Kedves Barátaink!

Kevesen hallották a Magyar Királyi Honvédség „nulladik”, ejtőernyős képességű diverzáns képzésének, az 1938-ban megindított „Testnevelési Szaktanfolyamnak” a nevét. Még kevesebben tudják, mivel foglalkozott pontosan ez a tanfolyam, és sajnos már nincsenek köztünk azok, akik részt is vettek rajta. Éppen ezért Kiss Dávid bajtársunk soron következő írása pusztán arra törekedhet, hogy vázlatosan bemutassa ennek a titkos különleges műveleti tanfolyamnak a lefolyását, valamint az itt kiképzett katonák által végrehajtott bevetések némelyikét. A cikk nem jöhetett volna létre Col. John Molnar, az ausztrál hadsereg ezredesének nagylelkű segítsége nélkül, aki rendelkezésünkre bocsátotta édesapja, a „Testnevelési Szaktanfolyamon” kiképzett Molnár László hagyatékát. Köszönjük hozzájárulását! A kiegészítéseket, helyreigazításokat, új adatokat örömmel fogadjuk!

Történelmi előzmények - Trianon

A Trianon-dilemma feloldását, azaz az I világháborút lezáró Párizs-környéki békék közül a Magyar Királyságra vonatkozó, 1920. június 4-én aláírt békeszerződés érvénytelenítésének, esetleg hatásainak csökkentésének módozatait már a béketárgyalások ideje alatt igyekezett kidolgozni a magyar katonai és politikai vezetés. A Horthy Miklós kormányzó által is szorgalmazott politikai revízió elérése mellett a katonai beavatkozás lehetőségének ötlete is gyorsan felmerült, melyet a magyar katonai vezetés németbarát, revansista körei irreguláris, azaz a hivatalos hadseregtől függetlenül működő erők bevonásával tartottak megvalósíthatónak.

Ebben a törekvésben az anyaországtól elszakított területeken élő magyarság hazafias érzéseire építő tervezők nemzetiségi felkelésekben bízva igyekeztek kiépíteni egy a kellő pillanatban mozgósítható erőt, melyet képzett és felkészült katonákból álló csoport segít célja elérésében. Ennek a csoportnak képesnek kellett lennie arra, hogy felforgató, diverzáns tevékenységet folytatva segítse a saját reguláris és irreguláris erők tevékenységét az elcsatolt országrészekben.

A honvédség fejlődésének legnagyobb gátját a trianoni békeszerződés hadügyi rendelkezéseinek betartását ellenőrző Katonai Ellenőrző Bizottság (KEB) jelentette. Ez a bizottság a győztes antanthatalmak képviselőiből állt és hét éven keresztül, 1927-ig működött Magyarországon. A KEB kivonulását követően megnyílt a lehetőség a magyar haderőfejlesztés előtt is. Az olyan, a trianoni békeszerződés által tiltott fegyver- és csapatnemek, mint a légierő, vagy a harckocsizó fegyvernemek rejtve, más állami szervek (A Belügyminisztérium alá tartozó Magyar Királyi Államrendőrség, vagy a Kereskedelmi Minisztérium alá tartozó Légügyi Hivatal, stb.) alá utalva fejlődésnek indultak. Emellett a 35 000 főben maximált, önkéntes alapon szerveződő haderőt is felváltotta egy folyamatosan emelkedő létszámú, sorozott és hivatásos katonákból álló hadsereg.

Trianon revíziójának ügye belpolitikai egységbe kovácsolta Magyarországot, vitás kérdést csupán a revízió módszerei és részletei jelentettek. Ebben a közegben a külpolitikai szövetséges-keresés volt a következő logikus lépés, mely főképp először az olasz-magyar, majd a német-magyar diplomáciai kapcsolatok fejlődését vonta maga után, bár meglepő módon kezdetben a Szovjetunió és egyes brit körök is támogatták a magyar revíziós törekvéseket. Az utóbbi kettővel ellentétben azonban Németország és Olaszország, valamint Magyarország hadseregei, az I. világháborút lezáró békeszerződések rendszerével elégedetlen tömegek érzéseit felhasználva hatalomba került, nacionalista vezetőik irányítása alatt folyamatosan készültek egy újfajta, a meglepetésen és a gyorsaságon alapuló háború megvívására.

Haderőfejlesztési előzmények – a gránátos tanfolyamok

Ennek, az 1920-as évek első felében még távolinak tűnő, titkos háborúnak az összehangolása magyar részről 1932-től a Honvéd Vezérkar Főnökének (VKF.) 2. „hírszerzés és kémelhárítás” nevű osztályának feladata volt, majd ebbe a munkába az kapcsolódott be az 1936-ban hivatalosan is felállított, addig fedésben működő VKF. 5. „elvi és katonapolitikai” osztály, mely a honvédségi propagandától a határon túli magyar irreguláris csapatok szervezésén át a biológiai fegyverek elleni védekezésig számos, máshová nem sorolható katonai kérdéssel foglalkozott. A két osztály 1941-es fúziójáig ez a két katonai szervezet folyamatos együttműködésben tett kísérleteket a klasszikus hírszerzési módszerek, azaz kémek, nagykövetségekre akkreditált hírszerzők, besúgók, ügynökök, valamint a modernebb rádiófelderítési és kódfejtő módszerek mellett olyan, a korszakban újdonságnak számító technikák kidolgozására, mint a légi úton kihelyezett szabotőrök bevetésének lehetősége.

A „függőleges átkarolás”, azaz a levegőben történő offenzív csapatmozgás elvének kialakítása egyidős az ejtőernyők nagyarányú elterjedésével, mint a repülőgépek személyzetének mentőeszköze. Már az I. világháború során felmerült amerikai katonai vezető körökben egy teljes hadosztály ejtőernyőkkel való felszerelésének és kihelyezésének ötlete, ám a világháború 1918-as lezárásával, valamint a kiképzési és technológiai akadályok miatt (repülőgépek, ejtőernyők, tapasztalt kiképzők hiánya) a tervezet háttérbe szorult. A két világháború közti időszakban az ejtőernyők katonai felhasználásának két irányvonala alakult ki: nagyobb csapattestek egyidejű deszantolásának módszere, melynek mestereivé a szovjetek váltak, és a kisebb csoportok, vagy egyes személyek kihelyezése, különleges feladatok végrehajtására. Mindkét kijuttatási mód számos buktatót rejtett magában, az ejtőernyővel ugró személy(ek) kiképzésének összetettségétől, a földet érés után az ejtőernyős(ök)re leselkedő akut és speciális veszélyeken át, a működési terület relatíve nagy távolságáig a saját erőktől. Ezek a buktatók és nehézségek táplálták a magyar katonai szaksajtó azon szakíróinak véleményét, akik az ejtőernyős kijuttatást „nyaktörő akrobatizmusnak”, az erre jelentkező katonákat pedig „öngyilkosjelölteknek” titulálták.

Az egyik, 1936-ban indított, vitéz felsőtorjai Kozma István őrnagy vezetése alatt működő, hat hónapos gránátos tanfolyam volt az első olyan honvédségi kezdeményezés, mely egy légi úton is szállítható elit rohamcsapat felállításának terve mellett, igyekezett az ellenséges vonalak mögött dolgozó egyes ügynököket is kiképezni ejtőernyős ugrások végrehajtására. Ezeket az ügynököket a tanfolyam során hidak, vasútvonalak rombolására, az ellenséges anyaországban végrehajtott merényletekre, felkelések kirobbantására, valamint a repülőgépeken szállított gránátos gyalogság számára alkalmas leszállási övezetek kijelölésére és üzemeltetésére készítették fel. A tervek szerint ezek az ügynökök, tevékenységüket a határon túli magyarság megbízható elemeivel együttműködve hajtották volna végre. Már a gránátos alakulatok tervbe vételekor is megjelennek azok az elemek (rejtett megközelítés, a működési területen való rejtett mozgás, kiemelten fontos objektumok, vagy személyek ellen irányuló műveletek, a helyi lakosság baráti részének bevonása a feladatok végrehajtásába, stb.) melyek a 21. század különleges műveleti erőinek működését is jellemzik. Az említett gránátos tanfolyam fő célkitűzéseit figyelembe véve pedig kijelenthető, hogy a tanfolyam célja olyan légi úton gyorsan bevethető, magasan képzett katonai egység létrehozása volt, mely képes az elcsatolt területeken élő magyarság segítségével aktívan tevékenykedni egy–egy adott országrész katonai visszavétele esetén.

A Testnevelési Szaktanfolyam megindítása

A fenti gránátos tanfolyam egy, légi úton történő kihelyezést is magában foglaló hadgyakorlatot követően végül 1936. szeptember 7-én került beszüntetésre, ám a képzés során felhalmozott tapasztalatok nem merültek feledésbe. Bár az ejtőernyős kijuttatás gyakorlására a szükséges technikai feltételek hiányában nem került sor, annak lehetőségét nem vetették el. A tanfolyam leginkább kézzelfogható eredményeként a Légügyi Hivatal illetékesei 1937-től kötelezővé tették az ejtőernyős képzésen való részvételt a pilótajelöltek, valamint a honvédség jövőbeni különleges alakulatai számára.

Eddigre az I. világháborút lezáró békék revíziójának élharcosává a nemzetközi diplomáciai színtéren a hitleri Németország vált. A versailles-i békét minden szinten elfogadhatatlannak tartó német háborús propaganda, valamint Németország újra-fegyverkezése a háborús feszültség növekedéséhez vezetett. Az 1938. március 5-én ennek a feszültségnek a jegyében meghirdetett, győri program, a magyar haderőfejlesztés fellendítését célozta. Az öt éves terv keretén belül, 1,6 milliárd pengő értékben került végrehajtásra haditechnikai, infrastrukturális és hadiipari fejlesztés, mely a trianoni békediktátum által előidézett lemaradást igyekezett behozni.

A győri program anyagi támogatása által lehetővé vált képzések egyikeként, a VKF. 5. „elvi és katonapolitikai” osztálya javaslatot tett egy új, a katonai ejtőernyős képességet is magában foglaló különleges képzés megindítására. A tanfolyam tematikáját a „gránátos tanfolyam” tanulságainak felhasználásával alakították ki, ám a hangsúly ekkor már a légi úton érkező elit gyalogosok kiképzéséről, a különleges feldatok elvégzésére képes, ejtőernyős ugrásra is felkészített katonák, ügynökök kiképzésére tevődött át. Fedőnévnek a cseppet sem vonzó, vagy figyelemfelkeltő „Testnevelési Szaktanfolyam” elnevezést választották.

A „Testnevelési Szaktanfolyamra” való bekerülés előfeltétele az érettségi vizsga megléte volt, így első sorban a honvédség „karpaszományos”, azaz egyéves sorkatonai szolgálatra kötelezett, tartalékos tiszti képzésre alkalmasnak talált állománya jöhetett szóba. További előnyt jelentett az is, ha a jelölt az elcsatolt országrészekből, vagy azok közeléből, az új határ mellől származott. A tanfolyam szervezői első sorban olyan tartalékos tisztjelölteket kerestek, akik a tiszti tanfolyamon kiemelkedően teljesítettek, azt „rangelsőként”, azaz az évfolyamuk 1. 2. vagy 3. tanulmányi helyén végezték el.

Az ígéretes jelölteket, a VKF. 5. osztály kijelölt tisztjei a tartalékos tiszti tanfolyam végén előzetes felmérésnek vetették alá, melynek része volt a térképen való tájékozódás, a harcászati ismeretek és a fizikai állóképesség felmérése is. Azoknak, akik ezen az előszűrésen sikeresen teljesítettek, a vizsgáztatók egy személyes elbeszélgetés keretében ajánlatot tettek: katonai előmenetelük felgyorsításáért cserébe, jelentkezzenek önként egy olyan új, titkos kiképzésre, melyről a későbbiekben nem beszélhetnek senkinek, még a legközelebbi családtagjaiknak sem. Azokat, akik vállalkoztak a képzésre, évfolyamuknál előbb, összesen 12 hónap szolgálat után avatták hadnaggyá.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” 1938. május 3-án indult meg, három csoportban. Az 1. számú csoport, 28 jelentkezővel, a magyar királyi 101. honvéd vasút- és hídépítő ezred szentendrei laktanyájában Kiss (más forrás szerint Kovács) Ferenc utász (árkász) hadnagy vezetésével kezdte meg a kiképzést. A 2. számú, összesen 19 fős csoport később, 1938 nyarán a háros-szigeti utászlaktanyában, a magyar királyi 1. „Bornemissza Gergely” honvéd utászzászlóaljnál, a 3. számú csoport pedig az előző kettő után, ismeretlen helyen és időben kezdte meg a tanfolyamot. Az egész tanfolyam parancsnoka a területen igen tapasztalt katona, a VKF. 5. osztályra beosztott Stefán Valér vezérkari százados volt.

Stefán Valér (forrás: - Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. B)

A „Testnevelési Szaktanfolyam” fő célja az volt, ahogyan azt Dr. Csongor Győző, a tanfolyam 2. számú csoportjának egykori tagja 1997-ben rögzítette, hogy a honvédség, és különösen a katonai hírszerzés illetékesei:

"(...) magasabb szintű katonai ismeretek birtokában (modern fegyverek használatának elsajátítása, idegennyelv alapfokú ismerete, stb.) különböző fegyvernemekbeni jártasság mellett különféle katonai teljesítmények elérésére alkalmas egyéneket nyerjenek. Magyarán szólva: a jelöltek a képzés eredményeként földön, égen (levegőben) egyaránt használhatók legyenek."

Ezt a leírást erősíti meg Molnár László visszaemlékezése is, aki szerint a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai kommandó-jellegű kiképzést kaptak, hasonlót az 1941-ben létrehozott brit Különleges Légi Szolgálat (Special Air Service – SAS) későbbi képzési rendszeréhez. vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy „bizalmas (…) katonai szabotázs-tanfolyamként” jellemezte a „Testnevelési Szaktanfolyam” képzését. Ezt a képet erősíti meg a Stefán Valér visszaemlékezéséből idéző Hornyák Csaba 1988-as írása, mely szerint:

„Ez az alakulat a hiányzó magyar bombázó légierőt volt hivatva pótolni. Az ejtőernyős csoportot az ellenséges vonalak mögötti vasúti gócok megrohanására és elpusztítására, híd-és alagút robbantások végrehajtására képezték ki.”

A Testnevelési Szaktanfolyam hallgatóinak és oktatóinak egy része 1938. szeptember 6-án. Balról a negyedik bőrkabátban Stefán Valér vezérkari százados, a tanfolyam parancsnoka
(Forrás: Magyar Szárnyak XXV. évf. 25. szám 1997.)

Kiképzés

A vállalkozó tartalékos tisztekre előadások sorozata várt, egy újfajta, a Magyar Királyi Honvédségben eddig ismeretlen módszerrel: a tanfolyam során érintett tantárgyakat mindig más és más szakoktatók ismertették, akiket a későbbiekben a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai nem láttak viszont. Valószínűsíthetőleg erre a tanfolyam titkos jellegének fenntartása miatt volt szükség, így ugyanis az állománnyal kapcsolatba kerülő sokféle alakulattól vezényelt oktató sem ismerhette meg a tanfolyam teljes és valódi célját. Az egyedüli állandóságot a tanfolyam vezetői jelentették, akik szintén kivették a részüket a képzésből. Az első csoport parancsnoka robbantási foglalkozásokat tartott, míg Stefán százados az ellenséges területen való működés kapcsán tartott elméleti és gyakorlati foglalkozásokat. A robbantások során a katonák angol eredetű gyutacsokkal és nitrotriazol-alapú robbanószerekkel is gyakoroltak.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói emellett a gépjárművezetést, a harci gázok elleni védekezést, a rejtjelezést és különböző kézifegyverek jellemzőit ismerhették meg. Ez utóbbi terén szintén igen sajátos rendszer alakult ki, mivel lövészeti foglalkozásokra kezdetben nem került sor. A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatóinak saját maguknak kellett lőkészségüket fejleszteniük, a tanfolyamon megismert cseh és román eredetű pisztolyokkal, a gyakorláshoz szükséges, bőséges mennyiségű lőszerrel.

Molnár László kiképzésen golyószóróval
(Forrás: John Molnar gyűjteménye)

A különféle gépjárművek vezetésének oktatása szintén nagy hangsúlyt kapott. A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai magas szinten gyakorolták a motorkerékpárok, autók és teherautók vezetését, valamint szükségszinten ismerték a mozdonyok, villamosok és motorcsónakok működését és irányítását. Az állomány hosszú kerékpártúrákon is részt vett, ami a tájékozódási képesség mellett az állóképességüket is fejlesztette.

Szintén az állóképességet fejlesztette a vízi kiképzés. Ennek során a „Testnevelési Szaktanfolyam” 2. csoportjának tagjai például rohamcsónakokban ülve eveztek le a Dunán Hárostól egészen Paksig, ami közel 100 kilométeres távot jelent. A kiképzés természetesen ebben a szakaszban sem volt veszélytelen.

Molnár László visszaemlékezése felidézi, amikor egy alkalommal a Dunán végrehajtott átkelés során csáklyája segítségével irányította a csónakot, annak orrában állva. A folyómedernek ütköző csáklya azonban egyszer csak kicsúszott a kezéből, így ő egyensúlyát vesztve beleesett a vízbe és hamarosan a csónaktest alatt találta magát. Közel egy perces küzdelem után tudott csak a vízfelszínre vergődni, ahonnét a bajtársai berántották a csónakba.

Több héten át tartottak előadásokat külső helyszínen, a Honvédelmi Minisztériummal szorosan együttműködő Magyar Rádióamatőrök Országos Egylete (MRAOE) civil oktatói is, akik a rövidhullámú rádiózás elmélete mellett a különféle rádiókészülékek, és a morze-ABC használatáról is beszéltek, ám ezek a magas fokú műszaki affinitást és előképzettséget igénylő előadások az alapokon kívül zömmel nem hagytak mély nyomot a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjaiban.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói Várpalotán megtekintettek egy hadgyakorlatot is, ahol megismerkedtek a magyar harckocsik műszaki adottságaival és a gyalogsági ágyú használatával is. Emellett autóbusszal bejárták az ország laktanyáit, ahol megfigyelhették a különféle alakulatok működését. A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai egymással beszélgetve jöttek rá, hogy igen sok közös van bennük: szinte mindegyikük beszélte egy-egy elcsatolt országrész nyelvét, sokuknak rokonai, vagy családtagjai éltek a határokon túl. Ez a tudat megerősítette a katonákat abban a gyanújukban, hogy kiképzésüket követően, bevetésre kerülnek a revíziós törekvések megvalósítása érdekében.

Végezetül, hosszú és fáradságos munka után elkövetkezett a „Testnevelési Szaktanfolyam” legnagyobb újdonságot jelentő és legveszélyesebb tananyaga: az ejtőernyős ugrás. Az 1. számú csoportban kiképzett vitéz Ladányi Domonkos így összegezte az eddigi oktatások lényegét:

„A mi titkos kiképzésünk rendkívül érdekes volt. Különösen pisztollyal, puskával, autóval és motorkerékpárral kellett igen jók legyünk, de a későbbiekben gránátvető, aknavető, golyószóró, géppuska stb. is hozzátartozott. Igen fontos volt a kézigránát gyakorlat. Ezt mindenki érdekesnek és hasznosnak találta, de az ejtőernyőugrástól fáztunk.”

Mivel a Magyar Királyi Honvédségen belül, az elméleti előkészítésen kívül még nem folyt ejtőernyős képzés, ezzel a feladattal a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai ismeretlen területre tévedtek. A három eltérő helyen és időben képzett csoport közül az 1. számú 1938 júliusától augusztus elejéig Pápára, míg a 2. számú 1938. szeptember 4-től 11-ig Szombathelyre vonult, ahol megkezdődött felkészítésük az ejtőernyős ugrások végrehajtására. A 3. számú csoport Ladányi Domonkos főhadnagy visszaemlékezése alapján az idő rövidsége miatt már nem kapott ejtőernyős oktatást.

Az ejtőernyős felkészítés rendszere még igen kiforratlan volt. A csoportokat kiképző két önként jelentkező pilóta, a Pápán szolgáló Mészöly Gyula és a szombathelyi Telbisz Imre repülő főhadnagyok, mindenféle oktatói tapasztalat nélkül kezdtek a munkának. Oktatói kinevezésük oka az volt, hogy mindketten vállalták az ejtőernyős ugrások levezetését.

A képzés első fázisát a repülőtéren rendelkezésre álló géptípusokon végrehajtott „szoktató repülések” jelentették, melyeket a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai egymás között csak „sétarepülésekként” emlegettek. A leendő magyar diverzánsok számára ezek a repülőutak nagy újdonságot jelenthettek, hiszen a korszakban a légi közlekedés még kiforratlan, új technológiának számított. Ezek a nappali, vagy éjszakai repülések a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjainak térképes és térkép nélküli tájékozódási képességét is fejlesztették.

A második lépcsőfokot az ugráshoz használt ejtőernyők helyes behajtogatásának elsajátítása jelentette. A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói ennek keretében olasz Salvator, német Heinecke és Schröder, valamint angolszász eredetű Irving ejtőernyőkkel gyakorolhattak. A széles választék oka igen prózai volt: ezek voltak a Magyar Királyi Honvéd Légierő repülőhajózói számára rendelkezésre álló ernyőtípusok. Az ejtőernyő-hajtogatás fontosságára így emlékezett Dr. Csongor Győző, a „Testnevelési Szaktanfolyam” 2. számú csoportjának egykori tagja:

„Az első héten a szakvezetők megtanították nekünk az ejtőernyő helyes csomagolását. Ezt a fontos műveletet a továbbiakban mindenki saját kezűleg végezte, a becsomagolt ernyőt este a saját párnája alá helyezve. Hiszen mindenki csak a saját maga kezelte ernyő biztonságában bízott.”

A fizikai felkészítés is fontos szerepet kapott, az ejtőernyős képzésben. Megfelelő kiképzési eszközök híján a leendő diverzánsok 5–7 méter magas szalmabálák tetejéről ugráltak le, hogy így ismerjék meg a földet éréskor rájuk ható erőket. Dr. Csongor Győző így emlékezett vissza a földi felkészítés részleteire:

„A lényeges az volt, hogy az ugrónak a földre érkezése előtt méterekkel már a lábával rugdalózó mozdulatokat kellett végeznie s a földdel érintkezve azonnal jobb, vagy bal oldalra elvetődnie, hogy az esetleges kéz- vagy lábtöréseket kivédhesse.”

A „Testnevelési Szaktanfolyam” leendő magyar diverzánsai végül rövid felkészítésük után beszállhattak az olasz eredetű Caproni Ca.101 típusú bombázó repülőgépbe, melyet a legénység csak „repülő koporsónak” becézett. A vászonborítású, fémvázas, hárommotoros repülőgép egyszerre hat ejtőernyőssel a fedélzetén emelkedett magasba. Minden ejtőernyősön vászonból készült nyári repülőhajózó kezeslábas és tornacipő volt, fejükön repülős sapka, úgynevezett „haube”, aminek homlokára repülőszemüveget toltak. A különleges felszerelés célba juttatására szolgáló eszközök, mint a teherejtőernyők, vagy az ejtőernyős ledobókonténerek még várattak magukra, így az ejtőernyővel ledobott diverzánsoknak mindent magukkal és magukon kellett vinniük. Minden ejtőernyős két ernyővel a testén hagyta el a gépet. A háton viselt fő ejtőernyő feladata az ejtőernyős biztonságos földre juttatása volt, míg a mellkason lévő tartalékernyőt abban az esetben nyithatta a katona, ha főernyője nem működött. Dr. Csongor Győző így idézte fel 60 év távlatából első ejtőernyős ugrását:

„Az ugrást Czékus Ferenc százados, vezető pilóta irányította. Felemelte kezét. A gép búgása lassulni kezdett, majd lefelé tartva kezét, közülünk az első, mellén karjait összekapcsolva ugrott, s utána a többiek. Az első csoportunk ugrása teljes sikerrel járt. Még emlékszem, hogy az ugrás előtti napon a repülőtéren négylevelű lóherét leltem. Ez nekem úgy látszik, szerencsét hozott, ugyanis másnap nagyszerű terepen, puha, lóherés területen értem földet.”

Csongor Győző ejtőernyős ugrás előtt. Jól látható az olasz Salvator típusú ejtőernyő, mentőernyőként viselve.
(Forrás: Magyar Szárnyak XXV. évf. 25. szám 1997.)

Nem mindenki volt ilyen szerencsés. A szombathelyi repülőtéren végrehajtott ejtőernyős képzést vezető Telbisz Imre repülő főhadnagy például első ejtőernyős ugrása során bokasérülést szenvedett, amikor ejtőernyőjén szálátcsapódás következett be, azaz a selyemkupolát az ejtőernyő hevederzetéhez rögzítő zsinórok egyike rendellenes irányban, a többi zsinórt, és a kupolát is befordítva nyílt ki. A főhadnagy életét csupán az a mély sár mentette meg, amibe érkezett.

Végül a „Testnevelési Szaktanfolyam” 1. és 2. csoportjának tagjai fejenként legalább egy-egy ejtőernyős ugrással gazdagabban fejezték be képzésük utolsó fázisát, ám akadt olyan is, aki két, vagy három alkalommal lépett ki a repülőgépből, hogy életét egy selyemkupolára bízza.

Földet érés ejtőernyős ugrás után.
(Forrás: John Molnar gyűjteménye)

Mindezek ellenére a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai számára az ejtőernyős képzés csupán diverzáns kiképzésük egyik, mindenképp emlékezetes és különleges eleme volt. Az eddigre földön és vízen is jól boldoguló katonák, az általuk elvégzett pár ugrást követően, ha a szükség úgy hozta, képesnek érezhették magukat arra, hogy ejtőernyővel jussanak ki működési területükre.

Végül azok a tartalékos tisztek, akik sikeresen teljesítették a „Testnevelési Szaktanfolyamot”, új alakulatnál folytathatták katonai szolgálatukat. Dicsérő oklevél, különleges jelvény, vagy bármilyen más elismerés nélkül távoztak a tanfolyamról, hiszen a feladat, amire felkésztették őket és a képzés, amin részt vettek, egyaránt titkos volt. Csupán a VKF. 2. osztálya ismerte azoknak a névsorát, akik szükség esetén azonnal bevethetőek voltak az új országhatárokon túl is. A „Testnevelési Szaktanfolyamot” végzett tartalékos tisztek személyi kartonján mindössze a „TSzT” rövidítés utalt arra, hogy különleges kiképzést kaptak.

Ez a helyzet néhány esetben érdekes közjátékokhoz vezetett. A „Testnevelési Szaktanfolyam” elvégzését követően például Molnár László tartalékos hadnagyként került az egyik gyalogezred árkász századának élére, amit bátyja István, aki még mindig tiszti képzését végezte, meglepetten konstatált. A testvéri faggatózás elől folyamatosan kitérő László végül valóságos rivalizálásba keveredett bátyjával, aki nem értette meg, hogy fiatalabb testvére miképpen végezhette el gyorsabban és magasabb rendfokozatba helyezve a tiszti tanfolyamot, mint ő.

