A Csend Harcosai megszólalnak

2019. szeptember 02. 19:19 - SFBlogger

Lengyel ejtőernyősök magyar forrásokban a II. világháború hajnalán

Kedves Barátaink!

Nyolcvan esztendővel ezelőtt ezekben a napokban, 1939. szeptember 1-én indult meg a Harmadik Birodalom hadigépezete Lengyelország ellen. A korabeli sajtóban „önvédelmi lépésként” jellemzett támadás a II. világháború kirobbanásához vezetett. Eddigre a katonai ejtőernyőzés gondolata már számos országban gyökeret eresztett, az olyan nagyhatalmak mellett, mint Németország, Olaszország, vagy a Szovjetunió, a kisebb befolyással rendelkező államok, köztük Magyarország és a fiatal Lengyelország is megkezdte a saját ejtőernyős csapatainak kiképzését.

Jelen írás gerincét a Magyar Katonai Szemle lapjain 1939. szeptember 1-én megjelent „Ejtőernyős csapatok kiképzése és alkalmazása angol, francia és lengyel megvilágításban” című tanulmány adja, vitéz Szentnémedy Ferenc vezérkari alezredes tollából, valamint a Honvéd Altiszti Folyóiratban ugyanekkor megjelent, „A légi gyalogságról” című cikk, Vadas Mihály őrmestertől. A szerzők talán maguk sem sejtették cikkeik leadásakor, hogy írásaik a szabad Lengyelország katonai ejtőernyős életének utolsó pillanatát rögzítik.

A folyóiratokról

A Magyar Katonai Szemle a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium havi rendszerességgel megjelenő folyóirata volt, melyet 1931. január 1-én indítottak útjára azzal a céllal, hogy a hivatásos katonai tisztikar számára tudományos igényű publikációs felületet biztosítsanak. A kiadvány elődje a Magyar Katonai Közlöny 1908-tól egészen 1930-ig töltötte be ezt a szerepet. A Magyar Katonai Szemle egyesítette magában a különböző szakcsapatok, csapatnemek, sőt katonai iskolák korlátozottabb példányszámban elérhető folyóiratait is, így egy központi hadtudományi lap született meg, melyből a hivatásos állomány mellett a civil érdeklődők is képet kaphattak a Magyar Királyi Honvédséget foglalkoztató problémákról, újításokról.

A Honvéd Altiszti Folyóirat 1934-ben indult útjára szintén a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium gondozásában, a Magyar Katonai Szemle mintájára, a hivatásos és továbbszolgáló altiszti állományt megcélozva. A tudományos igényességű tanulmányok helyett itt ismeretterjesztő cikkek, katonai alakulatokat érintő eseményekről szóló beszámolók, anekdoták és más könnyebben emészthető írások kaptak helyet, melyeket zömmel hivatásos altisztek jegyeztek. Mindkét kiadványt Vitéz Berkó István szerkesztette.

Lengyel ejtőernyősök magyar forrásokban

Szentnémedy alezredes cikkében a lengyel katonai ejtőernyőzés felvirágzását a történelmi ellenség, Oroszország közelségével indokolja. Az ejtőernyős képzést a hadseregen kívüli társadalmi repülő szervezet, a „Lopp” ejtőernyős szakosztálya végzi, legalább három nagy ejtőernyős ugróiskolában: Varsóban, Katowicében és Bielskoban.

A cikk pontos képet ad a lengyel ejtőernyősök előképzéséről, mely angolszász eredetű, de lengyel gyártású „Irvin” ejtőernyőkkel történik, ugrótornyokból. A körülbelül 60 méter magas tornyon, 55 méteres magasságban öt méter átmérőjű körerkély található, mely felett a torony csúcsán egy vasdaru tartja csigás acélsodrony segítségével az ejtőernyő kupoláját, melyet egy acélgyűrű rögzít nyitott állapotban. A daru forgatással állítható a kívánt irányba, hogy az ejtőernyős ugrót a toronytól elfelé, ne pedig a torony irányába sodorja a szél. A torony körerkélyéig lift viszi fel a növendékeket, akik az ugrásukat 50 méteres körben fűrészporral felszórt és növényi szárakkal (nád, vagy sásfélékkel) nagyjából egy méteres magasságig felpuhított talajra végzik, így csökkentve az esetleges sérülések kockázatát.

bielsko-biala_wieza_spadochronowa.jpg

A Bielsko mellett felállított ejtőernyős ugrótorony

A lengyel növendékek három szoktató ugrás után további hét ugrást hajtanak végre toronyból, melyek során gyakorolják az ejtőernyő irányítását, a kézi kioldást, melynek során az ugrónak pontosan három másodperc függeszkedő zuhanást követően kell kinyitnia a hátán lévő ejtőernyőtokba csomagolt párnát, így imitálva a kézi nyitást. A cikk szerint „Ennél a gyakorlatnál válik el, ki ura teljesen idegeinek zuhanás közben.” Végezetül az utolsó két toronyugrás során a növendékek számot adnak a hevederek leoldásának gyakorlatáról, amikor a földközelben 1-1.5 méteres magasságban az ejtőernyő comb- és mellhevedereit kikapcsolva, abból kibújva szabadon zuhanva érnek földet.

Más gyakorló eszköz a talajközeli erős széllökéseket imitáló ejtőernyős állvány, melyen az ejtőernyő hevederzetébe bújtatott növendék hintázva várja, hogy oktatói kioldják azt, majd a tanultak szerint, talppal előre érkezzen a földre.

A cikk írója kiemeli, hogy az alapos előképzést kapott lengyel ejtőernyősök „Mindenesetre nagyobb önbizalmat kapnak és gyakorlottságuk tudatában teljesen nyugodtan viselkednek” mire a repülőgépből végrehajtandó három ejtőernyős ugrásig jutnak, mely után oklevelet kapnak a képzés sikeres elvégzéséről.

A cikk az alábbi megállapítással zárul: „A lengyel nép igen nagy érdeklődést tanusít (sic!) a repülésügy iránt és így az ejtőernyőugrást is felkarolta.”

Vadas Mihály őrmester írása, mely behatóan foglalkozik a levegőben szállított gyalogság kérdésével, német források alapján igyekszik bemutatni a többi nemzet között Lengyelország haderejének ejtőernyős képességét is. A cikk bár szűkszavú, de alátámasztja Szentnémedy alezredes tanulmányának záró gondolatát, hiszen mint megjegyzi: „Lengyelország két ezred teljesen kiképzett légigyalogsággal rendelkezik, mely egy ejtőernyőugró és egy levegőben szállítható részből áll. Az utóbbi annyira korszerű, hogy kerékpárokat is visz magával.”

Összegzés és utóélet

A korabeli cikkek alapján elmondható, hogy a II. világháború kitörésekor a Magyar Királyi Honvédség téma iránt érdeklődő tagjai a lengyel ejtőernyős képesség helyzetét kielégítő módon ismerték, főleg a kiképzés tekintetében. Ezek az adatok azért is kiemelkedően fontosak voltak, mivel a varsói magyar katonai attasé, Lengyel Béla vk. alezredes már 1937-ben utasítást kapott arra nézve, hogy amennyibe lehetséges, tájékozódjon a lengyel ejtőernyős ugrótornyok részletei kapcsán. A lengyel fél segítőkészsége folytán Lengyel alezredes hamarosan tervrajzokat, fényképeket, sőt árajánlatokat(!) küldhetett Budapestre, melyben két lengyel cég is vállalta volna különféle méretű ugrótornyok magyarországi megépítését, valamint hozzájárultak volna ahhoz is, hogy magyar mérnökcsapat tanulmányozza a lengyelországi ejtőernyős ugrótornyok megoldásait. A tervrajzok és a szükséges dokumentációk beszerzése után a magyar fél nem tartotta fontosnak a személyes szemrevételezést, de kijelenthető, hogy az 1943. augusztus 22-én Rákosmezőn felavatott, 70 méter magas magyar ejtőernyős ugrótorony sokban merített a Lengyelországtól megkapott dokumentációkból.

Fontos eleme emellett a lengyel katonai ejtőernyőzés történetének és a lengyel-magyar kapcsolatoknak a Magyarországon keresztül menekülő lengyel katonák, köztük Stanislaw Sosabowski ezredes (később tábornok), az 1. Független Lengyel Ejtőernyősdandár parancsnokának története, aki alakulatával együtt 1944 szeptemberében Hollandiában harcolt a németek ellen.

general_stanislaw_sosabowski.jpgStanislaw Sosabowski tábornok

Források:

- vitéz SZENTNÉMEDY Ferenc: Ejtőernyős csapatok kiképzése és alkalmazása angol, francia és lengyel megvilágításban (in.: Magyar Katonai Szemle IX. évf. 9. szám pp. 129 – 131)

- VADAS Mihály: A Légigyalogságról (in.: Honvéd Altiszti Folyóirat VI. éfv. 9. szám p. 19.)

- RESZEGI Zsolt Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (Budapest – Pápa 2013. pp. 152 – 155.)

- https://en.wikipedia.org/wiki/Stanis%C5%82aw_Sosabowski#France (letöltés ideje: 2019. 09. 02. 16:30)

Képek forrásai

http://bielskobiala.fotopolska.eu/1093000,foto.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanis%C5%82aw_Sosabowski#/media/F%C3%A1jl:Sosabowski_Stanislaw3.jpg

- Kiss Dávid -

Szólj hozzá!
2019. augusztus 12. 19:32 - SFBlogger

Békéscsabától Pécsig

Avagy az MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj rövid története

 Kedves Barátaink!

Az alábbiakban közöljük Berkesi Balázs bajtársunknak az MH 42. "Baranya" felderítő zászlóalj történetét feldolgozó cikkét. Jó szórakozást kívánunk!

Volt egyszer egy felderítő század - Békéscsaba

A Magyar Honvédség 42. Baranya Felderítő Zászlóaljának története az 1950-es években kezdődött. A jogelőd felderítő század az 1951 márciusában Tabon létrejött 35. Lövészhadosztály Parancsnokság (Pf. 1548) és hadosztály közvetlen felderítő alegysége, az 50. Felderítő Század (Pf. 9058), amit a Marcaliba diszlokált 57. Felderítő Század keretátadásával állítottak fel. Több helyőrségváltás után, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni nagy átszervezések keretében a már Békéscsabán működő 50. Felderítő Századot 1957. február 5-ével átszervezték, és létrehozták a 42. Felderítő Századot (MN 9058), mint a 7. Gépkocsizó Lövészhadosztály felderítő alegységét. 1958. szeptember 1-től a század az újonnan felállított 8. Gépkocsizó (1975-től Gépesített) Lövészhadosztály alárendeltségébe került, és ott is maradt annak 1987-ben bekövetkezett felszámolásáig.

 67944498_450217492235234_7124026429552984064_n.jpg

42-es csapatfelderítő katona 1950-es végéről
Paczolay László tulajdona

Az 50-es, 60-as évek fordulóján jelentős technikai modernizáció zajlott le, ami érintette a század fegyverzetét és egyenruháit. Azonban fenti változások másodlagosak voltak azokhoz az eseményekhez képest, amik 1962 tavaszán és őszén történtek. Április folyamán a 8. Gépkocsizó Lövészhadosztály (a 7. Gépkocsizó Lövészhadosztály mellett) a „Duna”- gyakorlat keretében nagyszabású VSZ (Varsói Szerződés) parancsnoki, törzsvezetési együttműködési, magasabbegység-szintű törzsvezetési, valamint harcászati gyakorlatot hajtott végre. Bár a magyar fél több kritikát is kapott, a gyakorlat körvonalazta a 8. Gépkocsizó lövészhadosztály (ezzel együtt a 42-es Felderítő Század) fontosságát, valamint a kiképzési feladatokon túl a csapat a VSZ hadseregekkel való együttműködésben is fontos tapasztalatokat szerzett. Talán még ennél is fontosabb, hogy 1962. november 1-től a többi hadosztályközvetlen felderítő századdal együtt a 42-es is felderítő zászlóaljjá alakult át, változatlan MN számmal (9058).

1963 nyarán a 8. Gépkocsizó Lövészhadosztály az új „Pilis” -hadrendben foglaltak szerint Nyugat-Magyarországra települt át (a hadosztály-parancsnokság Zalaegerszegre). A felderítő zászlóalj Békéscsabáról 1963. augusztus 5-ével az újdörögdi laktanyába diszlokált. MN számát 9027-re változtatták és ezzel kezdettét vette a csapat történetének új fejezete.   

A Cseket lábánál és a hidegháború tűzvonalában – Újdörögd

Az újdörögdi laktanya nem volt összkomfortos állomáshely. Viszont a fejezet-címben is említett Cseket-hegy, illetve szintén a laktanya közelében található Kis- Bakony és Csilla-hegyek ideális gyakorló-térnek bizonyultak. A laktanyát nem egyedül, hanem a hadosztályközvetlen 73. Vegyvédelmi Századdal (MN6504) közösen lakták a felderítők.

A zászlóalj az elkövetkező években nagy fejlődésen ment keresztül: 1964-65-re új alegységeket hoztak létre, mint a FUG (Felderítő Úszó Gépkocsi) századot, UHK (Úszó Harckocsi) századot PT-76-os könnyű páncélosokkal felszerelve, valamint nem utolsó sorban egy mélységi felderítő szakaszt (később századot). 1965. augusztus 15-én a zászlóalj állományát egy Rádió- és Rádiótechnikai Felderítő Századdal (vagy röviden RÁF-al) is kibővítették.

68481355_497672991043892_3706932272553787392_n.jpg

A Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményébe tartozó FUG
(Múzeumok Éjszakája 2019)

A Magyar Néphadsereg új rendszerében a 8. Gépkocsizó Lövészhadosztály „első lépcsős” csapatnak minősült, azaz az első vonalat képezte volna háború esetén és vele együtt az MN 9027 is, mint a hadosztály felderítő zászlóalja. Részben ez is vezetett oda, hogy 1968 augusztusában a zászlóalj megkapja első (de nem utolsó) harci feladatát.

1968 augusztus 20-án megkezdődött a „Zala” fedőnevet viselő gyakorlat, ami gyakorlatilag Csehszlovákiának a Varsói Szerződés általi katonai megszállását jelentette. A Magyar Néphadsereg a megerősített 8. Gépkocsizó Lövészhadosztályt vette be, és ez az újdörögdi MN9027-et is érintette. A felderítő zászlóalj már július 29-én mozgósításra került, és augusztus 21-én meg is indították a hadosztály élén Vágóújhely-Galgóc-Szered-Érsekújvár irányába. A zászlóalj felderítő alegységei (a lövész- és harckocsi ezredek felderítő századaihoz hasonlóan) az előrevonási útvonalak és az azokhoz közel eső objektumok felderítése után elfoglalták a csapat kijelölt körletét. A meghatározott útvonalukon járőrözéssel hajtottak végre felderítést, valamint ha szükség volt rá, akkor fontosabb katonai objektumokat rejtett figyelőőrsökből figyeltek meg huzamosabb ideig. A hadművelet sikeres volt, de ettől függetlenül a magyar katonáknak és (így az MN9027-nek is) egy rendkívül hálátlan feladatot kellett végrehajtaniuk. Ezen némileg enyhít az a tény, hogy szerencsére nem került sor fegyveres összecsapásra a Csehszlovák Néphadsereg csapataival, illetve a csendőrséggel. A magyar alakulatokat végül október 31-én teljesen visszavonták, így a felderítő zászlóaljat is, ami visszatért az újdörögdi laktanyába.

64578176_328468811386469_7832699718474924032_n.jpg

Vegyes Felderítő Csoport (FUG és UHK) 1968 körül
Néphadsereg folyóirat

 Az elkövetkező 8 évben a zászlóaljban több nagyobb technikai és szervezeti átalakítást is végrehajtottak. 1973. szeptember 1-jétől a „VELENCE-II.” szervezeti intézkedés értelmében a FUG Századot átszervezték PSZH-F (a Páncélozott Szállító Harcjármű, a híres „nyuszibusz” néven is emlegettet lövészpáncélos felderítő változata) és PFUG (Parancsnoki FUG) járművekkel felszerelt Csapatfelderítő Századdá, amit kiegészítettek egy PSZNR-1 Lokátor (mozgócél-felderítő) Szakasszal is. Az eszközök és a személyi állomány mozgatáshoz 3 db GAZ 69 terepjárót rendszeresíttetek. A zászlóalj UHK századát szintén felszámolták.

Több további kisebb változás után 1976-ban azonban egy újabb költözés várt zászlóaljra. A „MARCAL”- feladat által szabottak fényében az elsőlépcsős felderítő zászlóaljaknak egy háború estén fellépő Duna-völgyi illetve a délnyugati harcászati irányoknak sokkal kedvezőbb, új helyőrségekbe kellett diszlokálniuk. 1976. augusztus 15-én az MN9027 Újdörögről a hírhedt szombathelyi Garasin Laktanyába költözött, amit a katonák, (köztük jelen sorok írójának egyetemi szakfelelőse, aki az ott állomásozó gépesített lövészalakulatban szolgált sorkatonaként a ’80-as évek elején) maró utálattal és/vagy gúnnyal csak „Garasin hotelként” emlegettek.

Garasin, a név felvétel(ek), majd az újabb bevetés - Szombathely

A szombathelyi laktanya bár sokkal otthonosabb volt - tekintve, hogy az ország legmodernebb helyőrségének számított (építése éppen csak befejeződött 1976-ra) -, némi keserűségre adott okot, hogy a zászlóalj elvesztette az újdörögdi gyakorlótereket. A másik nem elhanyagolható hozadékot a zászlóalj személyi állományára az „új szomszéd”, a 15. Gépesített Lövészezred (a későbbi 37. Gépesített Lövészdandár) és más csapatok jelentették, akikkel nem mindig ment zökkenőmentesen az együttélés.

