Kedves Barátaink!

Olvasói kérésre lefordítottuk Kiss Dávid bajtársunk angol nyelvű cikkét, melyet az amerikai, és angol nyelvű olvasók számára készítettünk el, összehasonlítva 1944 telének egy amerikai, és egy magyar ejtőernyősökhöz köthető csatáját közérthető formában. Jó szórakozást kívánunk a magyar változathoz!

1944 decemberének közepe a második világháború utolsó telét hozta el, ám még rengeteg szenvedés várt a meggyötört Európára, mielőtt a fegyverek zaja elcsitulhatott, és a katonák haza indulhattak. A nyugati fronton egy kis belga város, Bastogne várta sorsa jobbra fordulását, Hitler utolsó nagy, nyugaton megindított offenzívájának közepén, bekerítve. A várost a Harmadik Birodalom elit alakulatai tartották ostrom alatt – német ejtőernyősök, és a Waffen-SS Hitlerhez halálig hű katonái

A romokban álló városban halál, és kétségbeesés tanyázott. Az ellenséges tüzérség bombázása szedte áldozatait. Aggódó, imákba burkolózó civilek, kimerült, sebesült katonák szenvedtek a romok között kialakított óvóhelyeken, vagy a város elsősegélynyújtó helyein. Az egykor békés városon kívül, melybe hét út vezetett be, és melyből hét út vitt tovább, gyalogsági lövészgödrök sorakoztak, melyeket robbantással vájtak a földbe, és amikben a 101. légiszállítású hadosztály félig megfagyott katonái, a legendás „Vijjogó Sasok” várták elszántan az ellenség rohamát, felkészülve arra, hogy minden áron megvédik a létfontosságú utakat.

Amerikai ejtőernyősök Bastogne-ban

Néhány amerikai ejtőernyős a keményre fagyott halott németekből épített fedezéket magának, mások a tüzérségi tűzben kidőlt fák ágaival fedték le állásaikat. Velük volt csőre töltött jó öreg M1-es puskájuk, és készen álltak életüket adni egy városért, aminek még a nevét sem tudták kiejteni. Ezek az elit, több hadjáratot megjárt veterán amerikai ejtőernyősök, ugróbakancsban, és mellükön ezüst ugrójelvényeikkel épp csak a hátuk mögött hagyták Hollandia rossz emlékű csatatereit, mielőtt újra harcba vetették volna őket a német hadsereg új erőre kapott villámháborújával szemben. Megfelelő téli felszerelés nélkül, a korábbi harcoktól lecsökkent létszámban tették őket teherautókra, és robogtak velük Bastogne-ba. Érkezésük óta az első vonalban küzdöttek, szemben a német gyalogság, és páncélosok rohamaival, helyt állva egy felkészült, és elszánt ellenséggel szemben.

Ezzel egy időben a keleti fronton nem egy egész hadosztályra való, csupán egy zászlóaljnyi ejtőernyős, egy másik ország fiai, készültek fel egy másik város védelmére, hasonlóan lehengerlő ellenséges erővel szemben. Nekik is megvoltak a maguk ugrócsizmái, és fényes jelvényei, és ugyanolyan elkeseredetten védték a kis magyar falvak, Letkés és Ipolyszalka területét a Garam és az Ipoly folyók között, mint az amerikaiak Bastogne városát.

