Kedves Barátaink!

Az 1941. április 12-i jutaspusztai tragédia és a délvidéki harci ugrás 79. évfordulójának alkalmából egy igazán különleges interjúval készült Baráti Körünk. Félhelyesné Zubonyai Judittal, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős alezredes unokájával beszélgetett Kiss Dávid bajtársunk a bertalani szellem tovább éléséről, a családi emlékezetről és Bertalan Árpádról, az emberről. Ezúton is köszönjük, hogy elfogadta megkeresésünket! Külön köszönet illeti Pap Attila bajtársunkat az interjú létrejöttében nyújtott segítségéért!

Felderítők Blogja: Köszönjük, hogy elfogadta megkeresésünket! Pontosan milyen rokonságban áll ön Bertalan Árpáddal?

Félhelyesné Zubonyai Judit: Anyai nagyapám

F. B.: Milyen embernek ismerte meg a családi történetek alapján Bertalan Árpádot?

F. Z. J.: Olykor kemény, de mindig következetes parancsnok volt, akit a fanatikus hazaszeretete mellett igazi bajtársiasság jellemzett.

F. B.: Mikor, hogyan hallott először Bertalan Árpád katonai múltjáról?

F. Z. J.: Kisgyermek koromtól hallottam róla, hiszen a családi vitrinben mindig ott volt az ő és nagybátyám (a fia), a szintén hősi halált halt vitéz Bertalan György fényképe. Így a képeket látva kérdezgettem róluk.

Bertalan Árpád pilótaruhában "Magassági repülésem 1938. nov. hóban 6700 m-ig"

 F. B.: Bertalan Árpád fiáról méltatlanul keveset beszélnek. Mit érdemes tudni róla?

F. Z. J.: A 102/1 vadászrepülő század pilótája volt. 1944. augusztus 9-én, a lengyelországi Opatow térségében kötelékben a parancsnoki gép kísérőjeként légiharcba került, amerikai Aero-Cobra gépek (Az USA által a Szovjetuniónak az 1941 márciusi „kölcsönbérleti törvény” értelmében átadott Bell P-38 „Airacobra” vadászgépek F. B.) támadták és lelőtték.

F. B.: A környezetében mennyire volt ismert Bertalan Árpád neve?

F. Z. J.: A rokonság ismerte a nevét, hallottak róla, de a távolabbi ismerősökkel nem beszélgettünk a személyéről.

Ahogyan ritkán láthatták – Bertalan Árpád íróasztal mögött, munkában

F. B.: Ápolt a család kapcsolatot más ejtőernyős veteránokkal?

F. Z. J.: A pápai emlékműnél évente zajlott koszorúzás, ekkor találkoztunk néhány veteránnal, köztük Szokolay Tamással (Szokolay Tamás 1914. július 15-én született Nyíregyházán. Hivatásos katonai szolgálatát 1932-ben kezdte karpaszományos őrmesterként. 1938-ban a Szombathelyen megalakuló ejtőernyős kísérleti keret tisztje F. B.) sokat beszélgettünk, de az ő halálát követően elmaradtak a meghívások ezekre az eseményekre. A kapcsolattartás igazából csak ezekre a találkozásokra korlátozódott.

F. B.: Érte a családot hátrányos megkülönböztetés Bertalan Árpád hírneve miatt?

F. Z. J.: Erről nem tudok, a nagymamám és a szüleim nem beszéltek velem ilyenekről. Azt viszont tudom, hogy Bárczy János Vádindítvány című könyvében (Bárczy János egykori ejtőernyős százados 1979-ben Budapesten, a Magvető kiadó gondozásában kiadott „dokumentumregénye” volt az első, mely a magyar ejtőernyősök II. világháborús történetével foglalkozott. F. B.), illetve az ebből készült TV filmben, ahol Tordy Géza játszotta „Barabás őrnagyot” (A regény 1982-ben készült filmváltozatába több fontos történelmi szereplő, így Bertalan Árpád neve is megváltoztatva került be, követve a regény gyakorlatát. F. B.) kicsit árnyalt róla a kép, de ahogy korábban mondtam, azt tudom, tudtuk róla, hogy kemény ember volt. A katonai pályájának a megítélése lehetett nyilván a korszakoktól függő is, de én igazán nagy örömmel látom, hogy milyen sokan tisztelik az emlékét és nagyformátumú katonaként említik.

F. B.: Milyen emlékezetes történetek maradtak fenn a családi legendáriumban Bertalan Árpádról?

F. Z. J.: Emlékezetes történet az inkább csak a katonai pályájához kapcsolódik. Mesélték édesanyámék, amikor egy katonájának a tragédiával végződött ugrása után nagyapám összehajtogatta a szerencsétlenül járt katona ejtőernyőjét és azzal ugrott, bizonyítva, hogy nem az ernyővel volt baj (Az esetre 1940. június 22-én délelőtt került sor a pápai repülőtéren. Az áldozat, az ejtőernyős alakulat első hősi halottja, Penczer József ejtőernyős honvéd volt F. B.). Aztán, hogy valami vidámabbat is említsek, azt is mesélték, amikor az egyik bajtársuk esküvőjére ő is és a többiek is ejtőernyővel érkeztek meg (Pataky Géza ejtőernyős főhadnagy 1940 tavaszán házasodott Jákon, a híres Árpád-kori templomban. F. B.). El lehet képzelni a meglepetést, amit a násznépnek okoztak.

F. B.: Milyen relikviák, személyes tárgyak maradtak a család birtokában Bertalan Árpádtól?

F. Z. J.: Vannak fotók, például arról, amikor 1917-ben IV. Károly király gratulált neki a magas kitüntetéséhez (Bertalan Árpád hadnagyként érdemelte ki a Tiszti Arany Vitézségi Érmet F. B.), vagy éppen az 1941-es temetéséről készült fotók. Dokumentumok, mint például anyakönyvi kivonatok, a személyi igazolványa, tiszti parancs az 1938. évi áthelyezéséről, dokumentum a Mária Terézia rend lovagkeresztjének odaítéléséről (Az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének legmagasabb katonai kitüntetését 1928-ban ítélték oda Bertalan Árpádnak F. B.). Amit a szobánk falán bekeretezve őrzünk, az a vitézzé avatásakor készült oklevél.

Bertalan Árpád hadnagy 1919 novemberi személyi igazolványa

F. B.: Mit gondol arról, hogy a Magyar Honvédség egyik alakulata, az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár az ön nagyapjának nevét viseli?

F. Z. J.: Nagyon büszke vagyok! Az elmúlt év végén felvettem a kapcsolatot velük, örömmel vették a jelentkezésemet. Sajnos ez a mostani helyzet nem kedvez a kapcsolattartásnak, de bízom abban, hogy ennek az időszaknak is előbb-utóbb vége lesz!

 Baráti Körünk hagyományőrzői Szolnokon, a 2018. október 12-én felavatott Bertalan Árpád mellszoborral

F. B.: Keresték önt más ejtőernyős hagyományőrző szervezetek megemlékezések kapcsán?

F. Z. J.: Igen, Önök! El is mentem volna a tervezett lengyel-magyar ejtőernyős kiállítás megnyitójára, remélem erre is hamarosan sor kerülhet.

F. B.: Hogyan látja, milyen kép él a nagyapjáról ma az emberekben?

F. Z. J.: Azt gondolom - visszatérve az egyik előző kérdésére is - az, hogy egy "elit" egység (bocsánat a kissé "túl civil" megfogalmazásért), egy különleges rendeltetésű dandár a nevét viseli, az, hogy nemzeti sírhelyen nyugodhat (Bertalan Árpád sírhelye a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkert 52-es katonai parcellában található F. B.), hogy sírjánál, a pápai vagy a jutaspusztai emlékműveknél koszorúzási ünnepségekre, megemlékezésekre kerül sor, az nekem azt üzeni, hogy a katonák valódi hősként gondolnak rá. Azt is látom például, hogy hadtörténészek rendre megemlítik munkáikban, így biztosan fennmarad az emléke. Azok, akik pedig civilként olvashatnak róla, egy meggyőződésből fakadó kötelességtudattal, mindig a hazája és a katonái iránti elkötelezettséggel tevékenykedő katonának láthatják őt, aki végül esküjéhez hűen életét adta a hazájáért.

 Vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy 1941. április 15-i temetése a Farkasréti temetőben, Budapesten.

F. B.: Mit gondol, mennyire ismert Bertalan Árpád neve ma a fiatalság körében?

F. Z. J.: A fiatal katonák körében talán igen, de nem gondolom, hogy egyébként a fiatalok hallottak volna róla, ismernék a nevét.

F. B.: Mit lehetne tenni a helyzet javítása érdekében?

F. Z. J.: Huh, most megfogott... A fiatal generáció a közösségi hálókon éli az életét, a nagyapám élete, munkássága pedig nehezen kezelhető ilyen csatornákon... szóval, ha kérhetem, gondolkodjunk ezen közösen...

F. B.: Ma katonai alakulat mellett Szolnokon szobor, Szombathelyen utca, Veszprémben kilátó, Budapesten katonai díszsírhely őrzi Bertalan Árpád emlékét. Ön szerint mi az, amivel az utókor még tartozik neki?

F. Z. J.: Hogy mivel tartozna neki az utókor? Talán egy kitüntető jelvénnyel, éremmel, amit meghatározott tevékenységekhez kapcsolódóan, érdemeik elismeréséül kaphatnának meg katonák (vagy talán a civilek is, mint például kutatók, hadtörténészek, hagyományőrzők).

F. B.: Katonai hagyományőrzőként kiemelt feladatunknak tekintjük Bertalan Árpád és ejtőernyős katonáinak emlékének megőrzését. Mit üzenne a hagyományőrzőknek?

F. Z. J.: A hagyományőrzőkre fontos feladat hárul, mert munkájuk révén rengeteg információ juthat el a múltbeli történésekről az emberekhez; a múlt megismerése segíthet abban, hogy a jelenünket megértsük és akár abban is, hogy a jövőnket milyennek tervezzük. Egyszóval nehéz, és az ismeretek továbbadását tekintve felelősségteljes munkájuk van, ami nagy elismerést érdemel. A magam részéről szeretném őszintén megköszönni a munkájukat és kitartást, sok sikert kívánok jövőbeni tevékenységükhöz is!

F. B.: Nagyon szépen köszönjük, hogy időt szakított ránk, reméljük ez az interjú is hozzájárul ahhoz, hogy Bertalan Árpád emléke széles körben ismertté váljon.

F. Z. J.: Én köszönöm a lehetőséget, és a magam részéről ígérem, hogy a jövőben is figyelemmel kísérem a munkájukat!

Források:

- Félhelyesné Zubonyai Judit, Bertalan Árpád unokájának és Bertalan György unokahúgának személyes közlése
- v. Bertalan György veszteségi kartonja (www.hadisir.hu)
- Huszár János: Honvéd Ejtőernyősök Pápán 1939–1945. (Jókai Kör Pápa, 1993.)
- Reszegi Zsolt: Légi huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között. (A pápai levéltár kiadványai, Budapest –Pápa 2013.)
- B. Stenge Csaba: Kivonat a 102. vadászrepülő-század hadinaplójából, 1944. szeptember 14–16. (in.: Hadtörténelmi Közlemények 2017.1. pp. 164. – 171.)
- Tobak Tibor: Pumák Földön-égen (Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 1989. p. 175.)
- https://felderitokblogja.blog.hu/2018/04/12/ejtoernyos_bevetes_delvideken_1941_aprilis (letöltés ideje: 2020. 04. 09. 15:35)

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

A szovjet ejtőernyősök világát bemutató interjú után újabb cikkel jelentkezik „KITEKINTŐ” című sorozatunk, melyben olyan ejtőernyős katonákat szólaltatunk meg, akik az általunk vizsgált korszakban más nemzeteknél párhuzamosan működő ejtőernyős alakulatoknál teljesítettek szolgálatot. Az alábbi, Pap Attila bajtársunk által készített interjúban az ismert had- és rendvédelem-történettel, katonatörténetekkel, valamint összeesküvés-elméletek hátterével foglalkozó szakíró, blogger, egykori rendőrtiszt, Tóth Tibor – tiboru történetével ismerkedhetünk meg, aki az egykori Román Néphadsereg ejtőernyőseként szolgálta le katonaidejét. Köszönjük, hogy elfogadta felkérésünket és az interjút képanyaggal is támogatta!

Felderítők Blogja: Mesélne magáról? Kicsoda ön, honnan jött? 

Tóth Tibor: Tóth Tibor vagyok, 1962-ben születtem Temesváron, 1987 óta élek Magyarországon. 1990-ben, a rendszerváltozás után 4 hónappal szereltem fel rendőrnek, ahol 2009-ig szolgáltam. Utolsó beosztásom szerint a Nemzeti Nyomozó Iroda Műveleti Főosztályának vezetője voltam, ezt megelőzően a Tanúvédelmi Szolgálatot irányítottam.

F. B.: Mikor vonult be?

T. T.: 1982. szeptember 29-én 10.00 órakor jelentem meg a caracali UM 01841-es katonai egység - hadrendi számán és teljes nevén a Román Hadsereg 56-os Ejtőernyős Ezrede - bejáratánál. A sors apró fintoraként ez a nap akkoriban a Fegyveres Erők Napja volt Magyarországon, de ezt akkor még nem tudtam. Önkéntesként jelentkeztem ejtőernyősnek és előfelvételis voltam, tehát mindössze kilenc hónapra rendezkedtem be.

F. B.: Hogy néztek ki a seregben a hétköznapjai?

T. T.: Hétköznaponként reggel hatkor volt az ébresztő a reggeli tornával, majd a tisztálkodás után reggeli következett kábé fél hét és fél nyolc között. Háromnegyed nyolckor volt a laktanyaparancsnok fogadása és az ezredszintű napiparancs-hirdetés az alakulótéren. A délelőtti foglalkozások nyolckor kezdődtek és délig tartottak. Az első hetekben természetesen az alaki foglalkozás és a fegyver- és felszereléskezelés volt a középpontban, aztán fokozatosan jöttek a szakfoglalkozások: ejtőernyőismeret, hajtogatás, ugrási incidensek megoldási forgatókönyvei, ugrási gyakorlatok "szárazon", emelvényről, majd az ugrótoronyból, satöbbi. Volt vegyvédelem, tanultunk robbantási alapismereteket -hogyan kell felrobbantani egy hidat, egy hajót, hol vannak egy épület statikailag gyenge pontjai, stb.-, de volt katonai közelharc, épületharcászati alapok, "túlélés a természetben" című foglalkozás, természetesen lövészet-előkészítés és éleslövészetek, fizikai állóképesség erősítése, akadálypálya, szóval elég széles spektrumát kaptuk a katonai szakmának.

De térjünk vissza a napi programra: délelőtt tíz körül kaptunk húsz deka kenyeret felvágottal, egy májpástétom-konzervet vagy valami hasonlót. Ebéd fél egy és fél kettő között (már ha a laktanyában voltunk), majd folytattuk a kiképzést, ilyenkor általában elméleti tantárgyakkal: volt például idegenhadsereg-ismeret is (az akkoriban ellenségnek számító NATO-tagországok egyenruháit, rendfokozati- és fegyvernemi jelzéseit, hadseregeik szervezeti felépítését, felszerelését és fegyverzetét oktatták ennek keretein belül speciális, titkosnak minősített tankönyvekből F. B.), szabályzatismeret. Ilyenkor volt az ideológiai oktatás is, ami nálunk szerencsére kimerült abban, hogy a politikai tiszt hetente kétszer bejött, felolvasta a pártlap aznapi egy-két cikkét, aztán távozott, mi meg ottmaradtunk a tanteremben és leveleket írtunk haza vagy olvastunk, beszélgettünk.