67756508_376125493089933_1631498848427835392_n.jpg

A Magyar Néphadsereg 37., majd a Magyar Honvédség 37. Savaria Gépesített Lövészdandárának karjelzése (1993-tól)
Magántulajdon

 A szombathelyi éveket természetesen nem csak kiképzési feladatok, nagy és kisebb hadgyakorlatok töltötték ki, hanem újabb modernizációk (rádiótechnikai és lokátor eszközök cseréje 1978-tól, vagy a BMP és BRM-1K (lánctalpas) gyalogsági harcjárművek rendszeresítése 1982-től), átszervezések (1. és 2. Csapatfelderítő Századok felállítása és a Mélységi Felderítő Század kiegészítése), valamint az, hogy 1987-ben a „RUBIN” -feladat értemében a 8. Gépesített Lövészhadosztály parancsnokságot felszámolták. Ezt követően a zászlóalj a kaposvári 2. Gépesített Hadtest (1992-től 2. Katonai Kerület Parancsnokság, majd 1996-tól Gépesített Hadosztály Parancsnokság) alárendeltségébe került, és ott is maradt 1997-ig.

67973312_388560098462647_5403002123166154752_n.png

Csapatfelderítők a DUNA 85-hadgyakorlaton 1985-ben
Részlet a DUNA 85 c. filmből

1989 nem kis változásokat hozott magával. A rendszerváltás nem csak olyan „kis” dolgokat indukált, mint a Garasin Laktanya sokkal jobban csengő, Szombathelyhez passzoló Savária Laktanyára való átkeresztelése, hanem a munkásőrség feloszlatását és a szovjet csapatok kivonásának megkezdését. A Szombathelyen megüresedett munkásőr és szovjet objektumok átkutatásából és őrzéséből a 42. Felderítő Zászlóalj is kivette részét.

1990 március 15-e után a magyar hadsereg (újra) a Magyar Honvédség nevet viselte. Rendelet született az MN számok használatának felfüggesztéséről, valamint arról, hogy az MH minden csapata köteles nevet felvenni. Így lett 1990-ben a korábbi MN9027-ből MH 42. Báró Nádasdi Ferenc Felderítő Zászlóalj. Azonban ez nem tartott sokáig, mert 1991. szeptember 29-én ezt a nevet Hollán Ernőre cserélték. A politikai változások és az ekkor elinduló általános haderőcsökkentés által előidézett bizonytalan helyzetbe csapódtak be a jugoszláv légierő bombái a Baranya megyei Barcs faluba 1991. október 27-én. Ezek a robbanó-eszközök nem csak a már amúgy is zajló délszláv-válság jelentőségét mutatták, hanem azt is, hogy korántsem köszöntött be a világbéke.

1990 október végén a 2. Gépesített Hadtest irányítása alatt a horvát (volt jugoszláv) határ mentén a kijelölt felderítő alegységek (köztük a szombathelyi 42-es) szétbontakoztak és egy kiterjedt felderítő rendszert hoztak létre, hogy a megfigyelhessék a határtól, gyakran csak méterekre dúló összecsapásokat. A rendkívül nehéz és embert próbáló feladat egészen 1992 májusáig tartott, és a 42. Hollán Ernő Felderítő Zászlóalj sikeresen végrehajtotta a rá kiszabott feladatokat. A horvátországi háború azonban nem ért véget, és talán emiatt is kellett a már sokat költözött zászlóaljnak egy újabb helyőrségváltás elé néznie.

67593836_480508096065160_3961933246945558528_n.jpg

A Mélységi Felderítő Század körlete előtt 1991-1992
Kovács Dénes tulajdona

Baranya, az „Áper” és a befejezés - Pécs

Még ugyan abban a hónapban a határ menti feladatokban megedződött zászlóalj Pécsre költözött. A csapat új otthona a város határában, egy nem túl barátságos (ám kiképzési feladatokra gyakran igénybe vett) mecseki homokbánya tövében álló Zrínyi Miklós Laktanya lett, vagy ahogyan sokan ismerték az „Áper”. Az új ház, új szomszédot is jelentett: az MH 101. Szigetvári Zrínyi Miklós Tüzérdandárt. A felderítő zászlóalj és a tüzérdandár katonái között a kapcsolat nem igazán volt felhőtlen, mint arról a Mélységi Felderítő Század (ami a pécsi költözés után felvette Gróf Hadik András nevét) egyik futónótája is emléket állított az utókornak.

 68535479_706521699781548_6899297802002628608_n.jpg

Az MH 101. „Szigetvári” Zrínyi Miklós Tüzérdandár karjelzése (1993-2004)
Magántulajdon

Visszaemlékezések szerint 1992 tavaszán a 42-es is felállított egy kettős rendeltetésű alegységet, ami az év májusában részt vett a nagyszabású szandaszőlősi zárógyakorlaton, a többi felderítő zászlóalj kettős rendeltetésű szakaszaival együtt. (A felderítő zászlóaljak ezen speciális alegységeit azért hozták létre, hogy szükség esetén a határon átsodródó kis létszámú fegyveres csoportokat elfogják.)

1993 május 20-án a zászlóalj ismét nevet váltott, és onnantól, mint MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj működött. Az év októberében pedig a zászlóalj saját csapatkarjelzést is kapott.

68812595_347603686125865_3566792231329202176_n.jpg

A zászlóalj csapatkarjelzése (1993-1997)
(Magántulajdon)

A létszámcsökkentés sajnos a Baranyát sem kerülhette el, de ennek dacára tovább folyatta a feladatait. A horvátországi fegyverropogás néha még átszűrődött határon, ami bőven adott feladatott a zászlóaljnak (végül 1995. decemberen a Daytoni megállapodás következtében elhallgattak a fegyverek Horvátországban és Boszniában. Igaz nem a teljes Balkánon). 1996-ban az egri MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóaljhoz hasonlóan, a Baranyánál is felállításra került egy 2. Mélységi Felderítő Század, ám ezek az alegységek végül nem tudták kiforrni magukat.

1997 áprilisában végül bekövetkezett az elkerülhetetlen: a zászlóaljat felszámolták. Az MHPK VKF (Magyar Honvédség Parancsnoka Vezérkari Főnök) 011/1996. számú, majd az azt követő 4. Gépesített Hadtest Parancsnokság (Székesfehérvár) 021/1996. számú intézkedése alapján az MH 42. Baranya Felderítő Zászlóalj békeszervezetét meg kellett szüntetni, technikai eszközeit pedig az MH Dunántúli Kiképző Központjába kellett átcsoportosítani. Bár az intézkedés meghatározta, hogy az „M” (vagyis mozgósítás, háború esetén történő felállítás) – helye Szombathely legyen, ez 2004 óta (a szombathelyi laktanya bezárása miatt) értelmét vesztette. Ironikus, hogy az a laktanya, ami 1976 és 1992 között a felderítők szombathelyi otthonát adta; 2004 óta börtönként működik, még a pécsi „Áper”, ami eredetileg büntetés-végrehajtási intézménynek épült, előbb laktanya lett, végül pedig romhalmazzá vált.

67808715_663211790825696_212957926078283776_n.jpg

A „Nagy U” a pécsi laktanya főépülete, ahova a felderítő zászlóalj is be volt szállásolva (2019)

Létrehozták, mert kellett. Ha szükség volt rá, ott volt. Tette a dolgát. Állt a határon esőben, szélben, hóban és fagyban. Védte a Magyar Köztársaság területét és lakóit. Aztán egyszer csak vége lett a háborúnak, és már nem volt rá szükség. Azt, hogy mi állhatott a Baranya felszámolása mögött, nem tudom. Az általános költségvetési megszorítások? Az, hogy lezárult a horvátországi háború? Az általános szemléletváltás, ami elkezdett a területvédelemről a missziós feladatok felé fordulni? Az a számtalanszor félreértett gondolat, hogy a történelem 1989-el véget ért? Talán ezek mind közrejátszottak benne. Hagyományőrzőként azonban nem az a feladatunk, hogy ezt megválaszoljuk. Hanem az, hogy megőrizzük a hajdan volt 42. Felderítő Zászlóalj emlékét.

 

 - Berkesi Balázs -


Források:

Somkutas Róbert: Álcaruhában, Fejezetek a hadműveleti-harcászati és csapatfelderítés történetéből (1945-2000), Zrínyi Kiadó, 2014.

http://www.knbsz.gov.hu/hu/letoltes/fsz/2019-1.pdf (2019.07.28)

https://napitortenelmiforras.blog.hu/2016/04/15/a_sosemvolt_megszallas_avagy_zala_a_felvideken (2019.07.28)

Turcsányi Károly- Hegedűs Ernő: A légideszant II., ejtőernyős-, helikopteres- és repülőgépes deszantok a modernkori hadviselésben (1945-2010), Pueblo Kiadó.   

Veteránok visszaemlékezései

Szólj hozzá!
2019. augusztus 06. 11:55 - SFBlogger

"Jönni akar? Jöjjön! Próbálja meg!" – Interjú egy szolnoki katonanővel

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban közöljük Szeles Eszter bajtársunk interjúját, melyet Ádám Szabolcsné Henivel, egykori 88-as szerződéses katonanővel készített, ezáltal betekintést engedve a Magyar Honvédség egyik elit alakulatának életébe női szemmel. Ezúton szeretnénk megköszönni a lehetőséget az MH Béketámogató Kiképző Központnak, hogy lehetőséget teremtett az interjú létrejöttéhez!

Felderítők Blogja: Kérem, meséljen magáról. Hol született, mivel foglalkozott a civil életben?

Ádám Szabolcsné: Szolnokon születtem és laktam tizenöt éves koromig. Kecskeméten szereztem szakmát, mint általános kertész. Akkoriban – a 90-es évek közepén – nem igazán tudtam ezzel a szakmával elhelyezkedni. Az akkori álláshirdetéseket nem úgy kell elképzelni, mint ma, amikor az ember felcsapja az internetet és minden rendelkezésre áll.

F. B.: Gondolom a rendszerváltás utáni állapotok okozták a munkahelyi problémáit.

Á. Sz.: Így van!

F. B.: Katonacsaládból származik?

Á. Sz.: Nem, viszont a bátyám a Bercsényi zászlóaljnál (MH 34. Bercsényi László Mélységi Felderítő Zászlóalj  - F. B.) volt szerződéses katona.

F. B.: Hogy került a Honvédséghez?

Á. Sz.: A 88-asok (MH 88. Gyorsreagálású Zászlóalj - F. B.) adtak fel egy hirdetést az akkori Jász-Nagykun-Szolnok megyei napilapban és ennek a hatására jelentkeztem. Elmentem az akkori Mester úti laktanyába Szolnokon, és a kapunál elmondtam, hogy miért jöttem. Meglepődtek, gondolván a parancsnok nem lányokat várt a hirdetés feladásakor. Felmutattam az újságot, amiben csupán az volt leírva, hogy várják a jelentkezőket, de az, hogy ezek csak férfiak lehetnek nem volt feltüntetve. Emlékszem, hogy egy szerdai nap volt a felvételi nap. Azzal küldtek el, hogy jelezni fogják a parancsnok felé az érdeklődésemet és jelentkezzek újra a következő héten. Egy hét múlva visszamentem és azzal a hírrel fogadtak, hogy Keresztúri László ezredes úr rábólintott a jelentkezésemre és sportfelszereléssel várnak vissza a fizikai felmérőn. Emlékszem, hogy a futás, a felülések és a fekvőtámaszok után rám nézett a testnevelő tiszt és megkérdezte: „Mit tud még megcsinálni? Fel tud mászni a kötélre?” Felmásztam, majd ennyit mondott: „Na, jól van, most már jöjjön le, megfelelt, menjen.” Ezt követően Kecskemétre kellett mennem egészségügyi és pszichológiai alkalmassági vizsgálatokra. Ezeken szintén alkalmasnak bizonyultam, így innentől az ezredes úr kezében volt a döntés, hogy alkalmaz-e vagy sem. Végül úgy döntött, hogy szolgálatba állít és most is azt állítom, hogy neki köszönhető, hogy akkor elindult itt valami.

F. B.: Mikor állt szolgálatba és milyen beosztásban?

Á. Sz.: 1996. július 1-én álltam szolgálatba a Támogató Században. A páncéltörő szakaszon belül lettem FAGOT-irányzó (a szovjet eredetű 9M111 „FAGOT” távirányítású páncéltörő rakétarendszer irányzója – F. B.), majd pár hónappal később rajparancsnokká léptettek elő.

67566082_1245131965668641_2669142176679591936_n_1.jpg

FAGOT-irányzóként, bevetésre készen

F. B.: Ön az első nők között volt a zászlóaljnál. Hogy alakult később a „harcoló lányok” száma az alakulatnál?

Á. Sz.: 1996 szeptembertől hatan voltunk, majd januártól – ha jól emlékszem – már tizenketten.

F. B.: Milyen lehetőségekkel indulhattak?

Á. Sz.: Az ekkoriban érkező lányok sok lehetőséget kaptak, többek között azt, hogy nyelvtanfolyamra járhattunk. 1997-re hárman vagy négyen már fel voltunk készítve arra, hogy misszióra menjünk. Egy részük –köztük én is – Ciprusra ment, míg voltak, akik a Sínai-félszigeten teljesítettek szolgálatot.

F. B.: Milyen beosztásba került Cipruson? Mi volt a feladata?

Á. Sz.: A híradóközpontba kerültem, ahol telefont, faxgépet és rádiót kezeltünk 24 órás szolgálatban. A járőrökkel voltunk kapcsolatban és mi adtuk tovább azokat a jelentéseket, amelyeket ők a megfigyelések során leadtak.

67589629_412090022847676_6724374792037728256_n.jpgMunkában

F. B.: Mennyi ideig tartott a Cipruson töltött szolgálat?

Á. Sz.: Egy évig. 1997. szeptemberétől 1998. szeptemberéig és fél év alatt két hét szabadság járt.

F. B.: Találkozott a Ciprusi szolgálat során más nemzetek katonanővel?

Á. Sz.: Igen. Szerintem más országokban már hamarabb szokássá vált a nők alkalmazása a hadseregben. A briteknél kifejezetten nagy létszámban voltak jelen, sőt láttam náluk egy konténerszállító teherautót vezető nőt is.

F. B.: Mesélne pár szót a férjéről?

Á. Sz.: Cipruson ismertem meg a férjemet, aki maga is katona, ráadásul ő is a BTKK-nál (az MH Béketámogató Kiképző Központnál - F. B.) szolgál, de jelenleg Irakban van. Kettőnk közül ő az, aki számos helyen járt. Hozzá képest saját magamat inkább „hátországosnak” mondanám. 2000-ben házasodtunk össze, majd 2004-ben és 2006-ban születek meg a fiaink.

F. B.: Mint állást kereső, fiatal szolnoki lány, hogy élte meg a külszolgálatot? Nagy dolog volt eljutni külföldre?

Á. Sz.: Szerintem hatalmas dolog volt. Az a fizetés, amit Cipruson megkerestem az itthoni tízszerese volt. Egy év külszolgálat után a férjemmel megengedhettünk magunknak egy lakást, amit be tudtunk rendezni.

67781828_3100491953324172_6264746264106106880_n.jpgMisszióban

F. B.: Könnyebb volt így, hogy mindketten ezt a hivatást választották?

Á. Sz.: Erre azt szoktam mondani, hogy egyikőnknek se könnyebb, mint a másiknak, mivel mindketten tudjuk, hogy milyen az, amikor az egyik fél misszión van és a másik marad itthon. Nem könnyű annak, aki külszolgálatra megy, mert fel kell adnia az itthoni komfortot, ugyanakkor annak a félnek se könnyebb, aki itthon marad és egyedül viszi tovább a napi rutint, főleg egy család esetében.

F. B.: Hogyan viszonyultak Önhöz a férfi kollégák?

Á. Sz.: Biztos furcsán, de ugyanúgy megkaptam a feladataimat és mindent meg kellett tanulnom, majd ezekről számot kellett adnom, mint nekik. Amikor felszereltem, még működött a sorállomány. Az 1996. augusztusában bevonuló katonák közé lettem beállítva, velük végeztem el az alapkiképzést és kezdtem el az alapoktól megtanulni mindent. Ugyan ki lett mellém jelölve egy kolléga, aki tanított, de például az alakzatban való mozgás elsajátításához szükség volt a közösségre. Illetve számos feladatra lettem velük együtt beosztva, így az 1999-es árvíz idején velük együtt pakoltam a homokzsákokat a gáton 24, illetve 12 órás váltásokban.

F. B.: Kivételeztek Önnel a nemére való tekintettel?

Á. Sz.: Volt rá példa, de nem éltem vele. Két hete voltam a cégnél, amikor végre kellet hajtani az első menetgyakorlatot a századdal, a katonai célokra használt romvárosan. Megtudtam, hogy külön nekem felállítottak egy sátrat, ággyal. Visszautasítottam azzal, hogy mivel velük jöttem így velük is fogok aludni a szabadban.

67395599_2495821450704423_3659533700669898752_n.jpgMagyar kéksapkások

F. B.: Ekkoriban nem voltak a nők számára fenntartott lakókörletek. Hogyan oldotta meg a tisztálkodást?

Á. Sz.: Egyszerűen, nem csináltunk belőle gondot. Megkértem egy sorkatonát, hogy állon az ajtó előtt, addig amíg lezuhanyzom – igaz nem mindig volt meleg víz.

