük végeztével visszatértek alakulataikhoz, csupán a tiszti gyűjtőikbe bevezetett, kívülállók számára semmitmondó „Testnevelési Szaktanfolyam” bejegyzés árulkodott arról, hogy különleges kiképzést kaptak.

vitez_ladany_domonkos_1938_viii_4.jpgVitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós első ejtőernyős ugrását követően 1938. augusztus 4-én, Pápán.

Vitéz Ladányi Domonkos zászlósnak, diverzáns kiképzésen átesett bajtársaihoz hasonlóan nem volt sok ideje pihenni. A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai 1938 szeptember-október fordulóján kerültek bevetésre az ekkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján. A feladatuk a titokban felállított félkatonai egység, az úgynevezett „Rongyos Gárda” működésének támogatása volt. Erre az időszakra vitéz Ladányi Domonkos így emlékezett vissza:

„Röviddel a kiképzés után már Salgótarjánban voltam, egyelőre csak határátjárás és felderítéssel megbízva. Csak kevés alkalmazásra került sor, mert német nyomásra úgy a Felvidék, mint Kárpátalja magyarlakta területe a vártnál hamarabb vissza lett csatolva.”

A kárpátaljai bevetést követően Vitéz Ladányi Domonkos, pár „szakmabeli” tartalékos bajtársával együtt 1939 nyarán a román határon tevékenykedett. Ennek a feladatnak a részletei nem ismertek, de valószínűsíthető, hogy a román-magyar határon kiépített román védelmi erődrendszer felderítéséhez köthetők.

Vitéz Ladányi Domonkos zászlós a hazai katonai ejtőernyőzés fejlődésében is szerepet kapott, amikor a Vkf. 5. osztályának képviseletében részt vett az új, magyar fejlesztésű ejtőernyő-rendszer rendszeresítését előkészítő bizottság munkájában 1939. január 31-én Székesfehérváron.

Visszaemlékezése alapján Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós 1939-ben továbbszolgáló tisztként a Ludovika Akadémiára került, majd innen 1940. július 1-el a munkácsi várba kerül csapatszolgálatra, mint gyalogsági hadnagy. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Gyarmati Saroltát, egy helyi Mikulás-napi ünnepség során.

ladanyi_hadnagy.jpgVitéz Ladányi Domonkos hadnagy 1941-ben, az ejtőernyős alakulathoz való bevonulása előtt

Innét 1941-ben jelentkezik a magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős zászlóaljhoz, közvetlenül az 1941. április 12-én Veszprémben bekövetkezett katasztrófa után, melyben a honvédség egyetlen ejtőernyős alakulatának névadója és első parancsnoka is életét vesztette. 1988-ban kelt visszaemlékezésében Ladányi főhadnagy így emlékezett a Pápán települt ejtőernyős alakulatnál folyó kiképzésre:

„Az egyhónapos próbaszolgálat szokatlanul kemény volt. A mintegy ötven önként jelentkező tisztből talán harmincan kezdtük el, s kevesebb mint húszan fejeztük be. A főfoglalkozás napi hét-nyolc óra kemény, kimerítő sportból és szak-testgyakorlatból állt, mely már a második napon olyan izomlázat eredményezett, hogy alig tudtunk vánszorogni.”

A fizikai felkészítés mellett az ejtőernyős-jelölteknek el kellett végezniük az ejtőernyős felkészítés nehezebb részét jelentő ugrókiképzést, mely a „Testnevelési Szaktanfolyam” időszakának kezdetleges módszereihez képest nagyon sokat fejlődött. A különféle ejtőernyős kiképző eszközök, mint a csigás kötélrendszeren a földet érést szimuláló „bitó”, vagy a különböző magasságú ugróasztalok, bevonása a képzésbe sokkal magasabb szintű felkészítést, ám egyben sokkal nagyobb kihívást is jelentett. Csak ezt követően kerülhetett sor igazi, repülőgépekből végrehajtott ugrásokra. Ladányi Domonkos 2006-ban így emlékezett az ejtőernyős kiképzési rendszer kihívásaira:

„Ahhoz, hogy valaki felvarrhassa az eje. jelvényt 4 bekötött ugrást kellett végrehajtani, és így talán 8-an lettünk végleg felvéve az eje. zlj.-hoz (ejtőernyős zászlóaljhoz K. D.), ahol eje. szellemet, gondolkozást kellett kialakítanunk, adott esetben az önálló elhatározásra, elgondolásra és cselekedetre.”

Az ejtőernyős kiképzést elvégzett tisztek érzéseire Ladányi főhadnagy így emlékezett:

„Vágyunk teljesült… a régi tagok befogadtak maguk közé. Sugároztunk az örömtől. Nem tagadom, sok volt bennünk a hiúság és büszkeség!”

Vitéz Ladányi Domonkos 1942-ben, mint fiatal ejtőernyős tiszt a keleti frontra indult, ahol „harctéri tapasztalatszerzés” volt a feladata. Ennek keretében az ejtőernyős zászlóalj önként jelentkező hivatásos tisztjei és altisztjei különféle harcoló alakulatokhoz kerültek beosztásra, hogy így tapasztalják meg a modern háborút. Ladányi hadnagy a ma dél-Lengyelországhoz tartozó Maków körzetébe került, ahol partizánellenes műveletekben vett részt. Erre az időszakra így emlékezett:

„Másnap hajnalra már meg is kaptam az első harctéri feladatot. Egy megerősített szakasszal kb. 20 km-s gyaloglással egy erdős területen felderíteni és lehetőleg megtámadni a partizánokat. Az eredmény két valódi partizán fogoly volt. Nagy szerencsénk volt, hogy mi vettük észre előbb őket és így nem volt alkalmuk az eldugott géppisztolyukat használni. Minden héten volt két-három hasonló turizmusom. Éjszakai portyára is kaptam parancsot a legforgalmasabb partizánútvonal megfigyelésére. Éjjeli partizántámadás esetére szigorúan tilos volt a lőfegyver használat (csakis szuronyt vagy puskatusát szabad használni), és a cigarettázás, nehogy eláruljuk, hogy hol vagyunk.”

A harctéren a partizánok is alkalmaztak nem szokványos taktikákat, Ladányi Domonkos visszaemlékezésében például felelevenít egy esetet, amikor a szovjetek rágyújtották a magyarokra az erdőt, így próbálva „kifüstölni” őket. Egy másik alkalommal a magyar ejtőernyősök saját bőrükön tapasztalhatták milyen pusztító lehet egy partizán-támadás, amikor egy német és magyar katonákkal tömött vasútállomáson robbantottak fel egy üzemanyaggal teli szerelvényt és az állomás épületét a szovjet partizánok. A lángoló romok közül a katonák puszta kézzel igyekeztek megmenteni annyi hadianyagot, amennyit csak tudtak. Ahogy Ladányi hadnagy velősen összefoglalta élményeit:

„Komoly fronttapasztalatokkal gazdagodtunk. (…) Orosz területen terepismeret hiányában bizony nehéz volt megbirkózni a feladatokkal, (…) Ilyenkor gyors döntéseken múlott, hogy emberéletek megmentődjenek. Az a nehéz, ha az ember vállán van a felelősség. Nehéz hónapom volt.”

A pápai ejtőernyős zászlóalj, mely mind ez idáig a Magyar Királyi Honvédség „vastartalékának” számított, Magyarország 1944 márciusi német megszállását követően és a szovjetek közeledtével az alakulat bevetését egyre inkább sürgető németek követelései miatt két tűz közé került. Ebben a helyzetben az ejtőernyős alakulat vezetése 1944 májusában parancsot kapott, hogy induljon a Kárpátok előterébe, „partizánvadász” feladattal. Az elvonuló 1. ejtőernyős csoport tagja az ekkor már főhadnagyként és géppuskás szakaszparancsnokként szolgáló vitéz Ladányi Domonkos is. Ennek a felemás partizánvadászatnak az egyik humoros emlékét eleveníti fel Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzete.

A Ladányi főhadnagy számára igazán hazai földet jelentő Máramarosszigeten lezajlott közjáték alapját egy járőrbe kiküldött ejtőernyős szakasz viszontagságos útja adta, akik igyekeztek tájolóval és térképpel boldogulni az eső áztatta sűrű erdőségben. Nagy főhadnagy így emlékezett bajtársa, Ladányi főhadnagy, vagy, ahogy tiszttársai és barátai becézték „Domi” igyekezetére:

„Az indulásnál még büszke és dacos tájoló-művészek lógó orral, s a lógó orról csöpögő, majd csurgó vízzel mennek, mennek. Néha Domi rátekint a tájolóra, mintha mondani akarna valamit, de csak legyint, vagy félliter vizet rázva le minden legyintéssel a sátorlapjáról és megy tovább. A csizmákban szortyog a víz, előbb a sátorlap, a zubbony, majd az ing és gatya nedvesedik át, aztán már a bőrünkön folyik végig a víz, hogy a csizmában álljon meg. Akinek rossz a csizmája, most kajánkodhat: legalább kifolyik belőle. Nekem ötpercenként le kell húznom, még szerencse, hogy árkászcsizma van rajtam. (…) Végre megállunk. Előre megyek. A lábam már kipállott a sok víztől és fáj – gondolom más is így van vele – (…) Az emberek nem törődnek a sárral, mindenki beledől, ott, ahol van, és perceken belül alszik. (…) Érzésem szerint legalább 4 km a különbség (…)”

Ám a háború nem csupán ilyen, utólag vidám anekdotákat termelt ki magából. Vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy jelen volt a magyar ejtőernyősök által 1941 áprilisa óta első ízben végrehajtott éles harcfeladatnál is, 1944. augusztus 21-én. Ebbe a felderítő vállalkozásba, kívülről szemlélve az eseményeket, szintén Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy korabeli naplója enged betekintést:

„Az első vállalkozás. Rettentő nagy izgalom fogott el mindenkit, mikor megtudtuk, hogy a zászlóalj – mint hadtest tartalék – vállalkozást hajt végre. Azt gondoltuk, hogy az egész zászlóalj részt vesz, de végül kiderült, hogy csak egy csoport – Ladányi Domi és Remete Imre vezetésével – megy a háborúba. Nagy sugdolódzás folyik, (…), egyszer csak befutnak a gépkocsik, a tagok felkapaszkodnak rájuk és nagy integetések között elhúznak Toronya felé. Most írnám azt, hogy ott mi történt, de – mondom – nem voltam ott. (…) Végre vasárnap este megérkeztek a fiúk, nagy dicsekvéssel és a veszteségek bemondásával. Remete és Ladányi megsebesült (…) a vállalkozás sikerült, saját veszteség szerény, ellenséges veszteség számottevő. Harmadszor is: sajnálom, hogy nem lehettem ott.”

A Kárpátok vonalában előre törő szovjet erőket a Toronyai-hágónál négy halott és 12 sebesült magyar ejtőernyős árán ez a kis létszámú harccsoport akasztotta meg. Ladányi Domonkos, az események részeseként így emlékezett vissza a toronyai hágónál végrehajtott vállalkozásra, melynek célja a szemben álló szovjet erők elhelyezkedésének és számának felderítése volt, fogolyszerzés által:

„1944. augusztus 21-én jött a parancs: v. Remete Imre géppuskákkal megerősített eje. százada éjjel hatoljon be orosz területre és ott támadja meg a parancsnokságot, utána pedig térjen vissza saját területre. Magam mentem Remete Imrével erre a bevetésre. A meglepő támadásunk kiválóan sikerült, az oroszok igen súlyos veszteség után visszavonultak (…) A visszaúton egy erdőtisztáson áthaladva az oroszok Sztálinorgonával (szovjet, rakétameghajtású tüzérségi eszközökkel K. D.) lőttek (…) és rögtön megjelent két Stormovik repülő (IL-2 csatarepülőgép K. D.) is. Remete Imre és én egészen elöl mentünk, amikor egy robbanástól mindketten súlyosan megsebesültünk. Remete rögtön elesett, hordágyra kellett tenni, én még intézkedtem pár percet, de a vérveszteségtől én is nagyon elgyengültem.”

vitez_ladany_domonkos_eje_hadnagy.jpgVitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős hadnagy kitüntetéseivel

A combjába fúródó repesz és a többi sérülés meggátolta a feladat végrehajtása során tanúsított helytállásért kitüntetésre is felterjesztett Ladányi főhadnagyot abban, hogy a továbbiakban is részt vegyen az ejtőernyős alakulat harcaiban, ám a keserűségébe öröm is vegyült, hiszen lábadozása közben, 1944. december 16-án, Pápán feleségül vehette négy évvel korábban megismert szerelmét, Gyarmati Saroltát. Az esküvőre így emlékezett:

„Két eje. feleség volt a templomi ’ünneplő tömeg’ és az eje. tiszti legényem volt a tanú - az esküvő alatt az orgonát is fújtatta... A speciális zenét pedig az orosz repülőgépek megjelenése szolgáltatta…”

A Kárpátokban vezetett akció során négy alkalommal is műtött, 1945 elején még mindig gyógyulófélben lévő tiszt nem tudott tovább ülni a babérjain. Az első adandó alkalommal megszökött az ausztriai katonakórházból és igyekezett újra csatlakozni alakulatához, hogy mint írta, annyira hitt a németek győzelmében, hogy ott akart lenni, amikor bekövetkezik. Végül a háború végi állapotok meggátolták abban, hogy elérjen bajtársaihoz és Linz környékén amerikai hadifogságba esett, ahonnét csak adminisztratív ügyeskedéssel tudott végül a brit fogságba került alakulatához csatlakozni. A két angolszász haderőnél töltött fogság közti különbségekről így írt:

„Az amerikai hadifogságom - túlzás nélkül! - kellemetlenebb volt, mint az egész háború. Az amerikaiak itt rendkívül durvák és szadisták voltak, főleg a tisztekkel. (…) Az angolok annyira úrimódon bántak velünk, hogy minden fegyverünket és lőszert egészen október végéig meghagytak az eje. csapatnak.”

Vitéz Ladányi Domonkos végül a felső-ausztriai Aschach and der Donau településnél egyesült újra családjával, akiket az ejtőernyős alakulathoz tartozó tisztek többi családtagjával együtt nyugatra menekítettek. Itt született meg lánya, Éva is. A hadifogság ideje alatt Ladányi Domonkos, hogy családját eltartsa, alkalmi munkákat vállalt. Dolgozott erdőirtáson, bőrdíszművesként, majd kefegyártásba fogott, ami saját bevallása szerint annyira jól ment neki, hogy megalapozhatta volna az ausztriai megélhetését is.

1946 végén, amikor megkezdődött az egykori hadifoglyok és hontalan menekültek tömeges hazatelepítése, Ladányi Domonkos átszöktette családját az Alpokon Olaszországba. Itt egy Rómától 30 kilométerre lévő menekülttáborban telepedtek meg, ahol 1947-ben megszületett második lánya, Enikő. Ekkor dönt úgy a család, hogy a hátuk mögött hagyják a bizonytalan és veszedelmes Európát és megpróbálnak kivándorolni a tengerentúlra.

Az egyre népesebb család végül kalandos úton, összeköttetések és kapcsolatok segítségével jutott ki 1949 januárjában Argentínába, ahol Ladányi Domonkos először kőművessegédként, majd hűtőgépgyári technikusként helyezkedett el. Hosszabb ideig gépszerelő volt, majd egy textilgyár főnöke lett, egészen 1981-es nyugdíjazásáig.

Vitéz Ladányi Domonkos, mint három lány édesapja, egykori ejtőernyős katonatisztként, nem vihetett mást magával a távoli Argentínába, csak azt szigorú, hazaszeretetre tanító nevelést amit maga is kapott. Éppen ezért nem meglepő, hogy munkája mellett bőségesen jutott ideje az argentínai magyar közösség életében való részvételre. Összesen hét, egyházi, vagy világi emigráns magyar szervezet tagja, vezetője, vagy vezetőségi tagja volt élete során. Sokat tett Czetz János tábornok, 1848-as magyar emigráns katonatiszt Argentínai kultuszának fennmaradásáért is. Saját katonai múltjáról így nyilatkozott:

„Az egyenruhát ugyan le kellett vennem, de gondolkozásban és tetteimben mindig Magyar Ejtőernyős maradtam! Itt az emigrációban csak erősödött bennem a magyarságtudat és magyar voltomnak az értékelése.”

Vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős 2011. július 24-én, életének 95. évében hunyt el az argentínai Buenos Aires-ben. Felesége mellett három lánya, hat unokája és öt dédunokája gyászolta.

ladanyi_csalad_argentina_1953.jpg

Ladányi Domonkos családja körében Argentínában 1953-ban.

Források:

- http://www.hungarianarmedforces.com/gyalogezred/p1.htm

- http://bocskaikonyvtar.hu/vesztesegkutatas/h-b-megyei-arany-vitezsegi-ermesek/vitez-ladanyi-lihet-laszlo

- A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum internetes adatbázisa az 1941. évi rangsorolások alapján (https://m.militaria.hu/rang/cd/1941/talal-index.php?talalev=1941&talalkod=279)

- A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum internetes adatbázisa az 1944. évi rangsorolások alapján (https://m.militaria.hu/rang/cd/1944/talal-index.php?talalev=1944&talalkod=262)

- Greiner Mihály (szerk.): Debreceni egyéves kereskedelmi szaktanfolyam középiskolában érettségizettek számára – Debreceni négyévfolyamú fiú felső kereskedelmi iskola értesítője az 1935 – 36. iskolai évről (pp.: 21; 35; 42 – 43)

- v. Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy halálhíre (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2011. szeptember p. 8.)

- „Rendkívüli beszélgetés vitéz Ladányi Domonkossal” (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2006. január-február pp. 3. – 4.)

- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzetei (in.: Hadtörténelmi Közlemények 1999. 1. sz.)

- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945 (Pápa, 1993.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest- Pápa 2013.)

komment
2021. január 04. 04:07 - SFBlogger

Évértékelő gondolatok (avagy hogyan láttuk a 2020-as évet)

Kedves Barátaink, Követőink!

Hagyományaink szerint minden év elején visszatekintünk az elmúlt esztendő történéseire és az abból leszűrt tapasztalatok alapján szervezzük jövőnket.

Emlékszem 2019 decemberében a Baráti Kör év végi találkozóján, miután értékeltük az elmúlt évet, mekkora lelkesedéssel vágtunk bele a 2020- as évben megvalósítani szánt terveink részletezésébe, feladatok kiosztásába, a szükséges anyag/ eszközállomány számba vételébe. Az előző év januárját szokásunkhoz híven a pihenésre, feltöltődésre szántuk. Nem gondoltuk, hogy ez szándékainknál hosszabbra fog nyúlni. Februárban már megkezdődött a háttérmunka, hiszen a nyár közepére szerettünk volna egy nagyszabású rendezvényt tető alá hozni. Kiállítás megnyitót is terveztünk, és mert akkor ismert volt a helyszín, időpont, a bemutatásra váró anyag is rendelkezésünkre állt - és áll azóta is- a finomhangolás maradt hátra. Az éves feladatok pontosítására és mert amúgy is igényeltük, összehoztunk egy csapattalálkozót. Nem gondoltuk, hogy hosszú ideig (mindmáig) nem fogunk személyesen találkozni mindnyájan, egyszerre.

Aztán beütött a világjárvány. Ez az esemény legalább két fronton támadta Baráti Körünk tagságát/ tevékenységét.

Egyfelől, mint az viszonylag ismert, a Baráti Kör teljes tagságára igaz, hogy valamely fegyveres testület tagja, így a vészhelyzeti intézkedések plusz feladatot róttak ránk. Másfelől a korlátozó intézkedések hatására maradtak el, illetve tolódtak rendezvények.

Nem sorolnám fel, mely eseményeken nem tudtunk részt venni annak törlése miatt, hiszen nem tudhatjuk hol lettünk volna "első bálozók" is.

Április 12- én a jutaspusztai tragédiára emlékezve a Baráti Kör vezetője mécsest gyújtott vitéz Bertalan Árpád posztumusz alezredes Fiumei úti sírhelyénél.

Az év első felében összesen kétszer volt alkalmunk, korlátozott létszámban, de kellő létszámmal feladatot végrehajtani.

Az első június 12- én a Ludovika kertben lebonyolított úgy nevezett "ejtőernyő szellőztetés". Néhányan kivittük a Baráti Kör és tagsága tulajdonát képező RS és BE típusú ernyőket, majd legjobb tudásunk szerint áthajtogattuk, szellőztettük, karbantartottuk azokat.

Második megjelenésünk szintén júniusban, 27- én Szent László napján, Boldizsár Gábor ezredes úr, a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége elnökének felkérésére díszőrséget adtunk Letkésen a második világháború során hősi halált hallt katonák emlékművénél. A Baráti Kör vezetője részt vett a templomi szentmisén és Szalkán a temetői megemlékezésen.

A nyár hátralevő részében kis alegységekben - átlag 2 fő- bővítettük, karbantartottuk a gyűjteményt, igyekeztünk helyt állni a szolgálati helyünkön. Mindezen felül, másokhoz hasonlóan aggódtunk szeretteink egészségéért és igyekeztünk megóvni sajátunkat.

