A Csend Harcosai megszólalnak

2019. április 19. 15:30 - SFBlogger

Egy igazán „különleges” beszélgetés – interjú Kiss Zsolttal (I. rész)

Kedves Barátaink

Ez alkalommal Kiss Dávid bajtársunk készített interjút Kiss Zsolttal, aki hivatásos törzsőrmesterként a szolnoki MN3100 alakulatnál, azaz a 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóaljnál, mint csoportparancsnok szolgált, majd a rövid életű „Kettős Rendeltetésű Század” ejtőernyős szakaszát erősítette, végül pedig más területen, a Rendőrség Különleges Szolgálatánál kamatoztatta felhalmozott tudását. Egy ilyen gazdag szolgálati út kapcsán adja magát a kérdés: miben volt más egy katonai különleges alakulat belső világa, mint egy rendőri terrorelhárító egységé? Mi volt az a tudás, amit az ember Szolnokon „zöld barettben” megszerezve, „bordó barettes” rendőri terrorelhárítóként is kamatoztathatott? Az interjú első részéből kiderül.

Felderítők Blogja: Honnan indult Kiss Zsolt? Mit érdemes tudni rólad?

Kiss Zsolt: Attól függ, mennyi memória van a felvételhez. Órákig tudnék mesélni. Talán az a legfontosabb, hogy katonacsaládban születtem Szolnokon. Fiatal katonatisztek között, olyan gyerekekkel együtt nőttem fel, akiknek az apukája mind katona volt, így nem meglepő, hogy végül mi is ezt a pályát választottuk. Bár az is igaz, hogy fiatalként sok minden más is érdekelt minket, én például festőművész szerettem volna lenni, vagy történész, esetleg régész. Ehhez viszont mind rengeteget kellett volna még tanulni, így maradt az álmodozás. Aztán hetedikesek vagy hatodikosok lehettünk, amikor szolnoki Széchenyi lakótelep ablakából megláttunk egy csapat fehér ruhás embert, akik éppen edzettek. Elsőre azt hittük, hogy ez valamilyen cselgáncs-klub lehet. Érdemes elmondani, hogy az 1970-es évek vége, 1980-as évek eleje a harcművészeti láz időszaka volt, a Bruce Lee-filmektől elkezdve sok új érdekesség jelent meg akkoriban, így mindenki nagy érdeklődéssel és áhítattal figyelte a keleti harcművészetek világát. Úgy tekintettünk rá, hogy ez már nem puszta ökölvívás, hanem valami misztikus, szakrális dolog. Arra gondoltunk, hogy csak az lehet nagy harcos, aki ezekbe a titkokba beavatást nyer és úgy uralja a testét és a lelkét, mint a szamurájok. Megfigyeltük, hogy ezek a fehér ruhások nem csak a földön birkóznak, de rúgják és ütik is egymást, úgyhogy elsőre ijesztő is volt, féltünk tőlük. Végül bátorságot vettünk magunkon és odamentünk hozzájuk. Egy Furkó Kálmán nevű, két danos fiatalember jóval mindenki fölé magasodva vezette az edzést. Akkor még a mai nagy mesterek a Borzától kezdve mind zöld- és barna övesek voltak. Mi pedig beálltunk melléjük, a sor végére. Ezzel kezdődött el egy nagyon kemény időszak, három évnyi edzés, majd versenyek, aztán még több edzés, még több verseny, végül már minden hétvégén edzettünk, amikor épp nem versenyeztünk.

hm_karate_bodizstibivel.jpg

A karate meghatározó szerepe

Így jött el a pályaválasztás ideje. Én bőrdíszművesként végeztem, de a szakmában nem maradtam meg, mert ki akar futószalagon varrni? Inkább többen beiratkoztunk az MHSZ-hez, ami akkoriban még ingyenes volt minden fiatalnak. Ejtőernyősnek jelentkeztünk, többek között az öreg Mészárovics (Mészárovics György, válogatott magyar ejtőernyős sportoló, oktató, edző, 14 200 ejtőernyős ugrással. F. B.) is tartotta nekünk az oktatást, aki nagy szakmai névnek számít. Így tehát eljutottunk Pérre, ahol 1986 május 5-én hajtottuk végre az első ugrást. Tízen voltunk ott szolnoki fiúk, akkor kaptuk meg a zöld ejtőernyős ruhákat, ugróbakancsokkal, amiket vékony zoknikkal hordunk, mert nem tudtuk, hogy surranót még nyáron is csak vastaggal érdemes. Aztán a harmadik napra, amikor mentünk ki a repülőkhöz, alig tudtunk gyalogolni, mert lehúzta a sarkunkról a bőrt a bakancs. Az ugrások során rettenetesen féltünk, mint mindenki, de be nem vallottuk volna egymásnak sem. Így végül teljesítettük az előírt nyolc ugrást és utána, aki akarta folytatni, az Szolnokon megtehette.

elso_ugras_a_hadseregben.JPGAz első katonai ejtőernyős ugrás emlékére

Amikor a továbbtanulásra került a sor, én Egerbe, a tiszthelyettesi iskolába adtam be a jelentkezésemet. „Deszant-kohónak” is becézték az iskolát. Tartalékos tiszti és felderítő tiszthelyettesi képzések indultak, én az utóbbira nyertem felvételt az ejtőernyős és karatés múltam miatt. Érdekes élmény volt, hogy már bevonuláskor megéreztük a katonaélet ízét, mert kezdésnek kaptunk egy sátorponyvát, amit ki kellett teríteni. Erre dobálták ki a méretet és darabszámot kiabálva a különféle felszereléseket, kulacsot, csajkát a raktárból, amiket mi próbáltunk összeszedegetni. Utána fel a körletbe, ahol már vártak minket a másodévesek. Nagyon keményen fogtak minket, szó szerint betörtek mindenkit. Három havonta egyszer mehettünk haza, a városba pedig csak kéthetente engedtek ki minket. A rendre nagyon oda kellett figyelni, még a cipó talpát is le kellett pucolnunk. A reggeli torna minden időben, télen is félmeztelenül folyt a másodévesek közül kijelölt szakaszparancsnokok vezetésével. Reggeli előtt minden nap három kilométert futottunk. Mivel hamar híre ment, hogy én Furkó Kálmánnál kyokushin karatéztam, éjszakánként nagyon komoly, vérre menő küzdelmek indultak az alakulótéren, amiket én általában meg is nyertem, mert szinte soha nem találtak rajtam fogást. Emiatt talán egy kicsit több tiszteletet sikerült kiverekednem magamnak, de a keménykedéshez nem sok kedvem volt, így nem voltam minden esetben együttműködő.

en_hallgatokent.JPG

Kiss Zsolt hallgatóként

A képzések is elkezdődtek lassan és nagyon jó tanáraink voltak. Nagyon sokat tanultunk tereptant, fontos volt a testnevelés is. Sajnos ekkor Egerben katonai közelharcot még nem tanítottak. A századparancsnokunk és ezt nyugodtan leírhatod egy igazi pszichopata bunkó volt, remélem, nem találkozunk, mert még ma is lecsapnám. A helyettese normálisabb volt. A zászlóaljparancsnokunk viszont nagyon jó ember és katona volt, szeretett minket, mert rengeteg bemutatót tartottunk vaklőszerrel, közelharccal. Akkora volt a siker, hogy városi és környékbeli rendezvényeken is szerepeltünk.

Rengeteg menetgyakorlatot hajtottunk végre, zömmel nappal. Tóth Lóri vezette ezeket a gyakorlatokat, akit „Golyó” néven is ismertünk, mert a 80 kilométert úgy sétálta le, hogy meg sem kottyant neki. Ő mondta nekünk ezt a szöveget, amire máig emlékszem „Elvtársak, önöket az orvosi bizottság A kategóriával jelölte meg, én Tóth Lóránd százados nem vagyok felhatalmazva arra, hogy ezt a bizottságot felülbíráljam. Az A kategória azt jelenti, hogy önök teljes mértékben terhelhetőek.” Emiatt aztán éjszaka, mélyszántásban, hegynek felfelé a laposkúszást is normaidőre mérte, feltűrt zubbonyujjal. Ezt viszont soha nem sikerült teljesíteni, mert a szántásban teljes felszerelésben össze-vissza vertük magunkat, miközben ő szidott minket, mint a bokrot. Persze mind tudtuk, hogy ezt a feladatot nem lehet teljesíteni, főleg nem ilyen rossz felszereléssel. A gázálarctáska és a gázálarc például kúszáskor vagy fekve töltéskor becsúszott az ember hasa alá, amire ráfekve a katona csak egy nagy ütést érzett, aztán nem a tűzkiváltással foglalkozott, hanem igyekezett kicibálni a lábai közül az útban lévő felszerelést, miközben a feneke az égnek meredt. Menet közben a gázálarctáska szíja összepöndörödött, ami a vállon fájdalmas sebeket tudott okozni. Az egész így egyben arra volt jó, hogy az ember, ha kellett, összeszorított foggal is végrehajtsa a feladatot.

hm_1_felderito_hallgatoi_szakasz.jpg

A hallgatói szakasz

A feltűrt zubbonyban kúszás általában olyan bokros területen folyt, ahol tüskék is voltak, amik aztán beleálltak az ember alkarjába, begennyesedtek, fájtak. Ez mind azért volt, hogy bírjuk a kiképzést. Nagyon érdekes volt, hogy hiába voltam eddigre tapasztalt sportember, a málhazsákkal való menetelés és a harctéri gyakorlatok teljesen más típusú erőnlétet kívántak meg, mint a karate-vitalitás. Mert amikor az embernek hosszú távon kell erőt kifejtenie változó terepen esőben sárban, akkor az teljesen más, mint egy sportversenyen. A menetgyakorlatokon a kiképzők folyamatosan terheltek minket azzal, hogy „géppuska jobbról”, „géppuska balról”, amikor a menetoszlopnak szét kellett bontakoznia, hogy az ellenség ne tehessen nagy kárt bennünk, aztán összerendeződni újra. Ezeket a meglepetéseket a laktanya felé menet akár tíz-tizenöt alkalommal is eljátszották velünk. Így mire beértünk, kellőképpen kidöglöttünk. Rengeteg tantermi foglalkozásunk is volt, a második évben pedig érettségik jöttek. Így nappal terepen voltunk, egy héten kétszer pedig az egri műszeripari szakközépiskolában kellett hat órában nyomni az érettségit.

Kemény idők voltak, mert kimenni nem tudtunk, csajozni nem lehetett, pedig 18 évesek voltunk, pont abban a korban, amikor az ember a leginkább szeretné a szabadság ízét megérezni. Az egri laktanya nekünk olyan volt, mint egy börtön, úgy is viselkedtek velünk bent, mintha az lenne. Ezt nem igazán értettük mi, hivatásos tiszthelyettes hallgatók, hogy miért viszonyul hozzánk a hallgatói század vezetésének hivatásos tiszti állománya úgy, mintha mi bűnözők lettünk volna, vagy egyszerű sorállomány, nem pedig a jövő kollegái, bajtársai. Ebből sok botrányunk is adódott, mert megcsináltunk pár csalafintaságot. Egy alkalommal például mivel a hallgatóknak csíkos pizsamája volt, ezért mi filccel felírtuk a mellünkre meg a hátunkra a „rabszámot” ahogy az amerikai filmekben láttuk és mindenki leborotválta a haját. Ebben az időben nem volt divat a kopasz fej, igazából leginkább a börtönviselteknek volt kopaszra nyírva a haja, a fejtetvek miatt. Meg Furkó Kálmánnak, de őt tiszteltük. Így amikor az ügyeletes tiszt feljött a takarodót intézni és meglátta, hogy kint állunk a folyosón csíkos pizsamában, rabszámmal, kopaszon, abból akkora botrány lett, hogy még a zászlóalj-parancsnok is bejött, és a politikai tisztet is berendelték kihallgatásra. Ezután hétvégente már kimehettünk a városba, de meg is kaptuk a magunkét ezért, egy hétig futottunk, mint pók a falon.

hm_harciosveny.jpgFelderítő harci ösvényen

F. B.: Összerázta ez a sok szenvedés az állományt? Milyen volt a belső életetek?

K. Zs.: Valamilyen szinten igen. Viszont valamiben nem. A hadsereg ebben az időben úgy épült fel, hogy nem egyénileg volt büntetve a katona, hanem egy kollektív büntetést kapott mindenki. Emiatt úgy volt felépítve a rendszer, hogy hibát bármiben lehetett találni, mert száz százalékos munka nincsen, akkor sem, ha az ember úgy érzi mindent megtett. Így az egész szakaszt fenyíthették egy ember miatt, akit ráadásul meg is neveztek, mint felelőst, a szakasz pedig erre az emberre rászállt. A szakaszparancsnokokat is közülünk jelölték ki második évtől, ami magával hozta a szállóigévé vált „parancsnoki munkát” is. A „parancsnoki munka” azt jelentette, hogy bár takarítani kellett mindent, de hiába szólt az ember a hallgatótársának, az nem csinált semmit. Így a szakaszparancsnok, ha nem akarta, hogy megfenyítsék az ellenőrzésen, kénytelen volt a többiek helyett is takarítani, hogy ne legyen belőle gondja.

Eger mindezek mellett nagyon jó szakmai alapot adott, bár nagyon kemény spártai élet volt. Fél évvel a kibocsájtás és az államvizsga előtt lehetett szakosodni. Volt csapatfelderítő, mélységi felderítő és szolgálatvezető szakirány. Az, hogy ki mire szakosodott, attól is függött, hogy kit melyik csapat fogadta be. Az alakulatoknál teljesen más élet folyt, ott élesben ment minden. Nagyon érdekes dolog volt a tapasztalatlanság, mert senki nem mondta el, hogy mit hogyan kellene csinálni, így nagyon oda kellett figyelnünk. Leginkább a saját kárán jött rá az ember, hogy mik azok az íratlan, de nagyon kemény törvények, amik egy első lépcsős (háború esetén azonnal bevethető F. B.) alakulatot irányítanak. Ezek szokásjog alapján alakultak ki, amit mi csapatfelderítő-képzésen például nem tanultunk meg. Emellett a mélységi felderítő elvekkel sem voltunk tisztában, sok mindent újra kellett tanulni az alakulatnál. Nagyon sokat kellett az idősebb csoportparancsnokok körül kujtorogni és tőlük ellesni, amit engedtek, de ez nem volt sok. Ennek a titkolózásnak a szocialista versenymozgalom (a versenymozgalom a szocialista tábor egészére kiterjedő, felülről szervezett munkateljesítmény- és termelékenységnövelő szerveződés volt, amelyben a különböző munkacsoportok azon versengtek, hogy melyikük tudja hatékonyabban végezni a feladatát F. B.) volt az oka, amiben a Néphadsereg alakulatai is részt vettek. Tehát ha valaki elmondta volna egy másik felderítő csoportnak, hogy hogyan lehet teljesen tökéletes rejtett figyelőt készíteni, akkor ezáltal ő lemaradhatott volna a jutalomról. Ezért kellett hozzá pár év, hogy kitapasztaljuk, mit hogyan érdemes csinálni.

hm_ujsagcikk.jpg

Interjú a Néphadsereg magazin számára

F. B.: Miben más szerinted a hivatásos katona élete, mint egy sorkatonáé?

K. Zs.: A katonai szolgálat az egy folyamatos, 24 órás munka, az ember hiába ment haza, az agya mindig azon járt, hogy mi lesz holnap, mit kell megoldani, hogyan kell megoldani. Ráadásul ugye ekkor sorkatonai szolgálat volt, ami egy különleges alakulatnál elég furcsa dolog, mivel egy ilyen jellegű alakulatot sorkatonákból felépíteni szinte lehetetlen, ugyanis két elv ütközik egymással. Az egy dolog, hogy valaki vállalta az ejtőernyős ugrást, mint kijuttatási módot és megint másik kérdés, hogy vállalja-e a felderítő munkát. Emiatt a sorkatonai közeg miatt mindenféle ember megfordult az alakulatnál, jó is, rossz is, de az pozitívum, hogy a legtöbbjük olyan vagány volt, aki ha a laktanyában az ember agyára is ment, de kint az erdőben már nagyon jól tette a dolgát. A katona szerintem akkor jó igazán, ha nem csak az alakit meg a lőkiképzést tudja végrehajtani, hanem sok felszereléssel, hosszú távon tud menetelni és jól bírja a hideget, meleget. Aki nem hiszi el, próbálja ki, egy éjszaka alatt rájön, hogy miről beszélek.

Közelbiztosítás

(Folytatása következik...)

 

Szólj hozzá!
2019. április 17. 20:34 - SFBlogger

Beszámoló: A Baráti Kör kamara-kiállításának megnyitója Pákozdon

Kedves Barátaink!

Együttműködésben a Katonai Emlékpark Pákozd csapatával Baráti Körünk 2019. április 13-án nyitotta meg legújabb kamara-kiállítását, melyről beszámolót a kiállítás kurátora, a százhalombattai „Matrica” múzeum munkatársa, Berkesi Balázs hagyományőrző felderítő bajtársunk közölt. Az íráshoz jó szórakozást kívánunk!