Bevetések

A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai, különféle alakulatoknál szétszórva folytatták katonai pályafutásukat. Ezt a rejtett „vastartalék” a források tükrében 1938 szeptemberének végén, október elején aktivizálódott először. Az év áprilisában, Csehszlovákiával szemben titokban meginduló honvédségi mozgósítás keretében összesen tizenkilenc, I. és XIX. között számozott, úgynevezett „lövészzászlóalj” állt fel, melyek nevükben is elkülönültek a Magyar

Királyi Honvédség gyalogos zászlóaljaitól. A tartalékosokból, önkéntesekből és reaktivált tisztekből álló alakulatok 1938 szeptemberéig nem tagozódtak be a Magyar Királyi Honvédség fennálló hadrendjébe, fő feladatuk a Németország által nagyszámú szudétanémet kisebbsége miatt sakkban tartott Csehszlovákia széthullása esetén a magyarlakta területek katonai megszállása volt.

A szélsőséges politikai nézeteket valló (zömmel hungarista), megbízhatatlan, vagy alkalmatlan legénység kirostálása után az 1938-as „Rongyos Gárda” ereje körülbelül nyolc zászlóaljat tett ki. Nevüket az 1919-ben szervezett, körülbelül 160-250 fős irreguláris, nacionalista szabadcsapat után kapták, mely hiányos, vegyes eredetű és minőségű felszereléssel, fegyverzettel, civil és katonai ruházat keverékében harcolt nyugat-Magyarországon a Tanácsköztársaság erői, valamint az osztrák fegyveres erők ellen egyaránt.

Az új Rongyos Gárda, az elődjénél nagyobb létszámban, körülbelül 940 fős erőben, szervezetten vonult Magyarország északkeleti határára, Vásárosnamény körzetébe. Az egységesen barna kezeslábast és svájci sapkát, valamint nemzeti színű karszalagot viselő cél az ekkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja megszerzésének előkészítése volt, ahol számottevő magyar kisebbség élt ekkor.

A „Rongyos Gárda” soproni egyetemista tagjai a lövészzászlóaljak jellegzetes „egyenruhájában”
(Forrás: Soproni Szemle 2006. 1. sz.)

A felvonulást és a katonai műveleteket a „Testnevelési Szaktanfolyam” egykori parancsnoka, Stefán Valér vezérkari százados irányította, míg a szabadcsapatok toborzását és vezetését a VKF. 5. csoport vezetője, Homlok Sándor vezérkari alezredes (1938. október 1-től ezredes) koordinálta. A művelet politikai vetületeiért Kozma Miklós volt belügyminiszter, ekkor a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. valamint a Magyar Távirati Iroda elnöke felelt. A közvélemény felé az 1919-es Rongyos Gárda egyik egykori vezetője, vitéz Héjjas Iván tartalékos főhadnagy, szélsőjobboldali parlamenti képviselő, és az alá rendelt „H csoport” tevékenysége került a reflektorfénybe.

Az 1938. szeptember 30-án Münchenben aláírt német-olasz-brit-francia egyezmény értelmében felosztott Csehszlovákia szétesése teremtette meg az alkalmat arra, hogy a Rongyos Gárda akcióba léphessen. Erre a minisztertanács október 2-án adta meg a felhatalmazást. A Rongyos Gárda október 5-el kezdte meg a csehszlovák határvédelem figyelését, majd másnaptól röplapszóró, felderítő és szabotőr-járőrök indultak meg.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” egykori hallgatóit Molnár László visszaemlékezése alapján Horthy Miklós kormányzó utasítására indították útnak a Rongyos Gárda működési területére, ahová október 6-án, vagy 7-én érkeztek meg, ahol csatlakoztak a Stefán Valér százados által vezetett „S-csoport” állományához. A felderítő járőrök sikereit követően október 9-től

A „Testnevelési Szaktanfolyam” egykori hallgatói által végrehajtott bevetések pontos száma nem ismert, azonban főbb jellegzetességeiket a fennmaradt források alapján könnyű azonosítani. Molnár László hadnagy így írja le az általa végrehajtott egyik műveletet:

„A határt civil öltözékben léptük át, így semmi sem utalt arra, hogy magyarok, vagy katonák volnánk. A három fős csapatunk feladata egy híd lerombolása volt. A parancs szerint a helyzetet úgy kellett beállítanunk, mintha cseh kormányellenes partizánok robbantották volna fel a hidat, így remélve a magyar kormány támogatottságának erősödését. Éjszaka keltünk át a határon, a csapat minden tagját előzetesen eligazították a feladata kapcsán és nem volt kijelölt csoportparancsnokunk sem. A parancs szerint elfogásunk esetén meg kellett volna ölnünk magunkat, ehhez ciánkapszulákat is kaptunk.”

Az akciót végül sikerült végrehajtani, bár a csehszlovák hídőrség észrevette a három magyar diverzánst, akikre azonnal tüzet is nyitottak. A magyarok a híd felrobbantása előtt viszonozták a tüzet. A három fős járőr tagjai ezt követően külön utakon szivárogtak vissza Magyarországra. A jelentéstételt követően az adott bevetésen együtt dolgozó diverzánsok nem kerültek újra azonos csoportba.

Egy másik, a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai által végrehajtott bevetés dátuma és helyszíne is ismert. 1938. október 22-én 18:00-kor a vitéz Fülöp Ferenc zászlós vezetése alatt álló, összesen négy fős járőr Magosliget határtelepülésnél lépett át csehszlovák oldalra. A „Testnevelési Szaktanfolyamot” végzett katonák feladata a Tiszán történő átkelést követően a Tiszaújlak – Nagyszőlős vasúti vonal rombolása volt robbantással, melyet három helyen hajtottak végre sikeresen, majd az éjszaka folyamán visszatértek magyar oldalra.

A két bemutatott bevetés kapcsán is látható, hogy a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai a fellelhető források alapján első sorban robbantási ismereteik okán jöhettek szóba, mint diverzáns műveletek végrehajtói. A „Testnevelési Szaktanfolyamon” kiképzett diverzánsok a műveleti területet az érvényben lévő utasítások alapján első sorban éjszaka, civil ruhába öltözve közelítették meg, majd a rombolási feladat végrehajtását követően azonnal visszatértek magyar oldalra. Ez az „üss és fuss” jellegű taktika minimalizálta az esetleges fogságba esés lehetőségét, ám a műveleti területen töltött idő hosszát is pár órában maximálta.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” során különleges kiképzést kapott katonák részére kiosztott méregampullák létezéséről Molnár László visszaemlékezésén kívül további információ nem áll rendelkezésre, ám ismert, hogy 1938. november 3-án, Stefán Valér százados kiadta az úgynevezett „méregrendeletét”. Ebben kihirdetésre került, hogy azoknak a magyar katonáknak, akik továbbra is részt kívántak venni a műveletekben, méregampullák kerülnek kiosztásra, valamint a harcban megsebesült, nem szállítható bajtársaikat kötelesek agyonlőni. Az igen drákói hangvételű rendelet valódi célja az volt, hogy az előző napon kihirdetett, Szlovákia déli, valamint Kárpátalja délnyugati területeit Magyarországhoz csatoló első bécsi döntés, rendelkezéseinek érvényt szerezzen. Így csak a legszükségesebb mértékű katonai erő maradhatott az egykori magyar-csehszlovák határon, a Rongyos Gárdához csapódó ellenőrizhetetlen és sokszor fegyelmezhetetlen szabadcsapatok tagjai gyors iramban távoztak a területről. A „Testnevelési Szaktanfolyam” keretében kiképzett vitéz Ladányi Domonkos, akit járőrözési és felderítési feladatokkal bíztak meg, úgy vélte, a „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatóinak viszonylag korlátozott alkalmazására azért került sor, mivel Kárpátalja és Felvidék Magyarországhoz csatolása német közbenjárással politikai úton a vártnál gyorsabban megoldódott.

A „Testnevelési Szaktanfolyamon” kiképzett diverzánsok Molnár László hadnagy visszaemlékezései alapján 1939. március 23 és április 4 között, a Kárpátalján vívott magyar-szlovák „kis háború” keretében is végeztek különleges feladatokat, melynek során az Ung folyó völgyétől nyugati irányba előre nyomuló magyar erők célja, 15-20 kilométeres mélységben, egy stratégiailag jobban védhető új határvonal elérése és kijelölése volt.

Ezt követően a „Testnevelési Szaktanfolyam” diverzánsai 1939 nyarán a román-magyar határnál is bevetésre kerültek. Ezt erősíti meg vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy 2007-es visszaemlékezése is. Ahogy Ladányi főhadnagy fogalmazott:

„(…) voltunk néhányan, akiknek annyira megtetszett ez az érdekes és különleges katonai szolgálat, hogy jelentkeztünk továbbszolgálatra, és 1939 nyarán már a visszahívott szakmabeli bajtársakkal kis csoportokban a román határon voltunk.”

Végül a „Testnevelési Szaktanfolyam” működése az 1940 augusztus 30-án az Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélő második bécsi döntés kihirdetését követően ért véget. Ezzel a revízió kérdése részben megoldódott politikai úton, míg Magyarország a náci Németország lekötelezettjévé vált. Sajnálatos módon, mivel a „Testnevelési Szaktanfolyam” működése, célja és állománya már a saját korában is szigorúan titkosnak minősült, ezeknek a bevetéseknek a részleteit források hiányában eddig nem sikerült feltárni, ebben az irányban további kutatások elvégzése szükséges.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” utóélete

A második „Rongyos Gárda” működésének külföldi visszhangja a „Testnevelési Szaktanfolyamon” kiképzett magyar tartalékos katonákat is érintette, így érdemes ismertetni a csehszlovák fél reakcióit is. A valamennyi csehszlovákiai rádióadó által közvetített műsor bevezetője, melyben Prém József tartalékos főhadnagy, a XVI. lövészzászlóalj 1. századának elfogott parancsnoka beszél, és melyet a Magyar Távirati Iroda rádiófigyelő szolgálata jelentett 1938. október 24-én, jól bemutatja a propagandaháború másik oldalát és a magyar fegyveresek által alkalmazott taktika lélektani hatásait:

„A magyar terroristákról közölt híreink végre hatottak a magyar rádióra. (…) Már ez is haladás, hogy a budapesti rádió kénytelen elismerni, hogy a magyarok a területi kérdést terroristák segítségévei akartak megoldani ugyanakkor, amikor kormányunk képviselőivel tárgyaltak a határkérdések békés rendezéséről. (…) Bocsánatot kérünk a terroristák hozzátartozóitól, hogy a szabadcsapatok tagjait banditáknak nevezzük. Ha látnák őket rongyos, útonálló-ruházatukban, amelyben kézigránátokat, pisztolyokat és egyéb fegyvereket rejtegetnek, belátnák, hogy senki sem gondolhatna arra, hogy jogi doktorok, orvosok, tisztviselők, újságírók vannak köztük. (…)”

A „Testnevelési Szaktanfolyam” működése mégis leginkább a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős képességének fejlesztése terén volt tetten érhető. A szombathelyi ejtőernyős képzést megtekintette vitéz Bertalan Árpád százados is, aki 1938 szeptemberében ugyanitt hozta létre önként jelentkező tisztekből ejtőernyős kísérleti keretét, a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjainak tapasztalatait is beépítve a keret képzésébe. A leendő magyar diverzánsok képzését megszemlélő, újító szellemű százados Dr. Csongor Győző visszaemlékezése alapján:

„Most is felszerelte magát különböző védelmi fegyverrel, köztük revolverrel, kézigránátokkal, a hátán karabéllyal, abbéli rettenthetetlen meggyőződésétől vezetve, hogy az ejtőernyős akár a levegőben, akár a földre érkezéskor védelmezheti magát!”

Szintén fontos szerepet játszottak a „Testnevelési Szaktanfolyam” képzése során ejtőernyős tapasztalatot szerzett hallgatók az első hazai gyártású ejtőernyő, a 39M H. Gy. kettős ejtőernyő-rendszer tesztelése során. 1939. január 31-én Székesfehérváron ült össze az a szakbizottság, melynek feladata az új, csapatpróbák eredményei alapján módosított ejtőernyők kipróbálása volt. A szakbizottság soraiban a VKF. 5. osztály képviseletében megjelenő katonák zöme nagy valószínűség szerint a „Testnevelési Szaktanfolyam” keretében ejtőernyős képességet szerzett hallgatókból állt. Ilyen bizottsági tag volt vitéz Ladányi Domonkos zászlós is.

A világháború végére ezreddé növekedő ejtőernyős alakulat harckiképzésében szintén nyomot hagyott az „TSzT-s” katonák munkássága. Már 1939 őszén kidolgozott formában kerül bemutatásra a magyar katonai szaksajtóban az „ejtőernyős vadászok” koncepciója, melyet egyértelműen a „Testnevelési Szaktanfolyam” diverzáns képessége ihletett. A koncepciót így mutatja be Makray Ferenc ejtőernyős hadnagy egy példán keresztül:

„Egy olyan parancsnokság kikapcsolása a feladat, mely részünkre nagyon fontos. Mivel minden magasabb parancsnokság közelében erős légvédelmi figyeléssel kell számolni, alacsonyról való kihelyezést emiatt nem lehet végezni. (…) Nagy magasságból (6 000 m) kell tehát a járőrnek kiugrania, mert ebben az esetben nemcsak hogy nem látják, de nem is hallják a repülőgépet. Az ernyőt 2-300 m-re a földtől nyitják ki az ugrók. Az ugrás éppen szürkület beálltakor történik. (…) a szürkület tehát nem akadály, hanem inkább előny, mert ennek kihasználását a járőr tagjainak kiképzési foka megengedi. (…) Ez a kiképezhetőségi különbség indokolja az ejtőernyős csapatok kettéválasztását, melyben a zömöt az olyan feladatokat végrehajtó csoportok alkotják, melyeket azonnali ernyőnyitással lehet megoldani. A másik, kisebb rész az ejtőernyős vadászok csoportja (…) melyek csak akkor kerülnek bevetésre, ha kifejezetten nekik való munka akad.”

Érdemes kitérni az 1945-ben azonnal meginduló számonkérések tükrében arra is, hogy az eddig megismert életutak vizsgálata alapján a magyar és a szovjet katonai elhárító szervek sem mutattak különösebb érdeklődést a „Testnevelési Szaktanfolyam” során különleges kiképzést kapott tartalékos tiszti állomány tagjai iránt. Nagyarányú üldöztetésükre, bebörtönzésükre, elhallgattatásukra nem került sor. Ennek oka valószínűleg abban is keresendő, hogy a korabeli iratokat vizsgáló nyomozók átsiklottak a „Testnevelési Szaktanfolyam” valódi céljai, az ott kiképzett tartalékos tiszti beosztású katonák által szigorú titoktartás mellett végrehajtott műveletek felett. Így történhetett meg, hogy az egykori „TSzT” hallgatók közül később megyei múzeumigazgató-helyettes és alezredesként nyugállományba vonuló katonatiszt is kikerült, akiket az új rendszerben nem ért semmiféle negatív megkülönböztetés.

Ebben a tekintetben kiemelkedően jól működött a „Testnevelési Szaktanfolyam” rejtését elősegítő komplex rendszer, mely egyben az utókor kutatóinak munkáját is nehezíti. Az eddig felbukkant életrajzok alapján elmondható, hogy az 1945 utáni megtorlások, koncepciós perek áldozataivá a „Testnevelési Szaktanfolyam” azon oktatói és hallgatói váltak, akiket egyéb ügyekkel hoztak összefüggésbe.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” céljait, struktúráját, kivitelezését és elért eredményeit tekintve egyaránt korát megelőző különleges műveleti tanfolyamnak tekinthető, melynek tagjai látványos megkülönböztető jelzések, a különleges képzettségű katonákat összefogó önálló alakulat, valamint a tanfolyamról beszámoló hivatalos iratok, visszaemlékezések hiányos volta miatt nem kaphatták meg az őket megillető elismerést. A bevetéseikre civil ruhában induló, a titkosság fenntartása céljából saját területen is csak jelzés és rendfokozat nélküli egyenruhát viselő katonák feladatuk alaptermészetének okán kerülték a nyilvános szereplést és a rivaldafényt. A tanfolyam puszta léte is első sorban, mint a magyar katonai ejtőernyőzés történetének érdekes, színes lábjegyzete került rögzítésre, az egyéb téren végzett felkészítés részleteit elhomályosítja az ejtőernyős képzést övező érdeklődés.

Annyi azonban bizonyos, hogy a „Testnevelési Szaktanfolyam”, mint az első teljes értékű magyar különleges műveleti tanfolyam, méreteinél és korabeli lehetőségeinél sokkal hosszabb távú hatást gyakorolt a hazai katonai gondolkodásra, mint azt elsőre gondolhatnánk. Éppen ezért a téma további kibontása fontos kutatói feladatot jelent, a magyar katonai különleges erők történeti kezdeteinek megismerése kapcsán.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” ismert tagjainak rövid életrajza

Stefán Valér

Stefán Valér
(forrás: - Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. B)

Az 1902. szeptember 24-én, Szigetváron született katonatiszt igen színes pályafutást tudhatott maga mögött, melynek során sokféle beosztásban megfordult. Ezek közül csak egy volt a „Testnevelési Szaktanfolyam” vezetése. A Ludovika Akadémia 1924-es elvégzése után gyalogtisztnek avatott Stefán Valér hadnagy, első beosztásában a 8. honvéd gyalogezrednél szolgált, egészen 1929-ig, amikor immár főhadnagyként a Hadiakadémiára kerül, törzstiszti tanfolyamra. Innen 1932-ben a budapesti 1. vegyesdandár parancsnokságára vezényelik. 1936-ban a VKF. 5. osztályának megbízásából vezérkari megfigyelőként vesz részt a spanyol polgárháborúban.

A „Testnevelési Szaktanfolyam” levezetését követően részt vesz a „Rongyos Gárda” csehszlovákiai tevékenységében, mint a róla elnevezett „S-csoport” parancsnoka. Ebben a minőségében számos egykori „SzTSz”-beli tanítványát is vezeti. 1939 és 1941 között különféle harcoló alakulatoknál tölt be beosztásokat, amit csak egy Várpalotán szervezett rohamtanfolyam levezetése szakít meg 1940-ben.

Stefán százados 1942-ben a magyar királyi 2. honvéd hadsereg kiértékelő törzséhez kerül beosztásra, hadműveleti területre, mint a csoport vezetője. Különféle zászlóaljparancsnoki beosztásokat követően 1944. november 18-tól a Szent László hadosztály gránátosezredének parancsnoka. Ebben a minőségében esik szovjet hadifogságba a felvidéki Kicsindnél 1944. december 27-én, immár alezredesként. Stefán alezredes először Márianosztrára került, majd az úszmanyi tiszti hadifogolytáborba, ahol kezdetben a magyar hadifoglyok táborparancsnokaként működött. Annak ellenére, hogy rövid ideig segítette a háborús bűnösöket felkutató, hírhedt Katonapolitikai Osztály munkáját is, mint tanácsadó, 1953-ban börtönbe került, Andorka Rudolf vezérőrnagy bűntársaként. Szabadulását követően földmérőként helyezkedett el. Stefán Valér, ez az igen színes életúttal rendelkező, katonái által rámenősnek, bátornak ismert katonatiszt, aki egyes források szerint az 1934-es jugoszláv királygyilkosság merénylőinek kiképzését is vezette, 1972-ben véletlenül lenyelt zápfoga miatt került a pécsi kórházba, ahol nem tudták megmenteni.

Dr. Csongor Győző

Dr. Csongor Győző 1941-ben
(Forrás: Dr. Gaskó Béla: Dr. Csongor Győző in.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1. Szeged, 1999.)

A Testnevelési Szaktanfolyam kapcsán alapvető fontosságú visszaemlékezést közlő egykori „TSzT”-s 1915. február 27-én született Szegeden. A természettudományokért szenvedélyesen rajongó fiatalember 1937-ig Magyarországon kívül megfordult Dél-Erdélyben, Ausztriában, Bulgáriában, Törökországban, Olaszországban, Svájcban és Németországban is. A növénytani ismeretek mellett ezek az utak nyelvismerettel és a korszakban ekkor cseppet sem hétköznapinak számító külföldi tapasztalatokkal vértezték fel. A Testnevelési Szaktanfolyam 1. csoportja keretében tartalékos zászlósként végzett katonai tevékenységet követően a kolozsvári növényrendszertani intézetben tanult, majd dolgozott.

1942-től számos beosztásban látott el katonai szolgálatot, megjárta a keleti frontot, ahol a 13. könnyűhadosztály híradó századában teljesített szolgálatot. A többször megszakított katonai szolgálat közben is tovább képezte magát így 1944-től okleveles tanár, természetrajz – földrajz területen. Az általános mozgósítást követően Bajorországban kerül hadifogságba.

A II. világháborút követően az ekkor 30 esztendős Csongor Győző Debrecenben tanult tovább, ahol 1947-ben doktorált. Ettől az évtől tagja a Magyar Numizmatikai Társulatnak is, mely érmegyűjtéssel és –kutatással foglalkozott. 1954-ben a tiszavirágok életéről írt zoológiai kötetet Móczár Lászlóval együttműködve, míg numizmata minőségében 1969-ben jelent meg „Szegedi emlékérmek és plakettek” című munkája, melyet T Simon Ilonával közösen jegyzett.

1947-től 1952-ig általános iskolai és gimnáziumi biológiatanár. Bár munkáját és különösen a fiatalokat rajongásig szerette, az egyre erősödő állampárti politikai nyomás elől menekülni akart. 1991-ben így emlékezett vissza egy a korszakban jellemző közjátékra:

„(…) amikor a rákosi viperáról beszéltem a gyerekeknek, feljelentettek. A besúgónak hiányosak voltak a biológiai ismeretei, s nem tudta, hogy a Rákos patak mellékén egy különös viperafaj él. Olyan korban tanítottam, amikor megutáltatták velem a tanári pályát. S ez erősebb lett, mint a gyerekek és tanítás szeretete.”

Dr. Csongor Győző 1952-től 1975-ig a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársa volt, legmagasabb beosztásában megbízott igazgatóhelyettesként tevékenykedett. Nyugdíjazását követően is aktívan publikált, botanikai terepkutatásokat folytatott. Dr. Csongor Győző, akit „az utolsó szegedi polihisztor” néven is emlegettek, 1997. december 15-én hunyt el, ebben az évben jelent meg visszaemlékezése is a Magyar Szárnyak folyóiratban, melyben beszámol a „Testnevelési Szaktanfolyam” során átélt élményeiről.

Ladányi Domonkos

vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős hadnagyként
(Forrás: Argentínai Magyar Hírlap 2006. január-február)

Az 1917. január 10-én, Balassagyarmaton született Ladányi Domonkos a „Testnevelési Szaktanfolyam” 1. csoportja keretében végzett tevékenységet követően 1939-ben továbbszolgáló tisztként a Ludovika Akadémiára, majd 1940-ben a munkácsi várba kerül csapatszolgálatra. Innét 1941-ben jelentkezik a magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős zászlóaljhoz, közvetlenül az 1941. április 12-én Veszprémben bekövetkezett katasztrófa után, melyben a honvédség egyetlen ejtőernyős alakulatának névadója és első parancsnoka is életét vesztette. 1988-ban kelt visszaemlékezésében Ladányi főhadnagy így emlékezett a Pápán települt alakulatnál folyó kiképzésre:

„Az egyhónapos próbaszolgálat szokatlanul kemény volt. A mintegy ötven önként jelentkező tisztből talán harmincan kezdtük el, s kevesebb mint húszan fejeztük be. A főfoglalkozás napi hét-nyolc óra kemény, kimerítő sportból és szak-testgyakorlatból állt, mely már a második napon olyan izomlázat eredményezett, hogy alig tudtunk vánszorogni.”

Az ejtőernyős kiképzést elvégzett húsz tisztből végül nyolc fő kapott beosztást az alakulatnál, erre az ünnepélyes alkalomra Ladányi főhadnagy így emlékezett:

„Vágyunk teljesült... a régi tagok befogadtak maguk közé. Sugároztunk az örömtől. Nem tagadom, sok volt bennünk a hiúság és büszkeség!”

vitéz Ladányi Domonkos 1942-ben már, mint fiatal ejtőernyős tiszt a keleti frontra indult, ahol „harctéri tapasztalatszerzés” volt a feladata. Ennek keretében az ejtőernyős zászlóalj önként jelentkező hivatásos tisztjei és altisztjei különféle harcoló alakulatokhoz kerültek beosztásra, hogy így tapasztalják meg a modern háborút. Ladányi főhadnagy a ma dél-Lengyelországhoz tartozó Maków körzetébe került, ahol partizánellenes műveletekben vett részt.

Ladányi főhadnagy ott volt a magyar ejtőernyősök által 1941 áprilisa óta első ízben végrehajtott harcfeladatnál is, 1944. augusztus 21-én, mint egy kis létszámú harccsoport egyik parancsnoka. A Kárpátok vonalában előre törő szovjet erőket a Toronyai-hágónál négy halott és 12 sebesült magyar ejtőernyős árán ez a kis létszámú harccsoport akasztotta meg. Az ejtőernyősök szakmai felkészültségére jellemző, hogy Ladányi Domonkos emlékezése alapján a legtöbb veszteséget a visszavonuláskor szenvedték el, szovjet tüzérségi és légi támadások miatt. Az ejtőernyős („bakanyelven” eje.) katonák moráljára Ladányi főhadnagy így emlékezett:

„Az eje. általában a legsúlyosabb helyeken és csaknem mindig többszörös túlerővel szemben lettek alkalmazva. Általános eje. morál, vagy szokás volt, hogy saját tetteiről senki sem beszélt, csak a másokéról, hozzátéve esetleg annyit, hogy ’magam is jelen voltam’ (…).”

A combjába fúródó repesz és a többi a fenti ütközetben szerzett sérülés meggátolta Ladányi főhadnagyot abban, hogy a továbbiakban is részt vegyen az ejtőernyős alakulat harcaiban. A négy alkalommal is műtött, 1945 elején még lábadozó tiszt azonban mégis megszökött az ausztriai katonakórházból és igyekezett újra csatlakozni alakulatához, ám Linz közelében amerikai hadifogságba esett. Kalandos úton, Ausztrián és Olaszországon át jutott 1949 januárjában Argentínába, ahol kőművessegédként, majd hűtőgépgyári technikusként helyezkedett el, hosszabb ideig gépszerelő volt, majd egy textilgyár főnöke lett, 1981-es nyugdíjazásáig. Katonai múltjáról így nyilatkozott:

„Az egyenruhát ugyan le kellett vennem, de gondolkozásban és tetteimben mindig Magyar Ejtőernyős maradtam! Itt az emigrációban csak erősödött bennem a magyarságtudat és magyar voltomnak az értékelése.”

vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy 2011. július 24-én, életének 95. évében hunyt el az argentínai Buenos Aires-ben. Felesége mellett három lánya, hat unokája és öt dédunokája gyászolta.

Molnár László

Molnár László
(Forrás: John Molnar gyűjteménye)

Molnár László 1917. november 9-én született Sopronban. Édesapja, Molnár-Kozák István huszár tizedesként szolgált az 5. zalaegerszegi huszárezredben. Édesanyja, Gábor Mária, gazdag földbirtokos családból származott. Molnár László iskolai tanulmányait a soproni állami Széchenyi István Gimnáziumban folytatta, ahol 1936-ban „jól érett” eredménnyel tett érettségi vizsgát. Ugyanebben az évben, a soproni polgármester közbenjárására Molnár László korengedménnyel kezdhette meg katonai szolgálatát, mint karpaszományos honvéd.