Elsőként Kiss Ferenc barátunk, határőr hagyományőrző bajtársunk meghívására szept. 5-én az Aeroparkban mutattuk be a 60-70-80-as évek felderítőit.

Egy hétre rá Szigetváron színesítettük a Várnapok programját a 42. Baranya felderítő zászlóalj, 90-es években (délszláv háború időszaka) használt felszerelések, fegyverek, eszközök bemutatásával.

Harmadik alkalommal a Katonai Emlékpark - Pákozd meghívására szept. 27- én Pákozdon mutattuk be a 90-es évek gyorsreagálású, különleges műveleti, mélységi felderítő katonáinak felszerelését.

Október 10-11-én a többször módosított időpontban megtartott Oldtimerek Hétvégéjén vettünk részt immár ötödik alkalommal. Köszönjük Kiss Tamás ismételt bizalmát és meghívását. Az idei év legnagyobb nézőszámát produkáló rendezvényen is igyekeztük méltó módon bemutatni a Baráti Kör gyűjteményét, tevékenységét.

Október végén a Hadtörténeti Intézet és Múzeum meghívására képviseltettük magunkat Nagy Endre István fűzesgyarmati újratemetésén.

November 1. Halottak Napja. Szó sem lehetett róla, hogy ezt a nemes, hosszú időre elfeledett és általunk felelevenített szokást megszakítsuk. Idén Kéthely volt az úti cél, ahol Molnár Balázs polgármester úr támogatásával sikeresen hajtottuk végre a díszőrséget. Öröm számunkra, hogy immár viszontlátunk hasonló megmozdulást más hagyományőrző csapatoktól is.

Letkésen kezdtük az évet, ott is fejeztük be. A Letkés-Ipolyszalka körzetében lezajlott harcok során ejtőernyőseink a legnagyobb veszteséget szenvedték el. Tisztelegve a hősök előtt december 19-én, 76 évvel a harcok megkezdődése után, Baráti Körünk koszorút helyezett el a letkési temetőben álló síremléken.

Bár azt ígértem nem sorolom fel az elmaradt rendezvényeket, mégis meg kell említenem, komoly veszteségként éltük meg, hogy az utazási korlátozások miatt nem vehettünk részt Wislában a X. Ejtőernyős Pikniken. Lesz mit bepótolnunk.

A rendezvényes megjelenések alulreprezentáltsága ellenére, vagy éppen pont ezért maradt időnk a gyűjtemény karbantartására. Lehetőségeinkhez mérten annak fejlesztésére. Így adódott a lehetőség, hogy majd ha a körülmények engedik bemutassuk Szerző István hagyatékát.

Bár nem tisztem, mégis megteszem, hogy Bajtársaim előtt fejet hajtva, tiszteletem fejezzem ki feléjük a Haza szolgálatáért!

Ugyanakkor a Baráti Kör vezetőjeként is tiszteletemet és elismerésemet fejezem ki hagyományőrző Bajtársaim, a Baráti Kör állománya előtt, hiszen ebben az elmúlt nehéz esztendőben is helytálltak a kihívások előtt.

Néhány gondolatban kifejteném jövő évre vonatkozó terveink - publikus - részét is.

Nincs elfelejtve a Lengyel- Magyar Különleges Erők kiállítás. Az anyag együtt, az akarat megvan, a többi már részletkérdés.

Idén több évforduló is közeleg, melyeket szeretnénk méltóképpen megtisztelegni. Az egyik ilyen a délszláv háború kirobbanása kapcsán a hazai felderítő alakulatokra hárult feladat. Hatalmas tartozásunk van a 42. Baranya felderítő zászlóalj, azon belül a Hadik század felé, melynek lerovása idén nem csak időszerű, de aktuális is.

Szeretnénk új interjúkat is készíteni, illetve eszközöket bemutató, akár tanulmány értékű írásokat megjelentetni. A folyamat zajlik, hogy az ne fércmunka, egyes elemeiben sejtig hatolóan részletes, de összességében téves anyag legyen, ahhoz alapos gyűjtésre, kutatásra van szükség. Hál' istennek ezzel a " vénával" rendelkezünk.

Rendezvények tekintetében csak bizakodni tudunk. Reméljük az év második felében már statikus és dinamikus bemutatókon is találkozhatunk barátainkkal, érdeklődőkkel.

Szeretnénk a Baráti Kör belső programjainak egy részét is publikussá tenni, így aki szeretne csatlakozhat mindnyájunk örömére.

Mi tesszük tovább a dolgunk, mert ahogy egykori kiképzőinktől, Parancsnokunktól tanultuk, nincs más, nem küldenek utánunk senkit, hogy helyettünk megtegye. Ezt a gondolatot plántáljuk mi a Baráti Kör veteránjai, hagyományőrző Bajtársainkba. Ez visz minket tovább az úton.

Varga Zsolt.
egykori mf. örm. Hagy.örző. a Baráti Kör vezetője.

Néhány pillanatkép 2020-ból.

135283043_1604936109707486_2660119649075161921_n.jpg

 

135772359_1604936129707484_3495513823843038560_o.jpg

 

135602303_1604936166374147_4882565112505758987_o.jpg

 

135456096_1604936203040810_4705628468052201616_n.jpg

komment
2020. június 23. 22:20 - SFBlogger

Magyar felderítő, légimozgékonyságú és különleges műveleti csapatok karjelzései (1993-2020)

Kedves Barátaink!

A történelem során a katonák mindig szerették a testületi összetartozásukat valahogy kimutatni. Erre számtalan eszköz létezett a múltban: zászlók, fejfedők, szalagok; bármi, amit a katonák együtt viselhettek az egyenruhájukon, ezzel mutatva összetartozásukat és némiképp elkülönülésüket a hadseregeken belül, más csapatoktól. A magyar hadtörténet is bővelkedett ilyen eszközökben. Gondoljunk csak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc „vörös sipkát” viselő honvédeire, vagy az I. világháború osztrák-magyar csapatjelvényeire. Az utóbbiakat tekinthetjük a csapatkarjelzések korai előfutárainak, noha elég kicsi a valószínűsége, hogy a karjelzéseik kezdeményezői ezekből a csapatjelvényekből indultak ki. A „Nagy háború” során a katonák egyre nagyobb szükségét látták az összetartozásukat kifejező jelvények tervezésének és beszerzésének, amiből egy rendkívül gazdag, hivatalos és félhivatalos csapatjelvény „család” alakult ki. Igaz ezeket nem a karon, hanem rendszerint a sapkán viselték. A második világháború során ismét megjelentek a különböző csapatokhoz köthető jelvények, amelyek között emlékjelvények is akadtak, mint az 1. páncéloshadosztály 1943-as téli harcainak emléket állító darab, vagy az I. világháború csapatjelvényeihez hasonló alakulatjelvények. Az utóbbira az egyik legemlékezetesebb példa a Szent László Hadosztály 1944-ben „rendszeresített” jelvénye.

94786263_818563081964042_5579487749607522304_n.jpgA „Bárdos brigantik” jelvénye.
(1944-45)
Magántulajdon

A II. világháborút követően az 1950-es években, majd egészen a rendszerváltásig a Magyar Néphadsereg a titkosítás, a teljes uniformizálás mellett tette le a voksát, emiatt nem csak a „félhivatalos” darabok, de az esetlegesen a honvédelmi miniszter által rendszeresíthető csapatjelvények is eltűntek a hadsereg repertoárjából. A hidegháborús készülődésben a hadsereg felső vezetése mindent megtett, hogy az ellenséget megakadályozza abban, hogy tudomást szerezzen az MN alakulatainak pontos hadrendi számáról. Egy ilyen környezetben semmi helye sem lehetett „egyéniesedésnek”. Bár voltak karon viselt jelvények, azok nem csapatkarjelzések voltak.

A rendszerváltást követő időszak egyik legnagyobb újítása a Magyar Honvédség egyenruháival kapcsolatban a csapatkarjelzések bevezetése volt. Bár egyértelműen nem jelenthetjük ki, de megkockáztathatjuk, hogy a Magyar Néphadseregből Magyar Honvédséggé váló fegyveres erők talán legsikeresebb és legközkedveltebb jelvénytípusává nőtte ki magát a 90-es évek során, napjainkban pedig még mindig a reneszánszát éli. Ennek az „inszignia tortának” az egyik tekintélyes szeletét a felderítő, légimozgékonyságú és különleges műveleti csapatok mondhatják magukénak.

A magyar előfutárok mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nyugati szálakat sem. A rendszerváltást követően kinyíló magyar társadalom és fegyveres ereje egyre gyakrabban találkozott nyugati hadseregek (például az amerikai) különböző jelvényeivel és karjelzésével. Ezek csak fokozhatták az igényt, hogy különböző csapatkarjelzéseket rendszeresítsenek a Honvédségnek.

A Magyar Honvédség karjelzéseinek története 1992-ben kezdődött. A 104/1992-es HM miniszteri rendelet – ami az új, köztük az ejtőernyős osztályos jelvények bevezetéséről is szólt –  5§-ban a karjelzésekről is írt:

„68 A Az MH katonai szervezetei az adott szervezethez való tartozás jelzésére „HÍMZETT CSAPATKARJELZÉS”-t (a továbbiakban karjelzés) visel. Szervezetenként a karjelzést az MH Parancsnoksága, a katonai kerület parancsnoksága, a dandár, az ezred, a katonai akadémia, katonai főiskola, középfokú oktatási intézet, a felderítő zászlóalj és repülő század, valamint az MH parancsnoka engedélye alapján egyes fel nem sorolt, de nagy hagyományokkal rendelkező csapatok és intézetek viselik.

Az egyéb közvetlen csapatok, önálló alegységek és intézetek, az elöljáró katonai szervezet jelzését viselik. Egyidejűleg csak egy karjelzés viselhető.”

(2) A karjelzés tartalmi és formai követelményeire, valamint az engedélyezés rendjére vonatkozó szabályokat az MH parancsnoka intézkedésben állapítja meg.

A Magyar Honvédség katonai szervezeteit… valamint a karjelzéseket 1993.március 1-jétől kell központilag ellátni.”

A következő oldalon egy mellékletet is közöltek, ami egy rajzos ábrával mutatta be az új jelvények pontos viselési helyét, valamint a rendszeresítésre kerülő karjelzések előírt méretét. A hímzett karjelzés pontosan 8 cm átmérőjű pajzs, levél, vagy síkidom lehetett, amit a bal karon, a vállcsúcstól 10 mm-rel hátrébb, illetve a zubbony ujján 130 mm-re a csúcstól kellett felrögzíteni.                

A különböző felterjesztésre szánt pályamunkák tartalmi és formai kritériumait meghatározó, valamint az elbírálás, illetve engedélyezés rendjéről szóló rendelet 1993. március 13-án jelent meg a Honvédségi Közlönyben. Ebben megszabták a karjelzések alakját, azt, hogy anyaguk hímzett textília lehet, illetve, hogy mik szerepelhetnek, illetve nem szerepelhetnek a karjelzéseken:

  „ 4. A karjelzések alakja – a 3. pont betartásával -, valamint alapszíne és a rajta ábrázolt jelek, jelképek az arra jogosult katonai szervezetek által szabadon megválaszthatók az 5. pont szerint.

            5./a Jelképként használható:

            - a katonai szervezetek jellegét, rendeltetését kifejező jelzés;

            - a földrajzi régió, történelmi tájegység szimbóluma;

            - a névadóul választott személyre utaló jelzés;

            - a jogelőd (vagy jogelődül választott) alakulatra visszautaló jelzés;

            - betűjel vagy piktogram

  1. b) Tilos jelképként felhasználni:

            - a meghaladott történelmi szimbólumokat;

            - a nemzeti, állami jelképek;

            - a védett szimbólumokat;

            - a harci- technikai eszközök ábráit;            

- a névadó személy arcmását;

            - a karikatúrisztikus jelzéseket;

- olyan ábrát vagy rajzolatot, amely a jó ízlést vagy a közerkölcsöt sérti;”

A parancs szerint a karjelzések terveit a csaptoknak kellett elkészítenie, és tiszti-tiszthelyettesi gyűlésen kellett szótöbbséggel eldönteni a küldendő pályamunkákat.

1993 októberében rendszeresítették az első karjelzés-sorozatot a Magyar Honvédségben. Az elfogadott pályamunkákat később a Magyar Honvéd is lehozta (ugyanazok a rajzok szerepeltek benne, mint a Honvédségi Közlönyben). A rendszeresített karjelzések között volt a négy felderítő zászlóaljé is. Érdekesség, hogy ha megvizsgáljuk a sajtóban megjelent rajzokat, és összevetjük a ténylegesen rendszeresített darabokkal, az eltérések nagyon is feltűnőek. Hímzés helyett szőtték őket, ráadásul számtalan darabnál a színek sem passzoltak a rajzokhoz. Ennek az oka az volt, hogy a gyártók nem ügyeltek a megfelelő színkódok és cérnák használatára. 

 94907212_573906236576833_8460533953290305536_n.jpgAz MH 74. Arrabona Felderítő Zászlóalj karjelzése.
A sisak és a kardok Győr ókori római múltjára utalnak, ahogy a felirat is, ami egyben az alakulat neve volt.
Magántulajdon

95097723_506602943553791_4397434439609614336_n.jpg Az MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj karjelzése.
A sárga és kék Pécs város színei, a vörös villám pedig egyrészt az „égből a földre”, vagyis a mélységi felderítőkre utal, továbbá a gyorsaságot és a határozottságot jelöli. A II. világháború folyamán a m. kir. 1. felderítő-zászlóalj is a villámot használta megkülönböztető jelzésnek.
Magántulajdon

94881879_877936526040458_6791150310740983808_n.jpg Az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj karjelzése.
A várfal az egri várra, a karjelzés alapszínei (kék-vörös) és az ágaskodó unikornis Eger városára utalnak. A két keresztbe tett pallos a lovagiasság jele, míg az ejtőernyő a mélységi felderítőket jelképezi. A hivatalos szőtt változaton elrontották a színeket, valamint ismert olyan kópia, amin hibásan öt és nem hatágú csillag szerepel az „EGER” felirat mellett.
Magántulajdon

 94884297_639952639891568_2165049188067311616_n.jpgAz MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj karjelzése.
A központi motívuma a Szolnok város színeit tartalmazó pajzs, a szárnyak és az ejtőernyő a hadrendi számmal. A pajzson a két áttörés a Tiszát és a Zagyvát jelképezik, míg az ejtőernyő és a szárnyak a csapat mélységi felderítő mivoltát. Az olaj és a tölgy ág a háború – béke hagyományos jelképei, a két keresztbe tett szablyával együtt a katonai szervezetre utal.
Magántulajdon 

Bár nem felderítő csapat, nem szabad megfeledkeznünk az MH 89. Szolnok Vegyes Szállítórepülő Dandár egyik alegységéről sem, ami ezzel a sorozattal együtt kapott karjelzést.

94885647_519412608752313_2561952991405932544_n.jpg Ejtőernyős és légideszant kiszolgáló század karjelzése.
A korábbi rendelkezések szerint a repülőcsapatoknál minden századnak külön karjelzést kellett kapnia, de közben magát a repülőcsapatokat is ellátták eggyel.
Magántulajdon

 94956862_2610499879238689_2741945974040559616_n.jpgA szállító repülődandár karjelzései.
Magántulajdon

A hivatalos karjelzések megjelenésével szinte egy időben megjelentek a nem hivatalos változatok is, amiket magánszemélyek gyártottak és árusítottak. Az egri felderítő zászlóalj esetében láthatjuk is, hogy már 1993 őszén elkészülhetett az első nem hivatalos változat, ami ráadásul pontosabban követte a közlönyben lehozott rajzot.

92356095_587744958511490_9192212341180071936_n.jpg A nem hivatalos variánsok, felső sorban az első kettő, 1993 végén megjelent verzióval.
(1993-2007)
Magántulajdon

94779385_2999236803445035_3004892715239342080_n.png A nem hivatalos változat a zászlóalj egyik tisztjének zubbonyán.
Részlet a „Feladat” c. filmből (1993)
Magántulajdon

Ráadásul nem csak színes, hanem „színcsökkentett” vagy „alacsony láthatóságú” verzió is készült hozzá. Ez utóbbi nagyon népszerű is lett, holott ekkor gyakorlóruhán még nem volt szabályos viselni. Hasonló játszódhatott le a győri Arrabona felderítők karjelzésével is. Ez a tendencia a jövőben is megmaradt azon alakulatok karjelzéseivel, amiket nem számoltak fel. Ha módosították a csapatkarjelzéseket, vagy újat hoztak rendszerbe, szinte azonnal elkészültek a nem hivatalos változatok. Csak hab a tortán, hogy ezek valóban hímzettek voltak, míg a hivatalosak a mai napig szőttek.     

Bár már 1993-ban felállításra került az MH 88. Légimozgékonyságú Zászlóalja, ekkor még nem kapott karjelzést. Csak jó két évvel később, 1995 novemberében megjelent Honvédségi Közlönyben (1996. március 15-től) rendszeresíttek számára csapatkarjelzést.

 94883257_822723754883401_5804108354435416064_n.jpg

A Pegazus hagyományos ejtőernyős-légimozgékony alakulat-motívum, ami a „levegőből a földre” érkező támadást jelképezi. Erre ráerősít a felhőből lecsapó vörös villám. Bár a karjelzést 1995-ben rendszeresítették, már korábban, 1994 körül létezett a jelvény (a laktanyájuk előtt elhelyezett táblán volt rajta), némiképp eltérő formában. A későbbiekben módosították a karjelzést, és a pajzsfőbe bekerült a „SZOLNOK” felirat.
Magántulajdon   

A megjelent karjelzéseket megvizsgálva szembe ötlik még az is, hogy ezek a darabok jócskán eltérnek a nyugati példáktól. A katonai karjelzések „nyugati iskolájában” törekednek a letisztultságra és az egyszerűségre. Alapvetően kevés, maximum három motívum szerepel a karjelzéseken (a fémjelvények már más ügy, ezért fontos, hogy csak a csapatkarjelzéseket vegyük alapul). Szinte az összes NATO ország ilyen karjelzéssel rendelkezik, továbbá a „nyugati” iskolához tartoznak azoknak a nem NATO országoknak a hadseregei is (ázsiai országoké is, mint a Koreai Köztársaság hadserege, a Japán Önvédelmi Erők, vagy a hajdani dél-vietnámi hadsereg), ahol nyugati mintára vezettek be csapatkarjelzéseket.

94701681_227374801853713_4808902528588578816_n.jpg Az amerikai 101. Légideszant Hadosztály (légi roham) woodland (erdei terep-) mintás gyakorló egyenruhán viselt karjelzés változata a ’80-as évektől.
Magántulajdon

A „keleti iskola” ezzel szemben sok motívumot alkalmaz a jelvényekben. Van, hogy egy egységes képet adatnak ki a különböző elemek, de előfordulhat az is, szinte semmilyen kapcsolat sincs a különböző motívumok között. A „keleti iskolához” elsősorban a volt Szovjetunió országainak hadseregei tartoznak. A hidegháború során a szovjet fegyveres erőkben nem volt szokás csapatkarjelzéseket használni, hasonlóan a Magyar Néphadsereghez, viszont voltak karon viselhető fegyvernemi jelzések.

 95097548_736971357110084_695887209936453632_n.jpg

1969-ben rendszeresített szovjet légideszantos fegyvernemi jelzés, amit félhivatalosan a 90-es évekig használtak.
Magántulajdon

Ettől függetlenül (vagy pont ezek alapján) 1991 után ezen a hadseregek is rendszeresítettek csapatkarjelzéseket. Olyan országok tartoznak a „keleti iskolához”, mint például Oroszország, Fehéroroszország, vagy Ukrajna.

  94744283_239052813840222_717533763503915008_n.jpgAz orosz 106. és 98. Gárda Légideszant Hadosztályok 1993-2006 között használt karjelzései.
Magántulajdon

A legutóbbi azért is érdekes alany, mert az ukrán fegyveres erőkben 2016 óta tartó „deszovjetizáció” jegyében elkezdték (sok minden más mellett) az „oroszos” csapatkarjelzéseket lecserélni, és nyugati stílusú darabokat rendszeresíteni helyettük.

94857796_261774874997130_2907903643501985792_n.jpg Az ukrán 25. Légimozgékonyságú Dandár (légideszant) karjelzése, amit a 90-es években rendszeresítettek.

A Lengyel Szárazföldi Hadsereg karjelzései is érdekesek, még ha csak a 6. Légideszant Dandár és jogelődje, a 6. Légideszant Hadosztály karjelzéseit vizsgáljuk.