A pákozdi Katonai Emlékparkban 2015-ben megnyitott, A "Csend Harcosai" című kiállításunk fölött jócskán eljárt az idő. Nem csak Baráti Körünk kutatási területe és gyűjteménye bővült azóta, hanem az a tudásmennyiség is, amit az elmúlt évek során összegyűjtöttünk. A 2018-as emlékév során születtek azok a gondolatok, hogy meglévő kiállítást fel kell újítani, esetleg átstrukturálni. 2019 beköszöntével a tervet elhatározás követte, miszerint a korábbi - csak mélységi felderítőkre fókuszáló - kiállítást a magyar katonai ejtőernyőzés 100 évét taglaló tárlattá alakítjuk. A kurátori teendőkkel engem bíztak meg az elöljáróim. Ennek több oka is volt: egyrészt végzettségem szerint történész, valamint muzeológus vagyok, másrészt a százhalombattai „Matrica” Múzeum (a város helytörténeti múzeuma) munkatársaként praktizálok. Ugyan én voltam a kurátor, de az egyetemen az első leckék között tanultuk meg, hogy a kiállítás építése csapatmunka, épp úgy, mint a hagyományőrzés.

57407268_2811143759109727_2205785054494326784_o.jpgAz utolsó simítások

Közösen állítottuk össze a kiállítás anyagát. A tavaly született centenáriumi tablót, ami számtalan rendezvényen kísért el minket, a kiállítás rendezői jobb oldalán helyeztük el. A bal oldalra az új kiállítás plakátja és három ejtőernyős tiszt, Vitéz Bertalan Árpád posztumusz alezredes, Kiss Zoltán posztumusz alezredes és Hüse Károly posztumusz őrnagy portréi kerültek ki. A nagyon jól sikerült képeket Nyírő Vera rajzolta, mindnyájunk nevében köszönjük neki az alapos, lelkiismeretes munkáját! A képekhez rövid feliratokat is készítettünk, amikben az „ejtőernyős triumvirátus” helyállását taglaltuk.

A kiállítás legmeghatározóbb eleme a tárló lett. A gond az volt, hogy a téma, amit kutatunk és bemutatunk, nem csak időintervallumát tekintve hatalmas, de emellett rendkívül összetett. Az ejtőernyő egy kihelyezési forma és légi jármű, és a történelem előre haladtával egyre több fajta feladatot ellátó katona használta, nekünk ezt is be kellett mutatni. A helyszűke persze alaposan limitálta a lehetőségeinket, így jól meg kellett válogatni azokat a tárgyakat, amiket a kiállításba szántunk. Főleg jelvények kaptak helyet a tárlóban, amik segítségével az ejtőernyős kihelyezést használó katonák sokszínűségét tudjuk prezentálni. Ejtőernyős lövészek, mélységi felderítő katonák, ejtőernyős szak- és kutató-mentő szolgálatok, valamint a különleges erők tagjai alkotják ezt a nagy családot, amelyet lehetőségeinkhez képest a legrészletesebben próbálunk ismertetni. Természetesen a jelvények mellett relikvia tárgyakat is elhelyeztünk a tárlóban.

56890474_2811140572443379_5638760158013161472_o.jpgA megnyitót kísérő statikus kiállítás

A vitrin alapjának egy kis stabilizátor ernyőt alkalmaztunk, ami lehetőséget adott arra, hogy a megszokott balról-jobbra elvtől eltérő elrendezést válasszunk. A tárgyak az időrendet figyelembe véve, az óra mutatójának járásával megegyező irányban kerültek be a tárlóba, így ezek a relikviák és inszigniák, azaz jelvények egy-egy kis mementót jelölnek a katonai ejtőernyőzés történetében. Látható, hogy az idő előrehaladt, a család egyre több taggal bővült, a feladatok megváltoztak, összetettebbek lettek, de mindig is voltak és lesznek ejtőernyős katonák a Magyar Honvédség soraiban.

Az új kiállítás megnyitójára 2019. április 13-án került sor, amivel a tragikus balesettel induló 1941-es délvidéki bevetésről is megemlékeztünk. A nap tiszteletére és a Park aznapi programjába illeszkedve az állandó kiállítás mellett a Baráti Körünk tulajdonában lévő II. világháborús ejtőernyős felszerelési tárgyaiból rendeztünk egy kis statikus bemutatót, parancsnokunk, Varga Zsolt egykori mélységi felderítő őrmester pedig előadást is tartott a témában az érdeklődőknek. Ezúton is köszönjük a pákozdi Katonai Emlékpark vezetőjének, Görög István ny. ezredes úrnak és munkatársainak a tárlat megvalósításában nyújtott segítségüket és azt, hogy befogadták kiállításunkat intézményük falai közé.

57251202_421995575028816_8473442576282681344_n.jpgBaráti Körünk tagjai a megnyitott kamara-kiállítás előtt

Berkesi Balázs hagyományőrző felderítő

Szólj hozzá!
2019. április 01. 22:56 - SFBlogger

„Csak a hiteles hagyományőrzésnek szentelem az életem.” – Interjú Pap Attilával

Kedves Barátaink!

Blogunk a történelmi ismeretterjesztő cikkek és a hagyományőrző rendezvények beszámolói mellet időről-időre bemutatja Baráti Körünk egy-egy tagját is, interjú formájában közelebb hozva hagyományőrzőinket, megmutatva az egyenruha mögött az embert. Sorozatunkat Baráti Körünk vezetőjével Varga Zsolt felderítő őrmesterrel nyitottuk. Mostani írásunkban Pap Attila bajtársunkat kérdeztük életútjáról. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

Felderítők Blogja: Mikor kezdtél bele a hagyományőrzésbe?

Pap Attila: Alapvetően ez egy érdekes kérdés. Gyakorlatilag az óvodában kezdődött, ahol Nyemcsok Pál vezetésével részt vettem a néptánc órákon. Ezután a gyerekkori szárnybontogatás után 2010-ben találkoztam a Baranta nevezetű sporttal, amit két évig űztem.
Miután felvilágosítottak, hogy ez a sportág a történelmi hitelességet teljesen mellőzi, 2011-ben csatlakoztam egy olyan csapathoz, ahol a történelmi életmód-rekonstrukció éppen elkezdett teret hódítani, majd egy év múlva, 2012-ben abbahagytam a Barantát és azóta csak a hiteles hagyományőrzésnek szentelem az életem

55861224_2561544403860328_1781922699216420864_n.jpg

F. B.: Milyen korszakokkal, témákkal foglalkoztál?

P. A.: Kicsit mindennel. Kezdetben a X. századi, honfoglaló magyarság történetét kutattam, jelenítettem meg. Ezután egy kuriózumnak számító korszak, keveset kutatott népének történetébe, a késő-avar korszakba ástam bele magam. Ezután jött a XIII. századi kunság illetve a XVI. századi tatárság és kozákság témája. Kifejezetten szeretem a nyers és érintetlen területeket, amivel nagyon keveset foglalkoznak még a hagyományőrzők is. Ezután jött egy nagy korszakváltás. Realizáltam, hogy a hazánkban, az 1956 után megszálló és itt állomásozó szovjet erők nagyon kevés hangsúlyt kapnak szakmai szinten. Így többen megalapítottuk a Varsói Szerződés Katonai Hagyományőrző Baráti Kört, hogy rámutassunk, mi is volt valójában, politikamentesen a Varsói Szerződés katonai szövetsége. Én konkrétan a gépesített lövész és a deszant alakulatokat képviseltem a szovjet részről. Egyéb iránt, 2016-ban egy véletlennek köszönhetően egy amatőr néptánc együttesben újra nekikezdtem táncolni is.

56344571_638575129934526_2900467135262228480_n.jpg

F. B.: Hogyan találtál rá a Baráti Körünkre?

P. A.: Régóta, már megalakulása után látókörömbe került a csapat. Nagyon sokáig a “fura régi ruhások”-nak emlegettem a Baráti Kört, na persze a “Kiss Dávidék” után. Nagyon homályos volt számomra a csapat tevékenysége. 2017-ben a mátyásföldi repülőnapon egy véletlenszerű találkozás volt az első nagyobb élményem. Dáviddal órákon keresztül „szakmáztunk”, beszélgettünk, majd egy szeget is sikerült visszatennünk a helyére, hiszen a kiállítás múlott azon. A csapatnak köszönhetően "kutyáztam" is egyet, megkérdeztem a srácokat, hogy hol kell aláírni, majd a csapat következő rendezvényén, Pákozdon már rába mintás ruhában vettem részt.

56255401_2087322804714554_1148377961783623680_n.jpg

F. B.: Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak a katonai hagyományőrzésben?

P. A.: A hitelességet és az igényességet. Nagyon kevés helyen fellelhető, sajnos.

F. B.: Mi a kedvenc témád a katonai hagyományőrzésben, ha van ilyen?

P. A.: Egyértelmű: az ejtőernyősök és a folklór.

F. B.: Szerinted a fiatalok körében népszerű a katonai hagyományőrzés? Mi ennek az oka?

P. A.: Abszolút nem. Valami oknál fogva a nemzeti öntudat hiánya az, amiért nem büszkék a történelmükre a fiatalok. Megnézik a toborzókat, hagyományőrzőket, ámulnak rajtuk, esetleg kinevetik őket, de ők soha nem csinálnák, mert “gáz”. Mindig is kicsit kinézett, kitaszított fekete bárány voltam a hobbim, sőt, az életmódom miatt. Az emberek, különösen a kortársaim nem értették, hogy nekem ebben mi a jó, miért csinálom. Akik viszont értettek, elismertek, azoknak köszönöm a bátorításukat és a mellettem való kitartásuk, minden tisztelem az övék, hogy elviseltek egy ilyen „őrültet”.

F. B.: Szerinted mi a hagyományőrzés értelme?

P. A.: A hagyományőrzés kézzel foghatóbbá teszi a történelmünket, nem egy száraz halmazként kapjak meg az emberek. A hagyományőrző gyakorlatilag egy történelmi idegenvezető, aki élvezhetőbbé teszi a múltnak azokat a részeit, amik a társadalom számára nehezen emészthető, kevésbe ismert. Ilyenek például az iskolák élő történelemórái, ahol a diákok hagyományőrzők segítségével ismerik meg a múlt egy-egy szeletét.

F. B.: Melyik volt a legemlékezetesebb rendezvényed a Baráti Körrel?

P. A.: Nehéz válaszolni, hiszen négy rendezvény is versenyben van ezért a címert. Mindegyik másban vitte a prímet, mindegyik más volt. A Bertalan Árpád sírjánál adott díszőrségünk a jogutód alakulattal, a Hüse Károly sírjánál végrehajtott egész napos díszőrségünk, az ejtőernyős falnál végzett díszőrségünk, illetve a lengyelországi rendezvényünk más-más szempontból volt kiemelkedő, mint a többi.

45403671_716831905348418_5354795530494935040_n.jpg

F. B.: Tervezed a katonai pályára lépést is?

P. A.: Jelenleg nem. Sajnos a katonai pálya egy egész embert kíván, hiszen a hazát szolgálják. Bevallom, a hagyományőrzés elveszi az összes időmet és nem szívesen cserélném fel mással, hiszen valakinek az ismeretterjesztést is meg kell csinálnia. Ha a Honvédségnek lennének hivatásos hagyományőrzői, kérdés nélkül csatlakoznék az állományba. 

F. B.: Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akiket érdekel a katonai hagyományőrzés világa?

P. A.: Ne gondolkozzanak túl sokat, vágjanak bele, mert tetszeni fog nekik!

56196798_2358589521040138_7392370664742584320_n.jpg

- Kiss Dávid -

Szólj hozzá!
2019. március 31. 19:57 - SFBlogger

Beszámoló: Ejtőernyős Nap 2019

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk ahogy az eddigi években is, úgy idén is részt vett az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár meghívására 2019. március 29-én Szolnokon megrendezett ejtőernyős napon. A rendezvény a 101 évvel ezelőtt vitéz Boksay Antal főhadnagy által végrehajtott első nyilvános magyar katonai ejtőernyős bemutatóugrás előtt hajtott fejet és számos katonai és civil program kísérte.

55596928_2026201510822504_2640961822508711936_o.jpgHagyományőrzőink az Ejtőernyős Emlékfalnál

Baráti Körünk vezetője, Varga Zsolt egykori felderítő őrmester alábbi beszédével nyitotta meg a rendezvényt:

Tisztelt Tábornok úr, Főtiszt, Tiszt urak, Kedves Vendégek!

A mi időnkben nem volt hagyományőrzés, nem voltak hagyományőrzők. Ugyan tudtunk róla, hogy voltak elődeink, ismertük viszont Hüse Károly nevét és az élő legendákat, mint például Furkó Kálmánt. Saját kiképzőink, parancsnokaink voltak azok, akik a szakmai tudáson túl belénk táplálták, hogy a „Honvéd ejtőernyős vadász az ország első katonája.” Büszkén viseltük, viseljük mai napig a zöld barettet, örömmel találkoztunk jeles alkalmakkor, de 2003-ig nem volt olyan nap, amely az ég különleges katonáit ünnepelné. Köszönet illeti azokat a Bajtársakat, akik kijárták Szenes altábornagy úrnál, hogy március 23-a a hazai ejtőernyősök napja legyen. Így ugyanazon napon ünnepelhet a szolnoki, szombathelyi, pécsi, győri, egri és megannyi egykori helyőrségben állomásozott ejtőernyős katona a jelenlegi aktív szolnoki, debreceni, pápai, kecskeméti bajtársakkal. Nem tudom hogyan ünnepelték 100 éve Boksay Antal ugrásának első évfordulóját, szerintem nem is volt tudatában a főhadnagy úr, hogy milyen súlyú volt tette. Vitéz Bertalan Árpádnak és akkor már az első század katonáinak szintén nem sok idő jutott az ünneplésre, sem a Boksay-féle ugrás, sem a kísérleti keret felállítása kapcsán, hiszen a megváltozott európai politikai és hadi helyzet új kihívások elé állította a fiatal alakulatot.

Ne feledkezzünk meg a katonák mellett a civil ejtőernyős sportolókról sem, hiszen ez a nap az övék is. Sportteljesítményük példaértékű, remélem, az újraéledő hazai Honvédelmi Szövetség ismét megteremti lehetőségét, hogy fiatalok nagyobb számban váljanak felhőszagúvá, és az új nemzedék méltóképpen folytathassa elődei sikereit, illetve a katonai ejtőernyős alakulatok is megfelelően előképzett katonákhoz juthatnak.

Megtisztelő számomra, hogy a hazai ejtőernyőzés szentélyében, Szolnokon mondhattam el gondolataimat, melyet ajánlok elsősorban minden egykori ejtőernyős sorkatonának, akiket ma és itt képviselek.

Köszönöm a lehetőséget és a bizalmat!

A beszédet követően a megemlékező veteránok átvonultak az Ejtőernyős Emlékfalhoz, ahogy a házigazda alakulat és hagyományőrzőink közös díszőrsége fogadta a megemlékezés koszorúit különféle katonai alakulatoktól, civil- és veterán szervezetektől, valamint magánszemélyektől. A megemlékezést az Emlékfalon felsorolt ejtőernyős hősi halottak neveinek felolvasása, majd a Magyar Takarodó zárta, melyet a tisztelgésre lendülő kezek és az emlékezés könnyei tettek feledhetetlenné.

55632831_2026202134155775_7566826588424110080_o.jpgA koszorúkkal ékes Ejtőernyős Emlékfal

A megemlékezést követően a látogatók a szolnoki helikopterbázis „kettes zónájában” megtartott ejtőernyős ugrásokat tekintették meg, melyeket nehezített a szeles időjárás is. Szerencsére a tapasztalt magyar ejtőernyősök a nehezített körülmények között is számot adtak tudásukról, így rendkívüli esemény nélkül, szerencsésen zajlott le a bemutató. Az ugrásokat statikus kiállítások egészítették ki, melyeken az érdeklődők a házigazda alakulat felszerelései mellett Baráti Körünk hagyományőrző gyűjteményét megtekintve kaptak képet a múlt és a jelen katonai ejtőernyős felszereléseiről, egyenruháiról, fegyverzetéről. Sok régi és új ismerőssel találkoztunk, akik megbizonyosodhattak róla, hogy a számunkra átadott gyűjteményi darabok jó helyre kerültek, valóban gyarapítják gyűjteményünk összképét.

55853689_2026200994155889_4249570599782842368_o.jpgStatikus kiállítás

A nap első felét Baráti Körünk egy ízletes ebéddel zárta, melyre a szervezők hívták meg hagyományőrzőinket, és amelyet ezúton is köszönünk. Ebéd után kezdődött meg a felkészülés az esti Ejtőernyős Bál, melynek során Baráti Körünk hagyományőrzői díszsorfallal köszöntötték az érkező vendégeket. Az 1938-tól 1998-ig terjedő időutazás sok egykori és jelenleg aktív ejtőernyős tetszését nyerte el, sikeresen emelte a rendezvény fényét. A vendégek fogadását követően hagyományőrzőink formaruhát öltöttek és csatlakoztak a báli sokasághoz, kötetlenül beszélgetve barátainkkal, tábornokokkal, főtisztekkel, tisztekkel és természetesen veterán ejtőernyősökkel is akik mind ünnepelni gyűltek össze. Nagy örömünkre sikerült egy kívánságot is teljesítenünk, hiszen Zsadony Ferenc barátunk részére átadhattunk egy ejtőernyő belsőzsákot, gyűjteménye gazdagítására. Az ajándék a legjobb kezekbe került, mi pedig más bölcsességek mellett azt is megtudhattuk, hogy „mindenki kopasz, akinek nincsen haja!”