Molnár honvéd a soproni 4. gyalogezred laktanyájában kapott hat hónapos alapkiképzést követően, mint tartalékos tisztjelölt jelentkezett a „Testnevelési Szaktanfolyamra”, majd annak 2. csoportjában kezdte meg a képzést. Az itt végzett feladatokat követően 1939-től első beosztásában árkászszakasz-parancsnokként szolgál. 1940-ben részt vesz az erdélyi bevonulásban, majd 1942-től, hadnagyi rendfokozatban kerül át az esztergomtábori páncélos kiképző iskolába, ahol páncélos felderítő tanfolyamon vesz részt.

Innen 1942 végén került a 3. felderítő zászlóalj kötelékébe, parancsnoka vitéz kissároslaki Bercsényi László alezredes, akivel együtt helyezik át 1943. június 6-án a ceglédi 3. harckocsiezredhez, mely 1944 májusában indul a galíciai frontra. Molnár László hadnagy új beosztásában ezredsegédtisztként szolgál.

Harctérre indulás előtt Molnár László a német 503. nehézpáncélos osztálynál kerül átképzésre a német Panzerkampfwagen VI. harckocsitípusra, ismertebb nevén a „Tigris-I.”-re, melyeknek átadását a német fél tervbe vette, hogy így biztosítson a szövetséges magyar páncélos erőknek lehetőséget a fejlettebb szovjet harckocsikkal szembeni eredményesebb fellépésre. Molnár László alakulata körülbelül egy hónapig tartó átképzést követően 1944. április 14-én átlépte a magyar határt és belépett a német XI. hadtest felelősségi területére, Galíciában.

Tíz nappal később, 1944. április 24-én Molnár László hadnagy is részese volt annak a tömeges szovjet támadásnak, melyben a magyar állásokra húsz szovjet harckocsi által támogatott zászlóalj erejű gyalogság zúdult. A kritikus helyzetben Bercsényi ezredes átvette egy nehéztüzér-üteg parancsnokságát és közvetlen irányzással lövette az előre törő ellenséges páncélosokat. Molnár László hadnagy ez idő alatt a 24. gyalogezred visszaözönlő részei felett vette át a parancsnokságot és közelharcban vette vissza az állásaikat. A kialakuló csatában 16 darab amerikai gyártmányú, szovjetek által használt Sherman harckocsit sikerült kilőni. Az alakulatot, benne Molnár Lászlóval 1944. május 14-én, egyhavi harc után tartalékba helyezték.

Molnár László az újra felállított, tragikus múltú 2. honvédhadsereg kötelékébe vezényelt 3. harckocsiezreddel együtt készült fel Erdély védelmére. 1944 szeptember 18-án, miközben oldalkocsis motorkerékpárjában ülve utazott arcvonal-szemrevételezésre, Molnár László hadnagy járművét találat érte. A robbanás kirepítette az oldalkocsiból, földet érve pedig lábát törte. Ceglédre, majd Budapestre került gyógykezelésre.

1944 októberében Molnár hadnagy, ismét Bercsényi ezredes keze alatt, Esztergomban készült fel a páncélos kiképző iskola Németországba való kitelepítésére. Az iskola december közepére költözött át a németországi bergeni páncélos iskolába.

1945 elején Bercsényi ezredes javaslatára Molnár Lászlót századossá léptetik elő. 1945 májusában jelen van, amikor a brit erők elérik Bergen-Belsen körzetét és felfedezik a Harmadik Birodalom egyik leghírhedtebb koncentrációs táborát. Az ezt követő tárgyalásokra így emlékezik vissza:

„Egy Mercedes 220 típusú tiszti személygépkocsiban hagytuk el a bergeni kiképzőközpontot. Az autót én vezettem, egy német ezredes, valamint Bercsényi és Alturay ezredes urak társaságában. Miután elhagytuk a tábort, kitűztem egy fehér lobogót az autó elejére és Celle felé vettem az irányt. Egy farakást elhagyva, egy földúton találkoztunk két Bren típusú szállítójárművel, az egyikben két angol tiszt ült. A találkozót előre egyeztették, így csak intettek, hogy kövessük őket. Az egyik jármű előttünk ment, a másik mögöttünk. Az Aller folyóig haladtunk így konvojban, egy vidéki birtokhoz. A britek megtagadták, hogy szóba álljanak a német Wehrmacht ezredesével, így csak a magyarok léphettek be az épületbe, hogy megtárgyalják a Bergen-Belsen körzetében kialakult helyzetet.”

Molnár százados három órán át várakozott a német ezredes társaságában, mire a parancsnokai kiléptek a házból. A francia nyelven folytatott tárgyalások eredményeképpen a magyarok segítséget nyújtottak a briteknek a környék biztosításában, valamint a koncentrációs tábor biztosításában is, ahol tífuszjárvány tombolt. A tárgyalások eredményét jegyzőkönyv rögzítette, melyet angolul tudó magyar tisztek fordították le és tolmácsolták a páncélosiskola magyar állományának. A megállapodás egyik aláírója Molnár László százados volt.

Molnár László alakulatával végül 1946-ban tért vissza Magyarországra, ahol formálisan is megadták magukat a szovjeteknek. Ezt követően Molnár László visszatért Sopronba, mint hivatásos katonatiszt, ahonnét 1949 októberében vitte el az Államvédelmi Hatóság. Ceglédről, három napig tartó kihallgatást követően a szegedi börtönbe került, majd Budapestre a Markó utcai fogházba. A vád súlyos testi sértés volt egy állami alkalmazott terhére. A népbíróság gyorsított eljárásban bűnösnek ítélte, ám a kiszabható büntetést letöltöttnek nyilvánították.

A börtönből frissen szabadult Molnár László hajnalban lépett ki a fogház ajtaján és azonnal két ÁVH-nyomozó kezei között találta magát, akik karon ragadták és gyalog bekísérték az Andrássy út 60. szám alá, az ÁVH központjába. Egy hétig tartó fogságot követően internálták Kistarcsára, ahol nyolc hónapot töltött. Az ellene felhozott vádakról semmit nem tudott meg, csupán annyit közöltek vele, hogy le van tartóztatva.

Molnár László Kistarcsáról vasúton jutott a recski munkatáborba 1950-ben. Itt az első feladata gerendahordás volt, az épülő barakkokhoz. A tábor elkészülte után a kőfejtőben dolgozott, mint kőtörő. Itt egy köbméteres kőtömböket kellett egy 20 kilogrammos és egy 2 kilogrammos kalapács segítségével apróra törni útépítéshez.

Sztálin 1953-as halálával a tábori körülmények fokozatosan javulni kezdtek. Abbamaradtak a bántalmazások, emelkedtek a fejadagok is és a foglyokat nem borotválták kopaszra többé. A rabokat egyesével újra kihallgatták, aminek végén mindenkinek alá kellett írnia egy dokumentumot, melyben kijelenti, hogy soha nem beszél a táborban tapasztaltakról.

A rabokat 1953 augusztusától tízes csoportokban engedték szabadon. Távozás előtt nagy kupacnyi civil ruhadarab közül válogathattak, majd egy darab vasúti jegy és pár forint készpénz átadása után szabadon távozhattak.

Molnár László nem térhetett vissza Sopronba, mivel fennállt a veszélye, hogy a határvárosból nyugatra szökne. Így Kiskőrén vállalt munkát a Földhivatalban, míg 1955 végén egy éjszaka az ÁVH titkosrendőrei ismét elfogták. Ezúttal a Fő utcai fogházba szállították Budapestre, ahol minden eddiginél keményebb vallatás várt rá. A kihallgatói folyamatosan megvilágított szobában faggatták a családtagjairól, főleg István nevű testvére kapcsán, aki az emigrációba kényszerült szélsőjobboldali magyar ellenállási mozgalom, a „kopjások” (hivatalos nevén a Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége) tagjaként végzett hírszerző munkát. Molnár László végül államellenes cselekmények és árulás miatt jogerősen hét év börtönbüntetést kapott, aminek letöltését Budapesten kezdte meg.

Molnár László az 1956 októberi forradalmi események során szabadult ki a börtönből, ahonnét azonnal Sopronba indult. Ausztráliába emigrált, ahol építőmérnökként helyezkedett el. 75 éves koráig dolgozott ezen a területen. Molnár László 2014. szeptember 21-én, 97. születésnapja előtt hunyt el Ausztráliában.

Csiszár Géza

Csiszár Géza
(Forrás: Csiszár Géza ny. alezredes adatlapja a Nemzeti Emlékezet Bizottságának adatbázisában)

Csiszár Géza 1917. július 13-án, Keleméren született. Anyja neve Nagy Julianna, apja neve Csiszár Ferenc volt. A tartalékos tiszti iskolát Ungváron végezte, ahonnét kiválasztották a „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatójának. Itteni tevékenységét követően vonult be tényleges katonai szolgálatra 1939. február 1-én a huszti 24/11. zászlóaljhoz, zászlósként.

Csiszár zászlós 1942. november 1.-ig a 24/11. zászlóalj géppuskás századának páncéltörő ágyús szakaszparancsnoki, illetve a 24. gyalogezred tartalékos tiszti iskolájának oktatói beosztásában szolgált.

1942. november 1-én Csiszár Gézát hadnaggyá léptetik elő, ugyanezen a napon a doni hadszíntérre indult szakaszparancsnokként, a 24/1. zászlóalj 2. puskás századának egyik szakaszát vezetve. A keleti fronton végzett szolgálatot követően főtiszti tanfolyami hallgató Kőszegen, majd 1943. november 15. és 1944. április 1. között segédtiszt, egyben a 24/11. zászlóalj 4. puskás századának parancsnoka. 1944. július 1-től főhadnagy. Az 1944 őszi magyarországi harcokra így emlékezik:

„Zászlóaljunkat (…) november táján hirtelen leváltották és gépkocsikon a Szerencs és Miskolc közötti szakaszra helyezték át. Az itteni harcokban zászlóaljunk csaknem felőrlődött, mindössze egy fél századnyi erő maradt meg belőle. Ezzel az erővel vonultam be az arcvonalból leváltás után Göncruszkára...”

1944. december 2.-től december 25-ig a magyar királyi 24. honvéd gyaloghadosztály kiképző századának parancsnoka Göncruszkán, majd 1945. január 22-ig a 24. gyalogezred törzsszázadának parancsnoka. Ekkor Csiszár Géza főhadnagy, a 24. gyalogezred parancsokságával együtt Rozsnyónál román hadifogságba esik.

Csiszár főhadnagy fogságba kerülésekor felajánlotta szolgálatait a szovjeteknek, így elkerülte a hadifogságot. 1945. december 12. és 20. között vett részt Budapesten az úgynevezett Demokratikus Átképző Tanfolyamon, 1947. március 1-től századosként szolgált tovább. Ugyanebben az évben lép be a Magyar Kommunista Pártba (MKP), majd 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártjának tagja lesz.

1947 decemberétől 1949 áprilisáig a budapesti Honvéd Hadbiztosi Akadémia hallgatója, majd egy különleges tanfolyam elvégzését követően 1952-ig tanul a Szovjetunióban, a leningrádi Hadtáp és Katonai Ellátó Akadémián. Itt éri 1950. május 1-én őrnagyi előléptetése.

Csiszár Géza 1954. november 15-től alezredesként szolgál tovább. Az 1956-os események során október 23-tól tevékenyen vesz részt a Honvédelmi Minisztérium őrzésében, mint a kiképzési csoportfőnökség beosztott főtisztje. Október 29-én Budapest III. kerületi pártbizottság kérésére nyújt segítséget, majd november 1. – 3 között visszatért a Honvédelmi Minisztériumba, ahonnét másnap lakására távozott. November 10-én szolgálatra jelentkezett a 3. (budai) karhatalmi ezrednél, ahol beosztott századparancsnok-helyettesként, majd 1957. március 23-tól századparancsnokként vett részt a XII. kerületben zajló karhatalmi feladatokban, a Hajnóczy József út 2. szám alatti épületet biztosítva, folyamatos kapcsolatban a Vérmezőn tevékenykedő szovjet alakulatokkal. Jellemzése szerint:

„Az ellenforradalom idején becsülettel és szilárdan helytállt (…)”

Csiszár Géza alezredes 1957. április 30. és november 22. között a Forradalmi Honvéd Tiszti Ezred hadtápfőnökeként szolgált, ebben a minőségében kapta meg a „Munkás – Paraszt Hatalomért Emlékérmet” is, melyet azok számára alapítottak, akik aktívan részt vettek az 1956-os forradalom elfojtásában. További kitüntetései az odaítélés éve szerint növekvő sorrendben:

- Szolgálati Érdemérem (10 év) – 1959.

- Kiváló Szolgálatért Érdemérem (15 év) – 1960.

- Haza Szolgálatáért Érdemérem (20 év) – 1965.

- Felszabadulási Jubileumi Emlékérem; Szolgálati Érdemérem – 1970.

Csiszár Géza alezredes 1960. január 15-től a Magyar Néphadsereg Vezérkar Szabályzatszerkesztő Önálló Osztályán szolgált hadtáp szerkesztő-fordító főtisztként. 1963. október 1-től, 1972. július 1-én elrendelt nyugállományba helyezéséig a Magyar Néphadsereg Vezérkar 7. önálló osztályán hadtáp szerkesztő főtisztként szolgált. Csiszár Géza nyugalmazott alezredes 2003. október 11-én, Verőcén hunyt el.

Források

- https://www.legacy.com/amp/obituaries/theage-au/172541864 (Molnár László gyászközleménye. Letöltés ideje: 2021. 01. 02.)

- Dr. Gaskó Béla: Dr. Csongor Győző (in.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1. (Szeged, 1999. pp. 9. – 28.)

- Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai (Tanulmányok Csongrád megye történetéből XXIII. Szeged, 1996. p. 18.)

- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzetei (in.: Hadtörténelmi Közlemények 1999. 1. sz. p. 13.)

- Csiszár Géza ny. alezredes adatlapja a Nemzeti Emlékezet Bizottságának adatbázisában

- John Molnar ezredes (ausztrál hadsereg) írásbeli közlései (2019. 09. 06. és 2019. 09. 07.)

- A Soproni Állami Széchenyi István Gimnázium 61. sz. értesítője (p. 30.)

- Sőregi Zoltán főhadnagy: Egy felemás diverzánsakció – Szabadcsapatok Kárpátalján 1938 őszén (in.: Felderítő Szemle VII. évf. 4. sz. 2009. december pp. 148. – 156.)

- Halász Aladár: A felvidéki szabadcsapatok és a Soproni harcéták története. Soproni egyetemisták az önkéntes szabadcsapatokban 1938-ban (in.: Soproni Szemle 2006. 1. sz. pp. 55. – 74.)

- Dr. Csongor Győző: „Testnevelési Szaktanfolyam” (in.: Magyar Szárnyak XXV. évf. 25. szám 1997. pp. 182. – 183.)

- Dr. Mujzer Péter: A 2. páncéloshadosztály hadműveletei Galíciában, 1944-ben I. rész (in.: Haditechnika Magazin (2017/6. sz. pp. 2. – 6.)

- Dr. Mujzer Péter: A 2. páncéloshadosztály hadműveletei Galíciában, 1944-ben II. rész (in.: Haditechnika Magazin (2018/1. sz. pp. 2. – 6.)

- Bene János – Szabó Péter: Huszonnégyes honvédek a Kárpátokban – A m. kir. 24. gyaloghadosztály története 1944 – 1945 (Nyíregyháza 1997. p. 98. 131. sz. lábjegyzet)

- B. Stenge Csaba: A Rongyos Gárda bevetése Kárpátalján 1938 – 1939 (in. Seregszemle – Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság szakmai-tudományos folyóirata XVI. évf. 2. sz. 2018. pp. 93. – 105.)

- B. Stenge Csaba: Magyar hadműveletek Kárpátalja visszacsatolása során 1939. március II. fázis (I. rész) (in. Seregszemle – Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság szakmai-tudományos folyóirata XVI. évf. 2. sz. 2018. pp. 106. – 114.)

- Szanyi M. József: Kárpátalja visszacsatolása Magyarországhoz (1938-1939). Autonómia, birtokbavétel, katonai akciók. (Doktori értekezés - Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történelemtudományi Doktori Iskola Budapest, 2017.)

- Simon László: A magyar katonai ejtőernyőzés rövid története (in.: Magyar Szárnyak, 1996. pp. 261.-271.)

- Eric Bernard: Kommandósok Ejtőernyősök és a Többiek – Betekintés a különleges erők világába (Presztízs Kiadó Budapest, 1991. pp. 17. – 18.)

- Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999. pp. 88. – 89.)

- Hornyák Csaba: A kárpátaljai akció (1938) (in.: Aetas 1988. p. 8.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest- Pápa 2013. p. 105. 350. sz. lábjegyzet; pp.128. – 133.)

- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945 (Pápa, 1993. pp. 11; 76. – 77.)

- Boldizsár Gábor – Gáll Gábor – Novák Béla: A magyar ejtőernyőzés 100 éve (Zrínyi kiadó Budapest, 2018. pp. 38. – 39.)

- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. A (Jegyzet) (Gödöllő, 2005. magánkiadás p. 31.)

- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I. B (Jegyzet) (Gödöllő, 2005. magánkiadás)

- v. Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy halálhíre (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2011. szeptember p. 8.)

- „Rendkívüli beszélgetés vitéz Ladányi Domonkossal” (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2006. január-február pp. 3. – 4.)

- Gabriel Győző – Horváth Ferenc (szerk.) Hadtudományi Lexikon A – L (Magyar Hadtudományi Társaság Budapest, 1995.)

- Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó 2001. pp. 241. – 249.).

- MTI rádiófigyelő 1938. október 24. (p. 104.)

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

Berkesi Balázs bajtársunk egy személyes hangvételű írásban emlékezik meg Baráti Körünk 2020 decemberében, a Magyar Királyi Honvédség Szent László hadosztály letkési emlékművénél tartott (a járványhelyzet miatt) zárt körű megemlékezéséről.

Nem először jártam Letkésen. A település számomra nem csak azért fontos, mert a Szent László hadosztálynak alárendelt ejtőernyős ezred védte, hanem azért is, mert az MH 88. Gyorsreagálású Zászlóalj állított először díszőrséget a Honvédség részéről a temetőben felállított emlékműhöz az 1990-es évek második felében.

Az 1997-es megemlékezés és résztvevői, köztük a 88. Gyorsreagálású Zászlóalj katonái
(forrás: Magyar Szárnyak magazin 1997. XXV. évfolyam 25. szám)

Tavaly, 2020 nyarán díszőr voltam ott, mikor a Magyar Ejtőernyős- Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör közösen vállalta ezt a feladatot a Szent László Hadosztály Hagyományőrző Egyesületben szolgáló bajtársakkal. Decemberben azonban, az ütközet 76. évfordulóján nem volt lehetőségünk bármi komolyabb megemlékezést szervezni, a járvány miatt. Nagyon szűk körben látogattunk el az emlékműhöz. A falu határában láttuk, hogy vadászok készülődnek egy ház udvarán. A temetőbe érve konstatáltuk, hogy a halottak napjáról nagyon sok mécses maradt az emlékművön. A földre hullott darabokat összeszedtük, és amelyik nem volt törött, azt visszatettük a talapzatra. Illetve amik nem égettek le teljesen, azokat újra meggyújtottuk. Épp ezzel foglalatoskodtunk, amikor a falu határából lövések dördültek. A vadászok voltak. A hajtók kiabálását is hallottuk, vagy legalább is néhány hangfoszlányt elhozott hozzánk a szél. Voltam már hadijátékon és a MH 88. Könnyű Vegyes Zászlóalj bemutatóján 2014-ben, így sokszor hallottam vaktölténnyel, vagy ha pontosabban akarok fogalmazni, gyakorló tölténnyel működő fegyver ugatását. De ez éles volt, aminek más a hangja. Sokkal fenyegetőbb. A kiabálással együtt nagyon húsba vágó volt azon a helyen, ahol 76 évvel korábban súlyos harcok dúltak. Az idő sokkal hidegebb volt akkor 1944-ben, mint aznap, és a hó miatt a hangok még tisztábbak lehettek. A kemény harcok dacára előfordulhattak olyan szünetek, amikor csak szórványos lövöldözés volt a magyar és a szovjet állások között. A magyar ejtőernyősök fáradtan érkeztek meg Letkésre. Az előző hetekben súlyos harcokban vettek részt a Pesti hídfőben, ami nem csak az erejüket őrölte fel, hanem számtalan bajtársukat is elvesztették. Megfelelő téli ruha ide, vagy oda, átfagyva voltak kénytelenek az állásokat felvenni és harcolni. A meleg étel is ritka kincs volt abban az időben, amikor békeidőben az ember még a lábát se teszi ki a házból szívesen, de nekik még harcolniuk is kellett. Ráadásul a karácsony se volt már messze. Volt abban valami rémisztő, hogy 76 évvel korábban ez a vidék, ez a csöndes kis magyar község a történelem legpusztítóbb háborújának egyik színtere volt. Ezen gondolatokhoz nem kellett több, mint néhány távoli puskalövés és az, hogy tudtuk mi zajlott ott 1944 decemberében.

Miután elrendeztük a mécseseket, elhelyeztük a megemlékezés koszorúját, valamint vezetőnk, Varga Zsolt őrmester bajtárs kislánya a Baráti Körünk mécsesét is letette az emlékmű talapzatára. Őrmesterünk elmagyarázta neki, hogy pontoson kik azok, akik nevét olvashatja az emlékművön, majd ezt követően az Ipolyhoz hajtottunk, hogy megmutassa a kislánynak azt a hidat, amit az ejtőernyősök védtek azokban a napokban.

A koszorú elhelyezve
(fotó: Berkesi Balázs)

Mindig is azt fogom gondolni, hogy a katonai hagyományőrzés legfontosabb feladatai, nem a fegyverek kultuszának építése, vagy az erőszak romantizálása, hanem az emlékezés, illetve az emlékeztetés. Az ezzel kapcsolatos hitemet az a nap csak újra megerősítette.

A jövő generációjának
(Fotó: Berkesi Balázs)

Berkesi Balázs

Kedves Barátaink!

Rendhagyó cikkel jelentkezik "KITEKINTŐ" sorozatunk, melyben interjúk segítségével igyekeztünk bemutatni külföldi ejtőernyős alakulatok veteránjainak életútját, visszaemlékezéseit. A román és a szovjet hadseregek egy-egy ejtőernyős veteránjával készített interjút követően most, egy olyan magyar katona élete és hősi halála kerül bemutatásra, aki az Amerikai Egyesült Államok hadseregében szolgálva érdemelte ki befogadó országa legmagasabb katonai kitüntetését. Jó szórakozást kívánunk Kiss Dávid bajtársunk cikkéhez!

Az Amerikai Egyesült Államok számára 1965 és 1970 között zajló vietnami háború ideje alatt csupán három magyar származású katona kapta meg a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést, a Kongresszusi Becsületrendet (Congressional Medal of Honor). Frankie Zoly Molnar törzsőrmester, 1967-ben, Rábel László törzsőrmester 1968-ban, valamint Leslie H. Sabo őrvezető, 1970-ben hajtották végre hősi tettüket. Mindhárom kitüntetést posztumusz, azaz a kitüntetettek hősi halálát követően vehették át a legközelebbi családtagok. Mindhárman bajtársaik megmentéséért áldozták az életüket. Ez az írás a mélységi felderítő járőrparancsnokként szolgáló Rabel törzsőrmester életéről és haláláról szól. A munka nem titkolt célja, hogy korabeli adatokra, kortársak visszaemlékezéseire és hivatalos iratokra támaszkodva hiteles képet fessen egy méltatlanul kevéssé ismert és a szakirodalomban is pontatlanul ábrázolt magyar származású amerikai katonáról. Ez a cikk nem jöhetett volna létre Mr. Reed Cundiff segítsége nélkül, aki szintén mélységi felderítő csoportparancsnokként szolgált a 173. légiszállítású dandár „N” századának 4. csoportjában. Köszönet Berkesi Balázsnak az elkészült cikk szakmai lektorálásáért. Köszönet illeti továbbá Nagy Gábort, aki blogján készített interjúja során felhívta a figyelmet Rábel László történetére.

A fiatal Rábel László
(forrás)

Rábel László 1939. szeptember 21-én (egyes források szerint 1937-ben) született Budapest V. kerületében, Lipótvárosban. Fiatal éveiről, családjáról nem sok adat ismert, ám saját elmondása alapján 17 éves korában részt vett az 1956-os szovjetellenes felkelésben. Erről az időszakról másodkézből, egy Larry Warner nevű katonatársától kaphatunk képet, aki így írt 1999-es megemlékező gyászbeszédében:

„A kiképzés szüneteiben (…) összegyűltünk és történeteket meséltünk egymásnak. Te a legártatlanabb fiatalságod sokkoló történeteivel szórakoztattál minket, 1956 Magyarországáról, amikor még csak egy 17 éves srác voltál, akit magával ragadott a vérbe fojtott forradalom szele. A menekülésed története, ahogyan felidézted, miképpen siklottál át a szovjet állások között, hátborzongató volt. Ma is emlékszem a szemeid csillogására, amikor arról meséltél, hogyan szedtél le pár ruszkit, akik az utadba kerültek nyugatra menekülésed során.”

A forradalom bukását követően, 1957-ben Ausztrián keresztül hagyta el Magyarországot és a minnesotai Minneapolisban telepedett le. Itt ismerte meg feleségét, a szintén 1956-os menekült, budapesti születésű Rostás Évát, akit katonatársai előtt úgy írt le, mint aki, ha lehetséges, még nála is keményebb, és akivel 1957-ben kötött házasságot New Jersey-ben. Egy lányuk született, Eve.

Rábel László és lánya Eve Rabel
(forrás)

Rábel László 1965. november 16-án kezdte meg katonai szolgálatát, a Missouri állam hegyei közt működő Fort Leonard Wood helyőrségben. Innen 1966-ban emelt szintű gyalogsági kiképzésre került a Georgia állambeli Fort Gordon támaszpontra, majd pedig ugyanebben az évben az állam déli részén található Fort Benning legendás hírű ejtőernyős iskolájában szerezte meg a katonai ejtőernyős tanfolyam elvégzését bizonyító oklevelet és szárnyas ejtőernyős jelvényt. Ekkor léptetik elő őrvezetővé is.

Rábel őrvezető első harcoló beosztásában lövészkatonaként szolgált a 101. légiszállítású hadosztály 501. gyalogezredének 2. zászlóaljának „A” századában, majd áthelyezik a hadosztály 503. ejtőernyős gyalogezredének 4. zászlóaljának „A” századához. Ezzel az alakulattal kerül bevetésre először Vietnámban, a 173. légi szállítású dandár részeként, 1966-ban.

A 173. légiszállítású dandár – „az égi katonák” karjelzése
(forrás: magángyűjtemény)

Reed Cundiff, későbbi mélységi felderítő katona így írja le az alakulatot és első találkozását Rábellel:

„A USS General Pope fedélzetén találkoztam Lászlóval, útban Vietnámba. Mindkettőnket az 503. ejtőernyős gyalogezred 4. zászlóaljához osztottak be. A zászlóaljnak egybe kellett olvadnia az ezred 1. és 2. zászlóaljaival, a 173. légi szállítású dandár kötelékében. Eredetileg a dandár kötelékében harcolt a Királyi Ausztrál Ezred 1. zászlóalja is. A mi alakulatunkban rengeteg külföldi szolgált. Akadt egy volt keletnémet ejtőernyős, aki a francia idegenlégióból jött hozzánk, voltak latin-amerikaiak, sokan Európából és néhány közel-keleti katonánk is. Rábel és én többször is beszélgettünk a hajóút során”

Az első turnusa végével szakaszvezetővé előléptetett Rábel László összesen nyolc hónapot töltött az 503. ejtőernyős gyalogezred 4. zászlóaljával Vietnamban, mint lövész és lőszeres katona. 1967-ben újra jelentkezett vietnami szolgálatra, azonban ekkor a 17. lovassági ezred „E” lovasszázadának kötelékébe került, mely a 173. légi szállítású dandár csapatfelderítő alakulataként tevékenykedett. Itt, a turnusa végén már őrmesterként szolgáló Rábel László lövészből gránátvető-kezelővé lépett elő, fő fegyvere az M-79 kézi gránátvető lett.