Délután négy óra magasságában jött az uzsonna, kábé hasonló választékkal, mint a tízórai, majd megint gyakorlati foglalkozások következtek hétig, amikor jött a vacsora, majd az esti program: körlettakarítás, felkészülés a következő napra, fegyver- és felszereléstisztítás és karbantartás, stb. Ha belefért az időbe és rendes volt az ÜTI, akkor még tévézhettünk is egy kicsit, majd negyed 11-kor takarodó.   

F. B.: Milyen felszerelést használtak?

T. T.: Az egyéni, hétköznapi alapfelszerelésünk nagyjából megegyezett a lövészekével: a Kalasnyikov román klónjának, az AKM gépkarabélynak a behajtható válltámaszú deszant-változata (PM-65 gépkarabély F. B.) volt két 30-as tartalék ívtárral, tisztítószettel és bajonettel. Volt még összecsukható nyelű gyalogsági ásónk tokkal, gázálarcunk, szóval semmi különös vagy extra. Ugrásokhoz kaptunk egy ejtőernyőstőrt, bőrkesztyűt és ejtőernyőssisakot ugrószemüveggel. Amúgy talán érdekesség, de most ugrik be, hogy klasszikus rohamsisakunk nem is volt, legalábbis nem emlékszem rá. Egy-egy 20-22 fős, három rajos szakaszban volt egy kézi páncéltörő gránátvetős katona a szovjet AG-7-tel (a szovjet RPG-7 román klónja F. B.), három golyószórós (akik a PM-64-est használták F. B.), és egy mesterlövész, akinek a szintén román PSL-54-ese volt.

PM-65 típusú gépkarabély

Ami az ejtőernyőket illeti, a főernyőnk a román tervezésű, körkupolás, 98 négyzetméteres, 18 kilós, 36 zsinóros BG-7M-es, a hasernyőnk (tartalékernyő F. B.) a szintén román BG-3 volt. Egyikre sem volt panaszom, korrekt és megbízható iparosmunka volt mindkettő. Nyitóautomatikának a KAP-3-at használtuk, ezek - ha jó emlékszem - csehszlovák gyártmányúak voltak, de nem esküszöm meg rá.

 BG-7M

F. B.: Volt önöknek valami speciális megkülönböztető jelzése a lövészekhez képest?

T. T.: Hát elsősorban a kék egyenruhát említem a lövészek khakizöldjéhez képest, hiszen mi a légierőhöz tartoztunk és nem a szárazföldi csapatokhoz. Kora tavasztól késő őszig világoskék barettünk volt (a lövészeknek khaki pilotkájuk), csak télen kaptunk mi is usankát, mint mindenki a román hadseregben. Aztán különleges volt a lábszárközépig érő vörösesbarna bilgericsizmánk (szemben a lövészek fekete surranójával), amelynek bőrszíja volt és nem cipőfűzője.

Tóth Tibor ejtőernyős tizedes

Volt továbbá Y-hevederünk; ez a hajózó állomány kiváltsága volt és kiváló szolgálatot tett, mert a derékszíjra ráaggatott mindenféle felszerelés: a gyalásótól a tölténytártáskán keresztül a bajonettig, nem húzta le annyira a nadrágot, tehát nem kellett annyira megszorítani a nadrágszíjat sem az ember derekán. Ugyancsak tavasztól őszig különleges, kivehető szőrmebélésű, kapucnis, vízhatlan anyagból készült ejtőernyősdzsekijeink voltak, télen "normál" katonai nagykabát. A fegyvernemi jelzés is szokatlan és árulkodó volt: ez volt az egyetlen ilyen a román hadseregben, amelyik színes változatban készült: világoskék háttér előtt egy sasszárnyas fehér ejtőernyő, közepén a román légierő köralakú, háromszínű felségjelzésével. A hivatásosokén a sas szárnyai és faroktollai aranyszínűek, a sorállományúakén ezüstszínűek voltak.

 Hivatásos állományjelző

Legénységi állományjelző viselése

Legénységi állományjelző

Ezek olyan ritkák voltak, hogy egy-egy darabért a gyűjtők lazán kifizettek akár 60-70 lejt is, ami akkoriban 20-25 korsó sör ára volt. Éppen emiatt szigorú elszámolás alatt voltak, egy katona összesen két párat, vagyis összesen négy darabot kapott a felszerelésekor és csak nagyon nehezen lehetett pótolni, márpedig e nélkül nem engedték ki az embert még kimenőre sem.

Végül meg kell említenem a karfelvarrót, ami mai szemmel elég kezdetlegesnek tűnik ugyan, de akkoriban mi voltunk az egyetlen fegyvernem a Román Hadseregben, amelyiknek ilyen egyenruha-kiegészítője volt. Ez még ritkább és még értékesebb volt, mint a fegyvernemi jelzés. Eredetileg csak a hivatásos állomány részére rendszeresítették a hetvenes évek végén, de aztán a sorállomány is megkapta. Majd - ha jól emlékszem - valamikor 1985-ben vissza is vonták, mert a katonai vezetés az ejtőernyősök különcködésének bizonyítékaként tekintett rá.

Ejtőernyős felvarró

F. B.: Milyen volt a lövész-ejtőernyős ellentét?

T. T.: Semmiféle ilyen ellentétről nincs tudomásom és nem is hallottam ilyenről. Enne két oka is lehetett. Az egyik, hogy nem is nagyon érintkeztek egymással a két fegyvernem katonái, hiszen nem volt hol és nem volt mikor. Mint említettem, mi a légierőhöz tartoztunk, márpedig a légierőnek mindig külön laktanyái voltak, "nyulakkal" (lövész katonákkal F. B.) maximum a kimenők során találkoztunk. A másik ok, amiért nem volt acsarkodás, az az volt, hogy a tisztjeink és altisztjeink szinte kivétel nélkül a lövészektől (a gyalogságtól F. B.) jöttek, hiszen ezt a fegyvernemi iskolát végezték (hivatásos ejtőernyős-tiszti vagy altiszti iskola nem volt F. B.). Amúgy bennünket a többi fegyvernem - kicsit gúnyolódva - "függőleges gyalogság"-nak hívott, hiszen az ő szempontjukból csak az volt a különbség köztünk és a klasszikus nyulak között, hogy mi függőlegesen érkeztünk a harcmezőre, ők pedig vízszintesen. Persze mi tudtuk, hogy ez azért ennél sokkal komplexebb kérdés, de egy ejtőernyős nem áll le vitatkozni se egy lövésszel, se egy harckocsizóval, se egy tüzérrel.

F. B.: Hány ugrása van? Mesélne ezeknek a menetéről?

T. T.: Az előfelvételiseknél hat ugrás volt az előre tervezett, de nekem sikerült ezt a számot -mindenféle ügyeskedéssel és a laktanyai korrupció kihasználásával- még ugyanennyivel megfejelnem, vagyis annyit ugrottam a kilenc hónap alatt, mint a teljes állományú sorkatonák a tizenhat hónap alatt: tizenkettőt. Persze ez távol van attól a minimálisan 30-as számtól, ami a szakemberek szerint az ejtőernyős légbiztonság megszerzéséhez szükséges, de hát sorállományúként ez volt a maximum, amit bezsákolhattam. A leszerelésem után érdeklődtem, hogy civil ejtőernyős foglalkozásra lenne-e lehetőség, de rá kellett jönnöm, hogy szülővárosom két határszakaszhoz viszonyított közelsége a rengeteg pozitívum mellett hátrányokkal is jár: a nyolcvanas évek Romániájában nem működhetett egyetlen polgári repülős vagy ejtőernyős egyesület sem az államhatártól számított 150 km-es sávon belül. Temesvár meg 30 km-re van a szerb, 60 km-re a magyar határtól, szóval ez nagyon nem jött össze.  

 Eskütétel, piros nyíllal Tóth Tibor

Nálunk az úgynevezett stabilizátoros ugrás volt a divat. Tudom, hogy ezt a blogot elsősorban szakemberek olvassák, de talán annyi belefér, hogy a kevésbé szakmabelieknek röviden mégis elmagyarázom, mi is ez. Ennél a technikánál a repülőgép elhagyása után rögtön kinyílik egy egészen kicsi, 1-1,5 négyzetméteres ernyő, aminek kettős rendeltetése van: egyrészt stabilizálja és "normális" állásba rántja az esetleg forgó vagy fejjel lefelé zuhanó testet, másrészt egy kicsit csökkenti az ejtőernyős sebességét. Ezek az apró kényelmi szolgáltatások igen jól jönnek, amikor egy hatalmas rántással kinyílik a főernyő és az ember mondjuk nem fejjel lefelé zuhan 180 km/órával, hanem már egy kicsit előredöntött, majdnem álló helyzetben és csak 120 km/órás sebességnél kapja az ernyő kinyílása által előidézett fékezési sokkot. A már említett, általunk használt BG-7M főernyő nyitása után úgy 5 m/másodperces (18 km/órás) ereszkedési sebességgel közelítünk a földhöz, s a 98 négyzetméteres körkupola rései, valamint az irányítókötelek segítségével 4 m/másodperces (14,5 km/órás) vízszintes közlekedési sebességet lehet elérni, egészen jó irányíthatóság mellett. Egyik sem vészes, persze nem véletlenül gyakoroltuk hosszú napokon keresztül a szabályszerű földet érést.

Az első három ugrást tíz fős csoportokban és fegyver nélkül hajtottuk végre a jó öreg An-2 típusú gépekből (Magyarországon az „Ancsa” becenevet kapták, Romániában az orosz „Annuskát” használták F. B.). Ha jól emlékszem, az első két ugrás 1300 méterről történt, a harmadik tán 1100-ról, erre most nem vennék mérget, de olyan sokat nem hinném, hogy tévednék. Ezek kivétel nélkül nagyon enyhe szélben zajlottak le; emlékszem, hogy az első ugrásunkat kétszer is elhalasztották, mert a szél erősebb volt, mint az ilyen esetben engedélyezett.   

Román ejtőernyős igazolvány borítója

Aztán a többit An-24T és An-26-osokból ugrottuk; itt már az egész század, ami nálunk úgy 48-50 fő hajózót jelentett a 60-65 fős alegységből egyszerre ugrott. A negyedik ugrástól vittük a teljes személyi fegyverzetet és felszerelést, a hatodik pedig már kombinálva volt egy rövid éleslövészettel is: a földet érést követően meg kellett közelítenünk az alkalmi lőteret, ahol már vártak ránk a lövészetvezetők. Nem volt egy nagy durranás, vagy tíz célzott lövést kellett leadnunk mellcéltáblára; gondolom csak azt tesztelték, hogy közvetlenül ugrás után mennyire tudunk összpontosítani.

A hetedik ugrástól felfelé már nem a sajátjaimmal ugrottam -mint említettem, az előfelvételiseknek hat ugrás volt a maximum-, szóval ott csak olyan megtűrt voltam; nem is vettem részt az ugrás utáni foglalkozásaikban, csak egyszer lőttem közösen velük, ami kábé ugyanolyan volt, mint a hatodik ugrásomnál. 

F. B.: Milyenek voltak a gyakorlatok és a kihelyezések?

T. T.: Előfelvételiseknél tartós kihelyezés nem volt, én kétszer voltam egy-egy úgynevezett "fizikai és pszichikai állóképességet fokozó komplex harcászati gyakorlaton"; az első 24 órás volt, a második 48 órás. Az első volt a keményebb, mert azt valamikor december elején tartottuk és nagyon hideg volt, végig szemerkélő havas esővel. A másodikra meg május környékén került sor, az kifejezetten baráti volt, persze akkorra már én is magam mögött tudhattam hét hónap katonaságot, már nem voltam kezdő. Mindkettő olyan próbatétel-féle volt.

Az elsőnél, amit a saját előfelvételis századommal csináltunk, egyszerűbb, raj-szintű feladatok voltak, amiket a laktanyától kb. 8 km-re fekvő erdős területen meg egy elhagyatott vasúti pályaudvar-épület környékén hajtottunk végre. A tájékozódás szándékosan kicsit félrerajzolt térképpel, telepített pirotechnikai csapdák felfedezése, vaktöltényekkel ránk támadó "ellenség" visszaverése -amire mi is vaktöltényekkel válaszoltunk-, éjszakai táborhely kialakítása, egy kis épületharcászat, szóval gyakorlatilag egy kis számháború, csak 24 órán át tartott és csak azt ehettük és ihattuk, amit magunkkal vittünk.

A második már egy kicsit komolyabb volt. Itt én "ellenséget" játszottam és az volt a feladatom (többedmagammal), hogy egy tényleges idejű, vagyis 16 hónapra bevonult, főleg újoncokból álló század életét keserítsem meg 48 órán keresztül egy harcászati gyakorlat során, amit nagyjából ugyanott bonyolítottak le, mint mi a miénket öt hónappal korábban. Persze volt forgatókönyv, nagyjából meg volt határozva, hogy mit és hol fognak csinálni, s nekünk, néhány tisztesnek -én akkor már tizedes voltam- kellett folyamatosan cseszegetnünk őket, mint ellenség. Váratlanul rájuk lőttünk (természetesen vaktölténnyel F. B.), hang- és fénygránátot dobáltunk éjszaka, amikor lepihentek, félrevezető útjelzőket helyeztünk ki, ilyesmi. Itt én voltam az egyedüli előfelvételis segédkiképző és bevallom, ezt komoly megtiszteltetésnek tekintettem, már csak azért is, mert a többi segédkiképző mélységi felderítő volt és bőven volt mit tanulnom tőlük.   

F. B.: Román-magyar ellentét volt az alakulatban?

T. T.: A seregben eltöltött 9 hónapom alatt egyetlen rossz szót, egyetlen sértést sem kaptam azért, mert magyar vagyok, magyar nevem van és esetenként magyarul beszéltem a magyar nemzetiségű bajtársaimmal. Tudom, hogy hihetetlen, tudom, hogy számos, ezzel ellentétes katonasági emlék van számos erdélyi magyarban, de megismétlem és felelősséggel állítom: engem semmiféle atrocitás nem ért a nemzetiségem miatt, sem katonatársaim, sem a hivatásos altisztek vagy tisztek részéről. Mondjuk az ejtőernyősöknél az átlagnál sokkal komolyabb a bajtársiasság érzése és az összetartás, talán ez is lehet erre magyarázat. Maximum ránk csodálkoztak az olténiai (dél-romániai terület, Havasalföld része F. B.) srácok, hogy jé, milyen furcsa nyelven beszélünk, de ez volt a maximum.

F. B.: Dolgozott a Magyar Honvédséggel a sorkatonai időszakában?

T. T.: Nem, egyetlen percet sem. Románia eléggé kakukktojás volt a kommunista táboron belül. A Varsói Szerződés rendszeres közös hadgyakorlatain tudomásom szerint már a hetvenes évek óta csak törzstisztekkel képviseltette magát, csapatokkal nem, szóval még elméletileg sem volt semmi esélyem, hogy a Honvédség katonáival találkozzak, nemhogy együtt dolgozzak. A román katonai doktrína, Varsói Szerződés ide vagy oda, arra készítette fel a katonákat, hogy gyakorlatilag szövetségesek nélkül kell háborúzniuk, ha úgy hozza a sors. Ilyen szempontból a Román Hadsereg jobban hasonlított a Jugoszláv Néphadseregre, mint bármelyik másik szocialista államéra. Volt is egy mondás a katonaságnál, ami csak félig volt vicc: Romániának csupán egyetlen olyan szomszédja van, amelyikben megbízhat, s ez a Fekete-tenger.

