A Csend Harcosai megszólalnak

2019. február 08. 09:59 - SFBlogger

Szolnokról a délszláv háborúba – Interjú Dér Zsolttal I. rész

Kedves Barátaink!

Hosszas egyeztetés és szervezés után került sor az alábbi interjúra, melyben Dér Zsolttal, a szolnoki MN 34. Önálló Mélységi Felderítő Zászlóalj (fedőszáma: MN3100) egykori katonájával, a horvátországi és boszniai harcok veteránjával beszélget Kiss Dávid bajtársunk a sorkatonai tapasztalatokról, a háborús emlékekről és legfőképpen arról, mennyit számított a magyarországi mélységi felderítő kiképzés éles, háborús körülmények között. Az interjúban szereplő idegen kifejezéseket, személyneveket a jobb érthetőség érdekében zárójeles magyarázó jegyzetek egészítik ki. Első rész.

Felderítők Blogja: Akkor vágjunk is bele. Mindenek előtt azt szeretném megkérdezni, honnan indult el Dér Zsolt? Honnan jöttél?

Dér Zsolt: Nem akarok visszanyúlni egészen a tojásig, de úgy gondolom, hogy ott lehet elkezdeni, hogy általános iskolában én voltam az egyik legvékonyabb és nem is a legbátrabb ember. Ezért pár osztálytársam kipécézett, támadások célpontjává váltam, megvertek, elvették az édességeimet és a többi. Egy nap úgy gondoltam, hogy ebből elég volt és elkezdtem küzdősportokkal foglalkozni. Először kyokushin karatéztam a faluban, ahová kiköltöztünk, majd Egerben Borza Józsefnél, aztán sorban jött egyik sport a másik után. Ezzel egyenesen arányosan javult az önbizalmam és az erőnlétem is. Ezután 1986 szeptemberében beiratkoztam ejtőernyőzni és 1987-ben már ugrottam is Gödöllőn az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség K. D.) keretén belül, ahol végrehajtottam az első nyolc sikeres ugrásom, majd rögtön utána még két bekötöttet és egy pár kézit is Miskolcon. Ezzel megnyertem a belépőt a szolnoki mélységi felderítő zászlóaljba, ahol szerintem én voltam a zászlóalj egyetlen olyan katonája, aki annyira vékony volt, hogy nem is vetett árnyékot az alakuló téren. Szolnokra már 36 ejtőernyős ugrással vonultam be.

1452379_588887737826910_1928518263_n.jpgÉg és föld között

Az MN 3100-nál az 1. századhoz kerültem, Lencsés Zoltán százados, akkor még főhadnagy parancsnoksága alá. Az alapkiképzés után a 70-es mélységi felderítő csoportba raktak be.

1457492_588888251160192_968135561_n.jpgRajparancsnokaim ugrás előtt

F. B.: Mi volt a legmeghatározóbb élményed az alapkiképzés idejéből?

D. Zs.: Az alapkiképzés teljesen más volt, mint amit vártam. Alapjaiban véve Szolnoknak az volt a nagyon nagy előnye, hogy nem voltak a különböző időszakok összezárva egy emeleten, a kiképző parancsnokokon kívül nem voltak sem „gumik” (másodidőszakos sorkatonák K. D.) sem „öregek” (harmadidőszakos sorkatonák K. D.) akik szívathattak volna minket, így csak célirányos képzések voltak, nagyon minimális „ultrázással” (a körletek, vagy más helyiségek felszórása mosóporral, így kikényszerítve a takarítást K. D.) vagy egyéb kellemetlen aprósággal, amiket az állomány inkább heccként fogott fel. Ami meghatározó volt? Talán az, hogy én a hegyekből kerültem le és egyszer csak ott voltam az Alföldön, ahol azelőtt még csak átutazóban jártam. Teljesen mások voltak a viszonyok mondjuk egy menetgyakorlatnál. Máshogy fáradt el az ember, máshogy sütött a Nap, az ember foga alá bekerült homok recsegett-ropogott. Mindenhol öntözőcsatornák szabdalták keresztül kasul a terepet és le lehetett úgy ásni egy méter mélyre úgy, hogy egy kavicsba sem ütközött az ásó. Míg a Bükkben ahol én felnőttem 15-20 centi után már a mészkövön szikrázott az ásó.

