Kedves Barátaink!

2019 első írása Berkesi Balázs hagyományőrző bajtársunk tollából olvasható. A cikk a legendás AK-47 gépkarabély magyar változatának történetét mutatja be. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

A címben olvasható „elfelejtett” jelző csak költői túlzás. Hogy miért, az a cikk végén ki fog kiderülni.

1956 után a Magyar Néphadsereg teljes körű újjászervezésen és modernizáción esett át. Ez érintette az egyéni lövészfegyvereket is. A forradalom után az MN még mindig az 1948-ban rendszeresített, szovjet eredetű, illetve azok mintájára készült egyéni kézi- és támogató fegyvereket használta. A lövészkatonák alapfegyvere továbbra is a szovjet Moszin-Nagant magyar gyártmányú változata, az 1948M hadipuska volt (amit a katonai köznyelv „dióverőnek” nevezett el), míg a géppisztolyos századok és felderítő alegységek a sokak által tévesen „dobtárasnak” (valójában csigatáras) hívott PPS-41 magyar megfelelőjét, az 1948M géppisztolyt alkalmazta. A különböző nem lövész rendeltetésű alegységekbe beosztott katonákat továbbra is az 1948M hadipuska karabély (rövidebb csövű) változatával látták el. Ez több problémát is indukált, ami közül a legfontosabb az volt, hogy a három eltérő fegyvertípus két fajta lőszert tüzelt. A géppisztoly a 7,62x25 mm TT pisztolylőszerrel, míg a puska, illetve karabély a 7,62x54R (régi orosz nevén „háromvonalas”) lőszerrel működött. Az utóbbi lőszert használták a géppuskák és a golyószórók is.

1959 év végén azonban megkezdődött az utód próba-, majd sorozatgyártása a budapesti Lámpagyárban, ami 1960-tól kezdte átvenni a fent nevezett fegyverek helyét. Ez volt az AK-55.

 Az AK-55

Ez gyakorlatilag a szovjet AK-47 magyar változata volt. A mintájául szolgáló gépkarabélyt 1949-ben rendszeresítette a Szovjet Hadsereg, és első harci kipróbálására az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt került sor. Érdekesség, hogy a zsákmányolt példányokat a magyar felkelők is alkalmazták. A közhiedelemmel ellentétben ez a gépkarabély nem a német MP44 avagy StG44 („Sturmgewehr”, avagy rohampuska) gépkarabély másolata. Bár tény, hogy Mihail Tyimofejevics Kalashnyikovot nagyban megihlette a német fegyver külleme, de a két fegyver belső szerkezete eltérő. Az AK zárszerkezete az amerikai M1 (Garand) öntöltő hadipuskáéhoz, illetve annak utódjára, az M14 öntöltő hadipuskára hasonlít. Az elsütő szerkezete is nagyon emlékeztet a két amerikai öntöltő fegyverre. A fegyver által tüzelt 7,62x39 mm köztes lőszer (ez azt jelenti, hogy mérete a puska- és a pisztolylőszer közé esik) koncepciójához valóban a német 7,92x33 mm Kurz szolgált alapul, de a már említett M1 Garand kistestvére, az M1 karabély is egy speciális köztes lőszert (.30 Carbine) tüzelt.

A magyar fegyver szinte minden szerkezeti elemet átvett a szovjet gépkarabélytól. Tokját acéltömbből forgácsolták ki (eltérően az StG44-től, ami préselt lemezből készült). A szovjet fegyverrel szemben viszont a tűzváltókar állásait nem betűvel, hanem a „végtelen” jelével és az „1” számmal jelölték. Ami még eltér a szovjet eredetitől, az a jó minőségű fa alkatrészek alkalmazása (avatott szemnek feltűnhet továbbá a markolat eltérő kialakítása).

Működése gázelvételes, hosszú gázdugattyú-hátrasiklásos, forgó zárfejes reteszelésű (ettől tért el leginkább a német StG44-től, mert az billenőzáras reteszelésű volt), és 30 lőszer befogadására alkalmas, préselt lemez tárból adogatott. Ennek kialakítása változott az idők során, a kezdeti sima felületű tárak helyett bordázott változatot gyártottak hozzá, amik ma is használatban vannak. Az új gépkarabély rendkívül strapabírónak bizonyult, és egyszerű szerkezetének kialakítása folytán nagyon jól tűrte a szennyeződéseket. Karbantartása sem volt bonyolult. A fegyver egyes és sorozatlövés leadására is alkalmas volt. Elméleti tűzgyorsasága elérte a 600 lövés/ perc értéket, az alkalmazott 7,62x39 mm (1943M) lőszer kezdősebessége pedig 715 m/s-t.

A cső vége menetes volt (és menetvédő található rajta), amire a vaktöltényes sorozatlövéshez szükséges csőszűkítőt lehetett felszerelni. 