Rábel László a 173. légi szállítású dandár gránátvető-kezelőjeként
(forrás)

Az ekkor 27 esztendős, harcedzett ejtőernyős, felderítő katona úgy döntött, jelentkezik az USA hadseregének 5. különleges műveleti csoportja (5^th Special Forces Group) által szervezett speciális tanfolyamra, az úgynevezett „RECONDO” iskola elvégzésére. Ez a tanfolyam nevét az angol „recon” (felderítő) és „commando” (kommandós) kifejezések összevonásából kapta, azaz akik elvégezték, szakértőivé válhattak a dzsungelbéli túlélésnek, megfigyelésnek és rajtaütéseknek egyaránt. Az így kiképzett amerikai, ausztrál, új-zélandi katonák a különleges erők soraiban, vagy a mélységi felderítő járőrök (Long Range Recon Patrol – LRRP) tagjaiként szolgáltak tovább, alakulatuk szemeiként és füleiként, gyakran mélyen az ellenséges vonalak mögött végezve felderítést, vezetve légicsapásokat, felmérve az ellenséges veszteségeket, vagy közvetlen rajtaütésekkel zaklatva az ellenséget. Döntése hátteréről Rábel így beszélt bajtársának, Reed Cundiff-nak:

„Gyűlölöm, az istentelen kommunista fattyakat akárhol legyenek is. Legalább száz gránátot kilőttem már rájuk az utóbbi nyolc hónapban, de nem tudom, hogy megöltem-e bármennyit is közülük. Itt maradok, amíg nem végzek mindegyikkel, vagy ők végeznek velem. Ha itt sikerrel járok, máshol fogom irtani őket!”

Érdemes kitérni Rábel László legismertebb fényképének részleteire, melyet ennél az alakulatnál töltött időszaka alatt készítettek. A barettsapkán a 17. lovassági ezred fém jelvénye és a 173. légi szállítású dandár mélységi felderítőinek kék szegélyes, piros-fehér barettfelvarrója látható. Maga a sapka Reed Cundiff közlése alapján a brit gárdaalakulatoknál rendszeresített barna színű fejfedő volt, melyet az alakulat parancsnokhelyettese és műveleti tisztje, Carleton Vencil százados szerzett be a katonái számára, nem hivatalos úton, ezzel is kifejezve a mélységi felderítők elit jellegét.

Rábel fegyvere az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőinél általánosan rendszeresített egyéni lőfegyver, az 5.56 mm-es M16A1 gépkarabély. A katonák által csak „fekete puska” néven emlegetett fegyver a fényképen a 20 darab lőszer befogadására alkalmas szekrénytár nélkül látható fegyveren tisztán kivehető a zárszerkezetet előre segítő gomb, mely az elégtelen karbantartás és a trópusi környezet kihívásai miatt gyakori, tüzelés közben fellépő elakadásokat hivatott elhárítani.

Rábel László zubbonya az 1967-től megjelenő „dzsungel egyenruha” része, mely négy nagyméretű zsebbel készült, olívzöld színű pamutvászon anyagból. A bal oldali döntött mellzseb felett kivehető az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének (US ARMY) tagját jelölő vászon felvarró, az alapfokú katonai ejtőernyős tanfolyam elvégzését jelző felvarró, valamint felette kivehető a „harcoló gyalogság” felvarró, melyet a harctéri szolgálat során bizonyítottan ellenséges tűzben tevékenykedő, harcoló beosztású katonák viselhettek. A zubbony jobb mellzsebe felett a katona könnyebb azonosítását szolgáló névfelvarró látható, angolszász, ékezeteket nem használó írásmódra átírt vezetéknévvel: RABEL. A zubbony jobb karján a magyar katonai rendfokozati rendszerben nehezen értelmezhető „4. osztályú specialista” (specialist 4) rendfokozati-beosztási jelzés látható, mely a katonai előmenetel szerint talán a magyar szakaszvezetőhöz áll a legközelebb, ám az Egyesült Államok hadseregében kifejezetten egyes speciális katonai szakterületen való jártasságot is jelölt. Mindegyik, zubbonyon viselt felvarró az úgynevezett „csökkentett láthatóságú” változat, melyeket 1968-tól vezettek be széles körben a Vietnámban szolgáló amerikai katonák körében, így is alkalmazkodva a terep természetes árnyalataihoz.

Rábel László szakaszvezető a 17. lovassági ezred „E” lovasszázadának felderítőjeként
(forrás)

A RECONDO iskola nagyon kimerítő és embert próbáló kihívás volt, a fizikai és elméleti vizsgák sorozatát egy igazi, ellenséges vonalak mögött vezetett járőrfeladat zárta le, ahol a tanfolyam résztvevőinek éles körülmények között kellett számot adniuk megszerzett tudásukról. Ám Rábel őrmester, aki a legtöbb bajtársánál idősebb volt, mégis talált rá módot, hogy a saját feladatain túl, bajtársait is motiválja. Larry Warner így írt erről az időszakról és Rábel László hatásáról a tanfolyam többi hallgatójára:

„Jól emlékszem rád. Amikor együtt tanultunk a nha trang-i RECONDO iskolában 1967-ben, te sokkal öregebb voltál, mint én. Csak húsz éves voltam, túl az első vietnami turnusom felén. Te ekkor 27 éves voltál. Felfoghatatlanul idősebbnek tűntél nálam akkor (…) büszkén düllesztetted ki széles mellkasodat, abban a tudatban, hogy nem csak lehetőséget kaptál arra, hogy még több kommunistától szabadítsad meg a világot, de még fizetnek is érte. Az elhivatottságod, a feladatok iránti és a bajtársaid felé mutatott odaadásod egyszerre nyűgözött le és inspirált.”

Rábel László Vietnámban RECONDO-kiképzésen. Érdemes megfigyelni a megkülönböztető jelzések nélkül viselt egyenruhát.
(forrás)

A RECONDO iskola elvégzését követően Rábel László őrmester, mint „gyalogsági műveletek, és a hírszerzés specialistája” a 173. légi szállítású dandár mélységi felderítő egységénél, a 74. mélységi felderítő gyalogsági különítmény „N” (Ranger) századának 4-es jelű, vagy „Delta” csoportjában szolgált, csoportparancsnok-helyettesként. A parancsnoka a legendás hírű Patrick Gavin Tadina törzsőrmester volt, aki összesen öt évet szolgált a vietnámi hadszíntéren és ez alatt az idő alatt igazoltan 116 ellenséges katonával végzett. Hozzá köthető az „N” század kabalaállata is, Tango, a „csodakutya”, mely számos alkalommal kísérte el bevetéseikre a mélységi felderítőket (a NATO-ABC „T” betűjét jelölő „Tango” szó a fegyveres erők körében a célpont, azaz „target” megnevezésére is szolgál).

Rábel László ennél az alakulatnál húsz hónapon át hajtott végre felderítő műveleteket, mely időszak alatt igazoltan 30 ellenséges katonával végzett. Csoportparancsnok-helyettesként, majd Tadina távozását követően a „Delta” csoport parancsnokaként alárendeltjei szigorú, kemény katonának ismerték meg a törzsőrmesterré előléptetett Rábelt. A bevetéseken senkinek nem engedte meg a dohányzást, viszont megkövetelte, hogy az egyéni felszerelésen kívül minden katonája legalább egy M18A1 Claymore típusú gyalogsági aknát is magával vigyen, melyeket a működési területen szétszórva további veszteségeket okoztak az ellenségnek.

Rábel László teljes menetfelszerelésben, mélységi felderítő katonaként. Egyenruhája a különleges alakulatok és mélységi felderítők által kedvelt „tigriscsík” terepmintás anyagból készült.
(forrás)

Rábel László törzsőrmester 1968. november 13-ának reggelén is felderítő csoportját vezette Binh Dinh tartományban, a 819-es magassági pontot jelző dombon berendezett járőrbázisról kiindulva. Feladatuk a környező területen található ösvények és csapások hálózatának felderítése volt, melyeket az ellenséges erők utánpótlás szállítására és átcsoportosítások végrehajtására használtak. A bevetés lefolyását a Kongresszusi Becsületrendhez csatolt indoklás mutatja be:

„Harcban tanúsított kiemelkedő bátorságért és elszántságért, az életveszélynek a kötelességen túlmenő mértékű vállalásáért. Rábel törzsőrmester kitüntette magát, a 74. gyalogsági különítmény Delta csapatának parancsnokaként. A fenti napon 10:00-kor a Delta csapat védekező állásokat vett fel, az ellenséges ösvényhálózat felderítését végezve, amikor a csapat egyik tagja ellenséges mozgást észlelt az egység előtt. Ahogy Rábel törzsőrmester és egy másik bajtársa felkészült, hogy megtisztítsák a területet, egy közeledő kézigránát hangjára lettek figyelmesek, ami a csoport védelmének közepén ért földet. Rábel törzsőrmester, a saját életét fenyegető veszélyt teljesen semmibe véve, rávetette magát a gránátra, teljesen eltakarva azt testével és felfogva az azonnali robbanás erejét. Féktelen bátorságával, biztonságát teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, katonái iránt érzett mély aggodalmától hajtva Rábel törzsőrmester elhárította a Delta csapat többi tagját fenyegető életveszélyt és megakadályozta, hogy bármelyikük is megsebesüljön. Vitézségét élete árán is bizonyítva, a katonai szolgálat legszebb hagyományai szerint, Rábel törzsőrmester elismerést szerzett magának, egységének és az Egyesült Államok Hadseregének.”

A Kongresszusi Becsületrendet hosszadalmas felterjesztési és igazolási folyamatot követően Rábel Éva vehette át 1970. április 7-én a Fehér Házban, lánya Eve társaságában Richard Nixon elnöktől. Bajtársa, Larry Warner az alábbi anekdotával búcsúzott a harcos lelkű magyartól:

„Köszönöm, hogy humorodnál voltam, amikor megígértem, hogy végzek veled… az én karomon gyakoroltad az elsősegélynyújtás intravénás feladatát. Annyira erősen próbálkozták a vastag ujjaiddal, hogy beadd nekem az előírt dózisnyi sós vizet. Az első próbálkozásnál a tű balra csúszott a vénám mellett. A másodiknál jobbra. A harmadik szúrással átdöfted az eret. Negyedjére, talán a fenyegetésem hatására is, sikerült a gyakorlat. Nagyon örültem neki, bár sajgott a karom. 1968-ban első kézből hallottam az önzetlenségedről olyan barátaimtól, akik akkor jelen voltak. Olvastam a Kongresszusi Becsületrendhez mellékelt indoklást is. Az utolsó földi cselekedeted teljes összhangban volt az elkötelezettségeddel és odaadásoddal, amit a RECONDO iskola alatt is tapasztaltam. A mai napig hálás vagyok László, amiért a képzésen megoszthattam veled az a pár csepp vért. Ez vértestvérekké tesz minket? Ha nem, lélekben akkor is a testvéred maradok.”

 Richard Nixon az Amerikai Egyesült Államok elnöke átadja Rábel László családjának a Kongresszusi Becsületrendet. A kép aláírása: „Eva Rabel asszonynak, a legnagyobb csodálattal és legmélyebb elismeréssel, egy hálás nemzet nevében.”
(forrás)

Bár a híresen kemény Ranger iskolát nem végezte el, a szintén magas fokú katonai felkészültséget bizonyító RECONDO tanfolyam teljesítéséért posztumusz megkapta a „Ranger” karjelvényt is. Rábel László törzsőrmestert 1992-ben iktatták be a „Ranger dicsőségcsarnokba” (Ranger Hall of Fame), egyszerre Robert Rogers őrnaggyal, az alakulat jogelődjének alapítójával, akinek 1759-es napiparancsa, Rábel László életrajzához hasonlóan a Ranger tanfolyamon résztvevő minden katonának kiosztott „Ranger kézikönyvben” olvasható.

Rábel László sírja az Arlingtoni Nemzeti Temetőben található, az 52-es szekció 1326-os sírhelyén. Neve a washingtoni vietnámi veteránok emlékművén a nyugati 38-as panel 7. sorában olvasható.

Rábel László törzsőrmester sírja az Arlingtoni Nemzeti Temetőben
(forrás)

Források:

https://www.cmohs.org/recipients/frankie-z-molnar

https://www.cmohs.org/recipients/leslie-h-sabo-jr

https://www.cmohs.org/recipients/laszlo-rabel

http://www.arlingtoncemetery.net/lrabel.htm

https://aad.archives.gov/aad/record-detail.jsp?dt=2002&mtch=1&cat=all&tf=F&q=Rabel+Laszlo&bc=&rpp=10&pg=1&rid=164506

https://army.togetherweserved.com/army/servlet/tws.webapp.WebApp?cmd=ShadowBoxProfile&type=Person&ID=65195

https://www.findagrave.com/memorial/6304956/laszlo-rabel

https://arsof-history.org/medal_of_honor/recipient_rabel.html

https://www.mishalov.com/Rabel.html

https://www.vvmf.org/Wall-of-Faces/42106/LASZLO-RABEL/page/4/

https://www.benning.army.mil/infantry/artb/RHOF/index.html

https://www.borsonline.hu/aktualis/tarsaiert-halt-meg-laszlo-a-vietnami-pokolban/137034

https://lurpblog-hotel1.blog.hu/2020/08/26/interju_reed_cundiffal

https://www.al.com/breaking/2013/11/huntsville_man_inducted_into_r.html

June Gossler: Rabel Laszlo biography

SH 21-76 „Ranger Handbook” (Ranger Training Brigade United States Army Infantry School Fort Benning, Georgia April 2000) (p. III – 5.)

Csutak Zsolt: Amerikai magyar katonahősök in.: Ambrus László – Rakita Eszter (szerk.) Amerikai Magyarok – Új irányok a közös történelem kutatásában (Eger, 2019.) (p. 94.)

Szentkirályi Endre: Hungarians in Cleveland 1951 – 2011: Then and Now (Doktori értekezés – Debreceni Egyetem BTK 2013.) (p. 161. 265. sz. lábjegyzet)

Mr. Reed Cundiff személyes közlései

- Kiss Dávid -

Kedves Barátaink!

1943 óta minden évben, január 12-én fejet hajtunk az 1943-ban a Don-kanyarban elesett magyar katonák előtt. Baráti Körünk magyar katonák egy méretében talán kisebb, ám a források tekintetében igen keményen harcoló csoportját szeretné bemutatni, Kiss Dávid bajtársunk egy korábbi írásának kibővített, javított változatával. Ismerjük hát meg azoknak az önként jelentkező magyar ejtőernyősöknek a történetét, akik „harctéri tapasztalatszerzésre” indultak a Don-kanyarhoz!

Magyar bakák a Don-kanyarban (Konok Tamás felvétele)

A Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg, vagy ahogyan a népnyelv ismeri, a Magyar 2. Hadsereg Don-menti harcainak feldolgozása nagyjából-egészében megtörtént. Ugyanígy a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulatának történetéről is viszonylag sok információ ismert, hála egyrészről maguknak az ejtőernyős katonáknak, akik lejegyezték emlékeiket, másrészről azoknak a történészeknek, akik időt és erőt nem kímélve igyekeztek megvilágítani az összefüggéseket, és feltárni ennek az elfeledett, eltitkolt alakulatnak a történetét. Ismert vitéz Bertalan Árpád neve és jelentősége éppúgy, mint hősi halálának körülményei ugyanúgy, mint az ejtőernyősök magyarországi hadszíntéren vívott harcainak története 1944-1945-ben, melyek a magyar hadtörténelem legfényesebb lapjaira kívánkoznak. Kevesen ismerik azonban az 1942-1943 folyamán önként, vagy parancsra a keleti frontra vezényelt ejtőernyős tisztek és tiszthelyettesek harcait, akik „haditapasztalatok megszerzésére” kerültek ki a hadműveleti területre, a Don folyóhoz.

Az újonnan kiképzett ejtőernyős katonák rámenőssége, kiképzésének alapossága és keménysége legendaszámba ment a Magyar Királyi Honvédség soraiban, ahol a többség egyfajta „öngyilkos” elit alakulatként látta az újonnan felállított egységet, ahová nem érdemes jelentkezni, mert „úgyis csak agyonveri magát az ember”. Ezt a különleges hírnevet a szigorú szűrés is megerősítette, melynek során a jelentkezők 30%-a már az előzetes orvosi vizsgálaton, míg további 20%-uk a csapatnál töltött próbaszolgálat alatt kihullott. Mégis szükséges volt a fiatal ejtőernyős fegyvernem katonái, és különösen tisztjei számára a valós harci tapasztalatok megszerzése, hiszen a parancsnok, vitéz Bertalan Árpád alezredes hősi halálával, az ejtőernyős zászlóaljban nem maradt olyan katona, aki átfogó harci tapasztalatokkal rendelkezett volna, nem számítva ide az 1941. április 12-ei harci ugrás veteránjait. Akárhogy is, az ejtőernyős zászlóaljnak égető szüksége volt arra, hogy katonái közül lehetőleg a legtöbben valódi tapasztalatokat szerezzenek az éppen zajló harcokban, és arra, hogy ezeket a tapasztalatokat később a kiképzés során, vagy akár a jövőbeni ejtőernyős bevetések kapcsán hasznosíthassák.

Lángszórós gyakorlat (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

A hadműveleti területre való kikerülés első és legfontosabb feltétele az egészségügyi alkalmasság mellett (melynek az ejtőernyős katonák természetesen könnyedén megfeleltek) a hivatásos altiszti, vagy tiszti beosztás volt, így sorállományú ejtőernyősök nem kerülhettek frontszolgálatra vezénylés, csakis önkéntes jelentkezés útján. A szolgálat időtartama 3-3 hónap volt „turnusonként”.

Az ejtőernyős zászlóalj első csoportjai 1942 júliusában került ki a keleti frontra, ahol rendfokozatuknak megfelelő beosztásokban, szolgáltak. Az ejtőernyősök jellemzően a VII. hadtest törzsébe, és az 1. tábori páncélos hadosztály alakulataihoz kerültek beosztásra, mint a gépkocsizó lövészzászlóaljak alegységparancsnokai. Így szerezhettek tapasztalatot alegységparancsnokokként, vagy törzstiszti beosztásokban is a háború igazi arcáról.

Ekkor a magyar csapatok már felzárkóztak a Don folyó vonalára, kemény és egyenlőtlen harcban elfoglalták Tyim városát, és megkezdődtek a védelmi előkészületek, melyeket a folyóra, mint természetes vízi akadályra alapoztak. A 208 kilométer hosszú magyar arcvonalszakasznak három szovjet hídfő jelentette sarokpontját: a scsucsjei, korotojaki, és az urivi. Az itt folyó harctevékenységet a nagy tavaszi és nyári hajsza után az állásharc viszonylagos eseménytelensége váltja fel. A beállt változást Kónya Lajos tartalékos zászlós, a III. hadtest 6. könnyű hadosztályának 47. gyalogezredének katonája így írja le naplójában 1942. július 29-én:

„Most, amikor nem olyan nagy a veszély, az ember talán jobban félti az életét, mint amikor támadó harcban, szüntelen életveszedelemben forgott. Műszaki munkálataink még nincsenek azon a fokon, hogy rejtve meg lehessen járni a védőkörletet. Sokszor végig kell járnom, nappal is, viszolyogva megyek végig. Nem szeretném, ha valami buta golyó pont most találna el, amikor annyi mindent megúsztam épp bőrrel. (…) Megkönnyebbülten járunk kész futóárkainkban, s éjjelente kemény munka folyik még. Csákányok, ásók huppannak, faragjuk a kemény mészkövet, zeng a domb, reggelre egyre mélyülünk a földben. (…)”

Ebbe az újonnan kialakult állóháborúba kerülnek be a magyar ejtőernyősök, akiket nem ilyen hadviselésre képeztek ki és készítettek fel, ám rámenős szellemük, a feladatokhoz való pozitív hozzáállásuk, valamint versengésre való erős hajlamuk hasznára vált minden olyan katonának, aki mellettük, vagy alattuk szolgált. Érdekesség, hogy a visszaemlékezésekben, és történeti munkákban nem kerül külön említésre az első csoport tagjainak kiléte, vagy akár a csoportok összetétele, talán pontosan azért, mert egyesével-kettesével kerültek a különböző alakulatokhoz, önálló alegységet nem hoztak létre belőlük.

Az első „fronttapasztalatok megszerzésére” kiküldött ejtőernyős csoport igazolt hősi halottjának tekinthető azonban Csutkai Ernő ejtőernyős hadnagy, aki 1942. augusztus 14-én halt hősi halált a keleti fronton.

Csutkai Ernő ejtőernyős hadnagy gyászhíre

Szükség is volt a feltöltésre, hiszen ahogy Dr. Somorjai Lajos zászlós, az ekkor a 4. soproni gyalogezred III. zászlóaljához beosztott orvosok egyike július 25-én emlékezik:

„(…) Az biztos, hogy nagyon nagy veszteségek vannak. A 35-ösöknél 1400 eddig a kiesés, a 4. gy(alog)e(zred)nél, ahol most én vagyok 8-900 a hiány. Állítólag útban van a feltöltés.(…)”

 Katonasírok a Donnál (Konok Tamás felvétele)

A második ejtőernyős „turnus” 1942 októberének végén került ki a frontra, köztük volt az ejtőernyős zászlóalj parancsnoka, vitéz Szügyi Zoltán ezredes is, aki a Donnál a VII. hadtest 19. könnyű hadosztályába tartozó miskolci 43. gyalogezred parancsnokságát vette át november 15-én.

Az ekkor 46 esztendős ejtőernyős törzstiszt egy 13 kilométeres arcvonalszakaszt vett át a magyar arcvonal keleti részén, az ezred feladata a Marki-völgy biztosítása volt, valamint a kapcsolattartás a magyar 23. könnyű hadosztállyal. Szügyi ezredest parancsnoka, Legeza János vezérőrnagy, aki 1943. január 2-án vette át a VII. hadtest vezetését így jellemzi 1943. január 8-án kelt naplóbejegyzésében:

„(…) Látogatás a 43. gyalogezrednél. Vitéz Szügyi ezredes csupa bizakodás, tetterő és aktivitás. Amíg ez az ember a Marki-völgyben van, nyugodt lehetek (…).”

 Vitéz Szügyi Zoltán ezredes (balra, távcsővel) Markiban tiszttársaival (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

Szügyi ezredesről eredeztethető az a javaslat is, melynek alapján az ejtőernyős tiszti és tiszthelyettesi állományt a keleti frontra vezénylik „haditapasztalatok megszerzésének céljából”. Jellemző momentuma az életútjának, hogy mikor 1941-ben kinevezték az 1. ejtőernyős zászlóalj élére, az ekkor 45 esztendős törzstisztnek, kitüntetett I. világháborús rohamosztag-parancsnoknak, első dolga volt „megugrani” a négy minősítő ejtőernyős ugrást, ezzel jogosulttá válni az ejtőernyősök halálfejes ügyességi jelvényének viselésére, és így elnyerve az ejtőernyős katonák rokonszenvét is. Az anekdota szerint egyetlen nap alatt hajtotta végre a szükséges ugrásokat, miután egyik beosztottja az első tiszti gyűlés alkalmával a szemére vetette, hogy semmiféle elképzelése nem lehet az ejtőernyősök életéről, hiszen soha nem ugrott még ki repülőgépből.

A Szügyi ezredes által vezetett miskolci 43. gyalogezred mögött gyülekezett a német Cramer-hadtest, mely egyben a magyar 2. hadsereg tartalékaként is szolgált, német parancsnokság alatt. Ebben a csoportban szolgált Környei István honvéd, a magyar 1. páncéloshadosztály alá tartozó 2. gépkocsizó zászlóalj katonájaként, aki szintén találkozott ejtőernyősökkel, és aki így emlékezett vissza rájuk:

„1942. október 30. Perenevalja. Kora reggel magyar ejtőernyősök érkeznek szálláskörletünkbe. A parancskihirdetéskor közlik velünk, hogy az ejtőernyős katona bajtársak – mint kiképzésvezetők – vesznek részt zászlóaljunk további feladatainak teljesítésében. A kiképzést irányító tiszt Fehér István ejtőernyős főhadnagy, helyettese Ember István ejtőernyős kiképző őrmester. (…)”

A másnapi kiképzésről pedig így ír:

„(…) A kiképzést vezető ejtőernyősök nagyszerű emberek! Nagyon jó pedagógiai képességgel rendelkeznek! Fehér főhadnagy úr víg kedélyű, bajtársias, művelt ember. Igazi csapatember! Mindent együtt csinál velünk. Nem húzza ki magát semmiből. Nem keresi a kibúvót egyetlenegy nehéz gyakorlat alól sem. Nemcsak parancsolgat, hanem a parancs végrehajtásában is részt vesz!
Ember István jól képzett ejtőernyős, művelt, kiváló képességekkel megáldott hivatásos katona. (…) kedveli a sportot, a vidámságot, a szerelmet, szeret énekelni, és verselgetni: szereti a környezetében a józanságot, a szókimondást, és az őszinteséget. Ehhez párosul bajtársias érzése, cselekedetei, segítőkészsége és példamutatása. Ember István őrmester nemcsak magyarázza, és elmagyarázza, hanem meg is mutatja a gyakorlatokat, és ember legyen a talpán, aki nála jobban megcsinálja!”

Ismerkedés egy zsákmányolt szovjet Maxim géppuskával (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

Érdemes itt megállni egy gondolatra, a nevesített ejtőernyős katonák adatainál. Környei honvéd naplója ugyanis pontatlanul rögzít néhány tényt, melyek kiigazításra szorulnak. Mindenekelőtt nem ismert Fehér István nevű ejtőernyős főhadnagy az ejtőernyős zászlóalj kötelékében, valószínűleg Fejér Imre ejtőernyős főhadnaggyal keverhette össze a visszaemlékezés írója, aki valóban a 2. gépkocsizó zászlóalj 1. lövész századának parancsnoka volt és bár 1943. július 23-án Pápán kelt jelentése alapján túlélte a harcokat, ám 1943. január 15-én összes, felszerelési járadékból beszerzett egyéni felszerelését elveszítette.

A második pontatlanság az idézetben Ember István ejtőernyős őrmester kapcsán merül fel, akiről Környei honvéd azt állítja, hogy 1943. január 18-án reggel 08:00 körül egy összeköttetést kereső járőrvállalkozás vezetése során fejlövéssel elesett Volcsje körzetében. Ezzel szemben Ember István ejtőernyős őrmestert 1944. szeptember 9-én, kilenc nappal 33. születésnapja előtt halt hősi halált a Mizunka völgyében, a halál oka valóban fejlövés. A csatára így emlékezik vissza Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy:

„Mizunka. Ezt is csak ejtőernyősök tudhatták megcsinálni, és így megcsinálni. (…) Szinte meseszerű az egész Már hetek óta csendes volt a front, a védőállásban lévő csapataink beleposványosodtak a csendbe, fogoly, vagy ellenséges veszteség hetek óta nem esett (…) Ekkor kapta a zászlóalj azt a parancsot, hogy mint hadosztálytartalék hajtson végre vállalkozást, hogy ezzel az ellenségnek veszteséget, saját vezetésünknek pedig adatokat szerezzen. (…) a vezetés (…) legfeljebb 20-30 főnyi ellenséges veszteséget, és egy-két foglyot remélt. (…) a véletlenek és a hadiszerencse szeszélye miatt csak az első század vette ki belőle alaposan a részét. Szombaton indult a gárda, hogy a hátába kerülve meglepetésszerűen rátörjön az ellenségre. (…) az első század félnapos menettel két km-re került az orosz vonal mögé, ott összetalálkozott egy ellenséges zászlóaljjal, amely éppen bunkerekben tartózkodott. Villámgyorsan lecsaptak rájuk és felszámolták az egységet. Úgy harcoltak a fiúk, mint az ördögök. Ejtőernyős módra. (…) A vezetés szinte el sem akarta hinni, hogy egy magyar század alig pár óra alatt anyagával együtt megsemmisített egy orosz zászlóaljat.”