F. B.: Milyen volt a mélységi felderítők híre akkoriban?

D. Zs.: A mélységi felderítők voltak akkoriban az 5. Hadseregcsoport gyöngyszemei, ahogy a hétfő reggelenkénti zászlóalj szemléken halhattuk. Mégis azt, hogy „mélységi felderítő” tíz emberből kilenc nem is tudta hová tenni. Viszont ha azt mondtad, hogy „Furkónál vagyok”, vagy azt mondtad „deszantos”, azt már mindenki tudta, sőt egyszerre csak mindenki ott szolgált, aki leszerelt, vagy épp akkor még katona volt. Tehát azt mondhatjuk, hogy a saját elmondása szerint, Magyarország férfi lakosságának legalább kilencven százaléka deszantosként volt katona. Nagyon jó hírünk volt, szerintem régebben sokkal jobb is, mint amikorra én oda kerültem. De jól megéltünk belőle.

600651_588888331160184_493768654_n.jpgFelszállásra várva

Sajnos egy politikailag nagyon szerencsétlen időszakban kerültem oda, hiszen akkoriban vesztette el Magyarország az ellenségképét. Én még „elvtársként” vonultam, majd voltam „bajtárs”, végül „úr”. Ez a rendszer-átmentés időszaka volt, ezért a kiképzés során is megmutatkozott, hogy kicsit találomra zajlottak a kiképzések, mintha nem tudnák, mit kezdjenek velünk, de még így is, jóval a magyarországi átlag fölé emelkedett Szolnok. Ilyen volt a harci ösvény, vagy az ejtőernyős kiképzés, ami az alapkiképzést követően egy, egy hónapig tartó, nagyon-nagyon erős mentális és fizikális kiképzés volt, valamint utána a felderítő szakharcászat is. Nekem még jött egy tisztes képzés, majd erősebb érdeklődésem miatt kaptam a törzsfőnöktől egy olyan lehetőséget, hogy az „idegen hadsereg” tanterembe (az idegen hadsereg ismeret foglalkozás az akkoriban ellenséges NATO tagállamok felszereléseinek, harcjárműveinek, fegyverzetének és a hadseregek szervezetének felépítését mutatta be K. D.) az ÜTI (ügyeletes tiszti K. D.) szobán a kulcsot felvéve az ott tárolta vietnámi korszakból származó amerikai fegyvereket, azokkal a bajtársakkal együtt, akiket én kijelöltem rá, karbantarthattuk. Tehát én már úgy szereltem le a seregből, hogy a Colt 1911-et (az amerikai hadsereg .45-ös kaliberű öntöltő szolgálati pisztolya K. D.) az M14-et (az amerikai hadsereg 7.62×51mm lőszert tüzelő öntöltő félautomata puskája K. D.), illetve a Colt Commandót (az amerikai hadsereg 5.56-os kaliberű gépkarabélya K. D.), az M79-es gránátvetőt (az amerikai hadsereg 40mm-es kézi gránátvetője K. D.), vagy az M60-as géppuskát (az amerikai hadsereg 7.62-es kaliberű többcélú géppuskája K. D.) zsigerből tudtam szétszedni, illetve összerakni. Emellett írásos engedélyem volt, hogy a fegyverszobából öt darab dobókést a kiképzési idő után felvehettem, gyakorlás céljából.

