Kedves Barátaink!

Az igen népszerű, az 1944 decemberi Garam-menti harcokat feldolgozó írásunk nyomán ismét a II. világháborúba kalauzoljuk most Olvasóinkat, amikor Kiss Dávid bajtársunk írásában bemutatjuk a Budapest elleni első szovjet támadás hátterét, és a Soroksár-Dunaharaszti védelmi vonalon védekező alakulat, a magyar királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős zászlóalj történetének egyik újabb dicső fejezetét. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

1944 őszén a háborús Budapest viszonylag békés képet mutatott. A magyar főváros a háborús viszonyokhoz képest jól el volt látva élelmiszerrel, volt elektromos áram, fűtés, és számtalan szórakozási lehetőség, amikkel a fronton harcoló katonák nem találkozhattak. Az egyedüli közvetlen veszélyt az angolszász légierők megújuló légitámadásai jelentették. Mindemellett a főváros ostromra készült, hiszen október elejétől a szovjet csapatok egyre inkább megközelítették Budapestet, Kecskemét környékén vertek szét több nagyobb német és magyar seregtestet, melyeknek visszaözönlése eltorlaszolta az utakat. A szovjet hadvezetés célja az volt, hogy menetből, egy rohammal foglalja el a magyar fővárost, és folytatja előretörését Bécs felé.

A Kárpátokban vívott véres védekező harcokat követően az I. ejtőernyős zászlóalj 1944. október 15-én rakodott be Munkácson, hogy az új parancs értelmében késlekedés nélkül Budapestre induljon. A Horthy kormányzóhoz hű ejtőernyősöknek minden valószínűség szerint az október 15-i kiugrási kísérletben lett volna szerepe, ám a történelem közbeszólt. Ahogy Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy, az I. zászlóalj nehézfegyver-századának tisztje emlékezett:

„Mire a Józsefvárosi pályaudvarra értünk, tiszta volt a dolog: Szálasi átvette az uralmat. Hogy szegény jó öreg Kormányzó urunkkal mi lett, azt senki sem tudta.”

A nyilas kormány totális mozgósítása értelmében megkezdődtek a védelmi munkálatok, melyekben katonák, civilek, és munkaszolgálatosok tömegei vettek részt. A korabeli hadi helyzetet és közhangulatot az ekkor ejtőernyősként szolgáló Ábel Béla Gusztáv ejtőernyős honvéd összegezte:

„Egy távoli harctér, már nem volt realitás, hiszen a frontot akár villamossal is el lehetett érni. Budapest elkészült a legrosszabbra!”

A Budapesten laktanyában töltött időszakot az ejtőernyősök készleteik feltöltéssel, és átszervezéssel töltötték. A katonák itt tudták meg, hogy alakulatuk immár az elit Szent László Hadosztály keretében harcol, melynek parancsnoka is ejtőernyős tiszt, vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy, az ejtőernyős alakulat korábbi parancsnoka lett. Több tisztet átvezényeltek az ekkor Pápán megalakuló II. ejtőernyős zászlóaljhoz. Az I. zászlóalj parancsnoka Pokorny „Poki” László őrnagy lett.

Magyar ejtőernyősök a Soroksár - Dunaharaszti harcok idején (Hungarian Royal Army ww2)

Az ejtőernyős zászlóalj 1944. október 23-án vonult védőállásokba Soroksár – Dunaharaszti vonalában. A fő védőövet a munkaszolgálatosok által ásott mély harckocsi-árok jelentette, ami előtt egyetlen elektromos vezetéket feszítettek ki, drótakadályként. Ám a gyalogság állásai még nem kerültek teljesen kiépítésre. Az ejtőernyősök harcát több, földi célokra beállított légvédelmi löveg is támogatta, csatlakozott a zászlóaljhoz egy visszavonulás során csapatától elszakadt 40M Nimród önjáró légvédelmi gépágyú is, valamint harcelőőrsként került kiküldésre a magyar vonalak elé Sebestyén ejtőernyős főhadnagy páncéltörő szakasza, akiknek feladata a szovjet páncélostámadás feltartóztatása, vagy késleltetése volt. A németek részéről szintén ígéret érkezett a Waffen-SS 22. Önkéntes Lovashadosztályának bevetésére, akik erősítésként érkeztek volna a magyar csapatok mellé. Éppen ezért az ejtőernyősök kihasználva az időt a szovjet csapatok megérkezéséig, védőállásaikat tökéletesítették. Ahogy Nagy főhadnagy emlékezett:

„Most hát itt ülünk és várjuk az oroszt. Ez a második eset, hogy már akkor védőállásban vagyunk, amikor még az ellenségnek se híre, se hamva. Uzsokon volt az első, de ott nem vártuk be őket. Itt be fogjuk várni. Nem lesz sok örömük benne!”

Ejtőernyős katonák védőállásban Soroksár - Dunaharasztinál (Magyar Filmhíradó)

A szovjet támadás végül 1944. november 2-án indult meg a Soroksár-Dunaharaszti vonalában védekező ejtőernyős zászlóaljjal szemben. Itt érdemes hosszabban idézni Nagy főhadnagy visszaemlékezését a harcokra, hiszen egykorú leírása pontos képet ad a Budapest ellen induló első szovjet támadás kezdetéről – és végéről:

„Hajnalban - nagy csoportosítások után - súllyal Soroksárnál megindult a lehengerlőnek ígérkező páncélos és gyalogos támadás védőállásunk ellen. A beígért német lovashadosztály nem érkezett meg, éppen ezért a jelen lévő német vezérkari csoport a helyzetet tarthatatlannak ítélte és a befutókat máris egy hátrább lévő állásba irányította, feladatunkat tartós védelemből halogató visszavonulássá. változtatva át. Úgy látszik, nem vették észre a három betűből álló bűvös szócskát: EJE

Miután egy erős német Stuka-támadás a csoportosuló kb. 120 orosz páncélos közül mintegy hatvanat megsemmisített, vagy mozgásképtelenné tett, a megmaradtakból kb. 40 Soroksárnál, 20 pedig a haraszti sávban indult meg gyalogsággal alaposan megtűzdelve, hogy védőállásunkat letiporja.
Ami ezután következett, az a német vezérkari főnök szerint hihetetlenül meseszerű volt.

A Budapest ellen törő első és legelszántabb roham sorsa alig 10 perc alatt eldőlt. Az ejtőernyős fiúk úgy kushadtak a lövészlyukakban, hogy még egy sapkarózsa sem látszott belőlük. A páncélosok gyanútlanul közeledtek a csendesnek látszó vidéken, mikor megmozdultak a göröngyök, megindultak a kukoricaszár kúpok, a fák tövéből kísértetiesen ordító fantomok pattantak föl, és az alig 100 m-re lévő harckocsik kezelői még fel sem ocsúdhattak, máris körülugrálták őket, mint a halál angyalai, az esernyős rémek. Kifújtak a Faustok csövei, és a páncéltornyokon, hernyótalpakon egymás után robbantak a faustfejek, leemelve a tornyot, szétszaggatva a hernyótalpat, szénné égett várrá változtatva az erődöket az előbb még büszke vöröskatonákkal. Alig telt bele tíz perc, már ott lapítottak a fiúk az árokban és vicsorgó foggal várták a támadó orosz gyalogságot.

Még hogy Pestre akarnak a büdösek bemenni! A páncélos roncsok kísértetiesen füstölögtek állásaink előtt - és a gyalogság nem jött. Maga a látvány elég volt nekik belőlünk, egy életre.
Hiába ordítoztak hátul a politrukok, hiába berregett fel a visszaözönlőkre néhány túlbuzgó politikai biztos géppisztolya, fél órával a támadás megindulása után, messze kilométerekig nem lehetett élő oroszt látni Dunaharaszti - Soroksár térségében. A német vezérkari főnök földhöz vágta a sapkáját és az izgalomba belesápadt arccal rekedten hörögte: három hadosztályt ilyen harcosokból és a Donig űzöm velük vissza az oroszt egy hónap alatt!”