94786538_658073838315593_6208400790013345792_n.jpg A Lengyel Néphadsereg 6. Légideszant Hadosztályának karjelzése az 1960-as évektől 1986-ig (ezt a változatot 1976-ban rendszeresítették).
Magántulajdon

A lengyel légideszant hadosztály már a 60-as években alkalmazott csapatkarjelzéseket, amik ugyan egy sémát követtek, de színkódolással is ellátták őket, így a különböző zászlóaljak, önálló alegységek eltérő színű karjelzéseket hordtak bizonyos egyenruháikon. Ez jócskán elüt a magyar titkosítási szokásoktól, igaz a Magyar Néphadseregnek sosem volt hadosztály méretű légideszant csapata (illetve 1954 után egyáltalán nem voltak ejtőernyős lövészek). Később ezt a karjelzés hagyományt a légideszant dandár is folytatta.

94886129_692089044875894_8845495801925861376_n.jpg A 6. Légi roham Dandár (légideszant) karjelzései (balról-jobbra): a dandár 8. Hadtáp zászlóalja (1992-ig.); a dandár önálló alegységei (1992-1997); a dandár karjelzésének napjainkban kapható változata, a dandár 10. légideszant zászlóaljának karjelzése (1986-2000).
Magántulajdon

A légideszant alakulat karjelzése sok elemből épül fel, így a keleti iskolához közelít, de az 1994-ben felállított légimozgékonyságú csapat karjelzése már nyugatosabb képet mutat.

 94881826_543006779689461_6436787814871859200_n.jpgA Lengyel Szárazföldi Hadsereg 25. „Légi” Lovasdandárjának (légimozgékonyságú) karjelzése. A karjelzés vörös-fehér pajzsa a lengyel légierő hagyományos felségjelzésén alapszik.
Magántulajdon 

Fontos megjegyezni, hogy nincs különbség esztétikum, vagy praktikusság szempontjából a „keleti” és a „nyugati” iskola között. Ez pusztán csak két eltérő felfogás, amik között nem lehet „jobbat”, vagy „rosszabbat” kinevezni. Mindkettő megérdemelt helyet tölt be a katonai inszigniológia világában.

Az 1993-tól rendszeresített magyar karjelzéseken a „keleti iskola” jegyeit lehet felfedezni. Zsúfoltak, sok elemből épültek fel, és gyakran semmilyen kapcsolat sem volt a motívumok között. Persze teljesen valószínűtlen, hogy a szintén ekkortájt megjelenő orosz karjelzéseket másolták volna a magyar tervezők, egyszerűen két dolog történhetett: a karjelzésre rátehető motívumok bőségének zavara (lásd a formai kritériumoknál), illetve az, hogy olyanok készítették, akik tudtak rajzolni, de például a heraldika (címertan) szabályait nem ismerték pontosan. A szerző egyetemi tanulmányai során hasonló problémákról tanult, a rendszerváltás utáni magyar településcímerek kapcsán. Arról a „magyaros” gondolatról se feledkezzünk meg, hogy hajlamosak vagyunk „mindent is” rátenni egy jelvényre „nehogy kimaradjon”. Vannak azonban kivételek is, olyan darabok, amik „nyugatosabbak” a társaiknál. Az egyik ilyen pont az MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj karjelzése. Kevesebb elemből épül fel, mint a többi felderítő zászlóaljé, ezért letisztultabb és közben mégis kifejező.

A hivatalos rendszeresítésük évében már megjelentek a nem hivatalos darabok, amiket rendszerint magánszemélyek gyártottak és árultak. A mélységi felderítők és a légimozgékonyságúak (tisztek, tiszthelyettesek, sor- és szerződéses katonák egyaránt) előszeretettel viseltek színes, vagy színcsökkentett karjelzéseket a gyakorló zubbonyukon a ’90-es évektől, holott ez akkor még szabálytalan volt.

 94780194_847457402401578_2419748002919874560_n.jpgBercsényis sorkatonák nem hivatalos karjelzésekkel, 1995-1996.
Magánszemély felajánlása

 Előfordult, hogy a katonai ruházati boltban megvásárolható, színes, szőtt darabokat hordták, de nagy számban szereztek be nem hivatalos hímzett változatokat is (még köznapi egyenruhára is), mint például fent látható. Az idő előrehaladtával készült sivatagi változat is, az iraki és afganisztáni misszióba induló katonák igényeit kielégítendő.

94907416_2457757691115792_8292102335421743104_n.jpg Az MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj nem hivatalos, sivatagi gyakorlón hordható karjelzése.
(2004-2015)
Magántulajdon

A 88. GYRZ karjelzése is megváltozott 2001-től, amikor felállt az 1. Könnyű Vegyes Ezred (legalábbis több módosított, nem hivatalos darab jelent meg a piacon), majd 2004-ben, amikor újra zászlóalj lett, ismételten módosították. A 88-as karjelzéseket 2016-ig használták hivatalosan, mikor is a zászlóalj beolvadt a Különleges Rendeltetésű Ezredbe.

94884176_2677149969188293_4504357732047912960_n.jpg Az MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj nem hivatalos, gyakorlón hordható karjelzése.
(2004-2015) 
Magántulajdon

A 24-es karjelzéseket 2007-ben, a debreceni diszlokáció során változtatták meg (legalábbis készült több nem hivatalos hímzett verzió), majd 2018-ban az ezreddé szervezéskor újra módosították.

94908316_919650378458070_8490770952550875136_n.jpg Az „EGER” felirat helyére a zászlóalj nevének mozaikszava került. Az ejtőernyő azért került ki belőle, mert a zászlóalj 2007-ben elvesztette mélységi felderítő képességét (ami később visszatért), illetve kiegészítették egy Lambda jellel, illetve egy kék villámmal. Ezek a rádió és elektronikai felderítésre utaló jelképek 2018-ban is megmaradtak, csak hozzátették az ejtőernyőt. Miután napjainkban hivatalosan engedélyezett a színcsökkentett változat gyakorlóruhán való viselése, már készül hivatalosan ilyen verzió is. Ez látható a képen.
Magántulajdon

2005-ben, a MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj Különleges Műveleti Zászlóaljjá szervezése után az alakulat korábbi karjelzését is teljesen áttervezték. Bár megtartották a központi elemek egy részét, szinte teljesen átszabták, sokkal nyugtosabb képet adva a karjelzésnek. Több változata is készült az évek során, és a 88-as karjelzésekhez hasonlóan 2016-ig használták hivatalosan, mikor felállt a Különleges Rendeltetésű Ezred, és nem rendszeresítettek saját karjelzést számára. 

 95097264_1887218654743570_3813773531116732416_n.jpgA KMZ karjelzése (2005-2016). Felette a nem hivatalos „Különleges Erők” pánt.
Magántulajdon

Az utolsó magyar karjelzés a sorban az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred, majd Dandár karjelzése. A karjelzés a már ismertettet magyar szokás szerint eléggé összetett képet közvetít.

94994576_251083259658061_6756287331054911488_n.jpg Az eredetileg kék alapszín a légi kihelyezést (ez a színcsökkentett változat), a két szablya a két korábbi önálló zászlóaljat, a tőr pedig a különleges műveleti képességet jeleníti meg.
Magántulajdon

A katonai inszigniológia egy kifogyhatatlan téma. A karjelzések túlmutatnak puszta mivoltukon, és egy megfoghatatlan érzést mutatnak be: a katonák összetartását. Nem csoda, hogy sokaknak nagy becsben tartott emléktárgyuk a hajdan viselt csapatkarjelzésük. Hivatásos katonák büszkén hordják gyakorló, vagy köznapi zubbonyuk jobb ujján a korábbi alakulataik karjelzéseit, gyakran még akkor is, ha azok már megszűntek. Mások egészen odáig mennek, hogy magukra tetováltatják, hogy levehetetlenül, örökkön viselhessék. Képtelenség ennek a hatalmas témának minden vonatkozó aspektusát feltárni egy ilyen rövid írásban. Ezért a nem hivatalos alegység-karjelzésekről egy következő cikkben emlékezünk meg.

Források:

A honvédelmi miniszter 104/1992. (HK.21) utasítása, „a Magyar Honvédség Öltözködési Szabályzatának kiadásáról szóló 77 1987. (HK 32.) HM módosításáról” és a 104/1992. (HK.21), 1.-2. számú melléklet, „A Magyar Honvédség katonai szervezeteinek személyi állománya által viselhető karjelzések” in: Honvédségi Közlöny, XLVIII. évfolyam 21. szám, 1992.december 10.

A Magyar Honvédség parancsnokának 14/1993. (HK 5.) intézkedése a „HÍMZETT CSAPATKARJELZÉS” tartalmi és formai követelményeiről az elbírálás és engedélyezés rendjéről, in: Honvédségi Közlöny, XLIX. évfolyam, 5. szám, 1993. március 18.

A Magyar Honvédség Parancsnokának 39/1993. (HK 24.) intézkedése egyes katonai szervezetek csapatkarjelzéseinek (sic) jóváhagyásáról in: Honvédségi Közlöny, XLIX. évfolyam 24. szám, 1993. október 22.

A Magyar Honvédség Parancsnokának 30/1995 (HK 28.) intézkedés, egyes katonai szervezetek csapatkarjelzéseinek jóváhagyásáról. in: Honvédelmi közlöny, CXXII. évfolyam 28. szám, 1995. november 15.

Besenyő Buda János: A Magyar Honvédség karjelzései.

Sallay Gergely Pál: Seregszemle fémben, zománcban - A m. kir. Honvédség és a Leventemozgalom jelvényei 1938-1945, Monarchia, 2014.

100 év 100 műtárgy a XX. század hadtörténetéből, Jellemző műtárgyak a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményéből, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2012.

Külföldi online fórumok

Honvédelem.hu

Magyar Honvéd

Muzeum Spadochroniarstwa i Wojsk Specjalnych vonatkozó kiállítása

Visszaemlékezések

 

- Berkesi Balázs -

komment
2020. május 08. 19:06 - SFBlogger

VISSZAEMLÉKEZÉS: - A II. világháború lezárása egy magyar ejtőernyős emlékirataiban

Kedves Barátaink!

75 esztendeje ért véget a II. világháború Európában. Az 1939 és 1945 között, hat esztendőn át tomboló világégés, mely az emberiség eddigi legnagyobb háborújaként vonult be a történelemkönyvekbe, több, mint 60 millió ember halálát okozta. A konfliktus súlya és kiterjedése miatt a történész-társadalom szó szerint könyvtárnyi irodalmat szánt a téma feldolgozásának, melyben a főszerepet a politikai katonai vezetők, a kiemelkedő személyiségek visszaemlékezései kapták. Csupán az utóbbi évtizedekben indult meg a történelmi eseményeket „béka-perspektívából” bemutató visszaemlékezők felkutatása, emlékeik rögzítése és közreadása. Ilyen módon, megfelelő forráskritikával kezelve a visszaemlékezőket, megismerhetővé vált az egyszerű emberek, frontkatonák története is. Kiss Dávid bajtársunk írása is ezt a sort igyekszik bővíteni, Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős őrmester, a Szent László Hadosztály ejtőernyős ezredének II. ejtőernyős zászlóaljában szolgáló aknavetős altiszt visszaemlékezésével. Az ejtőernyős őrmester 1991-ben, az Amerikai Egyesült Államokban rögzítette gondolatait és életének történetét egy terjedelmes, 138 gépelt oldalon át tartó emlékiratban. Ennek a nagy terjedelmű, évek óta szerkesztés és rendezés alatt álló anyagnak az európai háború végét bemutató lapjait adjuk itt közre, a korabeli helyesírás és stílusjegyek megőrzésével úgy, ahogy azt az emlékező papírra vetette.

Ábel Béla Gusztáv részletes története az alábbi linken érhető el.

papa_1945_abel_gusztav_cens.jpgÁbel Béla Gusztáv (bal oldalon) 1945 elején Pápán (forrás: Gus Abel)

Eljött a május is. Az idő megjavult, elállt az eső, mégsem voltunk jobb hangulatban. Ha lehetséges, a hangulat még tovább romlott, az ellátásunkkal együtt. Már semmi lőszerünk nem volt, és ezzel együtt semmi remény. Végre május 7-én jött meg a várva-várt hír: VÉGE A HÁBORÚNAK!!! Ugyanakkor azt is közölték velünk, hogy egy pár nappal azelőtt két tisztünk odaát volt az amerikai csapatoknál, és azzal tértek vissza, ha mint egy rendezett katonai alakulat átmegyünk, az egész zászlóaljat hajlandóak átvenni. Senki sem érdeklődött milyen formában, miért? A lényeg az volt, hogy nem kellett az oroszokkal találkozni.

A tisztjeink azt hiszem túl komolyan vették a „rendezett” jelzőt. Mintha egy perc alatt visszatért volna az utóbbi napokban már-már elfelejtett katonásdi. A szabályok szerint egy menetelő alakulat minden körülmények között gondoskodik megfelelő biztonságról. Tíz napja, hogy ide jöttünk, még háború volt, mégis csak imbolyogtunk az úton, senki sem gondolt, vagy törődött azzal, amit a szabály ilyen alkalmakra előírt. Most végre béke lett, de most biztosítani kellett a vonuló alakulatot! Ki érti ezt meg? 

A lényeg az, hogy én a szakaszommal ott maradtam további 24 órára, biztosítani az elvonuló zászlóaljat! (A II. ejtőernyős zászlóalj ekkor a Mura vonalán, Veržej falu környékén volt állásokban F. B.) Mint annyiszor az utóbbi időben, úgy most is elfelejtették megmondani, ha az oroszok mégis úgy döntenek, hogy átkelve a Murán utánunk jönnek, mivel állítsuk meg őket? Ha az egész, még meglévő hadsereg nem tudta őket megállítani, hogy tudnánk mi ezt a csodát véghezvinni egy szakasz fáradt katonával?

Újra katonák lettünk, egy katona az nem kérdez, csak teljesíti a kapott parancsot! Így azután, amikor a többiek elmentek, hozzákészülődtünk mi is, az utolsó fronton töltendő éjszakának. Meglehetősen lassan múlt az idő, nyilvánvaló volt az is, hogy senki sem akart az első éjszakáján a békének áldozatul esni valami könnyelmű hősködésnek.

Mire kivilágosodott, már mindenki kész volt az indulásra. Az előírt huszonnégy óra ugyan még nem telt el, de ha el akartuk kerülni a nyílt lázadást, úgy éreztük, jobb, ha mi is elindulunk!

Utolérni a többieket nem volt nagyon nehéz. Az egész alakulat úgy masírozott az úton, mint régen Pápán szoktuk. Utolérve a társaságot, azt az utasítást kaptuk, hogy zárkózzunk fel az alakulat végéhez, és majd ha odaérünk, ahova megyünk, lesz idő visszatérni a századunkhoz. Így azután szép nyugodtan meneteltünk az úton. Azt hiszem, mindenki boldog volt, hogy véget ért az egész, és nem kell remegni a holnaptól. Bár senki sem tudta, mire megyünk, de mindenki biztos volt abban, hogy helyzetünk csak javulhat.

Mint írtam, tisztjeink komolyan vették a katonásdit, újra. Szabályos módon meneteltünk, szép hazafias katonanótákat énekeltünk, mindenki vitte a szerelvényét, mint a régi szép időkben. Miután a példamutatás, és a fegyelem szerves része a katonásdinak, az egyik őrmester észrevette, hogy egy fiatal gyerek négy rakaszt (lőszeres ládát F. B.) visz a nyakában, szorgalmasan. Talán az a négy rakasz volt csak az egész szakaszban. Példát akarva mutatni, elrendelte, hogy minden órában más vegye át a rakaszokat, hogy ne csak az a szegény fiatal katona cipeljen. Miután a kiskatona igencsak szabadkozott, hogy viszi ő azokat szívesen, ez már feltűnő. Itt senki nem csinál semmit, ha nem kell. Így azután már csak kíváncsiságból is, de kinyittatta az egyik rakaszt, ami, és a másik három is tele volt jó öreg pápai cigarettával (az ejtőernyős alakulat Pápáról való kivonulásakor rengeteg dohányárut zsákmányolt a pápai dohánygyárból F. B.)! Meglehetősen kellemetlen volt mindez, de tudomásom szerint az altisztek nem próbáltak többször példát mutatni!

A háború befejeződésének örömére a hegycsúcsokon a helyi lakosok örömtüzeket gyújtottak. Nálunk is esténként sötétedés után, az emberek tűzijátékot rendeztek nagy örömükben. Néha olyan lövöldözés volt, hogy a háború alatt nem volt olyan. Ez meglehetősen veszélyes szórakozás volt. A nyomjelző lövedékeket, és a jelzőrakétákat részesítették előnyben a fiúk. A lőszerek között szép számban volt olyan is, amelyik nem robbant fel, és mindenfelé hevertek az úton. Mivel soha nem lehet tudni, egy ilyen vacak mikor hajlandó szuperálni, nem kis gondot jelentett a földeken szétszórt, fel nem robbant lőszer. Még az volt a szerencse, hogy hamar elfogyott a készlet, és végre csend lett.

Május 10-én egy kis falu előtt megállt a menetoszlop. A faluból kivezető út nagyon meredeken emelkedett, és a már kimerült lovak nehezen húzták a kocsikat. Biztonsági távolságokat rendeltek el a kocsik között, és minden kocsi mellé tíz embert osztottak be, segíteni a lovaknak. Ez bizony időbe telt, és amíg el nem rendeződött minden, mi csak ott ácsorogtunk. Mint hamarosan kiderült, ez nem volt valami szerencsés dolog. Ilyenkor lehetne mondani, „ha tudom, hogy el fogok esni, leültem volna”. Néha nagyon sok múlik egy pár percen! Hogy mennyi is? Ezt talán években, és még sok minden másban is lehet mérni. Na de ez már a következő fejezet!

A falu neve Deutsclandberg volt (helyesen Deutschlandsberg F. B.). Délfelé járt az idő, amikor a falun átmenő vasút mellett a sorompót lezárták. A legnagyobb megrökönyödésünkre három, vagy négy orosz T-34-es harckocsi jött be a faluba, és közénk, és a sorompó közé álltak. Erre senki sem számított. Egy orosz őrnagy beszédet mondott az ott összesereglett katonáknak. Nagyjából arról beszélt, hogy miután vége lett a háborúnak, az orosz, és közép-európai kormányok nem szívesen vennék azt, hogy ezer és ezer ember bolyongjon mindenfelé. Ezért azután a legjobb lesz, ha mindenki megy a saját hazájába. Feledjük minél előbb azt, ami volt, és ő biztos abban, hogy mindenkinek lesz bőven munkája otthon. Legtöbb esetben újjá kell építeni a városokat, gyárakat, országokat. A szovjet kormány nem akar senkit sem felelősségre vonni, sem megbüntetni. Mindenben a segítségünkre lesz abban, hogy minél hamarabb hazajussunk, és munkához lássunk.

Úgy nézett ki a helyzet, hogy akik a sorompó túlsó oldalán voltak, azokat hagyják tovább menni. Mi, akik ezen a felén vagyunk, maradunk, és megyünk haza! „Pasli domoj”! (Orosz: „Gyerünk haza”! F. B.)

Hát ez váratlan volt. Amikor már kezdtük magunkat biztonságban érezni, akkor jött ez az új probléma. A falu szélén volt egy fotbalpálya, azon telepedtünk le. Az úton orosz teherautók jöttek, amikre fel kellett dobálni az összes fegyvereinket. Itt azután megint Pista barátom (Gyetván István ejtőernyős a II. aknavetős szakasz 1. aknavetős raj 3-as aknavető kezelője, a visszaemlékező réi barátja és bajtársa F. B.) kezdett el okoskodni. Rábeszélt, hogy tartsuk meg a pisztolyainkat, mert az milyen jó lesz majd otthon. Fogalmam sem volt mire lenne az jó otthon, de végül is, mint legtöbbször, hagytam magam rábeszélni, és eldugtuk a pisztolyainkat a zubbony alatt. Pista jóvoltából kettőnknek még megvolt a sátrunk is.

A fegyverek leadása után ott maradtunk a falu szélén éjszakára. Egész délután arról folyt a beszélgetés, vajon lehet-e bízni az oroszokban? Az utóbbi hónapokban, akikhez szerencsénk volt, nem úgy néztek ki. Most viszont csupa szépen öltözött, kimosdatott katonát lehetett látni. Ezek nem azok voltak, akik ellen harcoltunk. Biztos, hogy ezeket erre az alkalomra tartogatták. Így azután az emberek Közép-Európában csak ezeket az elit alakulatokat láthatták.

Végül mégis úgy döntöttünk, hogy bizalom ide, bizalom oda, sötétedés után a falut megkerülve megpróbálunk a többiek után menni. Napközben megpróbáltunk pihenni, amennyit csak lehetett, nem tudva, mi lesz még az éjszaka folyamán. Éjfél körül azután szép csendesen útnak indultunk, és a falut megkerülve akartunk az útra visszakanyarodni. De nem jutottunk túl messzire, kiderült, az egész környék le van zárva orosz katonákkal. Ezek csak ránk vártak! Amit mondtak ugyan nem értettük, de azt amit mutogattak, az világos volt, és nem hagyott semmi kétséget az irányban, hogy mit akarnak. Amikor az ember ilyen közelről belenéz egy géppisztoly csövébe, az úgy néz ki, mintha ágyúcső lenne. Kinek van kedve ilyenkor nemet mondani annak, aki olyan szívhez szólóan tartja a fegyvert a kezében. Ki tud ilyen nyomós érvnek ellenállni? Visszakullogva a helyünkre, bele kellett törődni a helyzetbe. Úgy látszik nincs kiút, megyünk haza.