Az ostromlók ezúttal azonban a szovjetek voltak, akik igyekeztek elvágni a Felvidéken visszavonuló magyar és német erők útját. A Vörös Hadsereg igyekezett a két gyors vizű hegyi folyó hídjait birtokba venni, vagy elpusztítani, hogy csapdába ejtse a hátráló ellenséget, amikor a magyar ejtőernyősök megérkeztek. A II. ejtőernyős zászlóalj harcedzett katonái voltak, a Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád” ejtőernyős ezredből, aki sokat látott harcosokká értek a zászlóalj 1944 októberi felállítása óta. A harcokban „tűzoltó-alakulatként” kerültek bevetésre azokon a frontszakaszokon, ahol a legnagyobb volt az ellenséges nyomás, így egyik véres csatából a másikba dobták át őket, a megállíthatatlan Vörös Hadsereggel szemben. Ahogy egyikük emlékezett:

„Az ejtőernyős alakulat a körülményekhez képest még mindig harcképes, elit alakulatnak számított. Ezért azután az egyik helyről a másikra rendeltek oda, ahol nagyobb volt a baj. Úgy látszott, volt ilyen hely bőven, mert folyton mentünk. Ha csak egy-két napra tudtuk is megállítani az oroszokat, az már sikernek számított.”

Hatheti kiképzés volt csupán mögöttük, amikor a frontra indultak, hogy német fegyverekkel felszerelve harcba szálljanak, ám a motivált, lelkes fiatal katonák égtek a vágytól, hogy belekóstoljanak a filmhíradókból jól ismert háborúba. A zászlóaljat az I. ejtőernyős zászlóaljnak a keleti frontról visszatért, tapasztalt veteránjai, és a fiatal, önként jelentkező levente-ejtőernyősök alkották.

Ezek a 17-18 éves fiatalok szigorú katonai ejtőernyős előképzést kaptak, ugrótornyokon gyakorolva, alaki képzésen izzadva, és rengeteg tornagyakorlatot elvégezve, ami felkészítette őket az ejtőernyős szolgálatra. Az ifjú leventék orvosilag mind alkalmasak voltak a szolgálatra, önként jelentkeztek ejtőernyősnek, hogy megvédjék az „Ősi Földet”, ahogy azt tanáraik, és kiképzőik elvárták tőlük.

Levente-ejtőernyősök kiképzésen

Ezek a fiatal ejtőernyősök nem sokkal korábban érdemelték ki ugrójelvényeiket, miután egyetlen ejtőernyős ugrás során bizonyították rátermettségüket. Rendes körülmények között négy ugrás kellett ahhoz, hogy megkapják az ejtőernyős jelvényt, ám a háborús helyzetre való tekintettel a fiatal levente-ejtőernyősöknél megelégedtek egy ugrással is, hogy több idő jusson gyalogsági kiképzésre. A harci kiképzést veterán bajtársaik vezették, nagy hangsúlyt fektetve a lövészetre, kézigránát-harcra, és az alegységek összekovácsolására.

A képzés tempóját felgyorsítva, és hogy az újoncok megszokják a csatatér zajait, a céllövészet során az egység egyik fele a lőtér céltáblái között keresett fedezéket, míg a másik fele tüzelt, majd csere következett. Ezáltal a fiatal ejtőernyősök lehetőséget kaptak arra, hogy megtapasztalják, milyen érzés tűz alatt lenni, és felismerjék a különböző típusú kézifegyverek hangját.

A kézigránát-kiképzést hasonló módon hajtották végre. Egy-egy német, vagy magyar gyártású kézigránát eldobása után az ejtőernyősnek felpattanva át kellett rohannia a robbanás füstfelhőjén. Ez a módszer azonban igen veszélyesnek bizonyult. A nehézfegyver század egyik szakaszparancsnoka, egy igen tapasztalt, öreg ejtőernyős egy ilyen oktatás során sebesült meg annyira súlyosan, hogy nem is tarthatott katonáival a harctérre.

Az ejtőernyős zászlóalj fegyverzete német, és magyar eszközök keverékéből állt. Ott voltak a fegyvertárukban az 1943M „Király” géppisztolyok, az 1937M Frommer pisztolyok, és a német MG-42 géppuskák épp úgy, mint a frontra indulás előtt kiosztott Panzerfaust 30 kézi páncéltörő eszközök, és a Kar. 98k karabélyok.