F. B.: Mi volt a motiváció ahhoz, hogy ejtőernyős legyen?

T. T.: Mindig is militaristább alkat voltam, mint az átlag, s amikor a bevonulásnál adódott a lehetőség, hogy jelentkezzek az ejtőernyős csapatokhoz, úgy gondoltam, hogy ha már úgyis le kell valahol húzni azt a kilenc hónapot, akkor ezt egy olyan fegyvernemnél fogom eltölteni, ahol valami értelmét is látom az egésznek. Jelentkeztem és elfogadtak, aminek még úgy is nagyon örültem, hogy így nem 60 kilométerre kerültem az otthonomtól, mint ahogy az eredetileg számomra kijelölt gépesített lövészezred, hanem hatszor ilyen messzire.

F. B.: Milyen különleges beavatási szertartásuk volt az ejtőernyősöknek?

T. T.: Nálunk, előfelvételiseknél semmiféle ilyen nem volt, hiszen nekünk, az első 30 naptól eltekintve, nem voltak "öregjeink", nekünk csak hivatásos altisztjeink és tisztjeink voltak, akik a teljes kiképzést lezavarták velünk. A tényleges idejűeknél volt egy apró ceremónia az újoncok első ugrása után, de abban mi nem vettünk részt, úgyhogy nem is igazán tudok beszámolni róla.

F. B.: Mit tudott a magyar ejtőernyősökről, azok történelméről?

T. T.: Akkor még az égvilágon semmit.

F. B.: Hány magyar szolgált az ön alakulatában?

T. T.: Az előfelvételis században négyen voltunk magyarok. Rajtunk kívül volt még egy srác, akinek magyar neve volt ugyan, de ő már teljesen „elrománosodott” (magyar gyökereit nem ápolta F. B.), s egy hangot sem beszélt magyarul. Hogy tényleg nem tudott, vagy csak nem akart, azt nem tudom. A többi századnál még további magyarok is voltak, az egész ezredben lehettünk vagy tízen.

F. B.: Mesélne az alakulatáról és annak történelméről?

T. T.: A nyolcvanas években a román hadseregnek négy ejtőernyős ezrede volt, összesen mintegy 2500-2700 fő hajózó állományú ejtőernyőssel. Az akkor még létező négy hadsereg mindegyikéhez hozzárendeltek egyet:

- az 1. (munténiai) Hadsereghez a Boteni-ben található 64. Ezredet,

- a 2. (moldovai) Hadsereghez a Buzău-ban (Bodzavásáron) állomásozó 60. Ezredet,

- a 3. (olténiai) Hadsereghez a Caracal-i 56. Ezredet,

- a 4. (erdélyi) Hadsereghez a Câmpia Turzii-ban (Aranyosgyéresen) található 62. Ezredet.

Én az olténiai 56. Ejtőernyős Ezredben szolgáltam. Ez volt a négy közül a legfiatalabb, bevonulásom előtt három évvel, 1980 végén hozták létre és ekkor kapta meg a csapatzászlót, vagyis olyan nagy történelme nem volt. És nem csak a legfiatalabb, hanem a legkisebb is volt, hiszen az egész laktanyában, tisztekkel és altisztekkel, polgári alkalmazottakkal és az ezred kutyájával és macskáival együtt sem voltunk 600 főnél többen. Közülük is csak mintegy 450 fő volt hajózó állományú (ténylegesen ugró ejtőernyős F. B.), a többiek főleg műszakiak voltak, illetve hozzánk tartozott a közeli katonai repülőtér őrszázada is.

A teljes ejtőernyős fegyvernemet 2000-ben áthelyezik a légierőtől a szárazföldi csapatokhoz, majd az 56. ezredet előbb visszaminősítik zászlóaljjá, majd 2001-ben felszámolják, az ott szolgáló hivatásosok átkerültek más alakulatokhoz. A 62. ezred egy évvel később ugyanígy jár. Nem vagyok naprakész a román hadsereg szervezeti felépítését illetően, de úgy tudom, hogy napjainkban az összes román ejtőernyős alakulat (Ez két zászlóaljat jelent, körülbelül 800 fővel F. B.) a marosvásárhelyi központú Különleges Rendeltetésű Dandár része.

F. B.: Miért volt szükség a többnyelvű magyarság nagy mélységben való alkalmazására?

T. T.: Nem hinném, hogy velünk, erdélyi magyarokkal különösebb harcászati terveik lettek volna. Az ezredünkben található felderítő században például nem volt magyar, de más nemzeti kisebbséghez tartozó katona sem, kizárólag románok. Most utánagondolva nem is emlékszem, hogy hallottam volna olyanról, hogy magyar nemzetiségű mélységi felderítőként szolgált volna. Persze nem kizárt, hogy volt ilyen, de én nem hallottam róla.

A romániai magyarokat, németeket, szerbeket, ukránokat mindig is egyfajta gyanakvás övezte a fegyveres szervezeteknél, s csak igen kivételes esetekben kerülhettek magasabb hivatásos beosztásokba a hadseregben, a titkosszolgálatoknál vagy a rendőrségnél. A görög vagy a török nemzetiségű katonákat ráadásul azért is külön szemmel tartották, mert az ő anyaországaik NATO-tagok voltak.

F. B.: Milyen nációkkal szolgált együtt?

T. T.: A már említett magyarokon kívül az én századomban volt egy-egy szerb, német, bolgár, aztán egy rutén-szlovák, egy makedón-görög és egy román-német keverék. A laktanya legegzotikusabb katonája az ejtőernyős aknavetőszázadnál szolgált. Ő dobrudzsai tatár volt és tényleg úgy nézett ki, mint Dzsingisz kán barettban és ejtőernyős csizmában.

A tisztek között is volt egy magyar, legalábbis a neve magyar volt: Gavril Soci, aki Szőcs Gáborként születhetett, s amikor én voltam katona, ő főhadnagyként az ezredparancsnok mérnök-szolgálati helyettese volt, de soha nem hallottam magyarul beszélni.

F. B.: Az alakulat ejtőernyős lövész vagy mélységi felderítő volt?

T. T.: Az ezred fő profilja az ejtőernyős lövész volt, de mivel mi -az előfelvételis század- elvileg tartalékos tiszteknek voltunk szánva, kaptunk egy kis ízelítőt a mélységi felderítő szakmából is. A kilenc hónap alatt összesen úgy 80 óra szakosodott foglalkozást, ha jól számolom össze 37 év elteltével, amit az ezred szerves részét képező mélységi felderítő század oktatói és katonái nyújtottak.

F. B.: A repülőhajózó állománnyal volt ellentét vagy bajtársiasság?

T. T.: Mint említettem, az ezredhez tartozott a közeli katonai repülőtér (Deveselu) őrszázada is. Ők nem voltak hajózó állomány, szóval mindig is másodrendűeknek tekintettük őket -innen is elnézést kérek tőlük-, de amikor például mi adtuk a VÁP-ot (Katonai rendész-szolgálatot F. B.) a helyőrségben, értelemszerűen a magunk közé tartozóknak tekintettük őket, elvégre nekik is kék egyenruhájuk volt, ebből fakadóan nem igazán zaklattuk őket. És ez így volt akkor is, amikor ők voltak rendész-szolgálatban: inkább a zöld egyenruhások kerültek a célkeresztjükbe, nem mi. Az az igazság, hogy ők egy kicsit irigykedtek ránk, mi pedig egy kicsit lenéztük őket.

F. B.: Milyen volt a leszerelése?

T. T.: Gyakorlatilag eseménytelen, semmi rendkívüli. Az utolsó előtti napon leadtuk a teljes felszerelést, fegyverzetet, mindent, az utolsó nap délelőttjén -1983. június 30-án- pedig volt ünnepélyes parancskihirdetés az előfelvételisek leszereléséről, s itt vettük át a katonai ejtőernyős könyvecskéket, az enyémből már másnap kiesett a rosszul beragasztott fénykép, utólag pótoltam egy másikkal.

Az ejtőernyős igazolvány

Még egy tábornok is ott volt a légierő bukaresti parancsnokságáról. Ünnepi ebéd következett, majd utána átöltöztünk civilbe, leadtuk az egyenruhát és 14.00 órakor az ezred kürtösének szólójától kísérve elhagytuk a laktanyát, akiért nem jöttek rokonok vagy barátok kocsival -például én-, az kisétált a pályaudvarra. A temesvári gyors 15.30-kor indult, úgyhogy volt idő legurítani néhány sört. Este nyolckor már az otthoni lakáscsengőt nyomtam.

Az ejtőernyőzsinór darab

Azt nem is említettem, hogy az utolsó napon a századparancsnokunk mindenkitől személyesen elbúcsúzott. Mindegyik szakaszból kiválasztott egy katonát (jelentem: köztük voltam) akik kaptak tőle egy-egy 70 centis „paracord”-darabot (ejtőernyőzsinórt F. B.). Azt mondta, hogy őrizzük meg életünk végéig, mert ha semmi más, ez biztosan emlékeztetni fog arra a 275 napra, amit az 56. Ejtőernyős Ezrednél töltöttünk.

F. B.: Mit üzen a magyar veteránoknak, gyűjtőknek és hagyományőrzőknek?

T. T.: Annyit, hogy a tolerancia mindkét irányban fontos: a military iránt érdeklődők, a katonaságot kedvelők fogadják el, hogy vannak, akik nem rajonganak az egyenruháért és a "férfias játékokért", s ez nem jelenti azt, hogy ők bármennyivel is kevesebbek lennének, mint mi. Természetesen cserébe a másik oldaltól mi is jogosan várjuk, hogy hobbink, múltunk és meggyőződésünk miatt senki ne tekintsen bennünket korlátolt, vérgőzös vadállatoknak.

37 év eltelt azóta, a „paracord” a mai napig megvan. Az is lehet, hogy szentimentális vagyok, de néha még mindig álmodok az ugrásokról, a laktanyáról és a bajtársakról, s olyankor mindig nosztalgikus hangulatban ébredek.

Források:

Tóth Tibor személyes tárgyai, kutatásai és visszaemlékezése

devianart.com

theakforum.net

Regimentul 64 Parasutisti – Boteni Facebook oldala

- Pap Attila -

Dear Friends!

Hereby we are starting a new series under the title LOOKOUT where time to time we will introduce a foreign paratrooper whom we have met during our work as a living history group. We have covered a similar topic in the past when a former British recon soldier shared with us his story. Goal of this new series is to give an insight to the everyday life of airborne soldiers of the era we are representing from around the world. In the interview below we will introduce to our readers Mr. Antonov Alexander, who has served in the airborne forces of the former Soviet Union. We would like to highlight the help of Mr. Vsevolod Chirkov for his help with the interview. We wish everyone a good reading!

Recon Blog: Please tell us about yourself.

Alexander Antonov: I was born in Leninogorsk of the East-Kazakhstan region (Ridder, Kazakhstan today), on June 20, 1970. When I was two years old, my family moved to Syktyvkar in the Komi Republic, within the Soviet Union of course. I think it’s important to mention the Finno-Ugric based Komi-Hungarian relations, as we are thus relatives. I still consider myself Russian, though. We lived just like everybody else in the Soviet Union.

When I was 7, I decided to pledge myself to the “heavens”: I wanted to become a pilot. Spoiler alert: I never made it. I’ve been dedicated to shooting sports since 1982; I love them. The first time I picked up an AKMS assault rifle was in 1984 during my first military basics class in school. We were told that airborne soldiers were using such weapons.

During a class recess in 1985, I noticed a flyer advertising a parachutist training. It sounded exciting, so started to attend classes and practices 3-4 times a week after school time. During the theoretical instructions we got acquainted with the D-5 and Z-5 parachutes (main and reserve parachutes – R.B.). When we asked our instructor how many jumps he had, he said “A couple… around 100”. We were completely shocked, thinking it would take a lifetime of parachuting to get a hundred jumps.

The training lasted about 3-4 months, with several tests. Once we passed those, we commenced with our first practical class, meaning our first jump. We first had had to excel at the so-called Military Pentathlon that included shooting, cross country running, swimming, throwing, and an obstacle course. The parachute jumps came afterward. Later on, the flying clubs of the Soviet Union were preparing the youth for their military service, with Ministry of Defense funding of course.

After my 3^rd jump I realized that this was what I wanted to do for the rest of my life, so at 15 years old I once again pledged myself to the “heavens”, this time for real, and started parachuting.

R.B.: What was your motivation for becoming an airborne soldier?

A.A.: It was no question which branch of the military I’d serve in. My older friends and acquaintances were all airborne; several of them with deployments to Afghanistan. They were excellent role models for 15-16-year-old Soviet kids. I had also seen the 1979 cult movie called “In the Zone of Special Attention” which also influenced my decision. Courtesy of the parachuting and training camps, by the time I was drafted in the military I had about 400 jumps. The draft board was also unanimous, saying “Where else would we send him? Airborne!”.

The young paratrooper

R.B.: When were you drafted?                  

A.A.: I was 18 when I received my draft order, or the letter commanding me “to repay my debts to the Motherland” as they used to put it at the time. All my future plans had to be deferred by 2 years to my 20^th birthday. Before the completion of the military service, no Soviet boys could even start planning anything for their future.

I was drafted to the 242^nd Airborne Training Center (242-й учебный центр подготовки младших специалистов Воздушно-десантных войск – R. B.), at Gaižiūnai, in the Jonava district of the Soviet Socialist Republic of Lithuania. After the completion of the training I was transferred to the airborne school of Kaunas, where I had to master a 6-month specialization course.

The huge differences between the soldiers of the various companies were already palpable in the training battalion. I was quite lucky to serve in a company that was quite “messy”; it’s difficult to explain, but back then many things were not taken seriously, despite the secrecy and the special circumstances.

After basic training I requested of my CO to stay in the town of Kaunas. After so many years I can still say I love this town and its people. It’s like standing in a window, taking a breath of fresh air. It was a window to a different world, back in 1988.

Following the training I was sent to the 7^th Guards Mountain Air Assault Division of the Red Banner Order and the Kutuzov Banner Order (“7-я гвардейская десантно-штурмовая Краснознамённая орденов Суворова и Кутузова дивизия” – The predecessor units of this division fought in the Battle of Budapest in 1944-1945 and around Lake Balaton; and have participated in the taking of the Tököl Airport in 1956, as well as the crushing of the Prague Spring in 1968 – R.B.). Although the division’s airborne commander thought it was a bad idea, they eventually allowed me to stay in Kaunas.

During the Soviet times, the military was he place with the best opportunities in sport, especially parachuting, with the best instructors, bases, and huge funding. So, I managed to remain in the town of Kanunas. It didn’t take special efforts to make it into the division’s sports team. Our life was markedly different in the sports team compared to the training and service units. We had a 5-man team including me, of mostly non-commissioned officers and reenlisted soldiers.

One month after my transfer my service in the sports team has come to an end. My name has been crossed out due to a “daily routine violation”. Unofficially: I had a conflict with an older team member. I vehemently reacted to injustices.

During a break in training

R.B.: What nationalities served in your unit? How many Hungarians?

A.A.: Slavs gave 95 percent of our unit. During the selections I mostly met with Ukrainians, Belarusians, and Russians; many from Siberia. No Hungarians served in our unit. We never thought there even existed paratroopers of other nationalities.

R.B.: Could you describe your equipment?