A tisztjeink, és az altisztek nagy része, igyekezett rangrejtve maradni, mert nem számíthattak semmi jóra az oroszok részéről. Így azután másnap reggelre annyi lett a közlegény körülöttünk, mint még soha. Másnap újra lettünk figyelmeztetve, ne próbáljon senki „véletlenül” a rossz irányba menni. Az első esetet még csak elnézték, de a másodiknál már nem lesznek olyan elnézőek. Azt az utasítást kaptuk, hogy alakítsunk százfőnyi csoportokat. Altiszteket kerestek hozzá, akik majd vezetik ezeket a csoportokat. Időközben más alakulatok is megérkeztek, s most már annyian lettünk, hogy mi már csak kis részét alkottuk az ott összesereglett magyar katonáknak.

Vendéglátóink nagyon meglepődtek, hogy milyen kevés az altiszt a magyaroknál. De nem sokáig kellett izguljanak, mert a másik éjszaka csillaghullás volt, most már lehetett válogatni, annyi altiszt volt, amennyi csak kellett. Mivel úgy nézett ki, nem kell félnie annak, akinek valamilyen rangja van, gyorsan előkerültek a csillagok, még oda is került, ahol eddig nem volt semmi. A lehetőségek kihasználása, vagy emberi gyöngeség? Ki tudhatja erre a választ?

A megalakult csoportok lassan megindultak azon az úton, amin nem olyan régen a béke, és szabadság felé meneteltünk, de most az ellenkező irányba. Minden száz ember után egy orosz lovas poroszkált, nem sokat törődve, hogy mit csinálnak az emberek ezekben a csoportokban. Pista mint mindig, most is folyton el-elmaradozott. A falvakban, ahol átvonultunk, próbált élelmet vásárolni a helyi lakosoktól. A cigaretta mint valuta, itt is jó valutának bizonyult.

Még mielőtt elindultunk, szerzett egy csomó sót, azt kis zacskókba rakta, és ide adott nekem is kettőt, hogy vigyem. Akkor nem is mertem neki megmondani, de az első pihenő helyről, amikor tovább indultunk, a két zsák só „véletlenül” ott maradt. Szerintem nagyon nehéz megokolni, miért vigyen valaki annyi sót, amikor semmiféle ételféléjük nincs. Az emberek összetartásának, a csoportos menetelésnek az volt az akkor nekünk adott magyarázata, hogy mielőtt hazamegyünk, kell egy leszerelő levél, amivel majd igazolni tudjuk, mikor hazaérünk, hogy hol voltunk. E nélkül a papír nélkül nehéz lesz a bizonyítás. Én azt hittem, mindenki tudta jól, hogy hol voltunk az utóbbi pár hónapban, minek ezt igazolni? De nem ez volt az egyetlen akkor, amit nem értettem.

A gondolataim most már mindinkább messze előttem jártak. Mire megyünk haza? Amíg az volt a legfontosabb gond, hogy életben tudjunk maradni, nem volt túl sok idő azon töprengeni, mi van otthon. Ha néha eszembe is jutott, az csak rövid időre szólt, mással kellett törődni. Most azonban azok a problémák elmúltak, hogy helyet adjanak az újabbaknak. Nagyon sokszor jutott eszembe a spártai katona története, amit még az iskolában tanultunk. Nevezetesen, mikor egy spártai ifjú a csatába indult, az anyja a következő szavakkal adta át neki a pajzsát: „Ezzel, vagy ezen!” Ami azt jelentette, inkább lássa őt halva, amikor a pajzsán hozzák haza, mint vesztesen, a pajzsával együtt. Az álmaimban én is másképp képzeltem el ezt a hazatérést. Amíg Ausztriában voltunk, senki sem törődött velünk, hiszen csak idegenek voltunk. Az, hogy a határon túl mi vár, azt majd hamar kitaláljuk.

A határon még nem volt idejük kiakasztani az „Isten hozott” táblákat. Viszont nem kellett ez miatt idegeskedni, mert néhány helyen nagyon jól tudtunkra adták, hogy nem látnak szívesen. Néha, ha eszembe jut az az első pár nap, még mindig keserű lesz a szám íze. Egyikünk sem számított ünneplésre, de annyi rosszindulatra sem, mint amivel találkoztunk. Az oka az volt ennek az ellenszenvnek, hogy a legtöbben úgy érezték azért, mert mi végig csináltuk az egészet, csak a nyomorúságot fokoztuk ezzel, és nem hazafias kötelességünknek tettünk eleget. Csupán azt felejtették el ezek az emberek, hogy mi történt azokkal, akik a parancsot megtagadták? Milyen hamar, és nyomorultul pusztultak el. De ezek a napok nem voltak alkalmasak logikus eszmecserére, így hát nem volt más hátra, mint valahogy eltűrni, és kibírni az emberek irányunkba tanúsított magatartását. Hány olyan ember lehetett ezek között, akik különböző posztokon ülve, hogy saját bőrüket mentsék, gondolkodás nélkül teljesítették az utasításokat, és kíméletlenül küldték a fiatalságot a vágóhídra. Funkcióikat megtartva, és remélték, hogy ki tudják elégíteni az új uraik parancsait, és most azokat vádolták, akiket ők küldtek a vágóhídra!

Új szelek fújtak az országban, igazodni kellett. Mire mi hazaértünk, már megalakult az ország új hadserege is (Az 1944. december 22-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány szervezésében 1945 elején indult meg az új Magyar Honvédség felállítása F. B.). Vörös karszalagot viseltek, és ki tudja honnan verbuválódtak össze? Némelyikük katonaszökevény volt, mások csak valahogy otthon maradtak, most büszkélkedve megjegyzéseket tettek ránk. Azt nem kell mondanom, ezek a megjegyzések egyáltalán nem voltak ránk nézve hízelgők. Így ezután nem volt meglepő az sem, hogy időnként tettlegességre került a sor. Az orosz kísérőink nem sokat törődtek azzal, hogy mi egymást öljük. Amikor aztán kiderült, hogy lőszerük nincs, mert azért annyira nem voltak megbízhatók, ezek az útszéli verekedések annyira elszaporodtak, hogy már nem engedték ki őket közel az úthoz, amerre mentünk.

Kísérőink azzal szédítettek bennünket, hogy az a bizottság, amelyik a leszerelő levelet kiállítja, Jánosházán van. Ez egy kis település Vas megyében, közel a határhoz. Itt egy szabad területen telepedtünk le, amit azután az első éjszaka velünk együtt bekerítettek, de nem jártak jobban a mellettünk táborozó új hadsereg tagjai sem. Miután leszedték róluk a karszalagot, már semmi különbség sem volt közöttünk. Már nem emlékszem mi volt a magyarázat a kerítéssel kapcsolatban, de mi még mindig nem ébredtünk fel. Vagy talán nem mertük magunknak sem bevallani, próbáltuk nem észrevenni ezt az újabb csalódást, próbáltunk hinni, amíg csak lehetett!

Itt azután megismerkedtünk az oroszok „zabrálási” módszereivel is. Egy-egy csoportot elkülönítettek a többitől, és mindent, ami megtetszett nekik, elvették tőlünk. Most az okos Pista barátom, meg vele együtt én is bajba voltunk, a pisztolyok miatt. Azt javasolta az okosberci, hogy ahogy ott ültünk a földön, várva arra, hogy ránk kerüljön a sor, ássunk a sarkunkkal egy kis lyukat, és abba temessük el a pisztolyokat, jól megjegyezve a helyet, hogy majd később visszajőve kiszedjük őket.

Ez valahogy még a Pistától is sok volt! Azért valahogy csak túladtunk rajtuk, éppen idejében. Még csak az kellett volna, hogy megtalálják nálunk. Fogalmam sincs, mi lett volna, de biztos nem kapunk dicséretet értük. Mikor már mindenkinek mindenét elszedték, kiderült, hogy a mi bizottságunk elköltözött Pestre, és természetesen mi is megyünk utánuk.

Innen már vonattal vittek tovább, így gyorsabban juttok oda, mondták. Mivel eddig gyalogoltunk már eleget, nem látszott rossz megoldásnak. Szemünkről csak akkor hullt le a hályog, amikor a szögesdróttal lezárt ablakú vagonokba betereltek. Tehát nem minket sajnáltak, így könnyebb volt a társaságot fogva tartani. Így azután már nem is lepődtünk meg, hogy soha nem értük el a bizottságot, csak mentünk utánuk.

„Csőbehúzásunk”, illetve fogságba esésünk aktusa itt be is fejeződött. Több kérdés is megfogalmazódhatna bennünk, de a kérdés-halomból elég lenne ha csak egyre tudnánk helyes választ kapni. Nevezetesen: A kapituláció, illetve a fegyverszünet után hogyan lehet az embereket – volt katonákat és civileket – személyes szabadságuktól megfosztva fogságba hurcolni?

Források:

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon… – Visszaemlékezések (a szerző tulajdonában)

- Béres Béla: Katonaéletem (a szerző tulajdonában)

komment
2020. április 28. 18:58 - SFBlogger

UPDATE: Modernizálás magyar módra: az AKM-63 gépkarabély

Kedves Barátaink!

Ezúttal az első olyan magyar gyártmányú, Kalasnyikov-rendszerű fegyvert mutatjuk be, amely már a hazai elgondolás szerinti módosításokkal került rendszeresítésre. Nézzük tehát az AKM-63 gépkarabélyt, korabeli szóhasználattal géppisztolyt!

A Szovjetunióban 1959-re készült el a közismert AK-47 átdolgozása, az AKM (Автомaт Калaшникова Mодернизи́рованный, azaz Automata Kalasnyikov Modernizált). A legfeltűnőbb változtatás az addigi acéltömbből kimunkált tok helyett a préselt lemez alkalmazásához való visszatérés, amely egyszerűbbé (ezáltal gyorsabbá) és olcsóbbá tette a gyártástechnológiát, ráadásul emiatt a kész fegyver mintegy fél kilogrammal könnyebb is lett. 
A „Nagy Testvért” követve hamarosan hazánkban is foglalkozni kezdtek a korszerűsítéssel, igaz, ekkor még csak alig néhány éve (bár nagy erőkkel) folyt a 3. generációs AK-47 magyar klónjának, az AK-55-nek a gyártása. Az 1963-ra megvalósult végeredmény küllemben feltűnően eltér a szovjet AKM-től, de szerkezeti alapjai természetesen ugyanazok. Maradt a hosszú gázdugattyú-hátrasiklásos, forgózáras reteszelés, a fegyver 870 mm-es teljes hossza, a 415 mm hosszú cső, illetve a percenkénti 600 lövéses elméleti tűzgyorsaság. Ezen kívül nyilván a kezelőszervek elhelyezése és működtetése is változatlan maradt.

Ami az AKM-63-at első látásra egyedivé teszi, az a csupasz gázdugattyú-vezető, valamint a fa mellső ágyazás helyett alkalmazott acéllemez borítás, amely hosszúkás szellőzőnyílásaival elősegíti a cső hűtését. Erre a lemezre a hátsóval megegyező, de fordított állású elülső markolat került, melynek célja a fegyver könnyebb kontrollálhatósága sorozatlövés során. A szovjet típus markolatának alapanyagaként felhasznált bakelittel ellentétben ezek (illetve a magyar variáns tusája is) egyszerű fröccsöntött műanyagból készültek, ráadásul hadi fegyveren bizarr látványt nyújtó, kékes árnyalatú világosszürke színben.  Kialakításuk emellett igen puritán; meglehetősen keskenyek, és felületükön semmilyen jellegű érdesítés nem található, ami biztosabbá tenné rajtuk a fogást.

139640200_1094896381014788_7302371520847239315_n.jpgMagyar gyártású AKM-63 gépkarabély műanyag markolatokkal és tusával

A szovjet kiindulási alaphoz képest különbség még, hogy a barnított felületkezelés helyett a FÉG végül a fekete porfestést választotta, illetve a csővég menetén alapesetben nem kompenzátort, csak egy egyszerű menetvédő gyűrűt találunk. Ennek lecsavarása után szerelhető fel a vaktölténnyel való sorozatlövéshez szükséges fémszínű csőszűkítő, vagy éppenséggel az AK rendszerű fegyverekhez használatos PBSz-1 típusú hang- és fénycsökkentő készülék.

A csapatokat 1964-1965 folyamán kezdték ellátni az új fegyverrel, illetve vele párhuzamosan rendszeresítettek hazánkban első alkalommal többfunkciós bajonettet, ami az erre alkalmas gépkarabélyra feltűzve szuronyként, ezen kívül rohamtőrként, drót- vagy kábelvágóként, szükség esetén túlélő- vagy munkakésként is használható.
Az AKM-63 általánosan elterjedt 1968-ra. A Magyar Néphadsereg Csehszlovákia megszállásában („Zala hadgyakorlat”) részt vevő alakulatainál is látható volt, kivéve az újdörögdi 42. Felderítő Zászlóaljat, mert ők csapatpróbaképpen már az AKM-63 alapján  - deszant felhasználásra - továbbfejlesztett AMD-65-tel (Automata Módosított Deszant) vonultak ki.

akm_manual_2.jpgAz AKM-63 gépkarabélyhoz rendszeresített szurony részei

139694005_178496877345064_8113191302546737260_n.jpg

Az AKM-63 gépkarabélyhoz rendszeresített szurony a fegyveren

Valószínűleg az AMD-65 sikeres csapatpróbája és kedveltté válása miatt születhetett az a döntés, hogy a kizárólagos deszant-használat helyett alap lövészfegyverként fogják rendszerbe állítani (így tehát az AKM-63-at leváltani), noha erre nem éppen ideális a hagyományos AK típusokhoz képest 98 mm-rel rövidebb cső, a szintén erősen rövidült irányzóvonal, és a fix tusához képest kevésbé stabil, nagyon egyszerű behajtható válltámasz miatt.

A haderő újabb - a ’70-es évek közepére nagyrészt befejeződött - átfegyverzésének ellenére az AKM-63 pályafutása mégsem ért véget, sőt csak ezután kezdett fordulatossá válni.

139709280_886562208780776_5803226466949183042_n.jpgMagyar gyártású AKM-63 gépkarabély fa markolatokkal és tusával

- A kezdetben használt, maradéktalanul be nem vált (nagy hidegben rideggé, törékennyé váló) műanyag markolatokat és tusát azokkal megegyező formájú gőzölt bükkfa alkatrészekre cserélték.
- A Néphadseregnél fölöslegessé váló készletekből nagy mennyiségben kapott a Munkásőrség, ahol a már igen elavult szovjet PPS-41 géppisztolyt, illetve annak magyar változatát, 48M géppisztolyt váltották le vele.
- Az AMD-65 mellett végül gyártásban maradt, de ekkor már a lemez borítás és az elülső markolat helyett a szokványos fa mellső ágyazással készült, illetve meglévő darabokat is építettek át ilyen módon, így született meg az AMM (Automata Modernizált Magyarosított), avagy ahogyan az alulra behajtható válltámaszos AK-63D (D=deszant) megjelenése után gyakrabban nevezték: AK-63F (F=fatusás).

munkasor.jpgMunkásőrök felvonulása fatusás AKM-63 gépkarabélyokkal

Bár az AKM-63 eredeti formájában alig egy évtizeden át volt néphadseregünk elsődleges kézifegyvere, jellegzetes megjelenése miatt mégis világszerte jól ismert magyar AK variáns. Egyenes ági utódai a mai napig rendszerben vannak a Magyar Honvédségnél, ugyanakkor a CZ Bren 2 gépkarabély nemrég megkezdődött használatba vétele miatt a jövőben valószínűleg a tartalék státusz vár rájuk.

pbsz-manual.jpg

Hangtompítóval

források:

- kalasnyikov.hu
- kaliberinfo.hu
- egykori és aktív katonák közlései


képek forrása:

- Baráti Kör Archív
- Hang- és fénytompító készülék (PBSz-1) a 7. 62 mm-es AKM és AMD géppisztolyhoz. Anyagismerti és lőutasítás. (HM 1979)
- 7,62 mm-es korszerűsített Kalasnyikov (AKM-63) géppisztoly leírása és kezelési utasítása (HM 1964)
https://demokrata.hu/wp-content/uploads/2020/02/720w/munkasor.jpg?fbclid=IwAR2X8SzdjGuF3XfRa3wz9JvFt_cfn8J5Wekxm0kk-Bdw-BzIi_oqeeWGohU

komment
2020. április 21. 19:25 - SFBlogger

Egy ejtőernyős jelvény 70 éve – A „Deszantpajzs”

Kedves Barátaink!

A II. világháború utáni magyar ejtőernyős jelvénytörténet megkerülhetetlen darabja az 1950-ben rendszeresített „Ejtőernyős jelvény”. A magyar katonai jelvény történet talán legrégebb óta használatban lévő darabjáról van szó, ami sose kapott hivatalos rendszeresítési számot, és ezért szinte mindenki máshogy ismeri. Hajdan volt sor- és nyugalmazott, vagy aktív hivatásos, szerződéses katonák százai „Deszantpajzs”-ként emlegetik, míg gyűjtői körökben, „50M” jelvényként is ismerik. Sokak számára ez volt az ejtőernyős jelvény, aminek megszerzéséért nem kis bátorságra és ügyességre volt szükség. A jelvény története 1950-ig nyúlik vissza.

75159581_516671555589670_2319411644125413376_n.jpg Juhász Mihály ejtőernyős hadnagy ejtőernyős jelvényével 1950 körül
(Forrás: MEBSZ, honvédelem.hu)

1950 február 15-én három ejtőernyős teljesítményjelvényt rendszeresítettek, ezzel váltva az 1948-ban bevezetett ejtőernyős jelvényeket. „A honvédségben ténylegesen szolgálók közül rendfokozat és beosztásra való tekintet nélkül mindazok, akik az egyes jelvények alábbi feltételeinek megfelelnek:

„Ejtőernyős jelvény” viselésére azok: akik egy eje. ugrást végrehajtottak.

92952825_1340568219461736_517355980766314496_n.jpg

A „Deszantpajzs” (Magántulajdon)

„Oktatói jelvény” viselésére azok, akik legalább 25 eje. ugrást már végrehajtottak, melyek közül legalább 3 kézi oldással történt.

92934163_661443314640655_8695452979160940544_n.jpgAz „oktató” jelvény
(Magántulajdon)

„Mesterugró jelvény” viselésére azok, akik legalább 50 eje. ugrást már végrehajtottak, melyek közül legalább 7 kézikioldással (sic!) és 3- 500 m-es zuhanással történt.

93110594_237219684145666_216285409041186816_n.jpgAmi 50 ugrásért járt
(Magántulajdon)

A jelvények elérése végleges és örökjogú. Mindazok, akik az „Ejtőernyős jelvény” viselésének jogosultságát megszerezték, rendfokozatuk előtt mind szóban, mind írásban az ejtőernyős (eje.) megjelölést használják.” 

A jelvényeket rendszeresítő körrendelet pontosan meghatározta a különböző jelvények kinézetét is: „Körbefutó babérkoszorú, melynek átmérője 30 mm, a koszorú ágainak és leveleinek kontúrja, valamint a babérbogyók aranyból. A koszorú alsó közepén plasztikus, külön ráerősíthető arany „50”-es szám. A vörös csillagtól jobbra, annak jobb alsó szélétől kezdődőleg egy 15 mm-es átmérőjű, fehér, szeletenként domborúan zománcozott ejtőernyő kupola. A kupola zsinórjai aranyozottak és a tengelynek megfelelően a koszorú bal alsó széle felé futnak összetartóan. A zsinórzat közötti hézagok égszínkékre zománcozva homorúak. Az ejtőernyő és a koszorú közötti hézag áttört, üres. A jelvény alsó szélével párhuzamosan fehérre zománcozott kb. 4 mm széles 25- 30 mm hosszú, félkör alakú mező fut „Mesterugró” felírással. A felírás betűi a csillag színével azonosan vörösek.

Érdekesség, hogy korábban az 1940-ben és 1948-ban rendszeresített ejtőernyős jelvényrendszerekben 25 ugrásért az úgynevezett „Ügyességi” jelvényt lehetett elnyerni. A magyar hadtörténetben először (feltehetően szovjet mintára), az ejtőernyős jelvényen megjelentek az ugrásokat jelölő számok is. 

„A jelvény számozása a 75., 100., 125., stb. ugrások végrehajtása után 75., 100., 125., stb”. A számokat tartalmazó kis táblát a jelvény alján elhelyezett két kapocsra kellett elhelyezni.