A magyar ejtőernyősök egyenruhája nem is hasonlított az amerikaiak zöld ballonvászon egyenruháihoz, amiket Bastogne védelme során viseltek. A magyarokon posztó egyenruha volt, ami megegyezett a gyalogság által használt darabokkal. Az egyenruha felett sokan posztóujjas bőrmellényt viseltek, ami kényelmes, modern, és meleg téli ruhadarabnak számított, szemben a nehéz posztóköpenyekkel, így igazán népszerű ruhadarabja volt a katonák ruhatárának. Sokan kiegészítették felszerelésüket civil téli ruhadarabokkal is, hogy melegen tartsák magukat.

A szolgálatban lévő katonák mindig viseltek fejfedőt, a legtöbb ejtőernyős választása pedig a bocskai sapkára esett a nehéz acélsisakokkal szemben. A magyar ejtőernyősök lábbelije, amit kifejezetten az ejtőernyős ugráshoz terveztek, az úgynevezett ejtőernyős ugrócipő volt. Ez az ugrócipő valójában egy magas szárú bőrcsizma, amit a hivatásos tisztek, és az altisztek előszeretettel viseltek minden adandó alkalommal, míg a legénység részére csak az ejtőernyős ugrások során adták ki. A harcba induló ejtőernyős zászlóaljat azonban ezekkel a lábbelikkel szerelték fel, melyek kiválóan beváltak a harctéren, és az ejtőernyős büszkeség jelképei is voltak.

A magyar ejtőernyősök még két megkülönböztető jelet viseltek egyenruhájukon. Az egyik a már említett, és egy másik leírásban bemutatott ejtőernyős csapatjelvény volt, a másik a Szent László hadosztály fém jelvénye, amit szintén tárgyalt már cikkünk ezen az oldalon.

Két magyar ejtőernyős (mindketten az Ipoly-menti harcok túlélője) 1945-ben frontos öltözetben.

Ilyen felszereléssel érkeztek meg a magyar ejtőernyősök 1944. December 19-én állásaikba, kék BESZKÁRT-buszokon utazva. A konvojt hamarosan felfedezték a szovjet 6. gárda légideszant hadosztály aknavetősei, így a menetoszlopot aknavető-támadás érte – hátulról. A lőszerrel, robbanószerrel dugig töltött buszokon utazó katonák így döbbentek rá, hogy elhajtottak a rejtőzködő ellenség mellett. Így a sebezhető konvoj megfordult, és amilyen gyorsan csak lehetett az Ipoly folyó partjára hajtott, ahol az ejtőernyősök beásták magukat.

A magyar ejtőernyősök állásai egy völgyben voltak, az ellenség pedig a magaslatokat uralta, így teljesen belátta, és be is lőtte a csatateret. Így a legfontosabb feladatot az jelentette, hogy a szovjeteket a magaslatokról visszaszorítva, a magyar ejtőernyősök kialakítsanak, és megtartsanak egy kicsiny hídfőt Letkésnél. A kitűzött célt a magyar ejtőernyősök egy nap alatt el is érték, ám a kialakuló védelmi harcok rengeteg áldozatot követeltek.

Ezalatt Bastogne-ban az 101. légi szállítású hadosztály katonái az elemekkel harcoltak. Az 506. ejtőernyős gyalogezred legendás „Easy” százada, miután ugyanazon a napon érkezett meg a belga városba, amikor a magyar ejtőernyősök Letkésre, beásta magát a Foy városára néző telepített erdőben. Az amerikaiak, akárcsak a magyar ejtőernyősök, folyamatos tüzérségi tűz alatt álltak, így szó sem lehetett tűzgyújtásról, hogy megmelegedjenek. Másnap, december 20-án sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó, a hőmérő higanyszála pedig sebesen zuhant.

A téli felszerelés hiánya, és a sekély lövészgödrökben ülve várakozás együtt megtette a hatását. A fagysérülések ugyanolyan veszélyes ellenséggé váltak, mint a közeli városban lévő németek tüzérségi tüze, ami szakadatlanul záporozott az amerikai állásokra.