A fegyver a forgácsolt tok miatt üresen 3,6 kilogrammot nyomott, aminek két következménye volt: egyrészt viszonylag könnyen uralható sorozatlövés közben, ezért nagy célzási és találati pontosság tudható be neki. A korabeli szabályzat szerint „sorozattűz” esetén 300, egyes lövéssel 500 méterig eredményesen volt alkalmazható. Ha fenti számokat túl optimistának is tartjuk, biztosan kijelenthető, hogy 300 méterig pontos lövést lehetett vele leadni. A másik következménye viszont, hogy így töltött tárral a tömege meghaladta a 4 kilogrammot, ami kifejezetten súlyos fegyverré tette.

Érdekesség, hogy rendszeresítésekor szovjet mintára a géppisztoly megjelölést kapta, amit megörökölt minden magyar AK rendszerű fegyver (a gépkarabély elnevezés később, a rendszerváltás környékén terjedt el tapasztalatom szerint). A másik, hogy az AK-55 típusjelzés nem igazán szivárgott át a köztudatba. Több volt sorkatonával beszélgettem, akik használták, és rendszerint AK-47-ként hivatkoztak rá. Ezt tovább erősíti az, hogy a már említett szabályzatban is 47-ént szerepelt. A teljes szerkezeti hasonlóság miatt véleményem szerint ez helytálló is lehet.

1963-ig 51 ezer darab AK-55 készült, és 1960-61-ben kezdték kiosztani a csapatoknál, így a csapatfelderítőknél is. Viszont kialakításból fakadóan túl hosszú volt (870mm), hogy praktikus legyen ejtőernyősök számára, így a mélységi felderítők behajtható válltámaszú AK „géppisztolyokat” kaptak helyette.

 Mélységi felderítő katonák Aksz-47 gépkarabélyokkal 1964 januárjában
(Csizmadi János tulajdona)

Nem tudjuk biztosan, hogy ezek korlátozott darabszámban gyártott „AK-55D”, vagy a Szovjetunióból vásárolt AKSz-47 gépkarabélyok voltak-e. 2017-ben a szolnoki ejtőernyős napon beszélgettem egy idős, volt mélységi felderítő sorkatonával, akit ilyen gépkarabéllyal szereltek fel. Azt mondta, hogy emlékei szerint a „végtelen” és az 1-es szám volt beütve a tokba, ami magyar eredetre utalhat, de biztosat nem akarok kijelenteni még.

Elég homályos továbbra az is, milyen tártáskát adtak ki mellé 1960-62-ben. Néhány fényképen szovjet stílusú, vagy kifejezetten szovjet tártáskák bukkantak fel. Ebből feltételezem, hogy kezdetben a Szovjetunióból szerezték be őket.

A szovjet tártáska

Ezek viszonylag jónak mondhatók, egyik legnagyobb előnyük (az 1962-től gyártott magyar tártáskával szemben), hogy a tárak lapjával helyezkedtek el bennük, és nagyon könnyen ki is lehetett húzni azokat. A hátrányuk viszont, hogy csak 3 tárat tudtak befogadni, és nem volt vállszíjuk (a szovjet katonák szerelvénye nem tette ezt szükségessé), csak az övre lehetett befűzni.

1962-től azonban rendszeresítésre került egy másik vászon tártáska (feltételezéseim szerint szovjet mintát követve), ami a későbbi műbőr változataival együtt (sajnos) a mai napig használtban van a Magyar Honvédségben. Ebbe már 4 tár fért (ismert 5 rekeszes változat is), és a plusz vállszíj miatt kényelmesebb volt viselni, viszont az élével beletett tárak vége nyomta a viselő combját, ami hosszú távon kellemetlen volt, illetve a tárak nagyon szorultak benne, ami megnehezítette a kivételt.

Az 1962-től gyártott tártáska

1965 után az AK-55-öt elkezdték felváltani az AKM-63, majd 1969-től AMD-65 típusokkal, amik már préselt lemez tokkal készültek és így jóval könnyebbek voltak a régi 55-nél. A teljes típusváltás után a régi készletet összevonták, majd egyszerűen eladták, túlnyomórészt Szíriának (feltételezéseim szerint ezekkel a mai napig harcolhatnak a szír polgárháborúban, valamint az arab-izraeli háborúk során zsákmányolt darabokat az IDF is raktáron tarthatja).

 A szerző 1965 körüli csapatfelderítőt megjelenítve

Bár a hadsereg elég hamar túladott rajtuk, a BM Határőrség egészen a ’90-es évekig megtartotta az AK-55-öt (a képeken látható hatástalanított darab is BM-es fegyverszámmal rendelkezik). Ezért lenne túlzás azt mondani, hogy egy „elfelejtett” fegyver.

- Berkesi Balázs -

Források:

100 év 100 műtárgy a XX. Század Hadtörténelméből, Jellemző műtárgyak a Hadtörténeti Múzeum Gyűjteményeiből, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2012.

Baczoni Tamás-Molnár Sándor: Magyar katonai egyenruhák 1957-1990, Huniform könyvek, Budapest, 2010.

Chris McNab: A fegyverek nagykönyve, az antik, katonai és sportfegyverek története, Totem Kiadó, 2005.

Chris McNab: Az AK-47-es, Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft., 2002.

Horváth Miklós- Kovács Vilmos: Hadsereg és fegyverek 1956, Zrínyi Média Közhasznú nonprofit Kft., Budapest, 2011.