55810931_392612841471471_6482174014188945408_n.jpgZsadony Ferenc az ajándékba kapott RS-4/4A ejtőernyő belsőzsákkal

A remek hangulatú estét megkoronázta az ejtőernyősök tortájának felszelése, amit egy régi ismerősünk, mint legfiatalabb ejtőernyős tiszt végzett el. A torta mellett vacsorával is megvendégeltek minket a házigazdák, így a lelki feltöltődés mellett a hasunk is megtelt, ami nem utolsó szempont a teljes boldogsághoz. Az egész napos élménysorozatot hajnali kettőkor zártuk le, amikor átvonultunk a Béketámogató Kiképzőközpontban kijelölt körleteink elfoglalására, tudva, hogy reggeltől új feladatok várnak minket nem csak a katonai hagyományőrzésben, de a munkahelyen és a család körében is. Éppen ezért tartozunk hálával nem csak a rendezvény szervezőinek, de legfőképp Csajbók József főhadnagy úrnak, de az otthon maradt családtagoknak is, akik áldásukat adták arra, hogy a péntek estét egy másik, különleges család tagjaival közösen tölthessük.

55680174_2142985915814898_4674118556395241472_n.jpgKorszakokon át

Fényképek: Baráti Kör archív

Szólj hozzá!
2019. március 26. 21:47 - SFBlogger

Beszámoló: Hadik András Éjszakai Emléktúra 2019

 Kedves Barátaink!

Baráti Körünk három tagja az idei teljesítménytúra-sorozat nyitányaként vett részt 2019. március 22-én Budapesten az Attila Unokái Sportegyesület szervezésében megrendezett Hadik András Éjszakai Emléktúra 20 kilométeres távján. Alább következik képes beszámolónk.

20190322_174808.jpgRésztvevő állományunk indulás előtti csoportképe

Hagyományőrzőink túra-őrülete nem ismeretlen rendszeres olvasóink előtt, hiszen évek óta rendszeres és visszatérő indulók vagyunk a Szent László Meneten és a Bocskai Portyán is, melyeket a Magyar Honvédség alakulatai szerveznek hagyományőrző és kapcsolatépítő szándékkal. Baráti Körünk hagyományőrzői egyenruhában, felszereléssel és amennyiben erre lehetőséget kapunk hatástalanított fegyverekkel, nem ritkán húsz kilónyi felszereléssel teljesítik a kijelölt menettávokat, ami amellett, hogy összekovácsolja az állományt és a katonák és civilek számára is láthatóvá teszi a Baráti Körünket, valódi teljesítményt is jelent. Ez a teljesítmény iránti vágy vezérelte három hagyományőrzőnket, amikor jelentkeztek a Hadik András Éjszakai Emléktúra elérhető leghosszabb, 20 kilométeres távjára.

 20190322_182012.jpgAz első ellenőrző pontnál

A magyar hadtörténelmet ismerők számára meglepőnek tűnhet a zöld barettes felderítő hagyományőrzők megjelenése egy XVIII. századi legendás hírű magyar huszártábornok emlékére rendezett teljesítménytúrán, ám igazság szerint ennek oka nagyon egyszerű: A Magyar Honvédség 42. „Baranya” Felderítő Zászlóaljának mélységi felderítő százada 1994-től viselte gróf Hadik András nevét. Magára a túrára is az alakulat egyik egykori tagja, hagyományőrző bajtársunk hívta fel a figyelmünket. Így szándékunk szerint egyszerre tisztelegtünk a Berlint megsarcoló, a katonai Mária Terézia-rend nagykeresztjével kitüntetett huszártábornok emléke és a róla elnevezett mélységi felderítő században egykor szolgált katonák előtt. A távon éppen ezért veterán bajtársunk végig magával vitte az alakulat jelvényével díszített zászlót is.

20190322_191619.jpgKitérő Hadik András lovasszobrához

A Budapesten belül végrehajtott túra számunkra legalább akkora újdonságot jelentett, mint a hátizsákos, egyenruhás hagyományőrzők megjelenése a szervezőknek, hiszen eddig zömmel erdőn-mezőn hajtottunk végre meneteket, ami teljesen más hangulatot kölcsönöz a túrának, mint egy pezsgő világvárosban péntek este menetelni. A rajt és a cél egyaránt az ELTE TTK Pázmány Péter sétányon található campusa volt, az ellenőrző pontok pedig sorrendben így alakultak:

ELTE TTK Szabadság Szobor – Szent Gellért püspök szobra – Dísz téri Honvédszobor – Zenélő Kút (Margitsziget) – Széchenyi István szobra – „Bálna” – ELTE TTK

20190322_222321.jpgBaráti Körünk ajándéka a szervezők részére

Hagyományőrzőink (magától értetődő módon) a kijelölt pontok érintése mellett rövid kitérőt tettek Hadik András lovasszobrához is, ahol egy kedves turista halált megvető bátorságának köszönhetően csoportkép is készült. Az útvonal egészéről elmondható, hogy az emberek egyöntetűen érdeklődéssel, pozitívan fogadták a megjelenésünket. Hagyományőrzőink éppen ezért jó hangulatban, viccelődve, beszélgetve teljesítették a távot, a városi pezsgés miatt szinte repültek a kilométerek. Természetesen egy ilyen túrának is megvannak a maga kihívásai, a 349 méteres szintemelkedés mellett az aszfalton, betonon, macskakövön megtett táv is komoly kihívás elé állította az „összkomfortosnak” nem mondható 1965M ejtőernyős bakancsokba bújtatott lábakat, ám a nehézségeken a szervezők által biztosított frissítők és egymás társasága is gyorsan átlendítette hagyományőrzőinket. Így fél órával szintidő előtt értük el a célt, amit jó eredménynek tekintettünk attól eltekintve, hogy utolsóként vágtunk neki a túrának és utolsóként is értünk a végére. A célban a szervezőkkel hosszasan beszélgettünk zsíros kenyeret majszolva és forró teát kortyolva arról, miért, hogyan, mióta űzzük ezt a nem szokványos hobbit. Érdeklődő kérdéseikből érezhettük, szívesen látnak minket a jövőben is a Magyar Hősök Túrasorozat teljesítménytúráin.

20190322_222244.jpgA sikeres teljesítést bizonyító oklevelek és emlékjelvények átvétele után

Miért is fontos ez? A 2016 óta különféle tematikus, hadtörténeti indíttatású, de mindig politikamentes teljesítménytúrákon összegyűlt tapasztalatunk szerint azért, mert azok előtt a magyar katonahősök előtt, akik vérrel és verítékkel írták be magukat történelmünk lapjaira, vér és veríték, egyszerűen mondva teljesítmény által tiszteleghetünk a legméltóbban. Így Baráti Körünk részvétele a Hadik András Éjszakai Emléktúrán főhajtás volt Hadik András életútja és a nevét viselő mélységi felderítőszázad katonái előtt is. Vivát Hadik!

20190323_105429.jpgAz emlékjelvény a Baráti Kör hagyományőrző formaruháján, egy "Hadikos" veteránnál

Szólj hozzá!
2019. március 16. 21:05 - SFBlogger

BESZÁMOLÓ - Fegyverkiállítás Zsámbékon

Kedves Barátaink!

Idén harmadik alkalommal került megrendezésre Zsámbékon a Kézifegyver Kiállítás és Hadikulturális Találkozó, melyen Baráti Körünk második éve vesz részt a szervezők felkérésére 2019. március 9-10 között.

Mivel a rendezvény alaptematikája szerint elsődlegesen fegyverbemutató, így mi is igyekeztünk a lehető legteljesebb formában bemutatni a magyar ejtőernyősök, felderítők által használt és gyűjteményünkben is megtalálható kézifegyvereket, különféle kézigránátokat, hidegfegyvereket, természetesen mindet a törvényi előírások és a biztonsági rendszabályok betartása mellett, azaz hatástalanítva, elkerített, felügyelt területen kiállítva a nem csak érdekes, de ritka eszközöket is.

20190309_141653.jpgBaráti Körünk statikus kiállítása

Mindemellett fontosnak tartottuk a „fegyversimogató” jelleg mellett az ismeretterjesztést is, így Baráti Körünk hagyományőrzői több korszak egyenruháját magukra öltve mutatták be a fegyverzet változása mellett a felszerelés és egyenruházat evolúcióját is. Ezt a képességünket olyan nagy sikerrel kamatoztattuk, hogy a rendezvény mindkét napján sor került egy ejtőernyős egyenruházati bemutatóra is, melynek során szakértő egyenruha-gyűjtő hagyományőrző bajtárs tolmácsolásában elevenedtek meg a magyar ejtőernyős és felderítő egyenruhák 1939 és 1999 között.

53473693_2642725239077573_3748866520755732480_o.jpgKorszakokon át

A fegyverkiállításon nagy örömmel láttuk a többi hagyományőrző csapat kiállítását, melyeken szintén látszott, az elmúlt év mindenki számára fejlődéssel, gyűjteménye bővítésével telt. A közös munka során a szombati nap dinamikus hadijátékát is egy bajtársunk narrációja színesítette szervezői felkérésre és a közönség örömére.

Nagy sikert arattak hatástalanított ejtőernyőink is, melyekkel egy egész sörasztalt töltöttünk meg, így a látogatók felpróbálhatták az ejtőernyős katonák talán legfontosabb felszerelési tárgyát és "járművét", így képet alkotva az ugráshoz felszerelt katonák megpróbáltatásairól. Ugyanekkor nagy örömmel mutattuk be az AMD-65 gépkarabély különböző variánsai köré felépített kiállításunkat, ahol az ikonikus magyar fegyver négy variánsa került bemutatásra.

53552265_2642715732411857_1085270688748535808_o.jpgAMD-65 variánsok

A rendezvény mindkét napján szakadatlan érdeklődés fogadta a kitelepült csapatokat, így elmondható, hogy a rendezvény immár kinőtte a művelődési ház kereteit és meghaladta a tavalyi várakozásokat is. Nagy öröm volt ismét együtt dolgozni más felkészült katonai hagyományőrzőkkel és olyan veterán katonákkal, akik saját tapasztalataik és relikviáik bemutatásával járultak hozzá a közös sikerhez.

53545842_2642723799077717_5224860791127146496_o.jpgCsoportkép a résztvevő hagyományőrzőkkel

A rendezvény mindemellett személyes téren is fontos pillanat volt Baráti Körünk életében, hiszen március 1-e óta immár tagságunk harmada szolgál különböző beosztásokban tartalékos, szerződéses, vagy éppen honvédelmi alkalmazotti jogállásban a Magyar Honvédség különböző alakulatainál és háttérintézményeiben. Ennek megünneplésére tartottunk szombaton egy „felszerelőbulit”, amihez a kiváló ételeket a Gabriele Étterem, Pizzéria és Fagylaltozó, a remek italokat a Gabi Presszó, az ilyen esték után pedig nélkülözhetetlen pihenést és komfortot a Zsámbéki Vendégház biztosította, ahol tudomásunk szerint senki sem Gabi, Gábor, vagy Gabriella… Köszönjük nekik, hogy felejthetetlenné tették az estét!

Összegezve elmondható, hogy Baráti Körünk első 2019-es nyilvános szereplése kiváló hangulatban, bajtársak körében és ami a legfontosabb hasznosak telt, hiszen a magunk lehetőségeivel hozzájárulhattunk egy harmadik éve fejlődő, épülő rendezvény sikeréhez. Várjuk a folytatást!

Fényképek:
- Baráti Kör Archív
- Hibácskó Ferenc

Szólj hozzá!
2019. március 04. 11:37 - SFBlogger

Katonák, Veteránok, Hagyományőrzők

Avagy ne legyünk többek, sem kevesebbek, mint amik vagyunk!

Kedves Barátaink!

A hagyományőrző „szezon” indulása előtt Baráti Körünk vezetője, Varga Zsolt felderítő őrmester elgondolkodó és elgondolkodtató írását tesszük közzé arról, milyen érzés is egy veterán mélységi felderítő katona számára, ha belecseppen a katonai hagyományőrzés sok dologban ismerős, mégis teljesen eltérő világába. A cikket mindenkinek jó szívvel ajánljuk!

Közeledik – mit közeledik, nyakunkon van, hiszen egy héten belül már Zsámbékon mutatjuk meg tudásunk egy szegmensét – a rendezvény-szezon. Mi mással is üthetné el cseppnyi ráérő idejét egy hagyományőrző, veterán, mint megpróbálja fejben összerakni ki is ő valójában, mi a tevékenységének a célja.

10425102_796145523743779_7962608918599439298_n_1.jpgVarga Zsolt felderítő őrmester egy hadijáték során

Amikor csatlakoztam az alakuló Baráti Körhöz, úgy gondoltam én, mint veterán hiteles vagyok, nekem nem kell semmit tanulnom, hiszen ott voltam. Aztán következett a felismerés, ha úgy tetszik a „pofára esés”: Nem hogy vajmi keveset, szinte semmit sem tudtam az elődeimről, felszerelésükről, egyáltalán a létezésükről.  Aztán ott vannak az utánam érkezettek, akiknek a történetét szintén nem ismertem, hiszen nem éltem át. Nekem a horvát mellény, az USA kulacs teljesen új információ volt. Talán most jön a legmeglepőbb őszinte vallomás, de ezek mellett a saját magam által megélt korszakból is kopott tudás. Mert az idő vasfoga megrágta, mert volt, amit nem kellett használnom.

Szerencsémre a Baráti Kör tagjai között vannak lelkes fiatalok, akik életkoruknál, vagy más tényezők miatt nem lehettek katonák, de (és ez egy nagy DE) érdeklődési körük a mélységi felderítők titokzatos világa felé fordult. Az ő kutatási, utána járási, olvasási eredményeinek köszönhetően az emlékeim felelevenedtek, látóterem a témában bővült. Cserébe veterán bajtársaimmal igyekeztünk számukra a gyakorlati elemeket bemutatni. Hogyan néz ki egy csoportbázis, REFI, és más érdekesség.

21367039_1568314449885684_792730403578396619_o.jpgEjtőernyő belobbantása földön egyike a sok érdekességnek amit veteránok taníthatnak a fiataloknak.

Ez az a szimbiózis mely immár 5 éve sikeresen működteti Baráti Körünket! A veterán adja a tudását, a „kívülről érkezett” pedig a lexikális tudás megszerzésével teszi egésszé a képességet, hogy 100 év történelmét hitelesen tudjuk bemutatni. Nem hiszem, hogy lenne olyan „pusztán” veterán, beleértve a legmagasabb szintű parancsnokokat is aki ezt egymaga képes lenne rendszerbe foglalni, csupán a saját tudására hagyatkozva.

Kapcsolatom a mai aktív katonákkal kissé bonyolultan indult, de mára sikerült egy működő rendszert kiépítenem ebben is. Kezdetekben vala, mint kopasz bakához, kezdő hagyományőrzőhöz illik – még a vasutasnak is, meg bárkinek, akinek tányérsapkája van – mindenkinek szalutáltam. Azt láttam, hogy a „hivatásosok” nem nagyon tudták hova tenni a dolgot, hiszen bár egyenruha volt rajtam, de már rendszerből kivont, tehát aki benne van az is. Hol kaptam tiszteletet viszonzásul, hol nem. Következett a „hát mit kalimpálok, mégis csak egy civil vagyok” „dackorszaka” de többször előfordult, hogy önkéntelenül is felrándult a kezem, meg néha egy-egy szempárból kicsillant, hogy el is várja. Mára kikristályosodott a megoldás: Miután mégsem „kétpálcásként” jutottam a saját rendfokozatomhoz, ezért felfelé tisztelgek, aztán vagy jön válasz, vagy nem. Lefelé viszont ha megkapom, viszonzom a tiszteletadást. Hozzá kell tennem hogy azon alakulatok aktív katonáival akiknek a hagyományait őrizzük, mindig kölcsönös a tiszteletadás.

45403671_716831905348418_5354795530494935040_n.jpgKözös díszőrség az MH 2. Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár katonájával a névadó sírjánál

Itt említeném meg, hogy minket is rendszeresen gondol a látogató aktív katonának. Nem csak jogi, de erkölcsi kötelességünk a helyesbítés, még akkor is ha ez nem mindig megy át és sokszor halljuk tiltakozásunk ellenére is, hogy: „Szóval nem mondhatjátok meg hogy a szolnoki különlegesektől vagytok”.

Veteránként úgy éreztem, érzem, hogy felelősségem a Baráti Kör és a veteránok közötti jó kapcsolat ápolása. Mindig jóleső érzés mikor rendezvényen megkeresnek minket, sztoriznak, át adnak, olyan információt mely gazdagítja ismereteinket. Külön megtisztelő számunkra, amikor egykori mélységis adományozza számunkra egykori ruházatát, felszerelését, ezzel gazdagítja az általunk bemutatott tárgyak körét. Külön értéke van, hiszen a tárgy mögött ott egy történet, emlék, ember, melyet ugyanúgy igyekszünk megismertetni a látogatókkal. Jó érzés mikor az egyik veterántól ejtőernyő tokot kapunk, a másiktól kupolát és a kettőből újra egyet „varázsolva” azt be tudjuk mutatni a látogatónak. Emlékszem Szolnokon, egy városi rendezvényen állítottunk ki, mikor is egy helyi veterán barátunkkal beszélgetve ő elmondta, hogy szerinte minden helyőrségben ahol rendezvényen megjelenünk, a helyi veterán ejtőernyős katonáknak illenék vendégül látniuk minket, hiszen tevékenységünkkel az ő múltjukat nem hagyjuk feledésbe merülni. Ezen gondolatainak nyomatékot adva átadott számunkra ebéd és italjegyet, melyet a tiszti klubban fogyaszthattunk le.