Ugyanekkor a magyar ejtőernyősök is hasonló gondokkal néztek szembe. Ahogy egyikük megjegyezte:

„Közel nyolc hete voltunk már az első vonalban, pihenés nélkül. Az eddigi veszteségeink, a rossz és nehézkes ellátásunk, az elégtelen lőszerutánpótlás hatásai kezdtek megmutatkozni. Már egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint egy elit alakulat. Talán csak a belénk vert fegyelem, és az életösztön tartotta össze a századunkat. Lelohadt már a hazafiasság tüze, csökkent a harcolási láz. Lassan, de biztosan fogytunk. Amit az elején tizenkét embernek kellett csinálni, azt most már hat-hét embernek kellett elvégeznie. Éhesen, agyonfagyva, lőszer nélkül, nagyon nehéz csodákat művelni.”

December 21-én érkezett be a Szent László hadosztály repülőlövész ezrede a térségbe, hogy megerősítse, és felváltsa a kimerült ejtőernyősöket. Ezek a repülő katonák a Magyar Királyi Honvéd Légierőhöz tartoztak, így az ezred legénysége zömmel a repülőterek őrszemélyzetéből, repülőgépek nélkül maradt pilótákból, műszaki személyzetből, sőt, sofőrökből és raktárosokból állt. Az egyik századparancsnok például egy 38 éves repülőtiszt volt századosi rendfokozatban, aki korábban a légierő különféle kiképző tanfolyamait vezette, a legutóbb például a fotófelderítő iskolát!

Ezek a repülő katonák gyorsított gyalogsági átképzésen vettek részt, megkapták felszerelésüket, majd a légierő, és a gyalogság vegyes egyenruhájában indultak útnak a harctérre. Gyorsított, hiányos gyalogsági kiképzésük, kevert felszerelésük okán a moráljuk is igen változó volt, nem is beszélve a harcértékükről a földi harcban. Az egyik ejtőernyős így emlékszik az érkezésük után történtekre:

„Azt az utasítást kaptuk, hogy besötétedés után vonuljunk vissza a közeli faluba, ami ha jól emlékszem, Ipolyszalka volt. Másnap, amikor a reggelit hozó kocsi körül álltunk, hirtelen lövöldözni kezdtek ránk, egész közelről, szétlőve a reggelinket tartalmazó kondért. Egy borongós, ködös decemberi reggel volt, rossz látási viszonyokkal. Mint utóbb kiderült, hogy az az alakulat, amelyik minket felváltott, elfelejtett egy háromszáz méteres frontszakaszt lezárni. Így az oroszok, miután nem találtak ellenállást, szépen utánunk jöttek a faluba. Az első dolguk az volt, hogy az elfogottak, vagy megöltek ruháit lehúzták, és magukra vették. Így azután még nehezebb volt tudni, ki az ellenség, és ki a barát.
Amint ez kiderült, próbáltunk egymásnak állandóan beszélni, hogy megakadályozzuk azt, hogy egymást kezdjük gyilkolni. Egész nap folyt a vadászat házról-házra, amíg végre estére megtisztítottuk a falut a hívatlan vendégektől.”

Mialatt a magyar ejtőernyősök álruhás szovjetekre vadásztak, az amerikai hadseregnek hasonló gondja akadt amerikai egyenruhába öltözött németekkel. A magyar születésű, világhírű fotóriporter, Robert Capa Bastogne-ba vezető útját is számos alkalommal szakították meg az amerikai hadsereg tábori rendészei által „szervezett”hosszabb-rövidebb megállók.