A jelvény hátuljára két „fül” került, hogy azok segítségével lehessen felerősíteni a zubbonyra. Lényegi különbség a három jelvény között kialakításban, csak a rajtuk lévő feliratok voltak:

„2. „Ejtőernyős jelvény” formája és kivitele azonos a „Mesterugró jelvény”-nyel az alábbi eltérésekkel:

a) számjelzés csak a 10-ik elvégezett ugrás után „10”,

b) a jelvényt alulról kísérő fehér mező elmarad„Oktató jelvény” formája és kivitele azonos a „Mesterugró jelvény”-nyel az alábbi eltérésekkel:

a) számjelzés „25”

b) a jelvényt alulról kísérő mező vízszintes táblaalakú, két végén a szalagszerű visszahatás elmarad. A táblán „Oktató”felírás.” (A magyar jelvény-történetben azelőtt nem volt külön oktató jelvény. F. B.)

A rendelet értelmében a jelvényt a zubbony jobb felső zsebének középvonalán, a zsebvarrás szegélye felett kellett viselni. Egy ejtőernyős katona pályafutása alatt több jelvényt is megszerezhetett, de egyszerre csak egyet viselhetett, valamint arról is döntés született, hogy az 1948 során rendszeresített „Ejtőernyős ugrójelvény” tulajdonosok is részesülhettek az új jelvényben. A jelvény viselését a hozzá kapott igazolvánnyal kellett igazolniuk.

 92948063_675205093272971_4743772961612234752_n.jpgBartha Béla ejtőernyős hadnagy szám illesztékkel ellátott deszantpajzzsal (mellette szovjet ejtőernyős jelvény) 1951-52 körül (Boór József tulajdona)

Az új jelvények formailag szakítottak a „40M” és „48M” jelvényekkel, viszont még nagy vonalakban sem emlékeztettek a szovjet ejtőernyős jelvényre. Az egyenruhákéhoz képest az „ötvenes évek” folyamán a katonai jelvények tervezői nem követték szolgai módon a szovjet példákat. A jelvények némiképp megőrizték a régi külalakjukat (erre a legjobb példa a szintén 1950-ben bevezetett „Kiváló” jelvények, amik külsőre nagyon hasonlítottak a Monarchia és Horthy-éra ügyességi jelvényeire), valamint funkciójukat. A deszantpajzs azonban amolyan „harmadik utas” jelvény volt: nem követte a „40M” és „48M” jelvények külső jegyeit, de nem is másolta a szovjetet. A jelvényeket a sorkatonák az ötvenes években a kimenőre használt legjobb állapotú ingzubbonyukon viselhették kimenőn és a laktanyában, kiképzési, feladaton kívüli időszakokban. Ez 1956 után a kimenő egyenruha bevezetésével úgy változott meg, hogy már csak kimenőkön viselhették más jelvényekkel egyetemben. A hivatásos állomány a köznapi és a társasági egyenruháján alkalmazta a deszantpajzsot.

93429698_513831032641787_8807284611764715520_n.jpg Ejtőernyős tisztesek és egy hadnagy, a mellükön az „ejtőernyős jelvénnyel” 1952-1954 között
(Forrás: Fortepan)

Az „50M” jelvény végig használatban maradt az ötvenes években, de a forradalmat követő egyenruházati átalakulás (a szovjet vonalról a magyar nemzeti hagyományok felé történő elmozdulás) mellett a jelvények is nagy változáson mentek keresztül. Megszüntettek darabokat, vagy megváltoztatták a külalakjukat. Az új jelvények már a „harmadik utas” politikát képviselték (például a „Magyar Néphadsereg Kiváló Katonája” cím és jelvény), vagy szovjet mintát követtek tartalmi oldalon, valamint külsőségekben (osztályos jelvények). A deszantpajzson azonban semmit se módosítottak és tovább alkalmazták. A kidolgozása, felülkezelése ugyan változott, valamint a 60-as évektől eltűnt az ugrások számát jelölő plusz illeszték, de a 70-es évek közepéig semmit nem változtattak rajta. 1975 körül, feltehetően az Osztályos jelvény reformmal egy időben új „Mesterugró” jelvényt rendszeresítettek.

93409475_2249715302002658_1908659109582864384_n.jpg Mesterugró jelvény 1970-es évektől (Magántulajdon)

Kialakítása jócskán eltért a deszantpajzstól. A klasszikus zöld koszorút megtartották, de azt egy ovál pajzsra helyezték. A pajzsfőbe az akkor még mindig elmaradhatatlan vörös csillag került, míg a belsején egy ejtőernyőn ereszkedő katona, illetve egy balról-jobbra haladó repülőgép kapott helyet.  Két változata is ismert: Az egyik az „500”-as verzió, aminél a számot préselték, viszont ismert „1000”, „3000” és „8000”-es változat is, amiken a számok egy kis krómozott táblára kerültek fel, de azokat is fixen rögzítették a jelvényre. Nem világos, hogy a tervezők miért nem egy lecsavarozható, cserélhető táblás módszert alkalmaztak, mint a kiváló és élenjáró jelvények esetében 1967 után. Ráadásul ezeken a jelvényeken is elhelyezték a plusz szám illeszték rögzítésére szolgáló füleket. Ezek a jelvények végig használatban maradtak 1989-ig.

93662426_270513904117948_3250294648177950720_n.jpgAz ingzseben 1960-as évek vége
(Forrás: Hőgye Béla)

A rendszerváltás azonban egyértelmű változásokat hozott. A politikai változások ismét kihatással voltak a katonai jelvényrendszerre, épp úgy, mint 1949-ben, vagy 1956-ban. 1990-91 között papíron használták ezeket az ejtőernyős jelvényeket, de gyakorlatban ez nem volt olyan egyértelmű. Több visszaemlékezés van arról, hogy sorkatonák ugyan megkapták a jelvényt, de azt a „jó tanácsot” kapták, hogy ne hordják nyilvánosan. Arra is akadt példa, hogy egy sorkatona zöld filctollal átfestette a „kompromittálódott” vörös csillagot, hogy a kimenők alkalmával feltűzhesse a zubbonyára. A hivatásos állomány is elméletileg tovább hordhatta változatlan formában. Azonban 1991 februárjában az addig alkalmazott jelvények használatát megszüntették, így a deszantpajzsét is. Ezt követően, 1992 folyamán megjelent az ejtőernyős jelvény „csillagtalan” változata. Ez azért is érdekesség, mert az egyetlen jelvény volt, amit így módosítva megtartott a Honvédség, még az osztályos jelvényeket is teljesen lecserélték. A „csillagtalan” változatnak viszont csak alap ejtőernyős jelvény változata készült, „Mesterugró” és „Oktató” már nem.

94065402_3078447772207040_6682222677324726272_n.jpgAz „új” jelvény (Magántulajdon)

Az első darabokon még megvolt a két fül a számtáblához (noha ekkora már teljesen kiveszett a használatuk), de a későbbi változatokról már eltűntek. Kezdetben nem csak a hivatásos, de a sorkatonák is megkapták az új jelvényt. 1992 azonban nem csak ezért fontos. Ebben az évben készült el az „1940M” halálfejes ejtőernyős jelvény első, nem hivatalos hímzett változata, ami hamar népszerű lett, bár a koponyát 1993 körül a koronás kiscímer váltotta fel. A nem hivatalos „ejeszárny” - család a deszantpajzs „vetélytársa” lett az évtized folyamán, aminek nem csak az volt az oka, hogy hasonlított a „40M” jelvényre, továbbá 1995 után a sorkatonák jelentős része, már nem kapta meg a hivatalos jelvényt.

  93110064_1153008685051386_161188232833269760_n.jpgNem hivatalos „Ejeszárnyak” 1993-tól. Fentről lefelé: Tiszti, tiszthelyettesi (altiszti), legénységi, és színcsökkentett változat gyakorlóruhára (Magántulajdon)

A szerződéses-hivatásos állomány körében már akkor annyira népszerű volt, hogy többen egyszerre viselték a szárnyat és a pajzsot is. 2001 körül leálltak a deszantpajzs gyártásával és így a nem hivatalos „ejeszárny” mára teljesen átvette a hivatalos jelvény helyét. Ettől függetlenül sok ejtőernyős képesítésű katona viseli, így helytálló az a gondolat, hogy a deszantpajzs már 70 éve áll szolgálatban.

Lehet nem a legszebb, vagy a legkifejezőbb ejtőernyős jelvény, de 70 év alatt igen csak gazdag múltra tett szert, amiről nekünk, mint hagyományőrzőknek meg kell emlékeznünk.

Források:

743/H. Gy. Pk. 2.-1950. számú körrendelet „Új eje. jelvény rendszeresítése” . In: Honvédségi közlöny, 6. (LXXVII.) évfolyam, 8. szám, Vörös Csillag Nyomda, 1950. április 1., 135.-136 o.

Baczoni Tamás: Magyar katonai egyenruhák 1945- 1956, Huninform könyvek, Budapest, 2008.

Baczoni Tamás-Molnár Sándor: Magyar Katonai Egyenruhák 1957-1990, Huniform Könyvek, Budapest 2010.

Márton Sándor- Tálas Géza: A Magyar Néphadsereg jelvényei 1970-1976, Magyar Éremgyűjtők Egyesülete kiadása, 1976.

Sallay Gergely Pál: Seregszemle fémben, zománcban. A Magyar Királyi Honvédség és a leventemozgalom jelvényei 1938- 1945, Monarchia Kiadó, Budapest, 2009.

Szórádi Zsigmond- Tálas Géza: A Magyar Néphadsereg Jelvényei 1945- 1970, A Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, Budapest, 1971.

Magyar Honvéd

Visszaemlékezések

 

- Berkesi Balázs -

komment
2020. április 12. 02:05 - SFBlogger

„Olykor kemény, de mindig következetes parancsnok volt…” – Interjú Bertalan Árpád unokájával

Kedves Barátaink!

Az 1941. április 12-i jutaspusztai tragédia és a délvidéki harci ugrás 79. évfordulójának alkalmából egy igazán különleges interjúval készült Baráti Körünk. Félhelyesné Zubonyai Judittal, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős alezredes unokájával beszélgetett Kiss Dávid bajtársunk a bertalani szellem tovább éléséről, a családi emlékezetről és Bertalan Árpádról, az emberről. Ezúton is köszönjük, hogy elfogadta megkeresésünket! Külön köszönet illeti Pap Attila bajtársunkat az interjú létrejöttében nyújtott segítségéért!

Felderítők Blogja: Köszönjük, hogy elfogadta megkeresésünket! Pontosan milyen rokonságban áll ön Bertalan Árpáddal?

Félhelyesné Zubonyai Judit: Anyai nagyapám

bertalan_arpad.jpgVitéz Bertalan Árpád
ejtőernyős őrnagy
(posztumusz ejtőernyős alezredes)

A magyar katonai ejtőernyőzés megteremtője, katonatiszt. 1898. október 20.-án született Pozsonyban, majd Budapesten végzett hadapródiskolát. Első csapatteste a 3. bosnyák vadászzászlóalj volt, akikkel az olasz fronton harcolt az I. világháborúban. Sikerei nyomán gyorsan emelkedik a ranglétrán, 19 éves korára már hadnagy. Ekkor vesz részt a Globocak-hegycsúcs elleni támadásban, melynek során 15 fős rohamcsapatával több száz olasz hadifoglyot ejt, és felszámol három olasz állást is.

Az I. világháborút követően katona marad, 1919 novemberétől a Nemzeti Hadsereg Fővezérségének törzsszázadának hadnagya. Ezt követően a győri gyalogezrednél főhadnagyként, majd századosként szolgál. 1922-től a Vitézi Rend tagja.

1935-ben kerül egy árkász-század élére, 1938-ban pedig Szombathelyen megkezdi egy ejtőernyős kísérleti kerettel a magyar katonai ejtőernyőzés megalapozását.

Önként jelentkező katonáival mindenhol szigorú, de igazságos, a kor szellemétől eltérően egyenlő félként bánik velük. Minden erejét a hamarosan századdá, majd zászlóaljjá szervezett ejtőernyős alakulat kiképzése köti le, melynek ő az egyetlen harci tapasztalattal rendelkező tisztje. 1941. április 12-én megfigyelőként száll fel parancsnokai ellenkezése ellenére a Délvidékre induló ejtőernyőseit szállító gépre, mely Veszprém-Jutaspusztán lezuhan. A lángok között leli halálát. Sírja ma a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található.

F. B.: Milyen embernek ismerte meg a családi történetek alapján Bertalan Árpádot?

F. Z. J.: Olykor kemény, de mindig következetes parancsnok volt, akit a fanatikus hazaszeretete mellett igazi bajtársiasság jellemzett.

F. B.: Mikor, hogyan hallott először Bertalan Árpád katonai múltjáról?

F. Z. J.: Kisgyermek koromtól hallottam róla, hiszen a családi vitrinben mindig ott volt az ő és nagybátyám (a fia), a szintén hősi halált halt vitéz Bertalan György fényképe. Így a képeket látva kérdezgettem róluk.

92818545_208626057097040_2121186306275934208_n.jpgBertalan Árpád pilótaruhában "Magassági repülésem 1938. nov. hóban 6700 m-ig"

 F. B.: Bertalan Árpád fiáról méltatlanul keveset beszélnek. Mit érdemes tudni róla?

F. Z. J.: A 102/1 vadászrepülő század pilótája volt. 1944. augusztus 9-én, a lengyelországi Opatow térségében kötelékben a parancsnoki gép kísérőjeként légiharcba került, amerikai Aero-Cobra gépek (Az USA által a Szovjetuniónak az 1941 márciusi „kölcsönbérleti törvény” értelmében átadott Bell P-38 „Airacobra” vadászgépek F. B.) támadták és lelőtték.

vitez_bertalan_gyorgy_portre.jpgVitéz Bertalan György
repülő hadnagy

Bertalan Árpád egyetlen fia 1921. szeptember 29-én született Győrben. Édesanyja özvegy Bertalan Árpádné, született Farkas Sarolta volt. 1942. június 18-án a Magyar Királyi Horthy Miklós Repülő Akadémia elvégzése után – a megszokottól eltérően – nem repülő hadnagyként, hanem zászlósként került avatásra. Az alacsonyabb rendfokozatban történő avatást büntetésből, fegyelmi okok miatt alkalmazták.

Bertalan zászlós az 5/1 mátyásföldi vadászrepülő osztály 5/2. vadászrepülő századában kezdte meg szolgálatát. A pilótákat 1942 végétől, 1943 májusáig képezték át német eredetű Messerschmitt Bf-109 vadászgépekre. Az 5/2 század eddigre 102/2 vadászrepülő század néven működött.

Vitéz Bertalan György, ekkor már repülő hadnaggyá kinevezve 1944. augusztus 9-én légi harcban halt hősi halált a lengyelországi Opatow városától 5 kilométerre keletre. A halál oka a veszteségi kartonja szerint: „(…) légiharc közben lezuhant és felrobbant”.

Bertalan György temetésére halála másnapján, lezuhanása helyén került sor német katonák által. Személyes ingóságait a század hadinaplója alapján 1944. szeptember 14-én délelőtt indította útba alakulata Budapestre, özvegy édesanyja részére. Vitéz Bertalan György veszteségi kartonja alapján a családtagok hivatalos értesítésére 1944. szeptember 20-án került sor, így feltételezhető, hogy ezen a napon kerültek személyes tárgyai is újra édesanyjához. Ismert emellett egy, Bertalan hadnagy halálának körülményeit taglaló levél is, melyet Kovács József repülő százados, a 102/1. vadászrepülő század parancsnoka 1944. augusztus 28-án adott fel Bertalan György édesanyjának címezve, így ez tekinthető az első, még nem hivatalos írásos értesítésnek az események kapcsán.

 

F. B.: A környezetében mennyire volt ismert Bertalan Árpád neve?

F. Z. J.: A rokonság ismerte a nevét, hallottak róla, de a távolabbi ismerősökkel nem beszélgettünk a személyéről.

92755062_843147169515495_5295559302893797376_n.jpgAhogyan ritkán láthatták – Bertalan Árpád íróasztal mögött, munkában

F. B.: Ápolt a család kapcsolatot más ejtőernyős veteránokkal?

F. Z. J.: A pápai emlékműnél évente zajlott koszorúzás, ekkor találkoztunk néhány veteránnal, köztük Szokolay Tamással (Szokolay Tamás 1914. július 15-én született Nyíregyházán. Hivatásos katonai szolgálatát 1932-ben kezdte karpaszományos őrmesterként. 1938-ban a Szombathelyen megalakuló ejtőernyős kísérleti keret tisztje F. B.) sokat beszélgettünk, de az ő halálát követően elmaradtak a meghívások ezekre az eseményekre. A kapcsolattartás igazából csak ezekre a találkozásokra korlátozódott.

F. B.: Érte a családot hátrányos megkülönböztetés Bertalan Árpád hírneve miatt?

F. Z. J.: Erről nem tudok, a nagymamám és a szüleim nem beszéltek velem ilyenekről. Azt viszont tudom, hogy Bárczy János Vádindítvány című könyvében (Bárczy János egykori ejtőernyős százados 1979-ben Budapesten, a Magvető kiadó gondozásában kiadott „dokumentumregénye” volt az első, mely a magyar ejtőernyősök II. világháborús történetével foglalkozott. F. B.), illetve az ebből készült TV filmben, ahol Tordy Géza játszotta „Barabás őrnagyot” (A regény 1982-ben készült filmváltozatába több fontos történelmi szereplő, így Bertalan Árpád neve is megváltoztatva került be, követve a regény gyakorlatát. F. B.) kicsit árnyalt róla a kép, de ahogy korábban mondtam, azt tudom, tudtuk róla, hogy kemény ember volt. A katonai pályájának a megítélése lehetett nyilván a korszakoktól függő is, de én igazán nagy örömmel látom, hogy milyen sokan tisztelik az emlékét és nagyformátumú katonaként említik.

F. B.: Milyen emlékezetes történetek maradtak fenn a családi legendáriumban Bertalan Árpádról?

F. Z. J.: Emlékezetes történet az inkább csak a katonai pályájához kapcsolódik. Mesélték édesanyámék, amikor egy katonájának a tragédiával végződött ugrása után nagyapám összehajtogatta a szerencsétlenül járt katona ejtőernyőjét és azzal ugrott, bizonyítva, hogy nem az ernyővel volt baj (Az esetre 1940. június 22-én délelőtt került sor a pápai repülőtéren. Az áldozat, az ejtőernyős alakulat első hősi halottja, Penczer József ejtőernyős honvéd volt F. B.). Aztán, hogy valami vidámabbat is említsek, azt is mesélték, amikor az egyik bajtársuk esküvőjére ő is és a többiek is ejtőernyővel érkeztek meg (Pataky Géza ejtőernyős főhadnagy 1940 tavaszán házasodott Jákon, a híres Árpád-kori templomban. F. B.). El lehet képzelni a meglepetést, amit a násznépnek okoztak.

F. B.: Milyen relikviák, személyes tárgyak maradtak a család birtokában Bertalan Árpádtól?

F. Z. J.: Vannak fotók, például arról, amikor 1917-ben IV. Károly király gratulált neki a magas kitüntetéséhez (Bertalan Árpád hadnagyként érdemelte ki a Tiszti Arany Vitézségi Érmet F. B.), vagy éppen az 1941-es temetéséről készült fotók. Dokumentumok, mint például anyakönyvi kivonatok, a személyi igazolványa, tiszti parancs az 1938. évi áthelyezéséről, dokumentum a Mária Terézia rend lovagkeresztjének odaítéléséről (Az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének legmagasabb katonai kitüntetését 1928-ban ítélték oda Bertalan Árpádnak F. B.). Amit a szobánk falán bekeretezve őrzünk, az a vitézzé avatásakor készült oklevél.

92129729_555526208410996_9223188070520586240_n.jpgBertalan Árpád hadnagy 1919 novemberi személyi igazolványa

F. B.: Mit gondol arról, hogy a Magyar Honvédség egyik alakulata, az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár az ön nagyapjának nevét viseli?

F. Z. J.: Nagyon büszke vagyok! Az elmúlt év végén felvettem a kapcsolatot velük, örömmel vették a jelentkezésemet. Sajnos ez a mostani helyzet nem kedvez a kapcsolattartásnak, de bízom abban, hogy ennek az időszaknak is előbb-utóbb vége lesz!

44046041_982392258628544_49419822148091904_n.jpg Baráti Körünk hagyományőrzői Szolnokon, a 2018. október 12-én felavatott Bertalan Árpád mellszoborral

F. B.: Keresték önt más ejtőernyős hagyományőrző szervezetek megemlékezések kapcsán?

F. Z. J.: Igen, Önök! El is mentem volna a tervezett lengyel-magyar ejtőernyős kiállítás megnyitójára, remélem erre is hamarosan sor kerülhet.

