A Csend Harcosai megszólalnak

2021. április 15. 23:20 - SFBlogger

Kiss Zoltán élete egy hagyományőrző szemével

Kedves Barátaink!

80 esztendővel ezelőtt ezen a napon vonták ki a magyar királyi 1. honvéd ejtőernyős zászlóalj harccsoportját a délvidéki hadműveleti területről. A sikeresen végrehajtott harci feladat feletti öröm ellenére szívüket nyilván beárnyékolta bajtársaik három nappal korábbi tragikus elvesztésének emléke. A megfáradt maroknyi ejtőernyőst parancsnoka, Kiss Zoltán ejtőernyős főhadnagy vezette haza Pápára. Érdemes ezen a napon jobban is megismerni katonaerényeit, Kiss Dávid bajtársunk méltató írásán keresztül, Kiss Zoltán családjának megtisztelő engedélyével.

img_20170322_162857_cens.jpgA szombathelyi ejtőernyős kísérleti keret tisztjei 1938-ban. A kép jobb szélén Kiss Zoltán hadnagy.

Azok számára, akik tudományos indíttatásból, tiszteletteljes érdeklődésből, vagy puszta emberi kíváncsiságtól hajtva igyekeznek megismerni a magyar katonai ejtőernyőzés történetét, elkerülhetetlenül találkoznak vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy, posztumusz alezredes nevével. Ám jóval kevesebben vannak, akik eljutnak Kiss Zoltán ejtőernyős százados, posztumusz alezredes nevéig, pedig a két életút lényegi elemeiben nem nagyok a különbségek. Mindkét férfi a katonai hivatást választotta életútjául, igaz, 20 esztendő eltéréssel. Mindketten katonatisztként szolgáltak az 1938-ban Szombathelyen felállított ejtőernyős kísérleti keretben. Mindkettejük számára sorsfordítónak bizonyult 1941. április 12-e, amikor vitéz Bertalan Árpádot szolgálata teljesítése közben, váratlanul érte a katonahalál, Kiss Zoltán számára pedig, ugyanilyen hirtelen, eljött a tűzkeresztség pillanata.

Nyolc évtizeddel később igen nehéz elválasztani a legendát a valóságtól, de biztosan kijelenthető, hogy Kiss Zoltánt, akinek a legsötétebb órában kellett a veszprémi katasztrófát túlélő ejtőernyősök élére állnia, katonái ugyanúgy követték a harcban, mint ahogy Bertalan Árpádot követték a tűzhalálba is. Kiss Zoltán beosztottjai hűségét példamutatással és személyes bátorsággal hálálta meg, a harcban jelszava az „előre” helyett „utánam” volt. Ezt bizonyította is, amikor 1941. április 13-án délelőtt elsőként úszta át a Ferenc-csatornát Szenttamásnál, hogy rohamra vezesse katonáit, de bizonyította ezt 1944 nyarán, Nagyváradon is, amikor újra század erejű harccsoportot vezetve az utolsó töltényig harcolt katonái mellett. Parancsnokként egy volt az alá beosztott katonákkal, mégis több, hiszen együttérzése és bajtársi szelleme nem vakíthatta el ítélőképességét, amikor nehéz döntéseket meghozva, kemény parancsok végrehajtását követelte meg katonáitól. Azzal enyhített az ilyen helyzetek megosztó élén, hogy ő maga is kivette a részét a feladatok végrehajtásából. Katonáit csak arra utasította, amit ő maga is végre tudott hajtani és végre is hajtott. Hogy mivel hálálták meg ezt az alá beosztottak? A legjobban talán Táboros József ejtőernyős szakaszvezető „Ejtőernyős mikulás 1941. évben” című versének vonatkozó versszaka mutatja ezt meg, ahol a katonaköltő üzen a katonatisztnek:

Kiss főhadnagy úr már sokat érdemelne,
De most a Mikulás igazán szegényke.
Bajtársi szeretettel igen sok jót kívánunk,
„Édes jó öcsém végeztem”, így hát arrébb állunk.
Mikor haragszik is, mosolyog az arca,
Ajándék, vállalkozó szívünk itt becsomagolva.