A.A.:  We mostly wore sweat suits. We had parachute jumps all the time, we cooked for ourselves; we practically lived at the airport. During training we wore the old style (1969M – R.B.) fatigues, made of cotton, with copper buttons and old-style cut. During winters we wore woolen fatigues. We still wore the “pilotka” hat, but our collar tabs and epaulets were airborne blue. During the training, however, we had not been allowed to wear the blue berets of the airborne, and we could unfasten our top button to show the “telnyaska” (the sky-blue and white striped T-shirt – R.B.) like a real airborne. After we were transferred to the 7^th Division, for a short time we wore the old fatigues, but later received the “Butan” camouflage (1988M “TTsKO” 3-color – R.B.) fatigues, the blue berets, and all the accessories of airborne soldiers. During the weekdays, though, we wore the camouflage “kepka” (vizored cap – R.B.)

Illustration of the uniforms worn by Mr. Antonov during his service

R.B.: Did you experience any interservice rivalry?

A.A.: There was a pontoon bridge engineering unit nearby. They wore black epaulets and collar tabs. We would tease them all the time and treat them with contempt. They had this saying, “If you are airborne, be proud of it. If you’re not airborne, be happy about it.”

We only showed respect toward pilots, due to their blue epaulets, and marines. We even had combined wargames with the marines at the Kaliningrad region. The objective of these exercises was to create bridge heads. We were dropped in, and then the marines came in from the sea.

R.B.: Were there any special initiation rituals for the new airborne troops?

A.A.: Not really. After the first jump we received our parachutist badges, and the nickname “Tashotnik” (“тошнотик” = sick in the stomach, referring to newbie paratroopers throwing up due to the excitements of the first jump – R.B.).

R.B.: How many jumps have you got?

A.A.: My first military jumps were from IL-76 aircraft at my training unit. Military jumps were not really challenging for me. As I said, by the time I was conscripted I had had over 400 jumps. I had another 115 or so jumps in the sports team, so altogether I was discharged with over 500 jumps. It’s important to note, however, that aside from the sports jumps I only have about 20 proper military jumps. We spent a lot of time checking our equipment and parachutes. Everything was always done with precision, but still 5 soldiers were killed during the practice jumps.

R.B.: Tell us about the jumps. Which one was the most interesting?

A.A.: I vividly remember the “Zapad-89” wargame (“Запад” = West – R.B.), where I performed 4 practice jumps and 1 combat jump. (Since the Soviets considered the Warsaw Pact countries as occupied nations where the military was on constant alert, all parachute jumps performed there during international military exercises counted as “combat jumps”. – R.B.) I jumped with a GK-30 type cargo container with additional weapons, ammo, and other equipment. Once the main parachute opens, the cargo container is disconnected with a special ring, and hangs 16 meters below us on a rope. The package is attached to us with a spring-operated system. The container touches down 3 seconds before the trooper, thus slowing the vertical descent and mitigating the possibility of injuries. I found this rig especially interesting.

GK-30 container in action

After this exercise 15 of us received the “Expert Parachutist” title and badge, and we could shed our insulting nicknames. Lots of troopers sported this badge when they became reservists, but few of them truly deserved it.

Before a training jump

R.B. How and where would your unit have been deployed during an actual war?

A.A.: In case of a real conflict, our division was to create a bridge head in the Federal Republic of Germany. Officers told me this, off the books. We could of course never see the actual deployment plans of our unit. But the “Zapad-89” wargame was pretty much a live exercise for us.

Since all sorts of internal conflicts were common in the Soviet Union, the airborne units were the ones deployed at any and all regions, due to our quick reaction capabilities. We soldiers had of course no clue that the Soviet Union would cease to exist in 1991. As political information, we were always told that the Lithuanians were the bad guys and the ones to blame. But they said the same thing to the other units about all the other nations wherever there was a conflict.

After 1989, on several occasions we woke up to real alerts. We immediately had to go to the airport, don the parachutes, and the aircraft were on the ready. The older NCOs, who had more wargames under their belt, including the “Danube-85” exercise, told us that if the warehouses at the airport were opened (where the mobilization stocks were stored – R.B.) that meant we were going to war. 10-12 hours after the alert we returned to our regular stations. One time, I cannot remember which country was the target, but it was definitely in Africa. We didn’t even know we had a mobilization agreement with them. I was onboard the aircraft by accident, as one of the parachute instructors. I was only there to teach the soldiers how to use the parachute.

R.B.: Could you tell us about the famous “dembel” (“demobilization”, the making of unique and spectacular discharge uniforms at the end of one’s service) and the infamous “Dedovshchina” (“reign of grandfathers”, the bullying and hazing of the junior conscripts by the seniors)?

A.A.: The preparations for one’s discharge from service is a huge and separate topic. We mostly remodeled our walk out uniforms. It was a difficult job, for you had to find all the proper materials. There was a “tank factory” nearby; well, at least that’s how we called it. They repaired armored vehicles. We acquired tons of stuff from them, especially nickel plated and chromed things. The whole uniform was reborn, except for the badges.

Hazing was not really a thing at our unit. The only issue was with those soldiers who served less than 1 year, as they were also responsible for the order of our unit. But we didn’t have any real reign of grandfathers.

Ready for demobilization

R.B.: Do you have a message for the Hungarian veterans, collectors, and reenactors?

A.A.: I want them to know that for me it was a thrill to serve, same as for my Hungarian brothers. Of course there were hiccups, like everywhere else in life, but I was able to pursue my favorite sport during my conscripted service. For collectors and reenactors here’s my special offer: I’m happy to help anyone interested in this topic.

R.B.: Thank you for the opportunity and the interview.

A.A.: Thank you for having me and showing interest. Slava VDV! (Airborne greeting: Слава ВДВ, “Long live the Airborne – R.B.)

– Attila Pap –

Kedves Barátaink!

A Felderítők Blogja időről-időre igyekszik bemutatni azokat az eszközöket, melyekkel az érdeklődők találkozhatnak hagyományőrző rendezvényeinken és melyeket kézbe is vehetnek. Tapasztalataink szerint a legnagyobb érdeklődésre gyűjteményünk hatástalanított fegyverzeti anyaga tarthat számot, talán éppen ezért is blogunk egyik legolvasottabb írása az AMD-65 gépkarabélyt bemutató cikkünk. Természetesen a bemutatott fegyverek mindig kapcsolódnak az általunk képviselt alakulatokhoz is, így a mai írásban az 1937 M pisztolyt is rendhagyó megközelítésben, a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyőseinek szemszögéből mutatjuk be.

Cikkeink sorában nem ez az első alkalom, hogy a II. világháború alatt a magyar ejtőernyős katonák által használt kézi lőfegyverekről írunk. Legutóbbi hasonló írásunk a Mauser Kar.98k hadipuska magyar ejtőernyősöket érintő történetét mutatta be. A korszaknál és a témánál maradva következő bemutatásra kerülő típus a magyar pisztolygyártás sokáig utolsó önálló fejlesztésének tekinthető darabja, az 1937 M Frommer rendszerű öntöltő pisztoly ejtőernyős katonák általi felhasználásának története.

A 9 mm-es 1937 M  Frommer öntöltő pisztoly az 1939 M egybeszabott ugróruha másolatán

A tervezőről

Nemes fegyverneki Frommer Rudolf budapesti neológ zsidó családba született 1868. augusztus 4-én. Édesapja Frommer Simon kereskedő, édesanyja Poll Hermina volt. A budapesti Műegyetem elvégzése után rövid ideig pénzügyi pályán mozgott, a Hitelbank alkalmazottjaként dolgozott. A több nyelven (franciául, németül és angolul) is beszélő fiatalember szépirodalmi próbálkozásai mellett 1896-ban német-magyar tőzsdei szótárt is kiadott, ígéretes pénzügyi pálya állt előtte. Ám Frommer ugyanebben az évben nagy meglepetésre pályát módosított és belépett a Fegyver és Gépgyár Rt. alkalmazásába. Két év múlva az egykori pénzügyi szakember már fegyvertervezéssel foglalkozott.

A termékeny fegyvertervező, bár gépészmérnöki diplomával nem rendelkezett, mégis munkássága közel három évtizede alatt több, mint 100 szabadalmat jegyeztetett be. Az elsőt 1900-ban, „Önműködően felhúzható és töltő, valamint biztonsági szerkezet lőfegyverek számára” néven. Ez alapozta meg a cikkben is bemutatásra kerülő utolsó pisztolya műszaki paramétereit, valamint az 1901-ben kifejlesztett, 1910-ben a rendőrség és a csendőrség számára rendszeresített öntöltő pisztolyát is. 1914-től Ferenc József osztrák császár és magyar király Frommer Rudolfot nevezi ki a FÉG Rt. vezérigazgatójává, eddigre az öntöltő pisztolyok mellett puskákat, lövegirányzékokat, sőt dízelmotorokat gyártó nagyvállalatban már kísérleti műhely is működik a Frommer-rendszerű pisztolyok tesztelése céljából. Az igazgatói székkel együtt járt a nemesi cím és a „fegyverneki” előnév is, ami 1918-ra az udvari tanácsosi címmel bővült.

A Tanácsköztársaság 133 napja alatt a sikeres magyar fegyvertervezőt a kommün eltávolította a fegyvergyár éléről, ám megbízhatóságát és hírnevét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy 1920-ban újra ő vezeti a részvénytársaságot. Ekkor kapja meg érdemei elismeréséül a gépészmérnöki díszoklevelét is. Nyolc évvel később az Országgyűlés felsőházának élethosszig kinevezett tagja. Frommer Rudolf utolsó intézkedései egyikeként modernizálja és átszervezi vállalatát, a cég új neve Fémáru Fegyver- és Gépgyár RT. Frommer Rudolf 68 esztendősen, 1936. szeptember 1-én halt meg Budapesten, így nem láthatta utolsó saját tervezésű pisztolyának rendszeresítését.

Nemes fegyverneki Frommer Rudolf
(forrás)

A fegyverről

Az 1937 M Frommer öntöltő pisztoly a tervező hetedik szabadalmaztatott öntöltő maroklőfegyvere volt, mely nagyban támaszkodott elődje, az 1929 M Frommer öntöltő pisztolynál alkalmazott megoldásokra. A tömegzáras, reteszeletlen rendszerű pisztoly tulajdonképpen a Frommer-család legkisebb tagjának, a Frommer Liliput öntöltő pisztolynak a katonai igények szerint kialakított „nagy testvére”. Az 1929 M és az 1937 M öntöltő pisztolyok egyaránt 9 mm-es Browning Short lőszert tüzeltek. Az 1937 M pisztoly az elődtípus egyszerűsített változatának tekinthető, hiszen a szán és a tömegzár egybeépítésével egy harctéri körülmények között könnyebben szétszerelhető, tisztítható fegyvert kaptak a katonák. Az egyszerűsített kialakítás egyben gyártástechnológiai fejlődést is jelentett, hiszen míg az 1929 M öntöltő pisztolyból körülbelül 50 000 darab készült a Magyar Királyi Honvédség részére, addig az 1937 M öntöltő pisztolyból közel 200 000 db került a magyar mellett a német fegyveres erők, főként a Luftwaffe (légierő) egységeinek fegyvertárába, akik 50 000 darabot rendeltek meg a típusból 7,65 mm-es Browning pisztolylőszerhez átalakítva.

 1937 M Frommer öntöltő pisztoly behelyezett tárral, fesztelenített kakassal

Az 1937 M öntöltő pisztoly (elődjével együtt) a II. világháború ideje alatt rendszerben maradt a Magyar Királyi Honvédségnél, mint a tisztek, altisztek és a különleges beosztásokban oldalfegyver viselésére jogosultak szolgálati pisztolya. A fegyver 7 darab lőszer befogadására alkalmas kivehető szekrénytárból tüzel, melyen akárcsak az 1929 M öntöltő pisztoly esetében egy a tár kivételét segítő úgynevezett „kisujjtámaszt” találhatunk. A tárkioldó gomb mai szemmel szokatlan módon, a markolat alján, annak hátsó részén található. A tár alján látható „37M” felirat segíti a megkülönböztetést az elődhöz rendszeresített és egyébként mindenben csereszabatos táraktól.

1937 M Frommer öntöltő pisztoly kivett tárral

A pisztoly markolatbiztosítóval készült, melyet a Németország számára gyártott variánsok esetében kiegészít egy szánbiztosító is. Az elsütőbillentyű elhúzása és így a tűzkiváltás a markolatbiztosító lenyomása nélkül nem lehetséges, ez a megoldás lehetővé tette a fegyver csőre töltött és felhúzott helyzetben is biztonságos viselését. A fegyver elsütési rendszere „SAO” azaz „Single Action Only” rendszerű, amely azt jelenti, hogy az elsütőbillentyű csupán a kakas fesztelenítését végzi, lövés kiváltása csak felhúzott állású kakasnál lehetséges. Ez az elsütési mechanizmus könnyebb elsütést és nagyobb találati pontosságot tett lehetővé.

 1937 M Frommer öntöltő pisztoly üres állapotban. Jól látható a szánakasztó működése

A szán vége a hátsó irányzék felől nézve bordázott, ami a kesztyűs kézzel, vagy izzadt, véres, koszos kézzel való csőre töltést tette könnyebbé. A szánon található felirat „FÉMÁRU-FEGYVER- ÉS GÉPGYÁR RT 37 M.” adja meg a fegyver gyártóját és típusjelét is. A fából készült, domború és hosszanti irányban rovátkolt markolathéjak felett baloldalon található a fegyverszám is. A szán tetején kapott helyet az egyszerű nyílt irányzék, mely mai szemmel igen aprónak tűnhet. A szán tetején lévő irányzóvonal felületkezelése és kialakítása a napfény csillogásának zavaró hatását hivatott csökkenteni.

A fegyver szánakasztója, mely kiürült tár esetében hátsó állásban akasztja meg a szánt, egyben a szétszedést is segíti. A szánon kialakított két bemarás közül az elsőbe beakasztva válik lehetővé a cső elfordítása és kiszerelése a fegyverből, míg a második rovátkába beakadva erre nincsen lehetőség. A szánon belül kapott helyet továbbá a zár, az ütőszeg, a hüvelyvonó karom, valamint a helyretoló rugó, a rugóvezető pálcával. A fegyver teljeskörű műszaki rajza alapján 40 különböző alkatrészből áll.

Az 1937 M Frommer öntöltő pisztoly robbantott műszaki ábrája
(forrás)

A pisztolyhoz pisztolytáska is rendszeresítésre került, mely bőrből készült, derékszíjra húzható kialakítású. A pisztolytáskában két tártartó zseb került kialakításra. A pisztolytáska elsődlegesen a korszakban divatos nézet szerint nem a gyors tokból rántást, hanem a fegyver minél teljesebb védelmét szolgálta. Az ejtőernyős alakulat ugró állományán megfigyelhető a pisztolytáska viselésének különleges módja, melynek során az ugró igyekezett az ejtőernyő combhevederzete felett úgy elvezetni a pisztolytáskát, hogy az könnyen hozzáférhető legyen.

Magyar ejtőernyős harci ugrásra készen. Jobb könyöke alatt jól látható a könnyen elérhető bőr pisztolytáska,

Használata az ejtőernyős alakulatnál

Az igen népszerű és megbízható pisztoly a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulatainál némileg eltérő feladatkörben jelenik meg. Ennek megértéséhez érdemes megismerni az ejtőernyős alakulatban kialakult rendhagyó szolgálati rendszert.

A pápai ejtőernyős alakulatnál szolgáló katonákat két csoportra oszthatjuk aszerint, hogy feladatuk végrehajtásához szükségük volt-e ejtőernyős kiképzésre, vagy nem. Az első, nagyobb csoportba az ugró állomány tagjai kerülnek. Ők azok, akik harcfeladatuk végrehajtásához ejtőernyős kiképzést kapnak és a harctéri kihelyezésük módja az ejtőernyős ugrás. Ez az elem általában az ejtőernyős századok túlnyomó többségét jelenti. Ők, harcfeladatuk megoldásához, önvédelmi fegyverként rendfokozattól függetlenül megkapták az 1937 M öntöltő pisztolyt, melyet a harcszerű ejtőernyős gyakorlóugrások alkalmával is maguknál hordtak.