„Minden harmadik kilométerkőnél különlegesen szigorú katonai rendőrök állítottak meg minket. Gondosan átvizsgálták az engedélyeinket, meg a személyi igazolványainkat, és a folytonosan változó jelszó felől érdeklődtek. Miután megadtuk nekik a jelszót, engem vettek elő, és egy csomó teljesen eszement és zavarba ejtő kérdést intéztek hozzám. – Mi a fővárosa Nebraskának? – tudakolták. – Ki nyerte meg az utolsó baseballbajnokságot? – Elmagyarázták, hogy a kommunikációs vonalaink mögé egész sereg német kémet és szabotőrt dobtak le ejtőernyővel, akik most amerikai egyenruhában és tökéletes angolnyelv-tudással sétálnak köztünk fel-alá. Ami engem illet, angolnyelv-tudásom siralmasan távol állt a tökéletestől, mi több a kiejtésem sem tartozott éppenséggel a divatosak közé. Még nagyobb bajt okozott, hogy halvány gőzöm sem volt Nebraska fővárosáról. Így azután jó pár alkalommal foglyul ejtettek, ami jó pár órányi késlekedéssel járt.”

Amerikai katonák a behavazott belga mezőkön (Robert Capa felvétele)

Pontosan ezen a napon, 1944. december 22-én, míg Capa, és a magyar ejtőernyősök is az álruhás ellenséggel bajlódtak a maguk módján, Bastogne bekerített városának parancsnoka levelet kapott az ostromló német erők parancsnokától.

Ebben a levélben a német parancsnok követelte a tűzerőben, és létszámban is erőfölényben lévő ellenséggel szemben álló amerikai csapatok azonnali, és feltétel nélküli megadását, így megkímélve a város civil lakosságát a további felesleges szenvedésektől. A levél a „közismert amerikai emberségességre” hivatkozva zárult. Az amerikai parancsnok, McAuliffe tábornok válasza erre a hivatalos angolsággal megfogalmazott hosszú levélre azóta is az amerikai hadsereg egyik leghősiesebb pillanataként él az emlékezetben, és beemelte a 101. légiszállítású hadosztályt a legendás alakulatok sorába.

„Frászt!”

McAuliffe tábornok karácsonyi levelének másolata

Balszerencséjükre a magyar ejtőernyősöknek nem jutott osztályrészül az ilyen levelekre való válaszadás lehetősége, ám biztosak lehetünk benne, hogy hasonló választ adtak volna, hiszen jelmondatuk is így hangzott:

„Az ejtőernyős katona halálfélelmet, hadifogságot nem ismer!”

Miután áttelepültek Ipolyszalkára, a magyar ejtőernyősök megpihenhettek egy keveset, míg a légierő lövészei tartották korábbi állásaikat, nyitva tartva a hídfőt, és épségben megőrizve a hidat, amilyen sokáig csak lehetséges.

A pihenés sem bizonyult azonban könnyűnek, mivel a szovjet tüzérség folyamatosan zaklatta az ejtőernyősök új állásait. December 22-én egy szovjet tüzérségi lövedék döntötte le egy magtár falát, ahol egy szakaszra való aknavetős ejtőernyős pihent éppen. A katonák szerencsések voltak, a fal kifelé dőlt, így nem sebesült meg senki. Az izgatott ejtőernyősök ahogy voltak, kirohantak az udvarra, sokuk mezítláb, hiszen az elmúlt hetek harcaiban nem sok idejük volt levenni fűzős csizmáikat. Ennek a maroknyi katonának az ellentámadása végül megtisztított egy tüzérségi állást, és megfutamított egy századra való szovjet katonát – mintegy teljesen véletlenül.

Az ejtőernyősöket parancsnokuk, vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy is meglátogatta, aki mielőtt a Szent László hadosztály parancsnokává nevezték ki, az I. ejtőernyős zászlóaljat vezényelte. Megígérte katonáinak, hogy hamarosan hazaindulnak három havi pihenésre, a Karácsonyt pedig mindenki a családjával töltheti. Két nappal később katonái ismét az első vonalban voltak.