947295_588887847826899_763394288_n.jpgIdegen hadsereg fegyverei Szolnokon – Colt Commando gépkarabély és Colt 1911 pisztoly

F. B.: Kivételesnek mondható a te helyzeted, vagy mindenkinél jelen volt ez a szakmai érdeklődés a században?

D. Zs: Ez egy érdekes dolog, mert ennek alapból meg kellett volna lennie mindenkinél, de nem minden esetben találkozott a kiképzési terv és az állomány érdeklődési köre. Emiatt többen autodidakta módon kezdtünk el tanulni. Az volt a nagy szerencsénk, hogy Boda József őrnagy (Boda József Törökszentmiklós, 1953. 07. 18. – nyugalmazott nemzetbiztonsági vezérőrnagy 1969. május 2-án hajtotta végre első ejtőernyős ugrását, majd 1970-től a Kossuth Lajos Katonai Főiskola felderítő tiszti- képzését teljesítette. Első beosztásában Szolnokra, a 27. önálló mélységi felderítőszázadhoz került. 1987-től a 43. önálló mélységi felderítő zászlóalj törzsfőnöke K. D.) személyében volt egy nagyon jó törzsfőnökünk, aki erre megadta a lehetőséget. Neki volt köszönhető az idegen hadsereg terembe való bejárásunk, vagy a dobókések használatának engedélyezése. Rajz főhadnagy tartott egy akadályelhárító kurzust, ami a későbbiekben, nagyon hasznos volt. Tehát ha az ember akart tanulni, akkor hozzájuthatott olyan szakirodalomhoz, eljuthatott olyan parancsnokokhoz, akik segítették a munkáját.

F. B.: Milyen volt a viszony a felderítő alakulaton belül? Hogyan kell elképzelni a belső életeteket?

D. Zs.: Iszonyatos szakmai sovinizmus volt. Gyakorlatilag mindenkit utáltunk. Aki nem mélységi felderítő volt az nem is ember, hanem nyúl (lövészkatona K. D.), de azon belül is a külön utálatnak örvendtek a határőrök. Ebből mindig voltak is csatározások eltávozásról visszatérve, mert a bajtársaim gyűjtötték a határőr barettsapkákat és egyéb apróságokat. Másrészt ugye légvédelmi lokátorosokkal és más „nyulakkal” voltunk összezárva Szolnokon, ami az étkezdei, más laktanyai és laktanyán kívüli találkozásokra is rányomta a bélyegét. A mi részünkről ugye ott volt az elit-érzés, kettes normásak (az ejtőernyős szolgálat miatt emelt élelmezési ellátásúak K. D.) voltunk, sokkal többet szívtunk, mint ők, több volt az akadálypálya, harci ösvény, több lövészeten, foglalkozáson vettünk részt, mint ők, több kihelyezésen, terepgyakorlaton, tehát én úgy gondolom, hogy ez nem egy üres érzés volt, hanem volt mögötte egy olyan jellegű szakmai képzés, és fizikai erőnlét, ami lehetővé tette, hogy föléjük emelkedjünk mind fizikálisan, mind mentálisan, mind pedig szakmailag.

F. B.: Mi a helyzet a 70-es csoport belső életével? Mennyire volt családias a csoport élete?

D. Zs.: Erre lehet azt mondani, hogy családias egység voltunk. Érdekes módon, a századszinten is úgy volt, hogy volt négy körletünk és ez a négy körlet általában ott szúrt ki a másikkal ahol tudott, de a körleten belül igyekeztünk egy nagyon jó bajtársi közösséget kialakítani. Együtt ittunk, együtt jártunk bulizni. Azt is el lehet mondani, hogy amint külső támadás ért, vagy egy másik századtól jöttek felénk problémák, azonnal összezárt a századunk, vagy a körlet. Nagyon kiváló századtársaim voltak, akik remek bajtársak voltak.