29662934_10155860505776329_969605045185851640_o.jpgVarga Zsolt felderítő őrmester Keresztúri László ny. ezredes úrral az Ejtőernyős Bálon

Örömmel tölt el mikor saját szervezésű rendezvényeinkre nagy számban érkeznek veteránok, különféle alakulatok egykori mélységi, vagy éppen csapat felderítői. Tavaly Wislában az ejtőernyős pikniken kb. 700 veterán jelent meg, a szervezők keseregtek, hogy ilyen kevesen még nem voltak. Jómagam – és szerintem a Baráti Kör és társszervezői is – boldog leszek, ha a következő Felderítők Napján nagyot lépünk a 700-as szám irányába. Úgy érzem felismertem a követelményt, a Csapat pedig meg fogja valósítani, hogy a kilátogatók interaktív programokban vehessenek részt.

Az első intelem, amit kaptam így szólt: „Vigyázz örmi! Hagyományőrzőnek hagyományőrző a farkasa!” Nem értettem és szerintem ma sem értem. Én nem értek más korszakok, más fegyvernemek történelméhez, nem „gagyizok le” senkit, viszonzásként sem várok el mást. Ugyanakkor kedvelem a többi hagyományőrző csoportot, bár szakmailag nem tudok hozzá szólni, de általában lenyűgöz a munkájuk. Vannak igazán jó barátok, akikkel szívesen dolgozunk együtt, és ha kell, segítjük egymást. Szerintem ez az egészséges.

29176700_838006556400449_6040305502443798528_o.jpgAdományozás a varsói szerződés katonai hagyományőrző baráti kör részére

Végezetül illenék valamiféle hitvallást tennem, bár véleményem szerint az egész írásom valami ilyesmi indíttatásból született.

Egy barátom régebben azt mondta „Zsóti te azért öltöztél be újra és azért csinálod ezt a hagyományőrzősdit, mert az életed egy olyan szakaszára emlékeztet melyben jól érezted magad és újra meg akarod élni ezt a korszakodat!” Minek tagadjam? Igen, jól esik az elismerő pillantás a kiállításokon, bemutatókon, vagy akár előadáson. Jól esett mikor egy önvédelmi bemutatót követően ezt hallom a közönség soraiból „Most sem volt piskóta, 20 éve milyen kemény lehetett!” vagy: „Ha ilyen katonáink vannak nincs mitől félnünk!” Igenis jól esik, mikor a Magyar Honvédség, az a szerv ismeri el munkánkat, aki talán legtöbbet profitál belőle, hiszen tevékenységünk a pályára irányítást is elősegíti. Emellett bár egyes aktív katonák és alakulatok is korrekt kapcsolatot ápolnak velünk, ugyanígy említhetek más civil szervezetet, akikkel együtt dolgozunk. Mégis a tavalyi jubileumi évben letett munkánk – díszelgések, kiállítások, konferenciaszervezés – néhány elismerő kézfogásra volt csak elegendő, a hivatalos elismerés még várat magára.

Nem is ezért csinálom/csináljuk! Számunkra igazán elismerés a látogató csillogó szeme, a veteránok elismerése, támogatása, a ma aktív katonák érdeklődő befogadása mindarról, amit mi adni tudunk. Ez hajt minket előre, ezért csináljuk. És azért amit én Szombathelyen, Bajtársam Pécsett megtanultunk:

Mert nincs más, nem küldenek utánunk senkit, aki majd megcsinálja.

Varga Zsolt felderítő őrmester

 

1 komment
2019. február 09. 21:55 - SFBlogger

Szolnokról a délszláv háborúba – Interjú Dér Zsolttal III. rész

Kedves Barátaink!

Hosszas egyeztetés és szervezés után került sor az alábbi interjúra, melyben Dér Zsolttal, a szolnoki MN 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóalj (fedőszáma: MN3100) egykori katonájával, a horvátországi és boszniai harcok veteránjával beszélget Kiss Dávid bajtársunk a sorkatonai tapasztalatokról, a háborús emlékekről és legfőképpen arról, mennyit számított a magyarországi mélységi felderítő kiképzés éles, háborús körülmények között. Az interjúban szereplő idegen kifejezéseket, személyneveket a jobb érthetőség érdekében zárójeles magyarázó jegyzetek egészítik ki. Harmadik, befejező rész. (Az első rész ITT a második rész ITT olvasható).

1390656_590756350973382_2095850525_n.jpgDér Zsolt Szentlászlón, egy Mossberg sörétes puskával

F. B.: Hogyan kell elképzelni a harcok lefolyását?

D. Zs.: A tűzszünet például mindig úgy nézett ki, hogy a mi részünkre kötelező volt, a másik oldalnak fakultatív. Ezért gyakran csináltunk olyat, hogy mi magunk imitáltunk nagyobb ellenséges támadást, például kumulatív gránát felhasználásával. Tábori telefonon háromszor-négyszer is beszóltunk, hogy támadnak minket, tűz alatt vagyunk, hadd lőjünk vissza. Erre az volt a válasz, hogy csak ha nagyobb tüzérségi támadás, vagy aknavetőtűz alatt állunk, akkor lőhetünk. Ilyenkor azt csináltuk, hogy a háztető fölött átdobtuk a gránátot, de már közben telefonáltunk, hogy aknáznak minket. A háttérben közben hallatszott a gránátunk robbanása, így megkaptuk az engedélyt, hogy lőhetünk. Ilyenkor mindenki rohant fel a háztetőkre, az állásokba, elfoglalta a kijelölt helyét és mint a falusi búcsúban, elkezdtük veretni a szerbeket, amíg tartott a lőszerünk. Utána mindenki lejött a pincébe, vagy a bunkerekbe és megvártuk, míg a szerb tüzérség kitombolja magát, mert ők azért sokkal jobban álltak a tűzerő terén és a tűzszünetet is kötetlenebb formába kezelték.

Olyan is volt, hogy kiment egy felderítő csoport és minden tagja meghalt a saját aknamezőnkön. Közben a mi csoportunk ott ült hulla részegen (mert, hogy szabad esténk volt), amikor Honda a felderítők parancsnoka szólt, hogy ki kellene mennünk, megcsinálni a felrobbant csoport feladatát. Aztán meglátva minket, inkább úgy döntöttek, hogy ezt most mégsem jó ötlet, de kiadták, hogy maradjunk készenlétben. Mi meg ott ültünk töltött Ak-kal teljesen elázva, hogy oké, akkor várunk. Volt, aki beszélni sem tudott, mi öltöztettük be, annyira részegek voltunk. Emiatt az egészet elhalasztották, de cserébe kaptunk egy olyan akciót, hogy megbosszulhassuk a saját aknamezőnkön felrobbant saját társainkat, amikor több napos tervezés után felderíthettünk ellenséges bunkereket, majd utána három tűzcsoporttal kimentünk és mindhárom bunkert felszámoltuk. Vállról indítható rakétákkal, 90 mm-es rakétákkal, mesterlövész-biztosítással, mindennel. Volt aknavető-fedezetünk, amit Tomo, a kőműves intézett, aki egy függőónnal irányzott. Nagyon jól csinálta, 50 méteres körben talált, ügyes volt. Mi, akik kimentünk, és végrehajtottuk a feladatot, visszafelé jövet szembesültünk azzal, hogy a szlovén mesterlövészünk, aki elvileg minket fedezett volna, a fa alatt ücsörög és békésen dohányzik. Kiderült, hogy még az elején leesett a fáról és mivel nem volt, aki segítsen neki visszamászni, így nem kísérletezett, inkább leült és megvárt minket. Mi meg mesterlövész-fedezet tudatában mentünk neki a bunkereknek. Az egyik csoport hamarabb ért vissza mint mi, egy igazi kincsesbányát hagyva maga után, amit mi össze is szedtünk. Tárak, gránát, kulacs, ami nem volt rögzítve, vagy lezárt zsebben, azt elszórták.  Mivel négyen voltunk egy-egy rajtaütő csoportban, így az elszakadást, lövészpárokban, egymást biztosítva hajtottuk végre, ahogy Szolnokon is oktatták a rajtaütések után. Kettő hátrafelé mozgott, kettő fedezte őket. Valamint ez volt a töltés alatti koncepció is, hiszen egy fő tartotta a 90 mm-es vetőcsövet a vállán, egy töltött, kettő lőtt.  Persze ők sem nagyon dugták ki a fejüket, hogy mi van a bunkerekkel. Már javában mentünk visszafelé, amikor a szerbek magukhoz tértek és megszórták azt a helyet, ahol nekünk lennünk kellett volna az ő elképzeléseik szerint. Szerencsére, csak kézifegyverekből. Volt velünk olyan magyar srác, aki a 2éme REP-től (2e Régiment étranger de parachutistes, a Francia Idegenlégió 2. ejtőernyős ezrede K. D.) jött és úgy rágózott visszafelé, hogy a feje majdnem leesett. Ez volt élete első akciója. Hiába volt meg a légiós kiképzése, hiába volt két éve ejtőernyős, sosem volt még éles bevetésen. Olyan eufória volt rajta, hogy ott ölelgetett mindenkit vigyorogva. Örült, mint majom a farkának. Mi meg ittuk a pálinkát, amit a lövészárokban lévőktől kaptunk, amíg értünk nem jött egy traktor, amivel bementünk. A cuccainkat ledobáltuk, azt valaki összeszedte és bevitte a házba, mi meg beültünk a kocsmába kifestve, büdösen, mocskosan és halálra ittuk magunkat. Így nézett ki szinte az összes rajtaütés. Mindegyik valamire adott válasz volt a részünkről.

a_harom_bunker_megsemmisitese_elott.jpgA bunkerek felszámolására induló csapat magyar tagjai Boszniában

Ilyen volt az is, amikor a holland parancsnokunk, aki a légiót is megjárta kitalálta, hogy nyolcad-tizedmagával megtámadja a szemközti oldali falut, amit évek óta nem tudtak elfoglalni nagy erőkkel sem. Ő azt gondolta, hogy most kimegyünk, mert az a hír járja, hogy a „Fehér Sasoktól” erősítés jött. Kivittünk egy félőrült cseh mesterlövészt, egy magyar srácot, aki az MG-42-esnek (II. világháborús 7. 92 mm-es német „villámgéppuska” K. D.) volt a nagymestere, kint voltam én, még egy mélységi felderítő, tehát összesen abból a csapatból hárman voltunk magyar mélységi felderítők. Ott volt a Mecsekalja Skins énekese (Endrédi Péter K. D.), aki később meghalt itthon. Ezzel a csapattal megtámadtuk a szerb állásokat. Csak az volt a baj, hogy a parancsnokunk elfelejtett szólni a saját állások felé, hogy mi kimegyünk és megtámadjuk a falut. Aztán mivel ez az akció a senki földjén ment, a szerbek tudták, hogy mi kik vagyunk, lőttek is felénk, mi meg feléjük. Viszont a mieink csak azt látták, hogy előttük mozognak valakik, a szerbek irányából meg jönnek feléjük a lövedékek. Ezért azt hitték, hogy mi, akik a senki földjén vagyunk, lövünk a horvát állásokra, feléjük. Tehát a szemükben, mi egy szerb csapat voltunk, akik éppen támadták őket. A holland parancsnokunk ugyan visszament egyeztetni, de valahogy beült sörözni és elfelejtett beszólni a parancsnokságnak. Aztán amikor két emberünk hátra ment lőszerért, azt látták, hogy a mieink traktorral nagyban vontatják a négy csövű PAM-ot, meg állítják fel az aknavetőket. Kérdezték is, hogy mi történik, erre a többiek mondták, hogy ott jönnek a csetnikek, a senki földjén keresztül. Erre a srácok mondták, hogy kizárt, mert mi, a 19-es felderítő és diverziós csoport vagyunk a senki földjén és mi lövünk a szerbekre, azok meg vissza ránk, mert támadjuk a falut. Erre a többiek megkérdezték a srácainkat, hogy miért támadtuk meg a falut egy csoporttal? Az volt a válasz, hogy parancsot kaptunk rá. Jött a kérdés, hogy kitől? Így derült ki, hogy a parancsnokunk, aki mindent kitalált „elfelejtett” szólni a parancsnokságnak arról, hogy mit tervez. Minden esetre a srácok szereztek lőszert, kihozták nekünk, mi meg addig verettük a falut, amíg volt mivel. Közben a faluból meg minket verettek AK-val, géppuskával, vállról indítható rakétákkal, kézifegyverekkel. Aztán amikor elfogyott a lőszerünk, akkor összepakoltunk és eljöttünk. Ennyi volt a falu ostroma. Mi konstatáltuk, hogy a falut tíz emberrel nem tudtuk elfoglalni, a szerbek meg konstatálták, hogy ott volt egy csapat, aki megtámadta őket, és, hogy sikeresen visszaverték őket. Ilyen akciókkal teltek a háborús hétköznapok.

az_ellenseges_falu_ostroma_elott.jpgA falu ostromára induló csoport egy része a támadás előtt

F. B.: Az akciók, amiket most felidéztél már Szentlászló után zajlottak nem? Hogyan alakult ez az időszak számodra?

D. Zs.: Igen, ez már mind Szentlászló után történt. Egyszer még megpróbáltam visszamenni Szentlászlóra, de az már lehetetlen volt, ezt telefonon mondták is az ott lévők. Indult is felmentési kísérlet, de nem sikerült, mert rosszul szervezett volt, elégtelen erőkkel, egyszóval borítékolható volt a kudarc. Ezt követően én már Horvátországba nem is akartam visszamenni, ezért Mihalik ezredes révén lejutottam Boszniába, Bosanska Posavinába, ahol a 106-os brigádba tettek be, itt szolgált akkor Alex is. A 106-os brigád felderítő és diverziós egységébe kerültem, ami egy nagyon érdekes csapat volt. Zömmel falusi parasztgyerekek, akiktől megkérdezték mik szeretnének lenni, azt mondták felderítő diverzánsok, ezzel kész. Mivel ehhez ugye bizonyos feladatok társulnak, megkapták a hozzá való eszközöket is, volt hangtompítós fegyver (Pleter 91), volt 308-as Steyr Sport precíziós puska Swarovski optikával, jugoszláv mesterlövész puska, robbanóanyag többféle, géppuskák, de gyakorlatilag azt kell mondanom, hogy az AK-kon kívül nagyon máshoz nem értett ez a csapat se, meg hát az is igaz, hogy egy felderítő egységnek nem nagyon kell cipelnie magával géppuskát meg ilyen nehéz jószágokat, mert a frontszakaszon szolgálatot teljesítőknek kellett volna a tűzfedezetet biztosítani lebukás esetén történő visszavonuláskor. Hála Istennek, erre soha se került sor. A nagyobb baj az volt, hogy a robbanóanyagokhoz sem értettek (nem is érdekelte őket), pedig felderítő és diverzáns csapat voltunk. Ennek a csapatnak volt egy Nintendoja. Egy falusi családi házban voltunk elszállásolva, én meg életemben először láttam Nintendo videójátékot. Természetesen mindig foglalt volt, csak két esetben tudtam hozzáférni. Az egyik az volt, ha tüzérségi támadás érte a falut vagy a környéket, mert olyankor megszólaltak a szirénák, mindenki lement a pincébe. Na ilyenkor én rá tudtam telepedni a játékra és játszhattam kedvemre. A másik lehetőség az volt, amikor bevittem valami új kreálmányomat, hogy megmutassam a többieknek. Ettől általában mindenkinek cigizni, pálinkázni, bármi mást csinálni támadt kedve, én meg olyan voltam, mint a meg nem értett gyerek. Ott álltam a frissen összeszerelt kütyüimmel, miközben ők elmenekültek kifelé. Úgyhogy bánatomban leültem és nintendóztam egy darabig. A Super Mario volt a kedvencem, azt nagyon szerettem.

bevetes_utan_a_kocsmaban.jpg„Beültünk a kocsmába kifestve, büdösen, mocskosan és halálra ittuk magunkat”

Ebből a házból indultunk el felderíteni, de ha lehet ilyet mondani, ezek a felderítések is inkább bóklászások voltak, mert nem voltak konkrét tervek, csak annyi, hogy „itt ez a szakasz, nézzétek meg, mi újság van”. Mi meg kimentünk, körbe néztünk, visszajöttünk, aztán szóban elmondtuk mit tapasztaltunk úgy nagy vonalakban. Nem volt meg az, hogy kifeküdjünk, vagy megfigyeljünk bármit is. Az egészben az volt a vicc, hogy tisztán látszott a nyomokból, merre mentek a szerbek. Ugyanígy láttad az aknamezőt is, mert az ellenség felőli oldalon, neked háttal le volt verve a tábla, hogy aknásított a terület. A feliratot nyilván nem láthattad, de tudtad mi az és, hogy előtted aknamező van. Ennek ellenére az egyik veszteségünket járőr során pont taposóaknák okozták. A másik esetben észrevettek minket, golyózáporba kerültünk és az egyik srác megsebesült. Az nagyon jó volt, mert nagyon jó cuccai voltak, amiket mire visszajött mi szétraboltunk. Aki aknára futott az Alex volt, ő még a szentlászlói harcokban elvesztette a jobb szemét, ezért nem vette észre a saját döntőpálcás harckocsiaknánkat, amire rá is adta a gyújtást. Ez azért öt kiló robbanóanyagot jelentett és el is küldte az aknát az meg őt. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy addigra kialakult annyi rutin, hogy a térköz és távköz betartása miatt lett két sebesültünk, meg egy nagyon halottunk. Ha a háború elején használt technikákat használtuk volna, amikor mindenki egymás fenekében „hőmérőzte” egymást, akkor vagy mind ott maradunk, vagy sokkal súlyosabb veszteségekkel úsztuk volna meg a dolgot. Persze ebből is egy futásos visszavonulás lett, utána nem is bírtam tovább maradni. Átkértem magamat a 104-es brigádhoz, így kerültem a HOS-hoz (Hrvatske oružane snage – Horvát fegyveres erők, az 1944-ben német támogatással felállított horvát reguláris haderő jogutódaiként működő horvát félkatonai szervezet), ami a brigádnak volt a félkatonai alakulata. Mondjuk az is igaz, hogy a brigád is félkatonai alakulat volt…