A november 2-i éjszakai harcokban a szovjetek igyekeztek sérült harcjárműveiket elvontatni, de áttörésre már nem volt elegendő erejük. Mindemellett a kikülönített páncéltörő szakasz állásait a szovjet előretörés lerohanta, az ott harcoló ejtőernyősök zöme hősi halált halt. A visszaemlékezők szerint az elsőként támadó szovjet harckocsi megtévesztésül német jelzéseket viselt, így sikerült a magyar állás közelébe jutnia. Az állásban dúló harcok hevességére jellemző, hogy a páncéltörő szakasz parancsnoka, vitéz Sebestyén Béla ejtőernyős főhadnagy holtteste elő sem került, maradványai egy közvetlen találat nyomán egyszerűen eltűntek.

Mindemellett a Budapestet menetből elfoglalni induló Vörös Hadsereg első támadása szó szerint vérbe fulladt. Az ejtőernyősök védekezése annyira sikeres volt, hogy másnap, november 3-án a szovjet erők nem is kísérelték meg az újabb frontális támadást. Ehelyett a magyar ejtőernyősök Tassonyi Edömér őrnagy parancsnoksága alatt indítottak ellenlökést a teret nyert szovjet erők ellen Dunaharasztinál. A napközben észrevétlenül összegyülekezett 110 főből álló ejtőernyős század a sötétség beálltával fényjelző lövedékekkel tüzelő géppuskák, és a Nimród légvédelmi gépágyú tüzének fedezete alatt rohamozták meg csípőből tüzelve, ék alakban a szovjet állásokat. Az ellenség a sötétben menekülve vonult vissza, hátrahagyva sebesültjeit, és felszerelése nagy részét. Az itteni harcok egyik kiemelkedő hőse F. Tóth József ejtőernyős őrmester volt, aki a szovjet állásokba betörve egyedül tisztított meg egy közel 50 méteres árokszakaszt, és nyitott rést bajtársainak.

A szovjetek ezt követően november 4-ig vártak az újabb rohammal, mely helyi sikereket ugyan elért, ám az egyénileg áttörő szovjet páncélosokat az ejtőernyősök leválasztva a kísérő gyalogságról gyorsan megsemmisítették.

Jellemző a magyar ejtőernyősök találékonyságára, hogy a saját állások mögött mozgásképtelenné vált szovjet harckocsik egyikének tornyát visszaforgatva abból egészen a harckocsi saját lőszerkészletének kifogyásáig tüzérségi állást, és géppuskafészket alakítottak ki, így felhasználva a zsákmányolt harckocsit a védelemben is.

Az utolsó szovjet támadás 1944. november 5-én indult meg a magyar ejtőernyősök állásai ellen, melynek során igyekeztek a zászlóalj jobb szárnyán elhelyezkedő utászszázad állásain keresztül betörni, de ezt a zászlóalj tartalékát képező ejtőernyős lövészszázad bevetése visszaverte. Ahogy Nagy főhadnagy visszaemlékezéséből kiderül, a szovjetek olyanok voltak:

„Mint az ijedt gyermek, akit megvertek, mozogtak előttünk még az emlékezetes támadás után egy héttel is - úgy, hogy szinte megsajnáltam őket. Közben próbálkoztak támadásokkal, hol kisebb, hol nagyobb elánnal, de az elszántság valamennyiből hiányzott és mind összeomlottak állásaink előtt.”