580777_588887784493572_1884895057_n.jpgEbédidő terepen

F. B.: Milyen ember és milyen szakember volt a közvetlen parancsnokod?

D. Zs.: Ahogy ilyenkor mondani szokták „A nevem John Rambo és a Genfi Egyezmény értelmében nem vagyok köteles többet mondani…”. Komolyra fordítva: a csoportparancsnokaim nagyon jók voltak. Egyrészről ott volt Kiss Zsolt törzsőrmester, a közvetlen csoport pk-m, aki szerintem mind fizikális, mind emberi példamutatással élen járt és stimulálta az embereket. A szakmai képzettsége példamutató volt, nem volt olyan probléma a kiképzés során, amiben ne tudott volna megoldást nyújtani. Azt kell mondanom, hogy kitűnő parancsnokaim voltak. Varga hadnagy például, aki mindenféle pirotechnikai szerkezetek összeszerelésére, használatára oktatott, Debrecenbe is elvitt minket anatómiai képzésre, ahol egy boncoláson vehettünk részt. Kiss Antal hadnagy szintén egy nagyon kiváló egyéniség volt. Azt mondom egy szakmailag felkészült parancsnoki állományt kaptunk. A századnál persze voltak kisebb fegyelmi problémák, amik miatt voltak súrlódások a parancsnoki állománnyal, de azt mondom, hogy az „ejtőernyősök” soha sem voltak békében az úri szalonok kedvenc figurái. Ha kihelyezés, vagy feladat-végrehajtás volt, akkor viszont mindig tudtak egy olyan pluszt mutatni, amivel előttünk jártak, és aminek köszönhetően, követelhettek is. A tekintélyüket nem a csillagjaiknak köszönhették.

1451457_588887807826903_1564013639_n.jpgA természet nem mindig lágy ölén

F. B.: Mi volt, ha volt ilyen a szolgálati időd árnyoldala?

D. Zs: Én úgy gondolom, hogy annak a tananyagnak, kiképzési anyagnak, amit az elődeink felhalmoztak, pont az átmeneti helyzet miatt mi már csak a töredékét kaphattuk meg. Akárhogyan nézzük, ez volt Magyarország elit alakulata, ami nem csak mélységi felderítő alakulatként funkcionált, hanem amennyiben a feladat végrehajtása során a kialakult helyzet úgy kívánta volna, akkor a felderítő egység átalakult volna egy diverzáns egységgé, ami ellenséges parancsnokot, vezetőt, vagy akár ellenséges élőerőt, objektumot is meg tudott volna semmisíteni. Rádión képesek voltunk utánpótlást és támogatást kérni. Én úgy gondolom, hogy a szabotázshoz, diverzióhoz szükséges képzéseket már az attól való félelemben nem kaptuk meg, hogy valaki majd a civil életben fogja az itt kapott tudást hasznosítani. Ezért az ilyen jellegű képzésekből csak a legszükségesebbeket kaptunk meg.

F. B.: A sok pozitív emlék után adódik a kérdés, sorkatonai szolgálat után miért nem maradtál katona Szolnokon?

D. Zs.: Hogy miért nem maradtam a rendszerben? Megelőztem a korom. Én voltam a zászlóaljnál az első, aki Ausztriából hozott álcakrémet használt. Akkoriban az volt a szokás, hogy kézkrémmel, vagy nyállal elkevertél egy kis kormot, azzal bekented az arcodat, kezeidet és így álcáztad magad. Nekem ezzel szemben volt egy formabontóan hivatalos katonai álcakrémem, ami olyan szintű kilengés volt, amit már nem tűrhetett a rendszer. Rendeltem külföldről egy óriási túlélőkést is, amit megint csak rossz szemmel néztek. Volt saját beszerzésű bakancsom, más, mint a honvédségi. Ezek mind olyan egyéni újítások voltak, amikkel nem nagyon tudtak mit kezdeni. Gond volt még a „NATO-frizura”, ahol körben kopaszra volt nyírva a fej és felül volt csak fél centis haj. Ezt akkoriban „NATO” illetve „tengerészgyalogos” frizurának hívták és volt olyan, amikor a zászlóaljparancsnok személyesen zavart el fodrászhoz azzal, hogy ez tengerészgyalogos frizura és ezzel nem lehet bevonulnom a fogdára. Ezen kívül rajongtam az amerikai zöldsapkásokért, akiket akkoriban, még eléggé démonizáltak. Akkor már annyira „reakciósnak” számítottam, hogy hiába ugrottam meg a másodosztályú ejtőernyős szintet, nem kaptam meg az osztályos minősítést, mert politikailag megbízhatatlan voltam a politikai tiszt szerint és így nem lehettem másodosztályú ejtőernyős. Ez volt a döntés. Mellette voltak még kisebb fegyelmi kihágások, amikor egy hosszabb kihelyezés után kidobiztunk (engedély nélkül eltávozás, dobbantás K. D.) a Tiszaligetbe vacsorázni, fagyizni, sörözni, mert rossz volt a vacsora és lebuktunk. Utána fogdát kaptunk. A századunkból olyan sokan voltunk fogdán, hogy inkább nem kellet továbbszolgáló. Azt hiszem a századomból nem is maradt senki.