F. B.: Hogyan látja, milyen kép él a nagyapjáról ma az emberekben?

F. Z. J.: Azt gondolom - visszatérve az egyik előző kérdésére is - az, hogy egy "elit" egység (bocsánat a kissé "túl civil" megfogalmazásért), egy különleges rendeltetésű dandár a nevét viseli, az, hogy nemzeti sírhelyen nyugodhat (Bertalan Árpád sírhelye a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkert 52-es katonai parcellában található F. B.), hogy sírjánál, a pápai vagy a jutaspusztai emlékműveknél koszorúzási ünnepségekre, megemlékezésekre kerül sor, az nekem azt üzeni, hogy a katonák valódi hősként gondolnak rá. Azt is látom például, hogy hadtörténészek rendre megemlítik munkáikban, így biztosan fennmarad az emléke. Azok, akik pedig civilként olvashatnak róla, egy meggyőződésből fakadó kötelességtudattal, mindig a hazája és a katonái iránti elkötelezettséggel tevékenykedő katonának láthatják őt, aki végül esküjéhez hűen életét adta a hazájáért.

92363385_836466976856524_1919051289761677312_n.jpg Vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy 1941. április 15-i temetése a Farkasréti temetőben, Budapesten.

F. B.: Mit gondol, mennyire ismert Bertalan Árpád neve ma a fiatalság körében?

F. Z. J.: A fiatal katonák körében talán igen, de nem gondolom, hogy egyébként a fiatalok hallottak volna róla, ismernék a nevét.

F. B.: Mit lehetne tenni a helyzet javítása érdekében?

F. Z. J.: Huh, most megfogott... A fiatal generáció a közösségi hálókon éli az életét, a nagyapám élete, munkássága pedig nehezen kezelhető ilyen csatornákon... szóval, ha kérhetem, gondolkodjunk ezen közösen...

F. B.: Ma katonai alakulat mellett Szolnokon szobor, Szombathelyen utca, Veszprémben kilátó, Budapesten katonai díszsírhely őrzi Bertalan Árpád emlékét. Ön szerint mi az, amivel az utókor még tartozik neki?

F. Z. J.: Hogy mivel tartozna neki az utókor? Talán egy kitüntető jelvénnyel, éremmel, amit meghatározott tevékenységekhez kapcsolódóan, érdemeik elismeréséül kaphatnának meg katonák (vagy talán a civilek is, mint például kutatók, hadtörténészek, hagyományőrzők).

F. B.: Katonai hagyományőrzőként kiemelt feladatunknak tekintjük Bertalan Árpád és ejtőernyős katonáinak emlékének megőrzését. Mit üzenne a hagyományőrzőknek?

F. Z. J.: A hagyományőrzőkre fontos feladat hárul, mert munkájuk révén rengeteg információ juthat el a múltbeli történésekről az emberekhez; a múlt megismerése segíthet abban, hogy a jelenünket megértsük és akár abban is, hogy a jövőnket milyennek tervezzük. Egyszóval nehéz, és az ismeretek továbbadását tekintve felelősségteljes munkájuk van, ami nagy elismerést érdemel. A magam részéről szeretném őszintén megköszönni a munkájukat és kitartást, sok sikert kívánok jövőbeni tevékenységükhöz is!

F. B.: Nagyon szépen köszönjük, hogy időt szakított ránk, reméljük ez az interjú is hozzájárul ahhoz, hogy Bertalan Árpád emléke széles körben ismertté váljon.

F. Z. J.: Én köszönöm a lehetőséget, és a magam részéről ígérem, hogy a jövőben is figyelemmel kísérem a munkájukat!

Források:

- Félhelyesné Zubonyai Judit, Bertalan Árpád unokájának és Bertalan György unokahúgának személyes közlése
- v. Bertalan György veszteségi kartonja (www.hadisir.hu)
- Huszár János: Honvéd Ejtőernyősök Pápán 1939–1945. (Jókai Kör Pápa, 1993.)
- Reszegi Zsolt: Légi huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között. (A pápai levéltár kiadványai, Budapest –Pápa 2013.)
- B. Stenge Csaba: Kivonat a 102. vadászrepülő-század hadinaplójából, 1944. szeptember 14–16. (in.: Hadtörténelmi Közlemények 2017.1. pp. 164. – 171.)
- Tobak Tibor: Pumák Földön-égen (Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 1989. p. 175.)
- https://felderitokblogja.blog.hu/2018/04/12/ejtoernyos_bevetes_delvideken_1941_aprilis (letöltés ideje: 2020. 04. 09. 15:35)

- Kiss Dávid -

komment
2020. április 03. 17:13 - SFBlogger

KITEKINTŐ: Tóth „tiboru” Tibor: Interjú egy román ejtőernyőssel

thumbnail_image.jpg

Kedves Barátaink!

A szovjet ejtőernyősök világát bemutató interjú után újabb cikkel jelentkezik „KITEKINTŐ” című sorozatunk, melyben olyan ejtőernyős katonákat szólaltatunk meg, akik az általunk vizsgált korszakban más nemzeteknél párhuzamosan működő ejtőernyős alakulatoknál teljesítettek szolgálatot. Az alábbi, Pap Attila bajtársunk által készített interjúban az ismert had- és rendvédelem-történettel, katonatörténetekkel, valamint összeesküvés-elméletek hátterével foglalkozó szakíró, blogger, egykori rendőrtiszt, Tóth Tibor – tiboru történetével ismerkedhetünk meg, aki az egykori Román Néphadsereg ejtőernyőseként szolgálta le katonaidejét. Köszönjük, hogy elfogadta felkérésünket és az interjút képanyaggal is támogatta!

Felderítők Blogja: Mesélne magáról? Kicsoda ön, honnan jött? 

Tóth Tibor: Tóth Tibor vagyok, 1962-ben születtem Temesváron, 1987 óta élek Magyarországon. 1990-ben, a rendszerváltozás után 4 hónappal szereltem fel rendőrnek, ahol 2009-ig szolgáltam. Utolsó beosztásom szerint a Nemzeti Nyomozó Iroda Műveleti Főosztályának vezetője voltam, ezt megelőzően a Tanúvédelmi Szolgálatot irányítottam.

F. B.: Mikor vonult be?

T. T.: 1982. szeptember 29-én 10.00 órakor jelentem meg a caracali UM 01841-es katonai egység - hadrendi számán és teljes nevén a Román Hadsereg 56-os Ejtőernyős Ezrede - bejáratánál. A sors apró fintoraként ez a nap akkoriban a Fegyveres Erők Napja volt Magyarországon, de ezt akkor még nem tudtam. Önkéntesként jelentkeztem ejtőernyősnek és előfelvételis voltam, tehát mindössze kilenc hónapra rendezkedtem be.

F. B.: Hogy néztek ki a seregben a hétköznapjai?

T. T.: Hétköznaponként reggel hatkor volt az ébresztő a reggeli tornával, majd a tisztálkodás után reggeli következett kábé fél hét és fél nyolc között. Háromnegyed nyolckor volt a laktanyaparancsnok fogadása és az ezredszintű napiparancs-hirdetés az alakulótéren. A délelőtti foglalkozások nyolckor kezdődtek és délig tartottak. Az első hetekben természetesen az alaki foglalkozás és a fegyver- és felszereléskezelés volt a középpontban, aztán fokozatosan jöttek a szakfoglalkozások: ejtőernyőismeret, hajtogatás, ugrási incidensek megoldási forgatókönyvei, ugrási gyakorlatok "szárazon", emelvényről, majd az ugrótoronyból, satöbbi. Volt vegyvédelem, tanultunk robbantási alapismereteket -hogyan kell felrobbantani egy hidat, egy hajót, hol vannak egy épület statikailag gyenge pontjai, stb.-, de volt katonai közelharc, épületharcászati alapok, "túlélés a természetben" című foglalkozás, természetesen lövészet-előkészítés és éleslövészetek, fizikai állóképesség erősítése, akadálypálya, szóval elég széles spektrumát kaptuk a katonai szakmának.

De térjünk vissza a napi programra: délelőtt tíz körül kaptunk húsz deka kenyeret felvágottal, egy májpástétom-konzervet vagy valami hasonlót. Ebéd fél egy és fél kettő között (már ha a laktanyában voltunk), majd folytattuk a kiképzést, ilyenkor általában elméleti tantárgyakkal: volt például idegenhadsereg-ismeret is (az akkoriban ellenségnek számító NATO-tagországok egyenruháit, rendfokozati- és fegyvernemi jelzéseit, hadseregeik szervezeti felépítését, felszerelését és fegyverzetét oktatták ennek keretein belül speciális, titkosnak minősített tankönyvekből F. B.), szabályzatismeret. Ilyenkor volt az ideológiai oktatás is, ami nálunk szerencsére kimerült abban, hogy a politikai tiszt hetente kétszer bejött, felolvasta a pártlap aznapi egy-két cikkét, aztán távozott, mi meg ottmaradtunk a tanteremben és leveleket írtunk haza vagy olvastunk, beszélgettünk.

Délután négy óra magasságában jött az uzsonna, kábé hasonló választékkal, mint a tízórai, majd megint gyakorlati foglalkozások következtek hétig, amikor jött a vacsora, majd az esti program: körlettakarítás, felkészülés a következő napra, fegyver- és felszereléstisztítás és karbantartás, stb. Ha belefért az időbe és rendes volt az ÜTI, akkor még tévézhettünk is egy kicsit, majd negyed 11-kor takarodó.   

F. B.: Milyen felszerelést használtak?

T. T.: Az egyéni, hétköznapi alapfelszerelésünk nagyjából megegyezett a lövészekével: a Kalasnyikov román klónjának, az AKM gépkarabélynak a behajtható válltámaszú deszant-változata (PM-65 gépkarabély F. B.) volt két 30-as tartalék ívtárral, tisztítószettel és bajonettel. Volt még összecsukható nyelű gyalogsági ásónk tokkal, gázálarcunk, szóval semmi különös vagy extra. Ugrásokhoz kaptunk egy ejtőernyőstőrt, bőrkesztyűt és ejtőernyőssisakot ugrószemüveggel. Amúgy talán érdekesség, de most ugrik be, hogy klasszikus rohamsisakunk nem is volt, legalábbis nem emlékszem rá. Egy-egy 20-22 fős, három rajos szakaszban volt egy kézi páncéltörő gránátvetős katona a szovjet AG-7-tel (a szovjet RPG-7 román klónja F. B.), három golyószórós (akik a PM-64-est használták F. B.), és egy mesterlövész, akinek a szintén román PSL-54-ese volt.

image.jpegPM-65 típusú gépkarabély

Ami az ejtőernyőket illeti, a főernyőnk a román tervezésű, körkupolás, 98 négyzetméteres, 18 kilós, 36 zsinóros BG-7M-es, a hasernyőnk (tartalékernyő F. B.) a szintén román BG-3 volt. Egyikre sem volt panaszom, korrekt és megbízható iparosmunka volt mindkettő. Nyitóautomatikának a KAP-3-at használtuk, ezek - ha jó emlékszem - csehszlovák gyártmányúak voltak, de nem esküszöm meg rá.

 thumbnail_image_1.jpgBG-7M

F. B.: Volt önöknek valami speciális megkülönböztető jelzése a lövészekhez képest?

T. T.: Hát elsősorban a kék egyenruhát említem a lövészek khakizöldjéhez képest, hiszen mi a légierőhöz tartoztunk és nem a szárazföldi csapatokhoz. Kora tavasztól késő őszig világoskék barettünk volt (a lövészeknek khaki pilotkájuk), csak télen kaptunk mi is usankát, mint mindenki a román hadseregben. Aztán különleges volt a lábszárközépig érő vörösesbarna bilgericsizmánk (szemben a lövészek fekete surranójával), amelynek bőrszíja volt és nem cipőfűzője.

toth_tibor_tizedes_1983.jpgTóth Tibor ejtőernyős tizedes

Volt továbbá Y-hevederünk; ez a hajózó állomány kiváltsága volt és kiváló szolgálatot tett, mert a derékszíjra ráaggatott mindenféle felszerelés: a gyalásótól a tölténytártáskán keresztül a bajonettig, nem húzta le annyira a nadrágot, tehát nem kellett annyira megszorítani a nadrágszíjat sem az ember derekán. Ugyancsak tavasztól őszig különleges, kivehető szőrmebélésű, kapucnis, vízhatlan anyagból készült ejtőernyősdzsekijeink voltak, télen "normál" katonai nagykabát. A fegyvernemi jelzés is szokatlan és árulkodó volt: ez volt az egyetlen ilyen a román hadseregben, amelyik színes változatban készült: világoskék háttér előtt egy sasszárnyas fehér ejtőernyő, közepén a román légierő köralakú, háromszínű felségjelzésével. A hivatásosokén a sas szárnyai és faroktollai aranyszínűek, a sorállományúakén ezüstszínűek voltak.

fegyvernemjelzes_3_hivatasosoke.jpg Hivatásos állományjelző

fegyvernemjelzes_2_legenysegi.jpgLegénységi állományjelző viselése

fegyvernemjelzes_1_legenysegi.jpgLegénységi állományjelző

Ezek olyan ritkák voltak, hogy egy-egy darabért a gyűjtők lazán kifizettek akár 60-70 lejt is, ami akkoriban 20-25 korsó sör ára volt. Éppen emiatt szigorú elszámolás alatt voltak, egy katona összesen két párat, vagyis összesen négy darabot kapott a felszerelésekor és csak nagyon nehezen lehetett pótolni, márpedig e nélkül nem engedték ki az embert még kimenőre sem.

Végül meg kell említenem a karfelvarrót, ami mai szemmel elég kezdetlegesnek tűnik ugyan, de akkoriban mi voltunk az egyetlen fegyvernem a Román Hadseregben, amelyiknek ilyen egyenruha-kiegészítője volt. Ez még ritkább és még értékesebb volt, mint a fegyvernemi jelzés. Eredetileg csak a hivatásos állomány részére rendszeresítették a hetvenes évek végén, de aztán a sorállomány is megkapta. Majd - ha jól emlékszem - valamikor 1985-ben vissza is vonták, mert a katonai vezetés az ejtőernyősök különcködésének bizonyítékaként tekintett rá.

felvarro.jpgEjtőernyős felvarró

F. B.: Milyen volt a lövész-ejtőernyős ellentét?

T. T.: Semmiféle ilyen ellentétről nincs tudomásom és nem is hallottam ilyenről. Enne két oka is lehetett. Az egyik, hogy nem is nagyon érintkeztek egymással a két fegyvernem katonái, hiszen nem volt hol és nem volt mikor. Mint említettem, mi a légierőhöz tartoztunk, márpedig a légierőnek mindig külön laktanyái voltak, "nyulakkal" (lövész katonákkal F. B.) maximum a kimenők során találkoztunk. A másik ok, amiért nem volt acsarkodás, az az volt, hogy a tisztjeink és altisztjeink szinte kivétel nélkül a lövészektől (a gyalogságtól F. B.) jöttek, hiszen ezt a fegyvernemi iskolát végezték (hivatásos ejtőernyős-tiszti vagy altiszti iskola nem volt F. B.). Amúgy bennünket a többi fegyvernem - kicsit gúnyolódva - "függőleges gyalogság"-nak hívott, hiszen az ő szempontjukból csak az volt a különbség köztünk és a klasszikus nyulak között, hogy mi függőlegesen érkeztünk a harcmezőre, ők pedig vízszintesen. Persze mi tudtuk, hogy ez azért ennél sokkal komplexebb kérdés, de egy ejtőernyős nem áll le vitatkozni se egy lövésszel, se egy harckocsizóval, se egy tüzérrel.

F. B.: Hány ugrása van? Mesélne ezeknek a menetéről?

T. T.: Az előfelvételiseknél hat ugrás volt az előre tervezett, de nekem sikerült ezt a számot -mindenféle ügyeskedéssel és a laktanyai korrupció kihasználásával- még ugyanennyivel megfejelnem, vagyis annyit ugrottam a kilenc hónap alatt, mint a teljes állományú sorkatonák a tizenhat hónap alatt: tizenkettőt. Persze ez távol van attól a minimálisan 30-as számtól, ami a szakemberek szerint az ejtőernyős légbiztonság megszerzéséhez szükséges, de hát sorállományúként ez volt a maximum, amit bezsákolhattam. A leszerelésem után érdeklődtem, hogy civil ejtőernyős foglalkozásra lenne-e lehetőség, de rá kellett jönnöm, hogy szülővárosom két határszakaszhoz viszonyított közelsége a rengeteg pozitívum mellett hátrányokkal is jár: a nyolcvanas évek Romániájában nem működhetett egyetlen polgári repülős vagy ejtőernyős egyesület sem az államhatártól számított 150 km-es sávon belül. Temesvár meg 30 km-re van a szerb, 60 km-re a magyar határtól, szóval ez nagyon nem jött össze.  

image_1.jpeg Eskütétel, piros nyíllal Tóth Tibor

Nálunk az úgynevezett stabilizátoros ugrás volt a divat. Tudom, hogy ezt a blogot elsősorban szakemberek olvassák, de talán annyi belefér, hogy a kevésbé szakmabelieknek röviden mégis elmagyarázom, mi is ez. Ennél a technikánál a repülőgép elhagyása után rögtön kinyílik egy egészen kicsi, 1-1,5 négyzetméteres ernyő, aminek kettős rendeltetése van: egyrészt stabilizálja és "normális" állásba rántja az esetleg forgó vagy fejjel lefelé zuhanó testet, másrészt egy kicsit csökkenti az ejtőernyős sebességét. Ezek az apró kényelmi szolgáltatások igen jól jönnek, amikor egy hatalmas rántással kinyílik a főernyő és az ember mondjuk nem fejjel lefelé zuhan 180 km/órával, hanem már egy kicsit előredöntött, majdnem álló helyzetben és csak 120 km/órás sebességnél kapja az ernyő kinyílása által előidézett fékezési sokkot. A már említett, általunk használt BG-7M főernyő nyitása után úgy 5 m/másodperces (18 km/órás) ereszkedési sebességgel közelítünk a földhöz, s a 98 négyzetméteres körkupola rései, valamint az irányítókötelek segítségével 4 m/másodperces (14,5 km/órás) vízszintes közlekedési sebességet lehet elérni, egészen jó irányíthatóság mellett. Egyik sem vészes, persze nem véletlenül gyakoroltuk hosszú napokon keresztül a szabályszerű földet érést.

Az első három ugrást tíz fős csoportokban és fegyver nélkül hajtottuk végre a jó öreg An-2 típusú gépekből (Magyarországon az „Ancsa” becenevet kapták, Romániában az orosz „Annuskát” használták F. B.). Ha jól emlékszem, az első két ugrás 1300 méterről történt, a harmadik tán 1100-ról, erre most nem vennék mérget, de olyan sokat nem hinném, hogy tévednék. Ezek kivétel nélkül nagyon enyhe szélben zajlottak le; emlékszem, hogy az első ugrásunkat kétszer is elhalasztották, mert a szél erősebb volt, mint az ilyen esetben engedélyezett.   

eje_igazolvany_1.jpgRomán ejtőernyős igazolvány borítója

Aztán a többit An-24T és An-26-osokból ugrottuk; itt már az egész század, ami nálunk úgy 48-50 fő hajózót jelentett a 60-65 fős alegységből egyszerre ugrott. A negyedik ugrástól vittük a teljes személyi fegyverzetet és felszerelést, a hatodik pedig már kombinálva volt egy rövid éleslövészettel is: a földet érést követően meg kellett közelítenünk az alkalmi lőteret, ahol már vártak ránk a lövészetvezetők. Nem volt egy nagy durranás, vagy tíz célzott lövést kellett leadnunk mellcéltáblára; gondolom csak azt tesztelték, hogy közvetlenül ugrás után mennyire tudunk összpontosítani.

A hetedik ugrástól felfelé már nem a sajátjaimmal ugrottam -mint említettem, az előfelvételiseknek hat ugrás volt a maximum-, szóval ott csak olyan megtűrt voltam; nem is vettem részt az ugrás utáni foglalkozásaikban, csak egyszer lőttem közösen velük, ami kábé ugyanolyan volt, mint a hatodik ugrásomnál. 

F. B.: Milyenek voltak a gyakorlatok és a kihelyezések?

T. T.: Előfelvételiseknél tartós kihelyezés nem volt, én kétszer voltam egy-egy úgynevezett "fizikai és pszichikai állóképességet fokozó komplex harcászati gyakorlaton"; az első 24 órás volt, a második 48 órás. Az első volt a keményebb, mert azt valamikor december elején tartottuk és nagyon hideg volt, végig szemerkélő havas esővel. A másodikra meg május környékén került sor, az kifejezetten baráti volt, persze akkorra már én is magam mögött tudhattam hét hónap katonaságot, már nem voltam kezdő. Mindkettő olyan próbatétel-féle volt.

Az elsőnél, amit a saját előfelvételis századommal csináltunk, egyszerűbb, raj-szintű feladatok voltak, amiket a laktanyától kb. 8 km-re fekvő erdős területen meg egy elhagyatott vasúti pályaudvar-épület környékén hajtottunk végre. A tájékozódás szándékosan kicsit félrerajzolt térképpel, telepített pirotechnikai csapdák felfedezése, vaktöltényekkel ránk támadó "ellenség" visszaverése -amire mi is vaktöltényekkel válaszoltunk-, éjszakai táborhely kialakítása, egy kis épületharcászat, szóval gyakorlatilag egy kis számháború, csak 24 órán át tartott és csak azt ehettük és ihattuk, amit magunkkal vittünk.