Ez a mindkét fél számára szokatlan, meglepő helyzet sarkallhatta arra Pokorny őrnagyot, hogy 1944. november 8-án megpróbálkozzon egy nagyjából 40 fős(!) ejtőernyős harccsoport élén Taksony visszafoglalásával. Az alkalmi harccsoportot Platthy „Gyoe” Győző ejtőernyős főhadnagy vezette, és velük tartott Pokorny őrnagy zászlóaljparancsnok is az ejtőernyősöknél visszamaradt 40M Nimród önjáró légvédelmi gépágyún utazva. Nagy főhadnagy így emlékezik a vállalkozás indulására:

„Egy óra múlva már össze is állt a kisded támadó csoport, 37 főből, élén Gyoe-vel. Peter Becher főhadnagy, az állásunkban lévő német szakasz parancsnoka még mindig nem akarta elhinni az egészet. Csak amikor a csoport elindult, akkor ölelkeztek össze Győzővel. Még egy óra múlva is csóválta a fejét és mondogatta: hihetetlen, hihetetlen, mind ott marad. Különben a Péter épp olyan mértékben csodálkozott a mi szegényes harcmódunkon, mint én az ő nagyvonalúságukon. Nem tudta megérteni, miért nincs tartalékunk sem fegyverben, sem emberben, de azt sem, hogy miért kell nálunk egy csapatnak - ha mégoly súlyos harcokat vívott is - oly sokáig állásban maradnia és miért mindig annyira aránytalan a feladat a létszámunkhoz képest (…)”

Az ejtőernyős harccsoport lendületesen induló támadása végül gyorsan kudarcba fulladt, amikor a zászlóalj parancsnoka, és a támadást vezető Platthy százados is súlyosan megsebesültek a harcban. Az előbbit a közelében robbanó aknagránát szórta meg repeszekkel, míg az utóbbi mell-lövést kapott. A magyar erőkkel szemben álló egy zászlóaljnyi beásott szovjet gyalogság az ejtőernyősök lendületes rohama elől (hihetetlen módon!) mégis megfutamodott, ám az így elfoglalt terület megtartására az ejtőernyősöknek nem maradt elég emberük. Az öngyilkos roham magyar mérlege 10 halott, 17 sebesült volt, így csupán tíz ejtőernyős vészelte át a könnyelmű, virtuskodó támadást épségben. Nagy főhadnagy visszaemlékezése szerint ráadásul:

„(…) az egész viaskodást két teljes létszámú SS-század nézte végig, anélkül, hogy akár csak az ujját is mozdította volna.”

Ez az epizód zárta le a területért vívott támadások és ellentámadások sorozatát, az elkövetkező héten az ejtőernyősökre a legnagyobb veszélyt a szovjet tüzérség, és a mesterlövészek jelentették, csupán az éjszakai járőrtevékenység volt állandó. A folyamatos tüzérségi tűz egyik áldozata volt Mezei Sándor ejtőernyős honvéd is, akinek életrajzával érdemes közelebbről is megismerkednünk, hogy megismerjük a Soroksárt és Dunaharasztit védő ejtőernyősök lelkivilágát:

Mezei Sándor ejtőernyős honvéd portréja (1942)

Mezei Sándor ejtőernyős honvéd 1917. szeptember 10-én született Hajdúhadházán Sarkadi Julianna, és Mezei Sándor gyermekeként. A család visszaemlékezése szerint mindig kalandokat kereső, a veszélyt nem mérlegelő, már-már könnyelműségig vakmerő fiatalember volt. Az ejtőernyős alakulathoz 1942-ben jelentkezett önként. Ekkor írta haza testvérének, Erzsébetnek az alábbi sorokat:

"Emlékül Sanyitól
Testvéremnek Bözskének"

"Ugy tedd el emlékbe, hogy meglegyen,
jussak majd eszedbe, ha majd
a föld alatt leszek – 1942. Pápa"

Mezei Sándor ejtőernyős honvéd portréjának hátoldala

Mezei Sándor ejtőernyős honvéd a Magyar Királyi 1. „vitéz Bertalan Árpád” Honvéd Ejtőernyős Zászlóaljban szolgálva, 1944. november 5-én, 11:20 perckor halt hősi halált alakulatának soroksári védőállása előtt, a lábszárát ért ellenséges géppisztoly-lövéstől, és a fejét ért aknarepesztől. A halál okaként fejroncsolást rögzített a korabeli veszteségi karton. Mezei Sándor ejtőernyős honvéd 27 évet élt.