A másik, jelentősen kisebb részt teszik ki az úgynevezett „földi alap” keretében szolgáló katonák, akiknek feladatuk ellátásához nem volt szükséges az ejtőernyős ugrás. Ők voltak például az ejtőernyős századok írnokai, szakácsai, gépkocsivezetői, raktárosai, vagyis azok a katonák, akik harctámogató feladatkörben szolgáltak az alakulatukon belül. Számukra nem került kiosztásra önvédelmi oldalfegyver. Érdekes adalék, hogy az ejtőernyős szellemiség jegyében ezek a katonák, bár a feladatuk elvégzéséhez nem volt rá szükség, sok esetben szintén elvégezték az ejtőernyős ugró tanfolyamot, hogy jogosultakká váljanak az ejtőernyős csapatjelvény viselésére.

1940-től jól nyomon követhető az ejtőernyős alakulat puskás századainak fegyverzeti és létszámbeli eltérése a pisztolyok tekintetében. Elsőként a HM 31.682/eln.1./a-1940. számú rendelet foglalkozik az ejtőernyős századok létszámával és fegyverzetével. A 363 fős összlétszámmal felálló ejtőernyős század (9 fő tiszt és 354 fő legénység) számára 356 darab pisztoly kerül kiutalásra, azaz a földi alap létszáma századonként hét főt tesz ki.

A következő vonatkozó rendeletben még nagyobb az eltérés, hiszen a VKF 4378/eln. 1. vkf. 1940. számú rendelet 310. számú melléklete 374 katonára csupán 359 darab pisztolyt számol, így kiszámolható, hogy a „földi alap” létszáma 15 főre duzzadt.

1941-től a rendeletek egységes képet mutatnak a fegyverzeti számadatok és a létszámadatok tekintetében, hiszen a puskás századok létszáma és a rendszeresített pisztolyok mennyisége nagyjából azonossá válik, ilyen formában:

Az 1942-től felállított új ejtőernyős századok (mint például a géppuskás- nehézfegyver- és árkász századok), vagy a kerékpáros szakasz a teljes létszámnak megfelelő mennyiségű pisztolyt kapott, így valószínűsíthető, hogy az alegységek minden tagja ugró állományú is volt. Egyedüli eltérést az ejtőernyős gépkocsizó vonat alosztály fegyveranyaga mutat 1943-ból, ahol 97 katonára csupán 61 darab pisztoly jut.

Magyar ejtőernyős katona térdelő helyzetben tartja célra 1937 M Frommer pisztolyát

Fontos kiemelni, hogy ezek a számadatok csupán papírformát jelentettek, a valóságban nem minden esetben valósultak meg, hiszen az újonnan felállított alakulatok feltöltése is folyamatos problémákba ütközött. Az 1941-es délvidéki harci ugrást követően, melynek során csupán egy kisebb harccsoport indult bevetésre, az ejtőernyős alakulat mindinkább gyalogsági harcra készült fel, majd 1944-ben már kifejezetten elit könnyűgyalogságként került bevetésre. Ekkortól a korabeli visszaemlékezések alapján az ejtőernyős alakulatban már főleg azoknak jutott oldalfegyver, akiket különleges beosztásuk, vagy rendfokozatuk erre feljogosított. Ahogy a II. ejtőernyős zászlóalj nehézfegyver századának egyik katonája, Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős honvéd emlékezett:

„Valahogy nem okozott túl sok fáradtságot megtanulni az aknavetőnél használt lőelemek kiszámítását, így azután én lettem a mi vetőnk irányzója. Ennek több előnye is volt, megszabadultam a puskámtól, csak revolverem volt.”

Ebben a kontextusban a visszaemlékező nyilvánvalóan az 1937 M Frommer öntöltő pisztolyra gondol, a róla készült korabeli fényképeken is látható a fegyver az oldalán. A visszaemlékező, mint az aknavetős raj irányzója, az aknavető irányzéka mellett, csak egy pisztolyt kapott önvédelemre. Ez a jelenség egybevág a Magyar Királyi Honvédség általános oldalfegyver-viselési gyakorlatával.

Honvéd ejtőernyősök Pápán 1945 márciusában. A háború végi öltözet mellett látható a jobb oldalon viselt pisztolytáska is.

Összegzés

A Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulatában a II. világháború alatt praktikus okokból alakult ki az a gyakorlat, hogy az ugró állomány minden tagja rendelkezzen önvédelmi célból oldalfegyverrel. A kisszámú ejtőernyős bevetés azonban, melyek során az állomány kikülönített része került csak alkalmazásra, nem adtak átfogó tapasztalati képet az 1937 M öntöltő pisztoly hasznosságáról ebben a feladatkörben. A háború második felének eseményei nem tették lehetségessé azt, hogy az ejtőernyős katonák alaprendeltetésükből adódó feladatokat hajtsanak végre, ám alapkiképzésük során mind megismerkedtek a fegyverrel és akadtak olyan ejtőernyős katonák is is, akik beosztásuk okán még a háború utolsó évében is kaptak ilyen pisztolyt. Így elmondható, hogy az 1937 M öntöltő pisztoly, az utolsó hazai fejlesztésű hadipisztolyként a II. világháború legfiatalabb magyar csapatnemének katonái körében szélesebb körben vált elérhetővé, mint más csapatnemeknél. Legalábbis papíron.

Az 1937 M Frommer öntöltő pisztoly részlegesen szétszerelt állapotban

Források:

http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/0306.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Frommer_Rudolf

http://militiahungarorum.roncskutatas.com/1920_f_k_pi_o_3.html

- Kováts Zoltán – Nagy István: Kézi Lőfegyverek (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1986) (pp. 151 – 157)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest- Pápa 2013.)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös Utakon…! Visszaemlékezések

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Új sorozatot indítunk útjára „KITEKINTŐ” címmel, melyben havonta egyszer, gyűjtői, hagyományőrző munkánk során megismert külföldi ejtőernyős barátaink történeteit osztjuk meg az érdeklődőkkel. A témával a múltban is foglalkoztunk már érintőlegesen, amikor egy volt brit felderítőkatona osztotta meg velünk gondolatait. Az új sorozat célja bemutatni az általunk vizsgált korszakban más nemzeteknél párhuzamosan működő ejtőernyős katonák mindennapjait. Az alábbi interjúban Alexander Antonovval ismerkedhetünk meg, aki a volt Szovjetunió légideszant alakulataiban szolgált. Kiemelt köszönet illeti Vszevolod Csirkov urat, aki nélkül az interjú nem jöhetett volna létre. Jó szórakozást kívánunk!

Felderítők Blogja: Mesélne magáról?

Alexander Antonov: A kelet-kazahsztáni régióban, Leninogorszkban (ma: Ridder, Kazahsztán) születtem 1970. június 20-án. Két éves koromban a családom a Komi Köztársaságban található Sziktivkarba költözött, természetesen a Szovjetunió területén belül. Fontosnak tartom megemlíteni a komi-magyar, finnugor eredetű rokonságot, hiszen rokonok vagyunk. Bár én mégiscsak orosznak tartom magam. Úgy éltünk, mint bárki a Szovjetunióban.

Hét évesen összekötöttem az életem a “mennyországgal”: pilóta akartam lenni. Elárulom: végül nem lettem az. 1982 óta vagyok elkötelezett a sportlövészet iránt; imádtam. 1984-ben, az első katonai alapismeretek óránkon vehettem először a kezembe AKMSz gépkarabélyt az iskolánkban. Akkor azt mondták nekünk, hogy a deszantosoknak vannak ilyen fegyvereik.

1985-ben láttam egy közleményt a szünetben, mely szerint ejtőernyős képzés indul. Természetesen felkeltette a figyelmem, eljártam az órákra és az oktatásokra. Az oktatás heti 3-4 alkalommal zajlott a tanítási idő után. Az elméleti óráink során foglalkoztunk a D-5 illetve a Z-5 ejtőernyőkkel (fő- illetve mentőernyők – F. B.). Amikor megkérdeztük az oktatónkat, hogy hány ugrása van, csak azt válaszolta: “egy pár... 100 körül”. Megbotránkozva néztünk a figurára: teljesen hihetetlen! Azt gondoltuk, hogy ehhez egész életében ejtőernyőznie kellett!

A képzéseink 3-4 hónapig tarthattak, több vizsgával. Ezek sikeres elvégzése után következhetett az első gyakorlati óránk, azaz az első ejtőernyős ugrásunk. Először az ún. Katonai Öttusán kellett helytállni. Ekkoriban a lövészeten való megfelelésen kívül az alkalmasság féltétele volt a futás terepen és akadálypályán, az úszás és a távolba dobás. Csak ezek után jöttek az ejtőernyős ugrások. Ezután a Szovjetunió Repülő Sport Klubjai felkészítették a fiatalokat katonai szolgálatukra, természetesen a Védelmi Minisztérium finanszírozásával.

Az első három ugrásom után ébredtem rá, hogy ez az, amit csinálni szeretnék egész életemben. 15 évesen ténylegesen összekötöttem az életem a “mennyországgal”, és elkezdtem folyamatosan ejtőernyőzni.

 F. B.: Mi volt a motiváció ahhoz, hogy deszantos legyen

A. A.: Nem volt kérdés, hogy melyik fegyvernemnél fogok szolgálni. Az idősebb ismerőseim és barátaim kivétel nélkül a deszantosoknál szolgáltak, többen Afganisztánt is megjárták. Kiváló példaképek voltak a 15-16 éves szovjet gyerekek számára. Láttam az 1979-es “Felderítők akcióban” című kultuszfilmet, amely hasonlóképp befolyásolta a döntésemet. Az ejtőernyős és edzőtáborok oda vezettek, hogy mire bevonultam katonának, addigra körülbelül 400 ugrással rendelkeztem. A hadkiegészítő bizottságnál is elhangzott: “Hová máshová is küldhetnénk? Csakis a deszantosokhoz!”

 A fiatal ejtőernyős

F. B.: Mikor vonult be?

A. A.: 18 éves koromban megkaptam a behívóparancsomat, vagyis a levelet, melyben felszólítottak, hogy ideje “visszafizetni az adósságom az Anyaországnak”, ahogy akkoriban nálunk mondták. Minden jövőkép és az életem tervezése is csak 20 éves korom után kezdődhetett. A sorkatonai szolgálat előtt a fiúk nem tervezhettek és nem is tudtak tervezni semmit.

Én a Litván SzSzK-ba, a jonavai járásban található Gaižiūnaiba kerültem, a 242-es számú légideszant kiképzőközpont (242-й учебный центр подготовки младших специалистов Воздушно-десантных войск – F. B.) állományába. A kiképzés után vezényeltek Kaunas oktatási részébe, ahol a mesterfokon kellett elsajátítanom a fegyvernemi specializációt 6 hónapon keresztül.

Már a kiképző zászlóaljban is lehetett érezni a hatalmas különbségeket a századok katonái között. Nagyon szerencsés voltam, hiszen egy olyan században szolgáltam, ahol “rendetlenség” volt; nehéz ezt elmagyarázni, de akkor sok dolgot nem vettek komolyan, a titoktartás és a különleges feltételek ellenére sem.

Miután megvolt az alapkiképzésünk, megkértem a parancsnokom, hogy hadd maradjak Kaunas városában. Nagyon sok év után elmondhatom, hogy nagyon szeretem a mai napig ezt a várost, valamint az ott lakó embereket. Ez olyan, mint egy nyitott ablakban való nagy lélegzetvétel a tiszta és friss levegőből... Ablak egy másik világba, akkor, 1988-ban.

A kiképzés után átkerültem a Vörös Zászló Érdemrenddel és Kutuzov Renddel Kitüntetett 7. Gárda Légiszállítású Deszant Hadosztályba (7-я гвардейская десантно-штурмовая Краснознамённая орденов Суворова и Кутузова дивизия - A hadosztály jogelőd alakulatai harcoltak az 1944-45-ös budapesti csatában, a Balaton környékén, 1956-ban a tököli reptér elfoglalásában, majd a prágai tavasz leverésében vettek részt – F. B.). A lehetőségem Kaunasban való tartózkodásra – bár rossz ötletnek tartották – a hadosztály ejtőernyős parancsnoka közbenjárására jöhetett létre.

A szovjet időkben a hadseregben volt a legprofesszionálisabb a sportolási lehetőség – főként az ejtőernyőzés –, itt voltak a legjobb edzők, bázisok és hatalmas finanszírozás. Így maradhattam Kaunas városában. Különösebb erőfeszítés nélkül bekerültem a hadosztály sportcsapatába. Az életünk nagyon különbözött a sportcsapatban a szolgálati és kiképző-alakulatokban megszokottaktól. A csapatunk öt főből állt velem együtt, főként altisztekből és továbbszolgálókból.

Egy hónappal az áthelyezésem után a sportcsapatban való szolgálatom véget ért. Kihúzták a nevem a csapatból “napi rutin megsértése” miatt. Nem hivatalosan pedig konfliktusom volt egy nálam idősebb sportolóval; nagyon hevesen reagáltam minden igazságtalanságra.

A kiképzés szünetében

F. B.: Milyen nemzetiségek, köztük mennyi magyar szolgált az alakulatuknál?

A. A.: 95%-ban szlávok szolgáltak az alakulatunkban. Az alkalmasságik során főként ukránokkal, fehéroroszokkal, oroszokkal találkoztam, sokukkal Szibériából. Magyarok nálunk nem szolgáltak. Nem is gondoltuk volna, hogy léteznek rajtunk kívül más nemzetiségű ejtőernyősök.

F. B.: Milyen volt a felszerelésük?

A. A.: Az általános viseletünk a melegítő volt. Állandóak voltak az ejtőernyős ugrások, magunknak főztünk, gyakorlatilag a repülőtéren éltünk. A kiképző-alakulatnál a régi stílusú (1969M - F. B.) uniformist hordtuk, ami egy rézgombos, régi szabású pamut egyenruha. Télen pedig félig gyapjú anyagút kaptunk. Ekkor a fejünkön még pilotkát hordtunk, de a gallérhajtókánk és a vállapunk kék volt, viszont a kiképzés alatt nem viselhettük a deszantosok jellegzetességét, a kék barettet. Még a legfelső gombot sem gombolhattuk ki, mint egy igazi deszantos, hogy látható legyen a telnyaska (égszínkék-fehér csíkos trikó - F. B.). Amikor átkerültünk a 7. Hadosztályba, akkor egy rövid ideig a régi egyenruhákat hordtuk, ezután megkaptuk a “Bután” terepmintás (1988M, “TTsKO” három színnyomású – F. B.) egyenruhát, a barettet és mindent, ami más deszantosnak járt, de a hétköznapokban a terepszínű kepkát (siltes sapka – F. B.) hordtunk.

Az interjúalany által viselt egyenruhák az öltözködési utasításban

F. B.: Miben nyilvánult meg a fegyvernemi ellentét?

A. A.: A közelben volt egy pontonhidász alakulat. Fekete váll-lapot és hajtókát viseltek. Állandó támadásnak voltak kitéve a részünkről, megvetéssel viszonyultunk feléjük. Náluk az a mondás járta, hogy “Ha deszantos vagy, legyél büszke rá. Ha nem vagy ejtőernyős, akkor örülj neki!”.

Tiszteletet csak a pilóták iránt tanúsítottunk a kék váll-lap miatt, illetve a tengerészgyalogság iránt. Utóbbiakkal még közös gyakorlataink is voltak a kalinyingrádi járásban. Ezeknek a gyakorlatoknak a célja hídfőállás kialakítása volt. Ledobtak minket, majd a tengerről megérkeztek a tengerészgyalogosok.