F. B.: Meséljen a zászlóaljparancsnokról, Keresztúri Lászlóról.

Á. Sz.: Egy nagyon segítő és támogató embert ismertem meg a személyében. Nem tudok rosszat mondani róla, ahogy más sem. A mai napig szeretik. Nagyon szép dolgokat épített fel, illetve ő nyitotta meg a kaput a nők elött. Azt mondta, hogy „Jönni akar? Jöjjön! Próbálja meg!”. A BTKK nemrég lett 15 éves, ennek alkalmából felkérték, hogy tartson egy előadást. Nagyon szépen levezette, ahogy ez a központ kinőtte magát a 88. GYRZ-ből (az MH 88. Gyorsreagálású Zászlóaljból F. B.). A közönség soraiban rengeteg olyan ember ült, akik a 90s évek közepétől együtt szolgáltam. Egy élmény volt végighallgatni.

67806451_563950464009479_3303565784680235008_n.jpgVisszaemlékezés Szolnokon

F. B.: Hogy került a BTKK-hoz?

Á. Sz.: 2011-ben hoztam egy döntést és leszereltem, viszont a civil életben nem találtam munkát. Közben a férjem átkerült a BTKK-hoz, és megérdeklődte az akkori személyügyi főnöknél, hogy van e lehetőség arra, hogy akár közalkalmazottként, akár katonaként el tudjak helyezkedni. Végül egy akkor GYES-en lévő kolléganőmet helyettesítettem, mint közalkalmazott. A kolleganőm visszatértével Apáti Zoltán ezredes úr (jelenleg dandártábornok, az MH Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság felkészítési és kiképzési parancsnokhelyettese – F. B.) felajánlotta, hogy amennyiben újra egyenruhát öltök, úgy továbbra is tud nekem munkát biztosítani. 2014. augusztus 1-el ismét felszereltem, de lehet, hogy ez volt a sorsom, hiszen most már hivatásos állományban vagyok. Nagyon érdekes, hogy mennyi minden történt az elmúlt 5 évben, és állítom, hogy olyan, mintha itt gyökerezne minden, rengeteg szál fut itt össze: A 2000-es évek elején itt adtunk szolgálatot, amikor a BTKK elkezdte a szárnyait bontogatni, de az épülete még üres volt. Azelőtt itt egy innen nem messze lévő katonai középiskola kollégiuma volt és nem egy kollégám van, aki az iskolai évei alatt itt volt elszállásolva, majd ide került vissza szolgálatot teljesíteni.

67982636_2353455438071468_4155728545072545792_n.jpgBéketámogató felkészítés 1997

F. B.: Milyen beosztásban van most a BTKK-nál?

Á. Sz.: A bázisüzemeltető részlegén belül vagyok üzemeltető raj parancsnoka, A rajban három katona, két előadó és az épületet takarító hölgyek teszik a dolgukat, hogy a BTKK-ban minden tisztán, rendben fogadja az ide érkezőket. Emellett jelentős anyagi felelősségem van.

F. B.: Mit tudna tanácsolni azoknak a nőknek, akik ezt a hivatást választanák?

Á. Sz.: Vári Tiborral, az akkori szakaszparancsnokommal beszélgettem nemrég, és azt mondta, hogy minden megvolt bennem ahhoz, ami ehhez a hivatáshoz szükséges, köztük az alázat, akaraterő, illetve az, hogy nem kérdőjeleztem meg semmit, hanem megcsináltam, amit mondtak. Minden munkához, még a civil életben is szükséges a megfelelő alázat.

F. B.: Köszönöm a beszélgetést!

Á. Sz.: Nagyon szívesen!

67544430_1097930027068009_7043571186608898048_n.jpgKözös kép az interjú után

Források:

- Ádám Szabolcsné Heni fényképei

- https://felderitokblogja.blog.hu/2017/11/05/a_tuzer_aki_pegazust_visel_a_karjan_interju_vari_tiborral

Az interjú létrejöttét a Magyar Honvédség illetékesei tették lehetővé. Köszönjük segítségüket! 

- Szeles Eszter -

Szólj hozzá!
2019. július 15. 16:46 - SFBlogger

Felderítők harckocsija – a PT-76

Kedves Barátaink!

Az alábbiakban olvasható Berkesi Balázs bajtársunk összefoglaló cikke a szovjet eredetű PT-76 úszó harckocsi magyarországi alkalmazásáról. Jó szórakozást kívánunk a cikkhez!

58741745_536103256918013_2515430459706441728_n.jpg

Díszszemlén
(Forrás: Elfnet.hu)

A magyar felderítő szakcsapatok történetének egyik kissé feledésbe merült pontja a hadosztály közvetlen felderítő zászlóaljak és ezred-dandár felderítő századok úszó harckocsi (UHK) alegységeinek és az azokat alkotó PT-76 könnyű harckocsik története.

A PT-76 egy 1952-től rendszeresített szovjet könnyű páncélos volt, amit a Szovjet Hadsereg és a Haditengerészet, azon belül is a tengerészgyalogos csapatok számára rendszeresítették nagy számban. A harckocsi alváza több harcjármű alapjául is szolgált, amik közül az ASZU-85 légiszállítású löveget emelném ki, ami a szovjet légideszant csapatok (VDV) egyik alapvető tűztámogató eszközeként szolgált.

58570976_423096271834377_4205034301479190528_n.jpg

Szovjet légideszant csapat ASU-85 önjáró lövegei díszszemlén
(Forrás: pinterest)

A BTR-50 PU is a PT-76-on alapult. Annak a járműnek az egyik különlegessége az volt, hogy a Magyar Néphadseregben is rendszeresítettek a későbbiekben.

Számtalan fénykép és filmfelvétel alapján kijelenthetjük, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc idején több PT-76 harckocsival felszerelt szovjet alegység is harcolt Budapesten. Az 1950-es, 60-as évek során a Varsói Szerződés több hadseregében is rendszeresítették, illetve a szovjet érdekszférába került országok is nagyobb mennyiséget kaptak belőle. A vietnámi háború során azonban bebizonyosodott az, hogy ez a könnyű, felderítésre és támogatásra tervezett páncélos képtelen felvenni a harcot a nehezebb nyugati páncélosokkal, ráadásul a gyalogsági harckocsi elhárító eszközöknek is könnyű célpontot nyújtott.

50673227_675280969534164_780694818119483392_n.jpg

Szovjet tengerészgyalogos PT-76 kezelő járművével (1989)
(Forrás: wikipedia)

A Magyar Néphadsereg 1959-ben szerzett be néhány darabot, majd 1964 második felére egy nagyobb mennyiséget. Erre az időpontra az 5. Hadsereg állományába 68 darab, vagy más források szerint 102 db PT-76-os tartozott. A harckocsik az akkor formálódó hadosztályközvetlen felderítő zászlóaljak és gépkocsizó lövész-, valamint harckocsi ezredek felderítő alegységeibe kerültek. Az előbbiekbe UHK századokat szervezetek, amik állományába két PT-76 szakasz (5 db páncélossal) került, az utóbbiakba pedig 1966 végétől (összhangban a felderítő szakaszok századokká szervezésével) UHK szakaszokat (3 db PT-76-al) hoztak létre. Az UHK-rajparacsnokok és vezetők kiképzését a 4. Harckocsiezred végezte a Magyar Néphadsereg szintjén.

A harckocsi fegyverzete egy 76,2 mm űrméretű lövegből és egy 7,62 mm-es géppuskából állt. Páncélzata 5 és 17 mm között mozgott. Hatótávolsága 450 km és átlag sebessége közúton 44 km/ óra volt. 3 kezelő szolgálta ki a harcjárművet.  

Az UHK megjelenése nem kis feladatott adott a hadsereg felderítő csapatainak. Az új technikai eszközökre nem csak a felderítő tiszteket, de a sorkatonákat is fel kellett készíteni. A szakkiképzést ki kellett egészíteni az úszóharckocsi-kiképzéssel, amik magukkal vonták a páncélos-lőkiképzést (löveggel és géppuskával), technikai, valamint harckocsi vezetési ismereteket. A PT-76-os tűzerejének, valamint az éjjellátó irányzó berendezéseknek hála lehetőség nyílt a különböző felderítő-harctevékenységek közvetlen biztosítására, még éjszaka is. Ezen feladatokat részben meg tudták oldani a csapatok (vezetés és lövészet), de a vízi lőgyakorlatok lebonyolítása már problémásnak bizonyult, tekintve a járművek rendszerbeálltásakor, az MN nem rendelkezett alkalmas vízi gyakorló területtel. Ezt kezdetben úgy orvosolták, hogy a Szovjet Hadsereg a HM megkeresésére időnként „kölcsönadta” az esztergomtábori UHK lőteret, valamint a harckocsi lövegekhez két 27mm-es betétcsövet (az olcsóbb lövészet céljából) is odaadományoztak a magyar felderítőknek, hogy azzal gyakorolhassanak. Ezek azonban hamar elkoptak az intenzív igénybevételtől. A kiképzéssel kapcsolatos problémák kiküszöbölése végett, 1968-ban Csornapusztán (a kalocsai harckocsi lőtér mellett) átadták az MN egyetlen vízi harckocsi lőterét. A felderítő tisztek által „Loczki birtokként” (utalva annak parancsnokára) is emlegetett gyakorlótérre ezt követően minden évben érkeztek az MN felderítő UHK alegységei, hogy itt hajtsák végre az egyéni és vízi lőfeladatokat. Ironikus módon a lőtér átadásának idején, a páncélosokkal már éles bevetésen vettek részt.

1968 augusztusában a Magyar Néphadsereg 8. Gépkocsizó Lövészhadosztálya a „ZALA” gyakorlat keretében bevonult Csehszlovákiába, a Varsói Szerződés más hadseregeivel összhangban. A művelet érintette a hadosztálynak alárendelt csapatok felderítő századait és az újdörögdi MN9027-et (42. felderítő zászlóaljat) is. A magyar csapatok szerencsére nem kerültek szembe fegyveres ellenállással, de valódi harcfeladatot hajtottak végre, és a felderítő szervezetek először próbálhatták ki éles körülmények között az újonnan rendszeresített technikákat (így a PT-76-ost is), valamint a harceljárásokat.

A PT-76-ok a 1983-ig szolgáltak, amikor is azt megelőzően, első lépésben a hadosztály közvetlen felderítő zászlóaljak UHK századai szűntek meg (átadva helyüket a 2. Csapatfelderítő századnak, ami már lövészpáncélosokkal került felszerelésre), majd abban az évben az ezredközvetlen felderítő századok PT-76 szakaszait szüntették meg.

A PT-76 harckocsik kivonásának egyik legfontosabb okát egy nyugalmazott felderítő tiszt fejtette ki nekem. A járművekhez egyszerűen elfogytak a tartalék alkatrészek, valamint a lőszerek. Nem szabad megfeledkeznünk, hogy az első darabok 1959-ben kerültek az MN-hez és ezeket a harckocsikat intenzíven használhatták is. Véleményem szerint a repülőgépek és helikopterek után, a harckocsik a leginkább szervizigényes harceszközök.

Források:

- Somkutas Róbert: Álcaruhában, Fejezetek a hadműveleti-harcászati és csapatfelderítés történetéből (1945-2000), Zrínyi Kiadó, 2014.

- Roger Ford: A világ híres harckocsijai 1916-tól napjainkig, Hajja & Fiai Kiadó, Debrecen 2003.

- Egy nyugalmazott felderítő tiszt visszaemlékezése

 

                  

Szólj hozzá!
2019. július 11. 21:34 - SFBlogger

IN MEMORIAM – "Nagy Pethő" emlékére!

Kedves Barátaink!

A 2019. május 29-én Budapesten a Margit-hídnál történt hajókatasztrófa egyik magyar áldozatának, Pethő János egykori mélységi felderítő tisztnek állít emléket a hajdan a parancsnoksága alatt szolgáló Zsig Zoltán mélységi felderítő sorkatona írása, melyet a dunai megemlékezéssel egy időben közlünk. A megemlékező írást Kiss Zsolt egykori mélységi felderítő tiszthelyettes fényképe egészíti ki.

petho_rip.jpg

A Hableány tragédiája szörnyű esemény volt, ráadásul pár nappal a baleset után derült ki, hogy a hajó matrózát ismertem is, az egyik csoportparancsnok volt a századomban Szolnokon. „Nagy Pethő” pár évvel volt nálam idősebb, mélységi felderítő hadnagyként szolgált akkoriban. A becenevét azért kapta, mert az öccse, „Kis Pethő” szintén a zászlóalj tisztje volt.

Az idősebb testvér keze alá kerültem az újonckiképzés alatt, akit hamar megkedveltünk, mert értelmes és ami még fontosabb, emberséges tiszt volt. Nem keménykedett feleslegesen, de megkövetelte a szükséges fegyelmet, és a feladatok maradéktalan végrehajtását.

Már a kiképzés elején megvillantotta a humorérzékét. Az ejtőernyős földi felkészítés során a „bitó” becenevű eszköznél mindannyiunkat két kötél segítségével körülbelül két méter magasra felhúztak, majd elengedtek, így páros zárt lábbal huppantunk bele a homokba, így gyakoroltatva az ejtőernyőssel földet érés során a helyes testtartást. Addigra már kijelölték, ki melyik tiszt csoportjába kerül, és amikor egy hozzá beosztott ember került sorra, akkor megszólította. Emlékeztette, hogy „Schwartz” honvéd már a saját katonája, ezért utasította a köteleknél állókat, hogy húzzák magasabbra és onnét engedjék el. A történet mindenkinek vicces emlék maradt, még a kelleténél nagyobbat eső társunknak is.

Nevetve idéztük fel hónapokig a sztorit, ugyanis pont az ilyen próbák miatt jelentkeztünk a mélységi felderítő zászlóaljba. Aki többet teljesített, többet kibírt, mint az átlag, az számított kemény gyereknek. Tiszteltük Őt is, mivel több ejtőernyős ugrása volt nálunk, ez pedig abban a közegben fokmérőnek számított. Az ejtőernyőinket gyakran személyesen ellenőrizte behajtogatás után, és a gépben a kiugrás előtt tartott eligazítása, vagy bátorítása is nagyon sokat jelentett. Én magam személyesen is sokat köszönhetek neki, mivel az Ő javaslatára kezdhettem meg a búvár kiképzést, ami az előmenetelemre is kihatással volt.

Habár nem voltam a csoportjának a tagja, de a nyári zárógyakorlaton a parancsnoksága alatt indultunk el a műveleti területre, helikopteres kirakással. Öt napra elegendő felszereléssel a hátunkon meneteltünk egész éjjel, majd kezdtük meg a földalatti rejtekhely kiásását. A harmadik napon ellenőrzésre érkező zászlóaljparancsnok mégsem a teljesítményünket értékelte, hanem a parancsnokot, "Nagy Pethőt" vonta felelősségre a borostás arcunk láttán.

Láttam rajta, ott és akkor nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne lehessen észrevenni, ő mennyire tartotta fontosnak a szabadban töltött éjszakák után a borotváltságunkat.

Az utolsó napon aztán rohanva, szökellve hajtottuk végre a köteléklövészetet, hogy megsemmisítsük az atomtöltetű rakétát szimbolizáló célt. Az éleslőszerrel végrehajtott lövészet jól összehangolt csapatmunkát követelt, hogy ne történjen baleset és minden célba egyaránt jusson elegendő lövedék. A feladatot sikeresen végrehajtottuk borostásan is.

A katonai pályám végül máshol folytatódott, de néha még láttam fényképeket az újságokban Róla, valamint az alakulatnál szolgáló testvéréről. Több száz sorállományú, majd szerződéses katonát képeztek ki ők, adták át nekik azt a szakmai tudást, amelyre egész életünkben büszkék lehetünk.

Sokakhoz hasonlóan megdöbbentem, és lesújtott a tragikus hír, egyszerűen érthetetlennek tűnik még most is az egész katasztrófa. A Margitszigetre érve ma már másként nézem a híd lábát, ahol egy szempillantás alatt véget ért a dél-koreai turisták, és a magyar hajósok élete.

Egy percre most álljunk meg, és emlékezzünk az áldozatokra, köztük Pethő János mélységi felderítő századosra, aki új hivatásának teljesítése közben halt meg. Emlékezzünk az ejtőernyősre, a kiképzőre, a katonára, a parancsnokra, és hajósra. Nyugodjon békében!

- Zsig Zoltán -

Szólj hozzá!
2019. június 28. 21:18 - SFBlogger

BESZÁMOLÓ: Visszavágó a Gerecsében - Szent László Menet Ezüst

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk két hagyományőrzője idén újra rajthoz állt, hogy az MH 25. Klapka György Lövészdandár és a Tatai Tömegsport és Tájfutó Honvéd Sportegyesület által megszervezett XIII. Szent László Meneten teljesítménnyel tisztelegjen a Szent László Hadosztály, benne az ejtőernyős ezred katonáinak II. világháborús áldozatvállalása előtt. Alább olvasható bajtársunk, Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető beszámolója.

Amikor 2016-ban Baráti Körünk elhatározta, hogy tematikus, a Magyar Honvédség, vagy civil szervezetek által szervezett, politikamentes teljesítménytúrákon korabeli felszereléssel, amennyiben lehetséges hatástalanított fegyverekkel megjelenve hajtja végre a kijelölt távokat, szinte azonnal képbe került az MH 25. Klapka György Lövészdandár által fémjelzett „Szent László Menet” is, melynek jelvénye a méltán híres magyar elithadosztály, a Szent László Hadosztály fém jelvényét mintázta. Ismerve az alakulat történetét és kötődését az ejtőernyős csapatnemhez, magától értetődött, hogy három fős erőben kipróbáljuk magunkat a 32 kilométeres „Bronz” távon. A 2017 júniusi sikeres végrehajtást követően készült beszámolóban írtam le azokat a gondolatokat, melyeket a Szent László Menet kapcsán ma is érvényesnek tartok:

„A fájdalom elmúlik, a dicsőség örök!” – és valóban, megharcoltunk a távval, végrehajtottuk a feladatot, és közben rengeteget tanultunk magunkról, egymásról. Ez a katonai teljesítménytúrák szépsége, és ezért vagyunk büszkék arra, hogy helyt álltunk.