Közelgett a Karácsony mind az amerikai, mind pedig a magyar ejtőernyősök számára. Bastogne bekerített védői mindent kiálltak, amit a Wehrmacht, és a Waffen-SS rájuk tudott zúdítani az utolsó nagy nyugati német offenzíva során. December 24-én a legendás „Easy” század állásait is támadás érte, melynek végén a németek 38 halott katonát hagytak hátra az amerikai állások előtt.

Az élelmiszerhiány állandó problémát okozott Bastogne-ban. Richard Winters százados ünnepi vacsorája csupán „öt szem babból, és híg erőlevesből” állt. Az amerikai hadsereg légiereje ejtőernyőn juttatott utánpótlást a városba, ám ez is csupán egy napra elegendő élelmet jelentett a védők számára, akiknek a civil lakossággal is törődniük kellett.

A bekerített városon kívül Robert Capa, és a 4. páncélos hadosztály igyekeztek azon, hogy, mint a lovasság a vadnyugaton, a bekerített védők segítségére siessenek. A haditudósító így emlékszik a Szentestére.

„Karácsony estéje volt, az égbolt csupa csillag. Éjszakára megálltunk, kis csoportokba verődtünk a tankok körül. Körülkínáltam az ezüst kulacsomat, a hideg konyak megmelengette kicsit a gyomrunkat. A napközben németeket, meg rossz kiejtésűeket öldöső férfiak egymáshoz bújtak, és a Csendes Éjt kezdték énekelni. Ekkor hirtelen egy ragyogó csillag gyúlt az égen, akárcsak Betlehemben, és ott is maradt Bastogne fölött. A német légierő hozta el ajándékát az 101. hadosztálynak. Dühödten szitkozódva másztunk vissza a tankokba.”

A magyar ejtőernyősök nem reménykedhettek felmentő páncélosok érkezésében, azzal kellett helytállniuk, amijük volt. A hídfő elsődleges célja biztonságos menekülési ót biztosítása volt, a visszavonuló német erők számára, és a Szent László hadosztály katonái tartották az állásaikat. December 24-én azonban parancs érkezett Letkés feladására, és a Letkést Ipolyszalkával összekötő híd felrobbantására. A magyar erők fegyelmezett visszavonulását követően a hidat fel is robbantották.

Jellemző a magyar ejtőernyősökre, hogy ketten a szigorú parancsok ellenére maradtak, hogy egy hátrahagyott MG42-es villámgéppuskával zaklassák az oroszokat, mivel egyikük „sajnálta volna hátrahagyni a jó karban lévő fegyvert az oroszoknak”. Miután a géppuskát használhatatlanná lőtték, mindkét ejtőernyős épségben rohant át a robbantás előtt álló hídon. A hídőrség ejtőernyős parancsnoka a géppuskás század parancsnoka, Karsay főhadnagy volt, aki egyáltalán nem tudott németül, míg a robbantást elvégző utászok németek voltak, így a virtuskodás nem volt veszélytelen.

A Szent László hadosztály ejtőernyős katonájának művészi ábrázolása

Karácsony éjszakáján az ejtőernyősök Ipolyszalka házaiban szálltak meg. a szovjetek folyamatosan lőtték a falut. Az ejtőernyősök egyike, Ábel Béla Gusztáv így emlékszik az estére:

„Pista jóvoltából megint volt vacsoránk, ugyanis valahonnan szerzett egy kacsát, és azt próbálták megsütni egy kis parasztházban, ahol a mi rajunk megszállt. Éjfél körül egy tüzérségi lövedék eltalálva a ház tetejét, és ott felrobbanva, ránk döntötte az egész tetőszerkezetet. A vacsora így elmaradt, és megint három emberrel kevesebb lett a létszám.”