F. B.: Volt különleges beavatási szertartása a deszantosoknak?

A. A.: Nem volt különleges beavatásunk. Az első ugrás után kaptuk meg az ejtőernyős jelvényünket, valamint a „tásnotik” becenevet (“тошнотик” = „hányinger”, utalva a kopasz ejtőernyősökre, akik még hánytak az első ugrás izgalmával – F. B.).

F. B.: Hány ugrása van?

A. A.: Az első ugrásaimat a seregben IL-76 típusú gépből hajtottam végre, még a kiképző alakulatomnál. A katonai ugrás nem volt számomra kihívás. Mint már említettem, 400 feletti ugrásszámmal vonultam be. A sportcsapatban körülbelül 115 ugrásom lett, így több mint 500 ugrással szerelhettem le. Fontos kiemelnem, hogy sportugrásokon kívüli tényleges katonai ugrásaim száma csak körülbelül 20. Kifejezetten sok időt töltöttünk a felszerelésünk és az ejtőernyő ellenőrzésével. Mindig precízen ment minden, de így is 5 ember halt meg a gyakorlóugrások során.

F. B.: Mesélne az ugrások menetéről? Mi volt ezek közül a legérdekesebb?

A. A.: Kifejezetten emlékszem a „Zapad-89” (“Запад” = nyugat – F. B.) nevezetű hadgyakorlatra: 4 gyakorlóugrásom és 1 harci ugrásom lett ezen az eseményen (Mivel a Varsói Szerződés országaiban folyamatos harckészültség volt, a szovjetek megszállt országoknak tekintették őket, így minden nemzetközi hadgyakorlaton végrehajtott ejtőernyős ugrást "harci ugrásnak" tekintettek – F. B.) Egy GK-30 jelzésű rakomány-konténerrel ugrottam, amelybe további fegyvereket, lőszert és egyéb ellátmányt, felszereléseket tettünk. A főernyő nyitása után a konténer egy speciális gyűrű segítségével leválik, majd 16 méterrel alattunk lóg egy kötélen. A csomag egy rugós rendszerrel van ránk rögzítve. A konténer 3 másodperccel korábban érkezik a földre mint a deszantos, így a vertikális süllyedés csökken, ezzel csökkentve a sérülések valószínűségét. Ez kifejezetten érdekes volt számomra.

GK-30 konténer akcióban

Ezután a gyakorlat után 15-en kaptuk meg a “kiváló ejtőernyős” címet és jelvényt, és nem volt többé sértő becenevünk. Annak ellenére, hogy nagyon sokan hordták ezt a jelvényt, amikor átkerültek tartalékos állományba, nagyok kevesen érdemelték is ki valójában.

Az egyik gyakorlóugrás előtt

F. B.: Hogyan és hol működött volna az ön alakulata egy tényleges háború során?

A. A.: A hadosztályunknak tényleges konfliktus során hídfőállást kellett volna elfoglalnia az NSZK-ban. Erről nem hivatalos beszélgetésekből értesültem, amelyeket tisztekkel folytattam. Az alakulatunk telepítéseinek valós terveit nem láttuk, és nem is láthattuk. A ”Zapad-89” nevű gyakorlat során éles helyzetben gyakorlatoztunk.

Miután mindenféle belső konfliktus gyakori lett a Szovjetunióban, a deszantosokat alkalmazták beavatkozásra az ország bármely pontján, a gyors reakcióképességük miatt. Katonaként persze nem sejthettük, hogy a Szovjetunió 1991-ben meg fog szűnni. Politikai információként rendszeresen azt mondták nekünk, hogy a litvánok a rosszak és a hibásak. Ugyanezt mondták az összes többi egységnek is bármelyik nemzetiségről, ahol konfliktus volt.

1989 után többször is volt olyan helyzet, amikor éles riasztásra ébredtünk. Mennünk kellett azonnal a reptérre, felvettük az ejtőernyőt, a repülők már készen álltak. Az öreg altisztek, akik több gyakorlaton vettek részt, köztük a “Duna-85” hadgyakorlaton, elmondták, hogyha a raktárak nyitva vannak a reptérnél (ahol a mozgósítási zárolt készleteket tárolták – F. B.), akkor a háborúba repülünk. A riasztás után 10-12 óra múlva visszatértünk az állandó szolgálati helyünkre. Az egyiknél már nem is tudom milyen ország volt a célország, de azt határozottan, hogy afrikai. Nem is tudtunk arról, hogy létezik ez a mozgósítási megállapodás. Véletlenül kerültem fel a gépre, én voltam az egyik ejtőernyős kiképző. Csak az ejtőernyőzésre tanítottam a katonákat.

F. B.: Tudna mesélni a híres „dembelről” ("demobilizáció", a katonai szolgálat végén egyéni és látványos leszerelő ruha készítése) és a hírhedt dedovscsinyáról („nagyapáskodás”, az öreg katonák terrorja a fiatalabbakkal szemben)?

A. A.: A felkészülés a leszerelésre egy hatalmas és külön téma. A legtöbb esetben a kimenő egyenruháinkat alakítottuk át. Nagyon nehéz, de meg kell találni a megfelelő alapanyagokat ehhez. Volt a közelünkben egy “tankgyár”, vagyis csak mi hívtuk így. Pontosabban csak páncélozott járműveket javítottak. Nagyon sok holmit rendeltünk tőlük, főleg ha valami nikkelezett vagy krómozott dologra volt szükségünk. Az egész egyenruha újjászületett, egyedül a kitűzőink nem változtak, a többi dolog teljes mértékben átalakult.

A „nagyapáskodás” nálunk nem volt jellemző, az egyetlen veszélyforrás a kevesebb mint egy évet szolgáló állomány volt, akik ugyanúgy felelősséggel tartoztak az egységünk rendjéért. A nagyapáskodásnak semmi más megjelenése nem volt.

 Felkészülve a leszerelésre

F. B.: Mit üzen a magyar veteránoknak, gyűjtőknek és hagyományőrzőknek?

A. A.: Szeretném elmondani, hogy örömmel szolgáltam, akárcsak több magyar testvérem. Természetesen voltak buktatók, mint mindenhol az életben, de a kedvenc sportomnak hódolhattam a sorkatonai időszakom alatt is. A gyűjtőknek és a hagyományőrzőknek egy remek ajánlatot tudok tenni: örömmel nyújtok segítséget mindenkinek, aki a téma iránt érdeklődik.

F. B.: Köszönjük a lehetőséget és az interjút!

A. A.: Én köszönöm a megkeresést és az érdeklődést a téma iránt! Szlává VDV! (Ejtőernyős köszöntés: Слава ВДВ, “éljen a deszant!” – F. B.)

– Pap Attila –

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk fennállásának hatodik évében, ahogy 2017-ben és 2018-ban is tettük, az év végével és az újesztendő beköszöntével számvetést tartunk az elmúlt év során elért teljesítményről.

Tavaly sem pihentünk

Amikor 2019 január végén Baráti Körünk tagsága összegyűlt egy év eleji megbeszélésre, az előző, 2018-as - év élményeit minden tekintetben a katonai hagyományőrzésben nyújtható teljesítményünk csúcsának éreztük. A magyar katonai ejtőernyőzés centenáriumi ünnepségein való részvétel, azok szervezésében való közreműködés, a külföldi hagyományőrző megjelenés és a katonai teljesítménytúrák végrehajtása után úgy éreztük, Baráti Körünk hagyományőrzői elérték azt a pontot, amikor már nem vagyunk tovább terhelhetőek, és a megtiszteltetés mellett a fáradtság érzése is megtalált minket. 2019 bebizonyította, hogy ez nem igaz.

A 2019-es évben 45 különböző rendezvényi feladatot hajtottunk végre, melyek során 54 napot voltunk távol a szeretteinktől. A rendezvényeket a saját, egyéni szabadidőnk, szabadságkeretünk terhére teljesítettük, hiszen Baráti Körünk minden tagja dolgozik, vagy tanul valahol. Ez a szám magasabb, mint a tavalyi rendezvényszám, és nem csak darabra, de minőségében is. A visszatérő rendezvények mellett, mint például az Oldtimerek Hétvégéje, vagy a zsámbéki fegyverkiállítás, új feladatokat is kaptunk.

Hagyományőrzőink Zsámbékon

Az év talán legnagyobb kihívását a Felderítők Napja jelentette, hiszen azt - együttműködésben a Pákozdi Katonai Emlékparkkal, ahol kamara-kiállításunk is megtekinthető -, immár ötödik alkalommal rendeztük meg, mégis ez volt az első alkalom, amikor külföldi kiállítók is megjelentek a rendezvényen. Lengyel barátaink nagy örömünkre profi, összeszokott csapatként dolgoztak velünk, és így viszonozhattuk az ő idei meghívásukat.

Lengyel-magyar közös kiállítás Pákozdon

Folytatódott a 2014 óta tartó közös munka a szolnoki katonákkal is. Az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár meghívására hagyományőrzőink részt vettek a 2019-es Ejtőernyős napon és az azt követő Ejtőernyős Bálon is, valamint közösen emlékezhettünk az alakulat névadójának budapesti sírjánál is.

Hagyományőrzőink az Ejtőernyős Emlékfalnál

A 2019-es év végén épült ki a kapcsolat az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Ezred és jogelődjei felé, hiszen Egerben előadást, Debrecenben pedig tisztelgő látogatást szenteltünk a Magyar Honvédség egyetlen szervezetszerűen ma is működő felderítő alakulatának. Nagy megtiszteltetésként vettük, amikor az alakulat parancsnoka elvállalta az idei Felderítők Napjának fővédnökségét is.

 Előadás és statikus kiállítás Egerben

A Magyar Honvédséggel fennálló együttműködés másik szép példáját láthattuk a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által hagyományőrzőink részére megtartott fegyverzettechnikai oktatáson, ahol a múzeum ejtőernyősökhöz kapcsolódó különleges fegyvereit ismerhették meg hagyományőrzőink.

 Fegyverzettechnikai oktatáson a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban

A képzések sorában nem ez volt az idei egyetlen alkalom. Baráti Körünk zárt körű, csak a hagyományőrzőink számára megtartott oktatások és felkészítések során az állomány alaki tudása mellett hangsúlyt fektettünk az ejtőernyő-hajtogatás fogásainak gyakorlására és a gyűjteményünk karbantartására, de sor kerülhetett az év végén egy próbamerülés során a műszaki felderítők és harci búvárok világának megismerésére is. A képzések másik típusát azok a felkészülési menetek alkották, melyek során a különféle hagyományőrző teljesítménytúrákra készült fel a végrehajtó állományunk.

Merülés előtt

Ilyen túrákból az idei évben háromra került sor. Az elsőt, a márciusi Gróf Hadik András Éjszakai Emléktúrát az MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj „Gróf Hadik András” Mélységi Felderítő Századának névadója előtt tisztelegve hajtottuk végre. A második komoly megmérettetésre, a Szent László Menetre nyáron került sor, ahol két hagyományőrzőnk a rossz emlékű 50 kilométeres távon teljes felszereléssel, fegyverrel ment végig, megszerezve az emlékjelvényt is. A harmadik, egyben legnagyobb szabású menetet a debreceni Bocskai Portya jelentette, ahol Baráti Körünk öt hagyományőrzője és két barátunk is rajthoz állt, hogy az összes távon próbára tegye magát. A portya sok tanulsággal szolgált minden indulónak, így idén újra rajthoz állunk!

 Csak előre!

Még a Hadik-túrán fogalmazódott meg bennünk az igény arra, hogy jobban megismerjük a nevét viselő század történetét. Erre a legjobb lehetőség 2019 júliusában adódott, amikor hagyományőrzőink Pécsre látogatva hosszas, terepbejárással egybekötött interjú-csokrot gyűjtöttek össze az alakulat veteránjainak és egykori parancsnokának segítségével. A gyümölcsöző kapcsolat a pécsi repülőnapon folytatódott, ahol közös kiállítással és veterán-találkozóval emlékeztünk és emlékeztettünk az egykor itt állomásozó felderítő katonákra. A beszélgetések terjedelmére jellemző, hogy az interjúk anyagának feldolgozása most is tart, több publikációra elég anyag került a Baráti Körhöz. Köszönjük!

Az MH 42. "Baranya" Felderítő Zászlóalj karjelvénye

A felderítők, ejtőernyősök halottairól sem feledkezhettünk meg 2019-ben. Szomorú kötelességünknek tettünk eleget, amikor a 2019. május 29-i dunai hajókatasztrófa során életét vesztett matróz – egykori mélységi felderítő tiszt – temetésére szervezett megemlékezés során fogtuk össze az egykori bajtársakat, valamint biztosítottunk hagyományőrző díszőrséget a szertartáshoz.

A bajtársak búcsúja

Másik feladatunk az immár hagyománnyá vált Halottak Napi megemlékezés két elemből állt. Október 30-án vitéz Bertalan Árpád posztumusz ejtőernyős alezredes budapesti sírjánál emlékeztünk, míg november 1-én Juhász Mihály ejtőernyős hadnagy bökönyi sírja mellett állt egész napos hagyományőrző díszőrségünk. A feladat komolysága mellett is szívet melengető volt látni a bökönyiek vendégszeretetét, ragaszkodását és kedvességét.

Díszőrségben Halottak Napján

Baráti Körünk virtuálisan elérhető platformjai (azaz facebook-oldalunk és a Felderítők Blogja) a következő képet mutatják: a facebook-oldalunkon 5437 kedvelővel indítjuk az új esztendőt, míg blogunkon 32 cikk jelent meg.

A való világban 54 napot töltöttünk együtt, 45 rendezvény során külföldön és itthon egyaránt.

Megígérhetjük, hogy a vállalt feladatainkat 2020-ban is, immár hetedik éve, a tőlünk megszokott színvonalon folytatjuk. Új ötleteink, lehetőségeink száma végtelen, csakis a befektetett idő és energia szabhat nekik határt!

Találkozzunk 2020-ban is!

Kedves Barátaink!

2019 számos emlékezetes és megtisztelő rendezvényt hozott magával Baráti Körünk számára. Januártól decemberig 45 alkalommal gyűltünk össze kiállítások, előadások, hagyományőrző díszőri feladatok során, melyeket hamarosan aktuálissá váló évadzáró posztunkban részletesen is elemzünk. Akadt hétvége, amikor három nap alatt három különböző rendezvényen jártunk, az ország különböző pontjain, de eljutottunk külföldre is, lengyel ejtőernyős barátainkhoz, sőt viszonozhattuk is vendéglátásukat saját szervezésű rendezvényünkön.

A számos megjelenés közül mégis a hagyományőrzőink számára leghasznosabb rendezvények a nagyközönségtől elzárva zajlottak. Ezeken a belső képzéseken a csapatépítés mellett olyan ismeretekre is szert tehettünk, melyeknek segítségével katonai hagyományőrző munkánkat jobban, hitelesebben végezhetjük. Tartottunk a különféle honvédségi szervezésű teljesítménytúrák előtt felkészülési meneteket, sor került alaki felkészítésre a hagyományőrző díszőri feladatok ellátása kapcsán, de jutott idő ejtőernyő-hajtogatási képzésre és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum segítségével fegyverzeti képzésen is részt vettek hagyományőrzőink.