1422432_588888307826853_1946853178_n.jpgRambo-kés és álcafesték

F. B.: Miben találtad meg magadat a sorkatonai szolgálat után?

D. Zs.: A sereg után visszamentem Egerbe a szüleimmel közös étteremben dolgozni. Ott dolgoztam egészen addig, amíg 1991 nyarán el nem kezdtek szállingózni a hírek, főleg a „Reform” című újságban megjelent cikkek, hogy Délvidéken, pontosabban Jugoszlávia területén, a baranyai háromszögben a szerb félkatonai alakulatok, a Jugoszláv Néphadsereg és a horvát rendőrség önkéntesei össze-összecsapnak. Ahogy közeledtünk az őszhöz, egyre több olyan jellegű tudósítás jelent meg, amikben már például az Arkan kapitány (Željko Raznatovic; Brežice, Jugoszlávia 1952. április 17. – Belgrád, 2000. január 15. A Szerb Önkéntes Gárda elnevezésű félkatonai szervezet parancsnoka, háborús bűnös K. D.) nevéhez fűződő etnikai tisztogatásokat, levágott fejjel focizást, megcsonkolt horvát és magyar áldozatokat, a Dályán elkövetett mészárlást (1991. augusztus 2-án a szerb félkatonai alakulatok és a Jugoszláv Néphadsereg egységei által a horvát lakosság sérelmére elkövetett tömeggyilkosság K. D.), vagy autó után kötött és meghúzgált embereket mutattak. Én akkor ott álltam az egyik oldalon az üzleti világ felé vezető úton, hogy étterem-tulajdonos leszek, kitanulom, jaj de jó lesz, a másik oldalon pedig ott volt a háború, amit csinálni szerettem volna.

Úgyhogy leültem a szüleimmel megbeszélni, hogy nekem nem ez a jövő, és hogy elmegyek ebbe a háborúba. Édesapám úgy fogadta a dolgot, hogy elmondta, oké fiam, ha elmész és lelőnek, akkor egy hülyével kevesebb, de ha mondjuk, leszakad a kezed-lábad, akkor az életed további részét egy szánalmas roncsként fogod leélni. Azt is mondta még, hogy ha elfognak, az sem lesz egy leányálom. Erre csak azt mondtam oké, ez mind benne van a pakliban, akkor is vállalom. Apám borzalmasan nagy pacifista volt, mert őt az esküvője előtt vitték el 1968-ban Csehszlovákiába (a Magyar Néphadsereg a „ZALA” fedőnevű művelet során vett részt a Varsói Szerződés katonai intervenciójában, Csehszlovákiában K. D.), így még a saját esküvőjén sem tudott részt venni. Úgyhogy szívből gyűlölte a hadsereget és próbált engem is pacifistává nevelni, ami nem nagyon jött össze.