Tavaly, 2018-ban emelve a tétet, újra rajthoz álltunk, hogy ezúttal az 50 kilométeres „Ezüst” menettávot hajtsuk végre, immár négy fős csapatban. Sajnos azonban sem az időjárás nem volt kegyes hozzánk, sem pedig mi nem mértük fel helyesen a vállalt feladat méretét, így közös egyeztetés után, ahogy azt a tavalyi beszámoló is rögzíti:

A még előttünk álló szakasz hosszát és terepviszonyait, a fizikai és szellemi energiaszintünket, és az eltelt időt (itt már több mint 12 órája voltunk folyamatosan úton) hosszasan összevetve közösen úgy döntöttünk, hogy „lekongatunk”; az utolsó emelkedőnek (és az azt követő lejtőnek) már nem vágunk neki, a hátra lévő három ellenőrző pontot kihagyjuk.

A kudarc amellett, hogy sokat tanított, egész évben fájón emlékeztetett minket arra, hogy a Gerecsével nem lehet viccelni és ébren tartotta a vágyunkat a visszavágásra abban a tudatban, hogy tartozásunk van.

A „visszavágóra” 2019. június 22-én érkeztünk meg Tatára 1800 táján, és gyors regisztráció után már rendezgettük is a magunkkal hozott nagyjából 20 kiló, gondosan átválogatott felszerelést. Talán kevesen tudják, hogy a Szent László Menet ezüst és arany távja eredetileg éjszakai menetnek indult, ami belenyúlik a másnap reggelbe is. Ezt a szép hagyományt elevenítette fel idén a szervezőség azzal, hogy a rajtot 20:00-ra tette.

A kapcsolattartónk Balog Nándor hadnagy úr az első találkozáskor barátsággal fogadott minket, látszott rajta, hogy már az is sokat jelent neki, hogy visszajöttünk "repetázni". Arra a kérdésre, hogy miért megyünk megint a hegynek, mi csak annyit mondtunk, hogy "Nehogy már a Gerecse mondja meg, hogy hová mehetünk..."

A 204-es számú, azaz az „Ezüst” távon negyedikként indított két fős csapatunk nagy feltűnést keltett az eligazításnál, ahol nagy örömünkre találkoztunk a HM hadtörténeti Intézet és Múzeum csapatával is, akik idén szintén az „Ezüst” távot célozták meg. Ahogy ránk és a magunkra pakolt felszerelésre néztek látszott rajtuk az aggodalom, különösen a jó öreg” surranókat tartották túrára alkalmatlannak, de megnyugtattuk őket, hogy a saját tempónkban igyekszünk végrehajtani a menetet, a verseny nem az órával, hanem a kilométerekkel szemben zajlik majd.

szent_laszlo_ezust.jpgIndulás előtt

Az indítás pillanatában, az utolsó szerencsekívánságok után már nem számított más, csak a saját tempó tartása, ami végig meghatározó élmény és néha igen nehéz feladat volt. Szerencsére a felszerelésünk a vártnál kevésbé akadályozta a haladást, ebben talán szerepet játszhatott az évek során más túrákon kialakult rutin is.

Mire kiértünk a hegyhez vezető egyenes útra, már ránk is sötétedett és minden "ezüstös" lehagyott minket, ahogy erre számítottunk is. Az éjszakai menet nagy újdonság volt, az ember tényleg nem tudja az omladékos talajon, hogy amit a lámpája világít az kő, vagy árnyék, így sokkal óvatosabban haladtunk, mint terveztük.

Az első nagyon pozitív meglepetés a vadászháznál ért minket, ahol régi ismerős pontőrök, köztük több egykori szolnoki katonával már vártak minket. A gyors frissítésből fél órás sztorizás kerekedett, alacsonyan szálltak a "nagy nevek" és a hagyományőrző életből és a katonai szolgálatból eredő történetek. A pontőrök nagyon figyelmesen bántak velünk, szinte tukmálták ránk a csokit, szőlőcukrot, zsíros deszkát, diktálták belénk a vizet és a kólát, miközben folyamatosan csóválták a fejüket a menetfelszerelésünk láttán, amit alaposan szemügyre is vettek, hiszen sokan ilyen felszerelésekkel kezdték a „szakmát”.

Az egész menet legkegyetlenebb része a Turul-szoborig tartó menet volt, amikor a meredek hegyoldalban csak a kiálló kövek és a fák törzsei, gyökerei adtak kapaszkodót. Szerencsére tavalyról már ismertük a kihívást, így fejben nem okozott meglepetést. A testi fájdalom más kérdés… Legyőzve a hegyoldalt és ráfordulva a murvás sétaútra ezért egy dolgot tehettünk, amit az elcsigázott katonai hagyományőrző ilyenkor tehet, nótára gyújtottunk teli tüdőből és kiénekeltük magunkból a bajunkat.

 65251181_1163227673885796_5605491942633766912_o_1.jpgEllenőrzőpont a sötétben

Ha azt hittem, hogy a Turulig "elfogyok", akkor hatalmasat tévedtem, hiszen az út további része egyszerűen felzabált. A surranóban fájt minden kavics, minden kanyarra azt gondoltam, hogy az utolsó lesz, de húztuk egymást tovább a puszta akaratunkkal. Pontosan tudtuk, hogy a szintidőből kicsúsztunk, hiszen a Turulnál csatlakozott hozzánk két "pontgyűjtő bíró", akiknek az ezüst táv ellenőrzőpontjainak egy részét kellett összeszedniük, velünk haladtak és minket biztatva hihetetlen sok erőt adtak a tovább meneteléshez pusztán azzal, hogy ismerkedtek, beszélgettek velünk, meséltek magukról és a kedvenc ételeikről. Azóta is adós vagyok magamnak egy kiadós tojáslevessel…

Jó példa a pontőrök bajtársiasságára az a pillanat, amikor megálltunk zoknit cserélni, magnéziumot és vizet pótolni, úgy egyáltalán rendbe szedni magunkat és ők a rájuk eső pontokat begyűjtve megálltak várni ránk. Nem lett volna dolguk, mehettek volna tovább, én előre is küldtem őket, de ahogy egyikük megjegyezte, "Nem fogunk itt hagyni titeket, senkit nem hagyunk hátra." Köszönjük nekik!

64745774_1163227963885767_7270697539781787648_o.jpgHajnalodik

A túra utolsó részében kikapcsolt aggyal poroszkáltunk egymás lába nyomán, vagy amerre az utat sejtettük. Mire beértünk Tatára már csak a "tyúklépés üzemmód " működött és a magasan járó nap hőgutával fenyegetett. Lassan az arany távot végrehajtók leggyorsabbjai is lehagytak minket, de mindegyikük mondott valami biztatót, kaptunk egy-egy vállveregetést, aggódó pillantást, vagy elismerő mondatot. Mindenki tisztában volt vele, hogy a felszereléssel, magunkkal és a kilométerekkel harcolunk, nem a szintidővel. Nem tudom már melyikük mondta, de megmaradt ez a mondat:

"A legtöbb ember ilyen körülmények között, ezzel a cuccal a negyedét sem tudná megcsinálni annak, mint ti ketten. Az a lényeg, hogy végig mentek, ne törődjetek semmi mással. Mindjárt ott vagytok! Kitartás, csak keményen!"

A fogunkat összeszorítva, izzadtsággal és könnyekkel a szemünkben fogyasztottuk el az utolsó kilométert a Lövészárokig, ahol várt minket a szervezőség és az utolsó feladat, melynek keretében jelentettük, hogy a megadott szintidőn túl, de végrehajtottuk a Szent László Menet ezüst távját. Az első válasz az volt, hogy így csupán a részvételről szóló oklevelet adhatják oda, majd egyszer csak a kezünkbe nyomták az emlékjelvényeket egy kurta de sokat jelentő mondat keretében: "Le a kalappal fiúk!" Ekkor ültünk le indulás óta először igazán.

65256276_2870402063183896_7724680560836083712_o.jpgSurranó és emlékjelvény

Baráti Körünk szeretné köszönetét kifejezni a Szent László Menet szervezőinek, akik mindent megtettek azért, hogy az embert próbáló feladatot a túrázok biztonságban, méltó körülmények között teljesíthessék. Szeretnénk gratulálni minden sporttársnak, aki sikeresen teljesítette a távot! Akiknek valamilyen okból nem sikerült ne csüggedjenek, a kudarcos végrehajtásban is ott a tanulás lehetősége. Mi éltünk vele!

 

Tanulságok:

- A Szent László Menet Ezüst Távját 20 kiló felszerelésben, fegyverzettel, surranóban rettenetesen nehéz végrehajtani.

- Mi mégis végrehajtottuk második nekifutásra, ígéretünkhöz híven legyőzve a Gerecsét.

- A teljesítményünkkel ismét tiszteleghettünk a Szent László hadosztály katonái, benne az ejtőernyős ezred tagjai előtt.

- A menet folyamán elfogyasztottunk 6 liter vizet, egy liter izotóniás italt, mégis éreztük a folyadékhiányt.

- A Baráti Kör hagyományőrzőinket akciórádiusza változatlanul 30, maximum 40 kilométer tereptől függően.

- Kiss Dávid -

Szólj hozzá!
2019. május 27. 12:49 - SFBlogger

Tíz felszerelési tárgy a magyar mélységi felderítők eszköztárából

Kedves Barátaink!

A mélységi felderítés nehéz feladata nem csak különleges embereket, de különleges felszereléseket is kíván. Olyan eszközöket, melyek megkönnyítik a mélyen az ellenséges vonalak mögött, földön, vízen, levegőben bevetett katonák működését. Ebben a szellemben készült el az alábbi, koránt sem teljes lista is, amely bemutatja, milyen különleges kívánalmak teljesítésére volt képes a Magyar Néphadsereg, amikor a mélységi felderítő katonák szükségleteiről volt szó.

87m_2.jpg

Mélységi felderítők teljes felszerelésben

Fontos kiemelni, hogy bár a listában szereplő darabok más fegyvernemeknél is megtalálhatóak lehettek, elsődlegesen a mélységi felderítők igényeit figyelembe véve készültek el. A felsorolt ikonikus darabok mégis meghatározó elemei voltak a mélységi felderítők eszköztárának és nem utolsó sorban kiállításainkon is mind megtekinthetőek. Jó szórakozást kívánunk a listához!

1. Felderítő dobótőr

A Magyar Néphadsereg egyik „titkos fegyvereként” is ismert tokból dobható mélységi felderítő tőr az 1980-as években jelent meg a mélységi felderítő alakulatok fegyvertárában és igen sokáig a legnagyobb körültekintés mellett kerülhetett csak a zöld barettes katonák kezébe. A fegyverszám alapján nyilvántartott eszközt olyan jól sikerült titokban tartani, hogy a NATO erői csak az 1990-es évek első felében ismerkedtek meg a szenzációnak számító dobótőrrel.

A dobótőr három elemből állt: a hüvely a bőrtokkal, a csatlék és maga a tőr. A fegyver különlegességét annak használata adta, ugyanis a derékszíjon lógó csatlékról egy mozdulattal lecsatolható tőrt annak tokjából és kézzel is egyaránt lehetett dobni. A tőr 20 centiméter hosszú pengéje a tokot elhagyva egy fordulat után heggyel előre fúródott a célpontba – sok-sok dobócélon történő gyakorlás után.

A dobótőrt, amit a gyártás helye alapján „nyírtelki” tőrként is emlegetnek, a műanyag nyélbe helyezett „MN” logó, valamint mélységi felderítő fegyvernemi jelzés teszi könnyen azonosíthatóvá. Az eszköz gyakorlati hasznát sokan vitatják, maga shihan Furkó Kálmán ezredes, legendás mélységi felderítő közelharckiképző is inkább „érdekes játékszerként” emlegeti, mint jól használható dobótőrként, hiszen rendeltetésszerű használata során, azaz felállított őrök elnémításakor a nagy rutin mellett nem kevés szerencse is szükséges ahhoz, hogy a célpontot pont úgy találjuk el, hogy ne maradjon ideje „reklamálni”.

Elmondható, hogy a dobótőr talán üzembiztosabban működik rohamkésként, azaz szúrásra, vágásra használva. Ennek ellenére az egykori „titkos fegyver” máig ikonikus darabja a magyar mélységi felderítő fegyvertárnak, évtizedeken át szolgálva a mélységi felderítő katonák kiképzését és felderítő bemutatók visszatérő elemeként.

1116086_152943778240067_600808845_o.jpgFelderítő dobótőr

2. Felderítő rohamkés

A lista előző darabjánál kevésbé ikonikus, látványos, mégis talán hasznosabb eleme egy mélységi felderítő felszerelésének a számukra készített rohamkés. A fegyver a klasszikus, minden háztartásban megtalálható AKM szuronyrohamkés alapján készült, pár elemében azonban alapvetően eltér tőle.

A legszembetűnőbb különbséget a markolat kialakítása jelenti, melyről teljességgel hiányzik a mintául szolgáló eszköz bajonettgyűrűje és a rögzítő mechanizmus, így a felderítő rohamkést már nem lehetett fegyverre feltűzve, szuronyként használni. Ez nem is csoda, ha számításba vesszük, hogy a mélységi felderítő alakulatok zöménél rendszerben lévő AMD-65 gépkarabély kialakítása nem is tette lehetővé a fegyverre szurony felhelyezését.

A rohamkés kapott ehelyett egy fekete műanyag markolatot, melynek fogása sokkal ergonomikusabb, kényelmesebb, a kicsit bumfordi AKM-szuronynál. A rohamkés nyele érezhetően azzal a céllal került kialakításra, hogy a késharcban jobb kezelhetőséget adjon az eszköznek, nem meglepő, hogy hasonló markolattal készültek a tompa, katonai közelharc-kiképző kések is.

Az AKM szuronyhoz képest eltérést jelent a hosszabb, sűrűbb fogazású penge is, ami jobban használható fűrészfogakat biztosít a rohamkésnek, ami fa- és csontfűrészelésnél is előny. Ismerős elem a penge elején található kivágás, ami a gumibevonattal ellátott hüvely megfelelő elemét beakasztva akár áram alatt lévő vezetékek elvágására is alkalmas drótvágó fogóvá alakítja az eszközt.

A rohamkés nyelének végén egy nyílás ad helyett bőrszíj, vagy ejtőernyőzsinórból készült hurok számára, amit a csuklóra vetve megakadályozható az eszköz elvesztése.

Összességében a felderítő rohamkés ötvözi az AKM szurony előnyeit egy harci késnél nélkülözhetetlen stabil kialakítással, így jobban megfelel a mélységi felderítők közelharcban vagy katonai túlélésben támasztott elvárásainak.

61708316_2269867193263721_8648295470906474496_n.jpgFelderítő rohamkés kereskedelmi másolata AKM szurony hüvelyével

3. SZECS I. és SZECS II.

A két cikkben (első rész) (második rész) már alaposan bemutatott „Személyi Ejtőernyős Csomagot” kifejezetten a mélységi felderítők igényei alapján állították össze azzal a céllal, hogy az egyes harcosoknak akkor is az egészségügyi ellátás és elsősegélynyújtás szélesebb eszköztára álljon rendelkezésre, ha hosszabb ideig magukra maradnak az ellenséges vonalak mögött. A két csomagból álló elsősegélycsomag gyógyszereket (SZECS I.) és kötözőanyagokat (SZECS II.) tartalmaz, melyeket vízhatlan műbőr tok zár le. Egy mélységi felderítő katona a tervek szerint mindkét csomagból egy-egy darabot kapott volna éles bevetés előtt.

Külön kiemelendő a gyógyszerek rövid használati utasítását tartalmazó leírás, valamint a kötszerek széles választéka, ami sokféle előre látható és váratlan kihívás esetén segíthette volna a mélységi felderítő katonát. Szerencsére a csomagok sok mélységi felderítő számára ismeretlenek maradtak, hiszen csupán a raktárak mélyén várták a soha be nem következő III. világháborút.

46507845_2072847043027048_706764532441153536_n.jpgSZECS I.

szecs_ii_1.JPGSZECS II.

4. 1987M felderítő hátizsák

A sokak által tervezője után csak „Kugé-zsákként” ismert hátizsákot a szovjet minta alapján gyártott és korábbi cikkünkben bemutatott 65M ejtőernyős hátizsák leváltására tervezték, maguk a mélységi felderítők. A szétszedhető fémvázzal, téli álcahuzattal, kivehető béléssel készült hátizsák alkalmas volt arra is, hogy ejtőernyős ugrás során a háternyő alatt rögzítve „utazzon”, így minden szempontból ideális volt a mélységi felderítők kiszolgálására.

A viszonylag nagy, 25 literes zsákban minden helyet kaphatott, amire egy mélységi felderítő katonának a feladatai elvégzéséhez szüksége volt, a külső rögzítési pontok pedig további felszerelések gyorsan elérhető málházását is lehetővé tették. A hátizsák némiképp vízálló sátorlap-anyaga nem csak az esővíztől óvta meg a tartalmat (bár a plusz szemeteszsák-bélés máig jó döntés) de terepmintás kialakítása miatt a felszerelési darab álcázó képességét is növelte, amit csak a krómozott ezüstös csatok és bújtatók rontanak némiképp, nem beszélve a külső zseb fehér húzózárjáról, ami éjszakai menet során kiváló „barát-ellenség jelző”.