Ez a vezetői szellemiség, amit alapos katonai előképzés, humánus szellem és a harctér keserű tapasztalatai együtt formálnak egésszé, békében is kincset ér. Véren és verítéken szerzett tudásként elherdálni vétkes pazarlás. Tudták, tudhatták ezt az 1945 után fokról-fokra berendezkedő új államhatalom képviselői is, amikor az újraszervezett ejtőernyős alakulatot régi pápai ejtőernyősökre építették. 1948. október 1-én ezért ott volt Kiss Zoltán ejtőernyős százados is, aki korábbi harccsoport- század- és zászlóaljparancsnokként a katonai vezetés számos szintjén felbecsülhetetlen szakmai tapasztalatokat szerzett, egy olyan képesség, a katonai ejtőernyőzés köreiben, amely egy évtizeddel korábban még ismeretlen, új fogalom volt a magyar fegyveres erők köreiben.

Kiss Zoltán katonaként politikától mentesen hajtotta végre új kiképzési és szervezési feladatait, szakértelmét jól mutatja mindazon ejtőernyősök felkészítése és kiképzése, akik később, megalapozták és tovább éltették a magyar katonai ejtőernyőzésnek vitéz Bertalan Árpád által fellobbantott lángját. Kiss Zoltán ebben a fejlődésben egy olyan kapocs szerepét töltötte be, aki a változó politikai, katonai erőviszonyok között is képes volt átmenteni a tiszta szakmai tudást egy olyan különleges feladatkörben, ahol a szakmai tapasztalat mindig fontosabb lesz, mint a rendfokozat, a cím, rang, vagy a politikai elvhűség. Nem ismer a történelem olyan esetet ugyanis, amikor a fizika törvényei, különösen a tömegvonzásé, enyhébben ítélkeztek volna egy ejtőernyős felett, csak azért, mert „jó kapcsolatai” vagy „szépen csengő rangja” lett volna.

Kiss Zoltán ejtőernyős századost sem a tömegvonzás megmásíthatatlan ítélete, vagy más fizikai törvényszerűség ítélte pusztulásra, hanem egy sokkal kiszámíthatatlanabb és kegyetlenebb erő: a rettegéstől fűtött emberi kicsinyesség, a gyűlölettől csöpögő, de szólamaiban a nép javát hirdető politikai kétszínűség. Ez olyan harc volt, melyre a csataterek sokszor egyértelmű és sajátos káoszában is átlátható rendszere senkit nem készíthet fel. A katonaként kiválóan helyt álló tiszt számára ez az új, egyenetlen harc ismeretlen és kiismerhetetlen terület volt. A koncepciós perek sötét világában, ahol nem a tények, hanem a hatalmi érdek volt perdöntő, semmilyen közbenjárás nem segíthetett. Kiss Zoltán ejtőernyős százados számára, aki becsülettel szolgálta 15 esztendőn át hazája fegyveres erőit, még a katonai temetés, a megjelölt sírhely sem adatott meg.

Az utókor, a hálás utódok, a tudományos indíttatásból, tiszteletteljes érdeklődésből, vagy puszta emberi kíváncsiságtól hajtott fiatalság feladata az, hogy szívükben hálás tisztelettel, lelkükben pedig ugyanazzal a magas szintű elhivatottsággal őrizzék Kiss Zoltán posztumusz ejtőernyős alezredes életének és munkásságának emlékét, mellyel ő végezte saját szolgálatát. Ezzel tiszteleghetünk a jeltelen sírban nyugvó magyar katonatiszt előtt igazán. Mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek.

- Kiss Dávid -

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://felderitokblogja.blog.hu/api/trackback/id/tr7016501422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
A Csend Harcosai megszólalnak
süti beállítások módosítása