A második már egy kicsit komolyabb volt. Itt én "ellenséget" játszottam és az volt a feladatom (többedmagammal), hogy egy tényleges idejű, vagyis 16 hónapra bevonult, főleg újoncokból álló század életét keserítsem meg 48 órán keresztül egy harcászati gyakorlat során, amit nagyjából ugyanott bonyolítottak le, mint mi a miénket öt hónappal korábban. Persze volt forgatókönyv, nagyjából meg volt határozva, hogy mit és hol fognak csinálni, s nekünk, néhány tisztesnek -én akkor már tizedes voltam- kellett folyamatosan cseszegetnünk őket, mint ellenség. Váratlanul rájuk lőttünk (természetesen vaktölténnyel F. B.), hang- és fénygránátot dobáltunk éjszaka, amikor lepihentek, félrevezető útjelzőket helyeztünk ki, ilyesmi. Itt én voltam az egyedüli előfelvételis segédkiképző és bevallom, ezt komoly megtiszteltetésnek tekintettem, már csak azért is, mert a többi segédkiképző mélységi felderítő volt és bőven volt mit tanulnom tőlük.   

F. B.: Román-magyar ellentét volt az alakulatban?

T. T.: A seregben eltöltött 9 hónapom alatt egyetlen rossz szót, egyetlen sértést sem kaptam azért, mert magyar vagyok, magyar nevem van és esetenként magyarul beszéltem a magyar nemzetiségű bajtársaimmal. Tudom, hogy hihetetlen, tudom, hogy számos, ezzel ellentétes katonasági emlék van számos erdélyi magyarban, de megismétlem és felelősséggel állítom: engem semmiféle atrocitás nem ért a nemzetiségem miatt, sem katonatársaim, sem a hivatásos altisztek vagy tisztek részéről. Mondjuk az ejtőernyősöknél az átlagnál sokkal komolyabb a bajtársiasság érzése és az összetartás, talán ez is lehet erre magyarázat. Maximum ránk csodálkoztak az olténiai (dél-romániai terület, Havasalföld része F. B.) srácok, hogy jé, milyen furcsa nyelven beszélünk, de ez volt a maximum.

F. B.: Dolgozott a Magyar Honvédséggel a sorkatonai időszakában?

T. T.: Nem, egyetlen percet sem. Románia eléggé kakukktojás volt a kommunista táboron belül. A Varsói Szerződés rendszeres közös hadgyakorlatain tudomásom szerint már a hetvenes évek óta csak törzstisztekkel képviseltette magát, csapatokkal nem, szóval még elméletileg sem volt semmi esélyem, hogy a Honvédség katonáival találkozzak, nemhogy együtt dolgozzak. A román katonai doktrína, Varsói Szerződés ide vagy oda, arra készítette fel a katonákat, hogy gyakorlatilag szövetségesek nélkül kell háborúzniuk, ha úgy hozza a sors. Ilyen szempontból a Román Hadsereg jobban hasonlított a Jugoszláv Néphadseregre, mint bármelyik másik szocialista államéra. Volt is egy mondás a katonaságnál, ami csak félig volt vicc: Romániának csupán egyetlen olyan szomszédja van, amelyikben megbízhat, s ez a Fekete-tenger.

F. B.: Mi volt a motiváció ahhoz, hogy ejtőernyős legyen?

T. T.: Mindig is militaristább alkat voltam, mint az átlag, s amikor a bevonulásnál adódott a lehetőség, hogy jelentkezzek az ejtőernyős csapatokhoz, úgy gondoltam, hogy ha már úgyis le kell valahol húzni azt a kilenc hónapot, akkor ezt egy olyan fegyvernemnél fogom eltölteni, ahol valami értelmét is látom az egésznek. Jelentkeztem és elfogadtak, aminek még úgy is nagyon örültem, hogy így nem 60 kilométerre kerültem az otthonomtól, mint ahogy az eredetileg számomra kijelölt gépesített lövészezred, hanem hatszor ilyen messzire.

F. B.: Milyen különleges beavatási szertartásuk volt az ejtőernyősöknek?

T. T.: Nálunk, előfelvételiseknél semmiféle ilyen nem volt, hiszen nekünk, az első 30 naptól eltekintve, nem voltak "öregjeink", nekünk csak hivatásos altisztjeink és tisztjeink voltak, akik a teljes kiképzést lezavarták velünk. A tényleges idejűeknél volt egy apró ceremónia az újoncok első ugrása után, de abban mi nem vettünk részt, úgyhogy nem is igazán tudok beszámolni róla.

F. B.: Mit tudott a magyar ejtőernyősökről, azok történelméről?

T. T.: Akkor még az égvilágon semmit.

F. B.: Hány magyar szolgált az ön alakulatában?

T. T.: Az előfelvételis században négyen voltunk magyarok. Rajtunk kívül volt még egy srác, akinek magyar neve volt ugyan, de ő már teljesen „elrománosodott” (magyar gyökereit nem ápolta F. B.), s egy hangot sem beszélt magyarul. Hogy tényleg nem tudott, vagy csak nem akart, azt nem tudom. A többi századnál még további magyarok is voltak, az egész ezredben lehettünk vagy tízen.

F. B.: Mesélne az alakulatáról és annak történelméről?

T. T.: A nyolcvanas években a román hadseregnek négy ejtőernyős ezrede volt, összesen mintegy 2500-2700 fő hajózó állományú ejtőernyőssel. Az akkor még létező négy hadsereg mindegyikéhez hozzárendeltek egyet:

- az 1. (munténiai) Hadsereghez a Boteni-ben található 64. Ezredet,

- a 2. (moldovai) Hadsereghez a Buzău-ban (Bodzavásáron) állomásozó 60. Ezredet,

- a 3. (olténiai) Hadsereghez a Caracal-i 56. Ezredet,

- a 4. (erdélyi) Hadsereghez a Câmpia Turzii-ban (Aranyosgyéresen) található 62. Ezredet.

Én az olténiai 56. Ejtőernyős Ezredben szolgáltam. Ez volt a négy közül a legfiatalabb, bevonulásom előtt három évvel, 1980 végén hozták létre és ekkor kapta meg a csapatzászlót, vagyis olyan nagy történelme nem volt. És nem csak a legfiatalabb, hanem a legkisebb is volt, hiszen az egész laktanyában, tisztekkel és altisztekkel, polgári alkalmazottakkal és az ezred kutyájával és macskáival együtt sem voltunk 600 főnél többen. Közülük is csak mintegy 450 fő volt hajózó állományú (ténylegesen ugró ejtőernyős F. B.), a többiek főleg műszakiak voltak, illetve hozzánk tartozott a közeli katonai repülőtér őrszázada is.

A teljes ejtőernyős fegyvernemet 2000-ben áthelyezik a légierőtől a szárazföldi csapatokhoz, majd az 56. ezredet előbb visszaminősítik zászlóaljjá, majd 2001-ben felszámolják, az ott szolgáló hivatásosok átkerültek más alakulatokhoz. A 62. ezred egy évvel később ugyanígy jár. Nem vagyok naprakész a román hadsereg szervezeti felépítését illetően, de úgy tudom, hogy napjainkban az összes román ejtőernyős alakulat (Ez két zászlóaljat jelent, körülbelül 800 fővel F. B.) a marosvásárhelyi központú Különleges Rendeltetésű Dandár része.

F. B.: Miért volt szükség a többnyelvű magyarság nagy mélységben való alkalmazására?

T. T.: Nem hinném, hogy velünk, erdélyi magyarokkal különösebb harcászati terveik lettek volna. Az ezredünkben található felderítő században például nem volt magyar, de más nemzeti kisebbséghez tartozó katona sem, kizárólag románok. Most utánagondolva nem is emlékszem, hogy hallottam volna olyanról, hogy magyar nemzetiségű mélységi felderítőként szolgált volna. Persze nem kizárt, hogy volt ilyen, de én nem hallottam róla.

A romániai magyarokat, németeket, szerbeket, ukránokat mindig is egyfajta gyanakvás övezte a fegyveres szervezeteknél, s csak igen kivételes esetekben kerülhettek magasabb hivatásos beosztásokba a hadseregben, a titkosszolgálatoknál vagy a rendőrségnél. A görög vagy a török nemzetiségű katonákat ráadásul azért is külön szemmel tartották, mert az ő anyaországaik NATO-tagok voltak.

F. B.: Milyen nációkkal szolgált együtt?

T. T.: A már említett magyarokon kívül az én századomban volt egy-egy szerb, német, bolgár, aztán egy rutén-szlovák, egy makedón-görög és egy román-német keverék. A laktanya legegzotikusabb katonája az ejtőernyős aknavetőszázadnál szolgált. Ő dobrudzsai tatár volt és tényleg úgy nézett ki, mint Dzsingisz kán barettban és ejtőernyős csizmában.

A tisztek között is volt egy magyar, legalábbis a neve magyar volt: Gavril Soci, aki Szőcs Gáborként születhetett, s amikor én voltam katona, ő főhadnagyként az ezredparancsnok mérnök-szolgálati helyettese volt, de soha nem hallottam magyarul beszélni.

F. B.: Az alakulat ejtőernyős lövész vagy mélységi felderítő volt?

T. T.: Az ezred fő profilja az ejtőernyős lövész volt, de mivel mi -az előfelvételis század- elvileg tartalékos tiszteknek voltunk szánva, kaptunk egy kis ízelítőt a mélységi felderítő szakmából is. A kilenc hónap alatt összesen úgy 80 óra szakosodott foglalkozást, ha jól számolom össze 37 év elteltével, amit az ezred szerves részét képező mélységi felderítő század oktatói és katonái nyújtottak.

F. B.: A repülőhajózó állománnyal volt ellentét vagy bajtársiasság?

T. T.: Mint említettem, az ezredhez tartozott a közeli katonai repülőtér (Deveselu) őrszázada is. Ők nem voltak hajózó állomány, szóval mindig is másodrendűeknek tekintettük őket -innen is elnézést kérek tőlük-, de amikor például mi adtuk a VÁP-ot (Katonai rendész-szolgálatot F. B.) a helyőrségben, értelemszerűen a magunk közé tartozóknak tekintettük őket, elvégre nekik is kék egyenruhájuk volt, ebből fakadóan nem igazán zaklattuk őket. És ez így volt akkor is, amikor ők voltak rendész-szolgálatban: inkább a zöld egyenruhások kerültek a célkeresztjükbe, nem mi. Az az igazság, hogy ők egy kicsit irigykedtek ránk, mi pedig egy kicsit lenéztük őket.

F. B.: Milyen volt a leszerelése?

T. T.: Gyakorlatilag eseménytelen, semmi rendkívüli. Az utolsó előtti napon leadtuk a teljes felszerelést, fegyverzetet, mindent, az utolsó nap délelőttjén -1983. június 30-án- pedig volt ünnepélyes parancskihirdetés az előfelvételisek leszereléséről, s itt vettük át a katonai ejtőernyős könyvecskéket, az enyémből már másnap kiesett a rosszul beragasztott fénykép, utólag pótoltam egy másikkal.

eje_igazolvany_2.jpgAz ejtőernyős igazolvány

Még egy tábornok is ott volt a légierő bukaresti parancsnokságáról. Ünnepi ebéd következett, majd utána átöltöztünk civilbe, leadtuk az egyenruhát és 14.00 órakor az ezred kürtösének szólójától kísérve elhagytuk a laktanyát, akiért nem jöttek rokonok vagy barátok kocsival -például én-, az kisétált a pályaudvarra. A temesvári gyors 15.30-kor indult, úgyhogy volt idő legurítani néhány sört. Este nyolckor már az otthoni lakáscsengőt nyomtam.

paracord_1.jpgAz ejtőernyőzsinór darab

Azt nem is említettem, hogy az utolsó napon a századparancsnokunk mindenkitől személyesen elbúcsúzott. Mindegyik szakaszból kiválasztott egy katonát (jelentem: köztük voltam) akik kaptak tőle egy-egy 70 centis „paracord”-darabot (ejtőernyőzsinórt F. B.). Azt mondta, hogy őrizzük meg életünk végéig, mert ha semmi más, ez biztosan emlékeztetni fog arra a 275 napra, amit az 56. Ejtőernyős Ezrednél töltöttünk.

F. B.: Mit üzen a magyar veteránoknak, gyűjtőknek és hagyományőrzőknek?

T. T.: Annyit, hogy a tolerancia mindkét irányban fontos: a military iránt érdeklődők, a katonaságot kedvelők fogadják el, hogy vannak, akik nem rajonganak az egyenruháért és a "férfias játékokért", s ez nem jelenti azt, hogy ők bármennyivel is kevesebbek lennének, mint mi. Természetesen cserébe a másik oldaltól mi is jogosan várjuk, hogy hobbink, múltunk és meggyőződésünk miatt senki ne tekintsen bennünket korlátolt, vérgőzös vadállatoknak.

37 év eltelt azóta, a „paracord” a mai napig megvan. Az is lehet, hogy szentimentális vagyok, de néha még mindig álmodok az ugrásokról, a laktanyáról és a bajtársakról, s olyankor mindig nosztalgikus hangulatban ébredek.

Források:

Tóth Tibor személyes tárgyai, kutatásai és visszaemlékezése

devianart.com

theakforum.net

Regimentul 64 Parasutisti – Boteni Facebook oldala

- Pap Attila -

komment
2020. március 18. 21:28 - SFBlogger

LOOKOUT: Interview with a Soviet paratrooper: Alexander Antonov

Dear Friends!

Hereby we are starting a new series under the title LOOKOUT where time to time we will introduce a foreign paratrooper whom we have met during our work as a living history group. We have covered a similar topic in the past when a former British recon soldier shared with us his story. Goal of this new series is to give an insight to the everyday life of airborne soldiers of the era we are representing from around the world. In the interview below we will introduce to our readers Mr. Antonov Alexander, who has served in the airborne forces of the former Soviet Union. We would like to highlight the help of Mr. Vsevolod Chirkov for his help with the interview. We wish everyone a good reading!

88236461_1058919454481343_7907182143673991168_n.jpg

Recon Blog: Please tell us about yourself.

Alexander Antonov: I was born in Leninogorsk of the East-Kazakhstan region (Ridder, Kazakhstan today), on June 20, 1970. When I was two years old, my family moved to Syktyvkar in the Komi Republic, within the Soviet Union of course. I think it’s important to mention the Finno-Ugric based Komi-Hungarian relations, as we are thus relatives. I still consider myself Russian, though. We lived just like everybody else in the Soviet Union.

When I was 7, I decided to pledge myself to the “heavens”: I wanted to become a pilot. Spoiler alert: I never made it. I’ve been dedicated to shooting sports since 1982; I love them. The first time I picked up an AKMS assault rifle was in 1984 during my first military basics class in school. We were told that airborne soldiers were using such weapons.

During a class recess in 1985, I noticed a flyer advertising a parachutist training. It sounded exciting, so started to attend classes and practices 3-4 times a week after school time. During the theoretical instructions we got acquainted with the D-5 and Z-5 parachutes (main and reserve parachutes – R.B.). When we asked our instructor how many jumps he had, he said “A couple… around 100”. We were completely shocked, thinking it would take a lifetime of parachuting to get a hundred jumps.

The training lasted about 3-4 months, with several tests. Once we passed those, we commenced with our first practical class, meaning our first jump. We first had had to excel at the so-called Military Pentathlon that included shooting, cross country running, swimming, throwing, and an obstacle course. The parachute jumps came afterward. Later on, the flying clubs of the Soviet Union were preparing the youth for their military service, with Ministry of Defense funding of course.

After my 3rd jump I realized that this was what I wanted to do for the rest of my life, so at 15 years old I once again pledged myself to the “heavens”, this time for real, and started parachuting.

R.B.: What was your motivation for becoming an airborne soldier?

A.A.: It was no question which branch of the military I’d serve in. My older friends and acquaintances were all airborne; several of them with deployments to Afghanistan. They were excellent role models for 15-16-year-old Soviet kids. I had also seen the 1979 cult movie called “In the Zone of Special Attention” which also influenced my decision. Courtesy of the parachuting and training camps, by the time I was drafted in the military I had about 400 jumps. The draft board was also unanimous, saying “Where else would we send him? Airborne!”.

83328455_172797334023040_5583125260489719808_n.jpgThe young paratrooper

R.B.: When were you drafted?                  

A.A.: I was 18 when I received my draft order, or the letter commanding me “to repay my debts to the Motherland” as they used to put it at the time. All my future plans had to be deferred by 2 years to my 20th birthday. Before the completion of the military service, no Soviet boys could even start planning anything for their future.

I was drafted to the 242nd Airborne Training Center (242-й учебный центр подготовки младших специалистов Воздушно-десантных войск – R. B.), at Gaižiūnai, in the Jonava district of the Soviet Socialist Republic of Lithuania. After the completion of the training I was transferred to the airborne school of Kaunas, where I had to master a 6-month specialization course.

The huge differences between the soldiers of the various companies were already palpable in the training battalion. I was quite lucky to serve in a company that was quite “messy”; it’s difficult to explain, but back then many things were not taken seriously, despite the secrecy and the special circumstances.

After basic training I requested of my CO to stay in the town of Kaunas. After so many years I can still say I love this town and its people. It’s like standing in a window, taking a breath of fresh air. It was a window to a different world, back in 1988.

Following the training I was sent to the 7th Guards Mountain Air Assault Division of the Red Banner Order and the Kutuzov Banner Order (“7-я гвардейская десантно-штурмовая Краснознамённая орденов Суворова и Кутузова дивизия” – The predecessor units of this division fought in the Battle of Budapest in 1944-1945 and around Lake Balaton; and have participated in the taking of the Tököl Airport in 1956, as well as the crushing of the Prague Spring in 1968 – R.B.). Although the division’s airborne commander thought it was a bad idea, they eventually allowed me to stay in Kaunas.

During the Soviet times, the military was he place with the best opportunities in sport, especially parachuting, with the best instructors, bases, and huge funding. So, I managed to remain in the town of Kanunas. It didn’t take special efforts to make it into the division’s sports team. Our life was markedly different in the sports team compared to the training and service units. We had a 5-man team including me, of mostly non-commissioned officers and reenlisted soldiers.

One month after my transfer my service in the sports team has come to an end. My name has been crossed out due to a “daily routine violation”. Unofficially: I had a conflict with an older team member. I vehemently reacted to injustices.

84258860_176105987066300_7597797756509356032_n.jpgDuring a break in training

R.B.: What nationalities served in your unit? How many Hungarians?

A.A.: Slavs gave 95 percent of our unit. During the selections I mostly met with Ukrainians, Belarusians, and Russians; many from Siberia. No Hungarians served in our unit. We never thought there even existed paratroopers of other nationalities.

R.B.: Could you describe your equipment?

A.A.:  We mostly wore sweat suits. We had parachute jumps all the time, we cooked for ourselves; we practically lived at the airport. During training we wore the old style (1969M – R.B.) fatigues, made of cotton, with copper buttons and old-style cut. During winters we wore woolen fatigues. We still wore the “pilotka” hat, but our collar tabs and epaulets were airborne blue. During the training, however, we had not been allowed to wear the blue berets of the airborne, and we could unfasten our top button to show the “telnyaska” (the sky-blue and white striped T-shirt – R.B.) like a real airborne. After we were transferred to the 7th Division, for a short time we wore the old fatigues, but later received the “Butan” camouflage (1988M “TTsKO” 3-color – R.B.) fatigues, the blue berets, and all the accessories of airborne soldiers. During the weekdays, though, we wore the camouflage “kepka” (vizored cap – R.B.)

88084601_2485279321686025_8332849149720395776_n.jpgIllustration of the uniforms worn by Mr. Antonov during his service

R.B.: Did you experience any interservice rivalry?

A.A.: There was a pontoon bridge engineering unit nearby. They wore black epaulets and collar tabs. We would tease them all the time and treat them with contempt. They had this saying, “If you are airborne, be proud of it. If you’re not airborne, be happy about it.”

We only showed respect toward pilots, due to their blue epaulets, and marines. We even had combined wargames with the marines at the Kaliningrad region. The objective of these exercises was to create bridge heads. We were dropped in, and then the marines came in from the sea.

R.B.: Were there any special initiation rituals for the new airborne troops?

A.A.: Not really. After the first jump we received our parachutist badges, and the nickname “Tashotnik” (“тошнотик” = sick in the stomach, referring to newbie paratroopers throwing up due to the excitements of the first jump – R.B.).

R.B.: How many jumps have you got?

A.A.: My first military jumps were from IL-76 aircraft at my training unit. Military jumps were not really challenging for me. As I said, by the time I was conscripted I had had over 400 jumps. I had another 115 or so jumps in the sports team, so altogether I was discharged with over 500 jumps. It’s important to note, however, that aside from the sports jumps I only have about 20 proper military jumps. We spent a lot of time checking our equipment and parachutes. Everything was always done with precision, but still 5 soldiers were killed during the practice jumps.