A zsák kialakítása ugyan ma már túlhaladott, mégis fényévekkel előzte meg a Néphadsereg rettegett „málhagyíkját”, azaz a „spagettipántos” málhazsákot kényelem, funkcionalitás és megbízhatóság tekintetében egyaránt. Éppen emiatt hagyományőrzőink mellett tudunk olyan katonákról is, akik előszeretettel használják menetgyakorlatok során a mai napig is ezt az immár több, mint 30 éves darabot, ami egyben az utolsó hazai fejlesztésű katonai hátizsáknak is tekinthető.

56976804_2308988859422594_1623517514996645888_n.jpg1987M felderítő hátizsák

5. 1965M ejtőernyős bakancs

Listánk nem lehetne teljes a mélységi felderítők egyik jelképévé vált egyenruházati elem, a „bokaszíjas bakancs” néven is ismert 1965M ejtőernyős bakancs nélkül. A lábbelit ugyan egy korábbi cikkünkben alaposan bemutattuk, mégis érdemes az újabb viselési adalékok tükrében frissíteni tudásunkat. A bakancs szinte minden elemében a jól ismert 1965M gyalogsági bakancs formavilágát követi, ám a lábfejet tartó plusz bőrszíjas csat nagy különbséget jelent. A bőrszíj elsődleges feladata az ejtőernyős ugrás földet érési fázisában a lábfej védelme a rándulásoktól, ficamoktól, (vagy éppen azért, hogy a bakancsot fűző nélkül is viselhesse a katona, ahogy Szombathelyen mondták), ám ezt a csatot az ejtőernyős folklór sok helyen éppen veszélyforrásként írja le. Más visszaemlékezők azt emelik ki, hogy a bakancs plusz szíja kúszás közben „gyűjtötte a mezőt”, csak gondot okozott a feladat során.

Ismertek olyan felderítő alakulatok, ahol a fenti okok miatt is a bokaszíj levágására adtak ki parancsot, míg máshol a gyalogsági bakancsokkal vegyesen kerültek kiosztásra az ejtőernyős bakancsok a mélységi felderítő (ejtőernyős) állomány részére, ritka látvány volt a „háromcsatos” bakancs. Megint más felderítő alakulatoknál a „bokaszíjas bakancs” a fegyvernemi büszkeség jelképe lett, viselői gondosan ügyeltek rá, hogy a plusz egy csat ugyanolyan fényesen csillogjon, mint a többi.

Ebből a kavalkádból is látható, hogy az ejtőernyős bakancsok elterjedése és megítélése közel sem volt egységes, alakulatonként, sőt alakulatokon belül időszakonként változott, mégis ez a lábbeli tekinthető az utolsó kifejezetten ejtőernyősök számára készített katonai lábbelinek, így joggal kap helyet listánkon.

26230603_802800019921103_3453399023734300420_n.jpg1965M ejtőernyős bakancs

6. Deszantos gyalogsági ásó

Ez a felszerelési darab a mélységi felderítők mellett sokaknak ismerős lehet, hiszen a fanyelű 1950M gyalogsági ásók eltűnésével egy időben egyre inkább elterjedt ez a praktikusabb szerszám a nem-ejtőernyős képességű alakulatok között is.

Az eredetileg mélységi felderítő, ejtőernyős katonák számára kialakított gyalogsági ásó egy összecsukható ásókapából és a hozzá tartozó vászon tokból állt. Legnagyobb erényének a kompakt szállíthatóság tekinthető, míg az ebből adódó sérülékenység talán a legnagyobb hátulütője is egyben.

Az ásókapa összecsukható műanyag nyélből és állítható fejből állt, amit a nyéllel párhuzamosan ásóként, arra merőlegesen pedig kapaként lehetett használni. Az ásókapát egy fémhuzal kötötte össze, ami a nyél menetes elemeinek összecsavarásakor megfeszítette az eszközt. gyenge pontot az idővel könnyen szakadó fémhuzal, valamint a törésre hajlamos műanyag nyél jelentett, az ásó fémrésze masszív, sokat tűrő darab.

A deszantos gyalogsági ásó a mélységi felderítő alakulatok után a legtöbb alakulat eszköztárában megjelent, olyannyira elterjedt, hogy sok magyar háztartásban megtalálható megbízható, öreg szerszám ma is.

1119785_152943768240068_897581692_o.jpgDeszantos gyalogsági ásó

7. PBSz-1 hang- és fénycsökkentő készülék

Ezzel az eszközzel a Magyar Néphadsereg kötelékében csak a mélységi felderítők találkozhattak, hiszen a szovjet eredetű „hang és fénycsökkentő készülék” azaz hangtompító a mélységi felderítő csoportokban került kiosztásra.

A különleges irányzékkal és USz-1 csökkentett lőportöltetű lőszerrel szerelt AK-rendszerű fegyverek (AMD-65, AK-63D, AK-63F) a hangtompító segítségével csendben küzdhették le a célpontokat. A gumilamellás betéttel szerelt, fémházas eszközt a fegyverek menetes csövére tekerve használták, egy betét általában 200 lövésig, azaz körülbelül nyolc teli tár ellövéséig voltak hitelesítve, ezt követően a betét harctéri körülmények között is könnyen megoldható cseréje következett.

A PBSz-1 hangtompító a mai napig a Magyar Honvédség felderítő alakulatának eszköztárába tartozik, valószínűleg az AK-fegyvercsalád hazai leváltásával egy időben kerül majd ki a rendszerből is.

pbsz-manual.jpgPBSz-1 hang- és fénycsökkentő készülék

8. NSzP-3 éjjellátó optika

Hasonlóan listánk előbbi tagjához, az NSzP-3 is szovjet eredetű eszköz, melyet a Varsói Szerződés számos tagországa rendszeresített. Az NSzP-3 egy optikai irányzék, mely passzív éjjellátó rendszerének köszönhetően az éjszaka, vagy sötétben vívott harc megkerülhetetlen eszköze.

Előnye egyértelműen az, hogy használója éjszaka is pontos lövéseket tud leadni a célpontokra anélkül, hogy ő maga felfedné pozícióját, hátránya viszont viszonylag nagy, közel 3 kilogrammos súlya, ami a platformul szolgáló fegyver tömegét nagyban megnöveli. Az éjjellátót, amit az úgynevezett „infrabak” szereléksín segítségével lehet a fegyverre szerelni, a magyar mélységi felderítők gyakran használták a korábban említett PBSz-1 hangtompítóval együtt gépkarabélyokon, így létrehozva egy fegyverrendszert, ami hangtalan és láthatatlan fenyegetést jelentett az ellenségre.

pb210048.JPGNSzP-3 éjjellátó optika

9. AMD-65 géppisztoly

Egyik legnépszerűbb cikkünk külön is foglalkozott a Magyar Néphadsereg talán legjellegzetesebb egyéni lövészfegyverével, aminek a fegyverszámát minden volt sorkatona kívülről fújja a mai napig. Azt azonban kevesen tudják, hogy a közismert fegyvert eredetileg kifejezetten az ejtőernyősök és különleges alakulatok igényeit szem előtt tartva alakították ki, ezért is került rá behajtható válltámasz, ami nincs útban a fentebb ismertetett NSzP-3 éjjellátó infrabakjának azaz szereléksínének sem, valamint ezért lett a fegyver csöve is rövidebb, hogy ezzel is alkalmasabbá tegyék az ejtőernyős ugrásra. Ahogy neve is jelzi: az AMD-65 egy Automata Módosított Deszantfegyver.

Az AMD-65 gépkarabély (korabeli nevén: géppisztoly) nem csak itthon tett szert népszerűségre. Vietnamtól Irakig a világ számos pontján felbukkant, nem is beszélve a filmvásznakról, ahol akcióhősök és gonosztevők karaktereinek kezében egyaránt felbukkant ez az ikonikus, könnyű mégis megbízható fegyver.

jozsef_toth.jpgAMD-65 géppisztollyal felszerelt mélységi felderítő

10. Felderítő gumicsónak

A Blogunk írásait rendszeresen olvasók számára szintén ismerős lehet a korábbi cikkünk témáját is adó felderítő gumicsónak, vagy bakanyelven egyszerűen „gucsó”, ami két felszerelt felderítő katona biztonságos szállításához elegendő, szükség esetén háton, vagy kézi erővel is szállítható felfújható vízijármű. A pumpákkal némi taposás után felfújható csónak vastag gumifala bár egészen biztosan nem lövedékálló, de biztonságos és főleg száraz alternatívát jelent a vízi akadályok leküzdéséhez.

A gumicsónak szétszedhető evezőkkel és vízhatlanított használati utasítással együtt érkezik, így sem a szakszerű összeszerelés, sem a kormányzás nem okozhat gondot a felkészült kezelőszemélyzetnek. A felderítő gumicsónak segítségével a mélységi felderítő csoportok a föld és a levegő után a vízben is ugyanolyan megállíthatatlanok voltak, ha feladatuk elvégzéséről volt szó.

p_20171019_102324_1.jpgFelderítő gumicsónak

Képek forrása:
- Baráti Kör archív

- Kiss Dávid -

Szólj hozzá!
2019. május 07. 22:22 - SFBlogger

BESZÁMOLÓ: Fegyverzettechnikai képzés a Hadtörténeti Múzeumban

Kedves Barátaink!

Baráti Körünk tagsága, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum meghívására egy különleges oktatáson vett részt 2019. május 5-én, melynek keretében a múzeum „Fegyvertár” című kiállításában, a múzeum gyűjteményébe tartozó, magyar ejtőernyős vonatkozású fegyverzeti anyaggal ismerkedett. Házigazdánk, Szatmári András hadnagy úr, a múzeum Modern Lőfegyver Gyűjteményének vezetője egy tudományos alaposságú előadás keretében ismertette a magyar fejlesztésű különleges kézifegyverek fejlődésének történetét, melynek során hagyományőrzőink megismerkedhettek többek között az 1941-es délvidéki harci ugrás során használt MP35 Bergmann géppisztollyal. Vagy mint a hazai fegyvertervezés egyik utolsó példányával, az 1990-es években rendszeresített, KGP géppisztollyal, ami a mai napig rendszerben van a Magyar Honvédség bizonyos csapatainál és szervezeteinél.

59168513_2214548768593411_7713957028225351680_o.jpgBaráti Körünk hagyományőrzői a Hadtörténeti Múzeumban

A fegyverzettechnikai időutazás során a hagyományőrzőink kézbe vehették az olyan ikonikus, háborút megjárt magyar fegyvereket, mint a 1939M és 1943M Király géppisztolyokat. A speciális, kis szériában készült, csapatpróbára kiadott, behajtható tusás 1939/A M jelzésű Király géppisztoly ismertetésére nagy hangsúlyt fektetett az előadó.  Bár ebből a típusból egyetlen ismert darab sem maradt fenn, a múzeum munkatársai, külsős mesteremberek bevonásával egy hiteles másolatot készítettek, hogy ezzel bemutathassák a magyar fegyvertervezés ezen apró, de rendkívül érdekes emlékét. A Király Pál nevével fémjelzett géppisztoly-család tagjainak zárszerkezetét is nagyon aprólékosan, de közben közérthető módon tárta elénk hadnagy úr. A háború után, a Király-féle fegyverek alapján készült harceszközöket, valamint az azoktól már teljesen eltérő fegyvereket is ismertette kiváló előadónk. A rendszeresített fegyverek mellett olyan kuriózumokat is közelről szemügyre vehettünk, mint a Győrik-féle kísérleti géppisztolyt, mely bullpup elrendezése és helikális tára miatt a hazai fegyvertervezés egyik korát meghaladó technikai megoldásait felvonultató eszköze volt, amely végül nem került rendszeresítésre. Fontos szempontja volt az előadásnak, hogy olyan eszközökkel ismerkedhessünk meg, melyek Baráti Körünk gyűjteményében nem találhatóak meg, így újdonságot jelentenek a tagságunk számára.

 59397759_2214548178593470_601257191936098304_o.jpgBaráti Körünk hagyományőrzője Győrik-féle géppisztollyal

Szatmári hadnagy úr előadása során Baráti Körünk tagjai képet kaphattak a magyar ejtőernyősök részére rendszeresített fegyverek mellett a hozzájuk használt lőszertípusok képességeiről is, valamint a lőszer és az azt tüzelő fegyverek technológiai megoldásai közti összefüggésekről, illetve esetleges eltérésekről is. A hadnagy kiemelte azon szemlélet fontosságát, melynek segítségével a bemutatott fegyverekről keringő számtalan pozitív, vagy negatív legenda igazolható, vagy éppen cáfolható, és amit csak komoly kutatómunkával lehet fenntartani. Előadása során kitért a katonai hagyományőrző tevékenység fontosságára a történelmi ismeretterjesztésben éppúgy, mint a kutatómunka során, legyen szó akár kísérleti régészetről, akár klasszikus levéltári kutatómunkáról.

59673340_2214550118593276_250927700422688768_o.jpgMagyar 1939M/A Király géppisztoly

A 90 percesre tervezett, de 120 percesre nyúlt előadás során Baráti Körünk tagsága az alábbi fegyverzeti eszközökből kapott oktatást:

- MP35 Bergmann géppisztoly

- 1939M Király géppisztoly

- 1939M/A Király géppisztoly

- 1943M Király géppisztoly

- 1950M Király géppisztoly

- 1953M (K1) Kucher géppisztoly

- Győrik-féle kísérleti géppisztoly

- 1996M KGP géppisztoly

59680024_2214550455259909_1632672220608200704_o.jpgBaráti Körünk hagyományőrzője MP35 Bergmann géppisztollyal

 

Az oktatást követően levezető „szabadfoglalkozás” keretében ismerkedhettünk meg a tárlat más nemzetek által, az általunk is vizsgált időszak során használt fegyvereivel, mint az amerikai M16 gépkarabély, vagy a csehszlovák vz. 61 Skorpió, az izraeli UZI, vagy a legendás amerikai Thompson géppisztolyokkal.

59673817_2214547591926862_6934338696413970432_o.jpgBaráti Körünk hagyományőrzője amerikai M1A1 Thompson géppisztollyal

Házigazdánk nagy szakmai tudásról és a téma iránti lelkes szeretetről tanúbizonyságot tevő előadása után, amit hagyományőrzőink heves jegyzetelése kísért, megtekintettük a Hadtörténeti Múzeum "Piavétól a Donig" tárlatát is, ahol folyamatos „vadászat” folyt az ejtőernyős kötődésű anyagok, személyek és történetek felelevenítésére. A kiállításban minden tagunk a saját tudásával egészítette ki a kialakult beszélgetést, így tartalmas és sokoldalú élménnyé vált a zárásig tartó séta.

60055877_2214550241926597_4542296475253604352_o.jpgHázigazdánk, Szatmári András hadnagy úr

A Hadtörténeti Múzeumból élményekkel és új tapasztalatokkal telve egy közeli étterembe tettük át székhelyünket, ahol jóízű falatozás közben órákon át tárgyaltuk az átélt élményeket.

Baráti Körünk szeretné kifejezni szívből jövő köszönetét a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum illetékeseinek, mindenekelőtt, Soós Péter őrnagy úrnak, Borsits Enikőnek és Szatmári András hadnagy úrnak azért, hogy lehetővé tették ezt az unikális és szakmailag is egyedülálló betekintést a Hadtörténeti Múzeum fegyvergyűjteményének különleges darabjai közé. A tárlat megtekintését, mely külön jeggyel, tárlatvezetéssel látogatható mindenkinek jó szívvel ajánljuk!

59538684_2214550555259899_2109695138455355392_o.jpgBaráti Körünk hagyományőrzői a Hadtörténeti Múzeumban

További képek ITT láthatóak

- Berkesi Balázs, Kiss Dávid -

Szólj hozzá!
2019. április 29. 21:25 - SFBlogger

Az ejtőernyős hátizsákok fejlődéstörténete Magyarországon 1938 és 1987 között

Kedves Barátaink!

Alábbi cikkünkben, hasonlóan az ejtőernyős lábbelik fejlődéstörténetét bemutató cikkünkhöz most egy másik fontos felszerelési darab, a magyar ejtőernyősök által használt katonai hátizsákok evolúciója kerül terítékre Kiss Dávid bajtársunk tolmácsolásában.

Hátizsákok. Az ember azt gondolhatná, hogy általános iskolás kora óta mindent tud ezekről a sokszor kényelmetlen, degeszre tömött, mégis a hétköznapokban elengedhetetlenül hasznos kiegészítőkről. Ám ahogy a kisdiákok is tudják, hogy „De nehéz az iskolatáska”, úgy ez hatványozottan igaz a katonák, különösen az ellenséges vonalak mögött huzamosabb ideig utánpótlás nélkül kitartó ejtőernyős katonák életére is. Vegyük hát sorra milyen különféle zsákok húzták a magyar ejtőernyősök, mélységi felderítők vállát az ejtőernyős képesség 1938-as megjelenésétől egészen az 1987-ben rendszeresített utolsó magyar katonai hátizsák kifejlesztéséig!

1916M hátizsák

Az I. világháború során, 1916-ban az Osztrák-Magyar Monarchia katonái számára kifejlesztett általános hátizsák, mint sok másik utána, a civil piacon is megtalálható hegymászó- és túrazsákok megoldásait ötvözte a katonai szükségletekkel. Az egy központi rekeszből és két kisebb tárolózsebből álló vászonzsákot két vállszíj segítségével vehette hátára a katona, a vállszíjakat pedig két további akasztószíj segítségével akaszthatta a derékszíjba, vagy a patrontáska erre kialakított részébe. A zsák külső rögzítési pontjai málhaszíjak segítségével tették lehetővé köpeny, sisak, csajka, takaró, vagy más felszerelési tárgyak rögzítését a hátizsák külső oldalán.