Ember őrmester 1944-es hősi halálát erősíti meg az 1944. október 23-án kelt veszteségi karton, valamint Szügyi Zoltán ejtőernyős ezredes 1944. szeptember 12-én haza írt levele is, melyben törzsőrmesterként említi elesett katonáját:

„... IX. 9-én az ejtőernyős csoport nagy vállalkozást hajtott végre az ellenség hátába, nagy sikerrel. Veszteségünk 12 halott, 41 sebesült. (…) Elestek még Ember törzsőrmester, Laky őrmester (…) Legjobban harcoltak: (…) Ember törzsőrmester, Laky őrmester, Juhász főhadnagy, Pávay főhadnagy, Ferenc törzsőrmester, Kovács törzsőrmester (megsebesült), Buday őrmester, Eisler őrmester és Farkas orvos százados, aki harcolva hozott vissza minden sebesültünket. (…)”

A Szent László Hadosztály ejtőernyős katonái 1944-ben (Hungarian Royal Army ww2 facebook-oldalról)

A rövid kitérő után kanyarodjunk vissza 1942-43 fordulójára, a Don folyó partjára, ahol az ejtőernyős katonák a magyar 2. hadsereg többi katonájával együtt a felváltást várják, vagy lövészárkaikban fagyoskodnak. Ahogy Környei honvéd visszaemlékezik egy látogatására a legelső vonalban:

„Rövid együttlétünk alkalmával látom, hogy ezek az emberek emberfeletti megpróbáltatások között élnek. Rengeteg szenvedésen mentek keresztül. A ruházatuk elnyűtt, piszkos, sárral és vérrel tarkított. Lábbelijük silány és elhasználódott. Fegyverzetük kormos, itt-ott rozsdafoltos. Arcuk sápadt, és lesoványodott, nem pedig pirospozsgás. Meglátszik rajtuk az ápolatlanság (…) De a legkegyetlenebb látnivaló a tekintetükből olvasható! (…) Ezen az istenverte területen állandóan mozgásban vannak a szovjet csapatok. A két gyalogezred (a szekszárdi 18. és 48. gyalogezredek K. D.) teljesítményében külön értékelendő az a tény, hogy a megszokott állásharcnál élénkebb, szüntelenül mozgó harcot kezdeményező, gyakran felváltott, frissebb szovjet csapatokkal szemben olyan terepen kénytelen harcolni, melyet a szovjetek jól ismernek! (…) Ezt az egyenlőtlen harcot a két szekszárdi gyalogezred állja!”

A „Csendes Don” (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

1943. január 12-én a szovjetek korlátozott célú felderítő vállalkozást indítottak két hadosztály erővel, és egy harckocsi dandár támogatásával, háromnegyed órás tüzérségi előkészítés után az urivi hídfőből kiindulva reggel 10:30-kor. A támadás célja csupán a magyar csapatok erőinek felmérése, tűzrendszerüknek és állásaiknak felfedése volt. Ezzel szemben a szovjet támadás több ponton gyorsan tért nyert, az állások kiépítetlensége, és a megfelelő páncélelhárító eszközök hiánya miatt. A felderítésre induló szovjet erőknek a 7. könnyű hadosztály alárendeltségébe tartozó 4. soproni lövészezredet sikerült felgöngyölnie, és egy óra leforgása alatt bekerítenie az ezred II. zászlóalját, valamint megsemmisítenie a III. zászlóaljat. A betörés mértékéről ekkor még a hadtestparancsnokok is keveset tudnak, Legeza János vezérőrnagy, a VII. hadtest parancsnoka naplójában először az állásokban lévő zászlóaljak felváltásának rendjéről és rendszabályairól ír, majd így folytatja:

„Urivi betörés: este tudjuk meg, hogy az oroszok megtámadták a 7. és 20. könnyű hadosztályt. A 7.-nél sikerült a betörést 5 km mélységig vinni (…).”

 Kilátás a magyar állásokból a hómezőre (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

A német Cramer-hadtestnek alárendelt magyar 1. páncéloshadosztály kötelékébe tartozó Környei István honvéd és bajtársai is előbb értesülnek a szovjet támadásról a széllel szálló csatazajból, mint hivatalos forrásból sőt, Környei honvéd még január 13-án is ezt jegyzi fel naplójában:

„(…) szakaszparancsnokunk tudatja, hogy a mi zászlóaljunknál semmi rendkívüli esemény nincs. Nincs elrendelve menet- vagy harckészültség! (…)”

A szovjet támadás 1943. január 14-én indul meg teljes erővel az egész arcvonalon, kihasználva a január 12-én előállt helyzetet. Ahogy Legeza János vezérőrnagy összefoglalta naplója utolsó bejegyzésében:

„A megpróbáltatás kezdetén vagyunk. Könyörögtem a Jóságos Istenhez, hogy a harcban erősítsen, és vezessen minket”.

Szügyi ezredes zászlóalját másnap, január 15-én délben vágják el hadosztályától, az ejtőernyős tiszt azonban nem esik kétségbe, hanem felsőbb utasítás vétele után reggel 10 óra körül megkezdi egy harccsoport megszervezését a saját katonáiból, az erősítésként beérkező csapattestekből, az első vonalból visszavonuló különböző magyar csapattestekből, valamint az egy zászlóalj erejű Molnár-csoportból, melyet parancsnoka másnapi hősi halála után át is vesz. Ez a gyors és kemény elhatározás Legeza János vezérőrnagy hadtestparancsnok megítélése szerint:

„(...) meghiúsította az oroszok előretörését a Marki-völgybe.”

Ennek jelentőségét a január 16-ára tervezett német-magyar ellentámadás tükrében érthetjük meg, melyet pontosan Szügyi ezredes csoportjának állásaiból tervezett megindítani a felsőbb vezetés, mely ellentámadás amennyiben sikerrel jár, visszaállíthatta az arcvonal elvesztett szakaszát, és kedvezőbb helyzetet teremthetett a hadtest esetleges visszavonására nézve. Éppen ezért a Szügyi csoport kitartása az adott helyzetben nem csak taktikai, de stratégiai jelentőséggel is bírt.

1943. január 16-án délelőtt 11:00 tájban megindult a Cramer hadtest hajnali 06:00-ra ütemezett támadása, melyben azonban a vártnál csekélyebb erők vettek részt. Emellett a Marki körzetében kitartó Szügyi-csoport körül olyan gyorsan változott a front, hogy félő volt, elvész a korábban megtervezett támadás megindulási körlete is. Éppen ezért a német hadvezetés (a magyarok tudta nélkül) úgy döntött, hogy ellentámadás helyett csupán egy korlátozott ellenlökést indít, melyet az utolsó pillanatban közöltek a német és a magyar parancsnokokkal is. A támadás, melyre Környei István honvéd az alábbiak szerint emlékezik vissza, és amelyért a Szügyi csoport katonái olyan keményen küzdöttek, így eleve kudarcra volt ítélve:

„Reggel öt órakor harc-előőrseink a pereszkajai dombhát mentén harcérintkezésbe kerülnek a szibériai lövészekkel. (…) Ez a támadás határozott és lendületes. Félórai gyors előnyomulás után a szovjetek erősítést kapnak. Elkeseredet harc alakul ki a petrovszkajai dombhát mentén. A harc első félórájában fanatikusan ellenállnak, mindenre érzéketlenek! Le vannak részegedve. Ráadásul a kegyetlen hideg is hátráltat! Sok bajunk van a nagy pontosságú német-magyar fegyverekkel! A nyár és ősz folyamán hatékony, nagy pontosságú puskáink, német mintájú villámgépfegyvereink lefagynak a -42 fokos hidegben. Többször beszorul a töltényhüvely, nem old ki az automata zár, csődöt mond a töltényhüvelyt kidobó automata szerkezet! Szerencsénkre kiválóan működnek az öreg, kopott csövű fegyverek, golyószórók, és a magyar honvédkezekben lévő szuronyok!”

Ellentmondásos lehet az a tény, hogy a visszaemlékező 05:00 és 05:30 közöttre teszi a harcokat, ám ez csupán a megindulási körletek elfoglalásáért vívott ütközet volt. A támadás összeomlott, ennek egyik oka az, hogy a magyar 1. páncéloshadosztály vezetése nem került értesítésre, a német alakulatok más időpontra szóló támadási parancsáról. Végül a német felsőbb katonai vezetés beszünteti a támadást, mely az elaprózott erők, és az embertelen hideg miatt eleve kivitelezhetetlen feladat volt. Ugyanezen a napon kapott parancsot a VII. hadtest vezérkari főnöke arra nézve, hogy „szellemileg foglalkozzon a visszavonulással”. Ezzel tulajdonképpen „hivatalossá” válik a Don-menti katasztrófa, és a Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg, benne a „tapasztalatszerzésre” a frontra küldött ejtőernyős katonák kálváriája.

Visszavonulás közben hátrahagyott lótetem (Konok Tamás felvétele)

Szügyi ezredes a sikertelen magyar-német ellentámadást követően visszaözönlő erőkből, valamint a 16. gyalogezred III. zászlóaljából öntevékenyen megerősített harccsoportjával kezdi meg a zárt rendben történő visszavonulást. Ennek az önálló harctéri döntésnek a jelentőségét és súlyát csak úgy érthetjük meg, ha idézzük Legeza vezérőrnagy aznapra íródott harci jelentését:

„(A magyar csapatok K. D.) teljes visszavonulásban vannak a Marki-völgyön át Kolhoz Drusnij felé. A két ezredparancsnok mindent elkövet, de hasztalan. A visszaözönlők akkor sem állnak meg, ha lelövik őket. (…) A hadosztályparancsnok kérte, hogy a hadtest csináljon sürgősen valamit, mert a helyzet tarthatatlan. Nincs semmi remény. (…) A hadtest feladata világos. Kitartani az utolsó emberig. A kérdés csak az, kivel, és hol.”

Január 17-én hajnalban végül a VII. hadtest (és benne a Szügyi-csoport) megkapta az engedélyt a német „B” hadseregcsoporttól a visszavonulásra, vagyis a”rugalmas elszakadásra”, melynek célja az volt, hogy a hadtest és a Cramer csoport közti kapcsolat fennmaradjon. Később ezt a visszavonulási engedélyt a német tábornokok letagadták, és a magyar hadsereg-parancsnok „árulásának” állították be. Akárhogy is, mire a parancsot a VII. hadtest megkapta, késő volt, hadtest-szintű visszavonulásról szó sem lehetett, az egységek önállóan, a parancs vételekor (ami között gyakran órák teltek el) kezdték meg a visszavonulást, az éppen fennálló harci helyzet szerint.

Visszavonulásban

Az Oszkol-völgyben visszavonuló Szügyi-csoportot is jellemzi a magyar 2. hadsereg hadsereg-parancsnokságának január 18-i jelentése, mely szerint:

„Az Oszkol völgybe visszaérkezett csapatoknál levő puskás emberek átlag 25 százalékának van meg a fegyvere, nehézfegyver úgyszolván nincs, tüzérség 100 százalékban hiányzik. (…)”

Ekkorra már bizonyossá vált, hogy a kibontakozó szovjet támadó hadművelet az egész doni frontszakasz további védelmét lehetetlenné tette. Az Oszkol folyó völgyében gyülekező csapatok a hadsereg parancsnokságának jelentései szerint egyáltalán nem voltak elégségesek a kijelölt új arcvonal védelmére, ennek ellenére a VII. hadtest (később, parancsnokáról, Vargyassy Gyula vezérőrnagyról elnevezett „Vargyassy-harccsoport”), benne az ekkor 48 fő tisztből és 1160 fő legénységből álló Szügyi-csoporttal még képes volt a parancs szerint megvédeni Novi Oszkolt január 20 és 28 között, a megújuló szovjet támadásokkal szemben. Január 22-én érkezett meg a német B hadseregcsoport engedélye (parancsa) a magyar 2. hadsereg erőinek kivonására a hadműveleti területről „úgy mint a harchelyzet megengedi”. Elsőként a hadsereg-parancsnokság kapcsolódott ki a hadműveleti vezetésből, január 24-én, ám az Oszkol-völgyben német parancsnokság alatt harcoló Vargyassy-harccsoport azonban folyamatos halogatóharcban hátrál 1943. február 4-ig. A Szügyi csoportot nagy veszteségei miatt február 4-én vonják ki az arcvonalból és a magyar 2. hadsereg újjászervezési körletébe irányították. Ezzel Szügyi Zoltán ezredes és katonái számára véget értek a Don-menti harcok, ám a magyar 1. páncélos hadosztály alakulatainál szolgáló ejtőernyősök a hadosztály többi részével együtt csupán február 20-24 között érték el a Romni környékén meghatározott újjászervezési körletet, megerőltető gyalogmenetet követően, hiszen a géppark eddigre szinte teljesen megsemmisült.

A hírhedt „Sztálin-beton” már a fagy beállta előtt megtizedelte a gépjárműállományt (Konok Tamás felvétele)

A Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg kötelékében 1943. február 28-i állás szerint összesen 57 ejtőernyős katona teljesített szolgálatot különböző beosztásokban. Kitartásukat, magas fokú képzettségüket jellemzi, hogy veszteséget nem szenvedtek a harcok során.

Az otthon maradt ejtőernyősök sem felejtik el bajtársaikat. Bárczy János ejtőernyős százados „Zuhanóugrás” című ellentmondásos visszaemlékezésében leírja, hogy az éppen ekkor Erdélyben, a Gyimesi-havasokban sí-tanfolyamon részt vevő katonák hogyan tisztelegtek Donnál küzdő bajtársaik áldozatvállalása előtt:

„(…) Már tudom, hogy mi bánt, mi vájkál bennem, mégis nehéz, nagyon nehéz kimondani érzéseim okát. Szégyellem magam. Szégyellem magam, hogy itt heverészek a pompás kis meleg fészekben (…) amikor ugyanebben az órában, éppen ebben a percben és a következőben is valahol a Don és a Dnyeper között rokonaim, barátaim, jó cimboráim kőkeményre fagyva, kéken, felhúzott ínnyel fekszenek, (…) mások nehéz, botladozó, botorkáló lábbal bukdácsolnak még, tántorgó, jéggé dermedő lelkek az élet és halál mezsgyéjén. (…) Néhány nap múlva hosszú, egész napos túrát kell vezetnem (…) Ilyen zord, komisz időben nagyon veszélyes a lakatlan, ember nem járta Fekete Rez csúcsának nekivágni, nem tenném meg máskor magam se, de most… úgy érzem: tartozunk ennyivel – ezzel a semmiséggel – barátainknak, akik ugyanilyen hóviharban nemcsak a hóval, téllel, fagyhalállal küzdenek az életükért. (…) Nem titok senki előtt az, ami most folyik a fronton. (…) Irgalmatlan nehéz elöl taposni a nyomot, viaskodni a bömbölő széllel… Csak azért is… mert menni kell… előre… és mindig csak felfelé… Te rohadt… gyalázatos Rez! Hallod? Azért is legyőzünk… Legyőzünk… ha beledöglünk is… Érted? Ez is szél? Ez is hóvihar? Ez is hideg? Mi ez ahhoz… ahhoz az igazi szélhez, hóhoz, viharhoz képest! Ha ott kibírják… mert ki kell bírni… akkor mi csak nem fogunk meghátrálni… megfutamodni? (…) Ez már nem sport, nem síkiképzés volt, hanem gyötrelem, kín, keserves szenvedés. (…) Egy azonban bizonyos volt. Az, hogy ezek az ejtőernyősök megérezték, megsejtették, hogy miről van szó, s azért követnek zúgolódás, egyetlen bíráló megjegyzés, panasz nélkül. (…) valaki a sötétben ezt mondta: - Nálunk fiúk, tudjátok, az a szokás, hogy halálos zuhanás után ahányan csak kint vagyunk a reptéren, szó és minden utasítás nélkül mindenki azonnal beöltözik, ernyőt csatol, és ahány üzemképes gépünk van: mind felszáll, hogy egy tiszteletkörrel és egy ugrással megadjuk a halott cimborának a végtisztességet. Most, tudjátok, sok barát, rokon, bajtárs halt meg kint Voronyezsnél. Ezek emlékének tisztelegtünk a mai túrával…”

Összegzésként elmondható, hogy az ejtőernyős tisztek és tiszthelyettesek, akiket „tapasztalatszerzés” céljából küldtek ki a keleti frontra, bőségesen szereztek harctéri tapasztalatot, melyeket később a zászlóalj további kiképzése során hasznosítottak is (első sorban a páncélromboló járőrök fontossága kapcsán, hiszen a páncéltörő ágyúit elvesztett gyalogságnak képesnek kell maradnia az ellenséges harckocsik leküzdésére, ezt a Donnál vérrel tanulta meg a magyar gyalogság). Emellett a gyalogos katonákra minden szinten jól hatott a jól képzett, magasan motivált, és szívósan harcoló ejtőernyős bajtársaik példamutatása, vagy éppen vezetése. Természetesen ez a maroknyi ejtőernyős katona nem fordíthatta meg a háború menetét, de katonai kötelességük teljesítésével szép példáját adták annak a harci teljesítménynek, melyet később már magyar területen ismételten bizonyítottak. Működésük és helytállásuk a Don-menti harcokban csupán egy kis szelete a magyar királyi 2. honvédhadsereg harcainak, de remélhetőleg ez az írás is segít bemutatni ezt a talán kevéssé ismert epizódját a magyar hadtörténelemnek.

Források:

- Csutkai Ernő ejtőernyős hadnagy gyászhíre

- Fejér Imre ejtőernyős főhadnagy 1943. július 23-án kelt jelentése.

- Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart – Harctéri napló Oroszország 1942-1943 (Rubicon-könyvek 2012.)

- Kónya Lajos: Hej, Búra termett Idő (Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1996.)

- Szabó Péter: Don-Kanyar – A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943) (Zrínyi kiadó, Budapest 1994.)

- Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban – A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942 – 1943) (Kossuth kiadó Budapest, 2019.)

- Bárczy János: Zuhanóugrás (Magvető Könyvkiadó, Budapest 1981)

- Bajor Péter – Szabó Péter: Requiem egy tábornokért – Legeza János élete, doni naplója, és más feljegyzései (Mikes kiadó, Budapest 2008.)

- Környei István: Katonasors 2. – Egy honvéd naplója (1942. október 12. – 1943. április 23.) (Kráter Műhely Egyesület 2008.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (A Pápai Levéltár Kiadványai Budapest-Pápa 2013.

- Mementó – vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy (Top Gun magazin 1992/03. pp. 11 – 12)

- Huszár János: A magyar katonai ejtőernyőzés fénykora 1942 – 1944 (Hadtörténelmi Közlemények 1998/01)

- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. Ejtőernyős Főhadnagy Háborús Jegyzetei (http://epa.oszk.hu/00000/00018/00008/pdf/martin.pdf) (letöltés ideje: 2016. 01. 02.)

- http://users.atw.hu/fhhk/data/donkanyar.htm (letöltés ideje: 2016. 01. 05.)

- www.13.gyalogezred.hu/1f.html (letöltés ideje: 2016. 01. 03.)

Képek forrásai:

http://users.atw.hu/don-kanyar/Album.htm

http://index.hu/nagykep/2013/01/12/egy_humanista_fotiszt_kepei_a_don-kanyarbol/

Kedves Barátaink!

A V. Felderítők Napján Dr. Bács Zoltán ezredes úr magas színvonalú előadása hívta fel a figyelmünket egy hazájától messzire szakadt, nem mindennapi magyar ejtőernyős katonatiszt életútjára, aki hosszú és tartalmas pályafutása során ugyanolyan lelkesen vette ki a részét a különleges katonai feladatokból, mint ahogyan az 1945 utáni argentínai magyar emigrációban dolgozott. Következzék most Kiss Dávid bajtársunk tollából vitéz Ladányi Domonkos magyar királyi honvéd ejtőernyős főhadnagy életének története, ahogyan azt a feltárt források, gyakran saját szavai bemutatják, születésének 104. évfordulóján.

Ladányi Domonkos 1917. január 10-én, Balassagyarmaton született. Édesanyja Csiszár Piroska (1891 – 1961) volt, akivel édesapja, Lihet László (1886 – 1945) 1915-ben kötött házasságot. Lihet László családnevét a Vitézi Rendbe történt felvételekor változtatta Ladányira.

A katonai helytállás nem volt ismeretlen hagyomány az erdélyi gyökerekkel rendelkező, máramarosszigeti református családban. Vitéz Ladányi (Lihet) László az I. világháború során a cs. és kir. 85. gyalogezred törzsőrmestereként géppuskás osztagparancsnokként szolgált. Ebben a minőségében 1914. november 18-án nyerte el az Arany Vitézségi Érmet, amikor osztaga élén hat órán át tartotta fel a rohamozó orosz gyalogságot a Krakkótól északra található Polánki községnél. 1917-ben sebesülten feküdt a balassagyarmati katonakórházban, mikor látogatásra érkező felesége ugyanott világra hozta első gyermeküket. Tettei elismeréséül Ladányi (Lihet) Lászlót 1922-ben avatták vitézzé, 1926-ban pedig 14 kataszteri hold földet kapott vitézi telekként. Vitéz Ladányi Domonkos így emlékezett katonásan kemény apjára, aki a I. világháborút követően is hivatásos katona maradt:

„Édesapámtól még kis gyerekkoromtól fogva rendkívül szigorú és erős katonai magyar nemzeti nevelést kaptam. Csintalan, rakoncátlan gyerek voltam, sok testi fenyítésben is volt részem, ami akkor szokásos volt (…) Már korán megszoktam a katonai újoncszolgálat keménységét…”

Vitéz Ladányi (Lihet) László hivatásos honvéd tiszthelyettes

A Ladányi család 1919 elején menekült Debrecenbe, ahol egy ideig a vagonlakók keserű kenyerét ették. Ezek a határon túlról menekült magyar családok, megfelelő lakóhely híján, vasúti kocsikban rendezkedtek be, akár hosszabb időre is.

Vitéz Ladányi Domonkos középfokú tanulmányait a debreceni négyévfolyamú fiú felső kereskedelmi iskolában végezte, osztályfőnöke Dr. Héger Flóris némettanár, az iskola igazgatóhelyettese volt. Vitéz Ladányi Domonkos az utolsó, 1935 – 1936-os tanévében az iskola Ifjúsági Vöröskereszt-Egyletének ifjúsági elnöki posztját is betöltötte.

Ladányi Domonkos osztályzatai az éves iskolai értesítőben. Az évfolyam megjelölése elírás, helyesen „IV.” évfolyam

Az ekkor 19 esztendős vitéz Ladányi Domonkos ugyanitt tett érettségi vizsgát 1936 május – június között, melyet a korabeli négyfokú osztályozási rendszer szerint „2” azaz „jól megfelelt” szinten teljesített.

Összeállítás a vitéz Ladányi Domonkos érettségi vizsgáját is tartalmazó iskolai évkönyvből

Az érettségi vizsga megszerzését követően vitéz Ladányi Domonkos, aki vegyész-hadmérnöknek akart továbbtanulni, baráti tanácsra jelentkezett soron kívüli katonai szolgálatra, hogy honvédségi ösztöndíjhoz jutva fedezhesse Műegyetemi tanulmányai költségeit. Így vitéz Ladányi Domonkos karpaszományos honvédként, tartalékos tiszti szolgálatra jelentkezett Debrecenben, a magyar királyi 11. hajdúezrednél.

A szolgálat keretében azoknak a katonáknak, akik érettségi bizonyítvánnyal rendelkeztek, lehetőségük nyílt egy évig tartó katonai szolgálatot vállalni, melynek során tartalékos tisztekké képezték ki őket. Ezek az emberek a polgári életbe visszatérve alkották a Honvédség katonai vezetői tartalékállományát, melyet szükség esetén az új alakulatok feltöltésére, veszteségek pótlására be lehetett hívni. Természetesen amennyiben a tartalékosnak megtetszett a katonaélet, kérelmezhette hivatásos állományba vételét, mint továbbszolgáló tiszt. Ez a rendszer sok érettségizett magyar fiatalember számára vonzó megoldást jelentett, hiszen a rendes sorkatonai szolgálati idő ekkor három évet tett ki.

Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos szolgálata azonban váratlan fordulatot vett, amikor egy másik, erdélyi származású karpaszományos társával együtt lehetőséget kapott, hogy csatlakozzon egy újonnan induló különleges képzéshez. Erre Ladányi így emlékezett vissza:

„Jelentkeznünk kellett az ezredparancsnok irodájában, ahol egy Budapestről érkezett vk. szds. (valószínűleg Stefán Valér vezérkari százados K. D.) nagy kedvességgel fogadott és megtudtuk, hogy egy katonai ’szabotázs-tanfolyamra’ vagyunk jelölve (…) mint megbízhatók.”

A fent említett „szabotázs-tanfolyam” nem volt más, mint a Honvéd Vezérkarfőnökség (Vkf.) 5. „elvi és katonapolitikai” osztálya által kidolgozott, 1938 májusában három csoportban meginduló „Testnevelési Szaktanfolyam” (TSzT) fedőnevű titkos képzés, melynek során olyan, földön, vízen és levegőben is bevethető katonákat képeztek ki, akik készek voltak a Trianoni békediktátum által 1920-ban elcsatolt országrészekben különféle titkos bevetéseket végrehajtani. Vitéz Ladányi Domonkos, aki a „Testnevelési Szaktanfolyam 1. csoportjában kapott beosztást, így emlékezett vissza az embert próbáló kiképzésre:

„A mi titkos kiképzésünk rendkívül érdekes volt. Különösen pisztollyal, puskával, autóval és motorkerékpárral kellett igen jók legyünk, de a későbbiekben gránátvető, aknavető, golyószóró, géppuska stb. is hozzátartozott. Igen fontos volt a kézigránát gyakorlat. Ezt mindenki érdekesnek és hasznosnak találta, de az ejtőernyőugrástól fáztunk.”