A kilenc, képzéssel és tanulással eltöltött alkalom során saját tagságunk mellett „külsős” oktatók is segítették munkánkat, hogy alapelveinknek megfelelően „élmény alapú tanulás” során nyerjünk betekintést azokba a témákba, melyekkel katonai hagyományőrzőként foglalkozunk. Ez egyetlen esetben sem jelent aktív, harctéren alkalmazható tudást, az alaki képesség kivételével, melyre számos alkalommal szüksége volt Baráti Körünknek az idei évben, csupán betekintést enged abba a zárt és titkos világba, melyet igyekszünk jobban megérteni, feldolgozni és a lehetőségekhez mérten bemutatni.

Ebben a szellemben készültünk fel a V. Felderítők Napján felajánlott lehetőségre is, melyet Veress Vilmos úr, a Dive Hunter búvárcsapat vezetője tett felénk. A csapta különleges felkészültségének és felszereléseinek hála lehetőségünk nyílt a mai különleges alakulatoknál is használt búvárfelszerelések megismerésére biztonságos közegben, profi instruktorok segítségével. Az első foglalkozásra a budapesti Aquaworld Resort szálloda és uszodakomplexum búvármedencéjében került sor 2019. december 18-án este, a tapasztalt búvároktató, Agócs Zoltán szakértő vezetésével. Az „intrózás” során hagyományőrzőink megismerkedhettek a rekreációs búvárkodás során használt felszerelések mellett az amerikai SEAL-kommandósok által használt harci uszonyok előnyeivel és hátrányaival is.

A SEAL-uszony

A három órás foglalkozás 50-50%-ban állt elméleti és gyakorlati elemekből, a felszerelés bemutatása és használatának ismertetése után hagyományőrzőink a medencében mutatták meg, mit tanultak a szárazon. Az instruktorok felkészültségének és közvetlen, mégis határozott stílusának köszönhetően teljes biztonságban hajtottuk végre az olyan egyszerű, mégis szokatlan feladatokat, mint a víz alatti légzés, a búvármaszk vízmentesítése, az emelkedés és süllyedés kontrollálása és a víz alatti úszás.

Merülés előtt

Már a „beöltözés” is új élményt jelentett, zömmel szárazfölhöz szokott tagjainknak. A maszkok, a reduktor, a felfújható jacket, az uszonyok és a palack mind szokatlanul álltak elsőre, de értő kezek mindent gyorsan eligazítottak rajtunk és az instruktorok el is magyarázták mi, miért hová való.

A három lelkes hagyományőrzőnk a visszajelzések alapján fegyelmezett, hálás tanítványnak bizonyult, így hamarosan belevághattunk az est legizgalmasabb részébe és végre merülhettünk. Egy instruktor kíséretében ereszkedtünk a medencébe, aki minden mozdulatunkat figyelve kísérte első víz alatti lépéseinket. A „kis kékség” szinte azonnal megbabonázta az embert. A medencében más feladatokat végrehajtó tapasztalt búvárok barátságos integetéssel fogadtak minket, talán emlékezve arra, amikor ők voltak nagyon kezdők.

Be a vízbe!

Az est egyetlen feladata az volt, hogy megmutassuk: az új közegben is ijedelem nélkül boldogulunk, élvezzük a víz alatt töltött időt és elbírunk a ránk bízott felszerelés kezelésével. Ahogy katonai körökben mondani szokás: a foglalkozás elérte célját, mindhárom reménybeli búvárunk széles mosollyal kászálódott ki a medencéből, az engedélyezett harminc perces merülési idő leteltével. Az új perspektíva és a lábakban kezdődő izomláz megismerése együttesen mutatta meg a búvárok különleges, de kihívásoktól sem mentes világának egy kis szeletét.

Víz alatti úszás

Természetesen ettől még nem lettünk „harci búvárok”, vagy „búvár hagyományőrzők” – még búvárok sem – de bizonyítottuk magunknak, hogy jó társaságban földön-vízen-levegőben egyaránt tartalmasan tölthető egy este. Aztán ki tudja? Lehet, hogy a most szerzett élmények arra sarkallják néhány tagunkat, hogy komolyabban is belevessék magukat a búvárkodás világába!

Varga Zsolt

 Berkesi Balázs

Kiss Dávid

Bár a három órás „intró” szinte elrepült, hagyományőrzőink mégis nagyon sokat tanultak az ízelítőnek szánt foglalkozás alatt. Köszönettel tartozunk a felajánlásért a Dive Hunter csapatának, akikkel a jövőben is örömmel dolgozunk együtt!

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Bár az ünnepi készülődés már mindenhol a tetőfokára hágott, újabb megtisztelő és izgalmas feladatunk akadt az idei évre. Így 2019. december 7-én Berkesi Balázs hagyományőrző felderítő, Baráti Körünk tagja az egri „Időalagút - Város a Város Alatt” helytörténeti kiállítóhely meghívására az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj és jogelőd alakulatainak történeti fejlődéséről tartott előadást a kiállítóhely lovagtermében.

 
Az előadást megnyitja: Varga Zsolt felderítő őrmester, Baráti Körünk vezetője

Az elhangzott előadás célja kettős volt: egyrészről emléket állítani az idén 70 éves csapatnak, ami nem csak, hogy napjainkban is működik, mint felderítő ezred, de önmagában képviseli a Magyar Honvédség felderítő képességét, annak egyetlen dedikáltan felderítő feladatokra optimalizált alakulataként. Az egri felderítők jogutódjaként működő ezreddel az együttműködésünk nem új keletű, hiszen a V. Felderítők Napja alkalmából ezen alakulat parancsnoka, Hajnal István ezredes úr vállalta a rendezvényünk fővédnökségét is, valamint számos más alkalommal dolgozhattunk együtt a „Bornemisszásokkal” honvédségi rendezvények során.

Előadás közben

A megjelenés másik célja pedig az volt, hogy az előadás és statikus kiállítás a szervezők azon hosszú távú kezdeményezését indítsa útnak méltó keretek között, amely célul tűzte ki, hogy az egri kiállítóhelyen a 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj múltjával kapcsolatban egy állandó emlék-kiállítás nyíljon meg a jövőben. Ehhez házigazdáink a kiállítóteret, valamint a szükséges tárlókat, bábúkat biztosítják, míg Baráti Körünk tagjai gyűjtői tapasztalatukkal és történészi szakértelemmel igyekeznek hozzájárulni a kiállítás minél teljesebb megvalósulásához. A témaválasztás nem véletlen, hiszen Tietze Károly, a kiállítóhely megálmodója maga is az alakulat katonájaként szolgált egykor.

Statikus kiállításunk

Ezúton szeretnénk minden a zászlóaljban szolgált volt és jelenlegi katonához, valamint az alakulat tisztelőihez szólni, hogy amennyiben erre lehetőségük van, segítsék a szervezőket, hogy ez a nemes cél teljesülhessen és Eger városában az ejtőernyős és felderítő katonákra emlékező kopjafa mellett, egy újabb, emlékhely jöhessen létre, ami a felderítő zászlóalj Egerben töltött 44 évét bemutatva emlékezik és emlékeztet az egri felderítők történetére. Amire szükség lehet: újságcikkek, fényképek, karjelvények, egyenruhák, egyéb relikviák, melyek méltó módon kiállításra kerülnek majd.

Rendhagyó tárlatvezetés

A kiállítás szervezőinek elérhetőségei:

http://idoalagut.hu/

idoalagut@gmail.com

Ezúton is köszönjük a meghívást és reméljük lesz még lehetőség a jövőben is a közös munkára! Építsük fel együtt az egri felderítők múltját bemutató kiállítást!

- Berkesi Balázs -

Kedves Barátaink!

Idén immár ötödik alkalommal rendeztük meg a Felderítők Napját Pákozdon a Katonai Emlékpark területén, a Park üzemeltetőjével, a Katonai Emlékpark Közhasznú Nonprofit Kft-vel közösen.

Aki nyomon követte az esemény meghirdetése és lebonyolítása közötti időszakot is, az némiképp beleláthatott, hogy mennyi szervezőmunkát igényelt a rendezvény sikeres lebonyolítása. Bajtársaimmal már a nyáron megkezdtük az előkészületeket. Elsőként az időpontot kellett kitűzni, melyhez a KEMPP vezetésével kellett egyeztetni. Ez után következett a rendezvény tartalommal való megtöltése.

Statikus kiállításunk összeállításakor figyelembe vettük, hogy lehetőségeinkhez mérten, a hazai katonai felderítés minél szélesebb szakterületéről mutassunk képet. A szállító kapacitás és a hely korlátai miatt így is akadt, ami otthon kellett maradjon, de azért remélem a megtekinthető és kézbe fogható válogatott eszközök magukban is betekintést engedtek a felderítők eszköztárába.

Baráti Körünk tagjai a megnyitó beszéd előtti pillanatokban

A szakmai előadások tervezésénél szempont volt, hogy olyan felderítő szakág is bemutatkozzon, mely ritkábban kap figyelmet és eszköztára a „hétköznapi” rendezvények során nehezebben bemutatható. Így esett idén a választás a vegyi - sugár felderítés területére. Ezt az előadást Szeles Eszter bajtársnőnk prezentálta, aki a téma kutatója nem csak a Baráti Körön belül, de tanulmányai okán a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is. Az előadás idei sikeréből kiindulva jövőre még több szakág bemutatását tervezzük.

Szeles Eszter bajtársunk előadása

Nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy az MN-7000 fedőszámú alakulat, azaz a 34. mélységi felderítő század 1959-ben, 60 évvel ezelőtt kezdte meg működését. Ez az alakulat volt a jogelődje az 1963-tól Szolnokon, „MN 3100” fedőszám alatt működő 34. Mélységi Felderítő Zászlóaljnak és jogutód alakulatainak, így méltó megemlékezéssel kívántunk tisztelegni az úttörő elődök előtt. Ebben volt garancia Kiss Dávid bajtársunk előadása, aki a tőle már megszokott informatív és élvezetes előadói stílusában (a kijelölt időkorlátot alig átlépve…) tárta elénk az alakulat létrejöttének külső és belső okait, és a tovább élés történetét.

Kiss Dávid bajtársunk előadása

Felderítők Napján nem érthetetlen, sőt nagyon is szükséges bemutatni a felderítő járműveket is, melyek különleges, vagy épp jól bevált technikai megoldásaikkal segítik a különlegesen képzett katonák munkáját. Berkesi Balázs bajtársunk a rá jellemző alapossággal látott a feladatnak, de előadásában nem száraz műszaki paraméterekkel untatta közönségét, hanem a járművek megépítése mögötti szándékot ismerhettük meg, ami hatalmas tetszést váltott ki és egy érdekes szakmai vitát is elindított a hallgatóság soraiban.

Berkesi Balázs bajtársunk előadása

A „felderítők sapkadivatja” című előadás leginkább a mélységi felderítők fejfedőjének történelmén kalauzolt végig bennünket, hiszen a „magyar zöldsapkások” (akik kezdetben majdnem vörös barettesek lettek), általában elöljárói kezdeményezésre váltogatták a sapka és felvarró típusát, így kis túlzással, ahány időszak és alakulat, annyiféle variáció létezhetett. Papp Attila bajtársunk ugyan elsőként mutatkozott be, mint előadó, a debütálása mégis jól sikerült. Élmény volt megismerni, még a veteránoknak is, hogy milyen múltra tekint vissza a méltán megbecsült és ma is büszkén viselt ejtőernyős barett. A remekül megszerkesztett prezentációt a Baráti Kör gyűjteményébe tartozó fejfedők tették kézzel foghatóvá.

Pap Attila bajtársunk előadása

Az utolsónak meghirdetett előadást Bács Zoltán egykori diplomata, az NKE szakoktatója prezentálta. Ahhoz hogy megértsük a magyar katonai hagyományokat Latin-Amerikában, kicsit hátrébb kellett lépnünk, egészen az 1848-1849 évi forradalom és szabadságharc leverése utáni időkig, mikor is több remek katonatisztünk talált új otthonra a térségben. A Tanár úr előadásából nem csak a száraz történelmi adatokat ismerhettük meg, de főleg Domi bácsi, azaz vitéz Ladányi Domonkos magyar királyi honvéd ejtőernyős főhadnagy élettörténete kapcsán mindnyájan büszkék lehetünk magyarságunkra és az ejtőernyős hagyományokat az új hazában is ápoló, megtörhetetlen elődeink fáradozásaira. Az előadás érzelmi hangulata, melyet az előadó maga személyesen is átélt Buenos- Airesben, az előadótermet telt házig töltő közönség számára is csontig hatoló élmény volt. Nekem magamnak is hosszan kellett köszörülnöm a torkom mielőtt feltettem a szokásos kérdést „van kérdése valakinek?” Természetesen rengeteg volt, és Bács Zoltán a maga megszokott, katonás, mégis közérthető stílusában rendre mindet meg is válaszolta, hatalmas tárgyi tudásról és kiapadhatatlan lelkesedésről tanúbizonyságot téve. Azt gondolom a hallgatóság nem csak tárgyi ismeretekkel, de lelkiekben is erősödve, gazdagodva állt fel az előadás után.

Bács Zoltán ezredes úr előadása

Természetesen, hiszen megígértük, volt filmvetítés is, melyet az előadások közé iktattunk be. Ahogy beharangoztuk a „Csend Harcosai” című 1981-es oktató/propagandaanyag került levetítésre. A közléshez szükséges engedélyeztetéssel és egyeztetések leírásával most nem untatnék senkit, mindenesetre a „mozi” fényesen sikerült. Külön örömet okozott az a tudat, hogy a közönség soraiban egyaránt ültek általános iskolás gyerekek és olyan veterán mélységi felderítő is, aki maga is tevékenyen részt vett a film elkészítésében. Jövőre szintén lesz vetítés, az anyag is megvan hozzá, a feltételek megteremtése és az engedélyeztetés folyamatban. Hangulatkeltőnek csak annyit jeleznék, hogy már a következő, eddig csak szűk körben vetített film kedvéért is érdemes lesz kilátogatni majd jövőre Pákozdra.

Telt házas előadás

Most essék szó „sztárvendégeinkről” lengyel bajtársainkról, akik nem véletlenül jártak nálunk, hiszen első ízben, 1989-ben a Lengyel Néphadsereg mélységi felderítői és magyar kollégáik szintén Magyarországon tartottak közös gyakorlatot egy 1988-as lengyelországi képzés viszonzásaként. Alig több mint egy hónapja mi vendégeskedtünk Wisłában a IX. Ejtőernyős Pikniken és ekkor hívtuk meg Piotr barátunkat, a Lengyel Ejtőernyős és Különleges Műveleti Múzeum vezetőjét és veterán bajtársait, hogy az emlékezetes 30 évvel ezelőtti cserekiképzést ebben a formában is felelevenítsük. Az ő vendéglátásukra való felkészülés komoly csapatmunkát és közel egy hónapig tartó egyeztetést igényelt. Az egyeztetett időpontban, hosszú autóút után végül lengyel barátaink meg is érkeztek a pákozdi motelbe, ahol már vártuk őket. Némi pihenőidőt hagyva, és hogy lemossák az út porát, este egy kis vacsorával leptük meg barátainkat. A magyaros főételek elfogyasztása után megismertettük velük a méltán híres hazai desszertet, a somlói galuskát.

Vacsora közben természetesen beszélgetésre is volt idő bőven, egykori vendéglátóink az „akasztják a hóhért” helyzetben rengeteget meséltek katonai és hagyományőrző kalandjaikról, mindkettőből volt bőven, hiszen a két vendégünk összesen több, mint 700 ejtőernyős ugrást hajtott végre és katonai hagyományőrzőként is számos országban jártak már megemlékezéseken, rendezvényeken. Megtudtuk azt is, hogy csapatuk nagyobb része a Lengyel Függetlenség Napjára készülve otthon maradt, pedig többen is szerettek volna jönni, de feladat várt rájuk a nemzeti ünnep alkalmából. Nagy örömmel fedeztük fel, hogy a lengyel államiság egyik legfontosabb ünnepének és a magyar felderítők napjának egybeesése biztosan nem lehet véletlen. Vendégeink nem érkeztek üres kézzel, az általuk részünkre átadott relikviák és gyűjtemény puszta mennyisége is indokolja, hogy a jövőben elgondolkozzunk egy tematizált lengyel-magyar sarkon.