59577580_2139987156085965_2497783139166846976_n.jpg1916M hátizsák reprodukciója (elölnézet)

Az I. világháborús tapasztalatokat figyelembe véve kerülhetett a zsák a magyar ejtőernyős katonák felszerelései közé is. Elképzelhető, bár nem bizonyított, hogy vitéz Bertalan Árpád háborús tapasztalatai is közrejátszottak az általa minden bizonnyal ismert hátizsák ejtőernyősök általi használatában, de az is lehetséges, hogy egyszerűen ilyen hátizsákokból volt nagyobb raktárkészlet az egyre növekvő létszámú ejtőernyős alakulat felszereléséhez. Minden esetre korabeli filmhíradó-felvételek és fényképek alapján biztosan kijelenthető, hogy az 1916M hátizsákok az ejtőernyős ugrófelszerelés részeként még az 1941-es délvidéki harci ugrás idején is szerephez jutottak.

16m_2.jpgMagyar ejtőernyősök az 1941 április 12-i délvidéki harci ugrás után földi harcban. Jól láthatóak az 1916M hátizsákok

A korabeli felvételek alapján valószínűsíthető, hogy a hátizsákokat üresen vették fel a háternyő alá, majd a földön a dobóhüvelyekben ledobott felszerelés (lőszer, robbanószer, élelem, egészségügyi anyag stb.) könnyebb szállítására használták. A hátizsák későbbi háborús szereplése még kevésbé ismert, az ejtőernyős bevetések hiányában, majd az ejtőernyős alakulat földi harcokban való bevetése miatt a zsákok nagy valószínűség szerint nem kerültek ki a harctérre, a pápai ejtőernyős alakulat raktárainak megnyitása után azokat a civil lakosság széthordta.

58704247_564144153994185_4702260638112546816_n.jpg1916M hátizsák reprodukciója (hátulnézet)

Az 1916M hátizsák egyszerű, mégis praktikus kialakítása egészen az 1960-as évekig meghatározó maradt a katonai hátizsákok „divatjának” tekintetében, kisebb eltérésekkel a magyar 1950M hátizsák és a csehszlovák M60 hátizsák is ezt másolta.

16m_1.jpgMagyar ejtőernyős 1916M hátizsákkal a "Dél felé" c. 1941-es propagandafilm részletében

1949M ejtőernyős hátizsák

A magyar fegyveres erők első kifejezetten ejtőernyősök számára rendszeresített hátizsákja nagyban épített a II. világháborús tapasztalatokra kialakítása terén. A három részből álló, vászonból készült „feltekerhető” hátizsákon külső rögzítési pontok, vagy zsebek nincsenek, csupán a legalsó, összehajtva középső részén került kialakításra két kisebb tárolózseb. A hátizsák ezen kívül rendelkezik egy darab nyitott és egy darab gombokkal lezárható fedett rekesszel is, így viszonylag kis mérete ellenére szállítókapacitása meglepően nagy. A hordhelyzetben összezárt zsákot egy csatos fedőlap zárja le, vállszíjai megegyeznek az 1916M hátizsák kettős rögzítési rendszerével.

49m_4.jpg

Az 1949M hátizsák műszaki rajza

A hátizsák viselése hagyományőrző tapasztalatok alapján furcsa, kellemetlen érzetet kelt, mivel az összehajtva rögzített zsákban lévő felszerelések gondos rendezgetés után is hajlamosak „vándorolni”, valamint az oldalt nyitott rendszer természetéből adódóan folyamatos bizonytalanság-érzetet kelt az, hogy nem csúszott-e ki valami valahol, egyben van—e még a zsák. A hátizsák másik nagy hátránya az, hogy háton viselve nem könnyű elérni a benne tárolt felszerelést, érdemes a zsákot levenni, szétnyitni, újra összecsukni, majd felvenni, ami tetemes időveszteséget jelent akár az előd-típushoz képest is.

59022653_361735817802068_4188649868828344320_n.jpg1949M hátizsák nyitott állapotban

Veterán visszaemlékezés alapján az 1950-es években az ejtőernyős alakulat katonái a hátizsákot a háternyő alatt, kinyitva viselték, azt csak a földön hajtogatták össze, így megkülönböztethetünk „ugrási” és „földi” hordmódot is. Az 1948M ejtőernyős hátizsák összességében egy hibrid megoldást kínáló zsák volt az ejtőernyős ugrás és a földi harc közben felmerülő eltérő kihívásokra, mely pont hibrid jellege miatt nem volt igazán hatékony egyik szerepkörben sem. Nem meglepő, hogy az 1949M ejtőernyős hátizsák viszonylag rövid ideig szolgált a Magyar Néphadseregben és kialakítása más zsákokra nem volt hatással.

58842339_328290581203023_4057824937358917632_n.jpg1949M hátizsák csukott állapotban (elölnézet)

58596758_602751343535911_5712666520723652608_n.jpg1949M hátizsák csukott állapotban (hátulnézet)

1965M ejtőernyős hátizsák

Az 1949M ejtőernyős hátizsák fiaskója, valamint az ejtőernyős alakulat feloszlatása után a Magyar Néphadsereg jó ideig nem rendszeresített újabb kifejezetten az ejtőernyős feladatokra kialakított hátizsákot, amikor azonban az 1962 és 1965 között lezajló egyenruha-reformmal párhuzamosan az ejtőernyős képesség is bekerült az újonnan felállított mélységi felderítő alakulatok képességei közé, szükség lett egy új ejtőernyős hátizsákra is. A magyar fejlesztők az egyszerűség kedvéért a Szovjetunió nagy múltú ejtőernyős fegyvernemének zsákjait választották, így kezdődött meg a szovjet RD-54 zsákok gyártása licensz alapján, Magyarországon.

57441780_1996471527148158_5628245798899679232_n.jpg1965M ejtőernyős hátizsák zsebek nélkül (elölnézet)

A zsák Egy fő tárolózsebből és két oldalzsebből áll, így a felszerelés jobban elosztható benne, mint elődjében, ám tárolókapacitása még mindig kevésnek mondható. A hátizsák magyar változatán egy további húzózáras zseb is található térképek, apróbb tárgyak tárolására. Oldalt és alul is találhatók rajta külső rögzítési pontnak szánt szalagok, melyekkel a hátizsákra további felszerelés rögzíthető. A zsák anyaga vastag, zöld színű vászon, a fedők a szovjeteknél megszokott fagombos bújtatókkal záródnak, ez talán az egész zsák legsérülékenyebb része. A zsák vállpántjai és mellkaspántjai stabilan tartják a hátizsákot menetben is, kiengedett vállpántokkal pedig a zsák leengedhető egészen ülepig, így ejtőernyős ugráshoz is alkalmas.

59350693_802973710088762_7779541724296118272_n.jpg1965M ejtőernyős hátizsák zsebek nélkül (hátulnézet)

Külön érdekesség a hátizsákhoz rendszeresített gránáttartó, gyalogsági ásótok és tártartó zsebek rendszere, melyek a hátizsákra fűzve egy önálló málharendszert tesznek ki.

65m_4.jpg1965M ejtőernyős hátizsák mélységi felderítőkön télen

Összességében elmondható, hogy a szovjet mintára, minimális átalakításokkal rendszeresített hátizsák a további kiegészítőkkel együtt nagy minőségi előrelépést jelentett az előd 1949M ejtőernyős hátizsákhoz képest, az általunk megkérdezett mélységi felderítők is csupán a zsák viszonylagos merevségét és kis méretét emelték ki hátrányként. Mindkét problémára megoldást jelentett azonban a 65M ejtőernyős hátizsák váltótípusa.

65m_1.jpg1965M ejtőernyős hátizsák mélységi felderítőkön ősszel

1987M ejtőernyős hátizsák

A deszantos folklórban „Kugé-zsák” néven is ismert hátizsák nem véletlenül kapta nevét a legendás szolnoki mélységi felderítőről, ugyanis Végh László „Kugé” ejtőernyős törzszászlós tevékenyen részt vett az új ejtőernyős hátizsák megtervezésében, ami meg is látszik a megoldásokon. A hátizsák legfontosabb műszaki előre lépését a terepmintás anyag jelenti, ugyanis a hátizsák teljes egészében az 1982M háromszínnyomású terepminta színeiben készült el. A bőségesen párnázott zsákot egy nagy méretű központi tárolórekesz és egy kisebb zseb jellemzi, melybe hasznos apróságok férnek el arra az esetre, ha valaki nem szeretné az egész hátizsákot felforgatni egy különleges vagdalt után kutatva. A külső zseb fehér színű húzózárral záródik, amit egy terepmintás fedővel takarhatunk le, a sötétben viszont kiválóan jelzi az előttünk haladó társunk helyzetét.

56976804_2308988859422594_1623517514996645888_n.jpg1987M ejtőernyős hátizsák (elölnézet)

A hátizsák fő rekesze egy merevítő bélést is kapott, rajta egy oldalzsebbel, ami üresen is tartást ad a zsáknak, de esős időben igazán remekül megszívhatja magát. Éppen a zsák korlátozott vízállósága miatt érdemes a fő rekeszt szemeteszsákkal kibélelni, majd ebbe pakolni a felszerelést. Tekintve, hogy a zsák fő rekesze nincs elválasztva, fokozottan érdemes odafigyelni a helyes pakolásra. A legkevésbé, illetve legkésőbb szükséges dolgok (pl. váltóruha) kerülhetnek alulra, míg a legfontosabbak (pl. tartalék víz) fölülre. Tapasztalatunk szerint érdemes a sátorlapot is a csomag tetején rögzíteni, mivel akkor fog kelleni igazán, ha nincs kéznél. A zsák tárolókapacitása egy további, behúzható szájú bővítő kibontásával csaknem megduplázható.

59002686_2205806603067383_4714087762569986048_n.jpg1987M ejtőernyős hátizsák (hátulnézet)

A zsák fedelén egy további zseb található, mely célzsebként az alumíniumból és műanyagból készült merevítő váz tárolására hivatott. Ezt a vázat a hátizsák vastagon párnázott hátrészébe fűzve egy még masszívabb, a súlyt jobban elosztó igazi túrazsákot kaphatunk, ám sajnálatos módon a váz műanyag illesztéseinek anyagminősége nem minden esetben bírja el a hátizsák teljes súlyát, így könnyen reped, törik. A legtöbb esetben a mélységi felderítők visszaemlékezései szerint a zsák fémváza nem is került a csomagba. A hátiszákon oldalt és alul külső rögzítési pontokként fülek kerültek kialakításra, amikbe befűzve hálózsák, polifoam, deszantos gyalogsági ásó, kulacs, vagy más olyan felszerelési darab is rögzíthető, ami jó, ha gyorsan kéznél van.

58812183_401641330675973_4396916281870123008_n.jpg1987M ejtőernyős hátizsák téli huzattal (elölnézet)

A zsák vállpántjai szintén párnázottak, alul és felül egyaránt állíthatók, így a katona könnyedén testalkatához igazíthatja a zsákját. Tovább növeli a komfortérzetet a párnázott derékpánt és az egyszerű mellkaspánt, ami jobban elosztja a zsák terhelését. A hátizsákhoz tartozik még egy fehér téli álcahuzat is, amit kívülről lehetett gumival a zsákra húzni és alul-fölül megkötve a zsákhoz rögzíteni. Az ejtőernyős hátizsák ugráshoz az ugró háternyője alá málházható, így ugráskor nem zavaró. Az 1987M ejtőernyős hátizsák összességében és különösen a korszakban rendszeresített többi magyar katonai hátizsák, főleg a „legendás” málhazsákok mellett egy modern, előremutató kialakítású zsák volt, amit a használt alapanyagok minősége miatt érhet első sorban kritika. Az 1987M ejtőernyős hátizsák sikertörténetét mi sem mutatja jobban, mint az a tény hogy az utolsó magyar gyártású rendszeresített katonai hátizsákként máig felbukkan kiképzési feladatok és gyakorlatok során a katonák eszköztárában.

58707999_441546253261690_7857288462079098880_n.jpg1987M ejtőernyős hátizsák téli huzattal (hátulnézet)

Összegzés

A magyar katonai ejtőernyős hátizsákok nyolc évtizedes történetét folyamatosan az a kettős igény követte végig, hogy a hátizsák egyszerre legyen alkalmas a harci ugrások során való viselésre és elég tágas ahhoz, hogy az ejtőernyős katonák mindent magukkal vihessenek benne, ami a hosszú távú önálló feladatvégzéshez szükséges. Ezt a kettős és egymásnak néhány pontban ellentmondó követelményrendszert kompromisszumok sorozatával sikerült csak megoldani hol hazai fejlesztéssel, hol pedig külföldi licensz alapján. Ám látható, hogy a legelső ejtőernyős használatba vett hátizsák kivételével minden további típus kifejezetten az ejtőernyős csapatok igényeit figyelembe véve került kialakításra, így végeredményben ugyanolyan különleges felszerelési darabnak mondható, mint az ejtőernyős gyakorló, vagy épp az ejtőernyős barett.

Források:

https://sovietafghanuniforms.blog.hu/2019/02/04/szovjet_hatizsakok_1_rd-54_

 Képek forrása:

- Baráti Kör Archív

- Kiss Dávid -

1 komment
2019. április 21. 07:23 - SFBlogger

Egy igazán „különleges” beszélgetés – interjú Kiss Zsolttal (III. rész)

Kedves Barátaink

Ez alkalommal Kiss Dávid bajtársunk készített interjút Kiss Zsolttal, aki hivatásos törzsőrmesterként a szolnoki MN3100 alakulatnál, azaz a 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóaljnál, mint csoportparancsnok szolgált, majd a rövid életű „Kettős Rendeltetésű Század” ejtőernyős szakaszát erősítette, végül pedig más területen, a Rendőrség Különleges Szolgálatánál kamatoztatta felhalmozott tudását. Egy ilyen gazdag szolgálati út kapcsán adja magát a kérdés: miben volt más egy katonai különleges alakulat belső világa, mint egy rendőri terrorelhárító egységé? Mi volt az a tudás, amit az ember Szolnokon „zöld barettben” megszerezve, „bordó barettes” rendőri terrorelhárítóként is kamatoztathatott? Az interjú befejező részéből kiderül. (Az első rész ITT, a második rész ITT olvasható).

F. B.: A mélységi felderítő beosztás után jött az úgynevezett „kettős rendeltetésű szakasz”. Mi volt ez pontosan?

K. Zs.: Ezt a szakaszt a jugoszláv háborús helyzet hívta életre, ami azt hozta magával, hogy a déli határvidéken elharapódzott a különféle fegyveres szabadcsapatok átsodródó, fosztogató tevékenysége. Persze ez nem nagyon volt az újságokban, de az alapján mennyire gyengécske volt a határvédelem akkoriban, ez teljesen érthető is. Voltak olyan területek, ahol még kerítés sem volt, csak egy oszlop jelezte, hogy ez a magyar határ. Erre a helyzetre válaszul először egy ejtőernyős szakaszt kezdtek kiképezni arra, hogy ha hirtelen megindul valamilyen ellenséges csapat, akkor helikopterrel, vagy ejtőernyővel kijussanak a területre és ott harcfeladatot hajtsanak végre. Később az ejtőernyős ugrások háttérbe szorultak, a helikopteres deszant lett a mérvadó, ami azt jelentette, hogy a helikopterek leszállva kirakták a szakaszt, később szakaszokat a területre, ahol azok szétbontakoztak és igyekeztek az ellenséget halogató harcban késleltetni. Egy komolyabb gyakorlatot követően a felsőbb vezetés is belátta, hogy ez az alakulat igen kevés lenne egy nagyobb erejű ellenséggel szemben, főleg a nagyobb méretű, jobban felszerelt szabadcsapatokkal szemben, hiszen a mélységi felderítőink és ejtőernyőseink csak könnyű fegyverzetet tudtak magukkal vinni. Így a szakasz helyére a gyorsreagálású század lépett. Új, zöld egyenruhát kaptunk, ami az amerikai dzsungel-egyenruhákhoz hasonlóan erősített üleppel, térdrésszel, könyékkel készült, nagyon jó mozgási szabadságot biztosított, erős volt, fantasztikusan jó szabással. Ehhez egy modernnek számító málhamellény társult, amin a vegyvédelmi köpenyt már külön zsebben lehetett hordani, és amin a tárak már nem oldalt külön tokban, hanem a mellény elején voltak. Ez harchelyzetben azt jelentette, hogy fekvő helyzetben a tárakat mellmagasságból könnyebben lehetett kivenni, nem kellett oldalt fordulni. Sajnos a mellények átgondoltalanul, rossz alapanyagból készültek el, már az első gyakorlatok során a tártartók leszakadtak, a kulacstartó zsebeket a fél század kulaccsal együtt elhagyta, mert a gyenge varrású fülek elszakadtak.

hm_kettosrend_szakaszom.jpgA kettős rendeltetésű század katonái új gyakorlóikban és felszerelésekkel