Az ejtőernyőktől való félelem nem volt alaptalan. A Magyar Királyi Honvédség ezelőtt még nem használta másra az ejtőernyőket, mint a pilóták és repülőgép-személyzetek mentőeszközeként. Hovatovább a ma ismert katonai ejtőernyőzés még a nemzetközi színtéren is gyerekcipőben járt. Éppen ezért a „TSzT” hallgatóinak képzése is igen hiányos volt: jobbára 5-7 méter magas szénakazlak tetejéről ugráltak a földre, hogy így tapasztalják ki a földet érés helyes végrehajtását. Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós első ejtőernyős ugrására 1938. augusztus 4-én, Pápán került sor. Az ugrás érdekessége, hogy egy hónappal előzte meg a Magyar Királyi Honvédség első ejtőernyős kísérleti keretének megalakulását. Vitéz Ladányi Domonkos 2006-ban így emlékezett vissza az ejtőernyős (bakanyelven: „eje”) képzés szegényes körülményeire:

„Pápán voltak az eje. gyakorlások. Az első ugrásokhoz volt egy repülő-overallunk, egy sapkánk és egy fehér teniszcipőnk. Idővel aztán nagyon hasznos tapasztalatokra tettünk szert a sok baleset elkerülésére (…)”

Az ejtőernyőzés mellett a „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói számos területen kaptak szerteágazó képzést, a robbantástól a különféle gépjárművek vezetésén és a kézifegyverek használatán át a rádiókészülékek használatáig, mely felkészítette őket a feladatuk végrehajtására. A hallgatók kiképzésük végeztével visszatértek alakulataikhoz, csupán a tiszti gyűjtőikbe bevezetett, kívülállók számára semmitmondó „Testnevelési Szaktanfolyam” bejegyzés árulkodott arról, hogy különleges kiképzést kaptak.

Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós első ejtőernyős ugrását követően 1938. augusztus 4-én, Pápán.

Vitéz Ladányi Domonkos zászlósnak, diverzáns kiképzésen átesett bajtársaihoz hasonlóan nem volt sok ideje pihenni. A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai 1938 szeptember-október fordulóján kerültek bevetésre az ekkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján. A feladatuk a titokban felállított félkatonai egység, az úgynevezett „Rongyos Gárda” működésének támogatása volt. Erre az időszakra vitéz Ladányi Domonkos így emlékezett vissza:

„Röviddel a kiképzés után már Salgótarjánban voltam, egyelőre csak határátjárás és felderítéssel megbízva. Csak kevés alkalmazásra került sor, mert német nyomásra úgy a Felvidék, mint Kárpátalja magyarlakta területe a vártnál hamarabb vissza lett csatolva.”

A kárpátaljai bevetést követően Vitéz Ladányi Domonkos, pár „szakmabeli” tartalékos bajtársával együtt 1939 nyarán a román határon tevékenykedett. Ennek a feladatnak a részletei nem ismertek, de valószínűsíthető, hogy a román-magyar határon kiépített román védelmi erődrendszer felderítéséhez köthetők.

Vitéz Ladányi Domonkos zászlós a hazai katonai ejtőernyőzés fejlődésében is szerepet kapott, amikor a Vkf. 5. osztályának képviseletében részt vett az új, magyar fejlesztésű ejtőernyő-rendszer rendszeresítését előkészítő bizottság munkájában 1939. január 31-én Székesfehérváron.

Visszaemlékezése alapján Vitéz Ladányi Domonkos tartalékos zászlós 1939-ben továbbszolgáló tisztként a Ludovika Akadémiára került, majd innen 1940. július 1-el a munkácsi várba kerül csapatszolgálatra, mint gyalogsági hadnagy. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Gyarmati Saroltát, egy helyi Mikulás-napi ünnepség során.

Vitéz Ladányi Domonkos hadnagy 1941-ben, az ejtőernyős alakulathoz való bevonulása előtt

Innét 1941-ben jelentkezik a magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős zászlóaljhoz, közvetlenül az 1941. április 12-én Veszprémben bekövetkezett katasztrófa után, melyben a honvédség egyetlen ejtőernyős alakulatának névadója és első parancsnoka is életét vesztette. 1988-ban kelt visszaemlékezésében Ladányi főhadnagy így emlékezett a Pápán települt ejtőernyős alakulatnál folyó kiképzésre:

„Az egyhónapos próbaszolgálat szokatlanul kemény volt. A mintegy ötven önként jelentkező tisztből talán harmincan kezdtük el, s kevesebb mint húszan fejeztük be. A főfoglalkozás napi hét-nyolc óra kemény, kimerítő sportból és szak-testgyakorlatból állt, mely már a második napon olyan izomlázat eredményezett, hogy alig tudtunk vánszorogni.”

A fizikai felkészítés mellett az ejtőernyős-jelölteknek el kellett végezniük az ejtőernyős felkészítés nehezebb részét jelentő ugrókiképzést, mely a „Testnevelési Szaktanfolyam” időszakának kezdetleges módszereihez képest nagyon sokat fejlődött. A különféle ejtőernyős kiképző eszközök, mint a csigás kötélrendszeren a földet érést szimuláló „bitó”, vagy a különböző magasságú ugróasztalok, bevonása a képzésbe sokkal magasabb szintű felkészítést, ám egyben sokkal nagyobb kihívást is jelentett. Csak ezt követően kerülhetett sor igazi, repülőgépekből végrehajtott ugrásokra. Ladányi Domonkos 2006-ban így emlékezett az ejtőernyős kiképzési rendszer kihívásaira:

„Ahhoz, hogy valaki felvarrhassa az eje. jelvényt 4 bekötött ugrást kellett végrehajtani, és így talán 8-an lettünk végleg felvéve az eje. zlj.-hoz (ejtőernyős zászlóaljhoz K. D.), ahol eje. szellemet, gondolkozást kellett kialakítanunk, adott esetben az önálló elhatározásra, elgondolásra és cselekedetre.”

Az ejtőernyős kiképzést elvégzett tisztek érzéseire Ladányi főhadnagy így emlékezett:

„Vágyunk teljesült… a régi tagok befogadtak maguk közé. Sugároztunk az örömtől. Nem tagadom, sok volt bennünk a hiúság és büszkeség!”

Vitéz Ladányi Domonkos 1942-ben, mint fiatal ejtőernyős tiszt a keleti frontra indult, ahol „harctéri tapasztalatszerzés” volt a feladata. Ennek keretében az ejtőernyős zászlóalj önként jelentkező hivatásos tisztjei és altisztjei különféle harcoló alakulatokhoz kerültek beosztásra, hogy így tapasztalják meg a modern háborút. Ladányi hadnagy a ma dél-Lengyelországhoz tartozó Maków körzetébe került, ahol partizánellenes műveletekben vett részt. Erre az időszakra így emlékezett:

„Másnap hajnalra már meg is kaptam az első harctéri feladatot. Egy megerősített szakasszal kb. 20 km-s gyaloglással egy erdős területen felderíteni és lehetőleg megtámadni a partizánokat. Az eredmény két valódi partizán fogoly volt. Nagy szerencsénk volt, hogy mi vettük észre előbb őket és így nem volt alkalmuk az eldugott géppisztolyukat használni. Minden héten volt két-három hasonló turizmusom. Éjszakai portyára is kaptam parancsot a legforgalmasabb partizánútvonal megfigyelésére. Éjjeli partizántámadás esetére szigorúan tilos volt a lőfegyver használat (csakis szuronyt vagy puskatusát szabad használni), és a cigarettázás, nehogy eláruljuk, hogy hol vagyunk.”

A harctéren a partizánok is alkalmaztak nem szokványos taktikákat, Ladányi Domonkos visszaemlékezésében például felelevenít egy esetet, amikor a szovjetek rágyújtották a magyarokra az erdőt, így próbálva „kifüstölni” őket. Egy másik alkalommal a magyar ejtőernyősök saját bőrükön tapasztalhatták milyen pusztító lehet egy partizán-támadás, amikor egy német és magyar katonákkal tömött vasútállomáson robbantottak fel egy üzemanyaggal teli szerelvényt és az állomás épületét a szovjet partizánok. A lángoló romok közül a katonák puszta kézzel igyekeztek megmenteni annyi hadianyagot, amennyit csak tudtak. Ahogy Ladányi hadnagy velősen összefoglalta élményeit:

„Komoly fronttapasztalatokkal gazdagodtunk. (…) Orosz területen terepismeret hiányában bizony nehéz volt megbirkózni a feladatokkal, (…) Ilyenkor gyors döntéseken múlott, hogy emberéletek megmentődjenek. Az a nehéz, ha az ember vállán van a felelősség. Nehéz hónapom volt.”

A pápai ejtőernyős zászlóalj, mely mind ez idáig a Magyar Királyi Honvédség „vastartalékának” számított, Magyarország 1944 márciusi német megszállását követően és a szovjetek közeledtével az alakulat bevetését egyre inkább sürgető németek követelései miatt két tűz közé került. Ebben a helyzetben az ejtőernyős alakulat vezetése 1944 májusában parancsot kapott, hogy induljon a Kárpátok előterébe, „partizánvadász” feladattal. Az elvonuló 1. ejtőernyős csoport tagja az ekkor már főhadnagyként és géppuskás szakaszparancsnokként szolgáló vitéz Ladányi Domonkos is. Ennek a felemás partizánvadászatnak az egyik humoros emlékét eleveníti fel Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzete.

A Ladányi főhadnagy számára igazán hazai földet jelentő Máramarosszigeten lezajlott közjáték alapját egy járőrbe kiküldött ejtőernyős szakasz viszontagságos útja adta, akik igyekeztek tájolóval és térképpel boldogulni az eső áztatta sűrű erdőségben. Nagy főhadnagy így emlékezett bajtársa, Ladányi főhadnagy, vagy, ahogy tiszttársai és barátai becézték „Domi” igyekezetére:

„Az indulásnál még büszke és dacos tájoló-művészek lógó orral, s a lógó orról csöpögő, majd csurgó vízzel mennek, mennek. Néha Domi rátekint a tájolóra, mintha mondani akarna valamit, de csak legyint, vagy félliter vizet rázva le minden legyintéssel a sátorlapjáról és megy tovább. A csizmákban szortyog a víz, előbb a sátorlap, a zubbony, majd az ing és gatya nedvesedik át, aztán már a bőrünkön folyik végig a víz, hogy a csizmában álljon meg. Akinek rossz a csizmája, most kajánkodhat: legalább kifolyik belőle. Nekem ötpercenként le kell húznom, még szerencse, hogy árkászcsizma van rajtam. (…) Végre megállunk. Előre megyek. A lábam már kipállott a sok víztől és fáj – gondolom más is így van vele – (…) Az emberek nem törődnek a sárral, mindenki beledől, ott, ahol van, és perceken belül alszik. (…) Érzésem szerint legalább 4 km a különbség (…)”

Ám a háború nem csupán ilyen, utólag vidám anekdotákat termelt ki magából. Vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy jelen volt a magyar ejtőernyősök által 1941 áprilisa óta első ízben végrehajtott éles harcfeladatnál is, 1944. augusztus 21-én. Ebbe a felderítő vállalkozásba, kívülről szemlélve az eseményeket, szintén Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy korabeli naplója enged betekintést:

„Az első vállalkozás. Rettentő nagy izgalom fogott el mindenkit, mikor megtudtuk, hogy a zászlóalj – mint hadtest tartalék – vállalkozást hajt végre. Azt gondoltuk, hogy az egész zászlóalj részt vesz, de végül kiderült, hogy csak egy csoport – Ladányi Domi és Remete Imre vezetésével – megy a háborúba. Nagy sugdolódzás folyik, (…), egyszer csak befutnak a gépkocsik, a tagok felkapaszkodnak rájuk és nagy integetések között elhúznak Toronya felé. Most írnám azt, hogy ott mi történt, de – mondom – nem voltam ott. (…) Végre vasárnap este megérkeztek a fiúk, nagy dicsekvéssel és a veszteségek bemondásával. Remete és Ladányi megsebesült (…) a vállalkozás sikerült, saját veszteség szerény, ellenséges veszteség számottevő. Harmadszor is: sajnálom, hogy nem lehettem ott.”

A Kárpátok vonalában előre törő szovjet erőket a Toronyai-hágónál négy halott és 12 sebesült magyar ejtőernyős árán ez a kis létszámú harccsoport akasztotta meg. Ladányi Domonkos, az események részeseként így emlékezett vissza a toronyai hágónál végrehajtott vállalkozásra, melynek célja a szemben álló szovjet erők elhelyezkedésének és számának felderítése volt, fogolyszerzés által:

„1944. augusztus 21-én jött a parancs: v. Remete Imre géppuskákkal megerősített eje. százada éjjel hatoljon be orosz területre és ott támadja meg a parancsnokságot, utána pedig térjen vissza saját területre. Magam mentem Remete Imrével erre a bevetésre. A meglepő támadásunk kiválóan sikerült, az oroszok igen súlyos veszteség után visszavonultak (…) A visszaúton egy erdőtisztáson áthaladva az oroszok Sztálinorgonával (szovjet, rakétameghajtású tüzérségi eszközökkel K. D.) lőttek (…) és rögtön megjelent két Stormovik repülő (IL-2 csatarepülőgép K. D.) is. Remete Imre és én egészen elöl mentünk, amikor egy robbanástól mindketten súlyosan megsebesültünk. Remete rögtön elesett, hordágyra kellett tenni, én még intézkedtem pár percet, de a vérveszteségtől én is nagyon elgyengültem.”

Vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős hadnagy kitüntetéseivel

A combjába fúródó repesz és a többi sérülés meggátolta a feladat végrehajtása során tanúsított helytállásért kitüntetésre is felterjesztett Ladányi főhadnagyot abban, hogy a továbbiakban is részt vegyen az ejtőernyős alakulat harcaiban, ám a keserűségébe öröm is vegyült, hiszen lábadozása közben, 1944. december 16-án, Pápán feleségül vehette négy évvel korábban megismert szerelmét, Gyarmati Saroltát. Az esküvőre így emlékezett:

„Két eje. feleség volt a templomi ’ünneplő tömeg’ és az eje. tiszti legényem volt a tanú - az esküvő alatt az orgonát is fújtatta... A speciális zenét pedig az orosz repülőgépek megjelenése szolgáltatta…”

A Kárpátokban vezetett akció során négy alkalommal is műtött, 1945 elején még mindig gyógyulófélben lévő tiszt nem tudott tovább ülni a babérjain. Az első adandó alkalommal megszökött az ausztriai katonakórházból és igyekezett újra csatlakozni alakulatához, hogy mint írta, annyira hitt a németek győzelmében, hogy ott akart lenni, amikor bekövetkezik. Végül a háború végi állapotok meggátolták abban, hogy elérjen bajtársaihoz és Linz környékén amerikai hadifogságba esett, ahonnét csak adminisztratív ügyeskedéssel tudott végül a brit fogságba került alakulatához csatlakozni. A két angolszász haderőnél töltött fogság közti különbségekről így írt:

„Az amerikai hadifogságom - túlzás nélkül! - kellemetlenebb volt, mint az egész háború. Az amerikaiak itt rendkívül durvák és szadisták voltak, főleg a tisztekkel. (…) Az angolok annyira úrimódon bántak velünk, hogy minden fegyverünket és lőszert egészen október végéig meghagytak az eje. csapatnak.”

Vitéz Ladányi Domonkos végül a felső-ausztriai Aschach and der Donau településnél egyesült újra családjával, akiket az ejtőernyős alakulathoz tartozó tisztek többi családtagjával együtt nyugatra menekítettek. Itt született meg lánya, Éva is. A hadifogság ideje alatt Ladányi Domonkos, hogy családját eltartsa, alkalmi munkákat vállalt. Dolgozott erdőirtáson, bőrdíszművesként, majd kefegyártásba fogott, ami saját bevallása szerint annyira jól ment neki, hogy megalapozhatta volna az ausztriai megélhetését is.

1946 végén, amikor megkezdődött az egykori hadifoglyok és hontalan menekültek tömeges hazatelepítése, Ladányi Domonkos átszöktette családját az Alpokon Olaszországba. Itt egy Rómától 30 kilométerre lévő menekülttáborban telepedtek meg, ahol 1947-ben megszületett második lánya, Enikő. Ekkor dönt úgy a család, hogy a hátuk mögött hagyják a bizonytalan és veszedelmes Európát és megpróbálnak kivándorolni a tengerentúlra.

Az egyre népesebb család végül kalandos úton, összeköttetések és kapcsolatok segítségével jutott ki 1949 januárjában Argentínába, ahol Ladányi Domonkos először kőművessegédként, majd hűtőgépgyári technikusként helyezkedett el. Hosszabb ideig gépszerelő volt, majd egy textilgyár főnöke lett, egészen 1981-es nyugdíjazásáig.

Vitéz Ladányi Domonkos, mint három lány édesapja, egykori ejtőernyős katonatisztként, nem vihetett mást magával a távoli Argentínába, csak azt szigorú, hazaszeretetre tanító nevelést amit maga is kapott. Éppen ezért nem meglepő, hogy munkája mellett bőségesen jutott ideje az argentínai magyar közösség életében való részvételre. Összesen hét, egyházi, vagy világi emigráns magyar szervezet tagja, vezetője, vagy vezetőségi tagja volt élete során. Sokat tett Czetz János tábornok, 1848-as magyar emigráns katonatiszt Argentínai kultuszának fennmaradásáért is. Saját katonai múltjáról így nyilatkozott:

„Az egyenruhát ugyan le kellett vennem, de gondolkozásban és tetteimben mindig Magyar Ejtőernyős maradtam! Itt az emigrációban csak erősödött bennem a magyarságtudat és magyar voltomnak az értékelése.”

Vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős 2011. július 24-én, életének 95. évében hunyt el az argentínai Buenos Aires-ben. Felesége mellett három lánya, hat unokája és öt dédunokája gyászolta.

Ladányi Domonkos családja körében Argentínában 1953-ban.

Források:

- http://www.hungarianarmedforces.com/gyalogezred/p1.htm

- http://bocskaikonyvtar.hu/vesztesegkutatas/h-b-megyei-arany-vitezsegi-ermesek/vitez-ladanyi-lihet-laszlo

- A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum internetes adatbázisa az 1941. évi rangsorolások alapján (https://m.militaria.hu/rang/cd/1941/talal-index.php?talalev=1941&talalkod=279)

- A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum internetes adatbázisa az 1944. évi rangsorolások alapján (https://m.militaria.hu/rang/cd/1944/talal-index.php?talalev=1944&talalkod=262)

- Greiner Mihály (szerk.): Debreceni egyéves kereskedelmi szaktanfolyam középiskolában érettségizettek számára – Debreceni négyévfolyamú fiú felső kereskedelmi iskola értesítője az 1935 – 36. iskolai évről (pp.: 21; 35; 42 – 43)

- v. Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy halálhíre (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2011. szeptember p. 8.)

- „Rendkívüli beszélgetés vitéz Ladányi Domonkossal” (in.: Argentínai Magyar Hírlap 2006. január-február pp. 3. – 4.)

- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. ejtőernyős főhadnagy háborús jegyzetei (in.: Hadtörténelmi Közlemények 1999. 1. sz.)

- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 – 1945 (Pápa, 1993.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest- Pápa 2013.)

Kedves Barátaink!

A történelem során a katonák mindig szerették a testületi összetartozásukat valahogy kimutatni. Erre számtalan eszköz létezett a múltban: zászlók, fejfedők, szalagok; bármi, amit a katonák együtt viselhettek az egyenruhájukon, ezzel mutatva összetartozásukat és némiképp elkülönülésüket a hadseregeken belül, más csapatoktól. A magyar hadtörténet is bővelkedett ilyen eszközökben. Gondoljunk csak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc „vörös sipkát” viselő honvédeire, vagy az I. világháború osztrák-magyar csapatjelvényeire. Az utóbbiakat tekinthetjük a csapatkarjelzések korai előfutárainak, noha elég kicsi a valószínűsége, hogy a karjelzéseik kezdeményezői ezekből a csapatjelvényekből indultak ki. A „Nagy háború” során a katonák egyre nagyobb szükségét látták az összetartozásukat kifejező jelvények tervezésének és beszerzésének, amiből egy rendkívül gazdag, hivatalos és félhivatalos csapatjelvény „család” alakult ki. Igaz ezeket nem a karon, hanem rendszerint a sapkán viselték. A második világháború során ismét megjelentek a különböző csapatokhoz köthető jelvények, amelyek között emlékjelvények is akadtak, mint az 1. páncéloshadosztály 1943-as téli harcainak emléket állító darab, vagy az I. világháború csapatjelvényeihez hasonló alakulatjelvények. Az utóbbira az egyik legemlékezetesebb példa a Szent László Hadosztály 1944-ben „rendszeresített” jelvénye.

A „Bárdos brigantik” jelvénye.
(1944-45)
Magántulajdon

A II. világháborút követően az 1950-es években, majd egészen a rendszerváltásig a Magyar Néphadsereg a titkosítás, a teljes uniformizálás mellett tette le a voksát, emiatt nem csak a „félhivatalos” darabok, de az esetlegesen a honvédelmi miniszter által rendszeresíthető csapatjelvények is eltűntek a hadsereg repertoárjából. A hidegháborús készülődésben a hadsereg felső vezetése mindent megtett, hogy az ellenséget megakadályozza abban, hogy tudomást szerezzen az MN alakulatainak pontos hadrendi számáról. Egy ilyen környezetben semmi helye sem lehetett „egyéniesedésnek”. Bár voltak karon viselt jelvények, azok nem csapatkarjelzések voltak.

A rendszerváltást követő időszak egyik legnagyobb újítása a Magyar Honvédség egyenruháival kapcsolatban a csapatkarjelzések bevezetése volt. Bár egyértelműen nem jelenthetjük ki, de megkockáztathatjuk, hogy a Magyar Néphadseregből Magyar Honvédséggé váló fegyveres erők talán legsikeresebb és legközkedveltebb jelvénytípusává nőtte ki magát a 90-es évek során, napjainkban pedig még mindig a reneszánszát éli. Ennek az „inszignia tortának” az egyik tekintélyes szeletét a felderítő, légimozgékonyságú és különleges műveleti csapatok mondhatják magukénak.

A magyar előfutárok mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nyugati szálakat sem. A rendszerváltást követően kinyíló magyar társadalom és fegyveres ereje egyre gyakrabban találkozott nyugati hadseregek (például az amerikai) különböző jelvényeivel és karjelzésével. Ezek csak fokozhatták az igényt, hogy különböző csapatkarjelzéseket rendszeresítsenek a Honvédségnek.

A Magyar Honvédség karjelzéseinek története 1992-ben kezdődött. A 104/1992-es HM miniszteri rendelet – ami az új, köztük az ejtőernyős osztályos jelvények bevezetéséről is szólt –  5§-ban a karjelzésekről is írt:

„68 A Az MH katonai szervezetei az adott szervezethez való tartozás jelzésére „HÍMZETT CSAPATKARJELZÉS”-t (a továbbiakban karjelzés) visel. Szervezetenként a karjelzést az MH Parancsnoksága, a katonai kerület parancsnoksága, a dandár, az ezred, a katonai akadémia, katonai főiskola, középfokú oktatási intézet, a felderítő zászlóalj és repülő század, valamint az MH parancsnoka engedélye alapján egyes fel nem sorolt, de nagy hagyományokkal rendelkező csapatok és intézetek viselik.

Az egyéb közvetlen csapatok, önálló alegységek és intézetek, az elöljáró katonai szervezet jelzését viselik. Egyidejűleg csak egy karjelzés viselhető.”

(2) A karjelzés tartalmi és formai követelményeire, valamint az engedélyezés rendjére vonatkozó szabályokat az MH parancsnoka intézkedésben állapítja meg.

A Magyar Honvédség katonai szervezeteit… valamint a karjelzéseket 1993.március 1-jétől kell központilag ellátni.”

A következő oldalon egy mellékletet is közöltek, ami egy rajzos ábrával mutatta be az új jelvények pontos viselési helyét, valamint a rendszeresítésre kerülő karjelzések előírt méretét. A hímzett karjelzés pontosan 8 cm átmérőjű pajzs, levél, vagy síkidom lehetett, amit a bal karon, a vállcsúcstól 10 mm-rel hátrébb, illetve a zubbony ujján 130 mm-re a csúcstól kellett felrögzíteni.                

A különböző felterjesztésre szánt pályamunkák tartalmi és formai kritériumait meghatározó, valamint az elbírálás, illetve engedélyezés rendjéről szóló rendelet 1993. március 13-án jelent meg a Honvédségi Közlönyben. Ebben megszabták a karjelzések alakját, azt, hogy anyaguk hímzett textília lehet, illetve, hogy mik szerepelhetnek, illetve nem szerepelhetnek a karjelzéseken:

  „ 4. A karjelzések alakja – a 3. pont betartásával -, valamint alapszíne és a rajta ábrázolt jelek, jelképek az arra jogosult katonai szervezetek által szabadon megválaszthatók az 5. pont szerint.

            5./a Jelképként használható:

            - a katonai szervezetek jellegét, rendeltetését kifejező jelzés;

            - a földrajzi régió, történelmi tájegység szimbóluma;

            - a névadóul választott személyre utaló jelzés;

            - a jogelőd (vagy jogelődül választott) alakulatra visszautaló jelzés;

            - betűjel vagy piktogram

1. b) Tilos jelképként felhasználni:

            - a meghaladott történelmi szimbólumokat;

            - a nemzeti, állami jelképek;

            - a védett szimbólumokat;

            - a harci- technikai eszközök ábráit;            

- a névadó személy arcmását;

            - a karikatúrisztikus jelzéseket;

- olyan ábrát vagy rajzolatot, amely a jó ízlést vagy a közerkölcsöt sérti;”

A parancs szerint a karjelzések terveit a csaptoknak kellett elkészítenie, és tiszti-tiszthelyettesi gyűlésen kellett szótöbbséggel eldönteni a küldendő pályamunkákat.

1993 októberében rendszeresítették az első karjelzés-sorozatot a Magyar Honvédségben. Az elfogadott pályamunkákat később a Magyar Honvéd is lehozta (ugyanazok a rajzok szerepeltek benne, mint a Honvédségi Közlönyben). A rendszeresített karjelzések között volt a négy felderítő zászlóaljé is. Érdekesség, hogy ha megvizsgáljuk a sajtóban megjelent rajzokat, és összevetjük a ténylegesen rendszeresített darabokkal, az eltérések nagyon is feltűnőek. Hímzés helyett szőtték őket, ráadásul számtalan darabnál a színek sem passzoltak a rajzokhoz. Ennek az oka az volt, hogy a gyártók nem ügyeltek a megfelelő színkódok és cérnák használatára. 

 Az MH 74. Arrabona Felderítő Zászlóalj karjelzése.
A sisak és a kardok Győr ókori római múltjára utalnak, ahogy a felirat is, ami egyben az alakulat neve volt.
Magántulajdon

 Az MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj karjelzése.
A sárga és kék Pécs város színei, a vörös villám pedig egyrészt az „égből a földre”, vagyis a mélységi felderítőkre utal, továbbá a gyorsaságot és a határozottságot jelöli. A II. világháború folyamán a m. kir. 1. felderítő-zászlóalj is a villámot használta megkülönböztető jelzésnek.
Magántulajdon

 Az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj karjelzése.
A várfal az egri várra, a karjelzés alapszínei (kék-vörös) és az ágaskodó unikornis Eger városára utalnak. A két keresztbe tett pallos a lovagiasság jele, míg az ejtőernyő a mélységi felderítőket jelképezi. A hivatalos szőtt változaton elrontották a színeket, valamint ismert olyan kópia, amin hibásan öt és nem hatágú csillag szerepel az „EGER” felirat mellett.
Magántulajdon

 Az MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj karjelzése.
A központi motívuma a Szolnok város színeit tartalmazó pajzs, a szárnyak és az ejtőernyő a hadrendi számmal. A pajzson a két áttörés a Tiszát és a Zagyvát jelképezik, míg az ejtőernyő és a szárnyak a csapat mélységi felderítő mivoltát. Az olaj és a tölgy ág a háború – béke hagyományos jelképei, a két keresztbe tett szablyával együtt a katonai szervezetre utal.
Magántulajdon 

Bár nem felderítő csapat, nem szabad megfeledkeznünk az MH 89. Szolnok Vegyes Szállítórepülő Dandár egyik alegységéről sem, ami ezzel a sorozattal együtt kapott karjelzést.