539114_567795176602833_674545994_n.jpgIndulás a bevetésre - traktorral

Ők az Ante Pavelic-féle (Ante Pavelic; Bradina, 1889. július 14. – Madrid, 1959. december 28. a horvát usztasa mozgalom alapítója és vezetője, a második világháború során a náci Németország által fenntartott Független Horvát Állam vezére K. D.) második világháborús horvát katonai vonalat vitték, a helyi HSP (A Hrvatska Stranka Prava – Horvát Jog Párt horvát nacionalista, jobboldali – konzervatív párt volt a jogutódja a XIX. század második felének azonos nevű pártjának, melyben az ország II. világháborús vezetője, Ante Pavelic is részt vett. K. D.) volt az egység gazdája. Valamiért a fekete egyenruha volt a domináns szín, gondolom mind harckocsizók és szerelők voltak, ezért ragaszkodtak hozzá… Mi, akik ettől annyira nem voltunk elájulva, továbbra is terepmintát hordtunk. Ez egy kivételezett alakulat volt, mert míg a horvát alakulatoknál száz márka volt a havi pénz, itt háromszázat adtak havonta. Egyszer, még a híres/hírhedt Soldier of Fortune zsoldos magazin is foglalkozott velünk (még Szentlászlón), hogy zsoldosoknak vagy szabadságharcosoknak számítunk-e. Miután a napi egy doboz cigire elegendő pénz nem az a klasszikus zsold, így amellett maradtak, hogy szabadságharcosok vagyunk. A horvát diaszpóra a világ minden tájáról tolta bele a kurrensebbnél kurrensebb egzotikus cuccokat és élelmet, valamint volt két török srác is, akikről később kiderült, én is nemrég tudtam meg, hogy ők a Szürke Farkasok (Török nacionalista, szélsőjobboldali fegyveres szervezet K. D.) tagjai. Ezek a török önkéntesek külön házban éltek a többiektől, fogadták be a két magyart, miután látták, hogy a különböző akciók során, vagy a senki földjén bevállalt őrségben, amit csak HOS vállalt be, hogyan viselkedtünk. Azt mondták, hogy a két magyar bejöhet, ha nem visz be disznóhúst, nem visz be alkoholt és a ház előtt leveszi a bakancsát. Mivel nekik Zágrábon keresztül a muszlim államok, török országon keresztül mindenféle segélyeket küldött, az ő ellátásuk még jobb is volt, mint a HOS-nak. Amijük meg nekik nem volt, mint a disznóhús meg az alkohol, azt elfogyasztottuk a HOS-nál. Tehát mi extra-extra fejadagokat ettünk. Egészen addig meg is maradt ez a felosztás, amíg meg nem halt az egység parancsnoka, máig tisztázatlan körülmények között. Utána a következő parancsnokok nem tudták úgy összefogni a brigádot, így megnőtt a sebesültek száma, megnőtt az elesettek száma. Ennek az lett a vége, hogy volt egy hat fővel induló felderítő akció, ami három fővel ért véget. Abból a brigádból az egyiküknek csak a lábát temettük el, a másikat teljesen, a harmadik halottat pedig csak több évvel később találták meg, őt és az Andreas felsőtestét a robbanás átdobta a szerb oldalra. Érdekes módon ez a baleset is a saját aknamezőnkön történt, megint az volt a hiba, hogy nem volt előzetes tervezés (illetve eltértünk attól), nem kaptunk éjjellátókat pedig ígérték, rádiót sem adtak, más területen volt végrehajtva a nappali terepszemle, egy tapasztalatlan, tekintély nélküli fiatal parancsnokkal indultuk neki, volt velünk egy alkoholista-morfinista, egy önérzetes szlovén, valamint egy önérzetes bosnyák (nagykarimás nemezkalapban, bőrdzsekiben, csizmában). Szóval összejött minden, mint a filmekben.

10858418_782773811771634_3423880227001245431_n.jpg Tüzelőállásban Boszniában

Az éjszaka csöndjében mentünk le a vízelvezető csatornába, ami szintén alá volt aknázva, kész csoda, hogy nem robbantunk fel már ott. A magyar álláspont az volt, hogy ha meg akarjuk csinálni, akkor a vízelvezető árokban elmegyünk a híd alatt, a másik oldalon feljövünk, tovább megyünk, végrehajtjuk a rajtaütést és visszajövünk ugyanezen az útvonalon. Ez is lett megbeszélve, a törökök pedig fedeztek minket. Csakhogy lent a vízelvezető árokban ki tört a vita azon, hogy ki merre menjen, ki nem akar az árokban menni, mert vizes, beázik a csizmája, vizes lesz a cuccom, tocsogni fogunk, fázni fogunk, satöbbi. Erre azt mondtuk, hogy jó, menjünk fent, de ti mentek előre, a magyarok hátul lesznek. Az első ember még átjutott a hídon, a második a híd felénél járhatott, a harmadik ember ekkor ment fel a hídra és ebben a pillanatban felrobbant az egyik harckocsiakna, ami elindította a többi aknát. Így az aknamező egy része a csoport felével együtt semmisült meg. A szerbek egyből ásót-kapát-nagyharangot ragadtak és mivel tisztán látták, hogy hol vagyunk, mindennel, amijük volt lőni kezdték a területet. Elárasztották a csatorna mindkét felét tűzzel. Aki ezt a történetet túlélte az lent vár az árokban részben azért, mert a robbanások után azt sem tudta, hogy merre van arccal, részben azért, mert az volt az egyetlen pont, ahol nem repültek vízszintesen mindenféle dolgok. Amikor megszűnt az ellenséges tűz, akkor visszamentünk a törökökhöz jelenteni és hajnalban jöttek a hordágyakkal és összeszedtük a többieket. Leraktuk őket az iskolában, ami hullaházként funkcionált és elmentünk piálni. Itt a vezetői és a szakmai dilettantizmusnak a levét ittuk meg.

pleter_m91.jpg Horvát „Pleter M91” hangtompítós géppisztoly

F. B.: Mind a magyar, mind a horvát különleges erők soraiban szolgáltál. Ha össze lehetne hasonlítani őket, akkor mik, azok a különbségek és hasonlóságok, amiket kiemelnél?

D. Zs.: Ilyenről, hogy horvát, vagy bosnyák különleges erők, akkoriban még nem is nagyon lehetett beszélni. Miközben a magyar különleges egységek professzionális alapon, igaz sorkatonai állománnyal, de egy adott metódus alapján szerveződtek és kiforrott kiképzési terv alapján mentek a képzési folyamatok, amik segítségével el lehetett sajátítani azt a tudást, amit békeidőben lehet, addig a horvát és bosnyák különleges erők inkább organikusan, evolúciós folyamatban gyűjtötték be a tapasztalatokat a saját és a mások kárán tanulva. Jelen volt náluk egy bizonyos, a déli népekre jellemző „macsó-kultusz”, ami alapján bizonyos dolgokat nem csináltak meg, mert az nem volt férfias, de csak az elején. Aztán amikor ezek az emberek meghaltak, megnyomorodtak, a többiek rájöttek, hogy ha el akarják kerülni ezt a sorsot, akkor felhagynak ezzel a viselkedéssel. Ilyen volt például a mi elfuserált akciónk is a 104-es brigádnál, amikor a fele csapat meghalt. Eljöttek bevetésre hatalmas nemezkalapban, amilyet a gábor-cigányok is hordanak, meg bőrdzsekiben, a másik western csizmában, a harmadik német katonai csizmában, valóban úgy is néztünk ki, mint egy cigánykaraván, de legalább a fegyelmünk is olyan volt. A magyar Honvédségben a fegyelem az alap volt, kint pedig úgy alakultak ki ezek az egységek, hogy ki mi szeretne lenni, kinek milyen baráti köre van és hasonlók. Voltak nagyon jó csapatok, mint Josic Julien (Juhász József délvidéki magyar származású francia idegenlégiós, belga zsoldos, horvát háborús hős, nyugalmazott horvát ezredes K. D.) brigádja, vagy voltak olyan brigádok, amiket volt légiósok szerveztek, de a többség autodidakta módon tanult, mindenféle kiképzési terv nélkül.

rhodesia_2_rep_bercsenyi.jpgBalról jobbra: Magyarok, egy mélységi felderítő, egy francia idegenlégiós ejtőernyős és egy rodéziai zsoldos

Ebbe mi magyarok próbáltunk valami színt vinni, mert például a 104-es brigádnál a kertben építettünk saját rohampályát. Máskor lementünk az ártérbe lőni, vagy eljártunk futni, szerveztünk menetgyakorlatokat, sőt a helyi járőrbajnokságot meg is nyertük, amiért megint csak utáltak minket a helyiek, nem pedig példaként tekintettek ránk. A magyaroknál ez úgy működött, hogy ami a kezünk ügyébe került, legyen az fegyver, felszerelés, robbanószer bármi, azt mindent igyekeztünk megtanulni, hogy még jobbakká váljunk. Ha valakinek segítség kellett, akkor, mint egy tanácsadó team, mi igyekeztünk segíteni neki.  Ebben nagyon hasznos volt Szolnok, hogy ott nekünk átadták a tudást, én ugye tisztesképzőn is részt vettem, ráadásul olyan is a természetem, hogy türelmes ember vagyok, szeretek oktatni és így át tudtuk adni, amit mi tudtunk. Emiatt az emberek szerették a magyarokat, hiába próbálták mások a rossz hírünket kelteni. Én úgy gondolom, hogy a mostani horvát különleges erők már máshogyan vannak, ott vérprofik vannak, a háborús veteránok a tapasztalatokból is sokat át tudtak adni, amit például itt Magyarországon nem.

F. B.: Mit gondolsz, mennyire értékelik a mostani horvát különleges erők az elődeiket?

D. Zs.: Egyrészről azt látom, hogy a horvát politikai elit igyekszik a háború emlékét kitörölni a lakosság emlékezetéből, ami nagyon elkeserítő és rossz kísérlet, másrészről viszont azt érzékelem, hogy a horvát lakosság felől viszont van igény a háborús múlt megértésére-megélésére. Én azt látom, hogy még a 2000-es évek elején is például Josic Julien oktatott, kiképzett, több mint húsz éves katonai múlttal a háta mögött, amit belga, francia, horvát zsoldban töltött el, mindenhol különleges műveletekben vett részt és fél lábbal is oktatott, nem pedig otthon nyalogatta a sebeit. Igaz a horvát állam részéről is volt ez iránt igény. A háborús tudáshoz és a veteránokhoz ezek az egységek visszanyúltak a kiképzés során és felhasználták azoknak az akcióknak a tapasztalatait, amiket a háború során végrehajtottak és a hat év alatt, sokféle ilyen akció volt. Más sajátosságai voltak a horvát-szerb háborúnak, mások a horvát-szerb-bosnyák háborúnak és megint más sajátosságai voltak annak, amikor0 mudzsahedinnekkel kerültek szembe. Földrajzilag is eltérőek voltak a harcterek. Mivel mindhárom konfliktus veteránjai ott voltak, sokféle tudást tudtak átadni.

1375885_567795219936162_852619616_n.jpg Teljes harci díszben Boszniában

A horvát hadvezetés sokkal inkább átérzi azt, hogy egy kis országnak mekkora szüksége van egy különleges alakulatra, mint mondjuk Magyarország, ami ugye 1945 óta nem háborúzott. Itthon sokkal nehezebben mennek a fejlesztések, modernizációs folyamatok, mint a horvátoknál, akik tudják azt, hogy érdekükben áll a lehető legjobb felszereléseket, kiképzőket, tapasztalatokat megszerezni. Azt kell mondanom, hogy a horvát különleges alakulatok talán naprakészebbek, mint a magyarok pont a háborús múlt miatt. A horvátoknak van kézzelfogható ellenségképe, mi a „terrorizmus” ellen harcolunk.

F. B.: Te mint veterán mélységi felderítő hogyan látod kívülről a saját csapathagyományok megjelenését? Megéli a mostani Szolnok akár a ti hagyományaitokat?

D. Zs.: Én úgy gondolom, hogy nem. Van viszonyítási alapom a szocialista érából, ami minden volt, csak nemzeti nem, de akkor is te egy magyar honvéd voltál, ott volt célként a haza védelme, a szovjeteket pedig kevésbé kellett majmolnunk. Büszkék lehettünk, hogy magyar mélységi felderítők voltunk, folyamatosan úgy szerveztük a bemutatókat, nyílt napokat, családi napokat, hogy aki odament, annak a szeme-szája tátva maradt. Ránéztél egy magyar katonára és nem egy az egyenruha színébe olvadó zászló és egy HUNGARY feliratból tudtad, hogy magyar baka, hanem az egyenruhájából és a felszereléséből is. Mára ezek egybeolvadnak a NATO-n belül. Mostanában voltam több rendezvényen, amihez a Magyar honvédségnek köze volt, akár Szolnokon is. Én azt gondolom, hogy sajnos szakmaiatlan volt és filléreskedő. Méltatlan egy ilyen nagyhírű és kiemelt költségvetéssel rendelkező alakulathoz. A szocializmus idejéhez képest is nagyon gyenge volt. Én azt látom, hogy míg Horvátországban van egy közeli ellenségkép és egy erős, sulykolt nemzettudat, addig Magyarországon az ellenségkép megfoghatatlan, valahol Maliban, Afganisztánban, Irakban van és úgy gondolom, hogy a magyar különleges erőknél érezhető egy számomra érthetetlen Amerika-imádat. Erre azt tudom mondani, hogy lehet szeretni az amerikaiakat, vannak jó katonáik, de a világon annyi más különleges egység van még. Miért ne szeressük az oroszt, vagy éppen az angolt vagy bármely Európait? A mostani helyzet szerintem túlságosan egyoldalú, még azt is megkockáztatom, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Kihez lojálisak? A kormányhoz, vagy akik felszerelik, kiképzik őket, missziókba viszik őket?

Érdekes kérdés a baretteké is. Ha van egy országban egy különleges alakulat, amit favorizálnak, de nincs annyi érdekérvényesítő erejük, hogy kiharcolja magának, hogy az a zöld barettsapka, amit az ő elődeik viseltek és tettek itthon és a nemzetközi szintéren is ismerté és elismertté csak az ő fejükre kerülhessen, ne legyen missziókban, vagy lövészeken, ne legyen senki másnál a honvédségen belül a zöld barett, vagy épp kiharcolják a régi halálfejes szárnyas jelvény viselését, melynek viselőit, haditetteikért szintén nagy tisztelet övezett, az nagy baj. Ha két ilyen apró és mégis fontos dolgot nem tudnak kiharcolni, akkor hogyan fognak kiharcolni más dolgokat?

F. B.: Ha a Honvédségen belül te, mint veterán nem látod a csapathagyományok ápolását, akkor adja magát a kérdés, hogy hol igen? Szerinted kik viszik tovább a mélységi felderítők hagyományait?

D. Zs.: Készült csapatmúzeum és van egy emlékfal is, ezeket én is láttam. Emellett van egy alakulatnap, amikor az ember lemehet szájat tátani, de mi már nem is járunk erre. Én úgy gondolom, hogy ha ekkora USA-mítosz van manapság, akkor a hagyományőrzésben miért nem sikerül őket másolni? Vágjuk ki a rezet, minden veterán kapjon e-mail-ben meghívót és egy ilyen nyílt napon akkor lehetne egy veterán-program ami szűkebb körben működik és egy nyíltabb program, a nagyközönségnek. Egy ilyen alkalommal mutassanak meg mindent, amit meg lehet mutatni. Itt vannak a hagyományőrzők. Kitűnő hagyományőrzői vannak Szolnoknak, akik a második világháborús Bertalan Árpád korszaktól egészen napjainkig feldolgozták ezt a témát. Álljon nekik egy sátor, ahol bemutathatják a gyűjteményüket. Emellett egy másik sátorban mehetnének az előadásaik, hiszen a legtöbbjük kutató is. Miért ne tarthatnának arról prezentációt, hogy honnét hová jutott el az alakulat? Lehetne normális konyha, ahol mindenki ehet egy jót, akár gulyáságyúból is. A horvátoknál így van. A Vukovár elestére emlékező memorial day-en, van vonulás a kivégzettek útvonalán, haditechnikai bemutató a honvédő háború fegyvereiből és egy laktanyai ebéd, ahol a háború alatt fogyasztott főételt főzik. És ott nem háromszáz fő vesz részt a megemlékezésen! Legyenek bemutatók, falról ereszkedés, cseréptörés, vaktölténnyel/pirotechnikával való tűzharc, mert az embereknek cirkusz kell. És ez valahol alakulati és honvédségi PR is, amivel egyrészről a veteránok előtt tisztelegnek, másrészről újoncokat is toborozhatnak. Az, hogy a bóklászó veteránok fölött elszáll két helikopter, amiből kiugrik négy ember, az nem alakulatnap, mert parasztvakításnak is kevés. A hadseregnek össze kell hangolnia a munkát a hagyományőrzőkkel, támogatni őket, mert erre áldozzák a szabad idejüket, könyveket vásárolnak, eszközöket vásárolnak, amik nagyon nem olcsó dolgok. És ez a hadsereg érdeke is. Nem tolonganak az újoncok a kapuknál, és egy ilyen esemény „megpromózásával” azért lehetne villantani.