Lengyel bajtárs magyar fegyverrel

Másnap, a rendezvényen nagy sikert aratott nem csak személyük, de kiállításuk is, a fiatalok pedig hatalmas örömmel fogadták az ajándékba hozott plakátokat. Sokan készítettek közös fotót a lengyel ejtőernyősökkel. A KEMPP dolgozóinak hála jutott rá lehetőség, hogy Piotrek és Janek körbejárhassa az Emlékparkot és megismerhessék annak kiállításait, lehetőségeit. Elismerően szóltak a látottakról, külön kiemelve az idegenvezető felkészültségét és a korabeli fegyverek kipróbálásának lehetőségét, amit bárki élvezhet, aki ellátogat Pákozdra.

A nap végén a KEMPP nevében Oláh László nyá. alezredes úr, az Emlékpark szakmai igazgatója emlékkönyvet adott át részükre, ezzel is erősítve a lengyel-magyar történelmi barátságot. Mi sem maradtunk ajándék nélkül, hiszen vendégeinktől megkaptuk a lengyel „Kiváló Katona” érdemérmet. Jómagam abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Janek személyesen tűzte fel zubbonyomra azt. A rendezvény zárása után lengyel barátaink útra keltek, remélem olyan élményekkel gazdagon, ahogy mi szoktunk hazaindulni tőlük.

Elismerések átadása

A rendezvényünk fővédnökségére felkértük Hajnal István ezredes urat, a 24. Bornemissza Gergely Felderítő ezred parancsnokát, aki nagy örömünkre vállalta is a felkérést, ugyan személyesen nem tudott jelen lenni, de üdvözölte az V. Felderítők Napja résztvevőit és méltatta Baráti Körünk hagyományőrző tevékenységét. Bízom benne, hogy rövidesen személyesen is lesz lehetőségem megköszönni ezt a gesztust. az ezredes úr üdvözlő levele alább olvasható:

A látogatók igazán színes kavalkádot alkottak, a rendezvény zárásakor több, mint száz fős látogatottságot mértek az Emlékpark munkatársai, ami a kint zuhogó eső ellenére talán az eddigi leglátogatottabb Felderítők Napjává tette a rendezvényünket. Őszinte örömünkre rengeteg egykori felderítő és ejtőernyős katona tisztelte meg a rendezvényt, évről-évre többen jönnek.

Veterán a régi "munkaeszközzel"

A bajai felderítő veteránok saját kezdeményezésre koszorút helyeztek el Gyuricza Béla tábornok úr, egykori mélységi felderítő parancsnok emléktáblájánál, melyhez megtiszteltetés volt számunkra, hogy biztosíthattuk a díszegységet. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy innen is üdvözöljem egykori bajtársam Tanka Attilát, akivel húszon… mindegy is, maradjunk annyiban, hogy jó rég óta nem láttuk egymást. Fergeteges érzés volt felidézni azokat a daliás időket és kiegészíteni egymás emlékeit.

A sajnos túl korán bekövetkező búcsúzáskor derült ki, hogy Attila elvesztette a „deszantpajzsát” de olyan NEM LEHET, hogy Attilának nincs „eje pajzsa”! Benyúltam a zubbonyom zsebébe és átadtam neki egyet abból amit alig pár órája szereztem be a magam részére, szintén pótlásként mert ahogy a felderítő induló is tartja: „vált a vállhoz Testvér” Nehezen engedtem útjára Attilát, de sajnos mennie kellett, remélem lesz még alkalmunk találkozni és nem várunk megint húszon-évet!

Ilyen 30 éve nem volt - Lengyel ejtőernyős magyar ernyővel!

Természetesen voltak veteránok más alakulatoktól is, így nem csak adtunk, de kaptunk is. Gyűjteményünk bővült vegyi sugárfelderítés, egyenruhák és ejtőernyős felszerelések kapcsán is. Fiatalok, iskolások is jöttek szép számmal. Őket főleg a fegyverek érdekelték, de más felszerelési tárgyakkal is szívesen ismerkedtek és csodálkozva hallgatták meg, hogy bizony nekünk, magyaroknak is voltak, vannak különleges egységeink!

Különleges katonáknak különleges fejfedő

A lengyel hadsereg elit alakulatainak plakátjai is jó tempóban fogytak, azt hiszem ez jó minta arra, hogy talán itthon is készíthetnének hasonlókat. Nem feledkeznék meg a meghívott és kilátogató hagyományőrző barátokról sem. Ruházatuk igazi üde színfolt volt a rendezvényen, őszinte érdeklődésük pedig tiszteletre méltó és szívmelengető volt. Szívesen találkozunk velük más rendezvényeken is, különösen igaz ez a Varsói Szerződés Hagyományőrzőire, akikkel élő a kapcsolat, baráti a viszony és közösen is sokat dolgoztunk már.

Köszönettel tartozom Bajtársaimnak, hogy ilyen magas színvonalon sikerült megrendeznünk ezt az eseményt. Köszönettel tartozom társszervezőnknek a KEMPP-nek, Különösen Molnár Nellinek, akivel végig folyamatosan egyeztetve építettük a rendezvényt ha esett, ha fújt. Edit néninek, aki nélkül éhen haltunk volna, és akinek találékonysága, kitartása a konyha frontján felderítőkhöz méltó volt. Köszönöm lengyel barátainknak, akik a „derült égből” jött felkérést is örömmel teljesítették és igazi bajtársakként, testvérekként vettek részt a rendezvény lebonyolításában. Külön köszönetem Hajnal István ezredes úrnak a fővédnökségért és a méltató szavakért, melyek után éreztük, élő hagyományt képviselünk. Bács Zoltán tanár úrnak köszönetem a bensőséges előadásért. Mindenkinek, aki részt vett az V. Felderítők Napján: köszönöm!

Ahogy a mondás tartja: Jövőre veletek, ugyanitt!

Varga Zsolt
egykori mélységi felderítő őrmester
A Baráti Kör vezetője

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk idén is folytatta a hagyományt, melyet még 1941-ben a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyősei alapítottak. Nevezetesen az ez évi Halottak Napján is állt ejtőernyős katona egy elhunyt bajtárs sírjánál.

Míg elődeink minden elhunythoz oda tudtak állítani egy díszőr párt, a mi lehetőségeink végesek. Kiválasztunk egyet az elhalálozott Bajtársak közül és annak sírja mellett adunk egész napos díszőrséget. A hagyomány sajnos 1944-ben megszakadt, mert míg sajnos a halott egyre több lett, a végrehajtó állomány viszont fogyott és az elkeseredett harcok nem engedték, hogy a díszelgő megemlékezés lehetőséget kapjon. A háború befejeztével teljesen feledésbe merült ez a szokás, míg nem egy egykori ejtőernyős vadász visszaemlékezésében rá nem bukkant Kiss Dávid bajtársunk. Baráti Körünk felvette az elejtett (eje)zsinórt és újra odaáll a sírokhoz, melyekben ejtőernyősök alusszák örök álmukat.

Idén ismét, mint már évek óta Vitéz Bertalan Árpád Fiumei úti síremlékénél kezdtük a megemlékezést október 30-án, az Őrnagy úr nevét viselő katonai alakulat parancsnokával Sánta Gábor ezredes úrral és az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár katonáival, valamint a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének tagjaival közösen róttuk le kegyeletünket a magyar katonai ejtőernyőzés megalapítója előtt. Néhány éve, a hagyomány újraindításakor még csak mi álltunk ott egész nap, de a szolnoki jogutód alakulat hamar partnerré vált vitéz Bertalan Árpád emlékének ápolásában.

Baráti Körünk hagyományőrzői 2019. október 30-án a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy (p. alezredes) sírjánál (fotó: MH 2. Vitéz Bertalan Árpád KRDD)

Mint fentebb említettem volt, Halottak Napján, minden évben más síremléket keresünk fel, hiszen sajnos túl sok a sír, és mi kevesen vagyunk. Voltunk már Hüse Károly őrnagy úr és Boksay Antal főhadnagy úr sírhelyénél. Ezek a feladatok alapos előkészületet igényelnek. Engedélyeket kell beszerezni a családtól, ha van, a sírhelyet fenntartó intézménytől, a tevékenységet be kell jelenteni az illetékes rendőrkapitányságon is. Azon felül gondoskodnunk kell a személyi állományról, felszereléséről, a feladatot végrehajtók felkészítéséről, hiszen a díszőröknek párban és rajban is tökéletesen együtt kell működniük.

Ugyanezen feladatok vártak ránk idén is, mikor Juhász Mihály egykori hadnagy úr sírját kiválasztottuk. Kutatóink felderítették a sír fellelhetőségét. Az én feladatom volt, hogy a település önkormányzatától, mint a temető fenntartójától engedélyt kérjek, illetve hogy az esetleges családtagok felől érdeklődjek. Ez elektronikus levélben meg is történt, kettő nap múlva telefonon keresett a község polgármestere Piskolczi Géza úr. Mindenben támogatásáról biztosított, ígért kosztot, kvártélyt. A rendőrhatóság felé is megtörtént a feladat végrehajtás és az ahhoz használt eszközök bejelentése. Nem maradt más hátra, mint felkészülni, elindulni.

Halottak napján kora reggel öt lelkes és felkészült hagyományőrző útra indult Bökönybe, a szabolcsi községbe, hogy egész napos díszőrséggel emlékezzen Juhász Mihály egykori ejtőernyős- felderítő hadnagyra, aki 1952. október 18-án, 20. születésnapja után egy nappal, a hadgyakorlat egyetlen áldozatává vált. Gurulhatott volna a Vitara Fejér megye irányába, vagy Pest és Nógrád határa felé, a benne ülők az ország, és annak határain túl is látogathatták volna saját elhunyt családtagjaikat. A mi utunk mégis ide, egy ismeretlen bajtárs sírjához vezetett, mert, ahogy Baráti Körünk mottója is tartja, „nincs más”, aki a feladatot végre tudná hajtani!

Kis debreceni kitérő után (és innen is megköszönve a baráti felajánlást gyűjteményünk gyarapodása számára), megérkeztünk Bökönybe, rögtön a temető főbejáratához, ahol polgármester úr és kedves felesége már vártak minket. Elsőként a sírhelyet tekintettük meg. Örömmel tapasztaltuk, hogy a sír és környezete ápolt, térkövezet, mint megtudtuk a felújítási munkálatok nem olyan rég vették kezdetüket. A díszőrség felállítása, mozgatása így kulturáltan végrehajtható, a nyughely méltó a hősi halotthoz. Hálás köszönetünk érte Bököny községnek!

Hagyományőrzőink Juhász Mihály ejtőernyős hadnagy sírjánál

A szemle után kerültek bemutatásra vendéglátóink, hiszen Piskolczi úr megígérte a kvártélyt és kosztot. Szavakban nem tudom kifejezni mennyire megtisztelve éreztük magunkat, és zavarunkban nem is tudtuk miképpen fejezzük ki hálánkat az igazi magyaros vendéglátásért. Nem vagyunk mi ilyen úri luxushoz szokva, de hamar szállóigévé válik a „bökönyi vendégség”! Vendéglátóink, egy bökönyi család, minden földi finomsággal elláttak minket, beengedtek az otthonukba, hogy őreink kényelmesen töltsék a váltások közti pihenőt. Szeretném megemlíteni a szabolcsi töltött káposztát és a túrós rétest, melyet olyan családtól kaptunk, akinek nem lenne kötelessége munkánk támogatása, mégis vállalták a „katonák” befogadását, ezzel hozzájárulva megemlékezésünk sikeréhez. Mi hálás szívvel gondolunk rájuk és remélem, ha újra találkozunk, viszonozhatunk valamennyit a felénk irányuló szeretetből és törődésből.

Barettek a fogason - otthon érezhettük magunkat!

Felállított díszőreink arról számoltak be, hogy aki a sír mellett elhaladt, megállt egy főhajtásra és többen az emlékezés mécsesét is elhelyezték. Juhász Mihály hadnagy úr unokatestvére is kilátogatott a sírhoz és megrendülten köszönte meg ottlétünket. Van, hogy a férfitorok is elszorul, nehéz olyankor fegyelmezetten katonásnak tűnni, mégis ilyenkor a legfontosabb. Az őrségváltások óránként folytak, az állomány tagjai „tisztelegj” állásban hajtották végre 60 perces feladatukat, nyolc órán keresztül.

Hagyományőrzőink Juhász Mihály ejtőernyős hadnagy sírjánál

Két felvezetés között volt rá alkalmam, hogy Piskolczi úrral beszélgessünk a sírhellyel kapcsolatban. Megállapítottuk, hogy némi felújítás bizony ráférne, polgármester úr azt sem tartaná elvetendőnek, ha emlékművet kapna a sír, de ez az én, és a Baráti Kör hatáskörét, képességein sajnos túlmutató feladat. Mindenféleképpen igyekszünk azonban kommunikálni a megfelelő szervek felé, hogy Juhász Mihály egykori ejtőernyős-felderítő hadnagy sírhelye a hősi halotthoz méltó állapotba kerüljön egy egyszerű felújítást, állagmegóvást követően.

Baráti Körünk ezúton is vállalja, hogy egy körülbelül 50x50 cm-es fekete márványlapba vésett 1950M ejtőernyős ugrójelvény un. „deszantpajzs” felkerüljön a sír fedőlapjára, jelezve mindenki számára, hogy alatta ejtőernyős katona alussza örök álmát.

A nagyszerűen sikerült közös munka megpecsételéseként adhattam át Piskolczi polgármester úrnak Baráti Körünk asztali zászlaját egy üveg bor kíséretében. Viszonzásul a végrehajtó állomány minden tagja kapott egy üveg, az önkormányzat által idén palackozott, díszcímkével ellátott üveg helyi bort.

Baráti Körünk ajándéka Bököny polgármesterének. Köszönjük a vendéglátást!

Hát így történt, kedves barátaink. Szívünk hálával gondol Bökönyre, a Bökönyiekre és Juhász Mihály ejtőernyős hadnagyra, ennek a csodás kis falunak a szülöttére, aki a legdrágábbat, az életét áldozta fel katonai szolgálata során, békében is halálos veszélyt rejtő ejtőernyős feladata végrehajtása közben. Visszatérünk még, hiszen megígértük. Juhász Mihály sírhelye kicsit most feladat is lett, pedig jövőre, Halottak Napján egy új sírhelyen, egy másik egykori ejtőernyős katona nyughelyénél teljesítünk majd egész napos díszőrséget, így emlékezve és emlékeztetve a magyar katonai ejtőernyőzés hősi halottjaira.

Mert nincs más, mert ha minket küldenek, már nem küldhetnek mást. Így tanultuk, így nevelte belénk parancsnokunk a szellemiséget mélységi felderítőként, ejtőernyős katonaként Pécsen, Szombathelyen, Egerben, Szolnokon, Győrben, Újdörögdön, vagy Debrecenben, alig 30 kilométerre Bökönytől. Abban az időben, amikor számomra az előttem ugró jelentette az ejtőernyős történelmet.

Budapest. 2019. 11. 02.

Varga Zsolt egykor mélységi felderítő őrmester, a Baráti Kör vezetője.

FORRÁSOK:

- A Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének 2012. októberi hírlevele

- honvédelem.hu

- Piskolczi Géza polgármester úr közlései