Egy másik visszaemlékező, Ábel honvéd rajparancsnoka, Béres őrmester bővebben is leírja az incidens lefolyását:

„24-én este fele az egyik legény, Sáhó Lajos beszaladt az udvarra és a hóna alatt hozott egy kitekert nyakú libát. Letoltam! „Fogtam az utcán!” - mondta. Megkopasztották és meg akarták sütni. Nem tellett el tíz perc, egy másik gyerek egy 30 literes hordót gurított. Először mérges voltam, de annyira közel kerültek ezek a gyerekek hozzám, hogy megnyugodtam, éhesek is voltunk. A végén még segítettem is. Kovács Imre őrvezetővel fát fűrészeltünk. A legények kezdték sütni a libát az első szobában.
Ebben az időben állandóan lőtték nagyméretű aknavetőkkel Ipolyszalkát. A konyhában égett a petróleumlámpa és morzsoltuk a perceket. Este 19 óra körül egy tompa dörrenés, kivágódott a szoba ajtaja, légnyomást kaphattam, mert nagyon távol hallottam a hangokat. Feltekintettem, a csillagos eget láttam, az utcai szoba mennyezete, gerendázata teljesen beszakadt valami hatalmas erejű lövedéktől. Néhány katona vánszorgott a szobából, néhány rögtön meg is halt, többen megsebesültek. Este 19.00 óra volt. Meghalt: Gábris József honvéd (…), Sáhó Lajos honvéd (…), Horváth József honvéd lővezető ugyanott, bal lábát tőből leszakította a gránát és ott folyt el a konyhában a vére. A folyó vért egy macska kezdte nyalni. Akkorát rúgtam bele, hogy kirepült az udvarra.”

Ezeknek az eseményeknek az idejére az 1./II. ejtőernyős zászlóalj állományának legnagyobb részét elvesztette már. A zászlóalj létszáma, több, mint egy hónap után az első vonalban 1400 főről 630 harcképes katonára zsugorodott. Azaz sebesültekben, halottakban az egység elvesztette állományának 55%-át 1944. november 27, és 1944. december 27 között. Hovatovább a híd nélküli hídfőt, benne a feladat nélküli ejtőernyősökkel a szovjet csapatok is teljesen bekerítették.

A magyar ejtőernyősök kitörésüket a bekerítésből 1944. december 27-én kezdték meg. Ahogy egyikük emlékezett:

„(…) valamilyen csodára várva nem adtak visszavonulási parancsot, azután meg már késő volt. Így azután karácsonyi ajándéknak olyan parancsot kaptunk, amit a magyar hadseregben nagyon ritkán adnak. Csak a fegyverünket, és lőszert kell vinni, minden más szerelés marad! Ezen a hideg, borongós téli reggel mindenki érezte, nehéz napunk lesz. Azt hiszem senki sem csalódott! Minden támogatás nélkül próbáltunk kitörni a Garam felé. Legalább négyszer támadtuk az orosz vonalat, de nem volt elég átütőerőnk már. Kevesen voltunk, és ráadásul az orosz állások fent voltak egy dombtetőn, ahonnan szinte páholyból lövöldöztek ránk.”

Az első sikertelen rohamokat követően a magyar ejtőernyősök úgy döntöttek, kis csoportokban igyekeznek átszivárogni a szovjet vonalakon, és elérni a saját erőket. Ezzel a döntéssel szűnt meg katonai értelemben az 1/II. ejtőernyős zászlóalj, hiszen csupán 50-70 katona jutott el a saját vonalakig. A többiek az utolsó töltényig harcolva elestek, vagy lőszerükből kifogyva fogságba kerültek. Sok esetben a fegyvertelen magyar ejtőernyősöket a szovjet katonák legéppuskázták. A szerencsés túlélők egyike Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős honvéd volt, az ő visszaemlékezése alapján rekonstruálhatjuk a történteket.