Biztos vagyok benne, hogy az alakulat egy ilyen kiállítással hírét tudná vinni annak itthon és nemzetközi viszonylatban is, hogy volt valamikor itthon egy MN3100, előtte volt egy Bertalan Árpád-féle ejtőernyős alakulat, utána pedig lett egy különleges alakulat, ami az első kettőből jött létre, mint a föld meg a gyökér, amiből kinőtt a fa. Egy fánál is, ha beteg a gyökér, vagy rossz a föld, akkor meghal a fa. Ezért ezt gondozni kell. Egy ilyen fának a hagyományőrző olyan, mint a tápoldat, ami erősíti, táplálja a földön és a gyökéren át az egész fát. E kettőnek szimbiózisban kellene működni és ezen fontos elgondolkozni, mert bár ez lehet, hogy egy erős kritika, de építő szándékú, segítő kritika, melyben a megoldás vagy annak egy része is megtalálható. Így a veteránok is érezhetnék, hogy meg vannak becsülve, a külvilág is látná, hogy Magyarországon, mind a hadsereg, mind a civil szféra révén van egy olyan hagyományápolás, ami az egész angolszász világban (de az egykori, szintén VSZ tag Lengyelországban is), természetes dolog, valamint a civil közönség is látná, hogy van egy ilyen, hogy magyar különleges alakulat, amire büszkék lehetünk. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen bemutatók a katonáknak is gyakorlási lehetőséget jelenthetnek. Ha rajtam múlna, én annyit fordítanék erre, hogy elérjem, hogy mindenki erről beszéljen. Nem is lenne nehéz, mert ez az a pont ahol a kormány, az alakulat és a hagyományőrzők érdekei találkoznak.

F. B.: Nagyon szépen köszönöm neked, hogy megosztottad velünk az emlékeidet, tapasztalataidat, gondolataidat nem csak a múlt, de egy kicsit a jelen és a még ismeretlen jövő kapcsán is. Köszönöm a szolgálatodat amit itt és amit ott végeztél, örülök, hogy beszélhettünk!

D. Zs.: Én köszönöm, hogy megkerestetek!

Epilógus:

Az interjú végén álljon itt egy idézet Eduardo Rózsa-Flores, Dér Zsolt szentlászlói parancsnokának „Meghaltunk és Mégis Élünk” című könyvéből, mely a szentlászlói harcok huszonnegyedik napját írja le:

„Ma elment Zsolt… az ő elutazásával elveszítettem az egyik legjobb katonámat ebben a háborúban, egy olyan különleges katonatípust, akit a fegyelem, a személyes kezdeményezésben testet öltő találékonyság és a parancsnoka iránti feltétlen tisztelet jellemez. (…)”

Források:

- Boda József: Az Én Felderítő Történetem (Felderítők Társasága Egyesület Budapest, 2018.)

- https://hu.wikipedia.org/wiki/%C5%BDeljko_Ra%C5%BEnatovi%C4%87

- https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zsa-Flores_Eduardo#A_d%C3%A9lszl%C3%A1v_h%C3%A1bor%C3%BAban

- Eduardo Rózsa-Flores – Földi József: Meghaltunk és Mégis Élünk Igaz Történetek a Nemzetközi Brigád Harcosairól a Balkáni Háborúban (Alexandra kiadó Budapest, 1999.)

Képek Forrása:

- Dér Zsolt archív

- Kiss Dávid gyűjteménye

- Kiss Dávid -

5 komment
2019. február 09. 11:53 - SFBlogger

Szolnokról a délszláv háborúba – Interjú Dér Zsolttal II. rész

Kedves Barátaink!

Hosszas egyeztetés és szervezés után került sor az alábbi interjúra, melyben Dér Zsolttal, a szolnoki MN 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóalj (fedőszáma: MN3100) egykori katonájával, a horvátországi és boszniai harcok veteránjával beszélget Kiss Dávid bajtársunk a sorkatonai tapasztalatokról, a háborús emlékekről és legfőképpen arról, mennyit számított a magyarországi mélységi felderítő kiképzés éles, háborús körülmények között. Az interjúban szereplő idegen kifejezéseket, személyneveket a jobb érthetőség érdekében zárójeles magyarázó jegyzetek egészítik ki. Második rész. (Az első rész ITT olvasható).

az_elso_szallas.jpgA második szállásom Eszéken, a Gyermekotthon

F. B.: Hogyan találtál rá pont Szentlászlóra?

D. Zs.: Úgy alakult, hogy először ott a városháza alatt működő parancsnokságon átestem egy több mint egy órás beszélgetésen. Mihalik István (a horvát hadsereg nyugalmazott tábornoka K. D.) akkori alezredessel beszélgettünk, aki minden áron szerette volna megérteni, hogy én miért megyek én oda, ahonnét az emberek elmenekülnek. Aztán amikor nagyjából elfogadta, bár meg nem értette az érveimet, akkor azt mondta, hogy nagy hiányuk van mesterlövészből, legyek az. Mondtam neki, hogy ahhoz még nem vagyok elég öreg, valami mozgékonyabb feladatot szeretnék, felderítőt, vagy rohamosztagost, vagy hasonlót, mert nekem ehhez vannak meg a képesítéseim. Így kerültem be a baranyai zászlóalj második századának második szakaszába, ahol zömében magyarok szolgáltak. Onnan jártunk át a baranyai háromszögbe, részben mi raktuk le az alapjait a későbbi eszéki védelmi gyűrűnek, onnan jártunk át a kopácsi rét irányába felderítő járőröket végrehajtani, melyek a feladatból eredően eseménymentesek, a képzettség hiánya miatt szakmaiatlanok voltak és mivel én ettől többet akartam, elkezdtem új helyet keresni.

1451365_590760197639664_2073089591_n.jpgA „felderítő csoport” tagjai. Középen Dér Zsolt (fehér nadrágban a boszanac)

Egyre több volt az oktatás, tanultunk aknákat, robbanóanyagokat, tanultuk a Jugoszláv Néphadsereg fegyvereit. Én mindent meg akartam tanulni. Teljesen más rendszerű kézigránátok voltak, mint a magyar 42M kézigránát (a Magyar Néphadsereg 1942/48M támadó nyeles kézigránátja K. D.), mert ott minden gránát tojásgránát volt, többféle gyújtóval. Emellett rengeteg fegyver volt a második világháborúból. Eredeti német, szovjet fegyverek, azoknak a jugoszláv másolatai. Ezeket mind hozzátanultam ahhoz, amit már tudtam és a későbbiekben ez annyira jól sikerült, hogy a magyar honvédségben szerzett tapasztalataimmal és az ott felszedett tudásommal, később már én oktattam az a frissen érkezetteket. A jelentkezők többségükben valamikor voltak már katonák a Jugoszláv Néphadseregben, de jóravaló falusi parasztemberek, városi kenyérboltosok, irodisták, eladók voltak, akik bizony kijöttek a gyakorlatból. Újra meg kellett tanítani őket tárazni, fegyvert szétszedni-összerakni, tisztítani, az alapvető fegyverkezelési szabályokra, fegyverrel való mozgásra, a fegyver biztonságos kezelésére és szállítására. Ezek így elsőre furcsának tűnnek, de ha az ember tudja, hogy mennyi baleset van vétlen lövésből, amikor automata fegyverekkel ellátott, képzetlen civilek és a pálinka napi szinten, nagy számban van jelen, egy helyiségben, akkor nem csodálkozik rajta.

74918_590759804306370_1657935302_n.jpgEgyszer használatos M80 „Zolja” 64 mm-es páncéltörő eszköz oktatása

Utána, mikorra ellaposodtak a képzések és többre vágytam, akkor átkértem magamat Vukovárra, de oda már nem tudtak bevinni, viszont Mihalik Pista említette, hogy van Szentlászló ami ugyanolyan szívás mint Vukovár, csak sokkal kisebb. Azt mondta, hogy van ott egy spanyol, aki jól beszél magyarul és éppen egy nemzetközi brigádot szervez, és oda lépjek be, mert még nincsenek sokan, az egy jó hely lesz a számomra. Így mentem le a napi ebédet szállító sárga Volkswagen Transporterrel Szentlászlóra.

F. B.: Mi volt az első benyomásod Szentlászlón? Ha jól értem ekkor érkeztél meg a nagybetűs háborúba is…

D. Zs.: Kisebb csatározások már voltak Eszéken is, de az zömében abból állt, hogy mi voltunk a nyulak, valamint még folytak a harcok a város laktanyáiért és a C poligonért, ami a harckocsizó laktanya volt. A szerb tüzérség közben szúrópróba-szerűen lövöldözte a várost, aminek a következtében, horvát civilek és gárdisták haltak meg. Másrészről több olyan tűzpárbajon estem át Eszéken, ami baráti tűz volt. Valaki ilyenkor szólt, hogy a tetőn, mondjuk, mesterlövészek vannak és akkora volt a mesterlövész-pánik, hogy mindenki szaladt és lőtte a másik tetőn lévőket, azok meg lőtték a lent lévőket, és mindkét fél azt hitte a másikról, hogy szerbek. Ilyen kis anomáliák alakultak ki, amikor aztán végül kiderült a tévedés, mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna és visszament a körletébe. Vagy más esetekben a város kellős közepén parkokban alakultak ki tűzharcok, amik aztán amilyen hirtelen kezdődtek, oly gyorsan értek véget (hol áldozatokkal, hol anélkül), és amikor kiderült, hogy baráti tűzpárbaj volt, mindenki igyekezett elsunnyogni. Tehát elég nagy volt a fejetlenség meg a pánik a városban. A felderítések sem voltak olyan számban, amit meg kellett volna lépnünk, vagy olyan szakmai színvonalon. Volt olyan felderítésünk, amikor kimentünk és a velünk lévő bosnyák társunk, aki amúgy azért került be a csapatba, mert jól főzött, tehát a legideálisabb ajánlólevele volt egy felderítő-brigádba, felderítés közben rálőtt egy békára, úgy, hogy már a senki földjén voltunk, nem messze a szerbektől. Utána volt futás, meg anyázás, golyózápor. A többiek még meg is akarták ölni, amikor visszaértünk, de a század parancsnoka megvédte, mert jól tudott főzni. Így ő ott maradt főzni, a felderítők létszáma háromra csappant. Később pedig már, inkább zsákmányszerző kalandozássá vált. Felderítés semmi, viszont kijártunk egy felfedezett erdészházhoz birkát lopni a senki földjére. Inkább hasonlítottunk egy betyárcsapatra, mint egy zászlóalj egyik századára, vagy egy felderítő járőrre.

1465791_590759557639728_964485422_o.jpgCsoportkép „sütögetés” közben (felderítők által lopott birkával)

Amikor Szentlászlóra kerültem, fogadott Eduardo (Eduardo Rózsa-Flores Santa Cruz, Bolívia, 1960. március 31. – Santa Cruz, 2009. április 16. bolíviai-horvát-magyar katona, író, költő, színész, újságíró. Jugoszláviába a La Vanguardia spanyol napilap és a BBC World Service brit rádióadó spanyol nyelvű adásainak tudósítójaként érkezett 1991 júniusában. A horvátországi harcokban 1991 szeptember 4-től önkéntesként vesz részt, 1991. október 10-én alapítja meg a „Prvi Internacionalni Vod” azaz az „Első Nemzetközi Egység” nevű, főleg külföldi önkéntesekből álló alakulatát. A harcok során háromszor sebesült, a horvát hadsereg különleges erőinek nyugalmazott őrnagya volt. 2009. április 16-án Bolíviában, Santa Cruz-ban máig tisztázatlan körülmények között halt meg egy rendőrségi rajtaütés során. K. D.) és elmondta, hogy ez egy olyan egység lesz, ami mindig a kritikus pontokra lesz vezényelve, most dolgozik rajta, valószínűleg hozzá küldjék azokat a külföldieket, akik Horvátország védelmére jönnek a térségbe. Ez így is lett. Szentlászló egy színtiszta magyar falu volt, szerb falvakkal körülvéve. A lakosság itt azt mondta, hogy ez ezer éves magyar föld, meg fogja védeni, nem menekül el máshová, nem menekül Magyarországra, Ausztriába, Németországba, hanem a családot biztonságba helyezve a parasztok szó szerint kapát ragadtak és megásták a saját tapasztalataik alapján a védelmi vonalakat, a bunkereket, óvóhelyeket. Ez olyan volt, amilyen, de ott és akkor ehhez volt tudásuk. Ez később sok halálos áldozatot is követelt, de összegezve ott már valós harc volt. Ebből a faluból már lehetett menni, felderíteni, járőrözni, a senki földjére, hogy megnézd, hogy az még mindig a senki földje-e, lehetett menni aknát, műszaki zárat telepíteni, lehetett menni a szerbek ellen olyan huncutságokat megcsinálni, amiknek nagyon nem örültek és emellett, folyamatos készültség volt, hisz szinte folyamatos tüzérségi tűz alatt tartották a települést. Végül is ez volt az az időszak, amire azt mondom, hogy beindult egy olyan jellegű tevékenység, amit nagyon szerettem csinálni.

935981_590756207640063_757257420_n.jpgDér Zsolt Szentlászlón 1991 őszén

F. B.: Említetted a nemzetközi önkénteseket. Ők honnan jöttek?

D. Zs.: Az én időmben ott volt Eduardo Flores, őt azt hiszem, nem kell bemutatni. Mellette ott volt Johnny, ő volt a jobbkeze. Egy amerikai-horvát vegyes házasság gyermeke volt Chicagoból. Aztán ott volt Zagi, ő horvát-osztrák állampolgár volt. Később csatlakozott a csapathoz Alex, aki a portugál lovas rangereknek volt a tagja, szolgált Angolában meg még itt-ott. Nagyon jó katona volt, egy igazi szikár latino, aki sokféle kiképzést kapott, de az orosz kézifegyvereket nem ismerte, így ezeknek a kezelésére és mechanikájára például én tanítottam meg. Emellett az aknákról is tőlem kapott képzést. Volt szentlászlói magyar tagunk is. Ez volt a kezdő felállás. Amikor én hazajöttem szabadságra, elesett Szentlászló. Ez után áttették a parancsnokságukat Eszékre, és akkor töltötték fel körülbelül 150 főre az Első Nemzetközi Egységet.

558941_590756620973355_754923710_n.jpgAz Első Nemzetközi Egység tagjai Szentlászlón. Dér Zsolt a legfelső sorban balról az első.

F. B.: Milyen volt a nemzetközi Egység képzettsége?

D. Zs.: Azt kell mondanom, hogy a lelkesedésünk sokkal nagyobb volt, mint a tapasztalatunk. Mondhatni a tapasztalatot az idő hozta. Én azt gondolom, nagyon sokat köszönhetek annak, amit a Magyar Honvédségben elsajátítottam. Akár a terepen való mozgást, akár az álcázást, akár a felderítővázlat elkészítését, de egy kiképzési terv összeállítását is. Ezek mind olyan dolgok voltak, amiket hiába voltak a társaim is katonák, át lehetett adni nekik is, mert a képzettségük miatt zömmel lövészek voltak, vagy olyan helyen katonák, ahol erre nem fektettek akkora hangsúlyt. Abban sem vagyok biztos, hogy mind voltak korábban katonák. A képzések mellett én láttam el a robbanóanyagokkal kapcsolatos feladatokat is. Ha valahol valami leesett és nem robbant fel, azt én begyűjtöttem. Valószínűleg a magyar tűzszerészek ettől sikítófrászt kaptak volna, mert amit én találtam azt felvettem és összeszedtem egy kupacba, de a Jóisten akkor nagyon-nagyon rám mosolygott. Volt időszak, amikor foggal szorítottam rá a gyutacsot a gyújtózsinórra vagányságból, erre egy zöldsapkás kiképzésen átesett magyar katonatiszt később azt mondta, hogy ekkora barom nem lehetek, mert simán lerobbanhatott volna az állam. Később már lett gyutacsszorítóm, de eleinte ez nagyon menőnek tűnt. Iszonyatosan nagy szerencsém volt.

Volt egy saját kezűleg összeállított hátizsákom is, amiben trotil, plasztik, gyújtózsinór elektromos gyújtó volt. Ez volt a „Pepe-szett”. Pepe azért lettem, mert a magyar ragadványnevem nem bírták kimondani. Amikor olyan robbanóanyagot találtunk, amit nem tudtunk elvinni, akkor azt a helyszínen robbantottam fel. Volt olyan is, amit nem kellett volna felrobbantanom, de hát az ember nem lehet tökéletes.

1452430_590756364306714_1816979311_n.jpgDér Zsolt (balra) és Eduardo Rózsa-Flores (jobbra) kilőtt, de fel nem robbant VBR rakéta megsemmisítése közben Szentlászlónál

F. B.: A csapaton belül mindenkinek volt valamilyen specialitása, amit beadott a közösbe, vagy mindenki azt csinálta, amit éppen kiadtak?