Ennek ellenére maga a század fantasztikus volt, egy ejtőernyős szakaszból és két lövészszakaszból, valamint egy támogató szakaszból állt. Nekünk, azaz az ejtőernyős szakasznak, amiben én szakaszparancsnok-helyettesként szolgáltam, az lett volna a feladata, hogy ha az ellenség áttör a határon, akkor ejtőernyős ugrás után biztosítsa a területet úgy, hogy az utánunk leszálló helikopterek ki tudják pakolni a harchoz felfejlődő lövésszakaszokat. Itt jelentek meg az átalakított dzsipek, géppuskával felszerelve. A parancsnok Dósa István volt, aki egy olyan fantasztikus tiszt volt, aki a Magyar Honvédségben szinte egyedülálló módon szabad utat engedett a kísérletezésnek. Nem csak a saját elgondolásai alapján szervezte a századot, hanem velünk együtt kísérletezte ki mit hogyan lenne jó csinálni. Mondjuk muszáj is volt így állnunk a dologhoz, mert mielőtt mi erre parancsot kaptunk, Magyarországon ilyet előttünk senki nem csinált még. Az amerikaiak Vietnámban helikopteres kirakással tették le a katonákat és így is emelték ki őket a harctérről, de Magyarországon ennek nem volt semmiféle történelmi előzménye, így mindent nekünk kellett kikísérleteznünk. Igazából nagyon büszke vagyok ara, hogy azok a harceljárások, amiket mi ott hivatásosok és sorállomány együtt kidolgoztunk, végül bekerültek a hazai gyakorlatba.

hm_eje_sityuval_a_helcsiben.jpgHelikopteres kirakás előtt

Egy történetem van Dósa Istvánról még, ami jellemző rá milyen parancsnok volt. Mivel nagyon sokat voltunk a lőtéren, így könnyen szereztünk maradék anyagokat. Egy üres lőszeres ládát fel is állítottunk az altiszti körletben, ahol egy összeszokott, bajtársias csapat volt együtt, akikkel máig tartjuk a kapcsolatot. Ezen a ládán gyakoroltuk a késdobálást mindenféle fabrikált, innen-onnan beszerzett, vagy Lacsi kapitány által gyártott késekkel. A késdobálás nagy zajára Dósa be is rontott a körletbe, hogy mi a fenét ricsajozunk mi ott, azonnal jelentsen valaki. Erre megmondtuk, hogy hát kést dobálunk. Erre nem letolást kaptunk, mint ahogy megszokott lett volna, hanem ő is fogott egy marék vasat és küldte sorban a lopott lőszeres ládába. Tehát azonnal beleállt abba, hogy ez egy hasznos és komoly képzési feladat, nem szabálytalankodás. A támogató szakasz aknavetős és SZPG-s altiszteivel alakítottam ki baráti-bajtársi jó kapcsolatot ami máig nem halványult. Minden hülyeségben benne voltak. Egy alkalommal például Csobánkán mikor megkaptuk az éjjellátókat, Lázár Tibit megkértük, hogy próbálja ki. Ő felvette, mi pedig lekapcsoltuk a villanyt, lehúztuk a gatyánkat és pucsítottunk. Volt is meglepődés, de ez is a pszichikai hadviselés része volt. Muszáj volt kiadni a gőzt, sokat ugrattuk egymást.

hm_ocsike_es_a_granatja.jpgHülyéskedés

Esős időben is ugyanúgy folyt a kiképzés, a körletek harmadik emeleti rácsos ablakaira kötöttük fel a köteleket, azokon tanítottuk a katonákat ereszkedni, mellkötést megkötni, pedig ez veszélyes is lehetett volna. Mi mégis úgy gondoltuk, hogy ha a lehető legrosszabb körülmények között is meg tudják csinálni, akkor napos időben könnyen megy majd. Dósa Pista a feladatokat mindig a mi megkérdezésünkkel, a végrehajtásban is részt vállalva állította össze, szemben a régi csoportparancsnokokkal, akikben sosem értettem, miért nem informálódnak, elvégre a parancsnok azért parancsnok, hogy minél több információ alapján döntsön. Dósa Pista engedte a „rambózást” is, mert értette, hogy ez kell a harci kedv fenntartásához. Ezért nem szólt bele, ha valaki Rambo-szalagot kötött a homlokára, vagy kikente magát álcafestékkel. Tudta, hogy ezek a külsőségek is nagyon fontosak, hiszen az észak-amerikai indiánoktól kezdve a vikingeken át minden nagy harcos nép felvette csata előtt a maga harci színeit és az a szovjet doktrína, hogy csak a megengedett felszerelésben lehet harcolni, nem igazán érdekelte. Meg is lehet nézni a jogutód alakulat fényképeit, ahol minden egyes harcos más felszerelésben van, sokszor akár magának vásárolt dolgokkal. Nekem is egy spanyol túlélőkésem volt, az ejtőernyős hátizsákomat belülről vízhatlan anyaggal béleltettem ki, ezeket az egyéni kísérleteket Pista mind engedte, sőt érdeklődéssel figyelte.

hm_kettos_harcarokban.jpgA kettős rendeltetésű század katonái gyakorlaton

F. B.: Van olyan emlékezetes élményed Szolnokról, amit megosztanál az olvasókkal?

Boldizsár Gábor, aki ma ezredes és doktor, az én időmben még csak csoportparancsnok és hadnagy volt. Nagyon jól kijöttünk egymással, egy kicsit össze is voltunk mi nőve. A történethez érdemes tudni, hogy a Magyar Honvédség berkein belül semmilyen oktatás nem történhetett meg foglalkozási jegy (a kiképzési tervben foglalt foglalkozás részleteit és leírását tartalmazó jegyzet F. B.) kiállítása nélkül. Általában a foglalkozást magát sosem ellenőrizték, de a jegyet igen, így fontosabb volt, hogy szép kézírással, pedánsan vezetve kerüljön az ellenőrök elé a jegy, mint maga a foglalkozás. Ebből is látszik, hogy sajnos nem mindig a tudást, hanem az azt követő papírformát vették alapul. Boldizsár hadnagy egyszer le is ment, hogy megtartsa a közelharc-foglalkozást, annak dacára, hogy ő maga nem volt egy kiköpött Bruce Lee. Ennek ellenére igyekezett helytállni, az én jegyzeteim alapján. Furkó Kálmán rögvest észre is vette, hogy egy fiatal lelkes tiszt vezeti a foglalkozást és megkérte Boldizsár hadnagy urat, hogy mutassa meg a jegyet. Történetesen a foglalkozási jegyet én csak sebtében írtam meg úgy magamnak, így a különféle japán szakszavakat nem fordítottam le magyarra, ezért hát a jegyzet egy része nem is magyarul volt. Furkó mester Boldizsár hadnagy urat meg is kérdezte, hogy mit takar a „mae geri” kifejezés, amire Boldizsár hadnagy úr azt mondta, hogy ő sajnos nem tudja, mert nem tud kínaiul. Aki ismeri Furkó mestert, az el tudja képzelni a folytatást, amiben a mi testnyílásaink nem rendeltetésszerű használata is felmerült egymás által, de végül az ügy nagyobb gond nélkül elsimult.

hm_ereszkedes_mi8bol.jpgEreszkedés helikopterből

F. B.: Hogyan jött a váltás a Honvédségtől a Rendőrség felé?

K. Zs.: A Rendőrség Különleges Szolgálata (RKSZ - Az 1991 januárjában a „Komondor” Terrorelhárító Szolgálat átalakításával létrehozott rendőri szerv feladatai a terrorelhárítás mellett a kitoloncolt külföldi állampolgárok kísérése, fegyveres és kóros elmeállapotú személyek őrizetbe vétele, a terrorfenyegetett személyek és csoportok védelme volt, ehhez társuló különleges kiképzéssel és felszereléssel, egészen 1998-ig F. B.) nagyon érdekes történet az életemben. Tudni kell ugyanis, hogy sajnos a mélységi felderítő századoknál a tiszthelyettesi beosztások megszűntek. Minden századnál három tiszthelyettesi hely volt addig. A 70-es hely normál tiszthelyettesi hely volt, a 80-as műszaki felderítő, búvár, robbantó kiképzéssel foglalkozó tiszthelyettes volt, illetve ott volt a század szolgálatvezetői hely is. Ezeket tiszti helyekké fejlesztették, én pedig átkerültem a zászlóaljtörzsbe, mint műszaki felderítő tiszthelyettes. Búvárvizsgát tettem, de maga a búvárkodás sajnos nem sikerült, mert nyolc méteres mélység után olyan fejfájásom lett, hogy nem bírtam lent maradni.

rksz_1993_osze.jpgAz RKSZ kötelékében

A testvérem eddigre már a rendőrség különleges szolgálatánál dolgozott, az ő parancsnoka azzal keresett meg, hogy volna-e kedvem átmenni egy másik különleges egységhez, pontosabban hozzájuk segíteni abban a feladatban, amire a fekete ruhás, városi környezetre kitalált különleges rendőrök a természetben nem igazán alkalmasak. Egy olyan rendszert kellett volna kieszelnünk, amiben a rendőrök például egy szökött katonát, aki fegyverrel együtt szökött meg, a kukoricásban is el tudják fogni anélkül, hogy a csörgő-zörgő felszerelésben elijesztenék. Először erre nemet mondtam, mert úgy festett, hogy Szolnokon szolgálati lakást kapok és közben beindult a már említett kettős rendeltetésű század is, de egyre inkább úgy éreztem, hogy jó lenne váltani, mert az akkori helyemen nem sok előre jutási lehetőségem maradt. Újra elkezdtem hát emiatt sportolni, hogy megfeleljek a rendőrség különleges szolgálatának kiválasztásán, amiről a testvérem is mondta, hogy nagyon kemény lesz. Furcsállták is Szolnokon, hogy míg a többiek mondjuk a kocsmába mentek, ahová én is sokat eljártam korábban, addig én ezután inkább a konditeremben voltam. Nem is nagyon támogatták a felkészülésemet a felderítő zászlóaljnál, voltak, akik régi fegyvernemi sovinizmus miatt egyenesen árulónak tartottak, amiért rendőrnek állok. Ez talán része az alakulat folklórjának, hogy aki elhagy minket az el is árulja a csapatot. Emellett és ezt kereken ki is mondom, irigyek voltak arra, hogy én, aki mindig kicsit kilógtam a szolnoki alakulatból, most egy másik, új helyen folytatom a szolgálatot, ráadásul magasabb rendfokozatban, több pénzért, mint eddig.

cserepszetrugas.JPGCseréptörés bemutató

Ekkorra megegyeztem a testvérem parancsnokával, Berkesi „papával” (Berkesi Ferenc ezredessel, a Rendőrség Különleges Szolgálatának parancsnokával F. B.), hogy átmegyek hozzájuk, be is hívott egy személyügyi elbeszélgetésre. Ott elmondtam, hogy mit tudok, elmondták mit szeretnének, ez nekem nagyon tetszett is. Abban maradtunk, hogy megkezdem a kiképzést náluk, de a Honvédség egyszerűen nem engedett. Három alkalommal dobták vissza a kérvényemet azzal, hogy nem jó a sorminta, vagy rossz a betűtípus. Ezalatt a rendőrségnél megkezdődött az alapképzés, a „Papa” pedig érdeklődött, hogy hol vagyok már. Erre én azt tudtam mondani, hogy még Szolnokon vagyok a lőtéren, de senki nem foglalkozik velem.  Ekkor Berkesi Ferenc a Rendőrség Különleges Szolgálatának parancsnoka felhívatta a honvédelmi minisztert azzal, hogy Kiss Zsoltot Szolnokról azonnal adják oda neki. Három napon belül rendőr voltam. Pénteken aláírtam a papírt, leadtam a katonai felszerelést, hétfőn már vettem fel a rendőrruhát. Érdekes volt az is, amit eddig nem is mondtam el senkinek, hogy engem a rendőrségi orvosi felvételinél alkalmatlannak minősítettek, mert a sok ejtőernyős ugrás és menetelés miatt gerincferdülésem volt. Erre a Berkesi azt mondta, hogy tojik rá, neki ez az ember kell és kész. Át is mentem.

rksz_a_korletbe.jpgFeketében a körletben

A kiképzés nagyon kemény volt, nem is akartam végigcsinálni. 24 éves voltam eddigre, már igazából az ízületeim sem bírták annyira, a hóban alvások meghozzák az eredményt, a feladatok során össze is szedtem egy komoly vállsérülést, ami az egész életemet végig kísérte, kétszer is kellett műteni, mert folyton kiugrott bemutatók, vagy akár később éles bevetések során is. A hat hónapos alapkiképzést végül valahogy mégis végig csináltam, ami napi nyolc óra kegyetlen fizikai megterhelést jelentett. Szolnok is kemény volt, de a honvédségi kiképzésem semmi volt ahhoz képest, amit a Rendőrség Különleges Szolgálatánál kitaláltak. Az RKSZ kiképzése akkoriban az országban a legbrutálisabb volt, amit ki lehetett találni. Nem tudom, mit bírnak az SAS (Special Air Service – a brit hadsereg különleges egysége F. B.), vagy a Navy SEAL (az USA haditengerészetének különleges egysége F. B.) kommandósai, de nekünk a „Pokol Hete” hat hónapig tartott. Hétfőtől péntekig napi háromszor haltál meg, úgy meghajtottak fizikailag. Emellett folyamatosan volt lövészet, ereszkedés, mászás, amíg a kesztyű tenyere után az ujjainkról is lejött a bőr.

helikopter2.JPG"Szelfi" helikopteren

Én az első hónap után azt mondtam köszönöm, megyek vissza Szolnokra a mélységi felderítőkhöz pihenni. Ekkoriban a testvéremnél laktam, mert családi gondok voltak. Elmondtam neki, hogy én ezt nem bírom tovább, nem erre vagyok kitalálva, visszamegyek a katonai különlegesekhez, mert a rendőri kommandó egyszerűen túl sok nekem. A testvérem, aki egy nagyon profi ember volt, megvigasztalt és megígérte, hogy segít felkészülni. El is vitt egy peep showba, hogy megvigasztalódjak. Igazából ott derült ki, hogy a „lányok” puszta látványa is mennyire megnyugtatóan hat a harcos idegrendszerére… Onnantól náluk a garzonban gyakoroltuk a mozgásokat játék, gumilövedékes pisztolyokkal, ami nagyon hasznos volt. Így amikor nekem a munkaidő leteltével véget ért a hivatalos kiképzésem, akkor a testvéremnél folytatódott a felkészítés második dózisban, munkaidő után estig. Ez segített, hogy a taktikai mozgásokat és a gondolkodásmódot rögzítsem, mert minden fejben dőlt el.

Amikor alapképzés után bekerültem a hármas csoportba, akkor olyan megbecsülést, szeretetet, csoportkohéziót, összetartást, testvéri köteléket tapasztaltam, amit életemben addig soha. A Honvédségnél is nagyon jó volt a közeg, de a nyomába sem ért annak a szakmai és emberi minőségnek, ami a rendőrség különleges szolgálatánál akkor megvolt. Ez a csoport teljesen más volt, mint ami a katonai különleges egységeknél megszokott. Itt egy tapasztalt öreg rohamcsoportos segítette az újakat beilleszkedni, arról szó sem volt, hogy mindenki letámadjon és egyszerre „ötleteljen”. Oláh Joci bácsinak hívták és ő mentorált engem. Nagyon komoly volt a pszichológiai tréningünk is, minden héten többször írtunk teszteket, Végh Józsi (Dr. Végh József kriminálpszichológus, túsztárgyaló, az RKSZ pszichológusa. F. B.) vezetésével, aki arra tréningezett minket, hogy ne álljunk meg akkor sem, ha meglőnek minket, lépjünk át a másikon is, ha őt meglövik, mert jönni fog a segítség. csak akkor halhatunk meg, ha már a kollegák biztonságban fedezéket találtak. Csak az a fontos, hogy harcoljunk tovább és megoldjuk a feladatot. Ez a gondolkodás összekovácsolta a csapatot, egymásért sokkal nagyobb felelősséget vállaltunk, mint akár saját magunkért és tudtuk, hogy számíthatunk egymásra. Szükség is volt erre, mert kezdettben csak repeszálló pajzsaink voltak, amik komolyabb lövedékek ellen nem védtek. Később emiatt ki is vertük a balhét és végül komolyabb védőeszközeink lettek, de sajnos sokszor kellett sírnunk, hogy megkapjuk a felszerelést, ami a munkánk elvégzéséhez szükséges volt.

4-es_kommando_en_vagyok_felismerheto.jpgRohamcsoportkép

Az RKSZ-ben négy csoport volt, ez talán ma már nem titok. Az egyes készültség egy gyorsreagálású csoport volt, akiknek azonnal indulniuk kellett a riasztásra, bemálházva a nagy teljesítményű járművekbe. A felszerelés és a ruházat mindig változott, lehetett civil ruha, vagy „feketeruha” (fekete színű bevetési egyenruha F. B.), attól függően mi volt a feladat. A gyorsaság miatt meg kellett tanulni a kocsikban öltözni, tárazni, enni, inni, akár vécézni is, mert sokszor nem volt idő emiatt megállni. Ezért volt fontos ugyanúgy, mint a hadseregben, hogy ismerjük a felszerelésünket, tudjuk mit miért, hova rakunk, hogy kéznél legyen, ha kell, kutakodás nélkül. Amikor az „egyes” kiment, akkor egy órán belül a helyszínre kellett érnie, ami azért volt érdekes, mert ebben az időben az egész országban nem volt másik olyan rendőri egység, ami hasonló feladatokat látott volna el. Így nem volt ritka, hogy az éjszaka közepén 200 kilométeres sebességgel suhantunk Budapestről Debrecen, Szeged, Pécs felé, vagy akár Sopronba is, hogy megszakítsuk azokat az erőszakos cselekményeket, amik kialakultak. Persze megtörtént az is, hogy mire leértünk, a körzeti megbízott már szájba vágta a túszejtőt és húzták kifelé a házból, de ezt induláskor mi nem mérlegelhettük.

akcioban3.JPGElfogás "feketében"

A kettes készültség később érkezett be, az ő feladatuk az volt, hogy átvegyék az egyes helyét és a felmerülő feladatokat megoldják, így egyszerre több helyen is jelen tudtunk lenni, segíteni a rendőrség többi részét olyan helyzetekben, amiket az egyszerű járőr nem tudott megoldani.