R.B.: Tell us about the jumps. Which one was the most interesting?

A.A.: I vividly remember the “Zapad-89” wargame (“Запад” = West – R.B.), where I performed 4 practice jumps and 1 combat jump. (Since the Soviets considered the Warsaw Pact countries as occupied nations where the military was on constant alert, all parachute jumps performed there during international military exercises counted as “combat jumps”. – R.B.) I jumped with a GK-30 type cargo container with additional weapons, ammo, and other equipment. Once the main parachute opens, the cargo container is disconnected with a special ring, and hangs 16 meters below us on a rope. The package is attached to us with a spring-operated system. The container touches down 3 seconds before the trooper, thus slowing the vertical descent and mitigating the possibility of injuries. I found this rig especially interesting.

84870354_176546106935401_929671041591017472_n.jpgGK-30 container in action

After this exercise 15 of us received the “Expert Parachutist” title and badge, and we could shed our insulting nicknames. Lots of troopers sported this badge when they became reservists, but few of them truly deserved it.

83517927_771337083387752_8193409132330483712_n.jpgBefore a training jump

R.B. How and where would your unit have been deployed during an actual war?

A.A.: In case of a real conflict, our division was to create a bridge head in the Federal Republic of Germany. Officers told me this, off the books. We could of course never see the actual deployment plans of our unit. But the “Zapad-89” wargame was pretty much a live exercise for us.

Since all sorts of internal conflicts were common in the Soviet Union, the airborne units were the ones deployed at any and all regions, due to our quick reaction capabilities. We soldiers had of course no clue that the Soviet Union would cease to exist in 1991. As political information, we were always told that the Lithuanians were the bad guys and the ones to blame. But they said the same thing to the other units about all the other nations wherever there was a conflict.

After 1989, on several occasions we woke up to real alerts. We immediately had to go to the airport, don the parachutes, and the aircraft were on the ready. The older NCOs, who had more wargames under their belt, including the “Danube-85” exercise, told us that if the warehouses at the airport were opened (where the mobilization stocks were stored – R.B.) that meant we were going to war. 10-12 hours after the alert we returned to our regular stations. One time, I cannot remember which country was the target, but it was definitely in Africa. We didn’t even know we had a mobilization agreement with them. I was onboard the aircraft by accident, as one of the parachute instructors. I was only there to teach the soldiers how to use the parachute.

R.B.: Could you tell us about the famous “dembel” (“demobilization”, the making of unique and spectacular discharge uniforms at the end of one’s service) and the infamous “Dedovshchina” (“reign of grandfathers”, the bullying and hazing of the junior conscripts by the seniors)?

A.A.: The preparations for one’s discharge from service is a huge and separate topic. We mostly remodeled our walk out uniforms. It was a difficult job, for you had to find all the proper materials. There was a “tank factory” nearby; well, at least that’s how we called it. They repaired armored vehicles. We acquired tons of stuff from them, especially nickel plated and chromed things. The whole uniform was reborn, except for the badges.

Hazing was not really a thing at our unit. The only issue was with those soldiers who served less than 1 year, as they were also responsible for the order of our unit. But we didn’t have any real reign of grandfathers.

83783888_325082301740546_5556167400040169472_n.jpgReady for demobilization

 

R.B.: Do you have a message for the Hungarian veterans, collectors, and reenactors?

A.A.: I want them to know that for me it was a thrill to serve, same as for my Hungarian brothers. Of course there were hiccups, like everywhere else in life, but I was able to pursue my favorite sport during my conscripted service. For collectors and reenactors here’s my special offer: I’m happy to help anyone interested in this topic.

R.B.: Thank you for the opportunity and the interview.

A.A.: Thank you for having me and showing interest. Slava VDV! (Airborne greeting: Слава ВДВ, “Long live the Airborne – R.B.)

– Attila Pap –

 

komment
2020. február 23. 12:39 - SFBlogger

Az 1937 M Frommer öntöltő pisztoly ejtőernyős szemmel

Kedves Barátaink!

A Felderítők Blogja időről-időre igyekszik bemutatni azokat az eszközöket, melyekkel az érdeklődők találkozhatnak hagyományőrző rendezvényeinken és melyeket kézbe is vehetnek. Tapasztalataink szerint a legnagyobb érdeklődésre gyűjteményünk hatástalanított fegyverzeti anyaga tarthat számot, talán éppen ezért is blogunk egyik legolvasottabb írása az AMD-65 gépkarabélyt bemutató cikkünk. Természetesen a bemutatott fegyverek mindig kapcsolódnak az általunk képviselt alakulatokhoz is, így a mai írásban az 1937 M pisztolyt is rendhagyó megközelítésben, a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyőseinek szemszögéből mutatjuk be.

Cikkeink sorában nem ez az első alkalom, hogy a II. világháború alatt a magyar ejtőernyős katonák által használt kézi lőfegyverekről írunk. Legutóbbi hasonló írásunk a Mauser Kar.98k hadipuska magyar ejtőernyősöket érintő történetét mutatta be. A korszaknál és a témánál maradva következő bemutatásra kerülő típus a magyar pisztolygyártás sokáig utolsó önálló fejlesztésének tekinthető darabja, az 1937 M Frommer rendszerű öntöltő pisztoly ejtőernyős katonák általi felhasználásának története.

15591350_629679217240647_2469622570060670211_o_1.jpg

A 9 mm-es 1937 M  Frommer öntöltő pisztoly az 1939 M egybeszabott ugróruha másolatán

A tervezőről

Nemes fegyverneki Frommer Rudolf budapesti neológ zsidó családba született 1868. augusztus 4-én. Édesapja Frommer Simon kereskedő, édesanyja Poll Hermina volt. A budapesti Műegyetem elvégzése után rövid ideig pénzügyi pályán mozgott, a Hitelbank alkalmazottjaként dolgozott. A több nyelven (franciául, németül és angolul) is beszélő fiatalember szépirodalmi próbálkozásai mellett 1896-ban német-magyar tőzsdei szótárt is kiadott, ígéretes pénzügyi pálya állt előtte. Ám Frommer ugyanebben az évben nagy meglepetésre pályát módosított és belépett a Fegyver és Gépgyár Rt. alkalmazásába. Két év múlva az egykori pénzügyi szakember már fegyvertervezéssel foglalkozott.

A termékeny fegyvertervező, bár gépészmérnöki diplomával nem rendelkezett, mégis munkássága közel három évtizede alatt több, mint 100 szabadalmat jegyeztetett be. Az elsőt 1900-ban, „Önműködően felhúzható és töltő, valamint biztonsági szerkezet lőfegyverek számára” néven. Ez alapozta meg a cikkben is bemutatásra kerülő utolsó pisztolya műszaki paramétereit, valamint az 1901-ben kifejlesztett, 1910-ben a rendőrség és a csendőrség számára rendszeresített öntöltő pisztolyát is. 1914-től Ferenc József osztrák császár és magyar király Frommer Rudolfot nevezi ki a FÉG Rt. vezérigazgatójává, eddigre az öntöltő pisztolyok mellett puskákat, lövegirányzékokat, sőt dízelmotorokat gyártó nagyvállalatban már kísérleti műhely is működik a Frommer-rendszerű pisztolyok tesztelése céljából. Az igazgatói székkel együtt járt a nemesi cím és a „fegyverneki” előnév is, ami 1918-ra az udvari tanácsosi címmel bővült.

A Tanácsköztársaság 133 napja alatt a sikeres magyar fegyvertervezőt a kommün eltávolította a fegyvergyár éléről, ám megbízhatóságát és hírnevét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy 1920-ban újra ő vezeti a részvénytársaságot. Ekkor kapja meg érdemei elismeréséül a gépészmérnöki díszoklevelét is. Nyolc évvel később az Országgyűlés felsőházának élethosszig kinevezett tagja. Frommer Rudolf utolsó intézkedései egyikeként modernizálja és átszervezi vállalatát, a cég új neve Fémáru Fegyver- és Gépgyár RT. Frommer Rudolf 68 esztendősen, 1936. szeptember 1-én halt meg Budapesten, így nem láthatta utolsó saját tervezésű pisztolyának rendszeresítését.

frommerrudolf.jpgNemes fegyverneki Frommer Rudolf
(forrás)

A fegyverről

Az 1937 M Frommer öntöltő pisztoly a tervező hetedik szabadalmaztatott öntöltő maroklőfegyvere volt, mely nagyban támaszkodott elődje, az 1929 M Frommer öntöltő pisztolynál alkalmazott megoldásokra. A tömegzáras, reteszeletlen rendszerű pisztoly tulajdonképpen a Frommer-család legkisebb tagjának, a Frommer Liliput öntöltő pisztolynak a katonai igények szerint kialakított „nagy testvére”. Az 1929 M és az 1937 M öntöltő pisztolyok egyaránt 9 mm-es Browning Short lőszert tüzeltek. Az 1937 M pisztoly az elődtípus egyszerűsített változatának tekinthető, hiszen a szán és a tömegzár egybeépítésével egy harctéri körülmények között könnyebben szétszerelhető, tisztítható fegyvert kaptak a katonák. Az egyszerűsített kialakítás egyben gyártástechnológiai fejlődést is jelentett, hiszen míg az 1929 M öntöltő pisztolyból körülbelül 50 000 darab készült a Magyar Királyi Honvédség részére, addig az 1937 M öntöltő pisztolyból közel 200 000 db került a magyar mellett a német fegyveres erők, főként a Luftwaffe (légierő) egységeinek fegyvertárába, akik 50 000 darabot rendeltek meg a típusból 7,65 mm-es Browning pisztolylőszerhez átalakítva.

 87100197_495573394696380_1038070205051305984_n.jpg1937 M Frommer öntöltő pisztoly behelyezett tárral, fesztelenített kakassal

Az 1937 M öntöltő pisztoly (elődjével együtt) a II. világháború ideje alatt rendszerben maradt a Magyar Királyi Honvédségnél, mint a tisztek, altisztek és a különleges beosztásokban oldalfegyver viselésére jogosultak szolgálati pisztolya. A fegyver 7 darab lőszer befogadására alkalmas kivehető szekrénytárból tüzel, melyen akárcsak az 1929 M öntöltő pisztoly esetében egy a tár kivételét segítő úgynevezett „kisujjtámaszt” találhatunk. A tárkioldó gomb mai szemmel szokatlan módon, a markolat alján, annak hátsó részén található. A tár alján látható „37M” felirat segíti a megkülönböztetést az elődhöz rendszeresített és egyébként mindenben csereszabatos táraktól.

87181760_1244679425741548_5786340268005392384_n.jpg1937 M Frommer öntöltő pisztoly kivett tárral

A pisztoly markolatbiztosítóval készült, melyet a Németország számára gyártott variánsok esetében kiegészít egy szánbiztosító is. Az elsütőbillentyű elhúzása és így a tűzkiváltás a markolatbiztosító lenyomása nélkül nem lehetséges, ez a megoldás lehetővé tette a fegyver csőre töltött és felhúzott helyzetben is biztonságos viselését. A fegyver elsütési rendszere „SAO” azaz „Single Action Only” rendszerű, amely azt jelenti, hogy az elsütőbillentyű csupán a kakas fesztelenítését végzi, lövés kiváltása csak felhúzott állású kakasnál lehetséges. Ez az elsütési mechanizmus könnyebb elsütést és nagyobb találati pontosságot tett lehetővé.

 87306373_892018074576097_5966252161657470976_n.jpg1937 M Frommer öntöltő pisztoly üres állapotban. Jól látható a szánakasztó működése

A szán vége a hátsó irányzék felől nézve bordázott, ami a kesztyűs kézzel, vagy izzadt, véres, koszos kézzel való csőre töltést tette könnyebbé. A szánon található felirat „FÉMÁRU-FEGYVER- ÉS GÉPGYÁR RT 37 M.” adja meg a fegyver gyártóját és típusjelét is. A fából készült, domború és hosszanti irányban rovátkolt markolathéjak felett baloldalon található a fegyverszám is. A szán tetején kapott helyet az egyszerű nyílt irányzék, mely mai szemmel igen aprónak tűnhet. A szán tetején lévő irányzóvonal felületkezelése és kialakítása a napfény csillogásának zavaró hatását hivatott csökkenteni.

A fegyver szánakasztója, mely kiürült tár esetében hátsó állásban akasztja meg a szánt, egyben a szétszedést is segíti. A szánon kialakított két bemarás közül az elsőbe beakasztva válik lehetővé a cső elfordítása és kiszerelése a fegyverből, míg a második rovátkába beakadva erre nincsen lehetőség. A szánon belül kapott helyet továbbá a zár, az ütőszeg, a hüvelyvonó karom, valamint a helyretoló rugó, a rugóvezető pálcával. A fegyver teljeskörű műszaki rajza alapján 40 különböző alkatrészből áll.

1937m_muszaki.jpgAz 1937 M Frommer öntöltő pisztoly robbantott műszaki ábrája
(forrás)

A pisztolyhoz pisztolytáska is rendszeresítésre került, mely bőrből készült, derékszíjra húzható kialakítású. A pisztolytáskában két tártartó zseb került kialakításra. A pisztolytáska elsődlegesen a korszakban divatos nézet szerint nem a gyors tokból rántást, hanem a fegyver minél teljesebb védelmét szolgálta. Az ejtőernyős alakulat ugró állományán megfigyelhető a pisztolytáska viselésének különleges módja, melynek során az ugró igyekezett az ejtőernyő combhevederzete felett úgy elvezetni a pisztolytáskát, hogy az könnyen hozzáférhető legyen.

86170542_183132049667845_15504234938105856_n.jpgMagyar ejtőernyős harci ugrásra készen. Jobb könyöke alatt jól látható a könnyen elérhető bőr pisztolytáska,

Használata az ejtőernyős alakulatnál

Az igen népszerű és megbízható pisztoly a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulatainál némileg eltérő feladatkörben jelenik meg. Ennek megértéséhez érdemes megismerni az ejtőernyős alakulatban kialakult rendhagyó szolgálati rendszert.

A pápai ejtőernyős alakulatnál szolgáló katonákat két csoportra oszthatjuk aszerint, hogy feladatuk végrehajtásához szükségük volt-e ejtőernyős kiképzésre, vagy nem. Az első, nagyobb csoportba az ugró állomány tagjai kerülnek. Ők azok, akik harcfeladatuk végrehajtásához ejtőernyős kiképzést kapnak és a harctéri kihelyezésük módja az ejtőernyős ugrás. Ez az elem általában az ejtőernyős századok túlnyomó többségét jelenti. Ők, harcfeladatuk megoldásához, önvédelmi fegyverként rendfokozattól függetlenül megkapták az 1937 M öntöltő pisztolyt, melyet a harcszerű ejtőernyős gyakorlóugrások alkalmával is maguknál hordtak.

A másik, jelentősen kisebb részt teszik ki az úgynevezett „földi alap” keretében szolgáló katonák, akiknek feladatuk ellátásához nem volt szükséges az ejtőernyős ugrás. Ők voltak például az ejtőernyős századok írnokai, szakácsai, gépkocsivezetői, raktárosai, vagyis azok a katonák, akik harctámogató feladatkörben szolgáltak az alakulatukon belül. Számukra nem került kiosztásra önvédelmi oldalfegyver. Érdekes adalék, hogy az ejtőernyős szellemiség jegyében ezek a katonák, bár a feladatuk elvégzéséhez nem volt rá szükség, sok esetben szintén elvégezték az ejtőernyős ugró tanfolyamot, hogy jogosultakká váljanak az ejtőernyős csapatjelvény viselésére.

1940-től jól nyomon követhető az ejtőernyős alakulat puskás századainak fegyverzeti és létszámbeli eltérése a pisztolyok tekintetében. Elsőként a HM 31.682/eln.1./a-1940. számú rendelet foglalkozik az ejtőernyős századok létszámával és fegyverzetével. A 363 fős összlétszámmal felálló ejtőernyős század (9 fő tiszt és 354 fő legénység) számára 356 darab pisztoly kerül kiutalásra, azaz a földi alap létszáma századonként hét főt tesz ki.

A következő vonatkozó rendeletben még nagyobb az eltérés, hiszen a VKF 4378/eln. 1. vkf. 1940. számú rendelet 310. számú melléklete 374 katonára csupán 359 darab pisztolyt számol, így kiszámolható, hogy a „földi alap” létszáma 15 főre duzzadt.

1941-től a rendeletek egységes képet mutatnak a fegyverzeti számadatok és a létszámadatok tekintetében, hiszen a puskás századok létszáma és a rendszeresített pisztolyok mennyisége nagyjából azonossá válik, ilyen formában:

 

Rendelet

HM 31.682/eln.1./a-1940.

VKF 4378/eln. 1. vkf. 1940.

HM 41.000/eln. 1/a.-1941

HM 42.000/eln. 37.-1942

HM 43.000/eln. 37.-1943

Létszám

363 fő

374 fő

342 fő

205 fő

204 fő

Pisztolyok száma

356 db

359 db

342 db

205 db

205 db

Eltérés

7 db

15 db

0 db

0 db

1 db

 

Az 1942-től felállított új ejtőernyős századok (mint például a géppuskás- nehézfegyver- és árkász századok), vagy a kerékpáros szakasz a teljes létszámnak megfelelő mennyiségű pisztolyt kapott, így valószínűsíthető, hogy az alegységek minden tagja ugró állományú is volt. Egyedüli eltérést az ejtőernyős gépkocsizó vonat alosztály fegyveranyaga mutat 1943-ból, ahol 97 katonára csupán 61 darab pisztoly jut.

17492594_672416752966893_3240457021895914491_o.jpg

Magyar ejtőernyős katona térdelő helyzetben tartja célra 1937 M Frommer pisztolyát

Fontos kiemelni, hogy ezek a számadatok csupán papírformát jelentettek, a valóságban nem minden esetben valósultak meg, hiszen az újonnan felállított alakulatok feltöltése is folyamatos problémákba ütközött. Az 1941-es délvidéki harci ugrást követően, melynek során csupán egy kisebb harccsoport indult bevetésre, az ejtőernyős alakulat mindinkább gyalogsági harcra készült fel, majd 1944-ben már kifejezetten elit könnyűgyalogságként került bevetésre. Ekkortól a korabeli visszaemlékezések alapján az ejtőernyős alakulatban már főleg azoknak jutott oldalfegyver, akiket különleges beosztásuk, vagy rendfokozatuk erre feljogosított. Ahogy a II. ejtőernyős zászlóalj nehézfegyver századának egyik katonája, Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős honvéd emlékezett:

„Valahogy nem okozott túl sok fáradtságot megtanulni az aknavetőnél használt lőelemek kiszámítását, így azután én lettem a mi vetőnk irányzója. Ennek több előnye is volt, megszabadultam a puskámtól, csak revolverem volt.”

Ebben a kontextusban a visszaemlékező nyilvánvalóan az 1937 M Frommer öntöltő pisztolyra gondol, a róla készült korabeli fényképeken is látható a fegyver az oldalán. A visszaemlékező, mint az aknavetős raj irányzója, az aknavető irányzéka mellett, csak egy pisztolyt kapott önvédelemre. Ez a jelenség egybevág a Magyar Királyi Honvédség általános oldalfegyver-viselési gyakorlatával.

12507261_484898615052042_8746809998288822412_n.jpg

Honvéd ejtőernyősök Pápán 1945 márciusában. A háború végi öltözet mellett látható a jobb oldalon viselt pisztolytáska is.

Összegzés

A Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulatában a II. világháború alatt praktikus okokból alakult ki az a gyakorlat, hogy az ugró állomány minden tagja rendelkezzen önvédelmi célból oldalfegyverrel. A kisszámú ejtőernyős bevetés azonban, melyek során az állomány kikülönített része került csak alkalmazásra, nem adtak átfogó tapasztalati képet az 1937 M öntöltő pisztoly hasznosságáról ebben a feladatkörben. A háború második felének eseményei nem tették lehetségessé azt, hogy az ejtőernyős katonák alaprendeltetésükből adódó feladatokat hajtsanak végre, ám alapkiképzésük során mind megismerkedtek a fegyverrel és akadtak olyan ejtőernyős katonák is is, akik beosztásuk okán még a háború utolsó évében is kaptak ilyen pisztolyt. Így elmondható, hogy az 1937 M öntöltő pisztoly, az utolsó hazai fejlesztésű hadipisztolyként a II. világháború legfiatalabb magyar csapatnemének katonái körében szélesebb körben vált elérhetővé, mint más csapatnemeknél. Legalábbis papíron.

87237337_1572135062950976_7937982956176408576_n.jpgAz 1937 M Frommer öntöltő pisztoly részlegesen szétszerelt állapotban

Források:

http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/0306.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Frommer_Rudolf

http://militiahungarorum.roncskutatas.com/1920_f_k_pi_o_3.html

- Kováts Zoltán – Nagy István: Kézi Lőfegyverek (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1986) (pp. 151 – 157)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest- Pápa 2013.)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös Utakon…! Visszaemlékezések

- Kiss Dávid -

komment
A Csend Harcosai megszólalnak
süti beállítások módosítása