 Ejtőernyős és légideszant kiszolgáló század karjelzése.
A korábbi rendelkezések szerint a repülőcsapatoknál minden századnak külön karjelzést kellett kapnia, de közben magát a repülőcsapatokat is ellátták eggyel.
Magántulajdon

 A szállító repülődandár karjelzései.
Magántulajdon

A hivatalos karjelzések megjelenésével szinte egy időben megjelentek a nem hivatalos változatok is, amiket magánszemélyek gyártottak és árusítottak. Az egri felderítő zászlóalj esetében láthatjuk is, hogy már 1993 őszén elkészülhetett az első nem hivatalos változat, ami ráadásul pontosabban követte a közlönyben lehozott rajzot.

 A nem hivatalos variánsok, felső sorban az első kettő, 1993 végén megjelent verzióval.
(1993-2007)
Magántulajdon

 A nem hivatalos változat a zászlóalj egyik tisztjének zubbonyán.
Részlet a „Feladat” c. filmből (1993)
Magántulajdon

Ráadásul nem csak színes, hanem „színcsökkentett” vagy „alacsony láthatóságú” verzió is készült hozzá. Ez utóbbi nagyon népszerű is lett, holott ekkor gyakorlóruhán még nem volt szabályos viselni. Hasonló játszódhatott le a győri Arrabona felderítők karjelzésével is. Ez a tendencia a jövőben is megmaradt azon alakulatok karjelzéseivel, amiket nem számoltak fel. Ha módosították a csapatkarjelzéseket, vagy újat hoztak rendszerbe, szinte azonnal elkészültek a nem hivatalos változatok. Csak hab a tortán, hogy ezek valóban hímzettek voltak, míg a hivatalosak a mai napig szőttek.     

Bár már 1993-ban felállításra került az MH 88. Légimozgékonyságú Zászlóalja, ekkor még nem kapott karjelzést. Csak jó két évvel később, 1995 novemberében megjelent Honvédségi Közlönyben (1996. március 15-től) rendszeresíttek számára csapatkarjelzést.

A Pegazus hagyományos ejtőernyős-légimozgékony alakulat-motívum, ami a „levegőből a földre” érkező támadást jelképezi. Erre ráerősít a felhőből lecsapó vörös villám. Bár a karjelzést 1995-ben rendszeresítették, már korábban, 1994 körül létezett a jelvény (a laktanyájuk előtt elhelyezett táblán volt rajta), némiképp eltérő formában. A későbbiekben módosították a karjelzést, és a pajzsfőbe bekerült a „SZOLNOK” felirat.
Magántulajdon   

A megjelent karjelzéseket megvizsgálva szembe ötlik még az is, hogy ezek a darabok jócskán eltérnek a nyugati példáktól. A katonai karjelzések „nyugati iskolájában” törekednek a letisztultságra és az egyszerűségre. Alapvetően kevés, maximum három motívum szerepel a karjelzéseken (a fémjelvények már más ügy, ezért fontos, hogy csak a csapatkarjelzéseket vegyük alapul). Szinte az összes NATO ország ilyen karjelzéssel rendelkezik, továbbá a „nyugati” iskolához tartoznak azoknak a nem NATO országoknak a hadseregei is (ázsiai országoké is, mint a Koreai Köztársaság hadserege, a Japán Önvédelmi Erők, vagy a hajdani dél-vietnámi hadsereg), ahol nyugati mintára vezettek be csapatkarjelzéseket.

 Az amerikai 101. Légideszant Hadosztály (légi roham) woodland (erdei terep-) mintás gyakorló egyenruhán viselt karjelzés változata a ’80-as évektől.
Magántulajdon

A „keleti iskola” ezzel szemben sok motívumot alkalmaz a jelvényekben. Van, hogy egy egységes képet adatnak ki a különböző elemek, de előfordulhat az is, szinte semmilyen kapcsolat sincs a különböző motívumok között. A „keleti iskolához” elsősorban a volt Szovjetunió országainak hadseregei tartoznak. A hidegháború során a szovjet fegyveres erőkben nem volt szokás csapatkarjelzéseket használni, hasonlóan a Magyar Néphadsereghez, viszont voltak karon viselhető fegyvernemi jelzések.

1969-ben rendszeresített szovjet légideszantos fegyvernemi jelzés, amit félhivatalosan a 90-es évekig használtak.
Magántulajdon

Ettől függetlenül (vagy pont ezek alapján) 1991 után ezen a hadseregek is rendszeresítettek csapatkarjelzéseket. Olyan országok tartoznak a „keleti iskolához”, mint például Oroszország, Fehéroroszország, vagy Ukrajna.

  Az orosz 106. és 98. Gárda Légideszant Hadosztályok 1993-2006 között használt karjelzései.
Magántulajdon

A legutóbbi azért is érdekes alany, mert az ukrán fegyveres erőkben 2016 óta tartó „deszovjetizáció” jegyében elkezdték (sok minden más mellett) az „oroszos” csapatkarjelzéseket lecserélni, és nyugati stílusú darabokat rendszeresíteni helyettük.

 Az ukrán 25. Légimozgékonyságú Dandár (légideszant) karjelzése, amit a 90-es években rendszeresítettek.

A Lengyel Szárazföldi Hadsereg karjelzései is érdekesek, még ha csak a 6. Légideszant Dandár és jogelődje, a 6. Légideszant Hadosztály karjelzéseit vizsgáljuk.

 A Lengyel Néphadsereg 6. Légideszant Hadosztályának karjelzése az 1960-as évektől 1986-ig (ezt a változatot 1976-ban rendszeresítették).
Magántulajdon

A lengyel légideszant hadosztály már a 60-as években alkalmazott csapatkarjelzéseket, amik ugyan egy sémát követtek, de színkódolással is ellátták őket, így a különböző zászlóaljak, önálló alegységek eltérő színű karjelzéseket hordtak bizonyos egyenruháikon. Ez jócskán elüt a magyar titkosítási szokásoktól, igaz a Magyar Néphadseregnek sosem volt hadosztály méretű légideszant csapata (illetve 1954 után egyáltalán nem voltak ejtőernyős lövészek). Később ezt a karjelzés hagyományt a légideszant dandár is folytatta.

 A 6. Légi roham Dandár (légideszant) karjelzései (balról-jobbra): a dandár 8. Hadtáp zászlóalja (1992-ig.); a dandár önálló alegységei (1992-1997); a dandár karjelzésének napjainkban kapható változata, a dandár 10. légideszant zászlóaljának karjelzése (1986-2000).
Magántulajdon

A légideszant alakulat karjelzése sok elemből épül fel, így a keleti iskolához közelít, de az 1994-ben felállított légimozgékonyságú csapat karjelzése már nyugatosabb képet mutat.

 A Lengyel Szárazföldi Hadsereg 25. „Légi” Lovasdandárjának (légimozgékonyságú) karjelzése. A karjelzés vörös-fehér pajzsa a lengyel légierő hagyományos felségjelzésén alapszik.
Magántulajdon 

Fontos megjegyezni, hogy nincs különbség esztétikum, vagy praktikusság szempontjából a „keleti” és a „nyugati” iskola között. Ez pusztán csak két eltérő felfogás, amik között nem lehet „jobbat”, vagy „rosszabbat” kinevezni. Mindkettő megérdemelt helyet tölt be a katonai inszigniológia világában.

Az 1993-tól rendszeresített magyar karjelzéseken a „keleti iskola” jegyeit lehet felfedezni. Zsúfoltak, sok elemből épültek fel, és gyakran semmilyen kapcsolat sem volt a motívumok között. Persze teljesen valószínűtlen, hogy a szintén ekkortájt megjelenő orosz karjelzéseket másolták volna a magyar tervezők, egyszerűen két dolog történhetett: a karjelzésre rátehető motívumok bőségének zavara (lásd a formai kritériumoknál), illetve az, hogy olyanok készítették, akik tudtak rajzolni, de például a heraldika (címertan) szabályait nem ismerték pontosan. A szerző egyetemi tanulmányai során hasonló problémákról tanult, a rendszerváltás utáni magyar településcímerek kapcsán. Arról a „magyaros” gondolatról se feledkezzünk meg, hogy hajlamosak vagyunk „mindent is” rátenni egy jelvényre „nehogy kimaradjon”. Vannak azonban kivételek is, olyan darabok, amik „nyugatosabbak” a társaiknál. Az egyik ilyen pont az MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj karjelzése. Kevesebb elemből épül fel, mint a többi felderítő zászlóaljé, ezért letisztultabb és közben mégis kifejező.

A hivatalos rendszeresítésük évében már megjelentek a nem hivatalos darabok, amiket rendszerint magánszemélyek gyártottak és árultak. A mélységi felderítők és a légimozgékonyságúak (tisztek, tiszthelyettesek, sor- és szerződéses katonák egyaránt) előszeretettel viseltek színes, vagy színcsökkentett karjelzéseket a gyakorló zubbonyukon a ’90-es évektől, holott ez akkor még szabálytalan volt.

 Bercsényis sorkatonák nem hivatalos karjelzésekkel, 1995-1996.
Magánszemély felajánlása

 Előfordult, hogy a katonai ruházati boltban megvásárolható, színes, szőtt darabokat hordták, de nagy számban szereztek be nem hivatalos hímzett változatokat is (még köznapi egyenruhára is), mint például fent látható. Az idő előrehaladtával készült sivatagi változat is, az iraki és afganisztáni misszióba induló katonák igényeit kielégítendő.

 Az MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj nem hivatalos, sivatagi gyakorlón hordható karjelzése.
(2004-2015)
Magántulajdon

A 88. GYRZ karjelzése is megváltozott 2001-től, amikor felállt az 1. Könnyű Vegyes Ezred (legalábbis több módosított, nem hivatalos darab jelent meg a piacon), majd 2004-ben, amikor újra zászlóalj lett, ismételten módosították. A 88-as karjelzéseket 2016-ig használták hivatalosan, mikor is a zászlóalj beolvadt a Különleges Rendeltetésű Ezredbe.

 Az MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj nem hivatalos, gyakorlón hordható karjelzése.
(2004-2015) 
Magántulajdon

A 24-es karjelzéseket 2007-ben, a debreceni diszlokáció során változtatták meg (legalábbis készült több nem hivatalos hímzett verzió), majd 2018-ban az ezreddé szervezéskor újra módosították.

 Az „EGER” felirat helyére a zászlóalj nevének mozaikszava került. Az ejtőernyő azért került ki belőle, mert a zászlóalj 2007-ben elvesztette mélységi felderítő képességét (ami később visszatért), illetve kiegészítették egy Lambda jellel, illetve egy kék villámmal. Ezek a rádió és elektronikai felderítésre utaló jelképek 2018-ban is megmaradtak, csak hozzátették az ejtőernyőt. Miután napjainkban hivatalosan engedélyezett a színcsökkentett változat gyakorlóruhán való viselése, már készül hivatalosan ilyen verzió is. Ez látható a képen.
Magántulajdon

2005-ben, a MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj Különleges Műveleti Zászlóaljjá szervezése után az alakulat korábbi karjelzését is teljesen áttervezték. Bár megtartották a központi elemek egy részét, szinte teljesen átszabták, sokkal nyugtosabb képet adva a karjelzésnek. Több változata is készült az évek során, és a 88-as karjelzésekhez hasonlóan 2016-ig használták hivatalosan, mikor felállt a Különleges Rendeltetésű Ezred, és nem rendszeresítettek saját karjelzést számára. 

 A KMZ karjelzése (2005-2016). Felette a nem hivatalos „Különleges Erők” pánt.
Magántulajdon

Az utolsó magyar karjelzés a sorban az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred, majd Dandár karjelzése. A karjelzés a már ismertettet magyar szokás szerint eléggé összetett képet közvetít.

 Az eredetileg kék alapszín a légi kihelyezést (ez a színcsökkentett változat), a két szablya a két korábbi önálló zászlóaljat, a tőr pedig a különleges műveleti képességet jeleníti meg.
Magántulajdon

A katonai inszigniológia egy kifogyhatatlan téma. A karjelzések túlmutatnak puszta mivoltukon, és egy megfoghatatlan érzést mutatnak be: a katonák összetartását. Nem csoda, hogy sokaknak nagy becsben tartott emléktárgyuk a hajdan viselt csapatkarjelzésük. Hivatásos katonák büszkén hordják gyakorló, vagy köznapi zubbonyuk jobb ujján a korábbi alakulataik karjelzéseit, gyakran még akkor is, ha azok már megszűntek. Mások egészen odáig mennek, hogy magukra tetováltatják, hogy levehetetlenül, örökkön viselhessék. Képtelenség ennek a hatalmas témának minden vonatkozó aspektusát feltárni egy ilyen rövid írásban. Ezért a nem hivatalos alegység-karjelzésekről egy következő cikkben emlékezünk meg.

Források:

A honvédelmi miniszter 104/1992. (HK.21) utasítása, „a Magyar Honvédség Öltözködési Szabályzatának kiadásáról szóló 77 1987. (HK 32.) HM módosításáról” és a 104/1992. (HK.21), 1.-2. számú melléklet, „A Magyar Honvédség katonai szervezeteinek személyi állománya által viselhető karjelzések” in: Honvédségi Közlöny, XLVIII. évfolyam 21. szám, 1992.december 10.

A Magyar Honvédség parancsnokának 14/1993. (HK 5.) intézkedése a „HÍMZETT CSAPATKARJELZÉS” tartalmi és formai követelményeiről az elbírálás és engedélyezés rendjéről, in: Honvédségi Közlöny, XLIX. évfolyam, 5. szám, 1993. március 18.

A Magyar Honvédség Parancsnokának 39/1993. (HK 24.) intézkedése egyes katonai szervezetek csapatkarjelzéseinek (sic) jóváhagyásáról in: Honvédségi Közlöny, XLIX. évfolyam 24. szám, 1993. október 22.

A Magyar Honvédség Parancsnokának 30/1995 (HK 28.) intézkedés, egyes katonai szervezetek csapatkarjelzéseinek jóváhagyásáról. in: Honvédelmi közlöny, CXXII. évfolyam 28. szám, 1995. november 15.

Besenyő Buda János: A Magyar Honvédség karjelzései.

Sallay Gergely Pál: Seregszemle fémben, zománcban - A m. kir. Honvédség és a Leventemozgalom jelvényei 1938-1945, Monarchia, 2014.

100 év 100 műtárgy a XX. század hadtörténetéből, Jellemző műtárgyak a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményéből, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2012.

Külföldi online fórumok

Honvédelem.hu

Magyar Honvéd

Muzeum Spadochroniarstwa i Wojsk Specjalnych vonatkozó kiállítása

Visszaemlékezések

- Berkesi Balázs -

Kedves Barátaink!

75 esztendeje ért véget a II. világháború Európában. Az 1939 és 1945 között, hat esztendőn át tomboló világégés, mely az emberiség eddigi legnagyobb háborújaként vonult be a történelemkönyvekbe, több, mint 60 millió ember halálát okozta. A konfliktus súlya és kiterjedése miatt a történész-társadalom szó szerint könyvtárnyi irodalmat szánt a téma feldolgozásának, melyben a főszerepet a politikai katonai vezetők, a kiemelkedő személyiségek visszaemlékezései kapták. Csupán az utóbbi évtizedekben indult meg a történelmi eseményeket „béka-perspektívából” bemutató visszaemlékezők felkutatása, emlékeik rögzítése és közreadása. Ilyen módon, megfelelő forráskritikával kezelve a visszaemlékezőket, megismerhetővé vált az egyszerű emberek, frontkatonák története is. Kiss Dávid bajtársunk írása is ezt a sort igyekszik bővíteni, Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős őrmester, a Szent László Hadosztály ejtőernyős ezredének II. ejtőernyős zászlóaljában szolgáló aknavetős altiszt visszaemlékezésével. Az ejtőernyős őrmester 1991-ben, az Amerikai Egyesült Államokban rögzítette gondolatait és életének történetét egy terjedelmes, 138 gépelt oldalon át tartó emlékiratban. Ennek a nagy terjedelmű, évek óta szerkesztés és rendezés alatt álló anyagnak az európai háború végét bemutató lapjait adjuk itt közre, a korabeli helyesírás és stílusjegyek megőrzésével úgy, ahogy azt az emlékező papírra vetette.

Ábel Béla Gusztáv részletes története az alábbi linken érhető el.

Ábel Béla Gusztáv (bal oldalon) 1945 elején Pápán (forrás: Gus Abel)

Eljött a május is. Az idő megjavult, elállt az eső, mégsem voltunk jobb hangulatban. Ha lehetséges, a hangulat még tovább romlott, az ellátásunkkal együtt. Már semmi lőszerünk nem volt, és ezzel együtt semmi remény. Végre május 7-én jött meg a várva-várt hír: VÉGE A HÁBORÚNAK!!! Ugyanakkor azt is közölték velünk, hogy egy pár nappal azelőtt két tisztünk odaát volt az amerikai csapatoknál, és azzal tértek vissza, ha mint egy rendezett katonai alakulat átmegyünk, az egész zászlóaljat hajlandóak átvenni. Senki sem érdeklődött milyen formában, miért? A lényeg az volt, hogy nem kellett az oroszokkal találkozni.

A tisztjeink azt hiszem túl komolyan vették a „rendezett” jelzőt. Mintha egy perc alatt visszatért volna az utóbbi napokban már-már elfelejtett katonásdi. A szabályok szerint egy menetelő alakulat minden körülmények között gondoskodik megfelelő biztonságról. Tíz napja, hogy ide jöttünk, még háború volt, mégis csak imbolyogtunk az úton, senki sem gondolt, vagy törődött azzal, amit a szabály ilyen alkalmakra előírt. Most végre béke lett, de most biztosítani kellett a vonuló alakulatot! Ki érti ezt meg? 

A lényeg az, hogy én a szakaszommal ott maradtam további 24 órára, biztosítani az elvonuló zászlóaljat! (A II. ejtőernyős zászlóalj ekkor a Mura vonalán, Veržej falu környékén volt állásokban F. B.) Mint annyiszor az utóbbi időben, úgy most is elfelejtették megmondani, ha az oroszok mégis úgy döntenek, hogy átkelve a Murán utánunk jönnek, mivel állítsuk meg őket? Ha az egész, még meglévő hadsereg nem tudta őket megállítani, hogy tudnánk mi ezt a csodát véghezvinni egy szakasz fáradt katonával?

Újra katonák lettünk, egy katona az nem kérdez, csak teljesíti a kapott parancsot! Így azután, amikor a többiek elmentek, hozzákészülődtünk mi is, az utolsó fronton töltendő éjszakának. Meglehetősen lassan múlt az idő, nyilvánvaló volt az is, hogy senki sem akart az első éjszakáján a békének áldozatul esni valami könnyelmű hősködésnek.

Mire kivilágosodott, már mindenki kész volt az indulásra. Az előírt huszonnégy óra ugyan még nem telt el, de ha el akartuk kerülni a nyílt lázadást, úgy éreztük, jobb, ha mi is elindulunk!

Utolérni a többieket nem volt nagyon nehéz. Az egész alakulat úgy masírozott az úton, mint régen Pápán szoktuk. Utolérve a társaságot, azt az utasítást kaptuk, hogy zárkózzunk fel az alakulat végéhez, és majd ha odaérünk, ahova megyünk, lesz idő visszatérni a századunkhoz. Így azután szép nyugodtan meneteltünk az úton. Azt hiszem, mindenki boldog volt, hogy véget ért az egész, és nem kell remegni a holnaptól. Bár senki sem tudta, mire megyünk, de mindenki biztos volt abban, hogy helyzetünk csak javulhat.

Mint írtam, tisztjeink komolyan vették a katonásdit, újra. Szabályos módon meneteltünk, szép hazafias katonanótákat énekeltünk, mindenki vitte a szerelvényét, mint a régi szép időkben. Miután a példamutatás, és a fegyelem szerves része a katonásdinak, az egyik őrmester észrevette, hogy egy fiatal gyerek négy rakaszt (lőszeres ládát F. B.) visz a nyakában, szorgalmasan. Talán az a négy rakasz volt csak az egész szakaszban. Példát akarva mutatni, elrendelte, hogy minden órában más vegye át a rakaszokat, hogy ne csak az a szegény fiatal katona cipeljen. Miután a kiskatona igencsak szabadkozott, hogy viszi ő azokat szívesen, ez már feltűnő. Itt senki nem csinál semmit, ha nem kell. Így azután már csak kíváncsiságból is, de kinyittatta az egyik rakaszt, ami, és a másik három is tele volt jó öreg pápai cigarettával (az ejtőernyős alakulat Pápáról való kivonulásakor rengeteg dohányárut zsákmányolt a pápai dohánygyárból F. B.)! Meglehetősen kellemetlen volt mindez, de tudomásom szerint az altisztek nem próbáltak többször példát mutatni!

A háború befejeződésének örömére a hegycsúcsokon a helyi lakosok örömtüzeket gyújtottak. Nálunk is esténként sötétedés után, az emberek tűzijátékot rendeztek nagy örömükben. Néha olyan lövöldözés volt, hogy a háború alatt nem volt olyan. Ez meglehetősen veszélyes szórakozás volt. A nyomjelző lövedékeket, és a jelzőrakétákat részesítették előnyben a fiúk. A lőszerek között szép számban volt olyan is, amelyik nem robbant fel, és mindenfelé hevertek az úton. Mivel soha nem lehet tudni, egy ilyen vacak mikor hajlandó szuperálni, nem kis gondot jelentett a földeken szétszórt, fel nem robbant lőszer. Még az volt a szerencse, hogy hamar elfogyott a készlet, és végre csend lett.

Május 10-én egy kis falu előtt megállt a menetoszlop. A faluból kivezető út nagyon meredeken emelkedett, és a már kimerült lovak nehezen húzták a kocsikat. Biztonsági távolságokat rendeltek el a kocsik között, és minden kocsi mellé tíz embert osztottak be, segíteni a lovaknak. Ez bizony időbe telt, és amíg el nem rendeződött minden, mi csak ott ácsorogtunk. Mint hamarosan kiderült, ez nem volt valami szerencsés dolog. Ilyenkor lehetne mondani, „ha tudom, hogy el fogok esni, leültem volna”. Néha nagyon sok múlik egy pár percen! Hogy mennyi is? Ezt talán években, és még sok minden másban is lehet mérni. Na de ez már a következő fejezet!

A falu neve Deutsclandberg volt (helyesen Deutschlandsberg F. B.). Délfelé járt az idő, amikor a falun átmenő vasút mellett a sorompót lezárták. A legnagyobb megrökönyödésünkre három, vagy négy orosz T-34-es harckocsi jött be a faluba, és közénk, és a sorompó közé álltak. Erre senki sem számított. Egy orosz őrnagy beszédet mondott az ott összesereglett katonáknak. Nagyjából arról beszélt, hogy miután vége lett a háborúnak, az orosz, és közép-európai kormányok nem szívesen vennék azt, hogy ezer és ezer ember bolyongjon mindenfelé. Ezért azután a legjobb lesz, ha mindenki megy a saját hazájába. Feledjük minél előbb azt, ami volt, és ő biztos abban, hogy mindenkinek lesz bőven munkája otthon. Legtöbb esetben újjá kell építeni a városokat, gyárakat, országokat. A szovjet kormány nem akar senkit sem felelősségre vonni, sem megbüntetni. Mindenben a segítségünkre lesz abban, hogy minél hamarabb hazajussunk, és munkához lássunk.

Úgy nézett ki a helyzet, hogy akik a sorompó túlsó oldalán voltak, azokat hagyják tovább menni. Mi, akik ezen a felén vagyunk, maradunk, és megyünk haza! „Pasli domoj”! (Orosz: „Gyerünk haza”! F. B.)

Hát ez váratlan volt. Amikor már kezdtük magunkat biztonságban érezni, akkor jött ez az új probléma. A falu szélén volt egy fotbalpálya, azon telepedtünk le. Az úton orosz teherautók jöttek, amikre fel kellett dobálni az összes fegyvereinket. Itt azután megint Pista barátom (Gyetván István ejtőernyős a II. aknavetős szakasz 1. aknavetős raj 3-as aknavető kezelője, a visszaemlékező réi barátja és bajtársa F. B.) kezdett el okoskodni. Rábeszélt, hogy tartsuk meg a pisztolyainkat, mert az milyen jó lesz majd otthon. Fogalmam sem volt mire lenne az jó otthon, de végül is, mint legtöbbször, hagytam magam rábeszélni, és eldugtuk a pisztolyainkat a zubbony alatt. Pista jóvoltából kettőnknek még megvolt a sátrunk is.

A fegyverek leadása után ott maradtunk a falu szélén éjszakára. Egész délután arról folyt a beszélgetés, vajon lehet-e bízni az oroszokban? Az utóbbi hónapokban, akikhez szerencsénk volt, nem úgy néztek ki. Most viszont csupa szépen öltözött, kimosdatott katonát lehetett látni. Ezek nem azok voltak, akik ellen harcoltunk. Biztos, hogy ezeket erre az alkalomra tartogatták. Így azután az emberek Közép-Európában csak ezeket az elit alakulatokat láthatták.

Végül mégis úgy döntöttünk, hogy bizalom ide, bizalom oda, sötétedés után a falut megkerülve megpróbálunk a többiek után menni. Napközben megpróbáltunk pihenni, amennyit csak lehetett, nem tudva, mi lesz még az éjszaka folyamán. Éjfél körül azután szép csendesen útnak indultunk, és a falut megkerülve akartunk az útra visszakanyarodni. De nem jutottunk túl messzire, kiderült, az egész környék le van zárva orosz katonákkal. Ezek csak ránk vártak! Amit mondtak ugyan nem értettük, de azt amit mutogattak, az világos volt, és nem hagyott semmi kétséget az irányban, hogy mit akarnak. Amikor az ember ilyen közelről belenéz egy géppisztoly csövébe, az úgy néz ki, mintha ágyúcső lenne. Kinek van kedve ilyenkor nemet mondani annak, aki olyan szívhez szólóan tartja a fegyvert a kezében. Ki tud ilyen nyomós érvnek ellenállni? Visszakullogva a helyünkre, bele kellett törődni a helyzetbe. Úgy látszik nincs kiút, megyünk haza.

A tisztjeink, és az altisztek nagy része, igyekezett rangrejtve maradni, mert nem számíthattak semmi jóra az oroszok részéről. Így azután másnap reggelre annyi lett a közlegény körülöttünk, mint még soha. Másnap újra lettünk figyelmeztetve, ne próbáljon senki „véletlenül” a rossz irányba menni. Az első esetet még csak elnézték, de a másodiknál már nem lesznek olyan elnézőek. Azt az utasítást kaptuk, hogy alakítsunk százfőnyi csoportokat. Altiszteket kerestek hozzá, akik majd vezetik ezeket a csoportokat. Időközben más alakulatok is megérkeztek, s most már annyian lettünk, hogy mi már csak kis részét alkottuk az ott összesereglett magyar katonáknak.

Vendéglátóink nagyon meglepődtek, hogy milyen kevés az altiszt a magyaroknál. De nem sokáig kellett izguljanak, mert a másik éjszaka csillaghullás volt, most már lehetett válogatni, annyi altiszt volt, amennyi csak kellett. Mivel úgy nézett ki, nem kell félnie annak, akinek valamilyen rangja van, gyorsan előkerültek a csillagok, még oda is került, ahol eddig nem volt semmi. A lehetőségek kihasználása, vagy emberi gyöngeség? Ki tudhatja erre a választ?