A túlélők kis csapatának első döntése az volt, hogy nem adhatják meg magukat. Minden olyan felszerelési darabot hátrahagytak, ami zajos, nehéz, vagy felesleges volt. Összegyűjtötték, és igazságosan elosztották a megmaradt lőszert egymás között. A csatatéren körben mindenütt halott, és haldokló bajtársaik hevertek, akiken a túlélő ejtőernyősök nem tudtak segíteni, és akiket eltemetni sem volt módjuk. A csoport, amihez Ábel honvéd is tartozott elrejtőzött egy szénakazalban, várva az éjszakára. Éjfél után érték el a szovjet állásokat, amiken gond nélkül jutottak át, mivel a szovjetek magabiztosságukban nem állítottak elég őrt.

A Garam folyót elérve világossá vált, hogy a neheze még hátra van. A sebes hegyi folyó jégtáblákat vitt a hátán, és az átjutás még egy egészséges túrázó számára is kihívást jelentett volna, nem beszélve a halálosan kimerült, rongyos egyenruhákban menetelő sebesült katonákról, akik fegyvereiket, és maradék lőszerüket is cipelték.

Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős honvéd portréja

Végül az ejtőernyősök derékszíjaikat összekötve készítettek alkalmi kötélhidat a folyón át, amit a három legjobb úszó vitt át a túlpartra. A többiek ezt a hidat használva jutottak át a folyón, hármukat a sodrás ragadta magával, ők a Garamba vesztek. Öt kilométerrel később a csontig fagyott ejtőernyősök elérték a saját vonalaikat, ahol bajtársaik, és a falusiak már várták őket. A kimerült ejtőernyősök többsége kórházba került, majd vissza Pápára, egy újjászervezett zászlóaljba, mely a szovjetek elől nyugat felé hátrálva, végül a határt átlépve a brit erők előtt tette le a fegyvert – díszmenetben.

Ezalatt Bastogne körül a hadiszerencse fordulni látszott. December 25-én a felmentő csapatok elérték a várost, feltörve az ostromgyűrűt. Az amerikai ejtőernyősök többsége sosem ismerte el, hogy szükségük lett volna erre a segítségre… 1945 januárjának első felében a nyugati front utolsó nagy német offenzívája kifulladt, a német erők visszavonulásba kezdtek. A háború vége elkerülhetetlenül közeledett.

Ennek a két csatának az összehasonlításával, melyeket hasonlóan képzett, vezetett, és felhasznált erők vívtak párhuzamosan 1944 jéghideg telén, hasonlóan lehengerlő ellenséggel szemben, bekerítve, de az utolsó pillanatig harcra készen, szeretnénk tisztelegni a magyar és az amerikai ejtőernyősök helytállása előtt, akik ezeken a fagyos csatatereken haltak hősi halált, a II. világháború utolsó telén. Ellentétes oldalon harcoltak ugyan, de ugyanazzal a rettenthetetlen bátorsággal és elkötelezettséggel küzdöttek, megalapozva az ejtőernyős csapatok legendás hírnevét, ami a mai utód-alakulatok hagyományainak is részét képezi. Ez tette a „Bastogne-i Bitangokat”, és a Szent László hadosztály minden „Bárdos Brigantiját” testvérekké a harcban.

Források:

- Robert Capa: Kissé Elmosódva – Emlékeim a Háborúból (Park könyvkiadó, 2003.)

- Steven E. Ambrose: Az Elit Alakulat – Az amerikai 101. légiszállítású-hadosztály 506. ezrede Easy századának útja Normandiától Hitler Sasfészkéig (Gabo kiadó 2001.)

- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály katonái írták… (Magánkiadás)

- Ábel Béla Gusztáv: Göröngyös utakon…! – Visszaemlékezések (kézirat a szerző tulajdonában)

- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939 - 1945 – A Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád” Ejtőernyős Ezred története (Jókai Kör Pápa, 1993.)

MEGJEGYZÉS: A cikk ennek az angol nyelvű írásnak a magyar fordítása.