D. Zs.: Ez úgy volt kiosztva, hogy akinek, ami iránt volt affinitása, azt csinálta. Nekem a robbanóanyagokat hozta Magyarországról az akadályelhárító tanfolyam elvégzése, amit Rajz főhadnagy tartott. Nem volt sok, de több volt attól, amit a többiek tudtak. Ez nekem óriási mankó volt, mert ezáltal tudtam, hogy mit hová, milyen mennyiségben kell lepakolni, hogy az jó legyen. Neki köszönhetem, hogy a gyújtózsinórt meg tudtam különböztetni a robbantózsinórtól, mert később, amikor átkerültem a 106-os brigádhoz Boszniában, akkor ők azt hitték, hogy a robbantózsinór az a gyújtózsinór vastagabb fajtája, pedig ők is egy felderítő-diverziós egység voltak, akiknek ezekkel kellett volna dolgoznia. Amikor mondtam nekik, hogy a kettő nagyon nem ugyanaz (és meg is mutattam, hogy mennyire nem), akkor azt mondták, hogy innentől ez a te dolgod, mert úgy tűnik, jobban értesz hozzá, mint mi. Ez Szentlászlón is így alakult Zagi például úgy gondolta, hogy ő tud BMP-t (Jugoszláv BVP- M80 gyalogsági páncélozott szállító harcjármű K. D.) vezetni, így lett BMP-sofőr. Ő vezette az M113-ast is (OT M60P gyalogsági páncélozott szállító harcjármű K. D.). Aki rajongott a géppuskákért az lett a géppuskás. Onnantól ő kezelte az M113-as Browning-géppuskáját (Az amerikai M2 Browning .50-es kaliberű nehézgéppuskát K. D.) is. Voltak ezermesterek is, a PKT géppuskáink (A szovjet eredetű 7.62 mm-es kaliberű PKM géppuska harckocsiba szerelt változata K. D.) állványa például bográcsállványok voltak, mert nem volt saját lábuk, mivel azokat harcjárművekből operáltuk ki. Rákerültek a bográcsállványra, letettük ahova kellettek és nagyon jó szolgálatot tettek. Mindkettő remekül működött. Mindenki igyekezett megtalálni a helyét.

A legtöbben sima lövész fegyverzettel voltak ellátva, ami egy darab AK volt (Többségében 7.62-es jugoszláv Zastava M70 gépkarabély K. D.). A pisztoly ott is státusszimbólumnak számított, CZ-75-ből (9 milliméteres kaliberű csehszlovák öntöltő félautomata pisztoly K. D.) volt a legtöbb, de ott volt a Tokarev TT jugoszláv klónja (7. 62 kaliberű Zastava M57 öntöltő pisztoly K. D.) is, vagy a 7.65-ös Skorpió géppisztoly (9 milliméteres csehszlovák VZ 61 géppisztoly K. D.). Ezek voltak az istenkirályok, amik „mindenre jók”. Volt barátom, aki kimondottan a géppuskákra specializálta magát. Átlagban mindenkinek volt két darab 64 mm-es egyszer használatos vállról indítható rakétája (Jugoszláv M80 „Zolja” K. D.), voltak RPG-k (Rakétameghajtású gránátvetők K. D.), PG-2-esek (82mm-es űrméret feletti rakéta), RPG-18-asok (Egyszer használatos 64mm-es páncéltörő rakétavető K. D.), RPG-7-ek (Vállról indítható többcélú rakétavetők K. D.), 90mm-es „Osa” (M79 „Osa” 90mm-es vállról indítható páncéltörő rakétavető K. D.), később lett SzPG (73mm-es hátrasiklás nélküli löveg K. D.) is. Lényegében mindent, amit el tudtunk hozni vagy lopni, mindegy, hogy volt-e haszna, azt összeszedtünk. Nekem, meg Eduardonak, mivel mi foglalkoztunk a robbanóanyagokkal, volt egy 1200 kilogrammos robbanóanyag-készletünk a parókia alatti pincében, a meggybefőttek árnyékában. Be sem kellett zárni, mert mindenki annyira tartott a robbanóanyagoktól, hogy ott volt 600 kiló akna, 600 kiló trotil (TNT robbanóanyag K. D.), plasztik (kézzel formálható, külsőre a gyurmára hasonlító katonai robbanóanyag, például Semtex, vagy C4 K. D.), ekrazit (pikrinsav-alapú robbanóanyag, bányászatban és tüzérségi lövedékekben is használják. K. D.) meg nem tudom én még mi és nem ment le senki. Még befőttért sem.

F. B.: A felszerelés és egyenruha hogyan alakult ki?

D. Zs.: Nagyon sok felszerelés érkezhetett szerintem az Egyesült Államokból, mert rengeteg amerikai stílusú BDU gyakorló (Battle Dress Uniform azaz harci egyenruha, az amerikai hadseregben 1982-ben rendszeresített terepmintás egyenruha, mely egy négyzsebes zubbonyból és egy combzsebes nadrágból állt) volt az embereken. Ezen kívül egy sötétebb nyomású, a török BDU-ra megszólalásig hasonlító ruha is volt, az anyaguk talán eredetileg Törökországból érkezhetett, de ezt nem tudom. Akkoriban kezdték gyártani a hat zsebes horvát tármellényt, de az nekünk még nem volt. Vietnámi háborús repeszmellényeink voltak, meg rengeteg tereptarka pufi mellényünk. Ez volt a horvát gárdista alapfelszerelése is. Pufi mellény, hosszú nyakú pulcsi, woodland (erdei terepmintás K. D.) gyakorló és össze-vissza felaggatott kések és kézigránátok. Ezek nélkül nem lehetett kimozdulni, mert az nem macsós, ha ezek hiányoznak az emberről. No meg a napszemüveg és a levágott ujjú kesztyű. Ha úgy nézzük, végül is bármelyik alsó kategóriás latin-amerikai kartell-filmbe befértünk volna statisztának.

1422399_590756220973395_1412407416_n.jpgDér Zsolt középen, bajtársai körében Szentlászlón. Jól látható a „woodland” BDU mellett az M69-es amerikai repeszálló mellény is.

F. B.: Ki tartotta ezt az egészet egyben? Máshogy kérdezve: milyen parancsnok volt Rózsa-Flores?

D. Zs.: Én azt mondom, halottról vagy jót, vagy semmit. Ezen kívül, rögtön érkezésem másnapján megmentette az életemet, amit soha nem feledek el neki. Mivel Eduardo nagyon értett az emberi lélekhez, ezért annyira tökéletes koordinátor és szervező volt, hogy a katonai téren való hiányosságait mindig tudta pótolni azzal, hogy a megfelelő embert hagyta dolgozni. Így ezt a nagyon sok világnézetű és katonai képzettségű, vagy épp képzettség nélküli embert össze tudta hangolni, mint egy jó karmester a zenekart. Ez az ő egyéni rátermettségének volt köszönhető, hogy az egység hatékony volt és hogy ebből igaz ugyan, hogy propagandisztikus céllal felduzzasztott, de mégis három század erőnyi alakulat lett, kiszolgáló személyzettel, egészségügyi személyzettel, hadtáppal, mindennel. Voltak sikeres akcióik a későbbiekben is, amiket jól hajtottak végre, tehát a híresztelésekkel ellentétben nem csak egy reklám-alakulat voltak. Több halottat, sebesültet is vesztettek az akcióik során.

Bár Eduardót rengeteg támadás éri a mai magyar médiában, én úgy gondolom, hogy azt az embert, aki önként ment el egy háborúba, hogy magyarokért harcoljon, ebben a háborúban többször sebesült, olyan emberek ne kritizálják, akik soha életükben nem szagoltak puskaport. Azok az emberek, akik nem harcoltak, soha nem fogják tudni, hogy milyen mentális sérülések érnek egy embert, hogy az a biztos magyarországi létből és a gondosan felépített imágójából a biztos latin-amerikai halált válassza.

1463657_590756520973365_1718632392_n.jpgEduardo Rózsa-Flores vállán spanyol zászlóval Szentlászlón.Mögötte Dér Zsolt

F. B.: Milyen volt az ellenség, akik veletek szemben álltak?

D. Zs.: Velünk szemben többnyire hasonlóan „képzett” szerb félkatonai alakulatok álltak, a helyi szerb lakosság, valamint Jugoszlávia más területeiről érkező önkéntesek voltak. Ami nagyon szomorú az az, hogy Seselj vajdának (Vojislav Šešelj Szarajevó, 1954. október 11. – Szerb nacionalista politikus, a délszláv háború alatt a szerb nacionalisták egyik szellemi vezetője K. D.) voltak vajdasági magyar önkéntesei is. Azt nem tudom megmondani, hogy a baranyai háromszögben is ott voltak-e, de később Bosznia és Horvátország más területein biztosan részt vettek harcokban. Seselj vajda meg is dicsérte őket a bátorságukért és hűségükért. Valamint voltak még bizonyos „elit” csetnik brigádok, mint Seselj „Fehér Sasai” (Beli Orlovi vagy OSvetnici azaz „Bosszúállók” néven is ismert félkatonai szervezet, mely részt vett a horvátországi és a boszniai harcokban is. Az alakulat nevéhez több háborús bűncselekmény etnikai tisztogatás is köthető K. D.), vagy Arkan „Tigrisei” („Arkanovi Tigrovi” vagy Szerb Önkéntes Gárda néven ismert félkatonai szervezet, melyet futballhuligánok hoztak létre, és mely Vukovár körzetében harcolt a háború első szakaszában. Működését a szerb hadsereg és rendőrség is segítette. K. D.), Dragan kapitány emberei (A Dragan Vasiljković szerb származású zsoldos, katonatiszt és háborús bűnös által vezetett knini székhelyű félkatonai alakulat, a „knindzsák” vagy „Vörössapkások” különleges belügyi alakulatként vettek részt a harcokban. Parancsnokuk jelenleg háborús bűnökért kiszabott 15 éves börtönbüntetését tölti. K. D.). Ezek az alakulatok mindig inkább kitűntek a kegyetlenségükkel, mint a szakmai színvonalukkal, bár azt el kell mondani, hogy Arkan például fordított az emberei motiválására, kiképzésére, felszerelésére megfelelő mennyiségű időt, energiát, pénzt, de annyiból nagyon nagy előnye volt velünk szemben, hogy mögötte ott állt a jugoszláv kormány a tőkéjével, tanácsadókkal, valamint a Jugoszláv Néphadsereg teljes arzenálja. Nem volt ritka az, amikor Arkan Tigriseinél MP5 géppisztolyokat (német HK MP5 9mm-es kaliberű géppisztolyokat K. D.) látott az ember, ami akkor Magyarországon még a terrorelhárítóknak sem volt, még mindig Uzikat (izraeli 9mm-es kaliberű géppisztolyokat K. D.) használtak, amikor a jugoszláv hadiipar már gyártotta ezeket a fegyvereket.

F. B.: Mi volt a napi rutin – ha volt ilyen – Szentlászlón?

D. Zs.: Azt hiszem az egész horvátországi háborúra elmondható, hogy egyáltalán nem volt napi rutin. Tehát ha valaki úgy képzeli el a háborút, mint a katona laktanyai életét, amikor hatkor felkelsz, elmész futni, utána reggelizel, utána belekezdesz a napi tevékenységbe, az nem a valós kép. Én azt mondom, hogy jó, ha tíz napból egy volt, amit el tudtál tölteni aktív harccselekménnyel. Akár azzal, hogy kimentél mesterlövészkedni, vagy aknát telepíteni, vagy felderítést végrehajtani. Kikértem magamat a frontvonalba őrszolgálatra, csak hogy végre ott lehessek. Nem is beszélek itt a rajtaütésekről, mert azokat mindig úgy osztályozták, hogy ha mi egy felderítő csoporttal megcsinálunk egy rajtaütést, akkor a sikeres végrehajtást az ellenség mindig egy tüzérségi csapással hálálta meg és soha nem a frontra, hanem szinte mindig a hátországra lőttek. Ezért a parancsnokság nagyon szigorúan fogta a magunkfajtákat. Ha bármit is szerettél volna csinálni, trükkökhöz kellett folyamodnod.

(Folytatása következik...)

2 komment
2019. február 08. 09:59 - SFBlogger

Szolnokról a délszláv háborúba – Interjú Dér Zsolttal I. rész

Kedves Barátaink!

Hosszas egyeztetés és szervezés után került sor az alábbi interjúra, melyben Dér Zsolttal, a szolnoki MN 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóalj (fedőszáma: MN3100) egykori katonájával, a horvátországi és boszniai harcok veteránjával beszélget Kiss Dávid bajtársunk a sorkatonai tapasztalatokról, a háborús emlékekről és legfőképpen arról, mennyit számított a magyarországi mélységi felderítő kiképzés éles, háborús körülmények között. Az interjúban szereplő idegen kifejezéseket, személyneveket a jobb érthetőség érdekében zárójeles magyarázó jegyzetek egészítik ki. Első rész.

Felderítők Blogja: Akkor vágjunk is bele. Mindenek előtt azt szeretném megkérdezni, honnan indult el Dér Zsolt? Honnan jöttél?

Dér Zsolt: Nem akarok visszanyúlni egészen a tojásig, de úgy gondolom, hogy ott lehet elkezdeni, hogy általános iskolában én voltam az egyik legvékonyabb és nem is a legbátrabb ember. Ezért pár osztálytársam kipécézett, támadások célpontjává váltam, megvertek, elvették az édességeimet és a többi. Egy nap úgy gondoltam, hogy ebből elég volt és elkezdtem küzdősportokkal foglalkozni. Először kyokushin karatéztam a faluban, ahová kiköltöztünk, majd Egerben Borza Józsefnél, aztán sorban jött egyik sport a másik után. Ezzel egyenesen arányosan javult az önbizalmam és az erőnlétem is. Ezután 1986 szeptemberében beiratkoztam ejtőernyőzni és 1987-ben már ugrottam is Gödöllőn az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség K. D.) keretén belül, ahol végrehajtottam az első nyolc sikeres ugrásom, majd rögtön utána még két bekötöttet és egy pár kézit is Miskolcon. Ezzel megnyertem a belépőt a szolnoki mélységi felderítő zászlóaljba, ahol szerintem én voltam a zászlóalj egyetlen olyan katonája, aki annyira vékony volt, hogy nem is vetett árnyékot az alakuló téren. Szolnokra már 36 ejtőernyős ugrással vonultam be.

1452379_588887737826910_1928518263_n.jpgÉg és föld között

Az MN 3100-nál az 1. századhoz kerültem, Lencsés Zoltán százados, akkor még főhadnagy parancsnoksága alá. Az alapkiképzés után a 70-es mélységi felderítő csoportba raktak be.

1457492_588888251160192_968135561_n.jpgRajparancsnokaim ugrás előtt

F. B.: Mi volt a legmeghatározóbb élményed az alapkiképzés idejéből?

D. Zs.: Az alapkiképzés teljesen más volt, mint amit vártam. Alapjaiban véve Szolnoknak az volt a nagyon nagy előnye, hogy nem voltak a különböző időszakok összezárva egy emeleten, a kiképző parancsnokokon kívül nem voltak sem „gumik” (másodidőszakos sorkatonák K. D.) sem „öregek” (harmadidőszakos sorkatonák K. D.) akik szívathattak volna minket, így csak célirányos képzések voltak, nagyon minimális „ultrázással” (a körletek, vagy más helyiségek felszórása mosóporral, így kikényszerítve a takarítást K. D.) vagy egyéb kellemetlen aprósággal, amiket az állomány inkább heccként fogott fel. Ami meghatározó volt? Talán az, hogy én a hegyekből kerültem le és egyszer csak ott voltam az Alföldön, ahol azelőtt még csak átutazóban jártam. Teljesen mások voltak a viszonyok mondjuk egy menetgyakorlatnál. Máshogy fáradt el az ember, máshogy sütött a Nap, az ember foga alá bekerült homok recsegett-ropogott. Mindenhol öntözőcsatornák szabdalták keresztül kasul a terepet és le lehetett úgy ásni egy méter mélyre úgy, hogy egy kavicsba sem ütközött az ásó. Míg a Bükkben ahol én felnőttem 15-20 centi után már a mészkövön szikrázott az ásó.

F. B.: Milyen volt a mélységi felderítők híre akkoriban?

D. Zs.: A mélységi felderítők voltak akkoriban az 5. Hadseregcsoport gyöngyszemei, ahogy a hétfő reggelenkénti zászlóalj szemléken halhattuk. Mégis azt, hogy „mélységi felderítő” tíz emberből kilenc nem is tudta hová tenni. Viszont ha azt mondtad, hogy „Furkónál vagyok”, vagy azt mondtad „deszantos”, azt már mindenki tudta, sőt egyszerre csak mindenki ott szolgált, aki leszerelt, vagy épp akkor még katona volt. Tehát azt mondhatjuk, hogy a saját elmondása szerint, Magyarország férfi lakosságának legalább kilencven százaléka deszantosként volt katona. Nagyon jó hírünk volt, szerintem régebben sokkal jobb is, mint amikorra én oda kerültem. De jól megéltünk belőle.