A megalakult csoportok lassan megindultak azon az úton, amin nem olyan régen a béke, és szabadság felé meneteltünk, de most az ellenkező irányba. Minden száz ember után egy orosz lovas poroszkált, nem sokat törődve, hogy mit csinálnak az emberek ezekben a csoportokban. Pista mint mindig, most is folyton el-elmaradozott. A falvakban, ahol átvonultunk, próbált élelmet vásárolni a helyi lakosoktól. A cigaretta mint valuta, itt is jó valutának bizonyult.

Még mielőtt elindultunk, szerzett egy csomó sót, azt kis zacskókba rakta, és ide adott nekem is kettőt, hogy vigyem. Akkor nem is mertem neki megmondani, de az első pihenő helyről, amikor tovább indultunk, a két zsák só „véletlenül” ott maradt. Szerintem nagyon nehéz megokolni, miért vigyen valaki annyi sót, amikor semmiféle ételféléjük nincs. Az emberek összetartásának, a csoportos menetelésnek az volt az akkor nekünk adott magyarázata, hogy mielőtt hazamegyünk, kell egy leszerelő levél, amivel majd igazolni tudjuk, mikor hazaérünk, hogy hol voltunk. E nélkül a papír nélkül nehéz lesz a bizonyítás. Én azt hittem, mindenki tudta jól, hogy hol voltunk az utóbbi pár hónapban, minek ezt igazolni? De nem ez volt az egyetlen akkor, amit nem értettem.

A gondolataim most már mindinkább messze előttem jártak. Mire megyünk haza? Amíg az volt a legfontosabb gond, hogy életben tudjunk maradni, nem volt túl sok idő azon töprengeni, mi van otthon. Ha néha eszembe is jutott, az csak rövid időre szólt, mással kellett törődni. Most azonban azok a problémák elmúltak, hogy helyet adjanak az újabbaknak. Nagyon sokszor jutott eszembe a spártai katona története, amit még az iskolában tanultunk. Nevezetesen, mikor egy spártai ifjú a csatába indult, az anyja a következő szavakkal adta át neki a pajzsát: „Ezzel, vagy ezen!” Ami azt jelentette, inkább lássa őt halva, amikor a pajzsán hozzák haza, mint vesztesen, a pajzsával együtt. Az álmaimban én is másképp képzeltem el ezt a hazatérést. Amíg Ausztriában voltunk, senki sem törődött velünk, hiszen csak idegenek voltunk. Az, hogy a határon túl mi vár, azt majd hamar kitaláljuk.

A határon még nem volt idejük kiakasztani az „Isten hozott” táblákat. Viszont nem kellett ez miatt idegeskedni, mert néhány helyen nagyon jól tudtunkra adták, hogy nem látnak szívesen. Néha, ha eszembe jut az az első pár nap, még mindig keserű lesz a szám íze. Egyikünk sem számított ünneplésre, de annyi rosszindulatra sem, mint amivel találkoztunk. Az oka az volt ennek az ellenszenvnek, hogy a legtöbben úgy érezték azért, mert mi végig csináltuk az egészet, csak a nyomorúságot fokoztuk ezzel, és nem hazafias kötelességünknek tettünk eleget. Csupán azt felejtették el ezek az emberek, hogy mi történt azokkal, akik a parancsot megtagadták? Milyen hamar, és nyomorultul pusztultak el. De ezek a napok nem voltak alkalmasak logikus eszmecserére, így hát nem volt más hátra, mint valahogy eltűrni, és kibírni az emberek irányunkba tanúsított magatartását. Hány olyan ember lehetett ezek között, akik különböző posztokon ülve, hogy saját bőrüket mentsék, gondolkodás nélkül teljesítették az utasításokat, és kíméletlenül küldték a fiatalságot a vágóhídra. Funkcióikat megtartva, és remélték, hogy ki tudják elégíteni az új uraik parancsait, és most azokat vádolták, akiket ők küldtek a vágóhídra!

Új szelek fújtak az országban, igazodni kellett. Mire mi hazaértünk, már megalakult az ország új hadserege is (Az 1944. december 22-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány szervezésében 1945 elején indult meg az új Magyar Honvédség felállítása F. B.). Vörös karszalagot viseltek, és ki tudja honnan verbuválódtak össze? Némelyikük katonaszökevény volt, mások csak valahogy otthon maradtak, most büszkélkedve megjegyzéseket tettek ránk. Azt nem kell mondanom, ezek a megjegyzések egyáltalán nem voltak ránk nézve hízelgők. Így ezután nem volt meglepő az sem, hogy időnként tettlegességre került a sor. Az orosz kísérőink nem sokat törődtek azzal, hogy mi egymást öljük. Amikor aztán kiderült, hogy lőszerük nincs, mert azért annyira nem voltak megbízhatók, ezek az útszéli verekedések annyira elszaporodtak, hogy már nem engedték ki őket közel az úthoz, amerre mentünk.

Kísérőink azzal szédítettek bennünket, hogy az a bizottság, amelyik a leszerelő levelet kiállítja, Jánosházán van. Ez egy kis település Vas megyében, közel a határhoz. Itt egy szabad területen telepedtünk le, amit azután az első éjszaka velünk együtt bekerítettek, de nem jártak jobban a mellettünk táborozó új hadsereg tagjai sem. Miután leszedték róluk a karszalagot, már semmi különbség sem volt közöttünk. Már nem emlékszem mi volt a magyarázat a kerítéssel kapcsolatban, de mi még mindig nem ébredtünk fel. Vagy talán nem mertük magunknak sem bevallani, próbáltuk nem észrevenni ezt az újabb csalódást, próbáltunk hinni, amíg csak lehetett!

Itt azután megismerkedtünk az oroszok „zabrálási” módszereivel is. Egy-egy csoportot elkülönítettek a többitől, és mindent, ami megtetszett nekik, elvették tőlünk. Most az okos Pista barátom, meg vele együtt én is bajba voltunk, a pisztolyok miatt. Azt javasolta az okosberci, hogy ahogy ott ültünk a földön, várva arra, hogy ránk kerüljön a sor, ássunk a sarkunkkal egy kis lyukat, és abba temessük el a pisztolyokat, jól megjegyezve a helyet, hogy majd később visszajőve kiszedjük őket.

Ez valahogy még a Pistától is sok volt! Azért valahogy csak túladtunk rajtuk, éppen idejében. Még csak az kellett volna, hogy megtalálják nálunk. Fogalmam sincs, mi lett volna, de biztos nem kapunk dicséretet értük. Mikor már mindenkinek mindenét elszedték, kiderült, hogy a mi bizottságunk elköltözött Pestre, és természetesen mi is megyünk utánuk.

Innen már vonattal vittek tovább, így gyorsabban juttok oda, mondták. Mivel eddig gyalogoltunk már eleget, nem látszott rossz megoldásnak. Szemünkről csak akkor hullt le a hályog, amikor a szögesdróttal lezárt ablakú vagonokba betereltek. Tehát nem minket sajnáltak, így könnyebb volt a társaságot fogva tartani. Így azután már nem is lepődtünk meg, hogy soha nem értük el a bizottságot, csak mentünk utánuk.

„Csőbehúzásunk”, illetve fogságba esésünk aktusa itt be is fejeződött. Több kérdés is megfogalmazódhatna bennünk, de a kérdés-halomból elég lenne ha csak egyre tudnánk helyes választ kapni. Nevezetesen: A kapituláció, illetve a fegyverszünet után hogyan lehet az embereket – volt katonákat és civileket – személyes szabadságuktól megfosztva fogságba hurcolni?

Források:

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon… – Visszaemlékezések (a szerző tulajdonában)

- Béres Béla: Katonaéletem (a szerző tulajdonában)

Kedves Barátaink!

Ezúttal az első olyan magyar gyártmányú, Kalasnyikov-rendszerű fegyvert mutatjuk be, amely már a hazai elgondolás szerinti módosításokkal került rendszeresítésre. Nézzük tehát az AKM-63 gépkarabélyt, korabeli szóhasználattal géppisztolyt!

A Szovjetunióban 1959-re készült el a közismert AK-47 átdolgozása, az AKM (Автомaт Калaшникова Mодернизи́рованный, azaz Automata Kalasnyikov Modernizált). A legfeltűnőbb változtatás az addigi acéltömbből kimunkált tok helyett a préselt lemez alkalmazásához való visszatérés, amely egyszerűbbé (ezáltal gyorsabbá) és olcsóbbá tette a gyártástechnológiát, ráadásul emiatt a kész fegyver mintegy fél kilogrammal könnyebb is lett. 
A „Nagy Testvért” követve hamarosan hazánkban is foglalkozni kezdtek a korszerűsítéssel, igaz, ekkor még csak alig néhány éve (bár nagy erőkkel) folyt a 3. generációs AK-47 magyar klónjának, az AK-55-nek a gyártása. Az 1963-ra megvalósult végeredmény küllemben feltűnően eltér a szovjet AKM-től, de szerkezeti alapjai természetesen ugyanazok. Maradt a hosszú gázdugattyú-hátrasiklásos, forgózáras reteszelés, a fegyver 870 mm-es teljes hossza, a 415 mm hosszú cső, illetve a percenkénti 600 lövéses elméleti tűzgyorsaság. Ezen kívül nyilván a kezelőszervek elhelyezése és működtetése is változatlan maradt.

Ami az AKM-63-at első látásra egyedivé teszi, az a csupasz gázdugattyú-vezető, valamint a fa mellső ágyazás helyett alkalmazott acéllemez borítás, amely hosszúkás szellőzőnyílásaival elősegíti a cső hűtését. Erre a lemezre a hátsóval megegyező, de fordított állású elülső markolat került, melynek célja a fegyver könnyebb kontrollálhatósága sorozatlövés során. A szovjet típus markolatának alapanyagaként felhasznált bakelittel ellentétben ezek (illetve a magyar variáns tusája is) egyszerű fröccsöntött műanyagból készültek, ráadásul hadi fegyveren bizarr látványt nyújtó, kékes árnyalatú világosszürke színben.  Kialakításuk emellett igen puritán; meglehetősen keskenyek, és felületükön semmilyen jellegű érdesítés nem található, ami biztosabbá tenné rajtuk a fogást.

Magyar gyártású AKM-63 gépkarabély műanyag markolatokkal és tusával

A szovjet kiindulási alaphoz képest különbség még, hogy a barnított felületkezelés helyett a FÉG végül a fekete porfestést választotta, illetve a csővég menetén alapesetben nem kompenzátort, csak egy egyszerű menetvédő gyűrűt találunk. Ennek lecsavarása után szerelhető fel a vaktölténnyel való sorozatlövéshez szükséges fémszínű csőszűkítő, vagy éppenséggel az AK rendszerű fegyverekhez használatos PBSz-1 típusú hang- és fénycsökkentő készülék.

A csapatokat 1964-1965 folyamán kezdték ellátni az új fegyverrel, illetve vele párhuzamosan rendszeresítettek hazánkban első alkalommal többfunkciós bajonettet, ami az erre alkalmas gépkarabélyra feltűzve szuronyként, ezen kívül rohamtőrként, drót- vagy kábelvágóként, szükség esetén túlélő- vagy munkakésként is használható.
Az AKM-63 általánosan elterjedt 1968-ra. A Magyar Néphadsereg Csehszlovákia megszállásában („Zala hadgyakorlat”) részt vevő alakulatainál is látható volt, kivéve az újdörögdi 42. Felderítő Zászlóaljat, mert ők csapatpróbaképpen már az AKM-63 alapján  - deszant felhasználásra - továbbfejlesztett AMD-65-tel (Automata Módosított Deszant) vonultak ki.

Az AKM-63 gépkarabélyhoz rendszeresített szurony részei

Az AKM-63 gépkarabélyhoz rendszeresített szurony a fegyveren

Valószínűleg az AMD-65 sikeres csapatpróbája és kedveltté válása miatt születhetett az a döntés, hogy a kizárólagos deszant-használat helyett alap lövészfegyverként fogják rendszerbe állítani (így tehát az AKM-63-at leváltani), noha erre nem éppen ideális a hagyományos AK típusokhoz képest 98 mm-rel rövidebb cső, a szintén erősen rövidült irányzóvonal, és a fix tusához képest kevésbé stabil, nagyon egyszerű behajtható válltámasz miatt.

A haderő újabb - a ’70-es évek közepére nagyrészt befejeződött - átfegyverzésének ellenére az AKM-63 pályafutása mégsem ért véget, sőt csak ezután kezdett fordulatossá válni.

Magyar gyártású AKM-63 gépkarabély fa markolatokkal és tusával

- A kezdetben használt, maradéktalanul be nem vált (nagy hidegben rideggé, törékennyé váló) műanyag markolatokat és tusát azokkal megegyező formájú gőzölt bükkfa alkatrészekre cserélték.
- A Néphadseregnél fölöslegessé váló készletekből nagy mennyiségben kapott a Munkásőrség, ahol a már igen elavult szovjet PPS-41 géppisztolyt, illetve annak magyar változatát, 48M géppisztolyt váltották le vele.
- Az AMD-65 mellett végül gyártásban maradt, de ekkor már a lemez borítás és az elülső markolat helyett a szokványos fa mellső ágyazással készült, illetve meglévő darabokat is építettek át ilyen módon, így született meg az AMM (Automata Modernizált Magyarosított), avagy ahogyan az alulra behajtható válltámaszos AK-63D (D=deszant) megjelenése után gyakrabban nevezték: AK-63F (F=fatusás).

Munkásőrök felvonulása fatusás AKM-63 gépkarabélyokkal

Bár az AKM-63 eredeti formájában alig egy évtizeden át volt néphadseregünk elsődleges kézifegyvere, jellegzetes megjelenése miatt mégis világszerte jól ismert magyar AK variáns. Egyenes ági utódai a mai napig rendszerben vannak a Magyar Honvédségnél, ugyanakkor a CZ Bren 2 gépkarabély nemrég megkezdődött használatba vétele miatt a jövőben valószínűleg a tartalék státusz vár rájuk.

Hangtompítóval

források:

- kalasnyikov.hu
- kaliberinfo.hu
- egykori és aktív katonák közlései

képek forrása:

- Baráti Kör Archív
- Hang- és fénytompító készülék (PBSz-1) a 7. 62 mm-es AKM és AMD géppisztolyhoz. Anyagismerti és lőutasítás. (HM 1979)
- 7,62 mm-es korszerűsített Kalasnyikov (AKM-63) géppisztoly leírása és kezelési utasítása (HM 1964)
https://demokrata.hu/wp-content/uploads/2020/02/720w/munkasor.jpg?fbclid=IwAR2X8SzdjGuF3XfRa3wz9JvFt_cfn8J5Wekxm0kk-Bdw-BzIi_oqeeWGohU

Kedves Barátaink!

A II. világháború utáni magyar ejtőernyős jelvénytörténet megkerülhetetlen darabja az 1950-ben rendszeresített „Ejtőernyős jelvény”. A magyar katonai jelvény történet talán legrégebb óta használatban lévő darabjáról van szó, ami sose kapott hivatalos rendszeresítési számot, és ezért szinte mindenki máshogy ismeri. Hajdan volt sor- és nyugalmazott, vagy aktív hivatásos, szerződéses katonák százai „Deszantpajzs”-ként emlegetik, míg gyűjtői körökben, „50M” jelvényként is ismerik. Sokak számára ez volt az ejtőernyős jelvény, aminek megszerzéséért nem kis bátorságra és ügyességre volt szükség. A jelvény története 1950-ig nyúlik vissza.

 Juhász Mihály ejtőernyős hadnagy ejtőernyős jelvényével 1950 körül
(Forrás: MEBSZ, honvédelem.hu)

1950 február 15-én három ejtőernyős teljesítményjelvényt rendszeresítettek, ezzel váltva az 1948-ban bevezetett ejtőernyős jelvényeket. „A honvédségben ténylegesen szolgálók közül rendfokozat és beosztásra való tekintet nélkül mindazok, akik az egyes jelvények alábbi feltételeinek megfelelnek:

„Ejtőernyős jelvény” viselésére azok: akik egy eje. ugrást végrehajtottak.

A „Deszantpajzs” (Magántulajdon)

„Oktatói jelvény” viselésére azok, akik legalább 25 eje. ugrást már végrehajtottak, melyek közül legalább 3 kézi oldással történt.

Az „oktató” jelvény
(Magántulajdon)

„Mesterugró jelvény” viselésére azok, akik legalább 50 eje. ugrást már végrehajtottak, melyek közül legalább 7 kézikioldással (sic!) és 3- 500 m-es zuhanással történt.

Ami 50 ugrásért járt
(Magántulajdon)

A jelvények elérése végleges és örökjogú. Mindazok, akik az „Ejtőernyős jelvény” viselésének jogosultságát megszerezték, rendfokozatuk előtt mind szóban, mind írásban az ejtőernyős (eje.) megjelölést használják.” 

A jelvényeket rendszeresítő körrendelet pontosan meghatározta a különböző jelvények kinézetét is: „Körbefutó babérkoszorú, melynek átmérője 30 mm, a koszorú ágainak és leveleinek kontúrja, valamint a babérbogyók aranyból. A koszorú alsó közepén plasztikus, külön ráerősíthető arany „50”-es szám. A vörös csillagtól jobbra, annak jobb alsó szélétől kezdődőleg egy 15 mm-es átmérőjű, fehér, szeletenként domborúan zománcozott ejtőernyő kupola. A kupola zsinórjai aranyozottak és a tengelynek megfelelően a koszorú bal alsó széle felé futnak összetartóan. A zsinórzat közötti hézagok égszínkékre zománcozva homorúak. Az ejtőernyő és a koszorú közötti hézag áttört, üres. A jelvény alsó szélével párhuzamosan fehérre zománcozott kb. 4 mm széles 25- 30 mm hosszú, félkör alakú mező fut „Mesterugró” felírással. A felírás betűi a csillag színével azonosan vörösek.

Érdekesség, hogy korábban az 1940-ben és 1948-ban rendszeresített ejtőernyős jelvényrendszerekben 25 ugrásért az úgynevezett „Ügyességi” jelvényt lehetett elnyerni. A magyar hadtörténetben először (feltehetően szovjet mintára), az ejtőernyős jelvényen megjelentek az ugrásokat jelölő számok is. 

„A jelvény számozása a 75., 100., 125., stb. ugrások végrehajtása után 75., 100., 125., stb”. A számokat tartalmazó kis táblát a jelvény alján elhelyezett két kapocsra kellett elhelyezni.

A jelvény hátuljára két „fül” került, hogy azok segítségével lehessen felerősíteni a zubbonyra. Lényegi különbség a három jelvény között kialakításban, csak a rajtuk lévő feliratok voltak:

„2. „Ejtőernyős jelvény” formája és kivitele azonos a „Mesterugró jelvény”-nyel az alábbi eltérésekkel:

a) számjelzés csak a 10-ik elvégezett ugrás után „10”,

b) a jelvényt alulról kísérő fehér mező elmarad„Oktató jelvény” formája és kivitele azonos a „Mesterugró jelvény”-nyel az alábbi eltérésekkel:

a) számjelzés „25”

b) a jelvényt alulról kísérő mező vízszintes táblaalakú, két végén a szalagszerű visszahatás elmarad. A táblán „Oktató”felírás.” (A magyar jelvény-történetben azelőtt nem volt külön oktató jelvény. F. B.)

A rendelet értelmében a jelvényt a zubbony jobb felső zsebének középvonalán, a zsebvarrás szegélye felett kellett viselni. Egy ejtőernyős katona pályafutása alatt több jelvényt is megszerezhetett, de egyszerre csak egyet viselhetett, valamint arról is döntés született, hogy az 1948 során rendszeresített „Ejtőernyős ugrójelvény” tulajdonosok is részesülhettek az új jelvényben. A jelvény viselését a hozzá kapott igazolvánnyal kellett igazolniuk.

 Bartha Béla ejtőernyős hadnagy szám illesztékkel ellátott deszantpajzzsal (mellette szovjet ejtőernyős jelvény) 1951-52 körül (Boór József tulajdona)

Az új jelvények formailag szakítottak a „40M” és „48M” jelvényekkel, viszont még nagy vonalakban sem emlékeztettek a szovjet ejtőernyős jelvényre. Az egyenruhákéhoz képest az „ötvenes évek” folyamán a katonai jelvények tervezői nem követték szolgai módon a szovjet példákat. A jelvények némiképp megőrizték a régi külalakjukat (erre a legjobb példa a szintén 1950-ben bevezetett „Kiváló” jelvények, amik külsőre nagyon hasonlítottak a Monarchia és Horthy-éra ügyességi jelvényeire), valamint funkciójukat. A deszantpajzs azonban amolyan „harmadik utas” jelvény volt: nem követte a „40M” és „48M” jelvények külső jegyeit, de nem is másolta a szovjetet. A jelvényeket a sorkatonák az ötvenes években a kimenőre használt legjobb állapotú ingzubbonyukon viselhették kimenőn és a laktanyában, kiképzési, feladaton kívüli időszakokban. Ez 1956 után a kimenő egyenruha bevezetésével úgy változott meg, hogy már csak kimenőkön viselhették más jelvényekkel egyetemben. A hivatásos állomány a köznapi és a társasági egyenruháján alkalmazta a deszantpajzsot.

 Ejtőernyős tisztesek és egy hadnagy, a mellükön az „ejtőernyős jelvénnyel” 1952-1954 között
(Forrás: Fortepan)

Az „50M” jelvény végig használatban maradt az ötvenes években, de a forradalmat követő egyenruházati átalakulás (a szovjet vonalról a magyar nemzeti hagyományok felé történő elmozdulás) mellett a jelvények is nagy változáson mentek keresztül. Megszüntettek darabokat, vagy megváltoztatták a külalakjukat. Az új jelvények már a „harmadik utas” politikát képviselték (például a „Magyar Néphadsereg Kiváló Katonája” cím és jelvény), vagy szovjet mintát követtek tartalmi oldalon, valamint külsőségekben (osztályos jelvények). A deszantpajzson azonban semmit se módosítottak és tovább alkalmazták. A kidolgozása, felülkezelése ugyan változott, valamint a 60-as évektől eltűnt az ugrások számát jelölő plusz illeszték, de a 70-es évek közepéig semmit nem változtattak rajta. 1975 körül, feltehetően az Osztályos jelvény reformmal egy időben új „Mesterugró” jelvényt rendszeresítettek.

 Mesterugró jelvény 1970-es évektől (Magántulajdon)

Kialakítása jócskán eltért a deszantpajzstól. A klasszikus zöld koszorút megtartották, de azt egy ovál pajzsra helyezték. A pajzsfőbe az akkor még mindig elmaradhatatlan vörös csillag került, míg a belsején egy ejtőernyőn ereszkedő katona, illetve egy balról-jobbra haladó repülőgép kapott helyet.  Két változata is ismert: Az egyik az „500”-as verzió, aminél a számot préselték, viszont ismert „1000”, „3000” és „8000”-es változat is, amiken a számok egy kis krómozott táblára kerültek fel, de azokat is fixen rögzítették a jelvényre. Nem világos, hogy a tervezők miért nem egy lecsavarozható, cserélhető táblás módszert alkalmaztak, mint a kiváló és élenjáró jelvények esetében 1967 után. Ráadásul ezeken a jelvényeken is elhelyezték a plusz szám illeszték rögzítésére szolgáló füleket. Ezek a jelvények végig használatban maradtak 1989-ig.

Az ingzseben 1960-as évek vége
(Forrás: Hőgye Béla)

A rendszerváltás azonban egyértelmű változásokat hozott. A politikai változások ismét kihatással voltak a katonai jelvényrendszerre, épp úgy, mint 1949-ben, vagy 1956-ban. 1990-91 között papíron használták ezeket az ejtőernyős jelvényeket, de gyakorlatban ez nem volt olyan egyértelmű. Több visszaemlékezés van arról, hogy sorkatonák ugyan megkapták a jelvényt, de azt a „jó tanácsot” kapták, hogy ne hordják nyilvánosan. Arra is akadt példa, hogy egy sorkatona zöld filctollal átfestette a „kompromittálódott” vörös csillagot, hogy a kimenők alkalmával feltűzhesse a zubbonyára. A hivatásos állomány is elméletileg tovább hordhatta változatlan formában. Azonban 1991 februárjában az addig alkalmazott jelvények használatát megszüntették, így a deszantpajzsét is. Ezt követően, 1992 folyamán megjelent az ejtőernyős jelvény „csillagtalan” változata. Ez azért is érdekesség, mert az egyetlen jelvény volt, amit így módosítva megtartott a Honvédség, még az osztályos jelvényeket is teljesen lecserélték. A „csillagtalan” változatnak viszont csak alap ejtőernyős jelvény változata készült, „Mesterugró” és „Oktató” már nem.

Az „új” jelvény (Magántulajdon)

Az első darabokon még megvolt a két fül a számtáblához (noha ekkora már teljesen kiveszett a használatuk), de a későbbi változatokról már eltűntek. Kezdetben nem csak a hivatásos, de a sorkatonák is megkapták az új jelvényt. 1992 azonban nem csak ezért fontos. Ebben az évben készült el az „1940M” halálfejes ejtőernyős jelvény első, nem hivatalos hímzett változata, ami hamar népszerű lett, bár a koponyát 1993 körül a koronás kiscímer váltotta fel. A nem hivatalos „ejeszárny” - család a deszantpajzs „vetélytársa” lett az évtized folyamán, aminek nem csak az volt az oka, hogy hasonlított a „40M” jelvényre, továbbá 1995 után a sorkatonák jelentős része, már nem kapta meg a hivatalos jelvényt.

  Nem hivatalos „Ejeszárnyak” 1993-tól. Fentről lefelé: Tiszti, tiszthelyettesi (altiszti), legénységi, és színcsökkentett változat gyakorlóruhára (Magántulajdon)

A szerződéses-hivatásos állomány körében már akkor annyira népszerű volt, hogy többen egyszerre viselték a szárnyat és a pajzsot is. 2001 körül leálltak a deszantpajzs gyártásával és így a nem hivatalos „ejeszárny” mára teljesen átvette a hivatalos jelvény helyét. Ettől függetlenül sok ejtőernyős képesítésű katona viseli, így helytálló az a gondolat, hogy a deszantpajzs már 70 éve áll szolgálatban.

Lehet nem a legszebb, vagy a legkifejezőbb ejtőernyős jelvény, de 70 év alatt igen csak gazdag múltra tett szert, amiről nekünk, mint hagyományőrzőknek meg kell emlékeznünk.

Források:

743/H. Gy. Pk. 2.-1950. számú körrendelet „Új eje. jelvény rendszeresítése” . In: Honvédségi közlöny, 6. (LXXVII.) évfolyam, 8. szám, Vörös Csillag Nyomda, 1950. április 1., 135.-136 o.

Baczoni Tamás: Magyar katonai egyenruhák 1945- 1956, Huninform könyvek, Budapest, 2008.

Baczoni Tamás-Molnár Sándor: Magyar Katonai Egyenruhák 1957-1990, Huniform Könyvek, Budapest 2010.

Márton Sándor- Tálas Géza: A Magyar Néphadsereg jelvényei 1970-1976, Magyar Éremgyűjtők Egyesülete kiadása, 1976.

Sallay Gergely Pál: Seregszemle fémben, zománcban. A Magyar Királyi Honvédség és a leventemozgalom jelvényei 1938- 1945, Monarchia Kiadó, Budapest, 2009.

Szórádi Zsigmond- Tálas Géza: A Magyar Néphadsereg Jelvényei 1945- 1970, A Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, Budapest, 1971.

Magyar Honvéd

Visszaemlékezések

- Berkesi Balázs -