Holttestét a soroksári régi temetőben hantolták el, majd az 1950-es években, mivel hozzátartozó, tartva a következményektől nem jelentkezett a maradványokért, azok Pestszentimrén kerültek hamvasztást követően szétszórásra.

A család a rendszerváltozás után igyekezett megtalálni sírhelyét, ám egészen a közelmúltig erőfeszítéseiket nem koronázta siker.

Sok Soroksárt és Dunaharasztit védő, és ott elesett bajtársához hasonlóan neki sincsen emlék- vagy sírhelye.

Az ejtőernyős zászlóaljat végül a sikeres védelmi harcok után 1944. november 12-én vonták ki az első vonalból, és Soroksáron, polgári házakban kerültek elszállásolásra. A harcok mérlege elképesztő volt: az ejtőernyős zászlóalj tíz napi harc alatt sebesültekben, és halottakban elvesztette harcos létszámának 40%-át, ám teljesen megakasztotta a szovjeteknek Budapest felé törő támadó hadműveletét. Elismerésképpen Pokorny őrnagy a kórházi ágyán vehette át a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. A közvélemény az ejtőernyősöket Budapest megmentőiként ünnepelte, a város vezetése több, a harcokban kiemelkedő bátorsággal harcoló ejtőernyősnek is rózsadombi ingatlanokat ajánlott fel, melyeket azonban soha nem vehettek át. A Soroksár – Dunaharasztin védekező ejtőernyősök feladatuk végeztével egy rövid szusszanásnyi pihenőt követően újra teherautókon ültek, hogy újabb csata, újabb megvédendő arcvonal, ezúttal Isaszeg felé robogjanak. Emléküket híven őrzi a Szent László Hadosztály Balladája, Szántó Lóránt tollából, és mi a kései utódok is:

„Szántó Lóránt A Szent László Hadosztály Balladája

"Háborúban hallgatnak a múzsák"-
mondták bölcsen a rómaiak egykor,
de ha a hősök sírját már behúzták,
megfeledkezik róluk az utókor,
mert elmúlt már éppen két emberöltő,
s már nem festi vér vörösre a hantot,
akkor nem hellgathat sohasem a költő!
Szólni kell! Kézbe kell venni a lantot!
Hogy volt egy hadosztály, mely el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

Mint annyiszor a történelmünk során,
Hazánk felett az ég sötétre borult,
És magyar vér ömlött földjeink porán,
mert elvesztettük a világháborút.
Mikor a győzelem reménytelen volt.
Jó magyar népem, nehéz döntést hoztál,
Hogy becsületünkön ne essen folt,
Megszületett a Szent László hadosztály.
A hadosztály , mely soha el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

Ma már alig vagyunk, kik emlékszünk még
A hősi csatákra. S ki emlékszik mindre?
Soroksárra? Hogy Dunaharaszti ég?
Isaszegre? Letkésre? Kicsindre?
És a felvidéki ütközetekre?
A dunántúli utolsó harcokra?
A fagytól fekete, halott kezekre?
S a vérbeborult baráti arcokra?
A hős hadosztályra , mely el nem bukott.
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

Ajánlás
Fiatalok! Soha ne felejtsétek,
És mondjátok el, ha ti lesztek vének!
A Szent László hadosztály, el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!”

A Szent László Hadosztály jelvénye

Az alábbi linken egy ritka filmhíradó-felvétel eleveníti fel az ejtőernyőseink védelmi harcait:

http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=5881 (00:00:40)

Források:
- Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… (Gödöllő 2005.)
- Huszár János: Honvéd Ejtőernyősök Pápán (Pápa, 1993.)
- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. Honvéd Ejtőernyős Főhadnagy Háborús Jegyzetei (http://epa.oszk.hu/00000/00018/00008/pdf/martin.pdf)

Képek forrása:
- Kiss Dávid gyűjteménye
- Magyar Filmhíradó
- Hungarian Royal Army ww2

- Kiss Dávid -