Ez a felkészültség nagy tréninget igényelt, a sofőrjeinket például a Köztársasági Őrezred gépjárművezetői képezték ki, akik a terrorfenyegetett személyeket is fuvarozták. Mindezt kesztyűben, mellényben, géppisztollyal. A hajtás a gépparkot is lestrapálta, szó szerint hullottak ki az autók alólunk annyira megterheltük őket. Minden héten volt legalább egy, de volt, hogy két bevetés is, az is megtörtént, hogy az egyik elfogásról mentünk át a másikra.

Ez a szolgálat egy nagyon profin összerakott, felkészített cég volt akkoriban. A testvérem mondta mindig, hogy akkor jó a csoport, amikor úgy dolgozik, mint egy profi orvosi team, akik szavak nélkül is értik egymást, hogy mit csinál a másik, mi a feladat és ebben az egyes végrehajtóknak mi a dolga. Így ha valaki kiesik a sorból, a másik azonnal át tudta venni a feladatát. Ezt rengeteg kiképzéssel értük el, folyamatos volt a taktikai képzés és rengeteg a lövészet. A helyzet hasonlított arra, ahogyan Dósa Istvánnal kialakítottuk a Honvédségnél a rendszert, a szabályzatokat kicsit hátrébb tolva. Tudtuk mi a feladat, vagy mi történt meg a világban, amire kidolgoztuk és ezerszer elpróbáltuk a lehetséges megoldásokat. Így láttuk menet közben, hogy egy adott helyzetben milyen probléma jöhet ki éles végrehajtásnál. Tulajdonképpen az élet írta a taktikát és nem fordítva, mert az halálos hiba.

Úgy is fogalmaztunk, hogy a harcosnak 3 év kell, hogy teljesen „beérjen” és teljesen kiképzett rohamcsoportos legyen, addigra értek be az idegrendszerbe beépített fegyverek és eljárások, és a tapasztalat. Külföldi rendőri specialistákkal sokat beszélgetve arra a következtetésre jutottunk, hogy ha 100%-ban kiképzett, kipihent harcosok mennek a feladat megoldására az csak 30% siker. A további 70%-ot az élet írja és a katonaszerencse.

Voltak nagyon érdekes napok. Volt, hogy az ember reggel lement az uszodába, letekerte a két km-ét, s utána lement a lőtérre, s délután már az amerikai nagykövet autójában ült géppisztollyal a kezében, öltönyben, tökig fegyverben. Este pedig már egy repülő fedélzetén találta magát egy kitoloncolt külföldivel, akit biztonságban haza kellett vinnie. A „légi marshall” szolgálatot (a repülőjáratok biztonságáért felelős fegyveres rendőri szolgálatot F. B.) is mi láttuk el. Ezekből a külföldi kalandokból rengeteg humoros és kevésbé vicces történet is kialakult, de azt majd később…

Érdekes volt az úgynevezett „öltönyös munka” is, amikor terrorveszélyeztetett személyek védelmét kellett ellátnunk, Ez minden esetben jelentette az amerikai nagykövet és az izraeli nagykövet védelmét, de dolgoztunk más Magyarországra érkező államfők, vezetők, hírességek mellett is. Ez egy nagyon érdekes, de sok lemondással járó munka volt, hiszen ha az amerikai nagykövet 30 fokban futni kívánt a Normafánál, akkor nekünk öltönyben, lövedékálló mellényben, fegyverrel kellett vele együtt futnunk, este pedig már szórakozni ment, ahová mi is mentünk, figyelni. Ilyenkor pisilni is csak kólás üvegbe tudunk, megállás nincsen, mert egy diplomata napja nagyon sűrű, rengeteg helyen megjelenik és éli az életét, aminek mi is a részei leszünk.

szemelyvedelem2.JPGSzemélyvédelmi gyakorlat

F. B.: Ezeket a politikai szereplőket mennyire ismertétek meg, mint hétköznapi embert?

K. Zs.: Attól függött, ő mennyire vett minket emberszámba. Volt, akivel rendben voltunk, de akadtak negatív példák is. Az az érdekes, hogy ezek a politikai képviselők is emberek a maguk gyengeségeivel, erősségeivel, családi gondjaival. Ha ezt most mind részletezném, amit 12 év alatt láttam mellettük, biztosan sokan nem örülnének, mert a dolgunk a diszkrét védelem volt. Emberfüggő volt a hozzánk való viszonyuk, volt, aki tudta, hogy miatta, érte vagyunk ott, rá áldozzuk a napunkat, ezért meghívott ebédre, ajándékot hozott, folyton tömött minket, de akadt, akitől egy pohár vizet nem kaptunk a legnagyobb melegben sem. Sőt, volt olyan diplomata, aki miatt minden szolgálat után panaszlevelet kellett írnunk, mert szándékosan figyelmen kívül hagyta a biztonsági előírásokat és mindig az ellenkezőjét csinálta, mint amire mi kértük, például hiába kértük rá, mindig utcára néző ablak mellé ült le, ezzel nehezítve a mi munkánkat is. A családokkal is érdekes volt a viszony, a diplomaták családtagjai között akadt olyan, aki egyenesen rokonként kezelt miket, megtanulta a keresztnevünket, külön főzetett ránk, miközben az a rokona, akire vigyáztunk, egy szót sem szólt hozzánk. Érdekes helyzetek voltak.

296787_218281084893172_2053237777_n.jpgA Dalai Láma testőreként

F. B.: Milyen volt a civilek hozzáállása a magyar katonai és rendőri különleges alakulatokhoz?

K. Zs.: A katonaihoz nem sokat tudok hozzászólni, mert azon kívül, hogy Szolnokon tudták, hogy ejtőernyős katonák vannak a városban, nem volt róla az embereknek pontos képe, hogy mit is csinálnak. Attól eltekintve, hogy reggel egyenruhában felszállnak a buszra, este meg hazamennek. Sok dolog titkos volt a civilek előtt, ezért sosem lehetett elmondani kint, hogy a laktanyán belül éppen ki mivel foglalkozik. A rendőri különleges szolgálatnál ez máshogy volt. A fekete ruha, amibe 1992 körül felöltöztünk, ez addig csak filmen volt látható. Tehát amikor mondjuk az utcán mindenféle autókból kiugráltunk és elfogtuk, akit kellett, akkor abból mindig hatalmas látványosság lett. Olyan üdvrivalgás volt néha, mint a focimeccseken, az emberek a villamos ablakából lógva integettek nekünk, hiszen épp akkor láttak egy kommandós akciót élesben, ami nekik egy fantasztikus újdonság lehetett.

bemutato_rendornap.jpgRendőrnapi bemutató

Mi is élveztük ezt a helyzetet, mert nekünk ez a kommandó életformává vált. A lakosság nagyon hálás volt, hiszen mindig olyan feladatokat hajtottunk végre és ezt belénk is plántálták pszichológiailag, hogy mi vagyunk az angyalok, a megmentők, akik segíteni jöttek. Amikor olyan helyekre mentünk be, ahol például zavart elmeállapotú személyek voltak, vagy agresszív túszejtők, akik terrorizálták a környéket és végül kimentettük a szorult helyzetből az áldozatokat, akkor olyan hálát és köszönetet kaptunk vissza, ami nagyon jól esett. Persze mivel egy titkos „nindzsa-szövetségről” volt szó, mi mindig gyorsan beültünk a kocsikba és mentünk tovább, nem maradhattunk ott, csak amíg szükséges volt, de a parancsnokaink mindig kommunikálták a helyzetet, azt hogy mi kik vagyunk, miért vagyunk, mit csináltunk.

ego_cserep_torese.jpgÉgő cseréptörés

Van olyan filmfelvétel rólunk, amikor az emberek a kisbuszainkat körbe állva éljeneznek minket. Mindig hatalmas tisztelet övezett minket a többi rendőri szerv részéről is, azon is voltunk, hogy jó legyen a munkakapcsolat velük. Ez talán abból is eredt, hogy mi soha nem néztük le azokat, akik más területről jöttek és éppen velünk dolgoztak. Tiszteltük az egyszerű járőröket is.  Befogadtuk őket, mint kollégákat, ugyanúgy beszélgettünk velük, mint egymás között. Ebből barátságok is születtek, főleg amikor hetekig dolgoztunk együtt mondjuk a VIII. kerületben.

Itt volt az az eset is, amikor az amerikai elnök érkezett hozzánk és együtt dolgozhattunk a Titkosszolgálattal (Az Egyesült Államok Titkosszolgálata, röviden a Secret Service felel többek között az USA elnökének biztonságáért is F. B.). Rengeteget gyakoroltunk addigra az amerikai különleges erőkkel, főleg amikor megalapították nálunk az FBI-Akadémiát (Az ILEA – Nemzetközi Rendészeti Akadémia 1999-ben alakult meg Budapesten F. B.). Érdekes volt az átállás az orosz elvekről, mert ők nem nagyon hittek a tárgyalásban, azt tanították nekünk, hogy bemegy a gránát az ajtón és nincs több gond. Az amerikai elvek nagyon mások voltak, rengeteg taktikai helyzetet máshogy értékeltek, mint mi, sokat tanultunk tőlük is ráadásul úgy, hogy teljesen más jogi környezetben dolgoztunk, mint ők. 

F. B.: Volt haszna a Szolnokon megtanultaknak az RKSZ-nél?

A mélységi felderítő tudást is kamatoztatni tudtuk a terrorelhárításban, amikor például a „ketchupos robbantó” ügyében dolgoztunk (Az ekkor 17 esztendős, személyiségzavaros elkövető 1996 október 5-én robbantotta fel egy piliscsabai helyi buszjárat autóbuszát, több embert megsebesítve, valamint ez év júliusában ketchupoos flakonba rejtett pokolgépet kísérelt meg felrobbantani egy esztergomi élelmiszerüzletben F. B.). A fiatal srác miután felrobbantott egy helyi buszjáratot, bejelentette, hogy ketchupos dobozokban rejtett el szerteszét az országban robbanóanyagot és meg is adta a követeléseit (200 000 Ft-ot követelt F. B.) és az átadás helyszínét, ami a Strázsa-hegyen volt (Esztergomban F. B.). Itt a régi mélységis elvek alapján kellett egy ejtett figyelőt kialakítanunk, ami végül annyira profin sikerült, hogy egy napon át feküdtünk észrevétlenül hárman a gödörben. Pénteken mentünk ki, szombaton a környék pedig már tele volt kirándulóval, akik ott sétáltak körülöttünk. Egyetlen pár volt csak, akik pont felettünk álltak meg pisilni. A lány vette észre az egyikünk kezét, ahogy lenézett a lába közé, meg is ugrott, mi pedig berántottuk őket magunk mellé. A nemzetbiztonságiak vitték le őket teljes sokkban, el lehet képzelni mit éreztek, amikor fényes nappal szombaton túrázva egyszer csak belepottyannak egy ilyen akcióba. Az ORFK vezetői nem akarták elhinni, hogy olyan rejtett figyelőt raktunk össze, ami ennyire jól rejtett. Végül jutalmat és előléptetést kaptam az ügyért és bebizonyosodott, hogy jól jön a mélységi felderítő tudás ezen a területen is.

Nagy különbség volt a két felfogás között az, hogy a hadseregben játszottuk a kiképzést, de a rendőri szolgálatban mindig éles akciókra készültünk, emiatt más volt a végrehajtáshoz való hozzáállás is. Fontos volt az is, hogy a rendőrök mind hivatásos állományúak voltak, a katonáknál pedig sorállományt kellett kiképezni. Mi rendőri különlegesként olyan helyeken jártunk, ahol láttuk, hogy komoly felkészültség, fegyverek, képzett testőrök vártak minket, mégis tűzharc nélkül sikerült megoldanunk az elfogást. A célszemélyek, akik komoly bűnözők voltak, gondolom rájöttek, hogy egy ilyen feketeruhás csapattal nem kellene leállni matekolni, mert szétszórtuk volna őket, mint a szotyihéjat. Erre a heti háromszori alkalommal 200-300 lövést jelentő lövészet felkészített minket, plusz a száraz begyakorlás.

 

rksz1.gifTerrorelhárító akció során lefoglalt fegyverek

F. B.: Milyen parancsnok volt a Honvédségnél Dósa István és milyen a Rendőrségnél Berkesi Ferenc? Össze lehet hasonlítani őket?

K .Zs.: Mindketten a tapasztalati úton szerzett tudásnak adtak igazat. Az, aki éles harci feladatra készíti fel a beosztottjait és van arra ideje, hogy ezeket a feladatokat a kiképzés során alaposan begyakorolja, a felmerült kérdésekre akár azonnal megoldást dolgozzon ki, az a jó parancsnok. Ebben a helyzetben mindketten maximálisan megengedőek és elfogadóak voltak, ellentétben azokkal az elméleti szakemberekkel, akiket szeretünk és tisztelünk ugyan az asztal mellől tett jó meglátásaikért, de mégis sokszor nehezítették az új ötletek kidolgozását azzal, hogy a szabályzat szelleme helyett a betűjét követték.

ereszkedes.jpgEreszkedés épületről

F. B.: Miben különbözött a szolnoki mélységi felderítő alakulat és a Rendőrség Különleges Szolgálata?

K. Zs.: Két teljesen eltérő világ volt. Szolnokon elsősorban a civil életből behívott sorállományt készítettük fel az ejtőernyős ugrásra és a mélységi felderítő munkára, míg a rendőrségnél csak hivatásos állományú, katonai szolgálatot már letöltött, ezért életkorban is idősebb állomány dolgozott főállásban. A két csapat teljesen más feladatra is készült fel, mert míg a mélységi felderítőket és a kettős rendeltetésű századot is katonai feladatokra állították fel, addig a rendőrségnél mi különleges rendőri munkát végeztünk. Ezért nem is lehet összehasonlítani a kettőt, hiszen a katona meg akarja semmisíteni az ellenséget, a rendőr pedig megakadályozni a bűnözőt abban, hogy ártatlanoknak ártson, ez pedig két teljesen másik feladatkör, amihez más kiképzés, másfajta felszerelés és pszichés jellem kell. Az eltérések miatt is volt nagyon nehéz átszokni a katonai rendszerről a rendőri különleges alakulat világára, ami egy sokkal erősebb megterhelést jelentett, mint amihez Szolnokon szokva voltam.

csereptores2.jpgCseréptörés bemutatón

F. B.: Záró kérdésként felmerül, hogy neked katonai és rendőri különleges alakulatok veteránjaként mi a véleményed, mitől is különleges a magyar különleges erő?

K. Zs.: Szerintem a magyar különleges alakulatok a nemzetközi átlag fölé emelkednek talán azért is, mert egy makacs, csökönyös társaságról van szó. A magyar nyelvben és a magyar gondolkodásban is ott van az eszköz a kreativitásra, ami más népeknek talán nem adatik meg. Nagyon érdekes volt az egykori ellenségeinket ölelgetni a szandai réten rendezett nemzetközi ejtőernyős napon anno, mert hirtelen barátok lettünk, így találkozhattam holland, brit, amerikai, német, olasz ejtőernyősökkel. A magyarok eléggé lenézett társaság voltak, de velünk beszélgetve ők is látták, hogy magasan képzett és kreatív emberekkel van dolguk. A külföldiek azt hitték rólunk, hogy mi még lovon megyünk csatába, bőgatyás nomád népség vagyunk, és amikor látták, hogy komoly szakmai kérdésekhez szólunk hozzá saját tapasztalatokkal, akkor eléggé elcsodálkoztak. Volt itt egy nemzetközi kommandós verseny is, amit a magyarok meg is nyertek, miközben a francia RAID utolsó előtti lett, pedig össze sem lehet mérni az anyagi lehetőségeket. Meglepően rosszul szerepeltek. A magyar különlegesek, főleg a rendőri része, ahogyan én láttam messze jobbak voltak bárkinél.

repcsihatol2.JPG

Gyakorlat repülőgépen

F. B.: Van még olyan gondolatod, amit szeretnél megosztani az olvasókkal?

K. Zs.: A magyarság és a magyar nemzetet alkotó férfiak és nők az évszázadok alatt folyamatosan harcoltak. Ez által olyan genetikai plusz van bennünk, ami még talán, mint kicsiny gyertya világít az örökölt hajlamaink között. Ezért könnyebb nekünk, magyaroknak a harctéren vagy más harci tevékenység végrehajtásánál. Ez a genetikai hajlam egy hatalmas nemzeti kincs, de sajnos kiveszőben van. Kopik. Nincs sorkatonaság, katonai képzés. A férfivá válás kemény szocializációs színtere volt a katonaviseltség. Az őseink hatalmas tudásanyagot hagytak ránk. Számtalan sok katonai hőstettekkel büszkélkedhet nemzetünk, ezeket ápolni kellene. Steve Lang egy magyar származású amerikai veterán Ranger. 1991-ben járt először Magyarországon és csodálatosan beszélt. Azt mondta, hogy nekünk magyar ejtőernyős katonáknak és kommandósoknak szent feladatunk a Kárpát-medence, a szent magyar hazánk fegyveres védelme, mert az a mi ősi jussunk az Őseink vére által. Igaza volt.

kommandos.JPGBevetésre készen

F. B.: Ezúton is szeretném megköszönni az interjút és azt a párját ritkító szolgálati utat, amit bejártál!

K. Zs.: Én vagyok nagyon hálás, hogy egy kis emlék keletkezik általatok szerény életemről. Örömmel tettem a dolgomat!

 

Források:

Képek forrásai:

- Kiss Zsolt archív

- swatportal.hu

 

2 komment
A Csend Harcosai megszólalnak