600651_588888331160184_493768654_n.jpgFelszállásra várva

Sajnos egy politikailag nagyon szerencsétlen időszakban kerültem oda, hiszen akkoriban vesztette el Magyarország az ellenségképét. Én még „elvtársként” vonultam, majd voltam „bajtárs”, végül „úr”. Ez a rendszer-átmentés időszaka volt, ezért a kiképzés során is megmutatkozott, hogy kicsit találomra zajlottak a kiképzések, mintha nem tudnák, mit kezdjenek velünk, de még így is, jóval a magyarországi átlag fölé emelkedett Szolnok. Ilyen volt a harci ösvény, vagy az ejtőernyős kiképzés, ami az alapkiképzést követően egy, egy hónapig tartó, nagyon-nagyon erős mentális és fizikális kiképzés volt, valamint utána a felderítő szakharcászat is. Nekem még jött egy tisztes képzés, majd erősebb érdeklődésem miatt kaptam a törzsfőnöktől egy olyan lehetőséget, hogy az „idegen hadsereg” tanterembe (az idegen hadsereg ismeret foglalkozás az akkoriban ellenséges NATO tagállamok felszereléseinek, harcjárműveinek, fegyverzetének és a hadseregek szervezetének felépítését mutatta be K. D.) az ÜTI (ügyeletes tiszti K. D.) szobán a kulcsot felvéve az ott tárolta vietnámi korszakból származó amerikai fegyvereket, azokkal a bajtársakkal együtt, akiket én kijelöltem rá, karbantarthattuk. Tehát én már úgy szereltem le a seregből, hogy a Colt 1911-et (az amerikai hadsereg .45-ös kaliberű öntöltő szolgálati pisztolya K. D.) az M14-et (az amerikai hadsereg 7.62×51mm lőszert tüzelő öntöltő félautomata puskája K. D.), illetve a Colt Commandót (az amerikai hadsereg 5.56-os kaliberű gépkarabélya K. D.), az M79-es gránátvetőt (az amerikai hadsereg 40mm-es kézi gránátvetője K. D.), vagy az M60-as géppuskát (az amerikai hadsereg 7.62-es kaliberű többcélú géppuskája K. D.) zsigerből tudtam szétszedni, illetve összerakni. Emellett írásos engedélyem volt, hogy a fegyverszobából öt darab dobókést a kiképzési idő után felvehettem, gyakorlás céljából.

947295_588887847826899_763394288_n.jpgIdegen hadsereg fegyverei Szolnokon – Colt Commando gépkarabély és Colt 1911 pisztoly

F. B.: Kivételesnek mondható a te helyzeted, vagy mindenkinél jelen volt ez a szakmai érdeklődés a században?

D. Zs: Ez egy érdekes dolog, mert ennek alapból meg kellett volna lennie mindenkinél, de nem minden esetben találkozott a kiképzési terv és az állomány érdeklődési köre. Emiatt többen autodidakta módon kezdtünk el tanulni. Az volt a nagy szerencsénk, hogy Boda József őrnagy (Boda József Törökszentmiklós, 1953. 07. 18. – nyugalmazott nemzetbiztonsági vezérőrnagy 1969. május 2-án hajtotta végre első ejtőernyős ugrását, majd 1970-től a Kossuth Lajos Katonai Főiskola felderítő tiszti- képzését teljesítette. Első beosztásában Szolnokra, a 27. önálló mélységi felderítőszázadhoz került. 1987-től a 43. önálló mélységi felderítő zászlóalj törzsfőnöke K. D.) személyében volt egy nagyon jó törzsfőnökünk, aki erre megadta a lehetőséget. Neki volt köszönhető az idegen hadsereg terembe való bejárásunk, vagy a dobókések használatának engedélyezése. Rajz főhadnagy tartott egy akadályelhárító kurzust, ami a későbbiekben, nagyon hasznos volt. Tehát ha az ember akart tanulni, akkor hozzájuthatott olyan szakirodalomhoz, eljuthatott olyan parancsnokokhoz, akik segítették a munkáját.

F. B.: Milyen volt a viszony a felderítő alakulaton belül? Hogyan kell elképzelni a belső életeteket?

D. Zs.: Iszonyatos szakmai sovinizmus volt. Gyakorlatilag mindenkit utáltunk. Aki nem mélységi felderítő volt az nem is ember, hanem nyúl (lövészkatona K. D.), de azon belül is a külön utálatnak örvendtek a határőrök. Ebből mindig voltak is csatározások eltávozásról visszatérve, mert a bajtársaim gyűjtötték a határőr barettsapkákat és egyéb apróságokat. Másrészt ugye légvédelmi lokátorosokkal és más „nyulakkal” voltunk összezárva Szolnokon, ami az étkezdei, más laktanyai és laktanyán kívüli találkozásokra is rányomta a bélyegét. A mi részünkről ugye ott volt az elit-érzés, kettes normásak (az ejtőernyős szolgálat miatt emelt élelmezési ellátásúak K. D.) voltunk, sokkal többet szívtunk, mint ők, több volt az akadálypálya, harci ösvény, több lövészeten, foglalkozáson vettünk részt, mint ők, több kihelyezésen, terepgyakorlaton, tehát én úgy gondolom, hogy ez nem egy üres érzés volt, hanem volt mögötte egy olyan jellegű szakmai képzés, és fizikai erőnlét, ami lehetővé tette, hogy föléjük emelkedjünk mind fizikálisan, mind mentálisan, mind pedig szakmailag.

F. B.: Mi a helyzet a 70-es csoport belső életével? Mennyire volt családias a csoport élete?

D. Zs.: Erre lehet azt mondani, hogy családias egység voltunk. Érdekes módon, a századszinten is úgy volt, hogy volt négy körletünk és ez a négy körlet általában ott szúrt ki a másikkal ahol tudott, de a körleten belül igyekeztünk egy nagyon jó bajtársi közösséget kialakítani. Együtt ittunk, együtt jártunk bulizni. Azt is el lehet mondani, hogy amint külső támadás ért, vagy egy másik századtól jöttek felénk problémák, azonnal összezárt a századunk, vagy a körlet. Nagyon kiváló századtársaim voltak, akik remek bajtársak voltak.

580777_588887784493572_1884895057_n.jpgEbédidő terepen

F. B.: Milyen ember és milyen szakember volt a közvetlen parancsnokod?

D. Zs.: Ahogy ilyenkor mondani szokták „A nevem John Rambo és a Genfi Egyezmény értelmében nem vagyok köteles többet mondani…”. Komolyra fordítva: a csoportparancsnokaim nagyon jók voltak. Egyrészről ott volt Kiss Zsolt törzsőrmester, a közvetlen csoport pk-m, aki szerintem mind fizikális, mind emberi példamutatással élen járt és stimulálta az embereket. A szakmai képzettsége példamutató volt, nem volt olyan probléma a kiképzés során, amiben ne tudott volna megoldást nyújtani. Azt kell mondanom, hogy kitűnő parancsnokaim voltak. Varga hadnagy például, aki mindenféle pirotechnikai szerkezetek összeszerelésére, használatára oktatott, Debrecenbe is elvitt minket anatómiai képzésre, ahol egy boncoláson vehettünk részt. Kiss Antal hadnagy szintén egy nagyon kiváló egyéniség volt. Azt mondom egy szakmailag felkészült parancsnoki állományt kaptunk. A századnál persze voltak kisebb fegyelmi problémák, amik miatt voltak súrlódások a parancsnoki állománnyal, de azt mondom, hogy az „ejtőernyősök” soha sem voltak békében az úri szalonok kedvenc figurái. Ha kihelyezés, vagy feladat-végrehajtás volt, akkor viszont mindig tudtak egy olyan pluszt mutatni, amivel előttünk jártak, és aminek köszönhetően, követelhettek is. A tekintélyüket nem a csillagjaiknak köszönhették.

1451457_588887807826903_1564013639_n.jpgA természet nem mindig lágy ölén

F. B.: Mi volt, ha volt ilyen a szolgálati időd árnyoldala?

D. Zs: Én úgy gondolom, hogy annak a tananyagnak, kiképzési anyagnak, amit az elődeink felhalmoztak, pont az átmeneti helyzet miatt mi már csak a töredékét kaphattuk meg. Akárhogyan nézzük, ez volt Magyarország elit alakulata, ami nem csak mélységi felderítő alakulatként funkcionált, hanem amennyiben a feladat végrehajtása során a kialakult helyzet úgy kívánta volna, akkor a felderítő egység átalakult volna egy diverzáns egységgé, ami ellenséges parancsnokot, vezetőt, vagy akár ellenséges élőerőt, objektumot is meg tudott volna semmisíteni. Rádión képesek voltunk utánpótlást és támogatást kérni. Én úgy gondolom, hogy a szabotázshoz, diverzióhoz szükséges képzéseket már az attól való félelemben nem kaptuk meg, hogy valaki majd a civil életben fogja az itt kapott tudást hasznosítani. Ezért az ilyen jellegű képzésekből csak a legszükségesebbeket kaptunk meg.

F. B.: A sok pozitív emlék után adódik a kérdés, sorkatonai szolgálat után miért nem maradtál katona Szolnokon?

D. Zs.: Hogy miért nem maradtam a rendszerben? Megelőztem a korom. Én voltam a zászlóaljnál az első, aki Ausztriából hozott álcakrémet használt. Akkoriban az volt a szokás, hogy kézkrémmel, vagy nyállal elkevertél egy kis kormot, azzal bekented az arcodat, kezeidet és így álcáztad magad. Nekem ezzel szemben volt egy formabontóan hivatalos katonai álcakrémem, ami olyan szintű kilengés volt, amit már nem tűrhetett a rendszer. Rendeltem külföldről egy óriási túlélőkést is, amit megint csak rossz szemmel néztek. Volt saját beszerzésű bakancsom, más, mint a honvédségi. Ezek mind olyan egyéni újítások voltak, amikkel nem nagyon tudtak mit kezdeni. Gond volt még a „NATO-frizura”, ahol körben kopaszra volt nyírva a fej és felül volt csak fél centis haj. Ezt akkoriban „NATO” illetve „tengerészgyalogos” frizurának hívták és volt olyan, amikor a zászlóaljparancsnok személyesen zavart el fodrászhoz azzal, hogy ez tengerészgyalogos frizura és ezzel nem lehet bevonulnom a fogdára. Ezen kívül rajongtam az amerikai zöldsapkásokért, akiket akkoriban, még eléggé démonizáltak. Akkor már annyira „reakciósnak” számítottam, hogy hiába ugrottam meg a másodosztályú ejtőernyős szintet, nem kaptam meg az osztályos minősítést, mert politikailag megbízhatatlan voltam a politikai tiszt szerint és így nem lehettem másodosztályú ejtőernyős. Ez volt a döntés. Mellette voltak még kisebb fegyelmi kihágások, amikor egy hosszabb kihelyezés után kidobiztunk (engedély nélkül eltávozás, dobbantás K. D.) a Tiszaligetbe vacsorázni, fagyizni, sörözni, mert rossz volt a vacsora és lebuktunk. Utána fogdát kaptunk. A századunkból olyan sokan voltunk fogdán, hogy inkább nem kellet továbbszolgáló. Azt hiszem a századomból nem is maradt senki.

1422432_588888307826853_1946853178_n.jpgRambo-kés és álcafesték

F. B.: Miben találtad meg magadat a sorkatonai szolgálat után?

D. Zs.: A sereg után visszamentem Egerbe a szüleimmel közös étteremben dolgozni. Ott dolgoztam egészen addig, amíg 1991 nyarán el nem kezdtek szállingózni a hírek, főleg a „Reform” című újságban megjelent cikkek, hogy Délvidéken, pontosabban Jugoszlávia területén, a baranyai háromszögben a szerb félkatonai alakulatok, a Jugoszláv Néphadsereg és a horvát rendőrség önkéntesei össze-összecsapnak. Ahogy közeledtünk az őszhöz, egyre több olyan jellegű tudósítás jelent meg, amikben már például az Arkan kapitány (Željko Raznatovic; Brežice, Jugoszlávia 1952. április 17. – Belgrád, 2000. január 15. A Szerb Önkéntes Gárda elnevezésű félkatonai szervezet parancsnoka, háborús bűnös K. D.) nevéhez fűződő etnikai tisztogatásokat, levágott fejjel focizást, megcsonkolt horvát és magyar áldozatokat, a Dályán elkövetett mészárlást (1991. augusztus 2-án a szerb félkatonai alakulatok és a Jugoszláv Néphadsereg egységei által a horvát lakosság sérelmére elkövetett tömeggyilkosság K. D.), vagy autó után kötött és meghúzgált embereket mutattak. Én akkor ott álltam az egyik oldalon az üzleti világ felé vezető úton, hogy étterem-tulajdonos leszek, kitanulom, jaj de jó lesz, a másik oldalon pedig ott volt a háború, amit csinálni szerettem volna.

Úgyhogy leültem a szüleimmel megbeszélni, hogy nekem nem ez a jövő, és hogy elmegyek ebbe a háborúba. Édesapám úgy fogadta a dolgot, hogy elmondta, oké fiam, ha elmész és lelőnek, akkor egy hülyével kevesebb, de ha mondjuk, leszakad a kezed-lábad, akkor az életed további részét egy szánalmas roncsként fogod leélni. Azt is mondta még, hogy ha elfognak, az sem lesz egy leányálom. Erre csak azt mondtam oké, ez mind benne van a pakliban, akkor is vállalom. Apám borzalmasan nagy pacifista volt, mert őt az esküvője előtt vitték el 1968-ban Csehszlovákiába (a Magyar Néphadsereg a „ZALA” fedőnevű művelet során vett részt a Varsói Szerződés katonai intervenciójában, Csehszlovákiában K. D.), így még a saját esküvőjén sem tudott részt venni. Úgyhogy szívből gyűlölte a hadsereget és próbált engem is pacifistává nevelni, ami nem nagyon jött össze.

Édesanyámnak az jött le az egészből, hogy ez valami vicces történet és én elmegyek a hegyekbe túrázni. Három nap után kezdett el méltatlankodni, hogy hol van a gyerek, dolgozni kéne már az étteremben. Ekkor mondta el neki az apám, hogy a fia Jugoszláviában harcol. Ezután amíg én kint voltam az anyám nem is volt hajlandó még telefonon sem beszélni velem. A beszélgetés után, összeraktam a kis felszerelésemet, felültem a buszra és elindultam Budapestre. Budapestről Mohácsra mentem, ahonnét már nem tudtam átkelni, hiszen azt sem tudtam, hogy mi merre van, úgyhogy úgy döntöttem, hogy információkat gyűjtök. Mivel akkoriban Mohácson a menekültek miatt már a kutyaólakat is kiadták az embereknek ezért azt hiszem a József Attila kollégiumban lett nekem hely, ahol be kellett mutatnom az útlevelemet, hogy tényleg magyar vagyok, nem egy szerb ügynök és csak így engedtek be éjszakára.

Bent volt két horvát család, az esti beszélgetés folyamán derült ki, hogy a férfiak a horvát rendőrség tagjai, akik annyi időre ugrottak át Magyarországra, amíg a családot biztonságba helyezik, utána pedig mennek is vissza a harcokba. Kérdezték, hogy én ki vagyok, mi vagyok, én pedig elmondtam, hogy néprajzkutatással foglalkozok, megyek a baranyai háromszögbe és ott szeretném a magyar folklórt feltérképezni. Erre megjegyezték, hogy ahhoz nem a legjobb időt választottam és hogy nem a legalkalmasabb a felszerelésem a „néprajzkutatáshoz”, mert volt rajtam egy dzsungelbakancs, egy farmer, meg egy zöld Bundeswehr (a német szövetségi haderőnél rendszeresített K. D.) ing, egy zöld amerikai katonai hátizsák, rajta katonai hálózsák, oldalt amerikai katonai kulacs, tehát körülbelül annyira tűntem néprajzkutatónak, mint Erwin Rommel. Végül megkérdezték hol szeretnék átmenni a határon és én mondtam, hogy Udvarnál. Mondták, hogy ha ott megyek át, az már pont szerb kézen van, így elég rövid és tragikus lett volna a horvát katonai pályafutásom.

mup.jpgA horvát Belügyminisztérium (Ministarstvo Unutarnjih Poslova Republike Hrvatske - MUP RH) különleges rendőri alakulatainak felvarrói az 1991 - 1995 között zajló horvát függetlenségi háború idejéből.

Végül elárultam, hogy mit akarok ők pedig, hogy kicsodák is valójában.  Megkérdezték, hogy tényleg komolyan gondolom-e, mondtam nekik, hogy komolyan. A következő kérdés az volt, hogy voltam-e katona és tudom-e igazolni? Azt válaszoltam, hogy persze, minden szükséges irat otthon van Egerben. Azt mondták remek, menjek vissza és hozzam el, megvárnak. Úgyhogy vissza kellett mennem Budapesten át Egerbe, besunnyogni a házba, amikor a szüleim nem voltak otthon, aztán ott magamhoz vettem a katonakönyvem, pár fotót a katonaidőmből és mivel gyűjtöttem az alakulatról szóló újságcikkeket abból is egy párat. Akkoriban szerencsére még annyira titkos volt az alakulat, hogy nem kellett sok papírt cipelnem. Fogtam mindent és visszavittem nekik az anyagokat. Mondták, hogy ha már van itt egy annyira hülye magyar, akinek semmilyen kötődése nincs, mégis át akar menni, akkor az ő családjaik is visszamennek Horvátországba. Tehát anyut meg a gyerekeket bezsuppolták a hátsó ülésre, engem az anyósülésre, amikor pedig megérkeztünk Eszékre, leadtak a városháza alatt lévő óvóhelyre, mivel ott működött a parancsnokság. Innen indult nekem a horvátországi „karrierem”.

(Folytatása következik...)

1 komment
A Csend Harcosai megszólalnak
süti beállítások módosítása