Édesanyámnak az jött le az egészből, hogy ez valami vicces történet és én elmegyek a hegyekbe túrázni. Három nap után kezdett el méltatlankodni, hogy hol van a gyerek, dolgozni kéne már az étteremben. Ekkor mondta el neki az apám, hogy a fia Jugoszláviában harcol. Ezután amíg én kint voltam az anyám nem is volt hajlandó még telefonon sem beszélni velem. A beszélgetés után, összeraktam a kis felszerelésemet, felültem a buszra és elindultam Budapestre. Budapestről Mohácsra mentem, ahonnét már nem tudtam átkelni, hiszen azt sem tudtam, hogy mi merre van, úgyhogy úgy döntöttem, hogy információkat gyűjtök. Mivel akkoriban Mohácson a menekültek miatt már a kutyaólakat is kiadták az embereknek ezért azt hiszem a József Attila kollégiumban lett nekem hely, ahol be kellett mutatnom az útlevelemet, hogy tényleg magyar vagyok, nem egy szerb ügynök és csak így engedtek be éjszakára.

Bent volt két horvát család, az esti beszélgetés folyamán derült ki, hogy a férfiak a horvát rendőrség tagjai, akik annyi időre ugrottak át Magyarországra, amíg a családot biztonságba helyezik, utána pedig mennek is vissza a harcokba. Kérdezték, hogy én ki vagyok, mi vagyok, én pedig elmondtam, hogy néprajzkutatással foglalkozok, megyek a baranyai háromszögbe és ott szeretném a magyar folklórt feltérképezni. Erre megjegyezték, hogy ahhoz nem a legjobb időt választottam és hogy nem a legalkalmasabb a felszerelésem a „néprajzkutatáshoz”, mert volt rajtam egy dzsungelbakancs, egy farmer, meg egy zöld Bundeswehr (a német szövetségi haderőnél rendszeresített K. D.) ing, egy zöld amerikai katonai hátizsák, rajta katonai hálózsák, oldalt amerikai katonai kulacs, tehát körülbelül annyira tűntem néprajzkutatónak, mint Erwin Rommel. Végül megkérdezték hol szeretnék átmenni a határon és én mondtam, hogy Udvarnál. Mondták, hogy ha ott megyek át, az már pont szerb kézen van, így elég rövid és tragikus lett volna a horvát katonai pályafutásom.

mup.jpgA horvát Belügyminisztérium (Ministarstvo Unutarnjih Poslova Republike Hrvatske - MUP RH) különleges rendőri alakulatainak felvarrói az 1991 - 1995 között zajló horvát függetlenségi háború idejéből.

Végül elárultam, hogy mit akarok ők pedig, hogy kicsodák is valójában.  Megkérdezték, hogy tényleg komolyan gondolom-e, mondtam nekik, hogy komolyan. A következő kérdés az volt, hogy voltam-e katona és tudom-e igazolni? Azt válaszoltam, hogy persze, minden szükséges irat otthon van Egerben. Azt mondták remek, menjek vissza és hozzam el, megvárnak. Úgyhogy vissza kellett mennem Budapesten át Egerbe, besunnyogni a házba, amikor a szüleim nem voltak otthon, aztán ott magamhoz vettem a katonakönyvem, pár fotót a katonaidőmből és mivel gyűjtöttem az alakulatról szóló újságcikkeket abból is egy párat. Akkoriban szerencsére még annyira titkos volt az alakulat, hogy nem kellett sok papírt cipelnem. Fogtam mindent és visszavittem nekik az anyagokat. Mondták, hogy ha már van itt egy annyira hülye magyar, akinek semmilyen kötődése nincs, mégis át akar menni, akkor az ő családjaik is visszamennek Horvátországba. Tehát anyut meg a gyerekeket bezsuppolták a hátsó ülésre, engem az anyósülésre, amikor pedig megérkeztünk Eszékre, leadtak a városháza alatt lévő óvóhelyre, mivel ott működött a parancsnokság. Innen indult nekem a horvátországi „karrierem”.

(Folytatása következik...)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://felderitokblogja.blog.hu/api/trackback/id/tr3614607628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

A Csend Harcosai megszólalnak
süti beállítások módosítása